A fényes nap immár elnyugodott, |
A föld szine sötétben maradott. |
Nappali fény éjjelre változott, |
Fáradtaknak nyugodalmat hozott. |
|
Minden állat megy nyugodalomra, |
Az Istentől kirendőt álomra, |
De én Uram ugy megyek ágyamra, |
Mintha mennék gyászos koporsómba. |
|
Mert noha most erős és friss vagyok, |
De több napot magamnak nem hagyok, |
Azt gondolom, minden nap utolsó, |
Ez iccakán köllhet a koporsó. |
|
Midőn ágynak adom testemet, |
Deszka közé zárhatom éltemet. |
Hosszas ályom érheti szememet, |
A kakasszó hozhatja végemet. |
|
Vessünk számot, én édes Istenem, |
Hogy lelkemet ne kölljön féltenem, |
Hogy lehessen bátrabban szólanom, |
Midőn meg köll előtted állanom. |
|
Szined előtt mindennap elesem, |
Mert te lettél Atyádnál kezesem, |
Ha megölsz is, mégis benned bizom, |
Szent véredhez futok, ha szomjazom. |
|
Napkelettől egész napnyugotig, |
Szent nevedben biztam én fáradtig, |
De megbocsáss, én szivemből szánom, |
Könnyek miatt nincs szememen álom. |
|
Az ágyamban zokogva költözöm, |
Vánkosomat könnyekkel öntözöm, |
Ha megtartasz holnapi napodra, |
Nem forditom azt megbántásodra. |
|
Ne szólits ki, Uram, készületlen, |
Vezess előbb az enyhitő kutra, |
Hogy juthassak a mennyei jussra, |
Ugy bocsáss el engem a nagy utra! |
|
|