Mi történt?
Kimondom hímezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál nagyon.* Szétverték a császári seregek úgy, mint ahogy az amerikai republikánus hadsereget szerterobbantották+ a bulls-runi* legelső+ ütközetben.
Nem szépítek semmit.
Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul lőttek a tüzérek, nem+ állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végigsepertetni+ az országutat, hogy a magyar hadderekat+ áttörje. Az öreg, becsületes, jószívű fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak, hogy ne féljenek az ágyúktól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az ellenségnek. Mikor nehány nap+ múlva a hadügyér* megjelent az országgyűlésben, a+ debreceni városház-teremben+, ezen kezdte beszédét:
„Szeretnék pincéből kibeszélni, hogy ne látszanék arcom pirulása.”
Még most is érezzük+ ezt a pirulást,+ pedig azóta de sok vér, de sok fény lemosta, bearanyozta+ azt ottan!+
Hanem ez a+ szégyen teljes és tökéletes volt.
S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a congrev röppentyűket; mikor ez ismeretlen, ijesztő tűzkígyók utánaindultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva hosszú+ kanyarulatukban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő tűzesőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar; lovasság, tüzérség, szekerészet, gyalognép, újonc, nemzetőr összekeveredve, vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomollyá váltan terelte egymást előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy lovas osztályt kellett utánaküldeni, s a röppentyűtelepét előretolni, hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek, s százával fogdossa+ el csapatjait.*
Egy ilyen elátkozott pillanatban van azután nagy+ ára egy helyén levő+ szívnek!
Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentom, de bírt azzal az adománnyal, ami nélkül nagy+ ember nem lehet senki – hidegvérrel.
Szeme közé nézni annak a rémnek, ami elől más tízezer riadva fut és visszariasztani azt.
Ödön nyerges lovára kapott, amint a harc balvégzetes kimenetelét látta, s mikor már mindenki elvesztette a fejét, ő kereste az eszközt, amivel megmentse valamennyit.
Neki még csak fegyvere sem volt, egy lovagostor volt mindössze is a kezében.+
Az újonc ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk előtt, s az országúton jött már robogva egy lovascsapat+ az ellenségtől, melyre könnyű munka várt.
– Nehezítsük meg nekik e munkát!+ – gondolá Ödön, s a futó csapatok között, ahol a legfiatalabb arcokat látta, elkiáltá magát: „Fiúk, hát el hagyjuk-e fogni az ágyúinkat:”
Nehány elszánt+ gyerek megállt e szóra. Csak közkatonák voltak.
„Meghaljunk a többiekért? – Jól van!” S szembeálltak a lovassággal.
Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti ákácsövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük robogó+ lovasságot, hogy az+ össze-vissza keveredve fordult meg, és nyargalt vissza, ló és lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.*
Az árok+ sövénye mellől hurrá ordítással emelkedett ki a rejtett csapat. A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas népköltő Mausmann+, kalapját csóválva kezében, kiálta Ödönre:
– Hurrá, patrónus uram! Ezt nevezik+ barikádtaktikának.
Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patrónus uramnak szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek látva a hadseregnél, s a magvar fiúk barátkozzanak velük.
Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jó kedvűek, mindig harcra készek. Nem félnek még az ördögtül sem+, még a congrev rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi+ találkozásbul ismerik+ már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.
Azokkal az önkénytesekkel együtt, kiket Ödön megállásra bírt, lehettek talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.
Az ellenfél, mikor e kis+ csapatot tömörülni látta az országúton, amint a gyilkos sortüzelés lovasságát visszariasztá+, elkezdte röppentyűtelepét játszatni ellenük.
Játszatni? No, hát ők is játéknak vették.
– Áh! Régi+ ismerősök – élcelt rájuk Mausmann. – Szüretkor láttam+ eleget.+ Minden filiszter ilyet ereget.+ Nézzétek hogy fúródik a földbe.+ Ennek az orra homokkal. tölt be.+ Ez a másik sem sikerült.+ A meg ni, hova elkerült.+ No, most+ az igazi e lesz.+ (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá, s dacára a sziporkáknak, megkapta a nyelét, bedobta+ a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak azután mondta rá a kádenciát:) Te pedig itten nem kellesz!+
Az újonc fiúk nevettek rajta.
Nevettek!
Ettől a nevetéstől kezdve hősök lettek belőlük.
Egyszer szeme közé+ nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimászaival, pátoszával; de tiszteli a kritikust; és kitér neki!
Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehéz lovas jött a többiek előtt.
A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országutat elfoglalva, s bevárta közelre a lovasokat.
Mausmann e várakozás alatt rázendíté a Fuchsliedet:
|
Azzal hurrá! Egy üdvlövést húsz lépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!+
S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját, s halad csendesen az országúton.
És újra hangzik az üldöző lovasság+ robaja. Most már az országútról kétfelül letérve, körül akarjak fogni a csapatot.
Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És+ hangzik a Fuchslied többi szakasza:+
|
A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg fickók lövései elől. Nem félnek azok, nincs azoknál vadásztréma, lámpaláz. Oda várják az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá+, mikor bizonyos a golyó.
És aztán a Fuchsliednek igen sok strófája van, míg az mind előadatik, hogy mit csinál a „Fuchs”? És ahány strófája a Fuchsliednek, annyi támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis+ csapatnak. Kiállta becsülettel.
Mikor szuronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén+ verekedett a halálfejes csapat; aki sebet kapott, bekötötte, nem panaszkodott; akik halálsebben elestek,+ társaik puskáikra+ véve vitték odább, s még akkor is azt kiáltották: „éljen a szabadság”; s amilyen hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel+ a védett Magyarország földét.
Pedig hát „mi nekik Hekuba*”?
Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után azt mondá Mausmann Ödönnek:
– No, most, patrónus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába. Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy híd;+ ott megállunk, és ott maradunk.+ A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most fiúk esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek; ezentúl csak szuronnyal verekszünk.
S a bohó, jókedvű, egzaltált fiúk letérdelnek az országúton, s égre emelt kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán Beatricéből, s el vannak szánva+ a színdarabot komolyan végigjátszani.
Az a híd egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s amint arra feljutott a kis csapat, e helyzetből végigtekinthetett a háta mögötti képen.
A nádasig+, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés sem látszott;+ túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futóhomok, buckákat képezett. E hóbuckákban elakadva, megrekedve vergődött száz meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, másik tengelyig merülve; körüle zilált gubancban a menekvő csapatok.
„Ezt a látványt nem szabad az ellenfélnek megpillantani!”
„Nem, amíg mi+ élünk.”
A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat, s ott ismét rázendíté az esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.
A háttért sötét lilaszürke hófergeteg+ tartá beárnyalva, melynek zord homályából az+ éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tűnt fel, mint egy égbe menendő mártírsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt fegyvereiken, s fényesre festé alakjaikat.
Míg a halálra szántak+ kardala zengett, az országúton végső rohamra dübörgött elő az ellenfél lovascsapatja; s a röppentyűtelep a saját+ lovasságának fején keresztül eregeté+ tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a hídon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül, és énekelték+ a dalt azokról a hősökről, akik fogadást tettek, hogy csak szuronnyal fognak vívni a mai csatában.+
Baradlay Ödön hazagondolt+ ifjú nejére, két kis csevegő gyermekére, aggódó anyjára+ – s aztán elszántan biztatá újoncait: „Ne féljetek, fiúk: száz golyó közül+ csak egy talál!”
Az az egy éppen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a percben sújtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.
Ödön, lelkét nem veszítve, kiálta föl:
„És ha talál, az a legszebb halál.”*
„Éljen a haza!” – rivallt fel+ szavára az egész csapat.
A közeledő lovasság megdöbbenve lassítá rohamát.
De nem az ifjak kiáltásától döbbent meg, hanem valami mástól.
A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre.
Oly váratlan volt megjelenése, mint amilyen gyors volt rohanása.
Mielőtt ellenfele arcvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta azt, s nehány perc alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt+ a huszárok az országútról. A szétbontott lovas-szakaszok vágtatva menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.*
És ekkor a huszárosztály, mint egy gondolatra, hirtelen félrekanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit, s egész erejével a röppentyűtelepnek indult.
Azok most vették észre a hibát, amit elkövettek. Nagy magabíztában a győztes had igenis messze tolta előre az üldözöttek hátába röppentyűtelepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki vissza is fordulhat.
Most aztán+ egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyűtelepet el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a+ röppentyűkészlet a gyalogság oltalma alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a visszamenekülő tűzszekereket.+
Akkor aztán, mint kik munkájukat bevégezték,+ csendes léptetve térnek vissza a hídon álló bajtársaik felé.
Bizony be volt végezve e csapással a nap munkája.
Az ellenfél nem erőtette győzelmi+ sikerét tovább. Minden oldalon takarodót fúttak. Az előretolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had menekülhetett odább.
A huszárcsapat jött egyenesen a híd felé. Többen lehettek kétszáznál.
Elöl lovagolt vezetőjük, egy délceg, daliás alak, hetykén felkunkorított+ bajusszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral, kevély mosolygással egész arcán.
Ketten voltak+ a hídon álló csapat között, akiknek úgy tetszett, mintha ezt az arcot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik Mausmann.
Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak nehány hó előtt találkozott vele. Ödön hat év óta nem látta.
A diákharcos egyszerre rákezdte:
„Wer kommt dort?”+… de nem tudta folytatni, hanem+ ahelyett sírva fakadt, felhajította a kalapját, s odarohant e közeledő lovaghoz; átnyalábolta, összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.
„Hurrá Baradlay! Hurrá Richárd+ Baradlay!”
Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva, hogy az utcán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a csatatér pedig minden arcnak+ új, szokatlan kifejezést ad.
A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richárd nevetett. Az egész csapatban+ minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek, légionáriusok egymást ölelték, csókolták, s magasztalták, ki-ki a maga nyelvén.
– Az ég küldött téged most ide – szólt Ödön Richárd öccséhez.
– De az öreg „kófic”* is küldött. Amint a nagy futás közben én a csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt mondja+: „Hát csak siessen ön; testvére+ odahátul van valahol, szedje fel!”
– Bizony, ha nem jössz, úgy egy óra múlva te vagy a majaresco.
– Amitől Isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem mármost még egyet bízott rám az öreg; azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az ellenség lőtávolában?+ Ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni, ha előrehaladunk; elől menni, ha hátrálunk.+ Önt nem azért küldte ide az országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember! Várjon, ezt megmondom édesanyánknak!
Ennél a szónál aztán elmúlt a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg testvére kezét, s szóval mondá:
– Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám, és azt mondta: „eredj oda!”
Az édesanya gondolatára megcsókolta egymást a két testvér. Hiszen gondviselésük volt az, gyermekkorukban, férfikorukban; a bölcsőben úgy virrasztott fölöttük az ő szeme, mint a csatatéren.