XIX

Vándor! ha Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni – s miért ne tehetnéd ezt? miután a jámbor igazság sokszor úgy elbúvik előttünk, hogy az egész világot kikutatnók utána – s Garacs helységéhez jősz: húzd le saruidat! Igy kezdhetném e fejezetet, ha – mint sokan kívánják – azon pátoszhoz emelkedni tudnék, mely újabb időben legjelesb magyar műveinket – mert bennök úgy is semmi természetes helyén nem áll – csaknem fordíthatlanokká teszi. De szerény író lévén, egyszerű gondolataim kimondására is alig találok szavakat. A gazdagokat, kik minden tárgynak három substantivumot találva, mindeniket három adjectivum kíséretében küldhetik a világba, s trópusaik és figuráik gazdag tárházában felhalmozva tartják beszédök ékességeit – csak irígyelhetem, de példájok követésére nem érzek erőt magamban s azért visszatérek egyszerű elbeszélési modoromhoz. Igen, olvasóm, ha Garacsra jösz, hová történetemmel átmegyek, húzd le saruidat; nem azért mondom, mert e falu Nyúzó Pál főbíró úr lakhelye s főkép ha járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is azért, mert Szent Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a böjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk, s Garacson az egész világ mezítláb jár: hanem minden magasabb szempontokat mellőzve, hogy jó bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül ősz időben, mint most, az utcán végig nem mehetsz.

Valamely történetfilozófiában olvastam – nem mondhatom hamarjában, melyikben, mert volt idő, midőn még nem tudva, hogy az emberek a történetben, mint minden tudományban, csak azon igazságokat keresik, melyeknek éppen hasznát vehetik, sokat foglalatoskodtam ily munkákkal, – valamelyikben tehát a sok között, mondom, olvasám, hogy a föniciaiak csak annak köszönhetik a hajózási tudományban tett nagy haladásaikat, mert mindazon anyagoknak bőségében voltak, melyek a hajózásra szükségesek. Aki csak egyszer Garacson volt, meggyőződhetik ezen állítás helytelenségéről. Soha emberek a plasztikai művészetekre kedvezőbb helyen nem lakhattak. A föld a legtisztább agyag, az egész utca olyan, hogy belőle mintázni lehetne, ahová lépsz, lábad legszebb lenyomata visszamarad, úgy, hogy mihelyt a föld megszárad, rézöntéseket tehetnél nyomaid után; valóságos lelke a sárnak, mint mondani szokták: s mégis szobrászt, sőt még egyetlen egy fazekast sem találhatni a faluban. És aztán higyen az ember a tudósoknak! Egy ismerősöm van, főőrmester volt egykor az inszurrekciónál, valahányszor őt Bécs felől kérdi valaki, alázatosan megvallja, hogy ott nem volt; de említsd csak Párizst, Rómát, Lisszabont, Konstantinápolyt: s egész órákig fog szólni az egyes utcákról s piacokról s a boldog napokról, melyeket ott töltött. Úgylátszik, tudósaink néha őt utánozzák. Ha a jelen pillanat s óriási mozgalmairól szólunk velök, megvallják alázatosan, hogy nem tudják, mit jelentenek; de csak menjünk pár századdal vagy ezreddel hátrább s minden csupa világosság, a legkisebb tettnek legparányibb indoka, az eszmék sorozata, az érzelmek minden következései, előttök semmi rejtve nem maradhatott. Ha kérdenéd: mi lehet oka, hogy fáraó hét vastag s ép annyi sovány tehénről álmodott, talán volna tudós, ki értekezésben elmondaná az egyiptomi király vacsoráját, melynek ez álom tulajdonítható. Szegény népek! éltetekben politikusok próbálják rajtatok teóriáikat, s ha kihaltatok, eljő a történetbúvár s ismét teóriáira használ fel. Nincs mit irígyleni sorsotokon!

Eltértem! Ne vedd rossz néven nyájas olvasó; tudod, régi szokásom, s azonkívül az író kötelességeihez tartozik a tárgyakhoz alkalmazni modorát, s Garacsról szólva, miként ne élnék egyes kitérésekkel? A főbíró lakhelyének ép az vala legkitűnőbb jelleme, hogy benne egyenes úton senki sem járhatott, annyira össze-vissza álltak az egyes házak, annyira tekervényesen kígyózott a majd keskeny, majd szélesebb tér, mely utcának neveztetett, s mely e címet legalább annyira megérdemli, mintha azon jobbágylakásokat, melyek között elnyúl, házaknak nevezzük; mert ha az adó, mint Angliában, az ablakok vagy kémények száma szerint vettetnék ki, az egész faluban nehéz lenne egy házat a közterhek alá vonni, talán ez az ok, hogy Garacson csak füstpénz követeltetik.

Taksony megye nem tartozik azok közé, melyeknek falui jólét s kényelem tekintetében nevezetesek, s az angol farmer nem sok gazdaházat találna, melynek sárból tapasztott falai s vasvillával felhányt szalmafedele alatt magát jól érzené; – s mégis Garacs nyomorult kinézésben jóval meghaladta szomszédait. Akaratlanul elszomorodtál, ha a rongyos födelű s roskadó kunyhók közt áthajtattál s a halvány beesett arcú népet látád, mely a falut lakta, s mely úgy látszik, soha e határok között jól nem érzi magát, míg egyenkint a falu tulsó oldalán bekerített helyre kivitetik, s keresztjei alatt először pihen meg, mióta e földre jött. Maga a templom – e palotája azoknak, kiknek a földön csak kunyhók jutottak, melyre a nép máshol büszkén tekint, melyet virágokkal s zöld ágakkal ékesít, mint tulajdon házát soha nem – itt roskadófélben áll. Az alacsony falak, melyeket a rohadt zsindelyzet az eső emésztő hatalma ellen rég nem óvhatott már, csak támaszok által tartatnak fel a végső süllyedéstől; a torony, mely a templomnak bemeneteül szolgál, több helyen szétrepedve, alig bírja csak a kettős vaskeresztet is, mely magas födelén inkább csügg, mint áll; a harangok rég levétettek s külön faálláson függnek. Minden pusztulásnak indult, minden a szegénység nyomait hordja magán, mintha a vallás, mely az embereknek vigasztalásul adatott, e roskadó födél alá azért vonult volna, hogy híveiben kielégíthetlen vágyakat ne ébresszen. A templomot s paplakot, mely (ha lehet) még szegényebb állapotban áll mellette – három oldalról tó környezi, benőve náddal és sással, hátul egy pár lelkésznek szerény emlékköve áll, s ha véletlenül vasárnap jössz ide, mikor éppen harangoznak, míg a tóban a békák örökös dalukat szomorúan tovább zengik s a falu szegény lakói rongyosan roskadó templomukba zarándokolnak: szomorúság lepi meg szívedet, melynek kifejezésére talán alig találhatnál szavakat. Garacs örömtelen hely egész éven át, de csak vasárnapon, ez áldott ünnepen, melyet Isten az embernek örömre s pihenésre rendelt, érzed e nép egész nyomorúságát.

Azonban csak egyik oldalát láttuk a képnek és sérteném azon igazságot, mellyel mint író az olvasónak tartozom, ha nem említeném, hogy ugyanezen falu magasabb szempontból, azaz azon földeket tekintve, melyek itt-ott a sárkunyhók felett emelkednek – egészen más, sőt valóságos úrias kinézést mutat. A Garacsiak, Bámériek, Andorfiak, Nyúzók s nem tudom hány úri család, mely e helységnek leányágat illető birtokába jutott, szebbnél-szebb kúriákat építének, s habár ezeknél is az utcán talált építési anyag vagy legfellebb vályog használtatott, az ellentétnél fogva, melyben e magasabb épületek a falu kunyhóival álltak, szinte paloták között képzeléd magadat s a sok oszlopzat, mely mint tudva van, klasszikai ízlésünknél fogva minden nemesi kúriának főjellemei közé tartozik, néha Hellászra, főkép Spártára emlékeztetett, hol, tudjuk, a heloták száma a polgárokét mindíg felülmúlta. Azon vastag könyvekben, melyeket diákul a jog testének szoktunk nevezni (e test lelkének természetéről tudósaink sokat vitáztak a nélkül, hogy tisztába jöhettek volna; még halhatlansága sem állíttatott minden kételyen fölül), van egy törvény, mely szerint a földesúr, ha gyermekei közül egynek lakásul belső telket nem adhatna, egyes jobbágyteleknek kibecsülésére jogosíttatik föl. Nincs is semmi természetesebb, mint hogy földesuraink mind jobbágyaik, mind gyermekeik apái lévén, közöttük úgy osztják fel földeiket, mint nekik tetszik; s ha Garacson e törvény szorgalmatosabban követtetett is, mint azt a jobbágyok talán kívánták: legalább a természetnek azon rendelése, miszerint az ember főfeladata nemesíteni az anyagi világ adományait, e közbirtokosok által annyira teljesíttetett, hogy alig lehetett nemtelen földet találni e falu határai között. A garacsi nemesség a szabadföld eszméjét rég valósítá birtokában, még mielőtt az hírlapjaink által megpendíttetett, s a jobbágy szabad költözködhetési joga annyira nem vétetett kétségbe senki által, hogy nem egy paraszt család vándorolt tovább, s hogy mindenét magával vihesse, még szekérről sem kelle gondoskodnia.

E kúriáknak, melyek a helységre ily jótékony hatást gyakoroltak, legszebbike kétségkívül Nyúzó főbíró úr lakháza volt, s olvasóim Garacson – ha nekik kalauzul nem szolgálnék is, – látva a szépen kijavított kerítést, a mérges-zöldre festett falat, melyen hat ablak nyílik s melynek színét a tornác gyönyörű kék oszlopai még inkább kiemelik, máshova nem térnének be, mint ide. Igaz, hogy a födélnek csak egy harmada zsindelyeztetett még be, de miután a főbíró ismét három évre választatott, valószínű, hogy a még eddig szalmával fedett kétharmad is nemsokára zsindelyezve lesz; s a kéményből oly vastagon gomolyog a füst, hogy akaratlanul jó vacsorára kell gondolnunk.

Nyúzó csak körülbelül egy óra óta jött meg Porvárról. A tisztújítás, melyet Tengelyivel együtt hagyánk el, később szokatlan gyorsasággal folyt le. A nemesség tudósíttatván, hogy Bántornyi emberei között nemtelenek találtatnak, majdnem egyhangúlag ellene fordult, s már tizenkét órakor nagy többséggel Réty kiáltatott ki alispánnak. Neje, ki a Tiszaréten történtekről már valamivel előbb hírt vett, mihelyt ezt hallá, kocsira ült s Macskaházyval hazafelé hajtatott. Krivérnél mint másodalispánnál – mert Édesy, ki e hivatalt eddig viselé, önként lelépett – nem volt nehézség; miután pedig azon párt, mely az első tisztviselőknél legyőzetett, itt is, mint közönségesen, visszavonult, a tisztújítás ezután csak papmarasztáshoz hasonlíta s két óra előtt bevégeztetett. Mire a főispán szinte értesíttetvén az állítólag Viola által elkövetett rablásról, a járásbeli főbírót esküdtjével azonnal nyomozás s a rabló üldözése végett kiküldé.

A taksonyi főispán tehát – így csalódik a hatalom e világon – a főbírót esküdtjével együtt pandúrok s biztosok kíséretében hihetőkép Tiszaréten képzeli; mi, belépve szobájába, nyugodtan, nagy tölgyasztala mellett találjuk az érdemes férfiút, s ha Kenyházi esküdt mellette nem ül, talán alig jutna eszünkbe, hogy a főbírót hivatalos kiküldetésében látjuk. A két férfiú mozdulataiban, melyekkel poharakat töltöttek s tálakat ürítettek ki, nem volt semmi, mi arra mutat, hogy zsiványok elfogásában járnak el. Olvasóim ezen bámulnak talán; ha azonban meggondolják, hogy éppen tisztújításról jövünk melyen Nyúzó háromévre ismét főbírónak választatott, s hogy a német közmondás, mely szerint új seprők legjobban sepernek, nálunk sokszor megfordítva áll, – a seprők közt épp akkor tapasztaltatván legtöbb szorgalom, midőn azoknak megújítása kívántatik, – bizonyosan nem bámulnak annyira, mint sok más dolgon, főkép ha azon számos okot meggondolják, mely érdemdús tisztviselőnket arra bírá, hogy Tiszarét helyett, hová küldetett, egyenesen haza Garacsra menjen.

Mindenekelőtt Nyúzó, hogy a főispán iránti tiszteletét s hivatalos buzgóságát tanusítsa, még mielőtt megebédelt, indult el hivatalos útjára; miután pedig minden mozgás s így az is, melyet a kijelölt tisztviselő a kortesek vállain tesz, az étvágyat neveli: ki kívánhatná igazságosan, hogy a tiszaréti járás törvényes bírósága éhgyomorral egész Tiszarétig hajtasson s ne menjen inkább Garacsra, mi Porvárhoz jó másfél órával közelebb fekszik? Írva áll a szentírásban: hogy boldogok, kik éheznek és szomjúhoznak az igazság után (talán ez oka, miért tartatik hazánk, hol ily szomjúságra annyi alkalom van, némelyek által a világ legboldogabb országának); – de hogy az is boldog állapot, ha maga az igazság, vagy mi ugyanaz: ha azok, kikben az igazságot személyesítve látjuk – éheznek, az nincs megírva sehol, s Nyúzó miért tenné magán az első kísérletet? Azonkívül Pista és János pandúrok Garacson, a biztos hihetőkép Szentvilmoson vala, s azután, mint Kenyházy esküdt úr igen helyesen megjegyzé, a teins vármegye csak nem kívánhatja, hogy ők magok fogják el Violát? Esteledett, s ily időben ildomos ember – főkép ha neki, mint Nyúzónak, egy egész banda bosszút esküdött – zsiványt inkább kerül, mint keres; végre, – s ez ok a jellemes tisztviselőkre talán nem volt minden hatás nélkül, – miután az utolsó rablás Tengelyin követtetett el, Nyúzó s esküdtje nem igen bánják, ha a gonosztevők csak akkor kerülnek az igazság kezei közé, midőn az elrabolt tárgyak többé kezeik közt nem találhatók. Szóval, Nyúzónak száz oka volt, miért nem ment még aznap Tiszarétre, s ki őt ó-bőrszékén, pipával szájában ott látá ülni nagy asztala mellett, melyen már édesapja ítéleteket írt s most két üres s egy megkezdett borcilinder a jelen háziúr foglalatosságait mutatja, míg egy félig felemésztett tál kocsonya, csontig lemetélt sódar, s a brinza, – miből, fájdalom! csak a faedény maradt meg, – az ebéd élvezeteire emlékeztetének: nem mondhatá, hogy Nyúzó, midőn hazajött, helytelenül cselekedett. A házban annyi magyar kényelem látszék mindenfelől; magyar ember szíve emelkedett, ha csak körültekintett.

A kényelemnek, tudva van, első kelléke, hogy semmi utunkban ne álljon. Nyúzó szobája e tekintetben tökéletesen kielégítheté a legtúlzóbb kívánatokat. Az ágy, mely a szoba egyik szögletében állt, nem lehete keskenyebb; egy, hozzá mind barna színre, mind keskenységre, mind arra nézve hasonló szekrény, hogy reá is ruhák, írások, kalap s bot, szóval minden, minek egyéb helye nem volt, halomra hányatott; egy kis asztal az ablakok egyikében; négy bőrszék s egy lábnyi szélességű hasonló pamlag nem igen akadályoztaták a vendég mozdulatait; s maga a nagy asztal annyi különféle dolgokra használtaték – a vendégek nagy része Garacson közönségesen rajta ül, – hogy a helyet, melyet elfoglal, tökéletesen meg is érdemli, mit nem mindenkiről mondhatunk hazánkban. De ha a szabad mozoghatás magyar embernek Nyúzó szobájából jól esett, főkép korunkban, hol Pestet utánozva, faluhelyeken is a bútorok oly össze-vissza rakatnak, hogy közöttük botlás nélkül elmenni majdnem lehetetlen, mi ezen élvezet ahhoz képest, hogy belépve, mindenki látá, miként itt azt teheti, mihez éppen kedve van? Ádám s Éva akkor érzék először, hogy édeni boldogságuk elveszett, mikor szégyenleni kezdvén magukat egymás előtt, öltözetről gondoskodtak; s mit mondjanak azon szegény honosink, kiket évről-évre új korlátok fognak körül, kik ha gőzhajón utaznak, mit kebleikben éreznek, azt ki sem köphetik anélkül, hogy valaki ellenök keserű panaszokra ne fakadna; kik itt-ott elkorcsosodott asszonyaink termeiben még pipára sem gyujthatnak, bár legfinomabb ezüstből volna is kupakja. Kényelmes hely ez, hol az ember magát kényelmesen érezheti, hol magát zseníroznia nem kell – hála Istennek! hogy legalább még magyar szavunk nincs ez átkozott fogalom kifejezésére – s ki ilyent keres, e háznál jobb tanyát nem találhat. A pipa- s kandallófüstben rég elbarnult fal, melynek egyedüli ékessége a magyar vezérek vörös s kék atillában festett képei (mind szép bajszos magyar ember, csupa izmosságból görbe lábakkal, fejökön kalpag, kezeikben buzogány vagy zászló, lábaik alatt nevök aláírása, úgyhogy Attilára s testvérére, Budára oly hamar reá ismersz, mint ha évekig vele laktál volna) a padozat, melyet régóta ismét föld takar, magok a pókhálók, melyek a szoba gerendáiról kényelmesen lecsüggnek, mintha a belépőnek mondanák: ne zsenírozza magát ön, úgyis azon világítás mellett, mely nappal a két kis ablak elhomályosodott tábláin e szobába hat, vagy estve az egy faggyú gyertyától elterjed, kár lenne.

Nyúzó érzi helyzetének mindezen kényelmeit, s visszatámaszkodva székén, boldog ábrándokba merül, minők csak szolgabírónak lehetnek, ki magát ismét három évre megválasztva látja. – Megvagyunk! – szólt néha, nyájasan mosolyogva; – megvagyunk! – szólt ismét, az asztalra csapva – no várjatok! – s összeszorítá fogait, hogy a rövid szárú pipa homlokáig emelkedett. Keblét leírhatatlan boldogságnak érzete tölté, a fél vármegyét megverte volna örömében. Néha lelkét egyszerre szomorúság szállta meg; ez természete emberi nemünknek. Ha öröm könnyet facsar szemeinkből, nem tudjuk soha, nem fogja-e fájdalom tölteni szívünket, még mielőtt amaz arcainkon lepergett; s Nyúzónak e ház oly teli vala emlékekkel. Ez asztal, mely mellett ült, nem volt-e ugyanaz, melyen negyvenöt év előtt, mindjárt születése után először, s mint a megyében sokan mondják, utószor megmosatott, nem mellette élte-e legkedvesebb s legboldogabb óráit, azokat, melyekben egy togátustól olvasni, s melyekben egy táblabírótól ferblizni tanult; nem e mellé ülteté-e kedves feleségét, midőn őt házához hozva, örömében úgy megrészegedett, hogy még maig sem tudja, miként került aznap ágyába; s annyi boldog lakoma s nehéz ítélet, miknek ez asztal vala színhelye s miknek bor- s tenta-nyomait az máig megtartá! Eszébe jutott a hetven forint negyvenhárom krajcár, mit a tisztújításra költött, eszébe jutott édes apja, ki szinte szolgabíró volt e járásban s őt nem egyszer megtépázta e szobában, eszébe jött menteprémje, melyet a kortesek elszakítottak, s hogy felesége most két éve két első fogát törte ki, de egyszerre szomorúságának közepette ajkai ismét mosolyogni kezdének. – Megmaradtunk! – szóla, félig magában s a bú messze elszállt homlokáról. A járásban sok zsidó van, így gondolkozott magában, és ha édes apja meg nem hal, ő nem lehetne főbíró; a prém, melyet elszakítottak, úgyis semmibe se került, s hihetőkép hasonló utódot fog találni; s ha felesége kitörte fogait, legalább csak a felső fogakat törte ki, s mégis oly tokányt, mint ő, senki sem főz a vármegyében; s mindent összevéve boldogabb ember még sincs járásában nálánál. Kivéve talán esküdtjét, mert ha, mint némelyek hiszik, igaz, hogy annyival boldogabbak vagyunk, mennyivel kevesebbet tudunk magunkról, boldogabbak álmunkban mint ébren, legboldogabbak akkor, ha végre álmaink sem bántanak többé: ez bizonyos valószínűséggel bír. Az esküdt, két könyökét az asztalra támasztva fél óra óta kedvenc dalát éneklé:

Aki Nyúzót nem szereti, haj! haj! haj!

Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!

De ámbár szava mindig erősebbé s harsogóbbá lőn; mint félig kiürített poharából észrevehető, nincs egészen magánál. Erre mutat arca is, mert noha szemei nyitvák, mégis vonásainak kifejezése olyatén, minőt csak alvajáróknál látunk.

– Te Bandi! – szólt végre a főbíró, kit esküdtjének nem szűnő éneke kényelmes ábrándaiban zavart.

A másik tovább danolt, csakhogy szava hangosabbá lőn.

– Bandi, mondom, ne ordíts úgy! – Bandi a szólóra emelé szemeit, de az ének csak még hangosabbá lett.

– Részeg! – gondolá Nyúzó magában s felkelve nem minden nehézség nélkül, esküdtjéhez ment s megrázá vállánál, mire a másik fölemelve fejét, mintha álomból ébredne, bámulva kérdé: – Mi kell, no?

– Hát megvagyunk – szólt a főbíró, kinek fejébe, úgy látszik, más gondolat e napon nem fért. És a törvényes bizottság nevetni kezdett hosszan, hangosan, a falakat megrázó hahotával, mint magok a vezérek, kiknek képei a falon függtek, sem nevethettek örömükben, midőn Szvatopluktól az egész szép hazát egy fejér lóért kapták meg.

– Mit nevetsz? – szólt végre Nyúzó, kinek képe egyszerre egész bírói komolyságát visszanyeré.

– Azon nevetek – válaszolt a másik, mindig kacagva – hogy készültek ellenünk, s azért mégis megvagyunk!

– Igazság, bruderkám, megvagyunk, – szólt a főbíró most ismét mosolyogva – csak úgy van az, szemesé a világ!

– És fülesé – pótolá a másik a félig töltött poharat kiürítve.

– Igazság! mi megmaradtunk, no várjatok csak; – szólt, öklével az asztalra csapva – mást akartatok szolgabírónak, majd meglássuk, kinek volt igaza.

– És helyettem kit akartak! – folytatá a másik szinte nemes haragra gyúlva – azt a Görögi Vincét, jött-ment embert, éppen most került ki az utósó iskolából.

Mit az esküdt annyival nagyobb hibának tartott, minthogy maga soha az utósó iskolában nem volt s tudományait a negyediknél végzé, mi mint tudva van, némely megyében bírói hivatalok viselésére untig elégnek tartatik.

– Főkép az a Tengelyi vigyázzon magára – vágott közbe Nyúzó, s arcán mindazon keserűség vala látható, mely azt józan állapotában jellemzé, – rég föltettem magamban –

– Jó, hogy nem nemes ember többé, – mondá az érdemes esküdt. – Jobban hozzá férhet az ember.

– S még mi menjünk – mormogá a másik – hogy kárát megkerítsük.

– Igen, s késő éjtszaka, rossz időben, mikor becsületes ember otthon marad – tevé hozzá pótlólag az esküdt – s a zsiványok az embert minden bokorból agyon lőhetik. Majd bizony, ki hallott ilyet?

– No látod, Bandi, – válaszolt a másik, mélyebb belátás kifejezésével – az csak onnan van, mert ezeknek a nagy uraknak nincs semmi megyei praxisok. Magunk között legyen mondva, Bandi, a mi főispánunk se jobb a többinél. De se baj! ő parancsol s az ember aztán azt teszi, amit akar; látod öcsém, minden hivatalnak megvan a maga hatásköre.

– Igen, de éjjel még se kellene kiküldeni az embereket – s az esküdt hihetőkép folytatta volna bölcs megjegyzéseit, ha kocsizörgés, mely az udvarban hallatszott, figyelmét magára nem vonja.

– Ki lehet ez? – szólt a főbíró gondolkozva, – azt hittem, nem is tudják, hogy haza jöttem.

– Valami instansok, – mondá Kenyházy nyugodtan s friss pohár bort töltve magának, – most egymásután fognak jőni, hisz megmaradtunk!

Macskaházy, ki bundájában a szobába lépett, minden további találgatásnak véget vetett.

– Te vagy, barátom? – szólt Nyúzó a száraz ügyvédet kebléhez szorítva s kétszer megcsókolva úgy, hogy más országban a legszebb asszony megelégedhetett volna – jó, hogy jössz, majd preferánszozhatunk.

– Servus humillimus! – dörmögött az esküdt, ki a felkelést ez egyszer inkább nehéznek, mint szükségesnek tartá.

– Ma nem játszunk, – szólt Macskaházy, alig szabadulhatva Nyúzótól, ki ismét csókoláshoz fogott – azonnal indulnunk kell.

– Indulnunk, s hová? – kérdé Nyúzó.

– Igen, hová? – visszhangozá Bandi – ma egy tapodtat sem megyünk, preferánszozunk, ugy-e Pali?

– Dehogy megyünk, dehogy! – mondá emez, ismét Macskaházy után nyúlva, ki látva a két tisztviselő állapotát, türelmetlenül rázá fejét, – ha nem maradsz itt jó szántodból, kivesszük kocsikerekedet, ugy-e Bandi?

– Igen, kivesszük, és aztán a teins úr mehet, ahová tetszik.

– Bizony, választatástoknak később is megihattátok volna áldomását – szólt Macskaházy vállvonítva.

– Talán bizony, azt hiszed, hogy részeg vagyok, – kiáltá Nyúzó – hogy nem vagyok eszemen? Átkozott prókátor! Ki az első alispán? Réty, és a második? Krivér, és –

– Tudom, tudom, de az Istenért, szóljunk hát józanon.

– És ki az esküdt? – dörgé Bandi. – Kenyházy András, éljen!

– Jól van, hát szóljunk józanon, – válaszolt a főbíró, összeszedve magát – hát hová kellene mennünk?

– Szentvilmosra.

– Nem vagyok én részeg, hogy most kimenjek – kiáltott az esküdt.

– És miért? – kérdé tovább Nyúzó.

– Viola ott van, ma kell őt megfognunk, vagy soha; holnapig a rablott írásokon túladott.

– Majd elfogjuk holnap – válaszolt Nyúzó méltósággal.

– De mikor mondom, hogy holnapig az írásokat nem találjuk többé nála.

– Annál jobb, – mondá a másik nyugodtan – majd bizony, éjtszaka fogok járni, nyakamat törni, csakhogy Tengelyi uram írásait szerezzem meg; járjon maga utána, ha tetszik.

– Igen, járjon maga utána, ha neki tetszik. – ismétlé nevetve az esküdt. S Macskaházy kétségbeesett tekintetet vete a két érdemdús tisztviselőre. Végre Nyúzót karjánál fogva az ablakok egyikéhez vezeté, hol vele sokáig halkan beszélt, míg az esküdt, előbbi melódiájához visszatérve, ismét fejét kezére támasztva, halkan énekelni kezde: