Ettől a naptól fogva Szalmás Mihályné asszonyom egy istenáldotta napot sem mulasztott el, hogy már korán reggel fel ne menjen a kastélyba, s ott végére ne járjon az utóbb történteknek.
Mert hogy van a kastélynak egy öreg házfelügyelője, aki neki régi jó+ ismerőse, s aki azután mindent el szokott mondani, ami odabenn a kastélyban+ történik.
Valóságos igaz pedig, hogy Bakó Márton uram soha egy kérdését sem hagyta felelet nélkül Szalmás Mihályné asszonyomnak; csupán abban tartván fel magának+ némi kis koncessziót, hogy amit kérdéseire válaszolni szokott, az szabályszerűleg diametraliter ellenkezik a való igazsággal. És ez óriási eltéréseket a históriai adatoktól, sőt gyakran még a költői valószínűségtől is oly quakeri+ * igazmondó ábrázattal szokta Bakó Márton uram Szalmás Mihályné asszonyom nyakába varrni, hogy+ annak teljes lehetetlenség marad a hallottakban való kételkedés.
– Hogy van a lelkem Aranka kisasszony? – kérdé a nótáriusné asszony.
– Nem tudom; az éjjel elvitték Bécsbe – feleli rá Bakó Márton uram.
– Bécsbe? Ugyan minek vihették Bécsbe?
– Férhez veszi ott egy nagy úr.
– Nagy úr? Miféle nagy úr?
– Ágens, secretárius vagy referendárius*!
– Hű, lelkem!+ Fiatal úr-e?
– Valami hatvanhat esztendős.
– No, ez ugyan időske! S mért adják olyan+ öreghez szegénykét?
– Azért, hogy az apját kiszabadítsa általa.
– Hát az öreg tiszteletest csakugyan elítélték?
– Gályákra!
– Gályákra? Mi történik ott vele?
– Neki kell húzni a parton a kötelet, mikor a gályát átvádoltatják* Európából+ Amerikába.
– No, ez bizony szörnyű nagy büntetés.
– Bizony, nagy büntetés.
Bakó Márton uram olyan komoly ábrázattal adta mindezeket elő, hogy Szalmásné asszonyom esküdni mert volna rá, hogy mind egy szóig igaz.
Egy reggel pedig azzal a kérdéssel zörgette fel Szalmásné asszonyom a jámbor castellánt*, hogy:
– Ugye vendéget várnak?
– Azt bizony. Honnan sejtette meg Szalmásné asszonyom?
– Minden reggel el szoktam pillantani a kastély felé, s ma megláttam, hogy a jobb oldali kémények is mind füstölögnek; fűtik az eddig nem fűtött szobákat: valakire várnak; kire várnak?
Bakó uram megmondta őszintén:
– A nagyságos úrfi érkezik ma.
– Melyik úrfi? Három úrfi van. Melyik kerül haza?
Bakó uram kész volt a felelettel:
– A gárdista – felelé.+
– A gárdista? Hát szabad annak a király személyét otthagyni?
– Mást fogadott arra az időre maga helyett.
– Hát csak a gárdista jön? Vajon hogyan+ érkezik meg?
– Természetesen, hogy lóháton.
– Lóháton? Milyen lova lesz?
– Tiszta fehér lovon fog ülni.
– Milyen ruhája lesz?
– Tiszta karmazsin veres, aranypaszománttal, nyusztkalpag a fején kolcsaggal,+ párducbőr a hátán.
– Párducbőr? Jérum! Én még sohasem láttam párducot.
Bakó uram engedte ezzel a hírrel Szalmásné asszonyomat végigszaladni a falun.
Azon a napon pedig csakugyan vártak valakire a kastélyban.
Ödöntől érkezett levél; most már saját írása, Lembergből keltezve, melyben tudatá anyjával, előreküldött futár által megérkezése napját.
Azon nap délutánján Baradlayné asszony befogatott utazóhintajába, s eléje sietett fiának a legutolsó állomásig.
Egyedül ment, semmi kísérőt sem vitt magával. A szunyogosi* állomásnál bevárta érkező fiát. Ödön megjött pontosan a kitűzött alkonyi órára.
A találkozás gyöngéd volt és érzelemteli.
– Milyen nagyon megrémítettél baleseteddel! – feddé az anya gyermekét.
– Már túl vagyunk rajta. Csakhogy látjuk egymást! – felelt az ifjú, anyját megcsókolva.
Ott azután meg sem állapodott, átköltözött anyja hintajába, s folytatták együtt az utat Nemesdomb felé.
Még jó világossal érkeztek meg a falu alá.
A kertek alatt volt egy emelkedett domb, melyről az egész alföldi síkság végiglátható volt; e domb alja fenyőkkel körülültetve, miknek sötét lombozata alól egy egyiptomi stílben épült, szürke márványépület tűnt elő, falai az alkony napjától megaranyozva.
Itt megállítá a hintót Ödön.
– Szálljunk ki, anyám.
Baradlayné megértette fiát. Kiszálltak.
Azzal karját nyújtva anyjának; szótlanul vezette őt ama fenyves domb felé.
A domb alján, a márványportálé előtt oldalvást volt egy kisded emberi lak. Ez volt a Kriptaőr laka. Ödön kiszólítá őt szobájából.
A sírboltőr előjött a kulcscsomaggal, s a kettős vasajtót, mik közül az egyik tömör, a másik áttört munka volt, felnyitva, meggyújtá lámpáját, s levezeté a sírbolt lépcsőin a látogatókat.
A föld alatti félsötétben odavezette őket a legutoljára bevakolt fülkéhez, mely előtt a legutóbb sírba szállt nagy férfi emléktábláján ragyogtak a kifestett, megaranyozott érdemrendek, sorban odavésve a nemesi címer alá. Ott pihent a kőszívű ember, kit szíve és a balzsamok csodái még holta után sem engednek porrá lenni.
Mikor ott a sírbolt előtt az anya és fia egymás kezét kezükben fogva álltak, úgy érzett egyet mind a kettő, mintha a fiú minden csepp vére anyja szívén keresztül tenné meg körfutását. Egy eltűnt szellemhez beszéltek, s ugyanazon dolgokrul beszéltek+ vele.
Azután megölelték egymást, s azzal visszatértek az élőlények világába.
A kastélyban a régi arcokkal találkozott Ödön. Régi szolgák Vén gazdatisztek, a régi alázatos bókolással; csakhogy a bókolás+ most még egy fejhajtással alább szolgált. Most már ő volt a család feje.
Anyja arcán sem találhatott semmi változást. Akkor sem volt az hidegebb és szomorúbb, mikor legutóbb látta. Régi már ez a gyász, csak a gyászruha új.
Baradlayné most is oly hideg kimérten szól fiával+, mintha most is hallgatná a falon keresztül egy kérlelhetlen alak, ki minden szót megbírál, s minden érzelgést elítél.
Mikor Ödön útiköntösét átváltá, anyja végigvezette őt az apai lakosztályon.
– Most a te rendelkezésedre fognak ezek a szobák állni. Embereket kell elfogadnod, akik látogatni fognak. Tudod, hogy házunk gyűlhelye sok ismerősnek, akik jöttöd hírére fel fognak bennünket keresni. Most már házigazda fogsz lenni itten.
– Ahogy kívánod, anyám.
– Javainkra férfinak kell felügyelni. Gazdaságunk kiterjedt és sok ágazatú; azt rendbe szedni teneked kell.
– Igyekezni fogok+, hogy beletanuljak.
– Mint legidősebb fiú+ és teljes korú, testvéreidnek természetes gyámja leszesz. Mértéket kell tartanod szeretet és bölcs belátás között. Testvéreid lelkületükben+ nem hasonlítanak egymáshoz, s egyik sem tehozzád; mind a kettőt külön kell tanulmányoznod.
– Figyelemmel és szeretettel fogok e tanulmányhoz.
– Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely állást foglalj el magad, kiket gyűjts magad körül, kiknek légy vezetője.
– Tanácsodat fogom kérni, anyám.
– Új ember vagy, mindenki fog keresni; minden oldalról fogják próbálni kebledet. Rajtad áll, mit szólj, mit ne mondj. Hallgass-e sokáig vagy mindig? Kimondd-e az első kérdésre, amit belül érzesz? Magad menj-e elöl, vagy mást kövess?
– Az idő meg fog arra tanítani, anyám.
– Hanem ez az idő rövid. Néhány nap múlva+ sokan fognak házunkhoz+ jönni. Atyád rendelte ez összejövetelt. S te nem tudod, sem én, mi lesz ez összejövetel célja.
– Te bizonyosan tudod, anyám.+
– Honnan hiszed,+ hogy én tudom?
– Leveledből sejtem, melyben oly sietve hívtál haza.
– Nehezedre esett hazajönnöd?
– Abban az órában készültem az útra, melyben leveledet kaptam.
– Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni szék elfoglalására vagy hivatva?
– Úgy tudom, hogy ebben a székben most egy adminisztrátor ül.
– Azon indokbul ültették+ oda, mivel a volt főispán beteges volt, nem elnökölhetett. De te egészséges vagy, s csak akarnod kell, hogy beiktassanak.
Ödön mélyen tekintett anyja szemeibe.
– Anyám, te nem ezért+ hívtál engemet haza.
– Jól sejted: egyéb okon is volt rá. Tudd meg tehát. Atyád végakaratában kijelenté, hogy halála után hat hétre nyújtsam kezemet az adminisztrátornak; az ünnepély, melyre nehány nap+ múlva családunk ismerősei össze fognak jönni, kézfogónak van szánva.
– Meghajlok atyám akarata előtt – szólt Ödön, fejét alámélyesztve.
– Atyád azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbírja azt a terhet, amit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.
– Tudom, jó anyám; – nehéz teher az.
– És te azt+ kívánod, hogy az én vállaim törjenek le alatta, hogy én feleljek meg e tehernek?
– Ha atyánk végakarata ez volt – s ha te is úgy akarod…
– Hát teneked parancs az, amit én akarok?
– Anyám; te jól tudod, hogy amit te mondasz, az nekem törvény és szentírás.
– Jó! Tehát megmondom neked, hogy mi az én akaratom. A Baradlay háznak úr kell és úrnő! Úr, aki parancsolni és vezényelni tud; és úrnő, aki hódít.
– Úgy van – szólt Ödön, meghajolva anyja előtt.
– Az az úr – te fogsz lenni!
Ödön meglepetve riadt fel.
– Te fogsz lenni e ház ura, s a te nőd+ e ház úrnője. Ödön szomorúan sóhajta fel.
– Anyám! Tudod, hogy ez nem lehet úgy!
– Te nem akarsz házasodni?
– Soha!
– Ne mondd ki ezt a szót! Huszonnégy éves vagy. Ki tudja meddig élsz? Az alatt folyvást hallani egy hideg szív üregében ezt a visszhangot:+ „Soha!”
– Okát jól ismered. Ha szenvedni+ megtanultam némán, az apai, anyai+ örökség nálam. Én nem panaszkodom. Én hallgatok. Te+ tudod, mit tesz hallgatni, évtizedekig hallgatni! Okom van nem szeretni semmit. Egyedül a te jó anyai szívedet. Szenvedjünk anyám, tovább. Majd csak megvénülünk mind a ketten. Özvegy asszony és remete fia!
Baradlayné nevetett e szomorú beszéden.
– Óh, bizony te nagy bohó vagy, Ödön. Nem lettél te karthausi+ *! Tele a világ szép arcokkal; szeretni való szívekkel. Te is rátalálsz a magadéra.
– Tudod, hogy „nem”.
– S ha én már találtam volna is számodra egyet?
– Azt hiába kerested, anyám.
– No ne mondd+ – szólt gyöngéden odasimulva fiához+ az özvegy –, látatlanba ki hozna ítéletet? Bíró akarsz lenni, és ki sem hallgatsz.
– Vádlott vagyok anyám, ki előre tagad mindent.
– Pedig az, akit számodra választottam, olyan szép, olyan jó, és téged úgy szeret.
– S ha tündérek szépségével bírna, s vetekedne jóságban+ az angyalokkal, és volna gyémánt szíve, mint neked, hogy fölyülmúlna téged+ a szeretetben – nem akarnám őt ismerni.
– Óh, ne tégy ilyen nagy fogadást! Bizony megbánod. Bizony visszakéred a szavadat. Legalább tekintsd meg az arcképét egyszer! Jer, a szomszéd szobában megmutatom.
– Az engem hidegen fog hagyni.
– Majd meglássuk.
Az anya karöltve vezeté fiát a szomszéd szobáig, s kinyitva annak ajtaját, előrebocsátá+ őt.
És akkor maga előtt látta Ödön Arankát, a gyönyörtül+ reszkető leányt, ki szavaikat végighallgatá.
Minő hatalma a világnak akadályozna meg két szívet, hogy egymásra ne boruljon ily pillanatban? Ki tartaná fel az öröm könnyeit,+ hogy ne omoljanak? Mi tiltó szellem állna két égő csók közé, hogy egymást föl ne keresse?
– Óh, én drágám!… óh, én egyetlenem!…
Baradlayné megfogta mindkettőnek a kezét, s elfojtott hangon suttogá Ödönnek:
– Hát hiszed-e már, hogy lesz ura és úrnője e háznak?
Ödön megdicsőült arccal kiálta válaszul+:
– Lesz!
És mindketten csókokkal halmozák el a+ legszeretőbb anya keblét, arcát+, kezeit és vállait.
Baradlayné pedig némán, mereven tekintve fel azon arcképre, mely+ saját menyasszonyi arcképe mellett, büszke tekintettel néze le rá+ a masszív, aranyos keretből, és magában+ beszélt hozzá:
– Látod-e ezt? Érzed-e ezt a boldogságot? Nem dobbanik-e meg+ kővé lett szíved+, mikor ily mennyországi látvány mosolyog feléd? Jól tettem-e, midőn ellenkezőjét tettem annak, amit mondtál? Eljösz-e a nászéjen, áldani vagy kísérteni – kőszívű nagy ember?
A nagy ember csak mindig büszkén+ nézett le a keretből.
A boldogok nem vették azt észre.
A szomorú özvegy elsuhant közülök; ott hagyta őket boldogságukkal egyedül; van azoknak mit beszélni egymáshoz.
Ő maga pedig szobájába lopózott; elővette írótárcájából azt az emlékezetes iratot, melyet haldokló férje mondatolt írótolla+ alá, s a mai nap történetére vonatkozó sorokat – aláhúzta vörös ironnal.+
Idáig+ bevégeztetett!…