A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett „kis háló”-ban már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélegzetét is visszatartva neszelt, mély csendben, amíg odakinn – top-top – elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára, mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény, ijedt kis novícia inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó, buta kis teremtés.
– Sz'terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban felkönyökölve. – Schwesterke, no, sebaj! Csak nem veszi komolyan azt a kis szidást?
– De igazán, kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy Sz'ter Kunigund mily szigorú; aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök csak nevetnek most, igen!
Pável Marika fenn ült az ágyban, és szüntelen, fojtott, prüszkölő hahotával kacagott, hogy a többire is átragadt.
– No, istenem – folytatta Erzsi –, hisz ön megérti az ábrándos lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold, és oly romantikus; és Kornéliánk két sötét fényű, nagy szemet lát benne, s egy morcos, piros szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (Ó, arcátlan merészség!), lábtul rakta a párnáit, és úgy fordult az ágyban, hogy szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?
– Jó, jó, én – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És ez csakugyan nem rend; mikor mindegyik párnája jobb felől van, akkor egyik csak úgy önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!
– Hahaha! – fuldokolt Marika, és nem tudta abbahagyni. – „Dieser stinkete Mond”* – azt mondta. Hahaha! „Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische grosse Fräuleins, die möcht schon der Kukuck hohl'n von da!”* Hahaha!
Úgy utánozta az Öreg hangját, kiejtését, hogy a még mindig szomorgós Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.
– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; „holdfény” – ki tudja, milyen rossz könyvekből olvashatnak ilyeneket! Inkább a lelkiüdvükkel gondolnának!
– Maga, sororka, sohasem olvasott regényt?
– Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer, most négy éve.
– Még otthon, Pesten, a szüleinél?
– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: Sarah volt a címe Ohnet Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet. Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.
– Ojjé! Ilyen sikere van ennek az Ohnet-nek! De remélem, most már nem zavarja az álmát?
– Nem, Erzsi kisasszony, soror Simonea, áldassék érte, kiverte mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.
– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelíd Berchtolda alatt.
– Bizony, kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az nem szerzetesi nevelés, kérem; ő direkt azt kedveli legjobban köztük, akinek legnevetősebb a szeme, és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szelíden szól; „No-no, lányaim!” Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból?
– Igen ám, de az ősszel annyi új kandidátnő jött be; kilencvenen vannak most, ennyi még sose volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca, világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot. Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a vőlegénye.
– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek, és velük olyan csélcsap, világias szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva (valami eszükbe jut): kilépnek, ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi jelvényük; isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom alól, nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt volt ilyen eset utoljára, félek, most majd több lesz!
– Aha, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is vette. De tudja, nővérke, a világban évről évre rosszabbak ám a házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az apácaság. Még ha nagy keservesen akad is egy vőlegény, egy kis ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.
– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom: a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa a kabinetjében! * Na hiszen, minket ugyan másképp neveltek, és azt jobban is szeretem.
– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virginia meg Berchtolda „reform”-jainak.
– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre, és érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítani az első kísértés az életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni „fátyolt kérni”; azt már úgy megsúgták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak látszatra történt, csak hogy alkalom legyen tűrésre és önmegtagadásra; mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél legalább. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! „Maga akarna fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! Hiszen a száját se tudja kinyitni, maga buta! Maga csak bemocskolná testével azt a szent ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó Urunk menyasszonyi köntösét viselni?” És így tovább egy félórán keresztül, és három hónap múlva megint. Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta tisztelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az élet, és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak a mostani noviciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt, mint soror Evelin például; a böjt és önmegtagadás igazi szentje!
– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe pesti lány létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?
– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is, és ha a szüleim a nővéremmel színházba mentek, én sose akartam; kimentem a cselédhez a konyhába, és szent énekekre tanítottam. Nekem a Jóistenke már tízéves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a kabinetbe; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.
– Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága – hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.
– Na lám! – mondta Pável Marika, és tovább csavargatta a hideg vasba a frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhes szemű polgárista; csúnyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és térdig érő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda maga a felügyelő, a kabinetje oda nyílik.
– Drága, drága szent! – lihegte a novícia felé. A nagyleányok az ágyból gúnyos kíváncsisággal nézték.
– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát? Maradjon nyugton a helyén! – feddte meg a szép novícia, szigort erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.
– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni akartam ma még!
– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a szenvedélyeinket.
– De én nem bírom! Segítsen rajtam!
A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorodott, és odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhásszéknek könyökölve eltakarta az arcát a tenyerével.
– Küzdjön! Szenvedjen!
A kislány fuldokolva zokogott, vézna vállait rázta az izgalom. – Nem bírok. Kell, hogy lássam néha! – nyögte.
A szép novic testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor, melyet térden állva megimád.
– A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten, nekünk is az a dolgunk!
S a gyereken mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata mint egy sötét, kígyó vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondul, élesen és édesen szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából, és megragadta a copfját.
– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is eszibe jut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár, hogy okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már innen) volna egy csöpp esze meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy kijózanodna, nemhogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről meg szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem hagy vele mától fogva – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak irkált levelet haza Debrecenbe; képzeljétek, Ördög Palinak hívják az úrfit, hát Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra, s „örök szerelem” helyett „örök barátságot” mindenütt a szövegbe, és odatette a Kunigunda asztalára az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan levelezünk!) Ennyi esprit* volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai tempókba. Egy apáca… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély, akárcsak jómaga; van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába, míg az Öreg haza nem tér magukhoz; vegye hátára a kendőmet, no, mert még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! És ha eszébe jutna megint írni a Palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és titoktartó, a mi leveleinket is az hordja ki. Hány esztendős maga; tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ismeretlenül, hogy adják férjhez magát, mihelyt lehet (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még vele. Szervusz!
– Ezt ugyan ráncba szedted! – kacagott még mindig Marika; most végre elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját, és falnak fordult. Sokan aludtak is már, vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát raktak a holdvilágfénynél az ablakpárkányon, pasziánszot, hogy látni fogják-e holnap a szép Emerikát.
– Azért több megértés is lehetne ebben az Erzsiben! – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan.
Két stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart lenni az elnök.
A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymás mellett volt az ágyuk; a szélén kuporodtak, és összedugták a fejüket.
– Ugye, szerelmes vagy bele, ugye? – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. – Töffler a neve, ugye, Albert, és németet tanít az itteni gimnáziumban. De a katolikusban, ugye? Persze, Holzeréknál ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszontszeret?
– Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!*
– Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugye, megérzi az ember? Lennél a felesége, hihi – ugye, lennél? Ugye, te nem is akarsz Schwester lenni; ugye, szegény nénid, a Würdige sem kívánja határozottan? Nem is úgy nézel ki. Vajon mit szólna ő hozzá?
– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen egyszerű leány; ő olyan művelt; komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein Ideal.
Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsószoknyáját, papucsba bújt, és átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára, és megkezdte előadását az életről és a szerelemről.
Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.