Históriából meríti Zrínyi Miklós a példát. Sardis városát pusztítja Kürosz király, s amikor egy vitéz kardot emel Krőzusra, a leigázott város urára, megszólal néma fia: ne bántsd a királyt!
Nemzete romlását, pusztulását látva – mint néma fiú a végveszedelemben – Zrínyi Miklós így kiált: Ne bántsd a magyart! Indulatos szavával akar gátat állítani a mindent elsöprő áradatnak, török veszedelemnek. Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum – írta Zrínyi röpirata címéül. Ne bántsd a magyart – adta címül a marosvásárhelyi kiadás 1790-ben. S azóta így ismerjük, így idézzük Zrínyi szózatát.
Ne bántsd a magyart! Könyörgés? Istenekhez, szomszédainkhoz, ellenségeinkhez eseng megértésért, szánalomért, bocsánatért a költő? Vagy fenyegető indulatok komorlanak e jajkiáltásban? A lássuk uramisten, mire megyünk ketten önpusztító elszántsága munkál a költő-hadvezérben? Ki a legény, ha pusztul a gát? Elfecsérelt életünkért kárpótoljuk magunkat hősi halállal? Bibliás átokkal visszariaszthatjuk-e a házunkba, hazánkba tolakodókat? Megrémül a török s német, ha jajongva, káromkodva, dühtől fuldokolva rákiáltunk: ne bántsd a magyart!
Zrínyi Miklós 1660 telén kér, fenyeget, jajong, káromkodik – de legfőképpen számol, mérlegel, gondolkodik. Mert látja a végveszedelem közeledtét, mert józan ésszel felmérni képes, hogy török és német malomkövek között őrlődik nemzete, mert tudja: magunkban kell erőt támasztani, ha szabadságunkat akarjuk kivívni. Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk. Szerencsénk? Fortuna, sors, fatum – latin szavak nemes rozsdája teszi veretessé Zrínyi régi magyarságát, de most a magyar szóhoz ragaszkodik. Szerencse, azaz sors, fortuna, fatum, mert igaz szerencsénk nem percnyi öröm, nem tiszavirág-boldogság, nem pillanatnyi jólét. Nemzet akkor szerencsés, akkor boldog, ha fatumával szembenézett, ha fortunájával élni tudott, ha sorsának távlatot teremtett.
Ha kivont karddal várja a jövőt.
Szemünkbe könnyek szöknek, Vörösmarty szavai megdobbantják szívünk: „Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned, halnod kell.” Vajha jó Zrínyi Miklós olvashatta volna Vörösmarty szavait, mit mondana? Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk. Rendelt végzetünk: születni, élni, halni. De tőlünk függ, emberségünk a mérce, áld-e, ver-e a sors keze, s mert itt vagy győzni, vagy meghalni kell – hic vobis vel vincendum vel moriendum est –, Zrínyi tudja: csak ha győzünk, ha győzzük, akkor élhetünk s halhatunk meg itt. Követeli nemzetétől: szabadságáról maga gondoskodjon. Mert csak ha megteszi, érdemli meg, hogy éljen, haljon – becsületben.
Zrínyi nem szép szavak álomba ringató muzsikájával bódít, török áfium ellenmérgeként nem magyar mákonyt csepegtet szemünkbe. Hadvezér, politikus: a cselekvés embere. S bár szeme előtt hullámzik a török tenger, háta mögött lopakodik a német önzés, ármány, s bár Európában háborúk s körmönfont diplomaták uralkodnak, s aki segítene, nem tud segíteni, aki segíthetne, nem akar segíteni, s aki segíteni akar, annak segítségétől jobb óvakodni, mégis: Zrínyi országdolgát rendbe hozni, szabadságunk megalapozni igyekszik forró szível, hideg értelemmel, s készül a háborúra.
Mert háborúra készül.
Hirdeti – a békéről prédikáló simaszájúakkal, csendben megalkuvókkal, lepénzeltekkel, gyávákkal, meghunyászkodókkal, becstelenekkel szemben –, akinek élete életre-halálra összeforrt hazája s nemzete sorsával, az nem retteg a harctól.
Nincs könnyű helyzetben. Azokhoz nem beszélhet, akiknek kezét török iga béklyózza, s akikhez beszélhet, percnyi jólétük vakságában nem sejtik, mi vár rájuk, ha megindul a török áradat. Latinokra hivatkozik: Aki tehát békességet óhajt, az készüljön föl a háborúra. Nem csábító jelszó annak, aki csendben meghúzódva, szerény élete örömeit élvezi, s kerülni próbál minden ribilliót.
Zrínyi birtokai szomszédosak a törökkel, talán ezért, hogy oly hangosan hirdeti a veszélyt a bán. Távolabb a határtól, messze a csetepaték zajától, hírektől elrejtetten, elrejtezetten – talmi békében: rémhírré, pletykává szürkülnek a határvidék jajongásai. Talán épp azzal hozzuk nyakunkra a bajt, ha felingereljük az alvó fenevadat! Zrínyi rajtaütéseivel, török területekre portyázó csapataival, kardvillogtatásával veszélyezteti a békét, az országot. S ha háború lesz? Akkor hadi kötelességek súlyosodnak mindenkire, katonáskodni, katonát állítani, hadsereget élelmezni szükségeltetik, s talán az a kevés, amink még megmaradt, az is odavész.
Jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként. Igaz; de ezt oroszlán mondja szamaraknak.
Röpiratának magyar hatalmasok szívét forrósító hatásában nem bízik a költő; szeretné, de nem reméli, hogy hívó szavára talpra áll a nemzet. Nyomtatásba művét nem adja, írását csak bizalmas emberei olvassák. De megírta, tehát végiggondolta a tennivalókat, s készül a háborúra: elkezdi építeni, erődíteni Zrínyi-Újvárt.
Ha ki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel – idézik fejére a Bibliát; „ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is” – tanítja az evangélium. De Zrínyi Miklós nemzetét félti, s nem fél kimondani: ha nemzetet kővel dobnak meg, a hajigálóra hegyet, hegyeket, kőgörgeteget kell visszazúdítani, a töröknek arculcsapásért kettőt és hármat is adni viszonzásul, mert pusztul az a nép, amely pirulás nélkül tűri a megaláztatást.
Lófarkas zászló leng, félhold díszeleg Budavár magas tornyain.
Zrínyi előtt a riasztó példa. 1660 nyarán a török ostromgyűrűt vont Nagyvárad köré. Zrínyi védekezik, védi hazáját, cselekszik: hadaival Kanizsa alá vonul. Ha támad a török, támadjunk mi is! S jön Bécsből a leirat: békességrontó lépés e hadba vonulás, ne veszélyeztesse Zrínyi a fegyvernyugvást a törökkel, vonuljon el Kanizsa alól. A király parancsol, Zrínyi engedelmeskedik, visszarendeli csapatait. Augusztus 28-án a török semmitől, senkitől nem háborgatva elfoglalja Nagyváradot.
Ez a béke? Akkor inkább háború!
És a császári tilalom ellenére épül a vár, Zrínyi-Újvár, tornyosodnak a bástyák megállítani a török özönlést. Zrínyi cselekszik. Machiavellitől tanulta: „ha a közjóról van szó, a kierőszakolt ígéreteket azonnal meg kell szegni, amint megszűnt az erőszak, és ez nem fog szégyenére válni annak, aki megszegi”. Zrínyi számára mindennél fontosabb a közjó: nemzete érdeke, népe, országa életben maradása, szabadsága. Ha választani kell: nemzetéhez hű, nem királyához.
Ne bántsd a magyart! – kér, fenyeget, jajong, káromkodik. És számol, mérlegel, gondolkodik. Hadvezér, hazafi: zsoldos hadak helyett népi hadsereget állítana szembe a törökkel; felkészületlen lelkesedés helyett gyakorlatokon edzett harckészséget kívánna katonáitól; idegen segítség nélkül, magunk erejéből űzné ki földünkről a kontyosokat.
Históriából meríti Zrínyi Miklós a példát. Sardis városát pusztítja Kürosz király, s amikor egy vitéz kardot emel Krőzusra, a leigázott város urára, megszólal néma fia.
Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professiom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart!
Kéziratban maradt Zrínyi Miklós evangéliuma.
Fekete-sárga lobogók ékesítették 1686. szeptember 2-án Budavár megszentelt ormait.