A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, amelynek neve „krák”.
Pontoppidan* norvég tudós le is írta e szörnyeteget.
A krák egy töméntelen nagy, tengeri állat, mely lenn a tengerfeneken lakik+, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek színére felemelkedni.
Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a. hullámok közül, befedve tengeriszappal, telenőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok* azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével.
Idő jártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: „ni milyen szép zöld sziget!” kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mindazt tűri+ szépen.
Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni.
A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán, s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsírt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsírját, hiszen van neki elég.
A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.
Ilyen napjai voltak a kráknak 1848-iki március közepén.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Március 13-ika volt a bécsi népmozgalom napja.*
… Be ne csapd a könyvet, ideges olvasóm! Nem viszlek ki az utcára, nem mutogatom meg neked a feltört kövezeteket, a hevenyészett torlaszokat, nem kísértetem veled utcáról utcára a legelső sebesültet, a szabadság legelső mártírját*, kit társai véresen, haldoklón vállaikra vettek, s úgy mutogatták a népnek végig a városon – mi csendes, biztos helyről fogjuk az egészet hallgatni, s nem lesz semmi bántódásunk.
Plankenhorsték termei ezen a napon is tömve vannak a régi ismerősökkel; csakhogy zongoraszó és médisance* helyett az utcáról felhangzó népzaj és a távoli+ fegyverropogás mulattatja őket.
Olyan sápadtak ez+ úri alakok most, s riadt tekintetük kérdezi egymástól: „Vajon mi+ történik odakinn?”
Mi történik? – A nép szabadságillatot érez!
Az történik, hogy egy alvó óriás szempilláinak fölemelésével egy egész történetvilágot, annak minden nagy emberével együtt, elűz; ti csak álmodva voltatok!
A büszke urak ezúttal dekorálatlanul, s a délceg úrhölgyek ezúttal kifestetlenül ülnek, járnak-kelnek, s tekintgetnek félve az ablakokra, és hallgatóznak az utcára, és beszélnek egymással suttogva: „Mi lesz a mai nap vége?”*
Az idő estére jár; a szobák sötétedni kezdenek, de senkinek sem jut eszébe lámpákat gyújtatni idebenn; a zaj, a sortüzelés döreje rázkódtatja az ablakokat. Minden új alak, ki érkezik új rémhírt hoz.
A martialis termetű élelmezési főtiszt+, ki máskor úgy kommandírozott a társaságban, mintha generális volna, most suttogva beszél, és lenyírt barkóval jár, hogy katonás kinézését eltagadja; a kövér medicinalrat egy szögletben ül, és bámul maga elé mereven, s felriad, valahányszor egy ajtó csapódik be a háznál; a concipista extra statum le-leszalad a lépcsőn, hogy majd valami új hírt hoz, s meg csak visszajön egy perc múlva, hogy nem lehet odább menni.
Végre érkezik valaki onnan kívülről: a polizeidirektorsági titkár. Már jelmeze elárulja a rossz világot odakünn.+ A hercegi fennkölt viselet+ helyett most egy ócska zubbony van rajta, minőt a munkások viselnek; arca halovány+, mint a kréta.
Egyszerre odatódul hozzá az egész társaság, amint álöltönyében ráismernek.
– Nos? leverték+ őket? – kérdi legsürgetőbb sietséggel az élelmezési magas úr.
– Nem bírnak velük – felel a kérdezett remegve –; most jövök a rendőrségi főigazgatósági épületből. A nép betört; a Justitia szobrot ledöntötték az épület homlokáról, az ablakvasakat kifeszegették, a cenzúrahivatalban mindent összetéptek. Magam is csak blúzomnak köszönhetem, hogy megmenekülhettem.
– Nem rabolnak-e? – nyögött közbe a szögletből a potrohos medicinalrat, kit otthon hagyott pénztára aggasztott keservesen.
– De hát, Istenem! Nem tudnak több katonát küldeni ellenük? – rebegé pianissimo a sztentorhangú uraság.
– Van ott elég katona – biztosítá őt a rendőrtitkár –, hanem a császár nem akarja, hogy vérontás legyen. Az eddigiért is kárhoztat.
– De hát, Istenem! Minek kérdezni azt a császártól? Mikor annak olyan jó szíve van!* – Bíznák a katonákra!
– Hát tessék odamenni! – biztatá őt bosszúsan a titkár. – De mikor a katonák úgy lőnek, hogy egész sortűzből egy golyó sem talál. Magam szemével láttam a Mihály téren, mikor a tüzérek a sárba dugták az égő kanócokat, s kimondták, hogy nem fognak a népre lőni.
– De hát én Istenem, mi lesz akkor mibelőlünk?
– Éppen azért siettem ide, hogy önöket értesítsem a történtekről. Én részemről azt hiszem, hogy a nép dühének vannak kipécézett házai, amikben Rotschild+ * millióiért sem szeretném a legközelebbi éjet+ tölteni.
– Ön azt hiszi, hogy a mi házunk is azok közé tartozik? – kérdezé+ Plankenhorstné.
A kérdezett gyanús vállvonogatással felelt.
– Én mindenesetre sietek dolgom után.
El is távozott.
Ez rossz biztatás volt a többieknek.
Az élelmező úr nagyon kezdett tudakozódni, hogy nem lehetne-e civilruhákat kapni a háznál. Bizony nem szolgálhattak neki egyébbel, mint inasruhákkal. Márpedig a Plankenhorst család livrée-je nagyon rossz passepartout* volna ehhez az utazáshoz.+
De ismét jött egy új alak. Ez már nem jött, de bebukott. Alig lehetett ráismerni; ez a talleyrand-i finomságú államkancellári referens, ki ezúttal egész contenantiájából* ki van zavarva. Kalapja oly laposra verve, mint egy palacsinta, kabátjának fél szárnya letépve, a hátán egy sáros tenyérnek félreismerhetlen+ nyoma, az orrán egy indiszkrét találkozás zsurlódásának+ véres sebhelye.+ Lélegzete is+ elfúlt.
– Mi történt önnel? – kérdi tőle a házasszony+ előzékeny részvéttel.
A talleyrand-i államférfi nem veszté el galgenhumorát*.
– Óh, csekélység, csak egy kicsit agyon akartak ütni. Valamelyik rám ismert, elkiáltotta magát: „ez is spion!” s abban a percben a kalapom ilyen lett, ni. Szerencsémre nehány diák+ kiszabadított, s egy durchhauson* keresztül megmenekültem.
– Ugyan kérem, nem rabolnak még? – tudakozódék a medicinalrat a szegletből.
– Az ördögbe is! Inkább nagyon is adakozó kedvükben vannak. Menjen csak le hozzájuk. – Ugyan kérem, nagyságos asszony, adasson nekem egy darab angol flastromot, amivel az orromon ezt a lehámozást beragaszthassam. Az nekem most igen jól fog illeni; legalább nem ismernek rám olyan könnyen az utcán.
– Hogyan? Ön újra ki akar menni? – kérdé aggódva Antoinette asszony, mialatt a kis államférfit budoárjába vezette, hogy az angoltapaszt megkárosított profiljára ragassza.
– Sietnem kell! – suttogá bizalmasan a duodec+ * nagy ember. – Előfogatokat és+ relais-ket* kell megrendelnem az államkancellár számára.
– Hogyan? Hát ennyire vagyunk?
– Alkalmasint.+
– Ön is vele megy, nemde?
– Bizony itt nem is maradok. – Tanácslom, önök is – amint szép szerével lehet…
– Majd meglátjuk – szólt Antoinette asszony egész nyugodtan, s azzal hagyta futni a kicsiny urat az orrára ragasztott fekete flastrommal.
Az élelmező úr még vissza akarta tartóztatni; ne menjen, hátha agyonverik.
– Több eszem lesz. Én fogom legjobban kiabálni, hogy: „Le Metternicchel*! Éljen az+ Aula*!”*
Az utcákon a zaj egyre nőtt, benn a szobákban egyre sötétebb lett; az élelmezési úr az égre kért mindenkit, hogy valamiképp gyertyát ne gyújtsanak; hadd higgye+ a nyers tömeg odakinn, hogy itt már nincs senki idehaza.
Pedig ugyan együtt volt az egész florilegium. Ez a ház volt a pivot-ja* a vert hadnak.
Mit kell tenni? Erről folyt a haditanács a félsötétben+.
Menekülni vagy itt maradni? Voltak félénkek, kik a futást tanácsolták, s még félénkebbek, kik nem mertek a futáshoz kezdeni. Hiszen a tenger van az utcákon! A néptenger.
Most érkezett még egy új alak.
Az alkonysötét dacára is ráismert mindenki. Polygonalis arcvonásai s fejének félszeg, dacos hordozása körrajzokban is ismeretessé tette őt. Rideghváry volt.
Megjelenése bizalmat gerjesztett a megfélemlett+ társaságban. Ez a hidegvérű ember imponál mindenütt, hol gyöngébb szívekre akad.
– Mi hír barátom? – kérdé elébe sietve a ház asszonya.
– Hír van elég – felelt az szárazon.+ – A legelső és legbizonyosabb az, hogy Metternich leköszönt.
– Csitt!
– Egy óra múlva köztudomású+ dolog lesz. Tőle jövök. Leköszönése elfogadtatott, s e nagy ember a jelen+ pillanatban csak azon tanakodik, hogy mily álöltözetben*, milyen kocsin és melyik vonalán a városnak meneküljön a világba.
– Álöltözetben! – rebegé a martialis úr, s még azután is járt a szája, mikor már nem beszélt. Valószínűleg azt mondogatta magában, hogy milyen boldogság, akinek mostan egy rossz kaputja van.
– Nem rabol+ még a nép? – sóhajtozék a gazdag kórházfelügyelő.
– Azt nem teszi, hanem fegyverkezik, a fegyvertár felnyittatik előttük.
– Nem bírják megvédelmezni? – hörgé a nagy testű úr.
– A császár parancsából nyittatik meg.
– Az lehetetlen.
– Itt a plakard+ * a zsebemben, melyben tudtul adatik, hogy a rend fenntartására+ a diákok és a polgárok a polgári fegyvertárból felszerelendők.
Rideghváry valóban mutatott egy zsebéből kihúzott falragaszt+, melynek az egész társaság nekiesett, s igyekezett annak tartalmát a sötétben kibetűzni.
– Eddigelé tizenkétezerre mehet a fölfegyverzett diákok* és mesteremberek száma – folytatá kegyetlen nyugalommal Rideghváry. – Az éjjel utcaharcot és torlaszviadalt várhatunk.
– De isz én+ tudom, hogy nem várom – dörmögé az élelmező úr. – Én odábbállok.
A többiek is.
„Uraim, dámáim! Sauve, qui peut!* Ill a berek+ – nádak, erek!”+
Sietett mindenki mentül rövidebb szertartással búcsúzni a ház asszonyától. Még most csak a zápor van odakünn+, de már a mennnykőhullás is közelít. Mindenki mondott valami helyet, hogy hol fognak remélhetőleg találkozni.
– Hát ön hova fog+ menni? – kérdezé Antoinette asszony a sokszögletű úrtól.
– Én? Sehová! Maradok Bécsben. Nem féltem magamat.
Azzal kezet szorított az asszonysággal, s utolsó volt, aki termeit elhagyá.
Azért meglehet, hogy első volt, aki Bécsből megszökött; tán csak nem akarta senkivel tudatni, hogy hová.
A martialis úr azután odalenn a kapusnál mégiscsak talált egy ócska, foltos polgári felöltőt, valami fiakkerköpönyeget, mit nagy pénzen megszerezve, beleburkolá becses személyét, s ez áljelmezben kimenekült az utcára. Ki tudja, hova sodorta el a népár.
A potrohos medicinalratnak semmi kedve sem volt ez+ expedícióhoz+. Ő futni nem tud, s ha valahol odaszorítják a falhoz, szörnyethal. Olyan ember, aki háromnak a perifériáját* foglalja el a világban, ne mutogassa magát olyankor, mikor minden ember helyet kér a földön.
– Kedves jó barátom – szólt a kapushoz, megcirógatva annak orcáját és megkenve tenyerét bankjeggyel –, van itt ebben a házban egy kiadó pinceszoba. Rejtsen el engemet oda! És ha találnak jönni a vérengzők és fel akarnak kutatni mindent, mondja nekik, hogy abban a szobában egy szegény szabómester lakik; fessen az ajtóra krétával egy nagy ollót. Mondja, hogy egy szegény, éhenkórász szabó lakik ottan, akinek a felesége ragadós himlőben fekszik. Akkor nem fognak bejönni. Ugye megteszi ön, kedves, édes házinspektor?
A portás jobb indítványt tudott ennél.
– Ki tudja, meddig tart ez a rumli. Én nem szeretném, ha azt abban a pinceodúban kellene végigvárnom. Megmentem én a nagyságos urat – úgy, hogy a haja szála sem görbül meg; csak bízza rám magát.
– Óh, mentsen ön meg, akárhogyan. De mégis szeretném tudni, hogyan. Mert lássa ön, futni nem tudok. Nem bírnak a lábaim. Bérkocsi pedig egy millióért sincsen.
– Az nincsen; de van más alkalmatosság.
– Óh, ugyan mi az? Hol van? Fizetem neki, amit kér!
– Itt iszik a szomszéd kocsmában+ két halotthordozó; a hordágy az ajtó elé van téve.
– Halotthordozó?
– No igen. Ambulance*. A hatóság felebaráti elővigyázatból kirendelte őket a lármásabb utcákra, hogy ha valakit agyonlőnek, szedjék fel és vigyék a közkórházba. Hisz ez igen szép gondoskodás. S minthogy ebben az utcában éppen senkit sem lőttek agyon…
– Hát és feküdjem+ bele abba a halotthordágyba?
– No igen, az egészen fedve van; senki sem tudja, mit+ visznek benne. Azok jó borravalóért elszállítják nagyságodat a közkórházig, ott kap halottas szekeret, ami megint elviszi a vámsorompóig; onnan azután tetszetősebb alkalmatosságon utazhatik odább.
A kövér úrnak végigborzongott a háta ennél a gondolatnál.
Azonban nem volt válogatásra való idő. Az utca túlsó végéről újabb néptömeg jött hömpölyögve s az eddigi zajon keresztültörő, folytonos rivallgással jelentve+ közeledtét. Jó volt menekülni.
Ráállt az indítványra. Borzasztó ekvipázs az a hordágy+. De inkább élve benne; mint holtan.
A kapus úgy kacagott+ rajta, mikor elexpediálta*, hogy a két vékonyát tartotta a tenyereivel, hogy szét ne dűljön nevettében+.
Hát odafenn a teremben nem hallották-e ezt a közeledő rivallgást+? Valami idegenszerű csattogás, csörömpölés követte azt.
Alfonsine kétségbeesve rohant ki szobájából anyjához e félemítő zajra; odafutott hozzá, de meg nem ölelte; óh, ez a két hölgy nem szokta egymást megölelni.
– Mind elhagytak bennünket!
– A gyávák! Az ostobák! – szólt Antoinette megvetően.
– Hát mi hova meneküljünk? – kérdezé reszketve a szép leány.
– Mi? Sehova. Mi itt maradunk.
– Hogyan? E vészben?
– E vésznek mi urai fogunk lenni.
Alfonsine bámulva nézett anyjára. Azt hitte, megtébolyodott. Volt rá hajlama.
Antoinette asszony pedig rendeletet adott inasainak, hogy gyújtsanak meg minden lámpát, rakják a kargyertyatartókkal együtt a nyitott ablakokba. Azután letépette ágymennyezete fölül a fehér atlaszfüggönyöket, aranyozott+ rúdjaikkal együtt, s kitűzette azokat háza erkélyére+ kétfelül, mint két fehér lobogót.*
Azután két fehér mellszalagot bokrozott össze; egyet magára öltött, másikat Alfonsine vállára tűzött,+ s mikor a hömpölygő néptömeg legviharosabb ordítása hangzott lenn az utcán, kihurcolta magával az erkélyre+ félalélt leányát, s elkiáltá magát a tömeg fölött éles, felcsendülő+ hangon:
„Éljen a szabadság!”
És a mennydörgő néptömeg ezerszeres éljenkiáltása felelt szavára. Kalapokkal, kendőkkel üdvözlék vissza, és ahány tömeg elvonult a kivilágított Plankenhorst-palota előtt, lelkesült viváttal köszönté fel azt, míg az átelleni ház ablakait csörömpölve töré össze. Annak a háznak a gazdája bizonyosan ott van most a barikádokon elfoglalva, s nem jöhet az ablakaiba gyertyát rakni; hát biz azokat beverik. – Hanem Plankenhorst „vivát”!
Baradlay Jenő ezt az egész napot otthon töltötte a szállásán.
Gyönge idegzetű+ ember volt.
Gyermekkorátul fogva+ igen félénk kedély, melyet még+ gyámoltalanabbá tett az ifjúkori életmód+, a szüntelen mástól függés. Hozzá volt szokva, hogy akaratát mindig alárendelje a másénak, elébb+ szülői, azután+ főnökei – végre szeretője akaratának.
Most azután, mikor mindazon+ támaszokat, akikhez eddig tapadt, egyszerre elseperte a vihar; mikor a monumentális nagyságok, kiknek szobrai képezték „lares+ et penates”-eit*, szétrepültek, mint polyvatöredék, Jenő úgy érezte magát, mint aki maga is semmivé lett.
Az egész napot lázban tölté, s bezárkózva szobájába, ott járt alá s fel nyugtalanul. Még csengettyűje+ zsinórját is elmetszé, hogy senki ne háboríthassa jöttével.
Az utcai zaj, a fegyverek dörgése minden idegét folytonos reszketésben tartá; feje elkábult, képtelen volt gondolkozni; nem bírt eszmélni arra, ami+ történik.
A szabadság, az új korszak+ nagy jelszavai nála nem találtak hitre. – Lehetetlen azoknak győzni valaha.
Akikkel ő megszokta együttélni, azok közt nem találkozott ő ez+ eszméknek egyetlenegy barátjával sem soha. A népben pedig nem volt hite.
Az utcai harc zaja tudatá vele, hogy ez a nép most valamit cselekszik; de ő nem tudta, hogy mit.+ Talán őrjöng? Talán bosszút áll? – Talán győz is. – De hogy mire megy diadalával, aziránt nem volt semmi eszméje.
Csak egy tárgyra gondolt az egész vihar alatt: Alfonsine-re.
Mi történt vele? Talán idején elmenekült? Talán védelemre talált? De hátha nem?
Hiszen környezete elég hatalmas volt; – de hátha ez a környezet magát sem tudja többé védni.
Sokszor úgy jött neki, hogy ki kellene mennie az utcára és elsietni a Plankenhorst-házhoz. Mindig visszaborzadt+ tőle. Az utcákat kartáccsal seprik most, a kövezetből barikádok emelkednek; hova indulna el ő e túlfinom+ idegekkel, e minden ízében reszkető testtel, ez izgalombeteg szívvel? És mit segíthetne ott? Soha még csak fegyver sem volt a kezében. Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyjait.+ Ő csak rajzolni, zongorázni, szépen írni tanult; kard sem volt kezében soha.
Kit tudna ő megvédelmezni?+
S mentül tovább haladt a nap, a lázforrongás künn az utcán+ annál magasabbra nőtt, és Jenő aggodalmai annál félelmesebb alakot öltöttek Alfonsine miatt.
Este kilenc órakor már nem állhatta tovább e kínlódást. Elhatározta magát, hogy kimegy és fölkeresi Alfonsine lakát. – Ha meg nem védheti is, legalább együtt vész el vele.+
Óh, a bátrak, az erős idegű emberek nem tudják megítélni, mily óriási heroizmus kell ahhoz,+ mikor egy ideggyönge ember elszánja magát, hogy odamenjen a veszély közé, mit az erősek kinevetnek, föl sem vesznek, de melynek jelenlététől a beteg kedély pokolbeli kínokat szenved! Nem a bátraké – a félénkeké+ a pálma, kik rettegnek, reszketnek a golyófütyöléstől, de+ azért mégis nekimennek – becsületért, – szerelemért, – hazáért, – asszonyért!
Jenőt szerelme vitte+ neki a vésznek, melytől irtózott.
Minden védőeszköz nélkül ment le az utcára; maga sem tudta, hogy mi fog vele történni, ha lenn lesz.
Amint kilépett, egyszerre elkapta a népár, és ragadta magával.+
De ez egészen más áradat volt, mint aminőt ő szobájába zárkózottan képzelt magának.
Nem egy dühöngő vérszomjas csapat, hanem egy örömében őrjöngő tenger fogadta magába.
Öreg és ifjú, úr és napszámos, kofák és úrhölgyek, diákok és katonák egy+ gomolyba keveredve, egymás+ nyakába borulva, egymást csókolva, sírva, őrjöngve, ordítva, tombolva, rekedtté kiabálva+ torkaikat a „szabadság” nevével. „Diadal, diadal!” – hangzik mindenfelé; röpívek adatnak+ kézrül kézre+; egy-egy szónokot felkapnak a légbe, hogy olvassa el a népnek a legújabb fejedelmi határozatot, azután a szónokot+ agyonölelik, agyoncsókolják, s tovább hömpölyög+ az ár, míg új hír jön, új beszéd, új kitörése az örömnek. A nép öleli a katonát, ki egy óra előtt sebeket ütött rajta, csókolja a megnémult ágyút, éljent ordít annak, akit gyűlölt, csak a fehér kokárdát lássa kalapja mellett, s nagy betűkkel írja a házak falaira: „Szent a tulajdon!”*
Jenő maga is elkábult ez örvénylő+ árban. Nincs annak az érzésnek neve, ami ily pillanatban végigömlik az egész tömegen. Mintha villanyfolyam volna, megérzi azt, aki egyszer beléjutott+ a bűvláncolatba, s a diadal mámora elüli még annak a keblét is, aki abból semmit+ sem ért. Hallotta Jenő+, mint kiáltották ki az öröm kacagó sírása mellett oly nagy emberek bukását, kik egy halhatatlansággal+ emelkedtek ki az eddigi világtörténelemből, s őt is megragadta az a titkos delejzet, minek nem tudom a nevét, midőn azt hallá, hogy ez örök nagyságokat, mint krétarajzot törülte le egy tenyérhúzással a história lapjáról a mindenkinél nagyobb óriás: a nép.
Mi az a melegség, amit egy ilyen pillanatban az ifjú szív meg nem bír tagadni? Ezek az óriási nagyságok az ő bálványai voltak, és mégis lángol a vére, mikor elmúlásukat hallja.
Csupán arra+ figyel azon nevek között, miket „pereat”-tal kísér az ezerajkú szörny: nem hangzik-e egy+ Plankenhorst is?
Tudja jól, mennyire össze volt e név amazokéval fűzve.
Talán még nem került rájuk a sor?
Előtte, mögötte beszélik, meg újra elbeszélik a nap hőstetteit; hogyan vette be a nép ostrommal a gyűlöltek házait; hogyan tépett szét elátkozott nagy protokollumokat. De még Plankenhorstékról nem hallott semmit.
Az ár ragadta magával tovább. A házak ablakait kezdték már kivilágítani, s kezdték a ki nem világítottakat bezúzni.
Órákba került, még el+ tudott vergődni azon utcába, hol Plankenhorsték háza állt.
Szíve nyugtalanul lüktetett, vajon nem+ találja-e azt is lerombolva, összezúzva, mint annyi híres épületet.
De mennyire volt meglepetve, mikor a szögletben befordulva, egyenesen maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két óriási, fehér selyemlobogóval s a két lobogó között egy fiatal+ aulatagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.
Most már csakugyan elvesztette az eszét.
Ami tovább vezette, az most már csak a szíve volt.
A fején túladott.
Nem ment, de vitték. A nép tolta maga előtt föl a Plankenhorst-ház lépcsőin, hol diadalmas arcú férfiak jöttek már reájuk szemközt, fehér kokárdás fövegeiket rázva a légben s éljenezve a szabadság hős asszonyait.
Jenőt is betolták az általa oly jól ismert terembe.
De mit látott most e helyen?
Az asztal előtt állt két+ hölgy, akiknek ragyogó arcában alig bírt ráismerni Antoinette asszonyra és Alfonsine-ra.
És mit csinált ez a két hölgy?
Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből, s Alfonsine azokat tűzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér szalagot karjaikra, amitől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezét, a szalagot s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arca úgy ragyogott hozzá.
Jenőt gépileg tolták odáig.
És mikor Alfonsine meglátta őt maga előtt, hirtelen odarohant hozzá az öröm sikoltásával; széttárta előtte karjait, magához ölelte, nyakába borult, összecsókolta, s zokogva rebegé:
– Óh, milyen örömnap ez, barátom!
És újra csókolá az egész nép előtt és anyja előtt. S az asszonyság helyeslőleg mosolygott hozzá, s a nép helyeslőleg éljent ordított hozzá, és azt mindenki olyan természetes dolognak találta.
Jenőnek a hideg borzadály futott végig minden+ idegén ez éljenriadaltól – hanem a csók, az jólesett neki.
És azt mindenki+ olyan természetesnek találta, hogy az emberek ezen a napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle címe van a csóknak: az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja; sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon; sok régen ígért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához+ ez órában s lett megfizetve kamatostul; sok boldog élet első csókja, sok örök elválásnak+ búcsúcsókja lett elpazarlva+ ezen a népboldogság napján.
Hanem ha e sok édes, mámorító csók között egy júdás-csók is ejtetett, úgy ez bizonyára azon csók volt, mely Baradlay Jenő ajkát érte, a világ szeme láttára, a hölgyek legszebbikének mézes, rózsás+ ajkairól.
Úgy tetszett, mintha a föld egyszerre kizökkent volna rendes pályaköréből, s valami jótékony lökés által tizenötmillió mérfölddel közelebb jutott volna a naphoz, abba a perifériába, ahol tán a Venus mozog, s annak+ boldog lakói örvendenek a nap közelének.*
Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele volt érzelemmel.
Csodák történtek, s minden ember úgy vette e csodákat+, mint természetes, mindennapi eseményeket, amiknek így kell lenni.
Baradlay Jenő egészen természetesnek találta, hogy ő másnap és harmadnap korán reggel, késő este, a nap minden órájában, hívatlanul, bejelentetlenül felrontson Plankenhorsték lakására, ott egy csomó diákot, demokratát, népszónokot találjon mentül sárosabb csizmában, mentül ázottabb kalappal, hosszú, csörtető kardokkal, még hosszabb, sarkig érő tollakkal a kalap mellett, s maga is hasonlítson hozzájuk.*
Azt is egészen természetesnek találta, hogy Alfonsine a napnak minden órájában, pongyolán, szétszórt, frizírozatlan hajjal fogadja őt,+ mindenkor egy forró öleléssel; hogy ismerősök és ismeretlenek előtt odadűljön a vállára, sőt mikor egy pillanatra magukra maradnak, ölébe vesse magát. Olyan idő ez, amikor minden szabad!
Hisz a föld közeledik a naphoz.*
Minden ember kibeszéli, amit szívén hordoz. A legféltettebb titkokat. Aki gyűlölte a nagyok+ nagyjait, kikiabálja azt az utcán; s aki szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utcán.
S a föld még mindig közeledett a naphoz.
Március tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A sajtószabadság napja.
Száz új hírlap keletkezik egyszerre; fennhangzó nevű,+ büszke jelszavú hírlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utcai gyerkőcök árulva hirdetik a vásáros népnek.* Millió röpív száll kézrül kézre+, csoportoktul olvasva+ az utcaszögleteken.
A messze látszó István tornyáról óriási lobogó úszik a szellőben, a nagy német nemzet háromszínű lobogója: arany-veres-+fekete.* Aki csodálkozva kérdezi, mi az, annak megmagyarázzák, hogy a császári várkapu fölött is ugyanaz lobog.
Egymást váltja a zajos népünnepély.+ Minden órának kijut+ a maga pompája. Korán reggel+ harsonaszóval járnak az utcákon lovasok; hirdetve a kiadott alkotmányt, a nép diadalordítása+ nyomja el a hirdetést és trombitahangot.
Majd ünnepélyes menet jön. A császár és császárné vonulnak végig a nép között; nem kíséri+ őket testőrség, katonai véderő, de kíséri a nép megmérhetetlen szeretete. A hintó nem gördül, de úszik a néptenger közepett; nem a paripák, de a nép vállai+ viszik azt előre.*
Délután megint gyászpompa váltja fel az utcák örömzaját. A tegnapelőtti harc áldozatait temetik; most koszorúzott koporsók úsznak végig a néptengeren, az örömriadal helyett gyászinduló, mély zokogás hangja szakítja+ meg a mozgó csendet. Az elvonuló+ menetnek alig akar végeszakadni.+
És ismét új jelenet következik.
Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harckiáltásnál, örvendetesebb a diadal hozsannájánál+. A kettő együtt! A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból.*
Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok!* Minden utca tömve férfiakkal, minden ablak hölgyarcoktól ragyog. Nemzetőrök, aulatagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szíve: fiatalsága.*
Talán álmodtuk mindezt?
Bizony csak úgy álmodtuk mindezt.
Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szívünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifjú olvasó, egy poéta meséli el neked, amiket háromszor hét+ év előtt álmodott.
És Jenő és Alfonsine mindenütt ott voltak.
Mikor hangzott az utcán a riadó, nem nézte a szép kisasszony, hogyan van öltözve, azon pongyolán, ahogy otthon volt, nyakába kerítette sálát, felcsapta zilált hajfonadékaira kalapját, megragadta Jenő karját, s rohant le vele a lépcsőkön; ha kapott a mama is kísérőt, akinek karjába kapaszkodjék (rendesen kapott), s nyomukba tudott érni, jó; ha nem, úgyis jó; a népáradat úgyis elsodorta őket egymástól, hogy csak otthon találkoztak ismét össze; de hát kinek jutott volna most eszébe ezzel törődni?
Jenőnek minden ideje folytonos remegésben tölt.+ Az öröm félelme volt az. Boldog napok, mik keblére vetették a hölgyet, kit oly távolból imádott addig; tartózkodás, titkolózás, kétségeskedés nélkül, övé volt testestül-lelkestül. Odatapadva hozzá a hölgyiség egész átadásával, rábízva, föltétlenül odaengedve. Hogyne lett volna boldog a közüdvösség közepett?
S midőn az éj késő órájában egyszerre napfény derül át a boldog városon, ezernyi fáklya lepi el az utcákat, kivilágítva minden ablak, tűzvonalak lámpákból a házak párkányain, gyémánthomlokzatú paloták, transparentkapuk, s e fényár közepett felzendül a Rákóczi-induló halottfeltámasztó zenéje, s e szent hangok bevezető malasztja után megjelennek egymás után a legfényesebb erkélyen a magyar hongyűlés leghíresebb vezérférfiai, és szólnak a néphez!
Ez volt még az álom!
Jenő azt is ott nézte az utcáról, tízezernyi forrólázas néptömeg közepett; karjai alatt Alfonsine keze, mely édes, titkos szorítással tudat vele tündéri vallomásokat, és vállán az ifjú hölgy égő arca, és arcán annak forró lehelete.+ Minő melegséget kellett éreznie akkor!
És midőn ama fényes alakok között, kik egymást felváltva szólnak a néphez arról az erkélyről, egyszer csak megpillantja testvérét, Ödönt!
Ez is itt van. Ő is egyike a hongyűlés ünnepelt szónokainak, s most föllépett velük együtt a népszabadság ünnepét üdvözölni.
Beszéde elragadó.* Minden ember szíve sebesebben dobog utána, aki őt hallja; Alfonsine kendőjével lobogtat felé.
Csak Jenő idegein fut végig sírbolti hideg borzadály. Neki minden íze reszket, midőn testvérét ott meglátja.
Mi súgja lelkén végig ezt a borzadalmat? Mi jóslat, mi sejtelem költ szíve húrjaiban diszharmóniát? Mi mondja neki azt, hogy e nap örömeért+ valakinek meg kell fizetni?
Talán tud róla valamit, mi az az erkély ottan?
„A második lépcső ahhoz+ a megígért magaslathoz.”
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fáradtan értek haza az izgalmas nap csatangolásaiból a szerető párok. Jenő még egy lopva adott csókkal lett jutalmazva a lépcső alján, de még az sem melegíté őt fel; otthon egész éjjel lázban volt, és nem bírt elaludni.
Alfonsine pedig, midőn anyjával egyedül maradt, fanyaran, kedvetlenül+ hajítá szögletbe nemzeti szalagos kalapját, s fáradtan veté le magát a pamlagra.
– Óh, be unom én már az egész világot!