Ó, én szögén lélök, nyomorodott árva, |
Mélségös tömlöcbe de be vagyok zárva! |
Midőn eszömbe jut, hogy rabságra estem, |
Sűrű könnyeimmel hervadt orcám festöm. |
|
Inaim lankannak, szívem elhervadott, |
Hogy Torontál mögye il rabságra adott; |
Rám tötte kögyetlen, mustoha kezeit, |
Hogy ne taposhassam sík földje mezeit. |
|
Elejbem terjeszti a vadászóhálót; |
Mögfogatott – kínos! –, mint egy útonállót: |
Zsinegöket hurkolt gyönge karjaimra, |
Vasakat veretött fehér lábaimra. |
|
Cifra ágyam helött kűbül készítöttek, |
Tömlöc fenekire kötözve vetöttek. |
De nem nyugodhatok, töri gyönge testöm; |
Még sönki nem szánja szomorú esetöm. |
|
Az egyik mellettem bilincsit pöngeti, |
Másik lábán lévő vasát emelgeti; |
Harmadik átkozza születése napját; |
Némöl veti okul apját, édösanyját. |
|
De én is mondhatnám, hogy lögyön átkozott |
Mind mönnyön, mind fődön, ki il bajra hozott! |
De én nem átkozom, kéröm az nagy eget: |
Ilyen rabságomnak vessön eccő véget! |
|
Gyakran kitekintök tömlöcöm rostéjján, |
De mégse láthatom az én kedves babám, |
Kinek mögmondhatnám szívem kögyes titkát. |
Jaj, ilyen fájdalmat látni is csak ritkát! |
|
Ha begyün a hajdú, fokos az kezibe; |
Úgy néz ránk, mint hóhér láncon tartott ebre. |
Nem szánná fejemet levágni, mint hóhér. |
Jaj, de mögátkozott ezön ártatlan vér! |
|
Jobb lösz, ha soraim továbbá nem mondom, |
Ezön verseimet fejem fölé írom. |
Mindkét szömeimet bánatba kisírom, |
Keserves panaszim továbbá nem mondom. |
|
Hanem ne búsuljá, te kis fecskemadár, |
A komor tél után, remélöm, lösz még nyár!1037 |
|
|