Egyik bimbó a másik után nyílt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyílását leste. Mikor egy kinyílt, azt leszakította, és eltette tárcájába, ott szárította meg a keblén.
Szomorú időtöltés volt ez.
Noéminak minden gyöngédsége, amivel Mihályt elhalmozta, nem bírta őt búskomor kedélyéből+ kigyógyítani. Terhére volt a női édes hízelgés.
Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem jutott eszébe, hogy kérdezzen.
A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a múltat látja; és azt mindig látja.
Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:
– Mihály, neked jó lenne innen elmenni.
– Hová?
– Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma összekeresem+ útiszereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.
Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.
A kiállt nagy betegség idegeit túlizgatottakká tette, s a helyzet, amit szerzett magának, a csapás, ami érte, ez izgatott idegekre oly kínzólag hatott, hogy maga is átlátta, ha itt marad, vagy megőrül, vagy öngyilkos lesz.
Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arca, – ez mind csak egy rossz álom; – egy nyomás a pisztoly ravaszán, s megvan a fölébredés. Aki itt marad, folytassa az álmot!
Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek már azon egyszer négyen is!
A hold teljes gömb-alakja ott bújkált az ezüstfelhők között.
Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.
– Vajon mi lehet ez a hold? – kérdezé Noémi.
Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában: „Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös+ félholdat!”
Teréza felelt leánya kérdésére.
– Az egy kiégett, kihűlt földgömb, amin nincs se fa, se virág, se állat, se lég, se hang, se szín.
– Semmi sincs? – ismétlé Noémi. – Hát ez a nagy csillag maga van egészen? Senki sem lakja?
– Azt senki sem tudja! – felelt Teréza. – Leány koromban a növeldében sokszor néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek már annyit+ bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: anélkül pedig testtel bíró állat nem élhet, és így ember+ sem lakhatik ott.
– Hátha mégis lakik valami? – monda+ Noémi.
– Ugyan mit gondolsz?
– Elmondom, hogy mit gondolok. Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam, úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem, s a vízbe néztem. Úgy hívogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen lehetne nyugodni ottan. – No ne félj, Mihály! régen volt; még „azelőtt”. Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: „Jól van; a tested odalenn fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová+ lesz? annak valahová menni kell.” S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, ami így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová,+ mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak a számára+ van rendelve, akiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután találnak egy világot, ahol nincs semmi, ahol nem bántja őket semmi, de nincs is örömük semmi!
Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így. Ő nem tudta, hogy saját atyja is öngyilkos volt, s az, akinek kezét fogja, közel van ahhoz, hogy azzá legyen.
Mihály azt mondta, hogy hűvös az éj, menjenek be a házba.
Most még eggyel több rémgondolatja volt a hold felől.
Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitól.
Rettenetes bűnhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egyfénylő jelt, mely örökkön örökké első bűnét, elhibázott életének első végzetteljes botlását juttassa eszébe!
Másnap elment Mihály a szigetről.
Úgy haladt el a félbenhagyott diófa ház mellett, hogy egy tekintetet sem vetett rá.
– Aztán tavasszal eljöjj ismét – súgá fülébe gyöngéden Noémi.
Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő egyik felében Mihály ne legyen az övé!
(„De hát kié olyankor?” erre a kérdésre nem jött soha.)
Mire Komáromba visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.
Timéa megrettent tőle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.
Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.
– Ön beteg volt? – kérdezé+ Timéa férje keblére simulva.
– Nagy beteg voltam.
– Valahol az utazásában?
– Igen! – felelt Timár, akinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.
– Hosszasan feküdt?
– Hetekig.
– Istenem! És volt, aki önt ápolja az idegenek közt?
Timárnak majd kiszaladt az ajkán: „Óh! az egy angyal volt!”
Hamar észrevette magát, s ahelyett ezt felelte:
– Pénzért mindent kap az ember.
Timéa nem tudta mutatni,+ ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arcon. Hiszen máskor is csak ilyen volt ő.
A viszontlátás hideg csókja nem hozta őket közelebb.
Athalie odasúgott Mihály fülébe:
– Az istenért, uram, vigyázzon ön az életére!
Timár elértette a gúnyos jókívánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa szenvedjen; mert ha Timéa özveggyé találna lenni, akkor nem állna boldogsága előtt semmi. S az volna Athalie-ra nézve a pokol.
Timár eddigi nézeteit ehhez a gyűlölt élethez szaporította most még az a gondolat, hogy ez a démon, aki mindkettőjüket úgy gyűlöli, most az ő életeért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük szenvedése sokáig tartson!
Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig keresztülment. Akkor életerős, vidám tekintetű jelenség volt, most egy összeesett, hallgatag árnyék.
Otthon megérkezése első napját írószobájába vonulva töltötte. És délután a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet íróasztalán, amelyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba.
Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel; mindenre azt mondta, hogy „jól van”; aláírta, amit eléje tettek, némelyiket rossz helyen, másikat meg kétszer is.
Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy órahosszant szakadatlanul járt fel s alá a szobájában.+
Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem+ merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket. Ő alig nyúlt azokhoz, s bort nem is ízlelt.
Egy óra múlva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem ebédelnek már. Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is mosogatták a tányérokat.
Este nem tudott fennmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön elaludt; mikor levetkőzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment minden álom a szeméből.
„Óh! milyen hideg ez az ágy!”
Minden olyan hideg itthon! Minden bútordarab, minden kép a falon, maguk a régi freskófestmények a padmalyon mind azt mondják neki: „Mit jössz te ide? Nem vagy te itthon. Idegen ember!”
Óh! milyen hideg ez az ágy!
A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta őt. Annak a hírére Timéa+ is bejött hozzá, s megkérdezé tőle, hogy valami baja van tán?
– Nincsen semmi – felelt Mihály –, csak fáradt vagyok az úttól.
– Hívassam az orvost?
– Ne tegye, kérem. Nem vagyok beteg.
Timéa aztán jó éjt kívánt neki, s eltávozott, anélkül, hogy kezét homlokára tette volna.
Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt hallott a háznál. Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt elmegy; nem akarják felébreszteni.+
Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől elfutni. Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába.+ De az álomvilágba nem lehet erőszakkal bejutni.
Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága.
És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint; az est árnyai behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára olyan sötétség van körül, aminő a sűrű lomha köd, a föld alatti mélység s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában „lát” az ember.
És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, ami szemeit meglepte, ez az álom vaksága.+
És teljes tudatával+ bírt annak, hogy ő hol álmodik most.+ Itt fekszik az ágyában komáromi lakásán, – ágya mellett az éjszekrény, azon a kínai antik bronz mécstartó, porcelán festett fényernyővel, ágya fölött+ a falon egy nagy óra zenélőművel; a selyemfüggönyök földig eresztve. A nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihúzható fiókja, egy másik ágy. Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy ágyban egész család ellakhatott éjszakára.
Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet hozzá akárki. – Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?
Ezt meg akarta tudni álmában.
Egyszer aztán+ úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki bejő; – női léptek. – Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje. Egy női arc.
– Te vagy az, Noémi? – gondolja álmában Mihály, s aztán megretten. – Hogy jössz te ide? – Ha valaki meglátna!
Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya szélére, és hallgatja lélegzetvételét.
Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban.
– Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi. De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.
A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. Az ágy szélén ülő alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy felébressze az óraütés és zenemű az alvót, s eközben keresztül kell hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérő alaknak a szívverését hallhatja.
„Milyen halkan ver most a szíved!” – mondja álmában.
Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén+ a vegytani gyújtószert keresné.
„Csak nem akarsz tán világot gyújtani? Az nagy gondatlanság volna! Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon, s meglátna itt.”
A gyújtó platinatapló izzásba jött, egy szál forgáccsal az éji lámpa meg lett gyújtva. Egy nőalak volt ott.
Az arcát nem látta Mihály; de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne őmellette más?
A nőalak óvatosan fordítja a fényernyőt Mihály arca felé, hogy az éji lámpa szemébe ne süssön.
„Óh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad mikor alszol?”
A nőalak, mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé, s az alsó ágyfiókot kihúzza.
Mihály gyönyört és rettegést érez egyszerre szívében.
„Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Óh! mint szeretlek! óh! mint rettegek!”
És aztán a nőalak megveti magának az ágyat a kihúzó fiókban, s oda lefekszik.
A gyönyör és rettegés folyvást küzd az álmodó lelkében.
Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne rákiáltani: „eredj innen, meglátnak!” De+ minden tagja, nyelve ólom.
És aztán a nőalak is elalszik.
S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak a múltban, a jövőben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda, ahhoz az alvó nőalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett, s a fantom még mindig ott van.
Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos fénnyel süt, mint a még soha.
„Ébredj már, ébredj már!” suttogja álmában Mihály. „Eredj már haza. A napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!”
Küzd az álommal.
„Hiszen nem vagy te itt! Mert ez csak álom!”
S azzal erőszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit, s valóban fölébred.
Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszűrődik; – a meggyújtott mécs még pislog a színes ernyő mögött: – a kihúzó ágyfiókban ott fekszik egy alvó nő, karjára nyugtatott arccal.
„Noémi!” – sikolt fel Mihály.
A kiáltásra felébred+ az alvó nő, s feltekint.
Timéa az…
– Kíván ön valamit? – kérdezé a nő, fektéből gyorsan fölemelkedve.
Csak a hangra ébredt fel, nem a névre.
Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e csodálatos átváltozást: Noémiról Timéára.
– Timéa! – hebegé álomittasan.
– Én vagyok itt! – monda+ a nő, kezét ágya szélére téve.
– Hogy lehet az? – monda+ Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha rettegne az arctól, mely előtte felemelkedik.
Timéa pedig a legnagyobb nyugalommal felelt neki:
– Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjel: itt akartam lenni az ön közelében.
Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanútalan, őszinte gyöngédség tanúskodott, aminőt nem lehet tettetni. A nőnek ösztöne a hűség.
Mihály magához tért.+ Első érzelme volt a rémület, második+ az önvád.
Ez a szegény asszony itt fekszik az ő ágya mellett; özvegye egy élő férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna; most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.
És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad elfogadni; vissza kell azt utasítani.
Mihály nyugodt tekintetet erőtetett.+
– Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé. Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tőlem távol, kérem. Én egyedül akarok lenni+ – éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, akik hozzám ragaszkodnak. Azért nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet,+ ne tegye ezt!
Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból, és elhagyta a szobát. – Le sem volt vetkőzve: öltözetestül feküdt férje lábainál.
Amint kiment a szobából, Mihály is felkelt,+ felöltözött. Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább+ haladt e kettős életben, annál jobban érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes, önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé. Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettő között. Hová meneküljön?
Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyűlölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt+ egy olyan súlyos vád annak okozója ellen, amelyre nincsen védelem.
Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminak, hogy ki az a Timéa?
Ha minden kincseit+ feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szívét?
De mikor mind a kettő lehetetlen!
Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?
Mihályt még betegebbé tette az itthonlét.
Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült napestig egy helyben, anélkül, hogy valamivel foglalkozott volna.
Nem lehetett kitudni, mi baja van.
Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte: a keleti+ pestis utóhatása ez.+
Végre Timéa orvoshoz folyamodott.
Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, amit a szárazföld elvett tőle.
Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: „nem szeretek embereket+ látni”.
Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válasszon valami olyan hideg fürdőt, ahol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak: Tátrafüredet, Előpatakot* vagy Balaton-Füredet, ott elég magányt fog találni. Fődolog a hideg hab.
Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek előtt kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késő őszt.
Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém–zalai partja valóságos Tempe* vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan kertláncolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szívélyes, forrásai gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professzoron és gyomorhurutos plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, aki a sötétkedélyű ember magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a Balaton mellett ősz táján második tavasz van.
Tehát elküldték Mihályt a Balatonhoz.
Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utánajárni: – azt, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.
És aztán az ilyen jégverte vidéknél nincs melankolikusabb látvány.
A szőlők, miket máskor szüret táján a szőlőszedők vidám zaja vesz föl,+ magukra vannak hagyva, az új+ hajtású indák összegubancolódva tüskés, rőt folyondárokkal, mik bűzterjesztő bozótot képeznek a bezárt kolnák* körül. A gyümölcsfák másodlombja rézzöld vagy rozsdavörös;+ búcsúzik a jövő kikelettől. A szántóföldeken a lepaskolt+ kalászok helyét felverte az irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján,* iszalag* odatelepedett az aranykalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes és szomorú minden. A szekérutakat belepte a porcsfű:* nem jár azokon senki.
Ilyen időben jött kastélyába a Balaton mellett+ Mihály.
Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építtette+ saját gyönyörűségére, akinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és törökszederfákkal* lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent szobrokkal.
Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, aki történetesen annyira megbolondul, hogy oda megy lakni.
Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak.
És amik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a pinceházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz,+ s a balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott;* a savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatatlanul+ áll, s a sétányon a platánlevelek zörögnek a végighaladó lába alatt, senki sem söpri+ már azokat el onnan.
Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog titokteljes szavakat, mikor felháborodik; – és azt sem tudja senki, hogy miért.
S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy,* és azon egy kéttornyú kolostor, amelyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi csontok kriptája.
Erre a helyre jött meggyógyulni Timár.
Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány+ nap múlva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki szolgálattételre a házra felügyelő vincellér. Az pedig vén ember volt, és hozzá még süket is.
Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. Az ottani egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül nehány+ uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház tulajdonosa leánya névnapján+ nagy dáridót csapott, sütöttek, főztek, a zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyulladt, fürdőház, uradalmi tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig; a füstös romok közül minden ember elköltözött.
Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.
Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, színe smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla+ zöld hullámszín fölött+ egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp, dereglye: mintha ő volna a holt tenger.
Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz; hanem amellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.
A festői hegycsoportok+ a tó partján még koronázva vannak+ a közelmúlt hőskor várromjaival; Szigliget, Csobánc várkertjeiben+ még zöldül a zsálya és levendula, miket az elmúlt családok asszonyai ültettek oda; de a falak évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala dacol még csoda módon a zivatarral. És amit élők laknak, az is a mulandósághoz közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett körülkerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már éppen a meredély szélén áll, s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hányt ki a partjaira;+ és minden, ami benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt úrkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kígyói, még rákjai közt is uralkodó szín a fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele, miknek érintése éget és gyógyít; spongyája hólyagot húz a bőrön, s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, aki valósággal szerelmes a Balatonba.
Timár is az volt.
Órahosszant+ elúszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon át járta alá s fel a partjait, s este későn alig tudott megválni tőle.
Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva; másszor meg a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálcástól+ együtt. Nem volt figyelme a közel levő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget járták.
A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthűlt a hosszú éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú éjszakáknak is megvoltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a hullócsillagok, a hold.
Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tűnik elő, szétsugárzó hegygerinceivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és sötét árnyaival. Egy egész világ, amelyen semmi sincs!
Csak azoknak a lelkei, akik erőszakkal eldobták maguktól a testet, hogy ne legyen rajtuk semmi.
Azok vannak odaküldve a semmibe.
Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar, nincs virág, nincs élő állat, nincs harc, nincs csók, nincs szívverés, nincs születés, nincs halál: – csak a semmi az, aki van, és tán az emlékezet?!
Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, ahol van zöld fű és piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás.+ van élet, van halál.
Mit mondott Noémi?
És Mihálynak valami untalan azt súgta, hogy neki mégis oda kell menni a semmi világának lakói közé.
Ebből az ő szerencsétlen életéből nincs más kijárás.
Maga szerezte magának azt.
Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, akik közül egyiket+ sem tudja elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani.
Ilyenkor, mikor mind a kettőtől egyformán távol van, mikor egészen egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete súlyát.
Hisz ő Timéát imádja!
És Noémi egész lelke.
Azzal együtt szenved, ezzel együtt örül.
Az egy valódi szent, ez egy valódi nő.
Vissza-visszagondolt elmúlt életére: hol hibázta azt el?
Mikor Timéa kincseit megtartotta magának?
Vagy mikor nőül vette Timéát?
Vagy mikor kétségbeesetten elhagyta őt, s ily szétzúzott kedéllyel talált Noémira, és ott lelt boldogságot?
Az első vád nem terhelé.
Timéa úrnője már az egész vagyonnak, mit Timár a Duna fenekéről mentett meg, vissza van az neki adva.
A második vádnak is van mentsége.
Ő szerelemből vette el Timéát, s Timéa+ önkényt ment hozzá, forró kézszorítással fogadta el ajánlatát. Mint férfi, ki egy nőt megérdemel, úgy lépett eléje Mihály. Azt nem tudhatta, hogy Timéa mást szeret. Azt nem tudhatta, hogy annyira szeret, hogy a szerelmet megismerni sem akarja!
Hanem a harmadik vád alul+ nem talált menekülést.
Mikor megtudtad, hogy nem szeret a nő, mert egy harmadik alak áll kettőtök szíve között, nem kellett volna gyáván elfutnod,+ hanem oda kellett volna menned ahhoz a harmadik emberhez, és azt mondanod neki: „Barátom, ifjúkori bajtársam, kettőnk közül egyikünknek ezen a világon nincs helye; szeretlek, ölellek, hanem mármost jerünk ki egy szép csendes szigetre, s ott lövöldözzünk egymásra addig, amíg egyikünk halva nem marad.”
Ez lett volna a dolgod.
Majd akkor a nő megismerte volna benned a férfit.
Azt a másikat az tette eszményképpé a nő előtt, hogy bátor, férfias alaknak tűnik fel; miért+ nem mutattad meg, hogy te is az vagy? Egy éles kard a kezedben+ jobban megnyerte volna őt számodra, mint minden aranyad+ és gyémántod. A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.
És aztán lettél volna rajta, hogy kiérdemeld, kivívd, s ha kell, kierőszakold ezt a szerelmet. Tudtál volna zsarnok lenni, lettél volna szultánja a nőnek, kit rabul megvettél, verted volna végig korbáccsal, míg meg nem szelídül, most mégis ura volnál, bírnád, tied volna; – így pedig áldozatoddá tetted, és mindennapi kísérteted lett belőle, ki a sírból jár fel élő arccal, hogy tégedet vádoljon.
És te nem tudsz tőle megválni!
Csak volna hát annyi bátorságod, hogy most eléje lépj, és azt mondd neki: „Timéa, én önnek rossz angyala vagyok, oldjuk fel frigyünket.”
De te félsz valamitől.
Attól, hogy Timéa így fog felelni:
„Én nem válok el öntől. – Én nem szenvedek. – Én megesküdtem, hogy önhöz hű maradok. – Én vissza nem esküszöm.”
Az őszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a rövidülő napokkal a tó is lassanként+ áthűlt. Hanem Timárnak még annál inkább tetszett a fürdés. Aki úszik, az nem fázik. Teste egészen visszanyerte elébbi+ edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma elmúlt már, idegei, izmai acéllá lettek. – És ekkor+ volt legbetegebb.
Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hipochondriája még kigyógyítható: ha a testi baj szűnik, a lélek sem szenved többé. De mikor az ép, edzett férfi lelkét lepi meg a búskomorság, – az már halálos baj.
A hipochondria betege meleg kabátot húz; – fejétől sarkáig betakarja magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét latszámra veszi, orvosi tanács szerint válogatja; nyűgösködik az orvosok nyakán, s titokban kuruzslószereket használ, és orvosi könyveket olvas; hévmérő után fűti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja; fél a haláltól. – A melankólia betege pedig széttárja keblét a viharnak, s födetlen+ fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi az élet hosszabbítását.
Az őszi éjszakák folyvást derültek voltak, ilyenkor olyan gazdag az ég csillagokban; Timár egész éjeken át ott ült szobája nyitott ablakánál, s távcsővel sorra járta a végtelen űr fénylő pontjait. Mihelyt a hold lement, azonnal távcsöve elé ült. A holdat gyűlölte már, mint ahogy tud az ember gyűlölni egy az unalomig megismert vidéket, aminek lassankint minden lakosával haragba jött már; mint ahogy tud gyűlölni egy képviselőjelölt egy választókerületet, amelyben ezerféle ok miatt megbukott, s amiről tudja, hogy mégis ott kell neki lakni.
Ez égvizsgálás alatt azon rendkívüli szerencsében részesült, hogy tanúja lehetett egy égi jelenetnek, ami a csillagászok évkönyveiben+ mint egyedülálló van följegyezve.
Egyike a rendes időközökben visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen.
Timár azt mondta magában: „Ez az én csillagom. Éppen olyan elszórt csillag, mint az én lelkem; éppen oly céltalan járása-kelése, mint az enyim, éppen olyan látszat az egész létele, mint az enyim, semmi valóság!”
És azután egész éjszakákon át kísérte a csodafény járását.
Az üstökössel egyenlő irányban haladt a Jupiter, a maga négy holdjával; útjaiknak át kellett szelni egymást.
Amint az üstökös a nagy bolygó közelébe jutott, egyszerre csak a fény sörénye elkezdett kétfelé válni. A Jupiter vonzereje gyakorolt+ rá hatást. A nagy csillag merészkedett az ő urától, a naptól elvitatni+ a lángcsillagot.
A földlakók szeme láttára ment ez+ végbe.
A következő éjjel már kétfelé volt válva az üstökös fénykévéje, s két irány felé meredt szét.
Ekkor a Jupiternek legnagyobb+ s legtávolabb eső holdja közeledett gyorsan felé.
„Mi lesz+ az én csillagomból?” kérdezé Timár.
A harmadik éjjel az üstökös fejét képező fénymag homályosodni és szétterülni kezdett. A Jupiter holdja ekkor legközelebb állt hozzá.
A negyedik éjjel kétfelé volt szakítva az üstökös; két külön fényfarkkal és világló fővel,+ s a két csillagrém éles szöget képző két külön parabolában kezdette el céltalan futását a végtelenben. Hát még az égben is megtörténhetik „ez”?!
Timár kísérte a csodalátványt távcsövével, míg el nem veszett az az áttörhetlen űrben.
Ez a látvány gyakorolt lelkére legmélyebb benyomást.
Most már egészen készen volt a világgal.
Százféle indoka van az öngyilkosságnak, azok között a legmakacsabb, a leggyőzhetlenebb az, mely a hosszas világnézletből ered. Vigyázzatok arra, aki nem tudományos szakértelemből vizsgálja az eget, búvárkodja a természet titkait; az elől tegyétek el éjszakánkint az éles kést meg a pisztolyt, s kutassátok ki öltönye zugait, nem rejteget-e bennük mérget?
Igen, Timár el volt rá szánva, hogy megöli magát. Nem jön az a gondolat erős jellemeknél egyszerre, hanem megérik. Évekkel előre tudják ők azt már, s nagy furfanggal mesterkedik+ ki a módjait a kivitelnek.
Timárnál meg volt érve a gondolat.
Egész rendszerrel fogott hozzá.
Amint a zord napok beálltak a Balaton vidékén, hazament Komáromba. Minden ember, aki először találkozott vele, azzal fogadta, hogy mennyire magához jött, milyen jó színben van.
És Timár jókedvet is mutatott+ hozzá.
Csak Timéa szemei vették észre arcán azt a rejtegetett mély elhatározást, csak Timéa kérdezé tőle aggódva: „mi bajod, férjem?”
Nagy betegsége óta csupa gyöngédség volt iránta a nő. Mihályt csak sietteté ez a gyöngédség az éles kés hegye felé.
Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, ami elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Éppen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanút; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy aki látja, borzadva mondja magában: „ez vesztit+ érzi!”
Úgy csinálta ki Timár, hogy nem fog „az”+ itthon végbemenni.
Megírta végrendeletét.
Minden vagyonát Timéának és a szegényeknek hagyta; és még olyan gyöngédséggel és előrelátó furfanggal bírt, hogy egy külön alapítványt tett, mely arra való volt, hogy ha Timéa az ő holta után férjhez fog menni, s ha Timéa utódai egykor szegénységre jutnának, az alapítványból ezer forint évdíj legyen számukra biztosítva.
És azután ez volt a terve:
Amint az évszak engedi, el fog utazni, – híresztelés szerint Egyiptomba, – voltaképpen pedig a senki szigetére.
Ott akar meghalni.
Ha Noémit is rábírhatja, hogy haljon meg vele, akkor ketten együtt.
Óh! Noémi bizonyosan rá fog arra állni. Hiszen mit csinálna ezen a világon Mihály nélkül?+
Mit ér ez az egész világ már így, ahogy van?
Mind a ketten oda Dódi mellé.
A telet hol Komáromban, hol Győrben, hol Bécsben töltötte Timár; mindenütt terhére volt a világ.
A búkórban szenvedő embernek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy mindenki arcáról azt véli leolvasni, hogy az most ezt gondolja magában: „ni! egy búkóros ember!” Észreveszi minden ismerőse arcán és szavain, hogy valami változást sejtenek őrajta magán; hallja, hogy suttognak a háta mögött, hogy integetnek titkos jelekkel, mikor valahol megjelen; hogy remegnek tőle az asszonyok; hogy iparkodnak nyugalmat erőtetni+ a férfiak; és aztán megtörténik vele, hogy szórakozottságában olyan dolgokat tesz, mond, amik lelke bomlottságáról tanúskodnak, nevetséges dolgokat, s bosszantja végtelenül, hogy miért+ nem nevetnek hát azon az emberek. – Már félnek nevetni.
Pedig hiszen ne féljenek tőle. Még nincsen annyira, hogy felugorjék a helyéből, s a paprikát a szemközt ülők szeme közé szórja; – ámbár valóban egyszer-egyszer előveszik olyanforma vágyak, hogy mikor például Fabula János uram meglátogatja, s mint egyházi vicekurátor komoly dolgokról kezd el perorálni előtte, mereven állva, mintha nyársat nyelt volna, olyankor úgy csiklandja valami Timárt, alig bír a vágynak ellenállni, hogy a két kezét hirtelen a vicekurátor úr vállára+ téve, annak a fején keresztülugorjék!
Volt a tekintetében valami, amitől az ember háta végigborzongott.
Ezzel a tekintettel találkozott Athalie is.
Gyakran, midőn szemközt ültek a családi asztalnál, Timár szemei folyvást Athalie arcára és termetére voltak éhezve.
Az ilyen kedélybeteg emberek tekintete úgy ki tudja fejezni az éhszomjat a női bájak iránt.+
S Athalie rendkívüli szépség volt. Igazi Ariadne*-nyak és -kebel. Mihály szemei e szép hófehér nyaktól meg nem tudtak válni, úgyhogy Athalie nyugtalanítva érezé+ magát e kecseinek tett néma hódolat által.
Igen, Mihály arra gondolt, hogy csak egyetlenegyszer lehetnél birtokomban te szép hófehér nyak, te bársonysima gyönyörű kebel, – hogy egy szorításával acélmarkomnak beléd fojthatnám a lelket!
Ez a vágya volt, mikor Athalie bacchánsnői szép termetére bámult.
Csak Timéa nem félt tőle.
Timéa nem félt soha, mert nem volt semmije, amit féltsen.
Timár megunta végre a késedelmes tavaszt várni. Mi szüksége van a virágnyílásra annak, aki a fű gyökere alatt akar aludni?
Elindulása napján nagy dáridót csapott.
Összehítt magához boldogot-boldogtalant, akinek csak valaha hírét hallotta; egész háza megtelt vendégekkel.
A dínomdánom kezdete előtt azt mondá Fabula Jánosnak:
– Atyámfia az Úrban. Legyen itt mellettem, s majd ha reggel felé teljesen eláztam, s öntudaton kívül leszek, vitessen le a szekerembe, fektessenek az ülésbe, s aztán fogják be a lovakat, s hajtsanak el velem.
Úgy akart öntudatlanul eltávozni házától, szülővárosától.
Aztán reggel valamennyi vendég ki erre, ki arra dűlt el, Fabula János uram is horkolt édesdeden hátraszegett fejjel egy karszékben ülve, csak Timár maga maradt elázatlan.+
A lélekkór úgy van a borral, mint Mithridat* volt a méreggel: nem tudja magát megölni vele.
Csak magának kellett megindulnia, hogy szekerét fölkeresse, és útra keljen.
Fejében össze volt zavarva az élet és az álom; a képzelet és a mámor; az emlékezet és a hallucináció.
Úgy tetszék, mintha egy alvó, fehér arcú szent fekhelye előtt állt volna meg. Úgy tetszék, mintha e fehér+ szobor ajkát megcsókolta volna, s a szobor e csókra sem ébredt volna fel.
Talán csak mámor vagy képzelet volt az is.
Azután+ az a jelenet is jött eléje,+ hogy egy sötét folyosón egy ajtó mögött egy szép maenade-arc, buján göndörített hajfürtökkel, leskelődött elé; olyan ragyogó szemei voltak, piros ajkai közül tündökölt a gyöngy fogsor, amint az égő viasztekercset feje fölé tartá, s azt kérdezé a tántorgótól:+ „Hová készül ön, uram?”
S erre ő ezt súgá a bűbájos tündéralak fülébe:
– Megyek, Timéából boldog nőt csinálni…
Erre a tündérarc egyszerre Medúza-fővé torzult el, a göndör hajfürtök, hah! hogy alakultak át kígyókká!
Talán ez is csak hallucináció volt.
Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a gyorsparaszt. Már akkor messze volt Komáromtól.
Elhatározását mi sem változtatá meg.
Késő éjjel érkezett meg az Al-Dunára, hol a halásztanyán az előre megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.
Egy gondolat kecsegtette.
Hátha Noémi meghalt ezalatt!
Miért ne tehette volna azt? – Most milyen tehertől volna ő megszabadítva. A szörnyű rábeszéléstől!
Ami az embernek kedvenc rögeszméje+ lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen másképp: annak már úgy kell történni, ahogy ő gondolta.
A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely tavasszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.
Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára.
Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött.
A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren, ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénnyel, hogy hó, eső be ne verjen.
Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét, és nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát, s odavezette az ablakhoz.
A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen világos volt.
Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan. Azon az ágyon alszik Teréza.
Úgy van, ahogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az jól.
Bezörgetett az ablakon.
– Én vagyok itt, Teréza!
A hívásra előjött a nő a veranda alá.
– Egyedül alszik ön, Teréza? – monda+ neki Timár.
– Egyedül.
– Noémi felment Dódihoz?
– Nem. Dódi jött le Noémihoz.
Timár bámulva tekinte Teréza arcába.
Erre a nő megfogta a kezét, s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.
Ez a szoba is világos volt; éji mécs égett benne.
Timár benézett az ablakon, s a fehér ágyon látta Noémit feküdni, fél karjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfőt ölelve.
– Ki ez?+ – szólt Timár egyszerre suttogássá lenyomott kiáltó hangon.
Teréza szelíden mosolygott.
– Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakívánkozott hozzánk. Azt mondta, hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Úrnak: „Neked úgyis sok angyalkád van; eressz vissza azokhoz, akiknek csak egy volt”. S az Úr visszabocsátá.
– Hogyan?
– Hm, hm! Hát a régi történet. Egy szegény csempésznő ismét meghalt, a gyermeke árván maradt, s mi magunkhoz fogadtuk. Hát bánja ön azt?
Timárnak egész teste úgy reszketett, mintha forrólázban volna.
– Ne költse őket fel+ reggelig! – monda+ Teréza. – A gyermeknek árt az, ha álmát félbeszakítják; s a gyermekéletnek sok titka van. Legyen ön türelemmel. Nemde?
Dehogy szólt Timár egy szót is. Elhajította süvegét, leveté köpenyét, felsőkabátját, egy ingre vetkőzött, ingujjait felgyűrte karjairól. Teréza azt hitte róla, hogy megőrült. Óh! dehogy őrült meg! Odarohant a diófából épített házhoz,+ letépte annak ajtajáról, ablakáról a gyékényt, előrántotta asztalosműhelyét, odaszorítá a csavar közé a félbenhagyott ajtó deszkáját, felvette a gyalut, s elkezdett dolgozni.
Éppen hajnalodott.
Noémi azt álmodta, hogy valaki az új házban asztalosmunkát dolgozik, a gyalu harsog a keményfa deszkán, s a jókedvű dolgozó danája hangzik pihenés közben: „Az én babám kis kunyhója Többet ér, mint Buda vára!”
És mikor felnyitotta a szemeit, akkor is hangzott a gyaluharsogás és a dal.