Mesemondás!*
Lehetett is az valaha!
Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilenc oldalrul+ * rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal+, dicsőséggel!* Hogy ne bírt volna vele „egy” óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát is, s még azzal is megbirkózott+, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie+, hogy rágázolhassanak!
De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt* az újabb kornak e Nibelungen-énekéhez*?
Elmondom, ahogy megértem.+
Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig;* az ország egyik bércfalától a másikig verődött az vissza,* s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó!*
Megnépesült a kitűzött zászlók környéke.*
A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét, és ment a zászlók alá.*
Tizenhárom-tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetvenéves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.*
Nem kellett felpénzzel* csalogatni senkit; egy nemzeti színű kokárda volt az egész ajándék, amit a belépő kapott.
Úri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önkényt, s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal, esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben!*
Egy ügyvéd itt hagyta+ irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában* maga vitte a zászlót legelöl Pahrendorfnál+ a kartács-záporral szemközt. A végén ezredes lett. Sohasem tanulta a háborút:
Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta+ ma, másnap csatába kellett mennie; a rámai sáncokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élen felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hűlt ajkain.*
A cisztercita barátok kolostorából, három növendék kivételével minden kispap elment honvédnek.* A prior maga látta el őket úti élelemmel, mikor szekérre ültek.* Amint a refectoriumba visszatérve, a honn maradt kegyeseket megpillantá, sírva monda+ nekik: „Ti gyávák, minek maradtatok itthon?”*
Elmentek az ügyvédek;* nem akart most pörlekedni senki.+ Elmentek a bírák; hisz nem volt senkinek panasza.
A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokbul+ tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt most divat.
Híres korhelyekből híres hősök lettek.* Csöndes jellemekből+ oroszlánok.
Még a rablók is megtértek. Egy hírhedt rablóvezér amnesztiát kért magának és társainak+,* s százhatvan+ lovast állított ki a csatamezőre, kiknek nagy része a hazát védve nyerte el a halált+, mit a haza+ rontásáért elébb+ megérdemelt.
Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel;* másik huszárezredet két hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.*
Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Elébb+ kaszával puszta kézzel kellett kicsikarniok a harc eszközét, hogy aztán küzdhessenek vele.*
Egy közönséges székely földész* kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátta népét csatalövegekkel.* Vashámorok átalakultak golyóöntödékké. Elfogyott, s nem volt kapható a gyutacs a puskákhoz.+ Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papirosbul készítettek+ gyutacsokat, s azok is jók voltak a harcban.
Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércnek.
Egyetlen vezér* száztíz ágyút vett el apródonkint az ellenségtől.
A szabadkai föld népe meztelen kézzel foglalta el az ellenfélnek félmérföldre hordó „bácsi” nevű öreg ágyúját.
A ma alakult zászlóalj már holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva ment a tűzkeresztelőbe.*
Mindenki testvér volt* a trikolór alatt, nem gúnyoltak senkit tótnak, németnek; azok mind egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat.*
A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, egy szalmán hált a közlegényeivel, s tanították egymást hazaszeretetre.
Nem volt szökevény. Hová szökött volna? Minden ajtótul elkergették volna a gyávát.
Ha megverték a sereget, nem futott szerteszéjjel.+ Igyekezett ismét összegyűlni s folytatni a harcot.
S nemcsak az harcolt, kinek fegyver volt kezében; harcolt minden élő lélek.* Asszonyok bátoríták fiaikat. Úrhölgyek mentek sáncot hordani az erődítésekhez;* vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden úri lak a csatatér közelében.
A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a dogmában sem syllabus*, sem haeresis*. Szent volt e harc keresztnek és csillagnak.*
S a költő*, ki meteorkint futotta végig az egész eget fölöttünk, nem zengett egyébről, mint e szent harcról; ez hangzott alá onnan a magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott előttünk. – Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett.
Így támadt a nemzeti hadsereg.
Jól van. Ez idáig poezis, de hal a próza? Hát a pénz?
Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat.*
Tehát az történt, hogy akinek ezüstkanala, ezüstsarkantyúja volt, összehordta egy rakásra. Fiatal lyánkák+ függőiket, özvegyasszonyok megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába.* Gyűjtögetett nyugdíjak vándoroltak e helyre.* Ki akarna nyugdíjra gondolni, ha nincs haza?
Nem volt elég.*
Akkor rányomtatták papírdarabokra, hogy „Ez a papír a nemzet pénze”.* S mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kétkedett abban. Mindenki azt mondta: „A nemzet nagy úr, amire az ráütötte a címerét, az szent, az a mienk!” És volt pénz elég.
És aztán – a fináncminiszternek nem volt egy jó kabátja.+
A hadügyminiszter krajcáros szivart szítt, többre nem telt. S a fő hadi intendáns mindennap más ismerőséhez ment ebédre, hogy arra se költse az ország pénzét.*
És amidőn ezt a+ könnyszentelte+ kincset egy-egy oly kormánybiztos kezébe adták, mint Baradlay Ödön, bizonyos volt felőle a nemzet, hogy aminek kenyérnek kell belőle lenni, abból kenyér lesz; s aminek fegyverré kell belőle lenni, abból fegyver lesz; és oda fog jutni bizonnyal, ahova+ küldve volt.
Így állt fönn a nemzeti hadsereg.*
S fél év múlva már csodáiról beszél a történelem.+
A kisfiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok már tábornokok, hadvezérek. A tépett trikolór már a világ tiszteletét bírja!
Kiállták a próbát+ a tűzben, kiállták a próbát a hózivatarban. Kiállták a próbát a veszteség kétségbeejtő hónapjaiban.
A komáromi sáncokon táncoltak zeneszó mellett az ellenfél bombazápora alatt.
Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat, és+ elfoglalták a gyilkoló tűztelepet szembehunyva.*
Pákozdnál tízezer emberrel rakatták le a szuronyos puskát a kaszás nemzetőrök.*
Győrnél lovasságot kergetett+ meg szuronnyal a II-ik zászlóalj.+ * Budánál lováról szállt le a huszárság várat ostromolni.
Losoncon egy+ táblabíró, egy alispánból lett hadvezér*, hatszorta nagyobb ellenfélnek fényes nappal elfoglalja ágyúit és táborkarát.
Piskinél naphosszat védi az Inczédi-zászlóalj húszszoros ellenerővel szemben a vitatott hidat, és győz.*
És mily gyorsak, mily csodaszerűek, mily meglepők mozdulataik!
Szélaknánál a föld alatt bújnak az ellenségen keresztül* – Branyiszkónál a hegy meredekének fel törnek át rajta* – Szolnoknál átúsztatnak+ háta mögött+ a Tiszán!* – Segesvárnál az égő városon verik magukat keresztül lőporos szekereikkel* – Tiszafürednél a jég hátán állnak meg előtte,* hogy mikor a folyamon+ hidat vert a kemény tél; ott mondják el: „Eddig, és ne tovább!”*
S végre, midőn ereje teljes összeségét egybegyűjtve megáll a küzdhomokon az egész százezer karú nemzetóriás, s karjait kétfelé tárva, büszkén kiált ellenfelének: „Ide hát, mérkőzzünk össze!”*
S mikor az összemérkőzés után recsegve-ropogva minden ízeiben, menekül ki az ellenfél karjai közül!
Vagy nem volt ez igaz?
És ami legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről beszél, mi előtte és utána járt annak, mint Jehova*, nappal ködnek, éjjel tűznek oszlopában: a nép! A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jó akaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzdítja, őrzi imádott hadseregét, néha tízezrével melléje áll és megfélemlíti tömegével az ellent.+ * Egy helyütt rendszeres álhírekkel kiemeli biztos helyéből az ellenfél hadzömét, másutt megelőzi+ legtitkoltabb terveit. Ozoránál egy ember gyalog oda és vissza kétszer megkerüli+ az ellen táborát, hogy a két nemzeti haderőnek izenetet vigyen a köztük fekvő tábor mozdulatairól. Zsidó* szatócsok minden levelezése tele van ártatlan üzleti hírekkel, mikből egymás közt megállapított szótár szerint az ellenfél hadimozdulatait értik meg, és tudatják a nemzeti hadvezérekkel.* Ahol nagy+ a sietség, száz meg száz szekér áll elő a nemzeti hadsereg gyalogságát tovaszállítani, ágyúit, hadiszereit felvenni, s mikor a másik had jön, nincs egy ló sem; mind kinn a ménesen, nem lehet rátalálni. Mikor a nemzeti seregnek élelem kell, egy kurta nyugtatványra előterem minden; mikor a másik jön, készpénzért sincs semmi, maga a gazda is koplal.
Csak egy hiányzott még a nemzeti hadseregből. Erejének tudata. Ezt meg kellett még neki tanítani, s a tandíjt bizony meg kellett érte fizetni!+