Keletkezése, forrásai

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szívemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.

(Jókai Mór: Az 1848-iki kokárda.
= Költemények. 1. k. 58.)

1848–49-es témák Jókainál

A szabadságharc mozgalmas napjait lírai lelkesedéssel megjelenítő regény Jókai életművének legszebb kötetei közé tartozik. Az 1848-as magyar honvédek helytállását felelevenítő szépirodalmi munkák között ma is legnépszerűbb A kőszívű ember fiai, mely hazaszeretetre lelkesítő pátoszával, magával ragadó romantikájával csaknem egy évszázada kelt maradandó élményt olvasói lelkében. A szabadságharcunkat alig ismerő külföld is elismeréssel adózik a magyar huszárok bravúros hősiességét festői színekkel bemutató Jókai írói zsenialitásának.

Aligha lehet kétségbevonni, hogy – az 1848 közvetlen előzményének tekintett reformkoron kívül – a szabadságharc történelmi napjai és nagyszerű alakjai férkőztek legközelebb írónk szívéhez. Az is kétségtelen, hogy Jókai mindig büszkén állította példaképül, s ragyogta körül csodás fantáziája fénysugarával e megpróbáltatásokkal terhes idők koszorúzott kiválóságait és szilárd jellemű névtelenjeit. „Több mint fél évszázaddal élte túl ezt a nevezetes esztendőt, de soha bele nem fáradt dicsőítésébe.” (Zsigmond Ferenc: A szabadságharc hatása Jókai írói egyéniségére. It 1918. 41.)

A negyven év visszhangja c. önéletrajza beszédes bizonyítéka annak, hogy „a szabadságharc, a forradalom, a népátalakító fordulat, a mesés harcok és mámorító diadalok, a kétségbeesés” egész életére ható, mély nyomokat hagytak lelkében. (Jókai-jubileum 119.) Zsigmond Ferenc A szabadságharc hatása Jókai egyéniségére c. tanulmányában arról is megemlékezik, hogy „Jókai szerint a mi szabadságharcunk nem olyan volt, mint más mozgalmak; azt nem ismétli meg a sors, egyszer történt meg, soha többet; [lábj. A mi lengyelünk. 107.] Magyarországnak fényesebb korszaka nemcsak nem volt (ez Jókainak még hagyján!), de nem is lesz soha! [lábj. Börtön virága. 12.]”. (It 1918. 39.)

*

1848 gyorsan pergő eseményei közepett nagy hatású publicistaként, az első vonalban harcolt Jókai a nemzet követeléseinek teljesítéséért. A cenzúra bilincseiből kiszabadult sajtó irányító férfiaival együtt az igaz szó meggyőző erejével igyekezett tájékoztatni a közvéleményt, s tévedései ellenére is őszinte pátosszal mozgósított a szabadság kivívására. Joggal mondta több mint húsz év távlatából 1849-es tevékenységéről az országgyűlésen:

„Soha egyetlenegy sort, egyetlenegy betűt senki föl nem mutathat abból, amit mondtam vagy írtam; mely legszentebb harcunknak, szabadságharcunknak meggátlására, vagy rosszalására lett volna írva vagy mondva…

Az én elvem azon időben – bár fiatal ember voltam akkor, 24 éves – az volt, hogy Magyarország minden erejével; férfiainak minden karjával, asszonyainak minden szívével, összes vagyonával küzdjön, vívja ki szabadságát, tartsa meg alkotmányát; de midőn kivívta alkotmányát, szabadságát megnyerte, állapodjék meg és adja vissza a békét Magyarország önmagának.

Ez volt akkori politikám, soha sem szégyeneltem, s bevallom, most is az.” (Személyes kérdésben. (1871. márc. 20.) = Jókai Mór Politikai beszédei. [Összeállította és bevezetéssel ellátta Takáts Sándor.] 1. k. 1861–78. Bp. [1930.] 172–73.)

Nagy része volt Jókainak abban, hogy a modern újságírás úttörői történelmünk addig legdicsőbb szakaszában sok szempontból azóta is túlszárnyalatlan szintre emelték a magyar publicisztikát. 1874 végén a „forradalom alatt írt műveinek” utószavában azt írja, hogy a szabadságharc idején keletkezett cikkeivel az „országos jajszót sokszorozni, a segélykiáltást siettetni; az alvókat fölrázni” törekedett. (Előszó. = Jókai Mór Forradalom alatt írt művei: 1848–1849. Szerző tulajdona. Bp. 1875. 5.; Vö. Szekeres László: Jókai Mór „Forradalom alatt írt műveinek” utóéletéhez. ItK 1957. 411.) Önéletírásában megállapítja, hogy a szabadságharc „magával sodort, hol felemelt, hol letiport. Vezettem és vitettem benne. Végigéltem egy nemzet újjászületését, a mesés harcokat, a mámorító diadalokat, a kétségbeesett elbukást, a szívós ellenállást, a világháborító reménykedést.” (Jókai-jubileum 146.)

Közvetlenül a századforduló előtt pedig azt írja Jókai, hogy egész életének központjában állt 1848/49: „Az én életemnek is ez volt a legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása egész multamra kiterjedt.” (HhM 5. k. 3.)

*

A világosi napokra következő országos depresszió idején elsők között tűzte ki a jelszót: „Irjunk mythologiát. Irjuk le az év eseményeit híven; valóan, mindent, a mi megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, a mit láttunk, a mit tapasztalánk, a minek szemtanui voltunk.” (Az ércleány. = Csataképek. 38.) A Párbaj a csatatéren c. novelláját kezdi hasonló patétikus, szép szavakkal:

„Babért a múltnak!

Ha minden levelére egy hős nevét írjuk, nem koszorú: erdő lesz a neve!” (Életemből. 2. rész 1.)

Kissé túloz ugyan Juhász Géza, amikor azt állítja, hogy „Jókai az egyetlen, aki rögtön, még Haynau akasztófáinak árnyékában vállalni meri az egész szabadságharcot” (Az írók szerepe. = A szabadságharc fővárosa Debrecen. 1849 január–május. Szerk. Szabó  István. Debrecen, 1948. 327.), az azonban kétségtelen, hogy a világosi kapituláció után írónk az elsők között áll ki 1848 mellett. Szilágyi Sándor tiszavirágéletű időszaki kiadványaiban megejtő együttérzéssel idézi fel 1848-as emlékeit közvetlenül a szabadságharc bukása után, s ezek a novellái már 1850-ben kötetben is eljutnak olvasóihoz. (Csataképek, Egy bujdosó naplója.) Hamarosan személy szerint tiltják el Jókait a dicső napok” írói feldolgozásától. (L. Egy magyar nábob JKK 2. k. 259–60.; Politikai divatok JKK 490–93.; Kárpáthy Zoltán JKK 1. k. 297–300.) Az Emléksorok 1848–1849-bőI c. naplójának nyomását hiába kezdte meg Heckenast Gusztáv, nem lett belőle kötet, mert mintegy 15 ív kész munkát betapostattak papírmasénak. (HhM 5. k. 37.; Egy magyar nábob JKK 2. k. 259–60.; Politikai divatok JKK 491.; OSzK Fol Hung 2261. 181.) 1898-ban az NK 100. kötetének utolsó cikkében is megemlíti, hogy „Kötetet tesznek ki a 48–49-iki naplóm ívei, melyek hajdan elkoboztattak”. (Jókai-jubileum 232.)

Mindemellett a szabadságharcos katonai erényeket ápolta az elnyomatás sötét éveiben, az eszeveszett időkben” is: Szomorú képet fest saját kosáról a Garibaldi c. versében:

Nincsen már többé dicsőség.
A gyáváké most az érdem;
Az erény most szennyesben jár
S a bűn jár fényes fehérben.
Sebet hoz magának a hós,
Az áruló rendcsillagot,
Azt gúnyolják, ezt üdvözlik
Csuszómászó országnagyok.
Nincs már többé szabad nemzet
Csak egymásra törő csordák
A kik egymás szabadságát
Parancsszóra eltiporják…

(Költemények. 1. k. 20-21.) A vers vége félreérthetetlenül mutatja Jókai hitét Garibaldi szellemének feltámadásában:

S lesz még ára a babérnak
Lesz még szabad, dicső korszak!
Lesz még haza! s a hon földén
A kik Istennek áldoznak!
S a midőn a szabad szellem
Láncaitól megmenekszik,
Fogjuk mi is énekelni:
„Garibaldi resurrexit:” (Uo.)

*

 

1861-ben, a politikai reménykedések hajnalán előbb az Üstökösben jan. 12. és febr. 23. között Visszaemlékezések 1849-re címen, majd a Vasárnapi Ujságban Életem legszomorúbb napjai címen mutatta be szabadságharcos emlékeit. Még e viszonylag „ártatlan” visszaemlékezések is szemet szúrhattak az irodalompolitika habsbourgiánus műértőinek, mert a Vasárnapi Ujság közleménye befejezetlen maradt. Hiába ígérte Jókai febr. 17-én, hogy „Folytatása következik” (7. sz. 77.), a következő rész (esetleg részek) már nem jelentek meg a folyóiratban, s írónk a későbbiekben sem fejezte be, bár ekkor már elérkezettnek látta az időt a szabadságharcot feldolgozó első regényének, a Politikai divatoknak a megírására. 1862 vége felé azonban előbb a cenzúra, majd 1863 tavaszán a hadbíróság börtönbüntetése figyelmeztette Jókait, hogy az engedékenység ideje lejárt, s miként a nagypolitikában, úgy az irodalomban is tilos 1848 szellemét felidézni. (L. Politikai divatok JKK 493–505.) Joggal írja Jókai a Politikai divatokban, amikor regényírás közben a szabadságharc lelkesítő képei jelennek meg lelki szemei előtt: „Kezemet idült fájdalom, fejemet lázas szédülés, szívemet sok év hideg gondja, tollamat igen jól ismert tapasztalatok figyelmeztetik, hogy írjunk csendesen, mert a felhevítő dolgok – nem valók beteg embernek.” (JKK 152. – Kiemelés tőlem: Sz. L.)

*

Hosszú szünet után, 1867-ben, a kiegyezés esztendejében jelentkezik ismét szabadságharcos témákkal Jókai. Az Igazmondó c. néplapjában közli az Egy magyar honvéd mint aranyásó Ausztráliában c. „életből ellesett megtörtént regét” (1867. júl. 7. 1. sz. 7–8.), majd a Mégsem lesz belőle tekintetes asszony c. novelláját (1867. szept. 1–nov. 10; Honvédvilág. 1. k. Pest 1868. 33–75.) és az Adatok a szabadságharc kisebb történetéből c. megemlékezéseit. (1867. nov. 24. 21. sz. 180.)

A következő évben már reflektorfénybe vonja az 1848-as honvédek hősi tetteit, s a szabadságharcból elsősorban a honvédség érdekli. A fekete sereg c. elbeszélésében kimondja, hogy „Minden magyar született honvéd”. (Igazmondó 1868. jan. 12. 2. sz. 253.; Vö. Uo. jan. 18. 3. sz. 261–62.) Tétele bizonyítására a szabadságharcos honvédek legdicsőbb tetteit idézi a Szokoly Viktor által szerkesztett Honvédalbum lapjain közzétett Párbaj a csatatéren és A zsolcai hős c. rövid novelláiban (Vö. Fővárosi Lapok 1868. júl. 19. 165. sz. 659.), ill. a Honvédvilágnak írt munkájában. (A honvédek 1848-ban. = Honvédvilág. 2. k. Pest 1868. 171–73.; Vö. Szabó László: Jókai élete és munkái. Bp. 1904. 280.)

Később is szívesen tesz közzé szabadságharcos írásokat. 1874-ben Isaszeg és hősei címen A kőszívű ember fiai egyik részletét, a királyerdei csata leírását (L. Kiadások), majd az év végén az 1848–49-ben keletkezett publicisztikai cikkeinek bő válogatását nyújtja át olvasóinak. (Jókai Mór Forradalom alatt írt művei. Bp. 1875.) Két évvel később jelenik meg az Igazmondó c. politikai napilapjában a Szenttamási György c. átdolgozott novellája. (1876. júl. 2.– szept. 3.)

Egyre nagyobb számmal közöl az Igazmondó más szerzőktől is olyan műveket, amelyek a magyar katonák önfeláldozó hősiességét jelenítik meg. Ábrai Károly már a kiegyezés évéhen jelentkezik a debreceni honvédekről szóló nagyhatású írásával. (A debreceni vörösszalagosok Lippánál. 1867. okt. 13. 15. sz. 120.; okt. 20. 16. sz. 132.) A kuruc hősiességet idézi Mikszáth Kálmán költeménye az Igazmondó Olvasnivalók c. rovatában. (1869. dec. 12. 50. sz. 394–95.) A két Pókai c. versében pedig a szomorú bebörtönzésről emlékezik meg. (Igazmondó 1869. dec. 26. 52. sz. 411.)

*

A kőszívű ember fiairól – melyet egyébként kezdetben Baradlayné személyét még inkább központba állítva Anya örökké címen szándékozott megjelentetni Jókai – az első hírt a Fővárosi Lapok közli 1868 szept. derekán: „Jókai Mór ismét egy nagy regényen dolgozik. Címe: ‚Anya örökké.’ A forradalom idejében játszik, s a nagy események végig vannak szőve benne. A jövő év elejétől fogva a ‚Hon’ tárcája fogja közölni.” (Fővárosi hírek. 1868. szept. 15. 211. sz. 843.; Vö.: Ujdonságok. Magyar Ujság 1868. szept. 16. 212. sz. 860.)

Néhány nappal később Jókai néplapja, az Igazmondó már részletesebb felvilágosítással szolgál: „– Jókai Mór két uj regényt ir, melyek közül az egyik még ez évben meg fog jelenni, a ‚Hon’ esti tárcájában; a másikot a jövő év első napján kezdi meg a ‚Hon’ reggeli tárcájában. Ez utóbbinak a cime: ‚Anya örökké’. A szabadságharcon elejétől végig át fog vonulni, és szerző tervezete szerint nagyobb terjedelmü lessz minden eddigi regényeinél:” (Hirharang. Igazmondó 1868. szept. 20. 38. sz. 552.) Lényegében ezt a híradást ismétli meg a Vasárnapi Ujság (1868. szept. 20. 38. sz. 456.).

Nov. 18-án ugyancsak a Fővárosi hírek c. rovatában már a végleges címmel említi a Fővárosi Lapok Jókai készülőfélben levő regényét: „Jókai Mór új évkor új regényt kezd meg a ‚Honban’ ‚A kőszivű ember fiai’ cimmel.” (Rövid hírek. 266. sz. 1062.) A Vasárnapi Ujság négy nap múlva ismétli meg ezt a hírt (1868. nov. 22. 47. sz. 568. Vö.: Tárogató. Idők Tanúja 1868. nov. 19. 267. sz. 1068.).

A Hon jan. 1 és okt. 10-e között közölte folytatásokban írónk legnagyabb hatású szabadságharcos regényét. Több, mint egy hónappal az utolsó hírlapi közlés megjelenése előtt már arról tudósít a Fővárosi Lapok, hogy Jókai befejezte A kőszívű ember fiait, s A fekete gyémántokon dolgozik, melynek eredetileg a Hogyan kell meggazdagodni címet adta: „Jókai Mór befejezé ‚A kőszivü ember fiai’ c. hat kötetes regényét, mely kötetekben is megjelenik ugyanakkor, midőn közlését a ‚Hon’ tárcája bevégzi. Új regény is fog megjelenni Jókaitól: ‚Hogyan kell meggazdagodni’ címmel. A ‚Hon’ és ‚Neuer. fr. Lloyd’ egyszerre fogják két nyelven közleni.” (Fővárosi hírek. 1869. szept. 1. 199. sz. 786.) Szept. 5-én már a Vasárnapi Ujság is közli e hírt. (36. sz. 493.) A Hazánk s a Külföld is egy hónappal a regény utolsó közleményének a megjelenése előtt értesít, hogy A kőszívű ember fiai hat kötetben hamarosan megjelenik: „Jókai uj regényt ir) a ‚Hon’ jövő évi folyama számára: ‚Hogyan kell meggazdagodni?’ cim alatt. E regényt a ‚Hon’-nal egyidejüleg a ‚N. Fr. Lloyd’ is közleni fogja német forditásban. A jelenleg folyó ‚Kőszivü ember fiai’ című regényt Jókai már bevégezte s midőn a ‚Hon’ tárcájában az egész megjelent, ugyanakkor önállólag is megjelenik 6 kötetben az ‚Athenaeum’ kiadásában.” (Ujdonságok. Hazánk s a Külföld 1869. szept. 9: 36. sz. 3. borítólap)

Jókai a Politikai divatokon kívül az Enyim, tied, övé, az Egy az Isten, A kiskirályok, A tengerszemű hölgy, az Akik kétszer halnak meg és A mi lengyelünk c. hosszabb lélegzetű regényekben is megjeleníti a szabadságharc egy-egy jelentősebb eseményét. Nemegyszer más helyütt is hosszan elidőz a forradalmi napok irányt mutató eseményeinek felelevenítésénél. Igen gyakran azonos vagy hasonló motívumok segítségével merőben más célt szolgáltatva tárja fel a mozgalmas napok élményeit. Egészen más elvi mondanivalót sugározva világítja meg 1848 titkait a Politikai divatokban, mint A kőszívű ember fiaiban. Természetesen ezek az elvi különbözőségek még szembeszökőbbek, ha a friss élményekből táplálkozó Csataképek novelláit akár a regényeivel, akár a századforduló tájékán gombamód elszaporodott visszaemlékezéseivel próbálnók összehasonlítani. A művészi és színvonalbeli heterogénség vizsgálatának szinte Jókai egész életművét kellene felmérnie.

Talán érthető, ha A kőszívű ember fiai c. regény mérlegre tételekor a Politikai divatokkal való szűkszavú összevetésre szorítkozunk csupán – már csak azért is, mert e két alkotás sok szempontból kiegészíti és magyarázza egymást. A kőszívű ember fiaiban első ízben dolgozhatta fel Jókai külső zavaró tényezők nélkül kedvenc témáját. Csak előnyére szolgáit a regénynek, hogy írójának nem kellett a „veres plajbászos hivatal”, a cenzúra kártékony közreműködésétől tartania, s talán az emlékeket rostáló húsz év is előmozdíthatta a mű hangulati egységét, s feltétlenül éreztette a kompozícióra gyakorolt jótékony hatását. A Politikai divatokban a zavaró külső tényezők mellett a viszonylag friss és erősen személyi élmények elburjánzása is homályosíthatta a szabadságharc atmoszféráját. Itt a központi kérdés Lévay-Jókai szubjektív jóhiszeműségének, a szabadságharc alatti tiszta és következetes útjának bizonyítása, A kőszívű ember fiaiban pedig egy históriai nemzedék hősi tetteinek bemutatásán keresztül saját kora nemzeti erejére döbbenti rá olvasóit az író. A jelenben és a családi körben megrekedt Politikai divatokkal szemben A kőszívű ember fiai egy család történetén belül gigászi harc közben világítja meg az egész nemzet múltját és kibontakozásának irányát.

Természetesen A kőszívű ember fiaiban sem vállalkozik Jókai a szabadságharc epikus szélességű ábrázolására, s különösen a nagy nemzeti vállalkozás árnyoldalairól feledkezik meg. A Politikai divatokban – jól lehet kívülről s a be nem avatottak számára alig érthetően, a szinte semmit mondó „hazafi-hazaáruló” formulára egyszerűsítve a bonyolult elvi kérdéseket, de mégiscsak – utal 1848 belső politikai vitáira. A kőszívű ember fiaiban – bár ki sem vonhatja kétségbe, hogy a hallgatás és megfeledkezés is lehet véleménynyilvánítás – a szabadságharc napfényben fürdő hősi erőfeszítéseit varázsolja elénk.

Az 1848-iki emlékek c. visszaemlékezéséhez írja a szabadságharcról: „A mi harc volt, becsületes harc volt, tiszta célu, nemes irányú küzdelem; a mi dicsőség volt benne, emlékezetes marad az idők végéig.” (HhM 5. k. 266.)

A kőszívű ember fiai 1848 történetéből főleg a nemzet katonai hősiességét, a babért érdemlő harcok diadalait vonultatja fel olvasói előtt. Nagy Miklós szerint szembeötlő, hogy „mennyire a katonai eseményekre, a külső ellenséggel vívott harcra összpontosít a második rész, míg a magyar táboron belüli pártküzdelmek, érdekellentétek, sőt a mulasztások és a hibák leírása csaknem teljesen elmarad.” A kőszívű ember fiai. ItK. 1958. 233.) Ugyancsak Nagy Miklós állapítja meg, hogy a regényben „múlhatatlan szükségszerűnek látszik Buda ostroma, szó sem esik 1848 októberében a bécsiekkel elmulasztott összefogásról. A regényben az összeomlás is egészen váratlanul következik be: egyáltalán nem történik utalás a tavaszi győzelmek után bekövetkezett általános lanyhulásra, sőt a költő mindent elkövet, hogy a vereség csak a túlerő következményének tűnjék fel.” (Ua. 234.) Sőtér István meggyőző szavakkal mutatja ki, hogy Jókai „megértette a nemesség legjobbjainak gondolkodás- és érzésmódját – világosan látja azokat a folyamatokat, melyek ez osztály legjobbjait a nemzeti függetlenség kivívásához elvezették. Ezeknek a folyamatoknak megértésére, átélésére Jókai már csak osztályhelyzete miatt is alkalmas volt – de még alkalmasabbá tette erre 48 hajnalán betöltött közéleti-irodalmi szerepe. Ez az osztályhelyzet és ez a szerep, természetesen, arra már nem volt elegendő, hogy a népi-plebejus rétegekben végbemenő folyamatokat is átélje, megértse.” (Jókai útja. = Romantika és realizmus. Bp. 1956. 427.) Nagy Miklós szerint az is kétségtelen, hagy „a műből hiányzik a szabadságharc népi mozgatóerőinek kellő mértékű rajza” (uo. 235.), s „az uralkodó bűneit az eseményekben egészen figyelmen kívül hagyja” (I. m. 233.), de ugyanakkor hozzáfűzi, hogy „A kőszívű ember fiai íróját a szabadságharc hősi legendájának megteremtésében az erkölcsi nagyság és a nemzeti öntudat szomjazása vezeti s nem az elbizakodottság vagy a környező népek lenézése”. (Uo. 235.)

Nem kétséges, hogy A kőszívű ember fiaiban élénken reagál Jókai kora politikai kérdéseire, de a belső ellentétek ábrázolását, miként 1848–49-ben, igyekezett elkerülni. (L. a Jókai békeszeretete c. fejezetrészt.)

A honvédek ügye

Jókai érdeklődésének központjában nemcsak irodalmilag, hanem politikailag is fontos helyet foglalnak el a honvédek. Írónk nemcsak feleleveníti az 1848-as magyar katonák önfeláldozó tetteit, de további sorsuk s a kiegyezés utáni hadseregszervezési kérdések is közelről érintik. Aktívan bekapcsolódik az Országos Honvédegylet munkájába (Ujdonságok. Hazánk s a Külföld 1869. okt. 28. 43. sz. 2. borítólap.), s rendszeresen tájékoztatja olvasóit a honvédek pesti közgyűléséről. (Igazmondó 1868. jan. 3. sz. 263.) Az Igazmondó Hírharang c. rovatának egyik közleménye beszédes bizonyítéka annak, hogy Jókai szívügyének tekinti a honvéd-kérdés megoldását:

„– (A szükölködő honvédek) részére gr. Teleky Miksa 500 frtot küldött a ‚Hon’ szerkesztőségéhez azonnali kiosztás végett. Bizony azonnal is kiosztatott, s kioszthattak még százannyit is, mégsem lett volna segítve a szükölködő honvédeken. A budapesti honvédbizottmány kijelölt 22 egyént, s azok átvették Jókai Mór kezéből a szeretet adományait. Hanem jöttek azután is seregestől és jöttek oly állapotban, hogy megesett az ember szive rajtok, – pedig hány lehet még ezen kivül, a ki vagy nem jöhetett, vagy szégyelt alamizsnát kérni! Valóban irtóztató az, hogy a kormány maig sem birta gyümölcsözővé tenni azt a tekintélyes összeget, melyet a király és a nemzet a szabadságharc élő áldozatai javára kezébe adott.” (1868. jan. 26. 4. sz. 274.)

Megrázó képekben mutatja be a volt 1848-as honvédek nyomorát Azok a szegény honvédek c. cikkében, melyet a következő szavakkal fejez be: „… ujra meg ujra könyörgök itt a piac közepén segélyt azok számára, kik a haza viharos napjaiban a nemzet legjobb fiai voltak!” (Igazmondó 1868. febr. 16. 7. sz. 298.)

Igaz, hogy a kiegyezés után, midőn különböző honvédegyesületek alakultak, valósággal divat lett legalább formálisan bekapcsolódni ezeknek a munkájába. (A Böszörményi Lászlóról szóló aláíratlan nekrológban írja a Jókai szerkesztette Hon, hogy „az utóbbi években… egyesülési téren élénk zaj közt láttuk fölelevenülni a honvédvilág emlékeit.” 1869. márc. 26. 69. sz. Esti Kiadás 4.) Jókait azonban távolról sem e járványszerű hangoskodás vonzza a honvédekhez. 1869. febr. 24-én azt írja a Károly bátyjának küldött levelében a politikai küzdelmekről, hogy „nekem ez az élet”. (OSzK Fol Hung 2261. 299.) 1870. márc. 11-én megrendítő beszédet mond a volt honvédek felsegélyezéséért, akik „a szabadságért küzdve munkaképtelenekké váltak”. „Volt egy ízben önkéntelenül rám mért kötelességem, s alkalmam azzal az egész csoporttal, melyet honvéd-koldúsnak, bénának, nyomoréknak neveznek, igen közel érintkezésbe jönni, és azt mondhatom, hogy amit valaha költő fantáziája teremtett, az azt mind meghazudtolta; túltesz az Hugo Viktor csodatanyáján, pedig az a XVI. században volt csak. Jönnek alakok, amelyeken elbámul az ember, hogy a sors iróniája, fantáziája ily nyomorékokat tud alkotni a teremtés remekéből.” (Jókai Mór Politikai beszédei. 142.)

A honvédek 1848-ban c. megemlékezésében írja a szabadságharc rokkantjairól: „Mily kifogyhatatlan változatai a nyomornak! Mily véghetetlen phantasiája az emberi dicsőséget sárbazuzó balsorsnak.

Mennyi borzalomteljes életregény!

A kezdete mindeniknek ugyanaz: hős volt, harcolt a szabadságért, az alkotmányért. A vége pedig az, hogy most koldus. Egyik még szemérmes, másik már követelő, az utolsó már hozzá van szokva az alázatossághoz.” (Honvédvilág. 2. k. 171.)

Az Utcaszegleten ül a csonka hős c. megrendítő költeményében az élettől félrevonult s a társadalom által elfelejtett hősöket, az „elmúlt dicsőség élő sírkeresztjeit” énekli meg. (Költemények. 1. k. 60–62.)

Az országgyűlésen, amikor a magyar hadseregszervezés megvitatására kerül sor, Jókai mindig az 1848-as honvédeket tekinti példaképnek. 1867. márc. 5-én az újoncozásra vonatkozó előterjesztés tárgyalásakor tartott felszólalásában mondja: „Volt idő, midőn a magyar nemzet óriási erőfeszítésre volt képes, midőn egy évben kétszázezer és tíz hó múlva ismét ötvenezer újoncot szavazott meg az országgyűlés… Ha ily veszély fenyegetné hazánkat, hiszem, hogy mai hazánk fiatalsága sem lenne kevésbbé lelkesült, mint volt a húsz év előtti.” (Jókai Mór Politikai beszédei. 38–39.) Ugyanebben a felszólalásában mély meggyőződéssel jelenti ki, hogy a szabadságharc idejében „az egyes honfiak életének árán európai életet szerzett magának az ország, s az akkori nagy véráldozat nélkül ma nem beszélne senki arról, hogy ‚van Magyarország’” (uo. 39.).

1868. aug. 4-én a védelmi törvényjavaslat tárgyalásakor Madarász Józseffel vitázva a szabadságharcban szerzett s A kőszívű ember fiaiban is megjelenített tapasztalatait használja fel évként: „Kétségtelenül igen szép eszme az, mit Madarász tisztelt barátom felhozott alapjául indítványnak: hogy szolgáljunk mindnyájan veszély idején, azonkívül pedig folytassa ki-ki polgári foglalkozását; csakhogy ez nem egyéb, mint parafrázisa azon szép refrénnek:

‚Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni.’

Annálfogva sohasem megy el senki, mert mindenki azt hiszi, hogy ezen üzenet nem neki szól, hanem a szomszédjának.

Azon álomból, hogy veszély idején rögtön lehessen hadsereget szervezni, nemcsak az ilyen jámbor táblabírákat, mint mi ketten, hanem Európa első hadvezetőjét is, felébresztették az utóbbi 20 évnek katonai előhaladásai…

Kétségtelen, hogy vitéz katonák vagyunk, ha akarunk; de akárhány százezer vitéz ember egy rakáson még nem hadsereg. Tudom, mert láttam, – mindnyájan tanúi voltunk – hogy fél év elég arra, hogy egy magyar legényből kitűnő közkatona legyen; valamint egy hadjárat elég arra, hogy egy főhadnagyból vagy kapitányból tábornok legyen; de ezen főhadnagynak vagy kapitánynak nevelésére, előállítására kell az idő: ez nem terem magától, ezt nem szüli a puszta hazafiúi lelkesedés, mert ennek tanulmány és a tanulmányhoz idő kell.” (Uo. 73–74.) Érdekes következtetést von le a szabadságharc katonai eseményeiből: „De még más álomból is fölébresztett bennünket az újabbkori hadjáratok története: abból, hogy a kész, meglevő hadseregeket idő legyen összeszedni akkor, amikor a veszély ideje jelen van. 1848-ban az osztrák tábornokok bizonytalan taktikája mellett egyik márciustól a másik márciusig volt idő hadseregeinket szervezni, ujoncozni, ujonczászlóaljainkat a tűzkeresztségen keresztül vinni. De amint az orosz intervenció bejött, az már megtanított bennünket rá, hogy egy határozott taktikával bíró ellenség ellenében már elkéstünk kész, meglevő seregeink összpontosítására.” (Uo. 74.)

Ugyanebben a beszédben helyteleníti Jókai, hogy Madarász József 40 000 főre akarja csökkenteni a katonaság létszámát, mely „egy nagyobb pl. 200 000 emberből álló hadseregnek káderéül” szolgálna: „Amit t. képviselőtársam Madarász ajánl, az nem honvédség, az csak nemzetőrség. Hogy a nemzetőrséggel micsoda hadi eredményeket lehet kivívni, magunk is tapasztaltuk. Voltak egyes igen derék, kitűnő osztályok, voltak egyes önkéntes csapatok, melyek a honvédek rendes csapatai közé beosztva, emberül, férfiasan verekedtek, kitűntek a többiek közül; de úgy általában véve, mikor csupán a nemzetőrségre volt fektetve egy hadjáratnak, vagy egy csatának sorsa, ez bizonyára mindig igen siralmasan ütött ki, tulajdonképpen nem is siralmasan, hanem mulatságosan, mert nem esett el senki. Példáit láttuk a schwechati ütközetben, láttuk a forrói ütközetben.” (Uo. 75.)

A kőszívű ember fiaiban ragyogó színekkel jeleníti meg a honvédek nagyszerű helytállását, cikkeiben, felszólalásaiban a közöny ellen fest megrázó és hiteles képet, hogy a nemzetet ráébressze az, élő áldozatok iránti felelősségre s egyúttal a hősi múlt megbecsülésére, a regény Első tandíj c. fejezetében pedig a hadseregszervezési vitákban elfoglalt álláspontjának kíván íróilag motivált nyomatékot adni.

*

A kiegyezés felfakasztotta politikai viták hevében kezd Jókai A kőszívű ember fiai megírásához Írónk – ki kora fiatalságától kezdve vallotta, hogy az „irodalom hivatása az igazság eszméit terjeszteni” (Ék 1847. jún. 5. 23. sz. 747.; Egy magyar nábob JKK 1. k. 315.; Vö. Sőtér István i. m. 384–86.) – a szabadságharc legendás hőseinek írói megformálásával nemcsak a magyar nemzet értékeit bizonyítja, hanem hatékonyan mozgósít a kiegyezés politikai harcaira is. Baradlay Richárd és huszárjai egyaránt érveltek a szabadságharc ügyének tisztasága és a kiegyezés utáni magyar hadsereg létjogosultsága mellett.

Az 1848-iki kokárda c. versében már közvetlen kapcsolatot teremt Jókai a múlt és a jelen, a szabadságharc és a kiegyezés időszaka között, amikor lényegében a nemzet hősi erőfeszítését szimbolizáló jelvényről mondja; hogy „a dicsőség elmult s eljövendő | Fényét ragyogtad két hazánkra le, | – Emlék s igéret képe – állsz előttünk”. (Költemények. 1. k. 59.) Itt – miként a regényben – már nemcsak a ragyogó múlt képét idézi elénk az író, a dicső emlék egyben a jövő záloga.

Még pregnánsabban jut kifejezésre a nemzeti öntudatra ébresztés korszerű gondolata a Resurrexit c. költeményében, melyben a honvéd név megbecsüléséért száll síkra:

Föltámadott! Bizony föltámadott
A honvéd név régi becsülete;
A sir, melybe eltemeték, anyja
A hon keble volt, s ujjá születe.
Nem vetünk már több fátyolt a múltra;
Letépjük, hirünk ne bitorolja;
Jobban fogja azt már betakarni
Dicsőségünk fényes tricolorja.

(Költemények. 1. k. 19.)

Közvetlenül a kiegyezés után úgy véli, hogy a „Honfi erényt nem híjják már bűnnek”, s hogy a „húsz éven át vérző seb behegedt”. (Uo.) 1867-et ebben a versében is kiindulópontnak tartja a további eredmények elérésére:

‚Minden veszve csak a becsület nem!’
– S ha becsület van, nincs semmi veszve! –
Becsérzetünk egyszer visszaadva
Elég, hogy a többit megszerezze. (Uo.)

Az aradi vértanúk emlékszobrának leleplezésénél c. versének záróakkordjában is reményt sugározva mondja ki, hogy ha újra a szabadságért kell fegyvert fogni, a kivégzett hősök élő szelleme vezérli majd a hazafiakat. (Költemények. 1. k. 22.)

Nem kétséges, hogy Jókai A kőszívű ember fiainak optimizmusra hangoló lapjain igyekszik lelket önteni a nemzetbe, s azt hirdeti, hogy a becsület, a polgári erények megszerezhetik mindazt, amit katonailag elvesztettünk, s ha a nemzet ráébred saját erejének tudatára, felvirágoztathatja a hazát.

„Jókai politikai programmja illúziós programm volt – de becsületes, jóhiszemű. Az az ábrándos elképzelés rejlett mélyén, hogy 48 vívmányait vissza lehet hozni, felülről, forradalom nélkül. Ez a programm hiányos voltában is egy ideig még lehetővé tette számára, hagy a maga regényírói művészetét kibontakoztassa – művészetet, melyben egy sajátos realizmus mellett még hely jut a hősi romantikának is.

Mihelyt azonban még e program talaját is láb alól veszti, előtörnek a művében már kezdettől ott lappangó misztikus, irreális elemek, s áradatukban Jókainak épp legjobb írói erényei semmisülnek meg. A kőszívű ember fiai, A fekete gyémántok, az És mégis mozog a föld…, Az aranyember, Jókai ‚aranykorának’ ez alkotásai, a 60-as évek rezignáltabb, mélabúsabb jellegű regényeihez képest ismét egy harcos, hősi optimizmus és romantika fényeit bontják ki. E regények mögött még ott rejlik az ‚eredménynek’ vélt 67 hiszeme – e regényekben ott a remény is, hogy új, még sikeresebb harcok hajnala virrad. De mellettük már ott lappanganak azok a romlandóbb elemek is, melyek a későbbi Jókai művében kerülnek előtérbe:” (Sőtér István i. m. 425.)

Nagy Miklós írja, hogy A honvédség ujjászületése c., a regény hírlapi közlésének előestéjén a Honban megjelent cikkében „össze is foglalja a szabadságharc katonai hagyományait: az értelmiségi ifjúság, s nem a konzervatív tisztek vezetőszerepét, a protekciómentességet, a demokratizmust, egyszóval ugyanazt, amit A kőszívű ember fiai-ban a történet gazdag áramlásában mutat be. De a szabadságharc Magyarországa nemcsak katonai téren kell, hogy példaképe legyen a fokozatos önállósulásán munkáló Magyarországnak. Jókai már ekkor úgy gondolkozhatott, mint a századfordulón, amikor így foglalta össze a forradalmi harc örökségét a jövőnek: ‚A magyar nemzet ekkor mutatta be magát a világ előtt, mint egész nép, egész nemzet, egész nagyságában. A jövő is 48–49 fundamentumára van építve. (lábj. A magyar nemzet története regényes rajzokban. Bp. 1902. VI. kiadás. 912–3.)’” (Megjegyezzük, hogy Jókainak ez az állásfoglalása nem a századforduló idején keletkezett, hanem jóval korábban. Jókai az idézett sorokat 1902-ben már negyedízben jelentette meg, s azok elsőnek 32 évvel korábban 1873-ban, A kőszívű ember fiai időbeli szomszédságában láttak napvilágot.)

„Bármennyi fenntartása is van a ‚deáki tett’-tel szemben Jókainak – írja ugyancsak Nagy Miklós –, a kiegyezés mégiscsak az abszolutizmus és összmonarchia eszme vereségét, a 48-as intézmények jelentős részének visszaállítását jelenti elsősorban számára. Regényében ébren akarja tartani az érzést, hogy a forradalom és szabadságharc minden számottevő vívmányát, emberi értékét vissza kell szerezni reformok útján, fegyveres harc elkerülésével. A megvalósíthatatlanra buzdítja egyre hanyatló osztályát, a lateiner középnemességet, de a múlt nagyságai, melyeket felmutat, valóságosak. E regényben az illúzió nem változtatja meg annyira a történelmi események valóságos arculatát, mint Az új földesúrban, tán még annyira sem, mint a Kárpáthy Zoltánban.” (I. m. 231–2.)

Jókai békeszeretete

A regény központi mondanivalója szempontjából sok mindent megvilágít az is, ha a „napok gyorsan változó hangulatát” tükröző, a közvetlen élményből táplálkozó, „forradalom alatt írt” publicisztikai cikkeket a Jókai-életmű 1848-ra vonatkozó s mintegy végső konklúzióként megfogalmazott elvi megállapításaival hasonlítjuk össze. Tévedés lenne azt gondolni, hogy szöges ellentétben állanak egymással a napi események közvetlen reagálást sürgető feleletei: a hírlapi cikkek, ill. az 1848-at már történelmi távlatból szemlélő visszaemlékezések, mint pl. a szabadságharc hosszabb lélegzetű áttekintésére vállalkozó memoárja, amely csaknem fél évszázaddal a nagy napok után keletkezett, s amely Emlékek a szabadságharcból címen jelent meg vagy A magyar nemzet története regényes rajzokban c. kötet idevágó fejezetei.

Lényegében egyetérthetünk Juhász Gézával, ki írónk 1849-es tevékenységével foglalkozva állapítja meg: „Van Jókainak mondanivalója s teljes életére szóló ingathatatlan meggyőződése épp elég. Egész életműve az emberi magasrendűségbe vetett hit, a jóság és békevágy himnusza.” (Az írók szerepe. = A szabadságharc fővárosa Debrecen.1849. január–május. 311.; Vö. Pásthy Károly Jókai ünneplése a tanító testületben. Kecskeméti Lapok 1894. jan. 14. 2. sz. 1.; Berta Ilona: Emlékezés ‚Jókairól. Nemzeti Nőnevelés 1905. máj. V. füzet. 201.) Számos részletet idézhetnénk békevágya igazolására az NK száz és a HhM tíz kötetéből, ill. a Takáts Sándor által összegyűjtött politikai beszédekből. Ezúttal legyen szabad Jókai néhány ismeretlen vagy nem közismert nyilatkozatára felhívni a figyelmet.

Hock János szerint Apponyi gróf, Jókai nagy politikai ellenfele, nyilatkozta írónkról a következőket: „Mikor magamat bemutattam Jókainak, célzást tettem azokra a politikai ellentétekre, amelyek minket elválasztanak. Jókai e megjegyzéseimet mosolyogva szakította félbe s körülbelül ezeket mondta: Én igen békéslelkü követője vagyok saját politikai hitvallásomnak. Mások meggyőződését tisztelem és neked tiszta szivből kivánom, hogy azon az uton, mely hitednek megfelel, a hazának szolgálatot tegyél.” (Iró és szónok. Pesti Napló 1894. jan. 6. 6. sz. 2.)

[Apponyi e nyilatkozatát Takáts Sándor is idézi a Jókai politikai pályafutása c. tanulmányában, mely a Jókai Mór Politikai beszédei c. kötet előszavaként jelent meg (1. k. CVII.).]

Ismeretlenhez írt hosszú levelében írja: „Jól látta azt Széchenyi, hogy egy nemzetet pusztán hősi erénye, vértáldozó honszerelme, meg nem tart, meg nem örökít. A legnemesebb népfaj is, ha kultura terén hátramarad, rabszolgája fog lenni az idegennek; hogy a népeknek azokban a nagy csatáiban, a miket nem fegyverrel vivnak, mindenkor vesztes: fél marad. (OSzK Fol Hung. 2261. 116.) 1883 szeptemberében a francia írókhoz küldött levelében is kifejti, hogy a „valódi és komoly ragaszkodás a ‚szabadság, egyenlőség, testvériség elveihez” nem nagyravágyás, s „hogy azoknak diadalrajuttatásán fárad egész Magyarország, a szellemi alkotások, a békés munka utján. (OSzK uo. 82.) Azt is büszkén vallja egyik századvégi levelében, hogy a békés munka nyomán milyen sokat fejlődött az ország, s elismert helyet vívott ki magának Európában: „Hajdan csak akkor vettek bennünket számba, mikor háborút kellett csinálni, most számbavesznek, mikor a békét kell fenntartani.” (OSzK uo. 120.)

Még világosabban fejti ki őszinte békeszeretetét politikai beszédeiben. A honvéd lovasszázadok szaporításáról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál címen kiadott beszédében mondta, hogy „Én is éppen úgy, mint a magyar kormány a béke fönntartása és más idegen államok dolgaiba be nem avatkozás nézeteit tartom irányadónak Magyarországra nézve”. (Jókai Mór Politikai beszédei. 158.) Egy jó fél hónappal később, 1871. márc. 18-án ismét kijelenti: „Én őszintén és határozottan kimondom, hogy én mindenkor a be nem avatkozás, a non intervenció elve mellett vagyok.” (Magyarország magatartásáról a porosz-francia háború alkalmából. = Jókai Mór Politikai beszédei. 166.)

Jókai szabadságharcos publicisztikáját – bár a fegyveres harctól elforduló végső tanúságtétel még hátra van – lényegében a béke és az egyetértés gondolata itatta át. A márciusi vívmányokért már csak romantikus hajlamánál fogva is őszintén lelkesedik, s csak a kamarilla galád és véres cselszövényei miatt kész békés meggyőződése ellenére vállalni a honvédő harcot. 1849-ben a Kovács Lajos és Kazinczy Gábor vezette békepárt – újságíró és szerkesztő tehetsége mellett – békés meggyőződését igyekszik felhasználni, kihasználni és minden szempontból; gyümölcsöztetni.

A kőszívű ember fiaihoz, a Politikai divatokhoz és a Csataképek novelláihoz hasonlóan már a szabadságharc idején hosszú cikksorozatban lovagias ellenfélnek mutatja be Jókai a magyar honvédet. „Ellenséget, kit meggyalázunk, legyőzni nem dicsőség, általa legyőzetni szégyen” – hirdeti az Esti Lapoknak a Jellemvonások hadi életünkből c. rovatában. (1849. ápr. 20. 49. sz. 4.)

A Bach-korszakban keletkezett munkáival már a szabadságharc egykori ellenfeleinek békés együttműködésére utal. A Csatakékek novelláit igen jelentékeny mértékben a kölcsönös összefogás gondolata hatja át, s a világosi napok után személy szerint kéri írótársait, hogy a szabadságharcról szóló munkáikban ne élezzék ki a hazai nemzetiségek szerepét. (Török Pál: Jókai-regény mint történeti forrás. Protestáns Szemle 1943. 204.)

A nemzeti együttműködés mellett tesz hitet Az utolsó budai basa c. történeti elbeszélésében, melynek romantikus kiszólásai igen gyakran a Bach-korszak magyarságának szolgálnak útmutatásul: „Mansfeld lovag őszinteséggel bevallá, hogy biz abból semmi jó sem származott eddig, hogy a magyar és német nemzetiségek örökös küzdelemben tartattak egymással, és hogy ennek bizonyára nem a két derék nemzet az oka… ők egy óra alatt kiegyenlítenék egy század versengéseit… Hanem mind máskép lesz ez után; csak egyszer Buda magyarhon fővárosának neveztessék!” (Novellák. 181–82.)

Balázs András szerint „Kolozsvárt, 1902-ben, Mátyás szülőházának felavatásán is, a haza szeretet mondatja vele [ti. Jókaival] a jelentőségteljes emlékigét: ‚Mátyás király emlékezete teremtse meg Erdélyben a népek testvériségét.’”. (Jókai. Erdélyi Irodalmi Szemle 1925, 3. sz. 99.; Ism. It 1925. 210.)

1868-ban mondott országgyűlési beszédében az utópista szocialisták elvi tételeivel erősíti a békéről vallott felfogását, amikor a világbéke eszméjét, a nép terhei enyhítésének eszméjét, az általános lefegyverzés eszméjét” a saját meggyőződésének tekinti: „Én azt hiszem, jön idő, midőn éppen a hadtudomány végtelen tökéletesedése folytán maga a hadászati tökély fogja meggátolni azt, hogy a nemzetek egymással háborút viseljenek, és kötelesek lesznek egymással békét kötni örök időkre. Hiszem, hogy ez idő el fog érkezni.” (A védelmi törvényjavaslat tárgyalásánál. 1868. aug. 4. = Jókai Mór Politikai beszédei. i. k. 75.)

Kemény István szerint közvetlenül a halála előtt, a legnagyobb fegyverkezés közben mondta Jókai, hogy „majd csak küld a bölcs Mindenható egy új zseniális feltalálót, egy új pokolgép mintájával. És így lesz az ágyú a világbéke eszközlőjévé”. (Ami a magyar irodalomtörténetből kimaradt. Jókai Mór ismeretlen írásai a békéről, a fegyverkezésről és az igazi hazaszeretetről. Jókai a magyar békeegyesület elnöki székében. Pesti Napló 1937. dec. 25. 239. sz. 53–54.)

1899-ben írta Josipovich Gézához „barátjához és kollégájához” –, miután a berni békekongresszus „cirkuláréját” olvasta –, hogy betegsége miatt személyesen nem vehet részt a tanácskozásokon, csatlakozik azonban azokhoz az „elvtársakhoz”, akik szerint a fiatalságot nem csatákkal kell lelkesíteni,  „(Ámbár ezzel némileg saját magam alatt vágom a fát: mert magam is rengeteg sok lapot tele írtam vérengző csaták képeivel, s ha most a professzor urak ezeket mind kiollózták munkáimból)"

Látszólag valóban ellentmondanak a „békés egyetértésben fejlődni” jelszavát hirdető nyilatkozatainak A kőszívű ember fiai, a Csataképek, ill. az 1848-as publicisztika harcra buzdító fejezetei. Jókai azonban nemcsak pályája delelőjén túljutva; hanem egész életében a békés haladás híve, s a fegyveres akciókat csak abban az esetben helyesli, ha a békés politikai eszközök mar elégtelennek bizonyultak. Josipovich Gézához írt levelében is bennrejtőzik ez a gondolat: „Nálunk csak az az igaz békebarát aki igaz hazafi. Az igazi hazafiunak pedig kötelessége a hazáját védelmezni minden tehetségével. (OSzK Fol Hung 2261, 98–107.)

A Csendes évek története c. írásában arra utal Jókai, hogy béke idején nem kívánja ugyan a háborút, de „ha benne volnánk a harcban, bizonyára és is azok között lennék, a kik szóval és tettel, a kik vérük utolsó cseppjével és vagyonuk végső maradványával is diadalra törekesznek juttatni a zászlóra kitűzött ügyet”. (Életemből. 1: rész 73.; Vö. Kiss Ferenc: Jókai Mór: Az új földesúr. It 1959. 76.)

Nagy Miklós kifejti, hogy „48–49 nem leverően fényes kontraszt a saját jelenének a sötétje mellett, hanem lelkesítő példa. Csakhogy nem újabb függetlenségi harcra buzdít – ezt Baradlay Jenő kivégzés előtt írt levele is kifejezi –, hanem békés eszközökkel lefolytatott politikai küzdelemre. A kiegyezés után bekövetkezett részletsikerek, köztük a honvédség felállítása Jókait abba a hitbe ringatják, hogy ezt az első lépést újabbak fogják követni, amelyeknek végeredménye csak egy lehet: ‚Magyarországnak, mint teljes értékű államnak az elismertetése széles e világon’.” (I. m. 232.)

A főszereplők

Nem lehetetlen, hogy a szabadságharc családi keretbe ágyazását Jósikától vette át Jókai. Az is lehet azonban, hogy A Nép Zászlójában megjelent rövid visszaemlékezés nyomán vállalkozott a regény szerkezeti megformálására. Az -r -e kézjegyű cikkíró Az anya c. memoárjában a következőket írja a címszereplőről: „Szép asszony volt, – de még sokkal jobb mint szép… Derék uri család volt. Férje kitünő szónok” népbarát, aki még 1848 előtt meghalt. „A derék nő özvegyen maradt három reményteljes fiuval. Mindegyiket ugy szerette mint a szeme világát. Egyik nyalkább gyerek volt mint a másik. Ezekben telt minden öröme.” Fiait arra biztatta, hogy atyjuk nyomdokain haladjanak, s legyenek jó hazafiak. A szabadságharc alatt a két nagyobb fiú magyar, a legkisebb pedig osztrák katona lett. [(Emlék 1848-ból.) 1868. ápr. 18. 16. sz. 188.] Jóllehet a szabadságharc írói feldolgozására régóta áhítozott Jókai, e röpke megemlékezés ötletül szolgálhatott a regény keretére, hiszen eleinte – a cikkhez hasonlóan – ő is a három fiú anyját akarta a központba állítani. (Vö. Fővárosi Lapok 1868. szept. 15. 221. sz. 843.)

*

Solymossy Sándor szerint a Baradlay-fiúk történetének is „valóság az alapja s a főhősök voltakép a Tisza-család tagjainak eszményített képmásai némi regényesebb átfestéssel”. (Jókai írói egyénisége. Tanulók Lapja 1904. júl. 3. 14. sz: 219.; Vö. A nemzetnevelő Jókai. Néptanítók Lapja 1925. ápr. 6. 13–14. sz. 7.)

Nagy Sándor is ezt állapítja meg, valamivel bizonytalanabbul. (A hírlap hatása Jókai társadalmi regényeinek anyagára. It 1937. 148.)

Kárpáti Aurél szerint „A ‚kőszívű ember’ nem más, mint Tisza István nagyapja, Tisza Lajos. Hajthatatlan, rideg, keménykezű férfi volt az öreg Tisza, akinek három gyermeke: Kálmán, Lajos és László lett a modellje a Kőszívű ember fiainak. Közülük László a szabadságharc alatt esett el. Akik  a Tisza-család történetét közelebbről ismerik, persze tudják mennyire tért el Jókai regényében a valóságtól.” (Jókai regényalakjai. Irodalmi Ujság 1954. aug. 28. 24. sz. 4.; Ue. Kulcs Jókai regényeihez. = Az Est hármaskönyve. Bp. 1925. 280.)

Breznay Imre cáfolja azt az általánosan elterjedt véleményt, hogy A kőszívű ember fiai a Tisza-család története. Némi hasonlóságot csak a három fiú (László, Kálmán, Domokos) történetében lát: „Domokos, az ifjan elhalt poéta-lelkű Tisza-sarj is összeegyeztethető valahogy Baradlay Jenővel. De itt azután megszűnik a hasonlatosság, sőt a két család élettörténete között a legnagyobb ellentétek mutatkoznak.” Véleménye szerint Tisza Lajos nem az öreg Baradlay, hanem sokkal inkább Rideghváry, aki 1845-ben a „vármegyei gyülést katonákkal és hajdukkal vereti szét mint ő”. (Jókai regényalakjai. Hevesvármegyei Hirlap 1902. dec. 24. 154–55. sz. 6.) Nem tartja Breznay lehetetlennek azt sem, hogy a Budavár bevételénél harcoló Baradlay Ödön rajzához Máriássy János ezredes hősiessége szolgált indítékul.

Csengery Antal szerint Beöthy Ödönről mintázta Jókai Baradlay Ödön alakját, de hozzáfűzi, hogy a legidősebb fiú alakjának megformálásához Kossuth Lajos jelleme is hozzájárult. (Történelmi tanulmányok és jellemek. ÖM 2. k. 32–33.)

Török Zsigmond az Apró fényképek c. munkájának egyik fejezetében Almássy Pálról megemlékezve írja a következőket: „Atyja Almásy József – nagy befolyású egyén az udvarnál – Zentál nevü titkára által a huszas évek végén a pesti német szinház páholyában előadás alkalmából megmérgeztetett, ez a két egyén, mint két főalak szerepel Jókainak a ,Kőszívű ember fiai’ cimű jeles regényében.” (Szabadka 1882.) Nem kétséges, hogy Török Zsigmond – kinek a regényre vonatkozó visszaemlékezését egészében idéztük – arra gondol, hogy a szabadelvű Almássy Pál jellemvonásait Ödönnek kölcsönözte Jókai, míg a konzervatív és császárhű Almássy József Baradlay Kazimir számára szolgált mintául.

Ruttkay Kálmán úgy látja, hogy „A regény főszereplői nem történelmi alakok, de a Baradlay-ak megalkotásánál két bihari család, a Beöthy és a Tisza-család egyes tagjairól mintázott bizonyos vonásokat Jókai. A konzervatív apa és szabadelvű fiúk szembeállítására az ötletet talán a Tisza-család hasonló példája adta. Élő mintához legtöbb köze Baradlay Ödön alakjának van. Benne Beöthy Ödönt sejthetjük, akit megyéje 1841-ben a konzervatív adminisztrátor, Tisza Lajos hatalmának ellensúlyozására választott alispánná… Beöthy Ödön a szabadságharc alatt nemzetőrparancsnok, főispán, kormánybiztos volt… A keresztnevek egyezése sem lehet puszta véletlen…” (Utószó. = Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. Bp. 1956. 536.)

Utoljára Nagy Miklós foglalta össze az újabb vizsgálódások idevonatkozó eredményeit: „Jó nyomon jár Ruttkay Kálmán utószavában (A kőszívű ember fiai. Bp. 1956. 560–1.), aki Tisza Lajos adminisztrátor és a bihari ellenzékiek összeütközésében keresi a kulcsot Rideghváry és Baradlay Ödön párthíveinek megyeházi összecsapásához. Az emlékezetes esemény főhőse a liberálisok részéről Beöthy Ödön alispán, aki a szabadságharc alatt Baradlayhoz hasonlóan kormánybiztos lett. A másik bihari politikus, kire Jókai emlékezhetett, Szacsvay Imre, akinek pályája – amint erre Varga János szóban felhívta a figyelmemet – nem egy párhuzamosságot mutat Ödönével. Szacsvay elkíséri az országgyűlést Aradra, kijelenti, hogy nem kíván emigrálni, önként jelentkezik a rémuralom alatt – amint ezt Baradlay Ödön is tervezi, sőt még egy osztrák hadseregben szolgáló öccse is van! Tragikus vége a Baradlay Jenőéhez hasonlít: 1849. október 23-án kivégzik. Sem a Szacsvayaknál, sem a Beöthyéknél nincs szó azonban az apa és a fiú közt áthidalhatatlan politikai ellentétről. Erre – amint ezt Ruttkayn kívül Kárpáti Aurél is közli (Irodalmi Újság, 1954. VIII. 28.) – valószínűleg a Tisza-család mutathatott példát… László nemzetőrként hősi halált hal 1848 őszén. Míg így Richárd és Jenő funkcióját mintegy Tisza László egyesíti magában, Ödön megfelelőjét a Tisza-családban nem találhatjuk meg… (i. m. 245–46.)

Kik voltak A kőszívű ember központi szereplőinek élő mintaképei?

Nem lehet kétséges, hogy a kérdés megnyugtató megválaszolása további kutatásokra vár. Bizonyos adatokat azonban most sem szabad szem elől tévesztenünk.

A JKK egyes köteteiben (pl. Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Politikai divatok) több ízben is rámutattunk arra, hogy írónk igen sok kortársát szerepelteti regényeiben, de képtelen az élet fényképszerű másolására. Nemcsak több élő modell alapján formálja egyes regényalakjait, (pl. Kárpáthy Jánost, s ezzel tipizálja a reformkor parlagi nábobját), hanem – pl. Kárpáthy Zoltán esetében – a saját maga jellemvonásaiból is sokat kölcsönöz hőseinek.

Nem sokat tévedhetünk, ha arra gondolunk, hogy A kőszívű ember fiaiban is – Kárpáthy János, Pusztafi és Jenőy alakjának megformálásához hasonlóan – több modell alapján alkotta meg, s ezáltal igyekezett színessé tenni elvont eszméket megtestesítő központi szereplőit. Jókai regényhősei kiformálásában az erkölcsi-eszmei szempontok játszották a döntő szerepet. A kiválasztott elvi mondanivalóhoz igyekezett felkutatni az élet felkínálta mintákat. Művészetében a pszichológiai következetlenségeket az eredményezte, hogy az adott eszmékhez nem találva megfelelő modellt, különböző személyekből igyekezett a számára szükséges jellemvonásokat összegyűjteni, s így a regényírás lélektani logikájától pozitív vagy negatív irányba eltérő hősökbe lehelt életet, anélkül, hogy az életre keltett központi figurák jellemvonásait egységbe tudta volna olvasztani.

Baradlayékat egyetlen családról aligha mintázhatta, jóllehet a családon belüli politikai és erkölcsi konfliktusokra számos példát találunk e „lélekcserélő időkben”. A regénybeli alapvető összeütközés kialakításában döntő szerepet játszhatott a Tisza-családon belüli ellentét, bár az Almássy-családban meglevő apa–fiú közti nézeteltérés hatása sem zárható ki.

Breznay Imre aggályai azonban még így is figyelmet érdemlők. Nagy Iván szerint ugyanis Tisza Lajos (1798–1856) 1841-től 1848-ig volt Bihar vármegye főispán helytartója, cs. k. kamarás, nem a szabadságharc előtt halt meg, mint Baradlay Kazimir. Fiai: László (1829–1902), Kálmán (1830–1902) és Lajos (1832–1898) – ugyancsak Nagy Iván szerint – „az 1861. évi közgyűlésen jeles képviselők, és közűlök Kálmán országgyűlési első alelnök és az egyik pártnak vezére”. Nagy Iván nem ír a Tisza-fiúk szabadságharcos tevékenységéről, de itt idézett művéből is kiderül az, hogy egyik sem halt meg a szabadságharc idején. (Magyarország családfái családi cimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest 1860. 11. k. 226.)

Tisza László – akiről Kárpáti Aurél szerint Jenőt mintázta Jókai – a szabadságharc kitörésekor kir. táblai felesküdt jurátus volt; a nemzetőrség megalakulásakor beállt katonának, később mint főhadnagy a Nádor-huszárokhoz került, majd a Miklós-huszárezredbe lépett át 1848. dec. 31-én a móri csatában 17 sebbel maradt a csatatéren, de megmenekült az elfogatástól, s a Nagyvárad melletti Püspökfürdőn gyógyították. Világos után hadifogságba került, de mint sebesültet elbocsátották. Utána 1852-ig Berlinbe ment egyetemi tanulmányait végezni, majd Erdélyben telepedett le; 1866-ban képviselővé választották. Tévesen állítja tehát sok irodalomtörténeti munka, hogy Tisza László a szabadságharc idején hősi halált halt:

Tisza Kálmánnak sem lehetett túlságosan sok köze Ödönhöz, mert 1848-ban a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban lett fogalmazó – Debrecenbe is követte a kormányt – itt cikket is írt a Jókai által szerkesztett Esti Lapokba, – de a legidősebb Baradlay-fiúhoz hasonló hadseregszervezési, kormánybiztosi tevékenységéről nem tudunk.

*

Beöthy Ödönnek, Irányi Dánielnek és Szacsvay Imrének élettörténete és jellemvonásai lényegesen közelebb állnak Baradlay Ödönhöz. Beöthy Ödön 1841-ben az öreg Tisza Lajos politikai ellenfele volt, s az ellenzéki közvélemény nyomására vállalta el az alispáni hivatalt Bihar megyében, hot 1848-ban főispán lett. Világos után egy ideig bujdosott, majd külföldre menekült. (Csengery Antal i. m. 2. k. 32–36.) Bujdosása alatt Lukács János kaszapéri pusztáján talált otthonra. Felesége küldött neki álnévre szóló útlevelet, s előbb kocsisként a Dunántúlra, majd Bécsbe, ill. Párizsba ment. Itthon hosszú köröztetés után 1851. szept. 21-én távollétében kötél általi halálra ítélték, s in effigie fel is függesztették. (Vö. Kozma György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc szereplőinek lexikona. 1. k. Kézirat 140–41.) Jókai egyik barátja, Degré Alajos szerint is igen nagy népszerűségnek örvendett Beöthy Ödön a nagyváradi jogászok körében. (Visszaemlékezéseim. 1. k. 6.) Ez esetben Tisza Lajos sokkal inkább Rideghváry Bencére emlékeztet. Mindketten túlélték a szabadságharcot, és ingadozás nélkül szálltak szembe 1848 vívmányaival. Meg kell jegyeznünk, hogy Baradlay Ödön jellemének megformálásakor – a Tárgyi és nyelvi magyarázatok anyagának bizonyítékaként – nemcsak személyes élményeit használta fel Jókai (vö. Nagy Miklós i. m. 242–43.) – ezt, bár sokkal kisebb mértékben, Jenő esetében is megtette –, hanem saját bujdosásának útján is végigvezeti őt, de természetesen költőileg motivált formában. (Vö. Szigethy István: Beöthy Ödön menekülése az 1849. évben. Közli: Szigethy Lehel. Nagyvárad 1901. 15.)

A legújabb kutatások – főleg Varga János dolgozatának – eredményei szerint Baradlay Ödönnek Irányi Dániel (1822–92) lehetett az egyik mintája. Irányi 1848-ban Lipótváros képviselője volt, majd Kubinyi Flórizzsal együtt kormánybiztosként működött Sáros megyében. Tevékenységét a Honvédelmi Bizottmány elismeréssel nyugtázta. Szép eredménnyel dolgozott a nemzetőrség megszervezésében. 1848. dec. 11-én az északi hadsereg kormánybiztosa lett, s ilyen minőségben kísérte a Schlick elleni hadtesteket. Részt vett a szétfutott nemzetőrökkel az eperjesi (Szinnyei József szerint a két vesztes kassai – Magyar írók élete. 5. k. Bp. 1897. 160–61.) csatában. 1849 januárjától Debrecenben harcolt a békepárt ellen. Ápr. 25-én Pest teljhatalmú kormánybiztosa lett, majd Kossuth lemondása után elbujdosott. Sokáig rejtőzött Szatmárban, Beregben és Gömörben. 1850-ben menekült külföldre. Itthon halálra ítélték, s jelképesen felakasztották. 1868-ban hazajött, s 1869-ben a 48-as párt elnöke lett.

Jókai nemcsak Baradlay Ödön életéből, hanem az egész regényből elhagyja a belső politikai viták ábrázolását, s így nem lehet feltűnő, hogy Irányi Dániel békepárt elleni tevékenységének a regényben semmi nyoma. 1868-as hazatérése A kőszívű ember fiai megírásának előestéjén fokozott mértékben irányíthatta Jókai figyelmét a híres kormánybiztos radikális 1848-as tevékenységére, melyet írónk különösen Debrecenben, ill. Pesten közvetlen közelről láthatott és jól ismert. Tudomására juthatott Dániel bátyjának; Irányi Istvánnak a szereplése is, aki 1848-ban hadbíró főhadnagyként szolgált a honvédseregben. Több ütközetben részt vett; Buda ostrománál az első sorokban küzdött. Az utolsó roham előtt meglátogatta Dániel öccsét Pesten. Irányi Dánielnek a visszaemlékezése szerint nyolcad magával mászott fel a lábtón a várba, s bár bajtársai közül többen elestek, a pesti oldalon elsőnek tűzte ki a nemzetiszín zászlót. Bátorságáért még aznap vitézségi érmet kapott. (Irányi Dániel: Budapesti kormánybiztosságom (1849). Egyetértés 1884. ápr. 5. 94. sz. 2.) Irányi István világosnál tette le a fegyvert. Ezután az osztrákok több ízben elfogták. Hogy a nyomozókat félrevezesse, többször Dánielnek vallotta magát, s kis híja volt, hogy öccse helyett fel nem akasztották. Szinnyei József adatai szerint csak Szirmay Tamás közbelépésére maradt el a halálos ítélet végrehajtása. (I. m. 5. k. 166. hasáb.) Mikor hosszabb fogság után kiderült, hogy nem azonos Irányi Dániellel, az osztrák hadseregbe sorozták.

Varga János említi megjelenés előtt álló dolgozatában, hogy Szinnyei József ezt az adatot Pallas Nagy Lexikona (9. k. Bp. 1895. 681.) nyomán közli, majd így folytatja: „Ez az adat Latkóczy Mihálytól, Irányi István barátjától származik, aki Istvánnak Tompával és Kerényivel folytatott levelezését is publikálta annak halála után. (Sáros megyei Közlöny 1890. 48. és k. sz.) Állításának hitelességét azonban két körülmény vitathatóvá teszi: egyrészt maga Irányi István visszaemlékezéseiben egyetlen szóval sem utal pályájának e mozzanatára (Visszaemlékezések az 1848-49. szabadságharcra. Eperjesi Lapok 1882. 18–24. sz.), másrészt Latkóczy akkor lépett adatával a nyilvánosság elé, mikor az Irányi-testvéreknek már egyike sem volt életben. (Az első írásos híradás az esetről 1895-ben jelent meg; István viszont 1894-ben, Dániel pedig 1892-ben hunyt el.) Ezért azt, hogy e kérdésben mi az igazság, csak további kutatások dönthetik el.” (Varga János kéziratát, mely jelentős forrásanyaggal gazdagítja e regény keletkezéstörténetét, nagyobbára eredeti fogalmazásban közöljük, mivel e kötet szerkesztése stádiumában készült. Ehhez a szerző hozzájárult.)

Ugyane dolgozatban olvassuk, hogy Irányi Dániel, az egyszerű toporci lutheránus pap fia – igaz, már a Világost követő bujdosása idején – beleszeret egy Szentpály Janka nevű leányba, aki nem volt más, mint Máramaros vármegye 1848 előtti hatalmasságának: Szentpály László adminisztrátornak a gyermeke. A regényben viszont Ödön a főispán fia, majd utódja veszi nőül a falusi református lelkész leányát. (Maga Irányi is megörökítette kedvesét a Női jellemvonások a szabadságharc korából c. cikkében. Honvéd Album 1868. 34–36. – Ezen kívül az emigrációból, ahol egy ideig képek festésével tartotta fel magát, különféle álneveken egy sor levelet írt hozzá, amelyek megtalálhatók OL. Szentpály cs. lt. Irányi Dániel levelei.) Végül Irányi Dániel azon kisszámú kormánybiztosok egyike, akik a világosi Bohus-kastélyban érték meg a fegyverletétel napját.

Ugyancsak Varga János szerint – található az Irányi-család életében egy másik gyászos esemény, amelynek történeti hitelességéhez nem fér kétség, és ezért könnyelműség volna kirekeszteni a vizsgálódás köréből. Az esetet Irányi Dániel maga meséli el – mégpedig a Honvéd Albumban. Leírása szerint 1849 októberében édesanyja és János nevű sógora az ő kérésére Pestre mentek, hogy neki – a bujdosónak – a szökéshez valamilyen módon útlevelet szerezzenek. Anyja azonban a sikertelen kísérlet után egyedül tért vissza; sógorának, a több gyermekes családapának a városban nyoma veszett. Irányi feltételezi, hagy bizonyára titokban elfogták, és mivel vonakodott az ő hollétét bevallani, vagy belehalt a kínzásokba, vagy rövid úton agyonlőtték. (Irányi Dániel: Női jellemvonások a szabadságharc korából. Honvéd Album 1868. 34–36.) A sógor tragédiája nem írói képzelet szüleménye, magánlevélben Irányi már több mint másfél évtizeddel előbb is beszámolt róla: „Egyik sógorom – írja – úgy szólván nyom nélkül elveszett, és pedig akkor, midőn az én ügyemben akart eljárni. Neje, testvér néném, három apró gyermekkel özveggyé lett… Kimondhatatlan kínokat szenvedek e miatt.” (OL. Szentpály cs. lt. – Irányi e levelet D. Jó…f álnéven írta Párizsból 1850. aug. 5-én Szentpály Jankához.) Utólag részletesen fény derült a titokzatos történetre: Jánost, teljes nevén Matherny Jánost, a toporci tanítót, 1849. október 14-én az Újépület udvarán valóban főbe lövette Haynau. A halál indoka mindmáig homályban maradt, és végül is általánossá vált az a hiedelem, hogy Irányi Dániel bujtatásának gyanúja miatt kellett meghalnia. (Farkas Emőd: A hazaszeretet vértanúi. Bp. 1901. 199.) A rejtélyes eset, amelynek főszereplője feleségének öccse miatt keveredik bajba, sőt tán helyette kerül a hóhérok kezére, ösztönzést adhat olyan gondolatsor elindulására, amelynek végén az áldozat, mint a szerepcsere tudatos vállalója jelenik meg, és szenvedi el a halált. És hogy a történet Jókaira – aki ha máshonnét nem is, de a Honvéd Albumból feltétlenül ismerte azt – nem maradt hatástalan, azt még inkább valószínűsíti Irányi elbeszélésének két apró mozzanata: a hajdani kormánybiztos a megdöbbentő hír vétele után egy gömöri szlovák falucska: Baradla lutheránus papjánál rejtőzik el, mégpedig a pap unokaöccsének: Jenőnek neve alatt! (Irányi Dániel i. m, 36.)

A regény, az Irányiak története és a Honvéd Album vonatkozó cikkei közt annyi helyen mutatható ki érintkezési pont, hogy elhamarkodottság volna azokat pusztán véletlen egyezésnek minősíteni; és nem szabad elvetni azt a feltételezést, hogy regénye számos eleméhez az utóbbiakból kapott részint ötletet, részint alapanyagot Jókai. De ha nyersanyagnak fel is használta az Irányi-sógor drámáját, a regénybeli tragédia főalakját aligha mintázhatta róla, hiszen a sógor egészen eltűnéséig, a szabadságharc idején is, a messzi Szepesben élt, távol a világtól, akárcsak Baradlay Jenő; teljesen valószínűtlen, hogy az író személyesen ismerte őt.

Jókai igen közel állt Irányi Dánielhez. 1848 tavaszán együtt vezérkedtek a márciusi fiatalok élén, s sohasem szakadt meg köztük az érintkezés, sőt 1868 táján, épp a regény megírásának idején, ismét közeli kapcsolatba kerültek egymással, s együtt publikáltak a Honvéd Albumban is. Igaz, 1849-ben politikai antagonistája volt a békepárti lapot szerkesztő Jókainak Irányi Dániel, ki egész életében élesen támadta a békepártiakat (pl. Megjegyzések br. Kemény Zsigmond emlékirataira, Magyarország függetlensége, Megjegyzések Madarász József emlékirataira), írónk mégis mindig elismeréssel nyilatkozott e feddhetetlen erkölcsű politikusról. (pl. Jókai Mór Politikai beszédei: 1. k. 173.)

*

Richárd alakjáról sokáig egységes a vélemény: a szabadságharc legendás hőséről, a Petőfi által megénekelt Lenkey századosról mintázta Jókai (Mikszáth Kálmán: A loyalis színmű. Rebellis tárca. PH 1887. szept. 8. 246. sz. 1–3.; Hegedüs Géza: „A kőszívű ember fiai”-ról. Új Hang 1954. 5: sz. 100.), bár néha Máriássy János (vö. Breznay Imre i. m. 6.), Aulich, ill. Sebő alezredes tetteit is Richárdra ruházta. (Vö. Nagy Miklós i. m. 237–37. Tárgyi és nyelvi magyarázatok 2. k.)

Ruttkay Kálmán szerint „Beöthy Ödön egy távolabbi unokatestvére, György szolgálhatott mintául Baradlay Richárd alakjának megteremtéséhez.” Állítását azonban nem elég meggyőzően okolja meg. (i. m. 536-37.)

Baradlay Richárd hősi tetteire emlékeztet Dessewffy Lajos (1824–1910) nagyszerű helytállása, ki a 3. huszárezred főhadnagya volt a szabadságharc kitörésekor, s csapatával a magyar ügyhöz csatlakozott. 1849 tavaszán őrnagy lett, s vitézségéért kitüntetést kapott. 1850-ben az aradi várban előbb golyó általi halálra, majd 16 évi várfogságra ítélték. Munkácson raboskodott, 1852-ben amnesztiával szabadult.

Varga János szerint Baradlay Richárd eszményített alakjában szép számmal lelhetők fel az 1848-as Dessewffy Dénes vonásai. Dessewffy Dénes (1828–1898) 1848 nyarán a Nádor huszárezred kadétja volt; majd augusztusban hadnaggyá lépett elő. A huszárok második csoportjával, mint azok egyik vezetője szökött haza, és itthon Kossuth azonnal – okt. 13-án – másodosztályú kapitánnyá nevezte ki. Szolgált a 24., a 18., majd a 12. huszárezredben, hamarosan elnyerte az első osztályú kapitányi, majd alig 21 éves korára az őrnagyi rendfokozatot. A szabadságharcot Görgey seregében, legendás hősiességgel küzdötte végig: Branyiszkónál átlőtt lábbal is tovább csatázott; a Vág-menti harcokban mutatott vitézsége miatt megkapta a csak keveseknek adományozott katonai érdemjel III. osztályát; 1849. jún. 16-án pedig Csornánál a Hadügyminisztérium hivatalos közleménye szerint „mellébe nyert dsidaszurás dacára még két támadásban vett részt”, és egységével visszaverte az ulánusok rohamát. Itt oly súlyos sebbel maradt a csatatéren, hogy halottnak hitték, „de hű szolgája kikereste az egymásra hányt hullák tömegéből”. Világos után a haditörvényszék, mint szökevényt, halálra ítélte, és in effigie fel is akasztotta. 1850 tavaszáig Bánrévén bujkált, majd Genfbe szökött, ahol feleségül vette Napóleon tábornokának, Jourdannak gazdag unokahúgát: Jourdan Adélt, és óragyárat alapított. Részt vett az emigráció mozgalmaiban, 1863-ban azonban amnesztiával visszatért Magyarországra, és a Magyar Földhitelintézetnél vállalt hivatalt. (Dessewffy életére l. Éble Gábor: A cserneki és tarkeői Dessewffy család. Bp. 1903.; Dessewffy Sándor: Dessewffy Dénes 1866. évi naplója. Hadtörténelmi Közlemények 1943. 87–88.; Közlöny, 1849. jún. 21.; Kozma György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc szereplőinek lexikona. OSzK Fol. Hung. 2092.)

Dessewffy életének számos mozzanata Baradlay Richárdéra emlékeztet: kedvese csehországi állomáshelyétől nem messze tartózkodik; életét jószerével tisztiszolgája: Marci menti meg; halállal sújtják, majd kegyelmet kap; egy gazdag nagybácsi unokahúgával köt házasságot. Noha a kassai ütközetben nem ő vesz részt, Baradlay Richárd regénybeli hőstettét a valóságban egy másik Dessewffy, Dénes unokabátyja: a később Aradon kivégzett Arisztid hajtja végre huszárjaival és – nem a német, hanem – a lengyel légióval. (Hogy a szomorú kimenetelű csatában egyedül Dessewffy Arisztid állta meg helyét a 26. zászlóaljjal, a 8. huszárezreddel és a lengyel légióval, azt az összes források egyöntetűen igazolják.) Az a Dessewffy Arisztid, akinek 1849. júl. 5-i esküvőjén Dénes töltötte be a tanú szerepét (Berzevizy Albert: Régi emlékek. Bp. 1907. 5–6.), és akinek emlékére Arisztidnek kereszteltette első gyermekét. Mindezek már csak alátámasztják a bizonyosságot: Dessewffy Dénesnek köze van Jókai regényének megszületéséhez.

De miképp jutott Jókai kezébe egy olyan napló, amely csak 1943-ban került nyilvánosság elé? Hogy Dessewffy mikor örökítette meg 1848-as viszontagságait, az hozzávetőlegesen meghatározható. „Sréter a hazának áldozá jobbját – olvasható a napló egyik helyén –, Szentpétery életét, a szegény Virágh Gida szabadságát, csupán én valék ily szerencsés személyem épségben megmenteni.” Napló. 88.) E megjegyzés arról árulkodik, hogy a napló az időben keletkezett, mikor Virágh még büntetését töltötte, melyet a haditörvényszék mért reá, azaz mindenképpen 1857 előtt. Dessewffy viszont hazatérése után kapcsolatban állt Jókaival: Görgeyről vitázva Máriássy Jánossal, cikket írt a debreceni ütközetről Jókai lapjában, A Honban. (Dessewffy-Dénes: Nyilt levél Máriássy Jánoshoz. Hon. 1867. nov. 23.) Ismeretségük mellett szól Jókainak a cikkhez fűzött lábjegyzete: „az egymással vitatkozó személyek egy és ugyanazon szabadelvű párt tagjai”. Ezek után valószínűsíthető, hogy a kéziratos naplóba Dessewffy betekintést engedett Jókainak; ő pedig kiválogatta belőle a regényébe illőnek talált elemeket, sőt a nyomok arra mutatnak, hogy Dessewffynek a naplóban ugyan nem szereplő, de tőle magától megtudott életmozzanataiból is hasznosított egyet-mást munkájának kiformálása során.

Baradlay Richárd irodalmi előzményének tekinthetjük a Szomorú napok c. regényben szereplő Vértessy tábornokot. (L. Szomorú napok JKK 255.) Az sem lehet kétséges, hogy A legvitézebb huszár c. 1860-ban keletkezett elbeszélés tanúsága szerint Richárd közvetlen elődje a Simonyi József óbester. (L. Tárgyi és nyelvi magyarázatok 1. k. 509–13.)

*

A regény végső eszmei mondanivalóját hordozó Baradlay Jenő, ki az író egyes jellemvonásait is átvette, az eddigi kutatások szerint elsősorban könyvélménynek köszönheti létét. Hegedüs Géza szerint Jenő alakja „a kor irodalmi divatjából származott. A gyöngeakaratú, érzelmeitől kormányzott, a nagy eszmékért lelkesedni nem tudó férfi – emlékezzünk csak Benjamin Constant ‚Adolphe’-jára vagy Musset regényére, ‚A század gyermekének vallomásá’-ra – a fokozott realizmus igényével fellépő romantika egyik ismert típusa volt.” (I. m. 101.) Nagy Miklós szerint Jenő néha olyan, mintha Eötvös Józsefnek „A karthausijából vagy annak francia ihletőiből szakadt volna ki”. (I. m. 2z43.)

Ellenben Varga János legújabb kutatásai szerint Jókai Szacsvay Imréről mintázta Baradlay Jenő alakját.

Az 1849 őszén kivégzett polgári állásúak között a legfiatalabb, akivel Jókai saját vallomása szerint személyes ismeretségben állott, Nagyvárad képviselője és egyúttal 1849-ben a nemzetgyűlés egyik jegyzője: Szacsvay Imre volt. Az író nap mint nap találkozott vele előbb Pesten, majd Debrecenben mind a Ház ülései alkalmával, mind a klubok és kávéházak asztalainál. A fiatal mártírra később is így emlékezik vissza: elvtársunk volt”. (Emlékeim. 1. rész 175.) Ennek a Szacsvaynak pedig mind külső megjelenése, mind lelkülete kifejezetten Baradlay Jenő alakját idézi.

Szilágyi Sándor Szacsvayt olyannak jellemzi, akinek beszédeiben volt „valami szelid kedélyesség, mi igen alkalmas vala csendesiteni a zugó viharokat”. (A magyar forradalom férfiai 1848-49-ből. Pest 1850. 324.) Degré szerint, aki Váradon, Szacsvay életének és működésének színhelyén végezte a jogakadémiát, „komoly mindenki által tisztelt, tudományos miveltséggel gazdagon megáldott ifju” volt. „Ő nem ragadott mulatságokba, tüntetésekbe, s nem izgatott senki ellen; ő épületes dolgokról beszélt, oktatott… Ha ő megjelent köztünk, a szilaj kedv azonnal korlátok közé szorult, a hangos társalgás mérsékelt szinezetet nyert”. (I. m. 1. k. 7.) A másik személyes ismerős – a bihari ellenzéki harcokban küzdő – a nemzetgyűlésben képviselőtársa – Szárazberky Nagy József pedig azt vallja róla, hogy – bár született szónoki tehetség volt, és iskolai tanulmányainak egész ideje alatt mindig első tanulónak tartották – a magántársaságban nagyon szerényen és igénytelenül viselkedett, még makacssága is a legszelídebb alakban jelentkezett; gyenge testalkata ellentétben állt döntő logikájú szónoklataival. (Szárazberky Nagy József Emlékezetei. Bp. é. n. 120.) Nem emlékeztet-e mindez a regény, szorgalmas, kötelességtudó, törékeny, igénytelen megjelenésű és mégis komoly magaviseletű Jenőjére, akit gyászba roskadt anyja így sirat el a kőszívű ember képe alatt: „szelíd volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben!” A legfiatalabb Baradlay kivégzése után annak utolsó üdvözleteképp Richárd egy szőke hajfürtöt kap a hadbírótól. Szőke volt Szacsvay is, tanúsítja ezt azok egyike, akik Világos után, már bujdosása közben látták őt az anti református parókián: „Nagy bámulatunkra a rektornál a kapuban találtuk Szacsvay Imrét bő gatyában és parasztosan öltözve, de rögtön megismertem, ámbár szép szőke szakálla le volt borotválva.’ (Veress Ferenc Emlékirata a  szabadságharc végéről. Közli: Lovass Rezső, Debrecen 1944. 4.)

Baradlay Jenő és Szacsvay Imre testi és lelki tulajdonságainak egyező vonása indokolttá teszi annak vizsgálatát: találhatók-e egymást fedő vagy hasonló mozzanatok életfolyásukban is? Jenőt atyja magas összeköttetésekkel rendelkező államhivatalnoknak szánja; Szacsvaytól az apa „háza felvirágozását” várja, ezért szánja őt először papi, utóbb hivatali pályára. (Leírja ezt 1861-ben az az Olay József gazdatiszt, akinek árpádi lakásán Szacsvayt 1849 szeptemberében elfogták. Ld. Arhivele Statului, Oradea. Szacsvay emlékére vonatkozó iratok.)

Jenő a család legkisebb, Imre a legidősebb sarja. Az idős Baradlay halálos ágyán ismeri be, hogy Jenőt szerette legjobban, mégis „úgy bántam vele, mintha mostohája volnék”. Szacsvay maga vall erről elmélkedéseiben, hogy otthon „a legkeserűbb szemrehányásokkal üldöztetém”, mint például „hogy belőlem semmi sem lesz, hogy miattam még maradékimat is átok nyomja, mert engedetlen, goromba, tiszteletet nem ismerő fiu vagyok”. (Szacsvay Imre Emlékezései. MTA Kézirattár. Tört. 4-r. 238.) Jenő búcsúlevelében emlékezteti anyját, hogy kiskorában, mikor nehéz viták támadtak a szülők között, ő vállalkozott a közbenjáró engesztelő szerepére. Szacsvay nemcsak a közéletben működött „pártokat egymással kibékitő szellemben, (Szilágyi Sándor: A magyar forradalom férfiai. 324.), hanem „szelid lelkülete nem birván el a családi viszályt, módot keresett és talált azok csendesitésére” {Vö. Olay idézett feljegyzéseit.). A forradalom idejére Jenőnek édesanyja, Szacsvaynak édesapja marad özvegyen. Jenőnek Richárd nevű bátyja, Szacsvaynak István nevű öccse szolgál a birodalmi seregben, sőt az utóbbinak 1848-ban Itáliában nyoma vész.) Szacsvay Lajos – Imre apja – írja fiának: Ágostonnak, aki a pesti indóház mérnöke volt 1849. nov. 8-án Váradolasziból: „Pistának Olaszhonban halála vagy élete minden percben gyötörnek:” (MTA Kézirattár. Tört. 4-r. 238.) Szacsvay három öccse közül a legkisebbnek ugyancsak Jenő volt a neve és a család csak Géninek szólította őt (L. Szacsvay Lajos 1849. okt. 5-én és nov. 8-án Ágostonhoz írt leveleit; amelyekben „Jenő áliás Géniről” beszél.) A regényben pedig Jéninek becézik Jenőt bátyjai. Szacsvay Jenő mint a honvédsereg katonája, Imre bátyjával egy időben volt a császáriak foglya, akárcsak a Baradlay-fivérek. ("Jenő alias Géni ötséd – írja Szacsvay Lajos 1849. nov. 8-án Ágostonhoz – October 16-án éppen a szüret alkalmával két hónapi két heti Szebeni fogságából egy Pitilibe, ütött kopott véres sipkába, és egy térdig érő fejér szürbe érkezett haza.” Uo.)

Baradlay Jenőnek a börtönben „nem soká kellett várnia. Neve az első sorban állt”; Szacsvay ügyét is az elsők között vették elő, és az ellenforradalom bírái az elsők közt, még 1849. okt. 23-án mondták ki rá ugyancsak egyhangúlag a halált. (A halálos ítélet teljes szövegét l. Pesti Főügyészség {General-Procuratur) irata, 1849-1852. E. 134.) Jenő az érckészlet eltulajdonítása kivételével, vállalja bátyja összes tetteit Szacsvay egyetlen szóval sem tiltakozik az ellene emelt vádak ellen. (Még azt is beismerte, pedig erre a bíróság nem tudott írásos bizonyítékot, csak följelentést felmutatni, hogy „bei den für Vorberathung der Unabhängigkeits-Erklärung und Formulirung derselben abgehaltenen Conferencen in einflussreichster Weise intervenirt") Jenő bátyjához, sógornőjéhez és anyjához írt búcsúlevelet, Szacsvay csak öccsének: Ágostonnak küld utolsó istenhozzádot a siralomházból; tartalmukban azonban számos ponton megtalálható a gondolati azonosság. „Én sorsommal kibékülve halok meg” – írja Jenő. „Lelkem nyugodt, vétek sohasem terhelé” – veti papírra Szacsvay.

„Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe, arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek” – jövendöli Jenő. „A munkás élet meg fogja teremni gyümölcsét, az anyagi jólétet, a polgári szabadság alapját: Ezt higyjétek, ebben reménykedjetek” – vigasztalja Szacsvay az itt maradtakat.

„Azokat, kik dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg!… Tehát ne sirass. Légy keresztyén és mondjad: ‚Atyám a te akaratod!’ ” – üzeni anyjának Jenő. Szacsvay azt kéri szeretteitől: „emlékezzetek rám, de ne sirassatok. A hit hasztalanságát fognátok ezzel bizonyítani, pedig isten mindnyájunkkal szabad… ” És mindkettő gondolatai már túljárnak a halálon.

„Egy óra múlva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között” – hangzanak Jenő anyjának küldött végsorai. „Holnap már édesanyámnál leszek, ki engem az életben legjobban szeretett’ – fejezi be búcsúját Szacsvay. (Szacsvay Imre búcsúlevele dr. Szacsvay Imre birtokában van. Másolata a Szacsvay emlékére vonatkozó iratok közt található. Részleteket közölt belőle Hegyesy Márton: Bihar megye 1848–49-ben. Nagyvárad 1885. 236. Farkas Emőd i. m. 206–07. Szacsvay Imre: Életem és emlékeim. Bp. 1940. 6. Sas Ede: Szacsvay Imre. Budapesti Hirlap 1907. márc. 15.)

A felsorolt részletekben kétségtelen a párhuzam Jenő és Szacsvay között. De van-e ilyen haláluk körülményeiben?

Jenő puszta névcsere áldozata, Szacsvaynál azonban ilyesmiről nincs tudomásunk. Az Irányi-testvérek összetévesztésének ingatag hitelű történetén kívül két olyan esetet ismerünk a forradalom és a megtorlás korából, amikor a főszereplők nevét vagy valóban tévesen értelmezték az ítélethozók, vagy pedig a közvélemény keresett a névcsere feltételezésével a kivégzés indokára magyarázatot. Az egyik a forradalom idején Görgey hadbírósága által bitóra ítélt Zichy Ödön gróf alakjához fűződik, akivel kapcsolatban valóban az Ödön és Jenő keresztnevek összetévesztéséről van szó. Regényalakjai nevének megválasztásakor ez az epizód bizonyára befolyásolta Jókait. [L. Tárgyi és nyelvi magyarázatok. 2. k.) A másik Csernus Manó pénzügyminiszteri tanácsos vértanúsága. Csernus ugyanis nem követte a kormányt Debrecenbe; Windischgrätz bevonulása után is pesti hivatalában maradt, Haynau mégis halált mért reá. Az érthetetlen kivégzés a kortársak egy részéhen azt a hitet keltette, hogy őt „a haditörvényszék Csernátoni helyett akasztatta fel, összetévesztvén a két nevet”. (1856 előtt íródott munkájában számol be erről az elterjedt tévhitről Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. 1. k. Kolozsvár 1939. 115. A mendemonda a későbbiekben tovább színeződött. Tudni vélték pl., hogy mikor az ítélet kimondása után, de még a végrehajtás előtt fény derült az igazságra, értesítették az ügyről Haynaut, s az ő válasza így hangzott: Csernatonyi vagy Csernus, az mindegy. Csak föl köll akasztani.” Farkas Emőd i. m. 206.) [Vö. HhM 5. k. 41–42.]

Csernus pedig Szacsvayval – és Perényi Zsigmonddal – egy időben és ugyanazon helyen: a Neugebäude melletti fapiacon szenvedett kötélhalált.

Jenő tévedésből halt meg – és ártatlanul. Szacsvay vértanúsága ugyancsak meglepte a közvéleményt. Bár Baradlay Jenőtől eltérően az ellenzéki mozgalom bihari részlegének kiemelkedő tagja volt, 1848–49-ben pedig inkább a baloldallal tartott, a forradalom eseményei mégis úgy alakultak, hogy nem jutott neki olyan szerep, amely annak legfelsőbb vezérkarába emelte volna őt. A kortársak hite szerint ezért az ellenforradalom szemével nézve is kisebb felelősség terhelte a történtekért, hogysem halállal bűnhődjön akkor, amikor a súlyosabban kompromittáltak elkerülték azt. Csengery Antal – igaz, a valósággal ellentétben – békepártinak tartatta őt (Csengery levele apjához. Pest 1851. jan. 28. Megjelent: Csengery Antal Hátrahagyott iratai és feljegyzései. Bp. 1928. 436.), Jókai ugyancsak elvtársának tekintette. (Emlékeim. 1. rész 143.) Pedig jól kellett tudniok, hogy Szacsvay Magyarország függetlenségének mindvégig híve volt, és az e függetlenséget zászlajára író, valamint a társadalom demokratizálási szükségét valló Radical Párt egyik vezérét tisztelhette benne. Ugyanakkor pártokat  békítő, szerény egyénisége távol állt attól a forradalmár típustól, amelyet Jókai és békepárti társai a francia forradalmárok után elképzeltek, és amelynek az élre törésétől tartottak. A regényben Ödön e szavakkal hajlik meg öccse önfeláldozása előtt: „Ő volt közöttünk az egyedüli hős”. Jókai pedig helyesel neki, és meg is indokolja, hogy miért: „Meghalni egy ügyért, melyet imádunk s melyben hiszünk: – emberi becsvágy, ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben sohasem hittünk: emberfölötti áldozat”. Az író politikai hitvallásának összefoglalása ez, de egyúttal olyan politikai karakternek megfogalmazása is, amelyet a szabadságharc szereplőinek egy része, főként a békepártiak és szimpatizánsaik épp Szacsvayban véltek megtestesülni. Mert hogyan idézi a vértanút az emigráció esztendeiben például az őt ugyancsak ismerő Szemere? „Nem azért, mit tettél, hanem mit érzettél – azért érdemléd te a zsarnoktul a halált; – Nem nézte mi valál, hanem mi lehetél. – Hívebb honfi szivet pallosa nem talált.” (Szemere Bertalan Jellemrajzai 1848–49-ből. Nyíregyháza 1908. 17.)

Dehát tulajdonképp miért kellett Szacsvaynak még az elsők között meghalnia? Az ítélet indoklása szerint elsősorban azért, mert a legbefolyásosabb módon működött közre a Függetlenségi Nyilatkozatot előkészítő és megszövegező tanácskozásokban; és ezt ő maga is elismerte. De honnét vette a. bíróság erre a terhelő bizonyítékot, hiszen az előtte ismeretes dokumentumok csak azt mutatták, hogy mint a nemzetgyűlés jegyzője tagja volt a nyilatkozatot megszövegező bizottságnak, aláírta és a képviselők előtt felolvasta azt. Mire alapozták tehát bírái azt az állítást, hogy mindezt a legbefolyásosabb módon tette?

Baradlay Jenőnek az író szerint „Szorgalmas, figyelmes életírói voltak, kik nem hagytak feljegyzetlen egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett”. Az előzmények után kétségtelen, hogy e szorgalmas életírók egyikének Alphonzine mellett a Baradlay Ödönt szenvedélyesen gyűlölő Rideghváry tekinthető. Az a Rideghváry, aki megjósolta, hogy Ödön „ama bizonyos magaslathoz” vezető útra tévedt; aki vak indulattal sziszegi, hogy gyűlöli hazáját, és aki a cári sereg oldalán törve szülőföldjére a kérdezősködő Tallérossynak hidegvérrel jelenti ki, hagy Ödön „mitgehangen".

Szacsvaynál is suttogták a kortársak, hagy kegyetlen végzetében a denzunciálás is szerepet kapott: búvóhelyét állítólag rejtegetőjének fia adta fel a zsandároknak, elmarasztaló vallomást pedig gróf Zichy Ferenc tett ellene. (Feljegyzések. Arhivele Statului. Oradea. Szacsvay emlékére vonatkozó iratok.) Tény, hogy Zichy, Bihar főispánja jól ismerte Szacsvayt, a bihari reformellenzék kiemelkedő harcosát, aki ama nevezetes megyegyűlésen ugyancsak sebet kapott Tisza hajdúitól. Tény, hogy Zichy, a cári sereg főbiztosának szerepében bosszúvággyal tért vissza hazájába. Mikor egy küldöttség járt nála 1849 szeptemberében, hogy elpanaszolja Várad ínségét és a győztes csapatok garázdálkodásait, a deputátusok egyikének: Földy János jogakadémiai tanárnak így forrasztotta torkára a szót: „Az ur ne sokat beszéljen: Az urnak sok van a rovásán… Az ur három akasztófát is megérdemelne. De fogadom, hogy megkapja legalább az egyiket.” (Földy János: Világostól Josephstadtig 1849–1856. Bp. 1939. 14.)

Nos, ezt az akasztófát Szacsvay kapta, mégpedig Zichy közreműködésével. Mert nem érzett rosszul az egykorúak ösztöne: bizonyítékunk van rá, hogy tény húzódik meg a kósza mendemonda mögött. A pesti hadbíróság 1848 okt. elején a harmadik osztrák hadsereg parancsnokságának politikai osztályától közelebbi adatokat kért Szacsvayról annak megerősítésére, „dass eben derselbe nach Aussage des Grafen Franz Zichy Verfasser der Unabhängigkeitserklärung gewesen seyn soll.” (Olvasható a 3. hadsereg parancsnoksága politikai osztályának a pesti hadbírósághoz 1849. okt. 5-én írt levelében. Hadtörténelmi lt. III-er Armee Commando Polizei Section 1849 : 1644.)

Íme: a Szacsvayt leginkább terhelő vádpontra Zichy volt bihari főispán hívta fel a hóhérok figyelmét, mikor Szacsvay tényleges szerepét rosszindulatúan felnagyítva, azt állította, hogy a vádlottak a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjével kell azonosnak lennie. Ezzel a kör bezárul: Zichy éppúgy segíti kötélre juttatni egyik volt ellenfelét,  mint ahogy Rideghváry közreműködik az Ödönnek vélt Jenő halálában.

Megállapítható tehát, hogy Jókai a Baradlay-család históriáját egy sor, valóságos történeti személy élet- és jellemmozanataiból szerkesztette meg, és nem utolsósorban az Irányi és a Szacsvay családokkal kapcsolatos eseményekre és szituációkra támaszkodott. Egy kérdés azonban még nyitva maradt. Szacsvay Imre alakját az író megjeleníthette emlékezete után is. De milyen úton jutott a Szacsvayhoz fűződő mozzanatok közül azok birtokába, amelyeknek nem lehetett tudója vagy szemtanúja? A probléma megoldását a nyomok szerint ismét csak a Honvéd Album körül kell keresni.

Az abszolutizmus megroppanásának éveiben: 1860–61-ben mozgalom indult Szacsvay Imre emlékének megörökítése érdekében. Igaz, hagy a politikai helyzet változása miatt az ez irányú tevékenység megszakadt, és az akció csak a kiegyezés után éledt fel újra, mégis már az 1860-as évek elején összegyűjtöttek több olyan dokumentumot, amelyek Szacsvay életére vetnek fényt: Búcsúsorai, apjának és öccsének levelezése ekkor kerültek másolatban az akciót irányító bizottság kezére. (A mozgalom során összeszedett és közben keletkezett iratok egy része alkotja az idézett nagyváradi Szacsvay-anyagot.) A vértanú emlékének ápolásán buzgólkodók egyike ugyanaz a Szokoly Viktor volt, aki a Honvéd Albumot szerkesztette. Sőt olyan Szacsvay-relikviát is tarthatunk számon, amely kifejezetten Szokoly Viktor révén mentődött meg az utókor számára. Szacsvay Álarc és nefelejts című egyetlen ismeretes novellája ez; a mártír egyik barátjától kapta Szokoly, kiadását is tervezte 1861-ben, de a közbejött események miatt a publikálás elmaradt. A kéziratot azután Szokoly Tamás abaújszántói ügyvéd ajándékozta oda a Tiszáninneni Református Egyházkerület Gyűjteményeinek. Szokoly Viktor és Jókai ismerték egymást; Jókainak a Párbaj a csatatéren c. írása is Szokoly szerkesztői munkája révén kapott helyet a Honvéd Albumban; így valószínűnek látszik, hogy Jókai az ő révén betekinthetett a gyűjtés alatt álló anyagba, és készülő regényéhez motívumokat válogathatott abból.

*

Özv. Baradlay Kazimirnét – Lévaynéhoz (Politikai divatok), Malárdynéhez (Az elátkozott család) és özv. Jenőynéhez (És mégis mozog a föld) hasonlóan – főképp édesanyjáról mintázta Jókai. Közös vonásuk, hogy szilárd meggyőződésűek, elszántak és férfias akaraterővel rendelkeznek. (Vö. Politikai divatok. JKK 587–88.; Beöthy Zsolt Munkái. Bp. 1922. 200.; Mikszáth Krk 18. k. 16.) Baradlayné alakjának a megformálásakor figyelembe vehette Jókai Degré Alajos édesanyjának hazafias érdemeit, kiről fia memoárjában olvashatunk: „Boldogult jó anyámat katonai disszel temették, Vetter tábornok azt mondta: ‚Olyan anya, kinek három fia van, s mindhárom a csatatéren küzd, megérdemli tiszteletünket’.” (I. m. 2. k. 145.)

Varga János hívja fel a figyelmünket arra, hogy Szokoly Viktor Honvéd Albumának több cikke foglalkozik a magyar anyák önfeláldozó hazaszeretetével. (Pl. Abonyi Lajos: Szabadságharcunk egyik spártai anyjáról; Kunsági: A honvédujonc életből; Irányi Dániel: Női jellemvonások a szabadságharc korából.) Húsz év távlatából még inkább megnemesedett azoknak az anyáknak az emléke, akikben a hazaszeretet legyőzte a szülő aggodalmait. Abonyi Lajos egyik leírása már-már Baradlaynét juttatja eszünkbe. Bizonyos Szalayné maga vezette 16 éves fiát a harcosok közé, és a csodálkozók ama kérdésére, hogy mi lesz, ha a csatatéren marad, vagy bénán tér haza, így válaszolt: „Megsiratom s megnyugvásom lesz, hogy a haza szabadságáért esett el”, ha pedig megrokkan, „Büszkeségem lesznek sebei!” (Abonyi Lajos i. m. Honvéd Album 53.)

A Szalaynéhoz hasonló anyákat nem utólag szülte a képzelet. Az egykorú s a kortársak által nyomban ellenőrizhető tudósításokban is felbukkan a hős szívű anya alakja: 1848 októberében Sárospatakról érkezett a hír, hogy a zempléni nemzetőr-zászlóaljban vannak „testvérek, kik után magános özvegy anyának szive vérzik, ki minden fiú gyermekeit (3) a haza ellenségei ellen küldé”. (Szabó Dávid eme közleménye a sárospataki eseményekről a Kossuth Hirlapjában 1848. okt. 14-én jelent meg. 91. sz. 411.)

Hetekkel később ugyanerről az esetről még részletesebb tudósítást olvashatott az ország. „Érdekes példát nyujta vidékünkön egy anya arra – jelenti 1848 nov. 22-i dátummal és Sz. aláírással az ismeretlen közlő –, mint kell szeretni a hazát. Midőn 3 fija, kik közől egyik a felvidéken harcol, s Tokajban szeretett nőt s kedves gyermekeket hagya el, és összegyülvén körötte, hogy bucsúzzanak, e szavakkal bocsátá őket el: „Menjetek fiaim! vérzik szivem értetek, midőn küldelek, de jobban vérzik hazámért. Védjétek meg bitoroktól e szép hazát, alávalóan ne keverjétek fegyverteket ellenség vérével el – és én ismét anyátok leszek.’ – Ez anya Karsa Lászlóné volt.” (Kossuth Hirlapja 1848. dec. 1. 132. 577.)

Mellékalakok

Az egy-két mozgalmas jelenetben bemutatott mellékszereplők közül igen sokat a való életben figyelhetett meg Jókai. Bécsi útja alkalmával – amikor Kossuth megbízásából Csernátony Lajossal a császárvárosba utaztak, hogy a bécsi és a magyar forradalom vezetői között kapcsolatot létesítsenek – minden bizonnyal megismerkedett Mausmannhoz és Goldner Fritzhez hasonló diákokkal, az aulistákkal. Az Emlékek a szabadságharcból címen megjelent memoárja között vall erről: „Egyenesen az aulának tartottunk: ott volt a diákság főhadiszállása. Az ismerkedés gyorsan ment. Hamar találtunk magunkforma jó cimborákra, (a kiknek az alakjait egy regényemben később leírtam: ‚a kőszívű ember fiai’).” (HhM 5. k. 17.; Vö.: Uo. 41–42.) Nagy Miklós azt mondta, hagy „a versben beszélő népszónokot maga (Jókai) is hallotta Pesten beszélni 1849 júniusában”. (I. m. 244.) Az időpont azonban korábbi, az esetet Jókai közlése nyomán (Életemből 1. k. 196.) 1848 májusra vagy júniusra tehetjük.

Breznay Imre hangsúlyozza idézett dolgozatában: „Én például meg vagyok győződve arról, hogy a ‚Kőszivű ember fiainak’ Boksa Gergője azonos Rózsa Sándorral, azzal a hires betyárral. Ismeretes, hogy Rózsa Sándor egész bandájával bocsánatot nyert a magyar kormánytól s legényeiből egy századot szervezett, a mely ugyancsak siketesen operált a német vasasok ellen – pányvakötéllel és karikással.” (I. m. 5.)

Nem tartjuk teljesen lehetetlennek, hogy Boksa Gergő jellemének megformálásakor felrémlett írónkban Rózsa Sándor – vagy esetleg a bandához tartozó valamelyik „topa” betyár – alakja. E lehetőséget valószínűsíti, hogy Rózsa Sándorhoz 48-as élményei fűzték Jókait, s a betyárok szabadságharc alatti „megtérésére” a Nemzeti hadsereg c. fejezetben is fényt villant. A kőszívű ember fiai JKK 2. k. 6.) Kossuth megbízására kereste fel amnesztialevéllel a híres betyárvezért, s ez az epizódnyi kalandos vállalkozás mély nyomot hagyhatott lelkében, hiszen számos visszaemlékezésében felidézte. (L. Tárgyi és nyelvi magyarázatok.)

Teljes egészében egyetérthetünk Elek Oszkárral, aki szerint „A valóság ihleti a történelmi idő sarkalja Jókait Lánghy Bertalan jellemrajzára”. (Jókai és az oroszok. BpSz 1925. 198. k. 521. sz. 118.) A cári csapatok elleni „keresztes harcban” ugyanis számos lelkész Lánghyhoz hasonló hősiességgel vett részt.

Az Üstökös c. vicclap hasábjairól nagy hatású regényszereplővé előléptetett Tallérossy Zebulon: Jókai nyelvi komikumának első számú képviselője sem a fantázia terméke csupán. Mikszáth Kálmán véleménye szerint Zebulon modellje minden bizonnyal Prileszky Tádé (1826–95) volt, aki „szeretett intrikálni, typusa volt a ravasz öreg politikusoknak, kik naivnak teszik magukat. Egyenesen mennek ugyan, de minden ajtót nyitva hagynak maguk után; mert senki se nem tudhatja, hogy fordulják a dolgok… élelmessége bizonyos szeretetreméltó bonhomiájával volt összekötve, úgy hogy az öregre épenséggel lehetetlen volt haragudni. 1859 óta, a mikor Nagy-Szombat képviselője volt, ép egész 1887-ig megszakadás nélkül tagja volt a tisztelt Háznak… Többször szólalt fel a Házban. Bizonyos eredetiséggel beszélt és sajátos felfogással védte álláspontját, úgy hogy a Háznak többnyire jókedvet szerzett.” (Az én kortársaim. Bp. 1904. 63–64.; Vö. Kárpáti Aurél: Kulcs Jókai regényeihez. = Az Est Hármaskönyve. Bp. 1925. 281.) Varga János kéziratban levő dolgozatában arra utal, hogy Tallérossy Zebulon élő mintája az 1849-es debreceni parlament „nevetségtárgya”, Martincsek Miklós volt. (Vö. Mészáros Lázár Emlékiratai. 2. k. 175.) Jókai fontos politikai funkciót betöltő, legsikerültebb vicclapfigurája (Mikszáth Kálmán: Jókai mint képviselő. Képes Családi Lapok 1894. jan. 7. 2. sz. 21.) megszemélyesíti íróknak a tréfás nyelvi játék iránti fogékonyságát. Az idegenszerű, humorosnak ható szlovákos kiejtésre már gyermekkorában felfigyelhetett Jókai. (Mikszáth Krk 38.) Nagyszüleinél Gyallán gyakran játszott a „juhász gyermekeivel, a kik pedig csak tótul tudtak beszélni”. (Jókai szülőiről és gyermekéveiről. Erdélyi Hiradó 1894. jan. 6. 5. [rendkívüli] sz. 3.) Tallérossy Zebulon sajátos nyelvezetének közvetlen előzményét már a szabadságharc idején írt publicisztikai cikkeiben is fellelhetjük. (Charivari. Esti Lapok 1849. jún. 19. 14. sz. 55–56.; Muszka anthologia. V- J- polgármester urnak Gasparik Kázmér kanonoknak névnapján tartott beszédje. Esti Lapok 1849. jún. 30. 24. sz. 96.)

Tallérossy Zebulon alakjának megformálásához az ötletet Petőfitől is kaphatta Jókai: Az én kortársaim c. megemlékezésében ugyanis arról ad számot, hogy a pápai önképzőkörben Petőfi adta elő Zebulonra emlékeztető akcentussal a Szózatot. Jókai kései visszaemlékezése szerint Petőfi „azt a nagy nemzeti buzdítót nem úgy szavalta el, a hogy tudta volna, hanem úgy, mint Tallérossy Zebulon: árvamegyei kiejtéssel”. (Életemből. I. rész 171; Vö. Zsigmond Ferenc: Jókai. 349.) Andics Erzsébet szerint Tallérossy „figurája, mint Jókai egész sor regényalakja, nem fantázia szüleménye csupán, hanem nagyon is ‚reális’ személyeket és tényeket jelez. Tallérossy Zebulon is a szabadságharc idejének egyik eléggé elterjedt ‚típusát’ személyesíti meg.",(Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen a reformkorban és a szabadságharc idején. – Kossuth Emlékkönyv. 2. k. 96.)

Mindenváró Ádámról ebben a regényében írja Jókai: „Ez is históriai személy… Mindenki ismeri.” (JKK 2. k. 88.)

Varga János szerint Rideghváry eszközeinek legnagyobb része Tisza Lajos fegyvertárából való. Ugyanakkor az adminisztrátori rendszer megrajzolásához a felfokozás és sűrítés érdekében Rideghváryhoz köt olyan eseményeket és jelenségeket is, amelyek egyfelől bármelyik adminisztrátor működésében megtalálhatók, másfelől viszont – akárcsak a bihari kongregáció – egyediek, de nem Tiszával, hanem a hírhedtségben közvetlenül utána következő adminisztrátorral: a honti Luka Sándorral estek meg. Jókai a csőcselék korteshad lefestése közben megjegyzi: az adminisztrátor „azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre s fáklyászenét adat velük magának a főváros közepett”. Ennek a motívumnak megemlítésére egy valóságos esemény adta az indítékot. Akárcsak másutt, Hontban is arra törekedett az ellenzék, hogy lejárassa az adminisztrátor tekintélyét. Ez irányú munkája oly eredménnyel járt, hogy Luka a közvélemény szemében már valóban kezdett nevetségessé válni. Ennek ellensúlyozására Luka tisztelői: a kortesvezérek és a megyei tisztikar legnagyobb része Hontból pestre rándultak, hogy ragaszkodásukat az ott tartózkodó Luka iránt akkoriban divatos módon: fáklyászenével és szónoklattal fejezzék ki. Mikor azután 1845. szept. 6-ának estéjén a felvonulók hatósági engedély birtokában és felfogadott katonazenekar hangjai mellett Luka Szép utcai szállása elé kanyarodtak, pesti fiatalokból, iparos legényekből álló ellentüntetők, akiket Boronkay Lajos, a honti ellenzék egyik vezére szervezett meg, előbb füttyel és sípokkal, majd az úttest javítására szolgáló kövekkel megzavarták, és szétugrasztották Lukának égő fáklyákkal védekező táborát. (A kudarcba fulladt fáklyászenéről felháborodott beszámolót közölt Ismét botrány címmel a Budapesti Hiradó 1845. szept. 11-i száma. A Pesti Hirlap 1845. szept. 16-i számában tiltakozik az ellen, hogy a botrányokért a felelősséget az ellenzéki párt egészére hárították a konzervatívok. A szétzavart tüntetés történetét előzményeivel együtt megírta: Gyürkey Antal: Ötvennégy év Hontvármegye történetéből 1820-tól 1874-ik évig. Vác 1874. 266-268.; Beleszőtte regényébe Pálffy Albert is. (A régi Magyarország utolsó éveiben. Bp. 1894. 38.)

Mindez azt is jelenti, hogy az adminisztrátor személyének rajzában elsődlegesen a makacs, önkényeskedő Tiszát vette mintának, de életútját is, jellemét is más történeti alakok pályájából és karakteréből, így Lukáéból kölcsönzött vonásokkal egészítette ki.

A harmadik személyiség, akinek tetteit és habitusát úgy ötvözte össze Tiszáéval és Lukáéval Jókai, hogy abból Rideghváry alakja és regénybeli szere formálódott ki, ugyancsak bihari volt: a megye főispánja, gróf Zichy Ferenc. Ő vett részt a magyar konzervatívok képviseletében abban a küldöttségben, amely akárcsak Rideghváry, a cárt beavatkozásra kérte a forradalmi Magyarország ellen, és ő volt az, aki a cári hadakkal együtt, mint az intervenciós sereg politikai főbiztosa bosszút esküdve lépett hazája földjére, amelyet a forradalmi erőktől való félelmében elhagyott.

A gyűlés második főszereplőjének: Tormándynak alakjában ugyancsak több személy vonásainak és tetteinek egyesítése útján formálta meg Jókai. Tormándynak tulajdonít olyan eseményeket, amelyek a valóságban részben Lukács György (ő az ellenzék vezérszónoka}, részben Csanády Sándor (ő hajlandó azonnal kifizetni a fiskális akciókért járni szokott pénzösszeget) nevéhez fűződnek. Az ellenzéki vezér személyének körvonalai azonban a bihari ellenzék vezére: Beöthy Ödönre vallanak. Tormándy Jókai leírása szerint Rideghváry „incarnatus ellenfele” „stentori hangú” szónok, aki kétszáz ember ordítását is túlkiabálja, de nem engedi magát elnémítani; elragadtatása közben inparlamentáris kifejezéseket használ (pl. .mennydörgős-mennykőzik); a gyűléseken a tréfa és gúny eszközeit is harcba veti az ellenfél ellen. Beöthy viszont – a Váradon felnőtt Csengery Antal hiteles tanúsága szerint – korának egyik legnagyobb népszónoka volt, akinek főerőssége a rögtönzésben mutatkozott meg; hangja nem mondható ércesnek és kellemesnek, de erős, nagyterjedelmű és harsogó; beszédje gondolatokkal és humorral teli, szónoklás közben élénk taglejtésű, szemeiben mennyei tűz helyett a gúny villámai cikáznak. (Csengery Antal: Magyar szónokok és státusférfiak. Pest 1851. 22–23.) Az pedig közismert volt az egykorúak előtt, hogy Tiszával életre-halálra ellenfeleknek tekintették egymást.

Forgács László azt fejti ki, hogy „Leonin alakja nem Gogol vagy Puskin és Lermontov figuráival rokon, hanem az Arany Jánostól korábban lefordított szerényebb képességű Szollogub Előkelő világának hősével, Szafjevvel”. (Jókai és az orosz irodalom. – Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből. Szerk.: Kemény G. Gábor. 1. k. Bp. 1961. 486.)

(Néhány apróbb szereplőről: mint pl. Salamonról, a zsidó zsibárusról a Tárgyi és nyelvi magyarázatok c. jegyzetfejezetben emlékezünk meg.)

*

A regény történelmi hitelét emeli, hogy számos jelenetben pontos adatokat használt Jókai. Meglepő pl., hogy az isaszegi ütközet és a budai várharc bemutatásakor milyen sok, valóban megtörtént apró jelenetet épített a regénybe. Ez epizódjelenetekben egész légióját vonultatja fel a történelmi szereplőknek (Görgey, Henczi, Kmetty, Mészáros Lázár, Kleinheinz stb.), akik nem sértik, hanem igen gyakran csak erősítik a mű pszichológiai hitelét.

A bihari közgyűlés

A kőszívű ember fiai c. regényben megjelenített nagyváradi eseményekről részletesen ír Varga János.

Irodalomtörténészek ismételten foglalkoztak annak a megyegyűlésnek a problematikájával, amelyen Rideghváry adminisztrátor konzervatív tábora a kardot használja végső érvként a liberális – a regényben: a fehértollasok – ellenzéki pátjának elnémítására. A vita a gyűlés történeti mintája, színhelye és a szereplők kiléte körül gyűrűzik; a vitázó felek közül azonban kétségtelenül azok oldalán áll az igazság, akik e regényrészlet valóságalapját a Tisza Lajos kormányozta Bihar megye egyik, országos botrányt kiváltó közgyűlésében keresik.

A regénybeli közgyűlés annak a megyének székhelyén játszódik le, amelyben a Baradlay család lakik. A gyűlés folyamán Tallérossy arról elmélkedik, hogy könnyű annak liberálisnak lenni, akinek háromezer holdja van „idelenn alföldben”, vitathatatlan tehát, hogy alföldi megyéről van szó. Jókai a köztörténetből ismert helyeket valóságos nevükön szerepelteti, ellenkező esetben viszont költött földrajzi megjelöléseket alkalmaz: Még a Baradlay család vidéki kúriáját is a nemlétező Nemesdombra helyezi, igaz ugyan, hogy a Tiszántúl egyik folyója: a Körös szigetére. Épp ezért sokatmondó, hogy a Világosról menekülő Ödönt olyan útvonalon vezeti haza, amely kizárólag a valóságban is létező, mégpedig Biharban fekvő helységek közelében vezet: Nagyvárad, Gyanta, Komádi.

A földrajzi azonosításon túl van azonban egy másik döntő bizonyíték is, amely Bihar mellett szól. A kassai csata előestéjén Boksa Gergő, Rideghváry korteshadának főkolomposa, szóváltás közben azt vágja oda Ödönnek: „Voltam én mát különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajcihő; mikor a Papszászt restoráltuk.” A politikailag ingadozó Papszász Lajos pedig 1845-től 1848-ig Bihar megyének volt első alispánja és a véres megyegyűlés annak a tisztújításnak szerves következménye, amelyen Tisza Lajos adminisztrátor törvénysértő módon Papszásznak erőszakolta ki az első alispáni széket.

Az előzményekről csak annyit: Bihar élén örökös főispáni minőségben gróf Zichy Ferenc állt, aki 1837-ben helyettes adminisztrátort kért magának a kormányzattól. Így került melléje az első adminisztrátor: Lónyay János lemondása után 1841-ben Tisza Lajos (Szárazbereky Nagy József Emlékezetei. Bp. [é. n.] 81., 103.), aki az ellenzék oldalán kezdett pályát, majd mint már a konzervatív táborba átállt alispán, makacs, erőszakos, a kormánypolitikát tűzön-vízen keresztülhajszoló politikus nyerte el Bécs feltétlen bizalmát. Ettől kezdve Biharban a politikai küzdelem Tisza és az ő visszahívásán dolgozó ellenzék párharcának formáját öltötte fel. Tisza – eszközökben nem válogatva – sorozatos törvénysértések árán kísérelte meg újra és újra az ellenzék elnémítását. A legérzékenyebb csapást az 1845. jún. 23-i tisztújításkor mérte a liberálisokra, amikor a törvényt és a szokásjogot semmibe véve; a főbb hivatalokra, sőt az alsóbbrendű állásokra is saját párthíveit jelölte, és arra a példátlan lépésre vetemedett, hogy az előzőleg hivatalban volt ellenzéki másodalispánt egyszerűen kihagyta a kandidáltak sorából. A liberálisok szabotálták a választást, és keseregve a hatalmat és fizetést egyképp jelentő hivatalok elvesztésén, egyenesen az uralkodóhoz intéztek felségfolyamodványt a rajtuk – és egyúttal a törvényen – esett sérelem miatt. A királyi leirat helyeselte a volt másodalispán mellőzését, a restauráció lefolyása feletti döntést azonban attól tette függővé, hogy milyen álláspontot foglal el abban a nemesi megye egésze, ennek kitudása végett tehát elrendelte, hogy a közgyűlés tárgyalja meg az ellenzék peticióját. A liberálisok felmérték, hogy most minden a megyei kongregációtól függ, ezért még arra is hajlottak, hogy Papszász alispánságát nem háborgatják, ha az összefog velük Tisza ellen.

Ezek után nyílott meg Tisza elnöklete alatt 1845. dec. 15-én a közgyűlés. Lefolyásáról számos beszámoló maradt az utókorra, természetesen az eseményt előadók pártszínezetének megfelelően eltérőek.

Nincs semmi meglepő abban, ha Jókai regényében olyan mozzanatok is szerepelnek a megyegyűlés leírásakor, amelyeket egykorú szem- és fültanúknak írásba csak később foglalt és publikált feljegyzései kapcsolnak kifejezetten a bihari összeütközéshez. (Szárazbereky Nagy József i. m.) Mert az író, aki benne élt az akkori politika sodrában, a szereplőktől vagy azok ismerőseitől könnyen szerezhetett olyan adatokat, amelyeknek papíron nem, vagy csak később maradt nyoma. Ezért jelen esetben a kutatás csupán arra szorítkozhatik, hogy a váradi botrány részleteit azonosítsa Rideghváry megyegyűlésének rajzával, a közvetlen források pontos regisztrálásától azonban el kell tekinteni.

A regényben a gyűlés napján 10–15 megye táblabírái jönnek össze „követve nagyszámú nemesi rendek által”, a kiknek „egy részét a megyei kormányzó szállítatá ide fizetett előfogaton, saját költségén": Biharban „már gyűlés előtt kezde szárnyalni a hír, hogy mozgásba hozatik minden erő, mely győzelem tényezőjéül tekinthető” (Pesti Hirlap 1846. jan. 4.), a kérdéses napon pedig „a rendek és a középrendű nemesség a megye legtávolabbi vidékeiről is beseregelvén” (OL. Vörös Antal gyűjt. 52. c. sz.), „egy még eddig választásokon kívül soha nem látott sokaság” jött össze; és „a becsődített nyers tömeg számára a tanyák ki valának bérelve”. (Ua. 41. sz.) Rideghváry gyűlésére az ellenzék is elhozza az „ellenargumentumot": a bunkósbotot, Váradon akárcsak a konzervatív fél, a liberálisok is fokosokkal és ütő eszközökkel vonulnak fel. (Tisza felterjesztésének fogalmazványa a királyhoz 1845. dec. 18-án, OL. Tisza-család lt. 5. sz.) Jókainál hideg, esős napon, épp kilenckor nyitja meg a gyűlést az adminisztrátor, Biharban egy decemberi napon délelőtt kilenckor kezdődik a tanácskozás Tisza elnöklete alatt. (Pesti Hirlap 1848. jan. 4.) A regényben az összejövetelen a. fehértollasok az adminisztrátori rendszer ellen akarnak egy tiltakozást keresztülerőszakolni, Váradon az ellenzék az adminisztrátor ellen emelt panasz részletes tárgyalását kívánja napirendre tűzni, a feketetollasok 15 megyéből összehordott, unalmas, barokk stílű szónokokat léptetnek fel, ezzel húzzák az időt, és kísérlik meg elterelni a figyelmét az ellenzék számára leglényegesebb kérdésről. Tisza elsősorban saját párthíveinek – Papszász Lajos, Sárközy Ferenc, Hrabovszky János, Beliczay Miksa – adja meg a szót, akik közül például Beliczayt az ellenzék „üresfejűnek” tekintette, mert beszédjének „semmi nyomatéka” sem szokott lenni (Szárazbereky Nagy József i. m. 124.) és az adminisztrátor ezen támaszai főnökükkel együtt olyan mellékes kérdésekre akarják vezetni a tárgyalás menetét; mint a húsár-leszállítás vagy a kötelezvények betáblázása. (Pesti Hirlap 1848. jan. 9. Budapesti Hiradó 1845. dec. 28., felségfolyamodvány.) Az ellenzék mindkét helyén reggeltől késő délutánig a tárgyalóteremben marad. Rideghváry fő tudománya, hogy többséget látva maga mellett, kettévágja a diszkussziót, és a kérdést szavazásra bocsátja. Bihari élő mintája az ellenzék obstrukciója ellenére voksolást rendel a petició részletes megvitatása helyett. (Uo. és Beöthy Ödön levelei.) Tormándy gorombasággal, a bihari ellenzék kijelölt vezérszónoka: Lukács György azzal sérti meg az adminisztrátort, hogy „grimasszal válaszolt” neki mikor az felkérte: álljon el a szólás jogától (Budapesti Hiradó 1845. dec. 30.), mire mindkettőjük ellen fiskális akció indult. Tormándy habozás nélkül az asztalra vágja a fiskális akciók során az elnök megsértéséért megítélni szokott 40 forintot. Váradon Beöthy Ödön sógora, Csanády Sándor volt az, aki, miután a vita hevében Tiszát huncutnak nevezte, és ezért tiszti keresetet kértek ellene, „készen volt; hogy az elnöknek megsértéséért a törvény által rendelt 100 forint bírságot lefizesse”. (Szárazbereky Nagy József i. m. 124.) A fehértollasok a gyűlés kezdetén a leghíresebb verekedő népet: a béledi korteseket állítják Rideghváry kisnemesi hada közelébe, a bihari liberálisok viszont a báródsági kisnemesekkel fogatják körül Tisza korteseit. Mikor Rideghváry az eszeveszett zajra hivatkozva megkísérli a gyűlés berekesztését, villámgyorsan elcsendesül a terem. A váradi oppozíció ugyanezt a hadicselt alkalmazza, amikor a főispánhelyettes odahagyni készül az elnöki széket. A regénybeli adminisztrátor ennek ellenére bejelenti az ülés feloszlatását, mire ellenfelei kinyilvánítják: akkor helyettest ültetnek az elnöki székbe, de a gyűlést nem szakítják félbe. Váradon Tisza nemcsak fenyegetőzik az ülés felfüggesztésével, hanem el is hagyja a termet, az ellenzék viszont, Hodossy Miklós személyében új elnököt ültetve az adminisztrátor helyére, nem mozdul a teremből; ezért Tisza is kénytelen visszatérni. A regényben is az elnöki szék mögött a főispáni szobákban felfegyverzett megyei hajdúk, a szomszéd kaszárnya udvarán lábhoz tett fegyverrel kivezényelt katonák várják reggel óta a főispánhelyettes parancsát; a bihari közgyűlés alatt a kisteremben rejtőznek a hajdúk, a katonák pedig már harmadnapja a megyeház előterében rostokolnak. Rideghváry is, Tisza is fenyegetés közt távozik végleg a bezártnak deklarált gyűlésről. A regényben egy főbíró kezdi meg néhány vele egypártú tisztviselőivel a verekedést, és ad jelt a pandúroknak a közbelépésre; Váradon Dragos János szolgabíró és Mág Manó esküdt rántanak először kardot, és buzdítják „ütésre és szúrásra” a hajdúkat. Tormándyéknak fiatal joggyakornokok ugranak segítségükre; a bihari liberálisokat a váradi jogakadémia növendékei és más, hallgatóként jelen levő ifjak védelmezik a beözönlő hajdúk csapásai ellen.

Ezek után aligha vonható kétségbe, hogy a bihari közgyűlés valóságos történetéből Jókai nemcsak az alapötletet kölcsönözte, hanem jóformán az összes lényeges mozzanatokat onnét merítette. Nem számítva azt, hogy a váradi összeütközés egy sor, kisebb figyelmet érdemlő részletét elhagyta, annak lefolyását mindössze három számottevő ponton módosította, mégpedig kétségtelenül munkájának előnyére. A bihari négynapos közgyűlés eseményeit egyetlen napra sűrítette, és ezzel drámaibbá tette. Váradon az igazi vérengzést az ellenzékre uszított hajdúk vitték végbe, sőt rendcsinálás ürügyén a katonaság is beavatkozott; Jókai ezeket az utolsó mozzanatokat mellőzte, nála a verekedésnek Baradlay Ödön váratlan fellépése vet véget. A cselekménybonyolítás szempontjából ez a megoldás hathatósabb, mert egyik magyarázatát adja annak a gyűlöletnek, amely Rideghváryt a Baradlay-család ellen vezeti. Végül: az író Tormándy beszédjének tárgyául a szatmári tizenkét pontot választotta, amely egészen a 48-as forradalom pesti tizenkét pontjáig a polgári átalakulás követelményeinek legszélesebb körű összefoglalása volt. Pedig ezzel következetlen lesz saját szövegéhez, hiszen a véres gyűlésen az ellenzék fő célja szerinte is az adminisztrátori rendszer kritikája volt. Jókai azonban az ellenzéki mozgalom tartalmának illusztrálásakor nem állhatott meg a bihari események közvetlen okánál: a hivatalok betöltése – az előzmények taglalása nélkül kisszerűnek ítélhető kérdés – felett támadt viszálykodásnál; a szatmári tizenkét pont bevonásával a liberális mozgalom lényegét kívánta megragadni. Ez a tipizáló szándék késztette arra, hogy a két tábor harcának, hacsak jelzésképpen is, társadalmi tartalmat adjon, küzdelmük bemutatására pedig – romantikushoz illően – az egyes részletek felfokozásával egyidejűleg összecsapásaik legvégletesebb megnyilvánulását: a bihari megyegyűlést válassza.

A huszárok hazatérése

A kőszívű ember fiainak „újabb” forrásaival foglalkozó Pongrácz Alajos szerint is megtörtént eseményekből merítette Jókai Baradlay Richárd és huszárjai hazatérésének históriáját. Idéz egy cikket az Ék-ból 1848 őszéről (okt. 22. 17. sz. 541.), mely szerinte „keresztülfuthatott” Jókai kezén, mert ekkor a divatlap szerkesztője volt. A rövid cikk a Balla Endre vezette Nádor huszárokról szól, kik Csehországból tértek haza: Nyolc Nádorhuszár ismét átvágta magát hozzánk Csehországból. Balla Endre volt a káplárjuk, ki egy szép reggel kivezette őket a mezőre s ott megmondá nekik: hogy ő át akar jönni hazájába: a hol hallja, hogy nagy a veszedelem, tehát ha ő vele akarnak tartani, menjenek arra, a merre ő indul. Minthogy azonban kényszeríteni senkit sem akar, megengedi: hogy a mellyiknek tetszik, forduljon vissza és ne kövesse s csak annyit tegyen meg: hogy félóráig el ne árulja, ő mindenesetre elmegy s egy óráig hátra sem fog nézni: hogy követi é valaki, vagy sem? Ugy tett. Egy óráig nyargalt elől s nem nézett hátra. Akkor megállt és látta, hogy mind a hét legénye utána jött. Egy sem hagyta el. Igy jöttek a becsületes hazafiak ezer veszedelmen keresztül. Csak imitt-amott ehettek valamit. Káplárjuknak volt egy órája, azt adta el az utban, annak az árából tartotta ki hazáig bajtársait. Egyszer egy hidon nyargaltak keresztül, mellynek egyik végét gyalogok őrizték, a másik végén vasas németek tanyáztak. Mindkét akadályon keresztül vágták magukat. Egyik vitéz azon kérdésünkre: hogy nem csatáztak-e velük a vasas németek, egész jó szivüséggel azt felelte, hogy nem kivántak. Elhiszem azt. Itt a káplárt rögtön hadnaggyá tették, két közvitézt strázsamesterekké. A többi nem fogadott el semmi előléptetést. Nem tudunk olvasni, azt adák okul."

Pongrácz Alajos úgy véli, hogy „Jókai forrásából itt nem vett át egyebet, mint az ötletet és azt termékeny képzelete kiszínezte és megkapóan érdekessé tette… Egy ilyen kis adat elég volt az írónak, hogy abból regénye egyik legérdekfeszítőbb fejezetét megalkossa.” (Újabb adatok Jókai forrásaihoz. ItK 1939. 71–72.)

Pongrácz Alajos az irodalomtörténeti kutatások hiányait igyekszik írónk fantáziájával magyarázni, s ezzel kimondatlanul is leleplezi a Jókai-irodalom egyik leginkább elharapózott betegségét.

Az itt idézett cikk nemcsak „keresztülfutott” a szerkesztő Jókai kezén, hanem saját maga írta. (L. Szekeres László: ‚Jókai Mór „Forradalom alatt írt műveinek” utóéletéhez. ItK 1957. 441.) Semmi kétség, hogy a Balla Endréékről írt cikk és a hazatérő Baradlay-huszárok művészi megjelenítése között óriási a különbség a regény javára. Ez a különbség azonban nem írható a költői fantázia számlájára. A Pongrácz Alajos által idézett közlemény ösztönzőül szolgálhatott Jókai számára – több más alkalmi írással egyetemben –, de a mintát elsősorban a Vilmoshuszárok és a Dessewffy Lajos vezette Nádor-huszárok kalandos hazajutása szolgáltatta. E mintákhoz képest már sokkal kevésbé kellett szabadjára engednie Jókainak a fantáziáját.

Eötvös Károly – több mint három évtizeddel megelőzve Pongrácz Alajos cikkét a Százhetvenöt huszár c. elbeszélésének bevezetőjében arról ad számot, hogy a Baradlay-huszárok hazatérésének történetét Herman János gabonakereskedő visszaemlékezései alapján írta meg Jókai. (L. Irodalom, 386–87.) Eötvös veszprémi hivatalnokoskodása idején ismerkedett meg a „szerény, polgári osztályú” kereskedővel, akiről senki sem „sejtette volna, hogy huszár volt, szabadságharcunk hőse s a legdicsőbb bátrak egyike. Még bajusza se volt szemem láttára kipödörve soha.” (A nagy év. Bp. 1908. 219.) Herman János elbeszélte szabadságharc alatti élményeit Eötvösnek „A hogy bajtársaival eggyütt hazamenekült Gácsországból, hogy kardját a magyar kormánynak, a szabadság ügyének felajánlja”. (Uo. 219.) Eötvös Károly a megható történet hallatára azt mondta Hermannak: „– Barátom, a mit maga nekem elbeszélt, az a mi dicső harcunknak egyik legragyogóbb fejezete. … Írja le apróra s küldjük el Jókainak. Az ő lantja örökítse meg azt.” (Uo. 220.) A derék gabonakereskedő azután „Nem valami fényes irással, de azért egyszerü, szabatos, tiszta gondolkozással, jó magyar nyelven megirta a történetet Jókai számára. El is küldtük, a kihez szólt, jó harminchét év előtt, az 1867-ik év tavaszán. Jókai meg is köszönte, valamelyik lapjában közölte is a munkát, s ama híres regényében fel is használta. De csak röviden s a nagy történetnek egy-két megható részletét.” 1904-ben Eötvös Károly már nem találta meg, hol közölte Jókai Herman János elbeszélését, de meg akarván menteni a feledéstől az egész történetet – kiegészítette a Baradlay-huszárok hőstetteit „ahogy a hanyatló emlékezet megengedte”. (Uo. 220.)

Eötvös Károly mintegy négy évtized távolságából emlékező sorait megerősítették a jelen kiadás keletkezéstörténetére vonatkozó kutatásaink. Eötvös nem említi, hogy Jókai mikor és hol tette közzé a. volt huszár visszaemlékezéseit, de az Igazmondónak és a korabeli forrásmunkáknak a tanulmányozása közben két helyen is rábukkantunk Herman János cikksorozatára. 1867. szept. 8-tól A Vilmos-huszárok hazatérése (egy őrmester elbeszélése alapján} címen folytatásokban közli az Igazmondó a 175 magyar huszár hazatérésének történetét. Ugyanezt a kalandos eseménysort a Vilmos huszárok hazajövetele címen „Hermán [!] őrmester előadása nyomán” a Kunsági és Potemkin [Egervári Ödön] szerkesztette Honvédvilág első kötetében kissé rövidítve is olvashatjuk. (1868.)

Herman Jánosnak az Igazmondóban megjelent leírása a Vilmos-huszárok hazatéréséről Jókainak közvetlen forrása volt. (L. Tárgyi és nyelvi magyarázatok 507-13.) Igaz, Herman azt is megírta, hagy a megérkezésük után Erdélybe ment a század Bem József táborába, de az elindulás utáni kalandokat egész a megérkezésig szinte sorrendben követte Jókai. A megemlékezés felhasználására ösztönözhette írónkat Herman Jánosnak ama megjegyzése is, mely szerint mind ez ideig megfeledkeztek erről a nagyszerű tettről: „Én Lengyelországból a X. sz. Vilmos huszárezreddel jöttem be 175-öd magammal. – Seholsem olvastam ennek részletes leírását; még 1848-ban sem, minek oka az lehetett, hogy köztünk egy sem volt olyan, ki tollal szeretett volna bánni, hogy valamely ujságszerkesztővel ezt tudatta volna”. A magyar nemzet története regényes rajzokban c. munkájának A magyar huszárok c. fejezetéhen rövidítve közli Jókai ezt a történetet. Ő azonban nem a Vilmos-huszárok, hanem a Koburg-huszárok históriájaként adja elő a hazatérő huszárok kalandjait, egyébként híven követve Herman János leírását. Elgondolkoztató – írja Varga János –, miért választják Richárdék csak a Dunán, a Morván és a Kárpátokon át vezető, tehát a Bécsből Magyarország felé a leghosszabb, a veszélyeknek leginkább kitett utat, mikor az adott időben nem messze tőlük ott állnak a nyugati határon a Jellasicsot üldöző magyar csapatok csak azért, hogy Jókainak alkalma legyen Hermanék kalandjait regényébe illeszteni? Vajon nem játszik-e ebben szerepet az, hogy más forrásokból is merített a huszárok történetéhez?

1848 folyamán a Sándor-, a Károly Albert-, a Würtemberg-, a Koburg-, a Vilmos- és a Nádor-huszárezredből jöttek vissza, vagy kísérelték meg a hazatérést az olasz tartományokból, Ausztriából, Csehországból és Galíciából kisebb-nagyobb csoportok. (Vö.: Rédvay István: Huszáraink hazatérése 1848/49-ben. Bp. 1941.) A sort még 1848 nyarán Lenkeyék: a Würtemberg-huszárok nyitották meg, a tömeges szökések azonban csak 1848 őszén kezdődtek el. Kossuth szept. 24-i kiáltványában még magánemberként hívta fel a huszárságot, hogy siessen a megtámadott haza védelmére, okt. 10-én azonban hivatalosan kért és kapott felhatalmazást a nemzetgyűléstől, hogy annak nevében hazaszólító felhívást szövegezhessen a huszárokhoz. Titkos emisszáriusai már szept. utolsó harmadától kiáltványokkal keresték fel a külföldi ezredeket; működésük nyomán megbolydultak a kedélyek, és innét is, onnét is csoportosan indultak el Magyarország felé tisztek, altisztek és közkatonák. (Vö.: Daniel Kászonyi: Ungarns vier Zeitalter. 2. k. Leipzig 1868. 84–98. Ék 1848, nov. 12., Gömöri Lapok 1869. okt. 7. [A Kóburg-huszárok 1848-ban] stb.)

*

Herman nyers írása után a Nádor huszárok hazatérésének történetéből használt fel legtöbbet. Prónay Antal szerint „Mikor a nádorhuszárok Prágából ezer veszedelem között hazajönnek a szorongatott haza segítségére, talán már fölvillan a költő képzeletében Baradlay Richárd útja katonáival”. (Bevezetés. = Olcsó Jókai 151. sz. 4.) A Nádor-huszárok 1848-ban Csehországban, Saaz-ban állomásoztak. A felső vezetőség nem engedte őket haza, amikor Sréter kapitány és Dessewffy Dénes hadnagy Magyarországra akarta vezetni az önként jelentkezőket. Egy áruló cseh feljelentése nyomán Dessewffyt lecsukták, de Balla Endre tizedes hét társával megszökött. Utána Dessewffy kiszabadult, s Sréterrel együtt indult haza. Három napi kemény menetelés után az ellenség bekerítette a falut, ahol éppen tartózkodtak, de ők kivont karddal törtek utat maguknak. A Moldva folyón Baradlay huszárjaihoz hasonló bravúrral úsztattak át. Egy eléjük került vértes-csapatot szétvertek. Hét nap, hét éjjel kemény megpróbáltatások után értek a magyar határra, s örömkönnyeket hullattak a hazai földön. A Nádor-huszárezredből szórványosan még 1849 nyarán is érkeztek haza magyar huszárok.

Lehetséges, hogy Jókai októberi bécsi útjáról hazatérve Pandorfnál személyesen is találkozott Balla káplárral és társaival. A már idézett okt. 22-i Ék cikk egyik kitétele mindenesetre a közvetlen szerkesztői riport” stílusára emlékeztet. És Jókai – akár emlékeire, akár saját egykori tudósítására támaszkodva – regényébe is bevette Balláék egyik epizódját. Az Ék szerint Balla indulás előtt figyelmezteti legényeit: „Minthogy kényszeríteni senkit sem akar, megengedi, hogy a melyiknek tetszik, forduljon vissza és ne kövesse, s csak annyit tegyen meg: hogy félóráig el ne árulja, ő mindenesetre elmegy, s egy óráig hátra sem fog nézni.” Richárd pedig ily beszédet intéz katonáihoz: „Én nem mondom senkinek, hogy jöjjön velem, hanem megyek előre. Nem nézek hátra, nem számlálom meg, hányan jönnek utánam… Sőt ha van, aki másra gondolta magát, elmaradhat, visszatérhet.”

Varga János írja továbbá, hogy ezt az ezredet Ferdinánd király papíron 1848 májusában a magyar kormány rendelkezésére bocsátotta; de mielőtt hazaindulhatott volna, jún. 12-én kitört a prágai felkelés. Erre sürgősen odairányították, és harcba dobták: Nádor-ezred huszárjai zárták el a haslaui vasútvonalat, fogták el azt a 800 főnyi vidéki csapatot; amely a cseh főváros forradalmárainak segítségére akart sietni. Vagyis: mindazon huszárezredek közül, amelyek Kossuth hívó szavára részlegesen hazatértek, a Nádor-ezred az egyetlen, amelynek – akárcsak Richárd egységének – aktív szerep jutott egy forradalmi akció leverésében.

A hazavezénylést váró ezredet türelmetlen hangulatban találták Kossuth megbízottai: előbb Komlóssy, majd Kászonyi Dániel, aki Kállay Ödön rábeszélésére és Pulszky Ferenctől kapott pénzen Bécsből indult el szept. 29-én a huszárok állomáshelyére. A kiáltványokon kívül magával vitt mintegy 50 példányt Kossuth Hirlapjából is. (Vö.: Kászonyi i. m. 84–98. valamint ugyanő: A nádor-huszárok hazatérése 1848-ban. Pesti Hirlap 1881. nov. 8., 9.) Csupán véletlen egyezés, hogy Richárd is pesti újságokat talál asztalán? Kászonyi csak rövid ideig maradt a huszárok körében: Balláékkal máris visszaindult Prágából; így az ő emlékiratai, bár 1868-ban az olvasók kezébe kerültek, semmi olyant nem tartalmaznak, amit Jókai a huszárok szerepének megrajzolásánál hasznosíthatott volna. Kászonyién kívül mindössze két leírást tarthatunk számon, amelyek mindegyike a Nádor-huszárok tetteivel, illetőleg hazatérésével foglalkozik: az egyik Virágh Guidóé (Közli Rédvay i. m. 132–33.), a másik Dessewffy Dénesé (Közli Dessewffy Sándor: A Nádor-huszárok szökése Csehországból 1848-ban. Hadtörténelmi Közlemények 1943. 1–2. f. 73–98.). Virágh beszámolójának nincs olyan mozzanata, amelyben Jókai regényének bármelyik eleme felismerhető lenne. Dessewffy naplójának tanulmányozása azonban arra az eredményre vezet, hogy Herman elbeszélése mellett e napló volt az író második számú forrása.

Jókainál Richárd felesketi szökésben levő katonáit: Dessewffyék hasonló esküt tesznek arra, hogy „minket hazavezető feljebbvalóinknak utolsó lehelletünkig engedelmeskedünk, azokat mindaddig hűen követjük, míg hazánk rólunk nem rendelkezik."

Dessewffy társai, a folytonos lappangást megunva, a bizonytalan végkifejlet ellenére is keresztül akarnak vágni az ellenségen, de Sréter kapitány visszatartja őket. – Baradlay csapatánál hasonló jelenet játszódik le.

A legdöntőbb bizonyíték a szökés előtti idők eseményeiből való: Richárd huszárjai a regényben mint a Brigitta-szűzek kolostorának védelmezői mutatkoznak be. Hallgassuk meg Dessewffyt arról, hogy ők mit tettek a prágai forradalom alatt. „18-an (1848. jún. 18-ról van szó. V. J.) parancsot kaptunk a Szt. Margharet zárdát, ha még nem késő, a felkelők ellen megóvni és védelmezni, erre azon osztály huszár küldetett ki, melyben én szolgáltam (1 Majors) egy csapat vadász kíséretében. A zárda mint egy 3/4 órányira fekszik Prágától, itt megérkezve már egy csapat felkelőt ben találtunk kik éppen a papok bőrére ittak s tetemes mennyiségü bort és sert, marhát és pénzt szándékoztak requirálni, ezen fallal körülvett zárdában levő csapat sikeresen tarthatta volna magát, de trombitásaink harsogására már megrettentek, s huszáraink megpillantása elegendő volt reá, őket szaladásra birni s így sikerült az első expedició vér nélkül, sikerrel, ez olta el nem hagytuk a zárda udvarát, itt mindég a védőrség tanyája volt s a papok jól is tartottak mindég.” (L. a Naplót i. m. 73.) Ez a párhuzamosság aligha véletlen műve.

*

A hazatérő Nádor huszárok példáját követte a Sándor-huszárok (4. sz. huszárezred) két százada Grácból, a Vilmos-huszárok Szontagh és Zsurmay vezetésével, a Koburg-huszárok (8. sz. huszárezred) Sulyok, Szulimovski és Poplavszky vezetésével. (Vö. Honvéd vitézség az 1848-49. évi magyar szabadságharcból. Kiadja a M. Kir. Honvédelmi Levéltár Bp. 1925. 5–8.; M. U. A nádor-huszárok hazajövetele 1848-ban. Igazmondó 1868. febr. 23, 8. sz. 304.; Thuránszky Nándor: Ezelőtt herceg Koburg, jelenleg hessenkasseli választó-fejedelem nevét viselő 8. huszárezred 1848/9. évi története. = Honvédek Könyve. Uj folyam. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. Pest 1867. 2. füzet 4–12. hasáb; 2. füzet 65–74. hasáb. Pest 1868.; 3. füzet 129–35. hasáb.; Degré Alajos i. m. 2. k. 85.; Potemkin [Egervári] Ödön: A szelindeki és a vizaknai csatából. = Honvédvilág. 1. k. 103.; Búsbach Péter: Egy viharos emberöltő. Korrajz. Bp. 1893. 1. k. 68.; Czetz János i. m. 109–13.; Csutak Kálmán i. m. 114.)

A Baradlay-huszárok kalandos útjának megragadó rajzában nyilván szerepet játszott a Würtemberg-huszárszázadosnak, Lenkey Jánosnak a hazatérése is, ki a szabadságharc idején a Hunyadi-huszárok ezredese, később tábornok, majd a komáromi vár parancsnoka lett. Világos után az aradi várbörtönben hat hónapi folytonos betegeskedés után 1850. febr. 8-án megőrült, s meghalt. (Gánóczy Flórián: Az Aradon elitélt honvédek. = Honvédek könyve Pest, 1861. 1. k. 143.) Az író lelkes

dicsérettel üdvözölte őket az Ék-ben (1848. jún. 11. 26. sz. 762). Visszaemlékezésében – mely a szabadságharcról szóló századvégi emlékkönyvbe írt – Jókai is megemlíti a hazatérő százados nevét:

„Az anyák haza parancsolták fiaikat. És a fiak haza jöttek…

Az üldözőket le kellett győzni, a meredélyt meg kellett járni, a megdagadt folyót átusztatni, kitűrni a vihart. Lenkey százada megtette.” (1848. Bp. 1898. 74.)

*

Felfigyelhetett Jókai az Olaszországból hazatért huszárok történetére is, melyről a Pesti Hirlap 1848 őszén a Hazai mozgalmak c. rovatában emlékezik meg: „Budapest, oct. 22-én. Tegnap Olaszhonból 19 huszár érkezett ide. Ezek Milánóban állomásoztak, s f. hó elején onnan megszöktek ide – a fővárosba. Iszonyu merészség, feláldozás és halálmegvetés közt voltak képesek ezen szökést végrehajtani… Lovaikat is elhozták magokkal, de már 24 óra mulva üldözőiktől beérettek, s velök csatába ereszkedni kénytelénittettek. Az üldözők közül 10-et levágtak, a többit pedig megszalasztották. Hogy aztán meg ne ismertessenek és el ne árultassanak, rendesen erdőkön át utaztak s éjjel, éhséggel küzködve, valami 10 napig, éhségöket csak erdei gyümölcsökkel csillapitották, s igy értek haza; kipróbált rettenthetetlenségöket hazájok szolgálatára felajánlandók. Éljenek!” (1848. okt. 25. 196. sz. 1000:)

Jókai lapjai 1848 végén, sőt 1849-ben is közölnek híreket hazatérő magyar harcosokról. Mutatóba csak néhányat említünk: Ék 1848. nov. 12. 20. sz. 631.; ua. 634.; 1848. dec. 31. 31. sz. 862. Esti Lapok 1849. jún. 14. 10. sz. 37.

Egykorú kiadványok

Jókai mint hírlapíró és lapszerkesztő élénk érdeklődéssel olvasta a szabadságharc idején megjelent folyóiratokat és napilapokat. E kiadványokat később is féltő gonddal őrizte. Az 1849-ben Debrecenben megjelent Esti Lapok c. politikai lap pl. Jókai gyűjteménye nélkül szinte egyetlen teljes példányban sem maradt volna fenn az utókor számára. Borbély Álmos 1853. jan. 22-én „több nemes társa nevében” fel is

jelenti Albrecht főhercegnek, Magyarország akkori kormányzójának az írót; azzal vádolta „Jókai Móric szinészt”, hogy a színházban kabátja zsebéből egy plakát és kilenc 1848–49-ből való újság esett ki. (Takáts Sándor: Jókai politikai pályafutása. = Jókai Mór Politikai beszédei. Bp. [1930] 1. k. XLVI–XLVII. Uő.: Jókai börtönbüntetése. Budapesti Hirlap 1930. júl. 29. 170. sz. 1.; Vö. Politikai divatok JKK 492–93.)

Nem kétséges, hagy figyelemmel kísérte Jókai a szabadságharc idején megjelent különböző önálló kiadványokat, versköteteket is.

A szabadságharc bukása után – mielőtt a cenzúra megtiltotta volna, hogy az írók „forradalmi tárgyakról” írjanak (Vö.: Politikai divatok. JKK 490–92.; Nagy Ignác szerkesztői felhívása. Hölgyfutár 1850. aug. 26. 47. sz. 187.) – igen nagy számmal jelentek meg a szabadságharccal foglalkozó memoárok, életképek és novellák a napilapokon és folyóiratokon kívül elsősorban Szilágyi Sándor füzetes kiadványaiban (Magyar Emléklapok, Magyar Írók Füzetei, Pesti Röpívek, Pesti Ívek), amelyeknek Jókai főmunkatársa volt.

Szinnyei Ferenc a Novella- és regényirodalmunk a Bach-korszakban c. munkájában igen részletesen foglalkozik a világosi fegyverletétel után megjelent szabadságharcos tárgyú szépirodalmi alkotásokkal, közte Kuthy Lajos, Obernyik Károly, Pompéry János, Császár Ferenc, Telegdy Kovács László, Vachott Sándorné, Dózsa Dániel, Lauka Gusztáv, Balázs Sándor, Remellay Gusztáv, Virághalmi Ferenc, Abonyi Lajos, Deák Farkas, Pap Miklós, Gajzágó Salamon és Vári Boldizsár munkáival. (1. k. Bp. 1939. 254–90.)

A szabadságharc bukása után kiadott történelmi munkák minden bizonnyal eljutottak Jókaihoz. 1849-ben Bécsben név nélkül jelent meg az Adalék az 1848–49-ik évi magyar forradalomhoz c. kötet. A „fürge és vállalkozó szellemű” Szilágyi Sándor – akihez már a szabadságharc alatt baráti szálak fűzték Jókait – 1849-ben és 1850-ben nem kevesebb mint 13 kisebb-nagyobb forradalmi tárgyú kötetet és füzetet adott ki (Szinnyei Ferenc i. m. 1. k. 254.), közte a Pest ágyuztatása, A magyar forradalom julius 1 után, A magyar forradalom férfiai, Görgey és fegyverletétele, A magyar nők forradalmi életéből, Honvéd és huszárélet anekdotokban, A magyar forradalom története 1848- és 49-ben, Tollrajzok az 1848/9-iki magyar hadakról c. munkákat. Ugyancsak 1850-ben jelent meg Szirondi álnéven Birányi Ákosnak a Forradalmi Képcsarnok c. füzetes kiadványa. -r kézjeggyel Gyurmán Adolf, a Közlöny főszerkesztője ír Menekvés Debrecenbe az 1849. év kezdetén címmel. (Pest 1850.) Ez a kötet már csak azért is felkelthette Jókai érdeklődését, mert írónk 1849 januárjában maga is részese volt az emlékezetes debreceni menekülésnek, s februárban közvetlen kapcsolatban állt a hivatalos lap főszerkesztőjével, a névtelen memoáríróval. Nyilván felfigyelt a Kemény Zsigmond forró vitákat kiváltó Forradalom után c. röpiratára (Pest 1850. Ism. Új Magyar Múzeum 1850. dec. 1. 3. füzet 168–73.), melyre „Egy bukott diplomatától” aláírással Documentált felelet Kemény Zsigmondnak „Forradalom után"’ című munkájára címmel érkezett névtelen válasz. (Pest 1850. Ism. Új Magyar Múzeum 1850. dec. 1. 3. sz. 163–65.) Ugyanez évből megemlíthetjük Vahot Imrének A honvéd őrangyala c. gyenge darabját. Meríthetett adatokat A kőszívű ember fiait író Jókai a Hangok a multból (A magyar nemzet nagy napjainak emlékeül. Összeszedte és kiadta két magyar honfi: 1. kiad. Hamburg 1851. 2. kiad. Lipcse–Buda 1862.) c. kötetből és egy honvédtiszt ugyanez évben (1851.) megjelent munkájából, („H-d.”: A 6-ik honvédzászlóalj Budavár ostrománál. Kivonat Szalkay Gergely h-őrnagy „Emlékek a 6-ik Honvédzászlóalj Budavár ostrománál” c. munkájából. Kecskemét 1851. A Nép Zászlója 1868. nov. 21. 47. sz. 560–61.; nov. 28. 48. sz. 572.), valamint A bolygó honvédek c. kiadványból. (Írta a nép számára egy somogyi káplán. Veszprém 1851.)

A legújabb kutatások eredményei – elsősorban Varga Jánosnak „A kőszívű ember fiai”-nak történeti mintái és forrásai c. megjelenés előtt álló dolgozata – szerint Jókai nemcsak ismerte, de igen nagy mértékben fel is használta a világosi fegyverletétel másnapján megjelent német nyelvű munkákat, melyek 1848–49 magyarországi eseményeivel foglalkoztak. Filológiailag bizonyítható (L. Tárgyi és nyelvi magyarázatok.), hogy Jókai e regény megírásakor közvetlen forrásként használta a következő történeti munkákat: Klapka: Der Nationalkrieg in Ungarn und Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849. 1–2. k. Leipzig 1851.; Arthur Frey: Ludwig Kossuth und Ungarns neueste Geschichte. Mannheim 1849.; Windisch-Graetz: Der Winter-Feldzug 1848–1849 in Ungarn. Wien 1851.; Adolf Streckfuss: Die Freiheits Kampf In Ungarn In den Jahren 1848 und 1849. Berlin 1850.; Görgey Arthur: Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849. 1–2. k. Leipzig. 1852.

Ismerhette Jókai az Aufzeichnungen eines Honvéd c. kötetet is, mely 1851-ben névtelenül jelent meg Lipcsében, s hozzánk imakönyvbe kötve csempészték be. (Kacziány Géza: A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig. Bp. 1917. 30.) Nagy a valószínűsége, hogy forgatta Jókai a Scenen und Bilder aus dem ungarichen revolutionskriege (Pest 1852.) és a Die magyarische Revolution im Jahre 1848 und 49 c. köteteket. Talán haszonnal tanulmányozta a külföldön bujdosó Jósika Miklós regényét (Egy magyar család a forradalom alatt. 1. kiad. Braunschweig 1852.; 2. kiad. Pest 1861.) és Emlékiratait (Pest 1866.), valamint a népszerűségnek örvendő huszártörténeteket. (Adomák és jellemvonások a magyar huszáréletből. Összegyűjté egy kiszolgált huszár. Pest 1858.)

1861-ben, a politikai reménykedések évében, s még inkább a kiegyezés másnapján sűrű egymás után jelentek meg a szabadságharccal foglalkozó írások. „Egy honvédtiszt naplójából” olvashatta a Görgei és a világosi fegyverletétel c. kiadványt (Pest 1861.), valamint más köteteket: pl. Korányi: Honvédek naplójegyzetei, Pest 1862. Mészáros Károly írja 1862-ben Ungvárott A magyar szabadságharc előjátéka az 1848. évben c. művét. Ábrai Károly munkái közül 1861-ben az Emléklapok a hazai történelemből, 1862-ben a Rajzok nemzetünk multjából, 1865-ben a Nagy hazafiak, 1867-ben a Vihar után, 1868-ban a Romok a hullámtörésbőI címűek látnak napvilágot. E korszak egyik legnagyobb hatású műve volt Irányi Dánielnek a Magyarország függetlensége című, mely 1862-ben Párizsban került ki a nyomdából. Nagy népszerűségnek örvendtek Asbóth Lajos témájuknál fogva érdekes visszaemlékezései, hiszen 1862-ben már a második kiadást érték meg. (Asbóth Lajos Emlékiratai az 1848-iki magyarországi hadjáratból. Pest 1862.)

Szokoly Viktor népszerű kötete (Honvédélet. Humoreszkek, életképek s beszélyek 1848–49-ből. Pest 1861.) mellett ekkor jelent meg Vahot Imre szerkesztésében a Honvédek Könyve. {Történelmi adat-tár az 1848-ki és 1849-ki magyar hadjáratból. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. Szerkesztőtárs: Gánóczy Flóris volt honvédtiszt, s a Pestmegyei Honvédsegélyző Bizottmány jegyzője. 1. k. Pest 1861.) Ezt a kiegyezés után három hasonló című kötet követi. (Honvédek Könyve. Új folyam. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. 1–2. füzet Pest 1867.; 3. füzet. Pest 1868.) Figyelmesen olvashatta Jókai Horváth Mihálynak külföldön megjelent nagyszabású munkáját (Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. 1–3. k. Genf 1865.) és Rüstovnak a művét (Az 1848–1849-iki magyar hadjárat története. 1–2. k. Pest 1866.), amelynek első kötetét Vértesi Arnold, második kötetét pedig Áldor Imre fordította magyarra. Ez utóbbi kiadvány egyik példánya Jókai hagyatékából került a Bajza utcai Petőfi Házba, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Érdemes megemlíteni, hogy Rüstowra később is mind „hadászati tekintélyre” hivatkozik Jókai. (Jókai Mór Forradalom alatt írt művei. Pest 1875. 211.)

Vargyas Endre szabadságharccal foglalkozó munkájának (Magyar szabadságharc története 1848–49.) első kiadása 1867-ben jelent meg (Vö. Debreceni Lapok 1867. dec. 5. 29. sz. 91.), s jellemző a téma iránti nagy érdeklődésre, hagy két év múlva már a második kiadást kellett az olvasók rendelkezésére bocsátani. (1869.) A Nép Zászlója Vajda János memoárjait közli. (Visszaemlékezések 1848–49-re. [Egy honvédtiszt naplójából.] 1868. okt. 24. 43. sz. 510–11.; okt. 31. 44. sz. 523–24.). A kiegyezés évében adták ki Mészáros Lázár „hadügyér” kötetét (Mészáros Lázár Emlékiratai. Az eredeti kéziratból közrebocsátja Szokoly Viktor. Pest 1867.). Mészáros Lázár – Szutsics Amáliához intézett, 1858. jún. 7-re keltezett levelének tanúsága szerint – maga is élénken érdeklődött Jókai regényei iránt (i. m. 141.). Figyelemmel forgathatta írónk a Kunsági és Egervári Ödön szerkesztette Honvédvilág két kötetét (Pest 1868.), hiszen maga is írt bele. Eljuthattak Jókaihoz a múlt század termékeny és rendkívül olvasott novellistájának, Vértesi Arnoldnak a különböző folyóiratokban megjelent szabadságharcos elbeszélései, melyek kötetbe összegyűjtve a Dicsőség tengeréből címen 1869-ben láttak napvilágot. (Vö. Vértesi Arnold: A tengeri rák. Válogatta és az utószót írta: Vértesi Miklós. Bp. 1961.) Hasonló szempontból érdemel figyelmet P. Szathmáry Károly kötete. Beszélyek az erdélyi honvédvilágból. Pest 1869.)

1867-től 1874-ig gyűjti A honvéd c. hetilap a szabadságharcra vonatkozó visszaemlékezéseket és történeteket. 1868-ban jelent meg Szokoly Viktornak a Honvéd Album c. kiadványa, amelyben Jókai is tett közzé 1848-as emlékeket. Ugyanebben az évben Heckenastnál jelent meg egy baloldallal élcelődő kötet Adomák és jellemző vonások a forradalom és honvédéletből címen. Ekkor látnak napvilágot Frankenburg Adolfnak a visszaemlékezései (Emlékiratok. Pest 1868.), akitől 1847 derekán átvette Jókai az Ék szerkesztését. A kőszívű ember fiai tanulmányozása szempontjából is fontos az Áldor Imre és Ormodi Bertalan szerkesztésében megjelent Kossuth Album. (Pest 1868.) és Szeremlei Samu műve. (Magyarország krónikája az 1848, és 1849 évi forradalom idejéről. 1–2. k. Pest 1867.)

Közismertek lehettek a népszerű Bátori Schultz Bádog kalandos vállalkozásai, melyek a regény megjelenése után kerültek kötetbe. (Báthori Schultz Bódog Emlékiratai 1848/9-ki szabadságharcból. Kiadta és sajtó alá rendezte Egervári Ödön, 1848/9-ki honvéd-huszár hadnagy. Pest 1870.) Közvetlen hallomásból juthattak írónkhoz a Tizek Társaságából jól ismert Degré Alajos történetei.




Hátra Kezdőlap Előre