9.

Fejezte be (mert hisz mindennek vége szakad egyszer) – és nagyon örült, hogy egy strófát sem hagyott ki, sem össze nem cserélte; bár Fóth káplánt kivéve senki sem vette volna észre, és nem fájlalta volna.

Aztán következett egy Haydn-vonósnégyes (ó!), hetedosztályú tanulók adták elő a hegedűtanárjukkal – „a legkényesebb műízlést is kielégíthette volna”, írta másnap a püspöki nyomda újságja. Majd a helyi színtársulat dívája monológot szavalt Az Izéről: kis dublé aranykeresztet akasztott a nyakába ez alkalomra vékony láncon, és a szöveg pikáns helyeit Fóth tisztelendő, mint az új kaszinó titkára, bekarikázta neki nagy elővigyázattal. Holzer tanár csinos felesége Chopint zongorázott, egy kisleány Pósát szavalt (ez igazán kedves volt; nyolcesztendős kis primadonnamajom) – s egy nagy orrú, sovány hölgy rezedaszín ruhában cimbalmon népdalokat adott elő. Ily viszontagságok és megpróbáltatások vezettek a vacsorázóasztal boldog révéhez.

Fóth néni, még mindig aléltan a fia sikerétől, kegyes rokonszenvébe fogadta Erzsit, és a sok bemutatkozás és gratuláció után maga meg a káplán poéta közé ültette; ő ezt a helyet tartotta a legkellemesebbnek.

– Szereti a halat, kisasszony? – faggatta nemsokára a bal szomszéd, míg a „tanári” tekintély küzdött benne a legényes, udvarló virtussal. – A szálkát nem szereti benne, ugye? De lássa, nincsen rózsa tövis nélkül, és itt csak a bájos fiatal lányok kivételek.

– A halak közt tetszik érteni, tanár úr?

– Hova gondol, maga hamis nyelvű! A rózsák közt – de persze csak úgy, ha a lelkük is szép, hófehér, tiszta.

– És jószagú! – unatkozott Erzsi, és arcához emelte a csokrát. – De hiszen a tanár úr ismeri ezt a fajta rózsát, kertésze neki – a leányok lelkének. Nem?

– A „hit és erkölcstan” tanára vagyok a képzőben, ezt gondolja? Ó, azért nem könnyű feladat ám ismerni a lánylelkeket!

– Egy költőnek?

– Á, az semmi, kérem… és, és attól csak nehezebb, mert a költészet illúziókat táplál. De ami a fiatal leányok bodros homloka mögött rejtőzik…

– Az lerontja?

– Nem minden esetben, ezt nem mondtam. Csak – összezavarja. Hisz mindent megtesznek szándékosan, kérem, hogy így legyen. Mennyi szeszély, kérem, micsoda szeszélyek! Nézzen csak önmagába!

– Először is én nem is vagyok olyan túlságosan „fiatal” leány, huszonkét éves múltam, tehát ki vagyok vénülve a szeszélyekből. Másodszor – beszéljünk általánosságban, és a példákat ne vegyük a jelenlévőkről! – Húzta-vonta Erzsi a hiábavaló társalgást, mert mégiscsak eltökélt szándékai voltak vele. – Van elég közös ismerősünk, a társnőim, velük jobban is lehet bebizonyítani az ilyen „tételeket”, mert azok csakugyan mind fiatalabbak három-négy évvel nálam. Szeretném tudni, kit tart köztünk a tanár úr szeszélyesnek.

– Ó, a példákért nem kell messzire menni – húzódozott a fiatal pap gyanakodva. – Nagyon sok vétkes önfejűség van ám ezekben a teremtésekben; noha tagadhatatlanul sok báj és jóravaló hajlandóság. Például az önök osztályában…

– A kis Pável Mari, ugye? – rukkolt elő Erzsi merészen. – Tudom, hogy a nővérek őt tartják különösen dacos, önfejű, vad természetnek, szenvedélyesnek, hiúnak, könnyelműnek (pedig kiskorától ők nevelték), és ez már úgy el van terjedve róla, Tisza-Duna le nem mossa! Pedig lássa, tanár úr, itt is téved a pszichikai pedagógia. Ez a kislány anya nélkül nőtt fel; a morózus, öreges, özvegy papája egy zord, magányos helyen él, egy csúnya kis állomáson – nem ismert se testvért, se rokont, egyenesen idehozták az apácákhoz.

– Aha! Ilyesmit, lássa, gondoltam! – kapott bele a férfi. (Minden gyanúját eloszlatta az Erzsi komolykodó tónusa; nem, ez nem sejt hát mégsem az ő kis bizalmaskodásairól Marikával.) – Hogy őszinte legyek, mindig sejtettem, hogy ennek a növendékünknek a lelki fejlődését nem vezették helyes irányban. Nem egyénien, ugye – nem vették figyelembe az ő különös, egészen sajátszerű vonásait.

– Elvadították, igen! Nagyon is mélyen és komolyan tud érezni pedig ez a gyerek; csak most már valami nagy lelki szeméremből nem mutatja, mindenféle nyegle, gyerekes tempókba rejti. Én ismerem őt, nagyon érdekes egyéniség!

– Valóban! Lássa, az én emberismeretem is ilyesmit mondott nekem. Mert én szeretek komolyan és egyénileg foglalkozni a rám bízott növendékek lelkével. Megengedi, hogy töltsek a poharába?

„Ó, ó, te kis csacsi!” – mondta magában Erzsi, és majd-majdnem ki is szaladt a száján, mikor a fiatal férfi egyre pirosodó arcába nézett. Az már harmadszor ivott az erős hegyaljaiból, és a hangja eszerint lett mind melegebb, meghatottan rezgőbb, nedves csengésű. Azt is észrevette Erzsi, hogy mióta e „komoly” és érzelmes csacsiságokat adogatja neki, már sokkal kevesebbszer bámul bele az ő ruhája szív alakú kivágásába. „A férfiak mégiscsak jó fiúk – gondolta el –, még a legkamaszabbikban is több tisztesség, hit és jóhiszeműség van, mint egy kék ruhás, tizenhét éves zárdanövendékben!” Koccintott, és ivott ő is egy kortyot.

– Igen – folytatta aztán meggyőződéssel –, a mi Marikánknak komoly, szelíd, baráti bánásmódra volna szüksége, szeretetteljes bánásmódra! Attól fölengedne az ő fiatal lelkében sok szép, nemes, gazdag tulajdonság. Milyen pompás kedélye van például.

– Ugye? Oly ártatlan, gyermeteg!

– És milyen komoly amellett! Én különösen becsülöm benne a titoktartást. Végtelenül diszkrét természet, és soha el nem mesél olyasmit, ami valamilyen okból – érezhetően – kissé kényes! Lányok közt – kivált egy zárdában – fontos az ilyesmi.

– Már hogyne – hogyne! Sőt minden jótevő pedagógiai befolyásnak is ez az előfeltétele. Koccint velem, kisasszony? Valóban köszönöm ezeket a hasznos értesítéseket. Kötelességemnek fogom tartani, hogy pedagógiailag felhasználjam. Mert a ped-pedag…

Az asztalfőn pisszegtek, és a pincérek abbahagyták a tányérváltást, tósztok következtek, ah – beszédek, rekedtes és szaggatott kiáltozások: Egyesülés, összetartás, meghitt kör, a munka fáradalmai, az enyhe fészek, a nyugalmas rév, a barátság örömei, szeretve tisztelt elnökünk. – Éljenzés, pohárcsengés, ivás; s a másik már torkot köszörült. Forró köszönet, igazi művelődés, nemzeti erkölcs, modern szabadosság, vallásos érzület, nemes hevülés – újra koccintás, harsogó „éljen” és nyomban meginduló edényzörgés, beszéd, kacagás.

Erzsi megfigyelte a szomszédját – komolyan, meghatott és elmélyedő arccal nézett maga elé; a kezdődő, korai mámorosság állapotában. Túl gyorsan poharazta volt a szokatlan erejű bort. „Na, ennek most már elég is lesz!” – gondolta. Csakhamar, a pecsenye után már kezdett fesztelenülni a hangulat; a gavallérok eltologatták székeiket, középkorú nénik látogatóba indultak egymáshoz. Erzsi már régebben megérezte, hogy ez a társaság, ez a modor egy félfokkal alatta áll annak, melyhez ő otthon, a városában tartozik; véletlen az ilyesmi. A reverendás előkelőség külső, kenetes máza alatt többnyire egy–egy kisiparosi otthon szerény és vaskos allűrjei mutatkoztak. „Semmi – gondolta –, annál heccesebb!” És engedelmet kért ő is Fóth nénitől, hogy átülhessen a fiatal Holzernéhez; ma este ismerkedett meg vele.

Ez a csinos brassói szász menyecske véletlenül csakugyan finom és egészen kedves jószág volt. Az urával s néhány nőtlen világi tanárral ültek egy csoportban. Erzsinek feltűnően örült, eleinte egészen le is foglalta magának. A tészta után már ott tartottak, ahová a leány mielőbb el akart jutni: közös barátnőjük, a Gross Helénke ügyénél. – Már tudod, drága, én igen jó katolikus vagyok, mint a legtöbb, aki nagy korában lesz azzá (pláne szerelemből; az uramért, az állására nézve tettem, de aztán megszerettem ezt a vallást szívből) – és az apácaság is tetszik nekem; ha Józsimat nem ismertem volna meg, hát direkt a természetemhez pásszolna; a boldogult Főasszony meg valósággal ideálom volt, bérmaanyám, emberi eszményképem, az a szelíd, okos, jó… Hanem, tudod, ha ezzel a kis Helénnel spekulálnak most az apácák, az igazán nincs kedvemre, az csúnya! Már beszéltünk Józsimmal is. Biztosítlak, hogy ha teljesen szegény volna, nem biztatnák, forszíroznák annyira, hogy a lelki üdvössége kedvéért csak legyen apáca. De úgyis hiába mesterkednek, tudom; mert neki nincsen ám semmi, de semmi kedve, semmi hivatása – ahogy odabenn hívják. Hát lehet az ilyet erőltetni? Valósággal bűn, azt mondja Józsim is; és a Főasszony is megmondta Helénnek: „Csak akkor, ha őszintén hivatást érzel, gyermekem!” Na, teljen csak le a gyászidő – mert most még beszélni sem engednek a kislánnyal azok a vénségek! Pedig szegény nénije a halálos ágyán is kért (hogy egyszer meglátogattam) – csak legyünk jók az ő kis húgához!

– Mondd, nem gondolod-e te azt – sietett Erzsi a lényegre térni –, hogy a mi Helénkénk esetleg kedve ellenére is, bár én is tudom, hogy semmi hivatást nem érez, mégis benn talál maradni apácának?

– Ó, annyira erőltetnék? Nem, sohasem lenne ott boldog, megmondta nekem sokszor és őszintén. Elvégre már húszéves nagylány, és eddig a világban élt. Csak nem hagyja magát vén apácáktól megbolondítani!

– Nem mindig csak az öreg apácákat kell ám vádolni, ha egy húszéves kis német lánynak sétálni megy az esze.

– Mit beszélsz? Mire célzol – csak nincs valakije? Férfi, fiatalember? Utóbbi időben én is furcsállottam a kislányt, bár velem nem volt ebben bizalmas, de jó szemem van ilyesmihez. Még bajor földről hozott volna valakit a szívében?

– Nem feltétlenül bizonyos éppenséggel.

– Ne tréfálj! Hát itt, mióta is van? Valami paptanárjába zavarodott bele odabenn?

– Feltétlenül bizonyos, hogy éppenséggel nem!

– Hallod, most már igazán ne viccelj! Ki nem járt sehová, csak mihozzánk havonként egyszer. És nekem azt jó volna tudni, mert én ismerek egy derék, jóravaló, komoly fiút, akiből épp a minap sikerült nagy diplomáciával kiszednem, hogy a kis Helént… ej, nekem azt meg muszáj tudni, mert ez a kis bajor, ez a némán izzó kis cserépkályha-nő nem járt máshová – és nem is láthatott a szemével se más férfit, csak ezt a derék, komoly házasulandót és még – az uramat.

– No, és az uradba egyáltalán nem lett szerelmes, erre akár esküt tehetek!

– Ah – akkor jól van! Akkor minden rendben! Akkor akár mindjárt holnap megmondhatod neki, drága, nehogy bőgéssel rontsa azt a szép, barna szemét; bár a leányok szeretnek sírdogálni, ezt magamról tudom. Az ügy, azt hiszem, teljesen rendben! Töfflerke komoly és megbízható, mint valamennyi szász – egészen rendes a múltja is; ismerem; a Józsim legjobb barátja. Csak nagyon kell, hogy szeresse az, akit elvesz, mert kicsit féltékeny természetű, és nagyon szigorú szerelmi meg tisztesség dolgában; évekkel ezelőtt azért ment szét egy pártija. Most lett rendes tanár, a fizetése persze nem óriási, de Helénke kitűnő párti ám! És ami a legszebb az egészben, ezt a Töffler nem is tudja még, nem is sejti.

– Hát add tudtára hamarosan. Miért ne – tudod, az ilyesmi sosem „gátló akadály” a házasságban.

– De nem ám! Bár ez a fiú afféle túl becsületes. De azt hiszem, most már rendben van minden; csak egy kicsit terelni, igazgatni kell még a dolgot – a jó mederbe, tudod –, ezek a szerelmesek olyan bárgyúak. De erre itt vagyok én – no meg te! Jaj, úgy örülök, igazán, egészen lelkesedem. Ugye, csinoska is az a leány a nagy, meleg aranyosbarna szemével; persze a bőre nem ilyen csudaszép, mint neked, kicsit pattanásos, de ez el szokott múlni a házasság után. Jaj de jó. Ha sejtené Töfflerke, miről beszélünk!

– Hát itt van? Melyik az, ugyan mutasd?

– Az ott srégen szemben az urammal meg a direktorral. Mindig komolykodik. Jó fej, ugye?

Erzsi is vidám jókedvre derülten nézte meg magának a szőke szakállas, fiatal férfiarcot, okos, kék szemét és csinos, piros száját. „Mint egy Marlitt^*-regényhős!” – gondolta sok jóindulattal. Egy darabig most csendesen, elgondolkozva pihent magának, elnézegette a közönséget, mely a tortánál már bizalmas csoportokba húzódott.

– Mondd csak – kérdezte később Holzernét –, ismered te Kapossyt, a mi neveléstantanárunkat? Á, jóba vagytok? Szeretném, ha idecsalnád egy kicsit!

– Aha! Érdekes, sötét arcú pap, mi? – felelt nevetve az asszonyka; és a desszertnél nyílt egyszerűséggel odakérette valami ürügyön.

A komoly pap nem érezte magát nagyon kényelmesen Erzsi oldalánál; kivált mikor a fiatalasszony diszkréten a másik szomszédjával merült beszédbe. Nemigen tudta, mit kérdjen és mit mondjon, ez a nyugodt, okos lány kifogástalan felnőttes modorával és rejtett, csúfondáros fölényével mindig zavarta egy kicsit – legszívesebben udvariasan – negligálta az osztályban is. Most szórakozottan babrált a leány kis bársonyretikülje zsinórjával.

– Kézimunka? – kérdezte.

– Igen, afféle tót hímzés, a mi vidékünkön csinálják. – Megrázta egy kicsit – oly szándékos ügyetlenül, hogy minden tartalma széthullt az asztalon.

– Egész kis csendélet! – mormogta Kapossy az ő aszkétás, fanyar mosolyával. – Mennyi sok minden! Tű, varróselyem, noteszkönyv, plajbász, pántlika. Hát ez az összehajtogatott cédula mi titkot rejt?

– A… azt ne, az tilos! – kiáltott a leány, s utánakapott olyan gyerekes rémülettel, mintha nem is egy „kivénült” huszonkét éves nő, hanem kis polgáristalány volna.

– Micsoda? Nem szabad? Nekem, a tanárjának?

Morcos, kisfiús szája félszeg, kedves mosolyra húzódott, sötét, szomorú szeme csúfondárosan és kérdve nézett a leányra; míg tenyerét kinyújtva, erősen leszorította az abroszhoz a gyűrött kis cédulát. Ő nem ivott sokat a vacsoránál, de valamit mégis.

– Nem, azt nem szabad, nem lehet! – folytatta Erzsi panaszosan és kérlelve. – Ó, hogy is hagyhattam benne! Adja ide, kérem, tanár úr!

– És ha nem adom! – mondta most keményebben, és dacos szeme fellobbant. – Okának kell lenni, hogy így megijedt; szinte reszket. Végre is jogom van mint tanárjának… Mi ez, kisasszony? Valami személyes dolog? Talán… valami rám vonatkozó?

– Ó, nem – azazhogy… Tanár úr, én nem nagyon tudok füllenteni, de azt a papírt nem adhatom oda. Valami gyerekség van rajta valószínűleg, és nem én írtam, véletlenül van a táskámban. De én nem kompromittálhatom egy társnőmet, nem csinálhatok másnak bajt – végre itt nemcsak tréfáról van szó, egyszerű kíváncsiságról. Ön mint tanár akarja, és épp ezért nem lehet. Nem, inkább skandalumot csinálok mindjárt, inkább engem érjen akármi kellemetlenség.

– Szóval becsületkérdés, kollegialitás! Hm, hát lányok közt is van ilyesmi, csakugyan? Hát jó, egyelőre próbáljuk diplomáciai úton. Ha megígérem, hogy az írás miatt senkinek sem lesz kellemetlensége; hogy… mondjuk, nem mint tanár, pedagógiai érdeklődésből, hanem mint ember, csak ártatlan kíváncsiságból fogom elolvasni. Akkor…

– Jaj, istenem! Az a legfőbb, most bevallom, hogy én nem is tudom tulajdonképpen, mi van ráírva. Az osztályban, az órán – hisz tudja, tanár úr – szoktak ilyennel gyerekeskedni még a nagylányok is; cédulát dobálnak; unatkoznak. Ezt Pável Marika küldte ma Szidóniának, és én tréfából, rosszalkodásból elfogtam – aztán nálam felejtődött.

– Úgy – mondta a tanár, és a Marika nevénél mintha kissé elpirult volna. – Hisz akkor annál nyugodtabban nálam hagyhatja, ha a szöveget nem ösmeri. Tehát ünnepélyesen megígérem, hogy mint magánember fogom otthon elolvasni – mint gyakorlati pszichológus, jó? És hogy ennek semmi hivatalos következménye nem lesz. Meg van elégedve, kisasszony?

Már zsebébe is gyűrte a kék kockás számtanirka-lapot; furcsa, kicsit ragadozó mozdulattal. Erzsi elcsendesült; úgy nézett ki, mint aki levert és aggodalmas, pedig csak fáradt volt kicsit, és már teljesen készen, tehát nagyon unta magát itt. „Hát mulatni éppen nem mulattam – de ez jobb is így – gondolta drága becsületességgel –, hiszen már nem vagyok szabad. És egy kis hecc volt azért, jó vacsorát adtak, és sok pocsék, ízléstelen ruhát láttam”

Ő tudniillik nagyon is jól tudta, mi van azon a buta cédulán. Ez volt:

Te Szidu! Mit szólsz ehhez a vén kamasz Erzsihez, ez máma kimegy szoáréra, és anyányi bájaival agyonhódítja a mi papocskáinkat. A fene bele. Csak legalább az én Fóthkámmal hagyna fel; nem mintha féltékeny volnék, ugyan – hisz csak azóta mer vele kokettálni, mióta én haragszom vele, és nem szólok hozzá. De már igazán ki is békülök legközelebb; ő a legszebb férfi, és a természetünk egészen összeillő. Ezzel a mafla Kapossyval úgyis csak bosszúból kacérkodtam, de már halálosan unom. Majd fogok én neki örökké szenteskedni, mórikálni magam, adni a megértőt, a tudományos hajlamút! Már torkig elég volt, hagyom ennek a mulya Popescunak, épp neki való; hadd ábrándozzon rajta a holdvilágnál (mind a vízig szárazon!), és bőgjön titokban, épp neki való; egy olyan hülyének, aki még a szépségét sem tudja felhasználni; és nem mer az ideáljára még jól ránézni sem!

Választ kérek, szerbusz.

Ez volt rajta. Erzsi nem is hitte magáról, hogy ilyen jó színésznő, hogy ily könnyen fog sikerülni itt egy vacsora alatt „szárazba tenni az egész világot”.

Örült, mikor Fóth néni hazamenést intett – a papok nem ihattak éjfélen túl a másnapi mise miatt. Másnap még a reggeli órákban bement a zárdába, ezzel elhárította a Kunigund-vihar fő mérgét. Útközben mégis felszaladt a város főpostájára feladni néhány levelet; volt közte a sajátja is, poste restante Budapestre szóló; volt egy ilyen című is: Eördögh Pál ügyvédjelölt úrnak, Debrecen.

A gardróbba, míg átöltözött, Gizu szaladt be hozzá.

– Jaj, te – lihegett –, nagy újságok vannak ám azóta, tegnap óta. Először is Gross Helénke felment az este Berchtoldához a noviciátba, és ma már fel is vette a jelöltgallért; persze agyonbőgte magát ezenközben, de Berchtolda nem haragszik érte. Másodszor, hogy tegnap, február huszadikán lejárt a gyászidő Würdigéért, és Emerikát, a drágicát ma már fekete kötő nélkül láttam. És azt mondják, a püspök úr már kitűzte az új Würdige-választás idejét, április elején lesz valamikor; mert itt addig készülni kell annyi fiókházi vendég elfogadására, akik szavazni jönnek, és mind ide szállnak… Jaj, futok, már ordít az Öreg!

„Az a buta Helén! Az a töksi Helén! Az a mafla Helén!” – ismételgette Erzsi, míg újra magára szedte a kék intézeti gúnyát.