Mondják, nincs nehezebb dolog, mint embereket észre hozni, s meglehet, igaz. Hisz mióta a föld tengelye körül forog s rajta emberek körüljárnak, hány kísérté meg e nehéz feladatot! s hány tapasztalta, hogy hasztalan fárad! – Nehéz dolog embereket észre hozni; de vannak alkalmak, midőn az is nehézséggel jár, hogy őket eszöktől megszabadítsuk, – s Kálmán ez este százszor átkozá végzetét, mely úgy látszott, nem engedé, hogy Nyúzót lerészegíthesse. Macskaházyról nem is szólok. Az ügyvéd azon szerencsétlen teremtések közé tartozott, kik mindig józanok. – Ennél Kálmán még kísérleteket sem tett. A többiek, a bárót sem véve ki, nagy erőltetés nélkül, mintegy önként teljesíték fiatal gazdájok kívánatát. De a főbíró, mint szikla, melyen a zápor nyom nélkül patakzik le, mint sziget, melyet a tenger árjai hasztalan mosnak, a legjobb vörös s fehér bor hatalmának ellentállt. – Nyúzó közönségesen kerti borral élt, s Kálmán pincekulcsát arra használta, hogy azon jó, de közönséges vörös s fehér bort, melyet Kislaky vendégei máskor kaptak, a legerősebb egri- s hegyaljaival cserélje fel. A főbíró nem tartozott azok közé, kiken – mint mondani szoktuk – soha a gyengeség erőt nem vesz, s magok olvasóim Garacson oly állapotban látták őt, minőbe őt most Kálmán helyheztetni kíváná; de a gyűlölt Völgyesynek jelenléte, Macskaházynak intései, leginkább pedig a nemes dicsvágy, hogy eddig szerzett hírét, mint Taksony megyének legerősebb ivója, ne kockáztassa, oly tökéletesen ellensúlyozák a bornak hatását, hogy ivási remekletei után is a részegségnek még semmi nyomai nem mutatkoztak.
– Le akarsz részegíteni, úgy-e? – mondá Nyúzó, miután ismét egy pohár vörös bort ürített ki, oly képpel fordulva Kálmánhoz, mintha keserű orvosságot ivott volna. – Hagyj fel ily bolondságokkal. Nincs ember, ki engem részegen látott.
– Láttalak bruderkám, – szólt az esküdt, barátságosan mosolyogva, – s pedig emberségesen részeg voltál.
– Kicsoda? – kiáltott Nyúzó.
Zátonyi, ki két könyökére támaszkodva, mély gondolatokba merülten nézé Macskaházyt, ki épp a kártyákat keveré, a lármára felnézett s megjegyzé, hogy csakugyan szép statáriális eset, melyet ma láttak. – A tizenhatodik, melynél életemben jelen vagyok s mindeniknél végeztünk valamit.
– Az nem tartozik a dologhoz, – mondá haragosan Nyúzó, – én kérdeni akarom ezt a vén esküdtemet –
– Nem tartozik a dologhoz? – szakítá félbe Zátonyi, mindazon elevenséggel, melyet nehézzé vált nyelve engedett. – Nem vagyunk-e most is statáriális eljárásban? A törvényszék együtt marad, míg az ítélet végrehajtva nincs.
– Bolondság! ez sem tartozik a dologhoz, – válaszolt a másik, fejét haraggal rázva – mikor én Kenyházyt akarom kérdeni –
– Bolondság! – szakítá félbe a táblabíró, a kiosztott kártyákat, melyeket éppen kezébe vett, méltósággal az asztalra csapván, – mikor én mondom… mit is akartam mondani… igaz, ez nem bolondság, domine spectabilis, kövesse meg magát, gondolja meg kivel beszél s hol szól. A hely szentségét vegye figyelembe, mi itt statáriális sedria vagyunk.
Nyúzó mindig türelmetlenebbé vált. Kálmán, ki egy becsületes veszekedéstől céljának elérésére többet remélt, mint még hegyaljai borától is, helybenhagyást integete Zátonyinak, míg ez nagy önmegelégedéssel folytatá: – Igen, igen, semmi tréfa! semmi nevetség! míg a gonosztevő kivégezve nincs, mi mint statáriális bíróság ülünk együtt. Benn áll az instrukcióban; mint statárium eszünk, mint statárium tarokkozunk, mint statárium –
– Ne kiabáljon a teins úr úgy, – harsoga a főbíró betartva füleit.
– És én akarok kiabálni, és én fogok kiabálni, – folytatá Zátonyi mindig hevesebben, – s szeretném látni, ki fog megakadályoztatni benne. Én Taksony megyének oly táblabírája vagyok, mint bárki más; most harmadikszor kandidáltak alispánnak.
A báró, ki a vitatkozás alatt kártyáit megnézve hatalmas játékra készült, a lehető legnagyobb türelmetlenséggel játszásra inté társait, de hasztalan. Minden tárgyak között, melyek felett emberek vitatkoznak, nincs egy, melynél több lárma s keserűség támadna, mintha az forog kérdésben: ki józan köztök? s sok ember, ki soha életében egy pohár bort nem emelt ajkaihoz, hajbakapott legjobb barátjaival, csakhogy józanságát senki kétségbe ne vegye. Ki várja, hogy akár Nyúzó, akár Kenyházy ez alkalommal oly könnyen megnyugodjanak, főkép miután Kálmán mindent elkövetett, hogy vitájok keserűségét nevelje, s a főbíró Völgyesy ajkai körül gúnymosolyt vélt észrevehetni, melyet nem tulajdoníthatott egyébnek, minthogy e gyűlölt ellenség azon merész ajánlkozásának kivihetőségén kételkedik, miként ő, Nyúzó Pál, minden pohárra, melyet Kenyházy iszik, hármat ürítend ki, anélkül, hogy megrészegednék.
– Már barátom, ami sok, sok, – mondá Kálmán, – ezt soha életemben nem hiszem.
– Nem hiszed? – kiálta Nyúzó.
– Nem én, – válaszolt Kálmán, – fogadok akármibe.
– Jól van; két fejős tehén, agaram ellen.
– Nem bánom, noha az agár nem sokat ér, úgy is elveszted.
– Áll a fogadás, ide a poharakkal.
Kálmán alig titkolhatta el belső örömét. Macskaházy mindent elkövetett, hogy a fogadás visszavonassék; Kenyházy azonban nevetve kiüríté első poharát. Nyúzó, ígérete szerint, felhajtott utána hármat, s a játék valamivel lármásabban tovább folyt.
Míg Kálmán ilymódon az urakkal foglalatoskodott, addig János nem kisebb sikerrel működött a hajdúk s őrök között, úgyhogy egy kislaki parasztot s egy vén hajdút kivéve, ki maga is katonaviselt ember vala, nyolc óra után alig találkozott valaki az udvarban, kit a legnagyobb hízelgő józannak mondhatott volna.
A rabnak kamarájában, melynek ajtaja elébe éppen e két józanabb őr állíttatott, mély csend uralkodott. Miután Vándory, ki őt a vallás vigasztalásaival a halálhoz elkészítette, távozott, neje ment hozzá, s azóta az őrök, ha néha fülöket az ajtóhoz tevék, csak a halk suttogást vevék észre, melyben a két szerencsétlen egymástól végbúcsút vett, a főbírónak szigorú parancsolata szerint csak kilenc óráig levén megengedve akárkinek, hogy a rabbal szólhasson.
E külső csend leírhatatlan nyugtalansággal tölté Viola s nejének szívét. Sokszor gondolt életében azon halálra, melynek most elébe megy. A pillanattól, hol a szentvilmosi erdőben megfogatott, sorsa el vala határozva, s ő nem kért, nem mentegeté magát bírái előtt, nem annyira büszkeségből, mint mivel tudta hogy minden ebbeli fáradsága sikertelen. A halál végre mi más, mint éltünk elvesztése, s vajjon az élet e szerencsétlennek mit nyújtott olyast, minek veszte felett keseregnie lehetett volna? Maga neje s gyermekei, kiknek szeretete azon egyedüli kincs, mely neki e világon megmaradt, nem lesznek-e boldogabbak vagy legalább nyugodtabbak, ha a szerencsétlenség, melynek szüntelen fenyegető veszélye egész éltöket egy hosszú kínná teszi, végre megtörtént? Hisz mit tehet ő nejeért, ki általa házi boldogságának örömeitől megfosztatott s földönfutó koldussá tétetett? Mit tehet gyermekeiért, kiknek atyjok neve szégyenbélyeget süt életökre, kiknek nem kívánhat, kiktől nem kérhet mást, minthogy példáját soha ne kövessék? – Ha majdan nem leszek, – így gondolkozott magában – senki e vidéken Violáról szólni nem fog. Ki tudja? talán nőm is végre el fogja felejteni az elátkozott teremtést, ki egész életére csak kínt s szégyent hozott. Gyermekeim megváltozott névvel máshol fogják keresni szerencséjöket, s minden jó lesz ismét. Jobb ma, mint holnap meghalni – s Viola oly nyugodtan várta sorsát, mint kit egy hosszú ideig előrelátott csapás ér, melynek gondolatával rég megbarátkozott. Ez élet iránti közönyösség nem oly ritka népünk között, mint azt olvasóim talán gondolják. – Valamint a rosszabb római imperátorok korában bámulattal látjuk a könnyűséget, mellyel annyian életöktől majd önként, majd a zsarnok parancsolatára megváltak s valamint e tüneménynek okait nem annyira a stoa tanainak befolyásában, mint azon praktikus meggyőződésben kereshetjük, hogy az életen nem sok veszíteni való van: úgy népünk könnyen válik meg életétől, hol napibére vajmi sokszor nem éri fel a fáradságot, mellyel érte szolgált. – Maga Violának neje, mikor a halálos ítéletnek meghallása után ismét eszmélethez tért, nyugodtabb vala, mint előbbi kétségbeesését látva, valaki gondolhatá. A fenyegető vész, mely fejök felett annyi ideig lebegett, lecsapott, – e világon nem vala többé semmi, mitől félniök kellene; – s a végső reménnyel eltűnik nyugtalanságunk is.
Az öreg János jó hírei felzavarák e nyugalmat. A vén katona eleinte feltette magában, hogy az egész megmentési tervet az utolsó percig Violával nem közli. – Isten mentsen meg! így szólt Kálmánhoz, midőn ez azon szándékát nyilatkoztatá ki, hogy a szegény embereket tovább reménytelen állapotukban hagyni nem akarja, – a teins úr mindent elrontana. Ha az asszony megtudja, hogy férjét megszabadítjuk, nem fog uralkodhatni magán, észreveszik és akkor vége mindennek. Legjobb, ha utolsó percig nincs reményök, akkor legalább senki változást rajtok észrevenni nem fog.
Jánosnak okoskodása oly helyesnek látszott, hogy Kálmán által ellenmondás nélkül elfogadtatott, s az öreg huszár később önmagán tapasztalá, mennyire veszélyes valakire titkokat bízni, midőn vén bolond létére – mint később többször életében mondá – alig találkozott Violánéval, magányosan, alig látá ez asszony szótalan kétségbeesését, midőn az egészet maga kilocsogá, s a leírhatlan boldogság kifejezését látva, mely a szerencsétlennek arcán egyszerre átsugárzott, örömében észre sem vette, hogyha e pillanatban valaki a szobába lép, Zsuzsi szerencsés mosolygásából, mellyel Jánosra tekintett, igen sokat gyaníthatott volna. Ki tehet róla! az élet, bármennyit beszélünk tervekről s előre tett számításainkról, nem sakkjáték. A legildomosabb játszó tudva, hogy nyerése nem kizárólag ügyességétől, hanem nagyrészint a sorstól vagy véletlentől függ, nem óvhatja meg magát azon szenvedélyektől, melyeket minden sorsjátéknál működni látunk; az alakok, melyekkel terveinket kivisszük, nem érzéketlen fabábok, hanem érző s hozzánk hasonló lények, kik szenvednek s örülnek, mint mi, kikhez százféle érzemény s indulat köt. – Ki bírja ily viszonyok között mindig megtartani tervét? Midőn az öreg huszár a szobába lépve, hol Violáné gyermekeivel ült, a halvány asszonyt látá, ki alvó gyermekét ringatá karjai között s szomorú gondolataiba merülve nem is véve észre beléptét; midőn a kis Pista vörösre sírt szemekkel elébe lépett s őt a gyermek ellentállhatlan nyájasságával kezénél fogva anyjához vezeté s kéré, hogy vígasztalja őt, s midőn a gyermek Zsuzsi karjai között a neszre felébredett s mosolygva nyitá fel szemeit anyjára, kinek szemei e mosolygásnál könnyekbe lábadtak: akkor Jánosnak feltételei mind füstbe mentek, s midőn Violáné kisdedét ajkaihoz szorítva felsóhajta: – A szegény nyomorult nem tudja, mi hamar árva lesz – az öreg, kemény kezével szemeit törülve, nem válaszolhatott mást, mint: – Nem lesz biz az lelkem Zsuzsi, épp oly keveset, mint belőled özvegy nem lesz – s csak a bámuló tekintetből, melye az asszony reávetett, vevé észre, mit mondott.
A titkot e szavak után már nem lehetett többé megtartani; a kis Pista kiküldetett tehát, s János suttogva elmondá minden készületeit. – Látod – tevé jókedvűen hozzá, – hogy mindenről gondoskodtunk. Sebaj, pár óra mulva, mikor az urak s a strázsák hortyognak, pedig derekasan felöntöttek a garatra, férjed szabad lesz, jó lóra kap s azután kereshetik. Nem kell mindjárt lemondani a világról, nem kell kétségbeesni. Azaz, mit is mondtam? – igazítá ki magát – kell bizony, szomorkodjál csak, essél kétségbe, jajgass, rimánkodjál, máskép az urak észreveszik. Vén szamár létemre nem is kellett volna megmondanom az egészt, nem fogod magadat tettethetni, s akkor mindennek vége volna.
Violáné, mindig suttogva, férje elszöktetése iránt mindenféle kérdéseket tett Jánosnak.
– Add ide egy kissé gyermekedet, – mondá, miután ezekre felelt, – hadd nézzem meg, hadd táncoltassam meg térdemen. Ej be szép gyerek ez! – mondá s egész arca mosolygott, midőn a kisdedet vigyázva kezeibe vevé. Soha szebbet nem láttam – s hogy nevet a csintalan, mintha százszor körülhordoztam volna; dehogy engedjük, hogy apjának baja történjék! Ej, Zsuzsi, ha nekem ily gyermekem volna!
– Az enyimek szeretni fogják kendet, mint második apjokat, – szólt az asszony, tekintetet vetve Jánosra, melyben az anyának boldogsága, midőn gyermekét dícsérni hallja, egész háladatosságával vegyült.
– Igen, mint második apjokat, – válaszolt az öreg, sóhajtva, – de ha az embert úgy szeretik, mint első apjokat, az mégis egészen más lehet. Látod-e Zsuzsi, én sokszor gondolkozom arról, miért nem adott Isten nekem is gyermekeket? Azt mondják, mert nem volt feleségem. Igen, de miért nem volt feleségem? Ha háborúba nem kellett volna mennem, most már unokám lehetne, s hidd el, itt ez ezüst emlékpénzt és keresztemet odaadnám ma mindeniket egy ily gyermekért, mint a tied, – mind a kettőt odadnám biz én egyetlen egyért. De Isten neki! talán azért nincs gyermekem, mert valamennyit egyformán szeretném akkor is. A gyermek mikor kicsi, mind egyformán szép, nincs is különbség köztük, fürgék, elevenek, mint a kis halak s később a feléből is béka válik.
János ekkor közelgeni látá a kis Pistát, ki Vándoryval együtt visszatért, hogy anyját apjához hívja, s csak még hamarjában azon intést adva, hogy a világért el ne árulja magát, távozott nem kis aggodalmak között, midőn a szobát elhagyá s meggondolá mindazon veszélyeket, melyek titkának közlése által támadhatnak, ha Violáné reményeit elárulná.
Az öreg Jánosnak aggodalma azonban e tekintetben egészen felesleges volt. A jó hír, melyet Violánénak hozott, s melyet ez, mihelyt magát férjével magányosan látta, vele közlött, mondhatlan nyugtalansággal tölté szíveiket. Ez természetünk, – a lombatlan fa nyugodtan áll, s a legerősebb szél alig ingatja száraz ágait; a zöld sudarak remegve hajlonganak a leggyengébb szellő érintése alatt, – s ki Violát most látá, midőn szabadulása oly valószínűnek látszott s felgerjedésének okát nem ismeré, nem gondolhata egyebet, mint hogy a szilárd férfiún végre a haláltól való félelem erőt vett. És bámulhatjuk-e ezt? Nem lüktetett-e minden erében azon életerő, mely bármennyi kínok között folyjanak napjaink, mindenünket ösztönszerűleg létéhez köti? Nem látá-e nejét maga mellett? Nem jutott-e szükségkép eszébe, hogy gyermekeinek reá még szükségök van? – Viola régen gondolkozott élete módjának megváltoztatásáról. Most biztos kilátás nyílt előtte. A kislaki gulyásnak öccse, miután előbbi urától bizonyítványát s elbocsátó levelét s a megyétől útlevelét megkapta, meghalt, éppen azon pillanatban, midőn nejével s három gyermekével a harmadik vármegyébe készült, hol neki bátyja ajánlatára, ki előbb maga ott lakott, gulyási szolgálat ígértetett. Az irományok az öreg Istvánnál valának, ki Violát, öccse helyett, maga oda akará vezetni. Ott, húsz mérföldre előbbi élete színhelyétől, magányos tanyán, senki által nem ismerve, nem nyílik-e új élet, új szerencse az ennyit üldözöttnek? s minde boldogság, melyet oly közel, melyet maga előtt látott, nem függ-e egy hajszálon? – Ha valakinek a házban eszébe jut, hogy a tiszttartó padlását a magtártól csak egy ajtó választja el, s a magtár elébe őrök állíttatnak? ha a dörömbölésre, melyet a padlás deszkáinak felfeszítése okozni fog, a strázsák felébrednek? – – száz lehetőség, s mindeniknél a boldogság helyett, melyet maga előtt lát, ocsmány halál s neje s gyermekeinek nyomorúsága! –
Ily állapotban találá rabját Nyúzó, ki miután esküdtjét holtrészegen szobájába viteté, Macskaházy s a tiszttartó kíséretében, nem ugyan biztos lépésekkel, de annyival több méltósággal arcán, tíz óra felé lépett a kamarába. – A változás, mely Violán történt, sokkal szembetűnőbb volt, semhogy főkép Macskaházy s a tiszttartónak figyelmét elkerülhette volna, – s miután Nyúzó, a kamarában körüljárva, a falakat a legnagyobb figyelemmel tapogatta, s a szalmát botjával felturkálta, a tiszttartó neki fülébe súgá, hogy a zsivány egész bátorságát elvesztette.
– Elvesztette!? – mondá Nyúzó, felkacagva. – Úgy-e bár, hát hol most a bátorság, Viola?… Miért vagy most oly alázatos, hisz máskor legénykedtél?
– Teins uram – válaszolt a megszólított, ajkait harapva, – a lépés, melyre készülnöm kell, nem gyerekség, s az embernek szíve is van. Feleséget s gyermeket hagyok magam után, s ki tudja, szegényekből mi lesz.
– Feleséged, persze Zsuzsi? – no – tevé mosolyogva hozzá – arról majd gondoskodom.
Violának felforrt vére, de erőt vett magán s hallgatott.
– És gyermekeid? hát ha majd felnőnek, – folytatá a főbíró jókedvűen, – odakerülnek, hova te. De minek ennyi locsogás? – szakítá félbe magát egész főbírói méltóságával. – Te Zsuzsi, lódulj, elég időtök volt pityeregni, és te készülj holnap reggelre.
A rab, kiben e pillanatban helyzete bizonytalanságának kínos érzete épp úgy feltámadt, mint nejében, remegve megölelte őt, s a szerencsétlen asszony nem bírt megválni férjétől, kit görcsösen átfogva karjaival, fájdalmának egész szenvedélyével szorított kebléhez.
– Mondom, elég időtök volt pityergésre! – kiáltott Nyúzó, botjával türelmetlenül egy székre csapva, – ki innen, s azzal vége. – Zsuzsi, kit a főbíró, midőn szava nem fogadtatott, kendőjénél fogott, ellentállás nélkül elvált férjétől s az ajtón kiigazíttatott, hova őt Macskaházy és a tiszttartó követték. Nyúzó még egy percig megállt s szemeit a rabra függesztve, megelégedett mosolygással nézé sápadt arcvonásait s a remegést, melyet ajkai körül észrevett s félelemnek tulajdonított. – No, Viola, – mondá végre nevetve – ki akasztatja fel holnap a másikat? Megígértük egymásnak úgy-e? – lám, én szavamat tartom. – S ezzel a főbíró kiment, s az ajtót bezárta maga után.
A tömlöc ajtaja mellé, mint mondám, a két legjózanabb őr állíttatott fel; miután azonban a regényíró is a valószínűség keskeny korlátai közé szoríttatik, meg kell vallanom, hogy annyi bor után, mennyit János biztatására e két ember ivott, e józanság nem vala olyan, hogy vele Macskaházy megelégedett volna, s éppen sóhajtva panaszlá a tiszttartónak, miként ura túlvitt vendégszeretete következtében az egész ház részeg, midőn Nyúzó a rabtól kijött.
– Ki részeg? mi részeg? – mondá mérgesen a szólóhoz fordulva, kinek csak utolsó szavát hallá. – Kikérem magamnak, itt senki nem részeg, senki nem lehet részeg, azt mondom én, és punktum.
– Ne prostituáld magadat, – súgott Macskaházy fülébe, – ki szólt rólad? de itt ezek az emberek, nézd csak, leitták magokat, mint a csap.
– Igazság! – kiáltott most Nyúzó, – mind részegek vagytok, semmirekellők, felakasztatlak. Ha a zsivány elszökik, egyik lóg közületek, úgy vigyázzatok magatokra. Csúfság lerészegedni az embernek; elinni eszét, mint a vadállat.
Az őrök természetesen esküdtek, hogy egy csepp bort sem láttak s hogy rabjok, ha ördög volna is, bizonyosan nem szökhetik meg. Macskaházy azonban biztosabbnak gondolá, ha mindemellett az ajtót lakattal bezárván, a kulcsot magával viszi, mit azonban Nyúzó, mint egyenesen hivatalába vágó beavatkozást, annyival kevesebbé tűrt, mennyivel inkább észrevevé, hogy a kulcs Macskaházy által azért kívántatik, mert józanságához bizodalma nincs. A főbíró tehát önzsebébe dugta a kulcsot, s nem kevés káromkodással, mely között a részegség ocsmány bűne ellen kikelt, aludni ment.
Kislakon minden ismét csendes lőn. A bírák nehéz fáradalmaik után ágyaikba vonultak. A kapunál s ház körül felállított őrök, mihelyt a főbíró távozott, lefeküdtek s a kislaki bor dícséretét hortyogák. A tiszttartó fejére húzta hálósüvegét, s fontosságának s e napon mutatott ügyességének érzetében dunnája alá bújt; s habár Violáné a bizonytalanság minden kínjaival keblében dobogó szívvel ült az ágy mellett, melyen gyermekei aludtak, s most először életében nem érzé megnyugtatva szívét, midőn az angyali békét látá, melyet az álom gyermekarcaikon elterít; habár Kálmán sebes léptekkel méré fel s alá szobáját, alig várhatva a pillanatot, melyben terve kiviteléhez hozzáfoghat, s maga az öreg Kislaky most először évek óta nem talált álmot és sóhajtozva hánykolódott ágyában: az úri udvar körül minden hallgatott, s csak a kutyák, melyek a faluban időről-időre felszólaló társaiknak feleltek, szakíták félbe ugatásaikkal az ünnepélyes csendet.
A rab kamarájában szinte minden hallgatott, s az ajtó elébe állított őrök, mihelyt a félelem, melybe a főbíró által hozattak, hatni megszűnt, nagyokat ásítva várák a pillanatot, melyben mások által felváltatnak.
Az éj sötét s hideg vala. A felhők, melyek az eget egész napon át takarták, leereszkedve nedves ködfátyolt borítának a tér felett, s noha mindketten János segedelmével derekasan felmelegíték gyomraikat, a nedvesség, mely ruhájokon keresztül kívülről jött, győzni kezde a nemesebb nedvek felett, melyeket belsejök magában rejtett, s noha a katonaviselt hajdú nyugodtabban tűré sorsát, társa sóhajtozva panaszkodott a hideg ellen, melyben ha fel nem váltják, ő bizonyosan megfagy.
János, egyaránt megelégedve az éjtszakával, mely oly sötét vala, hogy három lépésnyire sem lehetett látni, s a külső őrökkel, kik mind mélyen aludtak, azalatt Petivel találkozott, ki Viola lovával a kert kerítése megett várt. Az öreg cigány vasrudat, fogókat, szóval minden a padlás felfeszítéséhez szükséges készületeket hozott magával, s azon hírrel jött, hogy István gulyás éjfél előtt lovaival s szekerével a szérűskertnél lesz, hogy Zsuzsit s gyermekeit elvigye. Peti tanácsa szerint Viola nejét s gyermekeit a főbíró hatalmában hagyni nem lehetett. István gulyás legjobbnak találta, ha ezeket egyenesen új rendeltetésök helyére viszi, Viola maga lóháton utánok jöhet.
Az öreg János e hírekre nem kis megelégedéssel pödré bajszát, – s miután Viola jó lovát megsimogatva a kerítéshez kötötte s Petinek meghagyta, hogy a magtár közelében rejtezzék el, maga ismét a kamara előtt álló őrökhöz tért vissza, kiket bosszúságára még ébren talált.
– Hát nincs-e még tíz óra? – szólt, midőn Jánost megismeré, az egyik, ki elfáradva leült, s hogy bundáját jobban összefoghassa, puskáját maga mellé a földre fektette.
– Persze, – szólt sóhajtva az előbbi, – inkább hatszor robotra mennék; még katonának is sok. Ím pajtásom háborúban is volt, mégis azt mondja, soha ily sokáig vártát nem állt.
– Ki tehet róla – mondá a másik, – mikor parancsolat.
– Persze parancsolat, – sóhajtott ismét az előbbi, – az uraknak könnyű parancsolni. Menj ide, menj oda, állj itt, fázzál, koplalj! – ők jóllakva lefekszenek. Még ha legalább enni adnának, vagy egy kis pálinkát – csakhogy meg nem fagyunk.
– No várjanak kendtek, – mondá János, – Kálmán úrfi mikor ma jöttem, égett bort adatott, fenn áll a szobában, még majdnem az egész palack teli van, majd abból hozok.
S ezzel János elment, s Kálmántól, kit a dolgok állásáról tudósított, egy majdnem teli palack sligovicával s egy darab kenyérrel tért vissza.
– Látják kendtek, – szólt az öreg huszár, miután palackjából egy kortyot nyelt s azt előbb a hajdúnak, azután a másik őrnek odanyujtá – ez mind csak onnan van, mert a házban nincs senki, aki becsületesen kommandírozni tudna. Ha akár a főbíró, akár másvalaki ezek közül az urak közül valaha katona lett volna, nem kellene itt állniok, gondoskodott volna ablőzungról, s most pihenhetnének, hanem így –
– Hisz végre csak felváltanak! – szólt az őr elijedve a kilátástól, hogy az egész éjt itt töltendi.
– Boldogok, akik bíznak az Úrban, – mondá János nevetve, – szeretném tudni, kivel váltsanak fel, mikor a többiek mind alszanak.
– Add ide még egyszer azt a palackot, még mindíg fázom – mondá az őr, türelmetlenül rázva fejét, míg társa nagyokat sóhajtva, fegyverére támaszkodott.
János, mielőtt a kívánt palackot odanyujtá, úgy tetteté magát, mintha ő is innék, s e cselekvés által a hajdút példája követésére bírá. Az egész ideig az öreg huszár azzal mulatá őreit, mennyire bizonyos, hogy senki felváltásukra jőni nem fog. Azalatt a palack mindíg kézről-kézre ment, míg az egyik őr végre szörnyet ásítva esküdött, hogy mi őt illeti, ő nem tarthatja ki tovább s mindjárt lefekszik; a hajdú is, bár a szigorú parancsolatról szólt, megvallá, hogy maga sem tudja, hogy' marad ébren reggelig.
– Tudják-e kendtek, mit? – mondá János barátságos hangon. – Katonaember vagyok, eleget strázsáltam életemben s egy cseppet sem vagyok álmos, menjenek a fészer alá s feküdjenek a száraz szalmára, ha érzem, hogy álmos leszek, felköltöm. Addig kialusszák magukat, s holnap, ha a szolgabíró jön, ébren lehetnek.
Ez ajánlat a paraszt-strázsától azonnal, a hajdú által, kiben régi katonai engedelmességének még némely nyomai megmaradtak, kételyek után elfogadtatott, s János rövid idő mulva a fészerből hortyogást halla, melyből valószínűvé vált, hogy terve kivitelének többé semmi útjában nem áll.
Az öreg huszár letevé fegyverét, melyet a hajdútól általvett s halkan a fészerhez lopódzott. Meggyőződvén, hogy csakugyan mindkét őr már alszik, azonnal a magtárhoz sietett, hol Peti s Kálmán a legnagyobb türelmetlenséggel várának reá.
János lehúzta csizmáit, – a cigánynak erre nem volt szüksége, – s miután a lépcsőzeten lámpást gyujtottak, csendes lépésekkel felsiettek a magtár padlására, míg Kálmán utánok nézve az ajtó előtt megállt, s köpönyegébe burkolva, dobogó szívvel hallgatódzott: nem történik-e valami, mi által terve utolsó pillanatban megakadályoztatnék.
Nem soká álla így, midőn egyszerre lépéseket halla. A közelgő a házból jött, hol a törvényszéki tagok aludtak s Kálmán, a magtár másik oldalára vonulva, már káromkodni kezde magában, hogy Nyúzót nem bírta eléggé lerészegíteni, midőn az alakban, mely nagy bottal s lámpással kezében lassú lépésekkel közelgett, Macskaházyra ismert. Kálmán első pillanatban bizonytalan vala, mit tegyen, s volt egy perc, melyben az ildomos ügyész a leütésnek legnagyobb veszélyében forgott, ha az ifjúnak eszébe nem jut, hogy az zaj nélkül nem történhetik, s hogy minden perc, mellyel az előbb történik, Viola megmenthetésének valószínűségét kisebbíti.
Macskaházy lámpásával mindíg tovább haladt a kamara felé, s alig képzelhetni a meglepetést s haragot, mely keblét eltölté, midőn a kamarához érve lámpájával körülvilágított s látá, hogy a rab őr nélkül hagyatott. – Mindjárt gondoltam, szóla magában, hogy itt valami gazság céloztatik. – Kálmán úrfi Nyúzót s minden őröket és cselédeket lerészegített. Meg akarják szabadítani, világos! A törvényszéknél nem sikerült, most erőszakot céloznak. Vissza kell mennem, felköltök egy pár embert s akár magam strázsálok itt reggelig… Violának meg kell halni! ha ügye rendes törvényszék elébe kerül, vallomásaival engem kever belé, s ki tudja, számos elleneim mellett mi lehetne következése?!
Az ügyvéd már visszafelé fordult, midőn a rab kamarájában hallatszó zaj figyelmét magára vonta. Úgy látszott, mintha recsegést hallana. Az ajtóhoz illeszté fülét s világosan hallá, miként emeltetik ki egy padlásdeszka, s miként eresztetik le valami a kamarába. – A padláson törnek be! – kiáltott fel – átkozott! nincs itt senki? Várjatok, semmirevalók, itt vagyok! – S Macskaházy minden ildomossága mellett annyira megfeledkezett magáról, hogy a rabhoz bement volna, ha Nyúzó, a kamarát elzárva, a kulcsot nem viszi magával.
E lármára, melyet a kamarában dolgozókon kívül, kik éppen a padláson talált lábtót a tört résen leereszték, Kálmán is hallott, a fészerben alvó őrök felébredtek, de nem annyira, hogy teljes eszmélethez jussanak; annyival nagyobb rémülés tölté el a szegény tiszttartó szívét, ki egy idő óta a halálos félelem minden fokozatain szintúgy keresztülment, mintha ő lett volna az, kit a törvényszék elítélt.
A tiszttartó, mint mondám, soha életében büszkébb érzelmekkel nem tette fel hálósüvegét, mint ez este. A leereszkedő mód, mellyel a törvényszék minden tagjai s főképen a báró – ki mégis csak szinte mágnás – vele az egész napon át szóltak, a fontos megyei, sőt mondhatni országos feladat, melyet ez nap teljesített, a bámulatraméltó találékonyság, melyet minden dolgoknak célszerű elrendelésében tanúsított, s melynek híre kétségen kívül messze száll, önszemei előtt, – noha az érdemes férfi magát soha lenézni nem szokta – mintegy kettőzteték becsét. A tiszttartó tökéletesen meg volt elégedve magával. – Hej! – így álmélkodott – ilyenekre születtem én! mit ér az ostoba gazdálkodás! Szemetet hordatni, szántatni, vettetni, nyomtattatni, ez nem nekem való. Nekem juristának kellett volna lennem, az Isten arra teremtett. – Átgondolá, mi lehetne, ha jogot hallgatott volna. Alispán, ki tudja, talán a hétszemélyes táblánál bíró, főispán, kamarapraeses vagy ország zászlósa. Törvénytudóból mi nem lehet Magyarországban?! Képzete, segítve az erősebb bor által, melyet a vacsoránál a többiekkel ő is ivott, nem ijedt vissza semmitől és a vastag ember nyugtalanul hánykolódott körül ágyán, mintha mind e hivatalok már-már vállait terhelnék.
De tudjuk, az álomnak nincs erősebb ellenszere ily ábrándozásnál. A hasonszenvi gyógyítás elveit látszik bebizonyítani, hogy éber álmaink, melyeket szerelem vagy nagyravágyás előttünk átvezet, elűzik azon kedvesebbeket, melyek önként jőnek, s melyek között lelkünk épp úgy kipihen, mint amazoknál elfárad, s a tiszttartó bármiként hunyta be szemeit, bármennyiszer kényszeríté magát ásításhoz, teljességgel nem bírt elaludni, mi más embernek is kellemetlen, hát még tiszttartónak, ki ahhoz szokva nincs. A szerencsétlen, ki máskor, este felé, beszélgetéseivel egész társaságokat el tudott altatni, s kinek mestersége most önmagán kudarcot vallott, elkövetett mindent, hogy tűrhetetlen helyzetéből szabaduljon, s hogy magát álomba szenderítse. Számlálni kezde. Hasztalan, a számlálás közt hivatalos számadásai jutottak eszébe, s mennyivel inkább elmélyedett összeadás s levonásaiban, annyival inkább úgy látszott, hogy semmi össze nem üt. A tiszttartó felnyitá szemeit s körültekintett. A leégett gyertya világítása mellett a szobában minden rémületes alakot vett magára. A mult évek rovásai, melyeket régi magyar gazdák szokása szerint a szoba gerendáin tartott, nagy árnyékot vetettek, mindannyi óriási bot, mely feléje nyúlt s a lobogó világban ingadozva, fenyegetődzni látszott. Borzadva eloltá gyertyáját, de mit ért? – A számadások helyét most mindenféle rablások emléke váltotta fel. A megye legnagyobb zsiványa halálra ítélve a házban tartatik, ki tudja, mily számos bandája van? S ha ez, hogy vezérét megmentse, a házra törne, mi lesz belőle, szegény tiszttartóból, ki a haramját legnagyobb szorgalommal őrizteti, maga rendelte meg az ácsnál akasztófáját, s nem egyszer mondá az udvaron száz ember előtt, hogy Violának függni kell, mit a zsiványok eddig bizonyosan megtudtak? S nem hált-e ő két esztendő óta, mióta őt a guta keringeté, mindíg nyitott ajtókkal? Nem jöhetnek-e, miután a máskor a pitvarában háló hajdú ma strázsálni ment, a zsiványok minden akadály nélkül szobájába? A tiszttartó félelmében izzadni kezdett. E pillanatban feje felett a padláson mintha lépéseket hallana. – Elrémülve felült ágyában. Fülei csengeni kezdtek, de mégis tisztán hallá a lépéseket s mindjárt utána a neszt s recsegést, melyet a deszkák felfeszítése okozott. Nem lehetett kétség. – Irgalmas Isten! – szóla halkan, s kezei akaratlanul imádságra szorultak össze. Mit tegyen? Be kell-e zárnia ajtaját? – – de fülei csengnek, mintha egy nagy madár szárnyütései lebegnének körülötte, szíve oly csudálatosan dobog, keble feszül, hogy alig vehet lélekzetet, hozzá a hideg veríték homlokán s e remegés minden tagjaiban, mind a gutaütésnek világos előjelei. – Ha bezárom az ajtót s senki segítségemre nem jöhet, veszve vagyok, – így gondolá magában s dunnája alá bújt. Más részről e recsegés, mely mindíg erősebb lett s az éj csendjében úgy hallatszott, mintha a mellékszoba padlása feszíttetnék fel; ki tudja, hány zsivány van, s miket kell szenvednie kegyetlenségöktől, ha az ajtót nem zárja be, hogy legalább míg az feltöretik, segítség-kiáltásra időt nyerjen? Halála így még biztosabb. Végre, nem valószínű-e, ha a hideg szobában így izzadva felkel, a guta azon pillanatban ütheti meg, melyben ágyából kiszáll? A szerencsétlen sóhajtozott, imádkozott kínjában; tíz esküvést tett, hogy soha magányosan egy szobában hálni nem fog, hogy még holnap elveszi gazdasszonyát, hogy soha vacsorára bort nem iszik; de e feltételek mind csak a jövőn segíthetének, s a jelenben mégis e két szörnyű veszély állt előtte, mely lelkét rémüléssel tölté, s mely között nem tuda választani. Végre, midőn Macskaházy kiáltó szavát hallá, melyet félelmében meg nem ismert, a látszólag közelebb álló veszély legyőze minden más tekintetet, s a tiszttartó magára véve dunnáját, felkelt s az ajtó felé ment. De ki képzeli borzadását, midőn egyszerre a pitvar ajtaját megnyílni s valakit sebes léptekkel szobája felé sietni hall? Sietett ő is, s leejtve dunnáját, már a kulcs felé nyúlt, midőn ajtaja felrántatik s egyszerre egy bundás ember áll előtte.
Van egy pillanat, melyen túl a félelem kétségbeeséssé válik s a gyávát hőssé változtatja, s ez tiszttartónknál bekövetkezett. – Félig magánkívül, dühösen, mint ki életeért küzd, kíméletlenül, mint ki kíméletet nem vár, ragadá meg a belépőt, s a jövő percben Macskaházy segedelemért ordítva a földön hevert.
– Zsivány! – kiáltott a tiszttartó, ellenét torkánál szorítva, míg a másik kezével fejét s vállait döngeté.
– Megbolondult! – sikoltott a másik, ki megtámadójának fülébe kapaszkodva, magát szinte veréssel s karmolással védelmezé, míg az iszonyú zajra emberek lámpákkal jöttek, s a két küzködő, derekasan összeverve, véres orral s szájjal elválasztatott s bámulással egymásra ismert.
– Hát a teins úr akart kirabolni? – mondá a tiszttartó bámulva.
– A tiszttartó megbolondult! – kiáltott Macskaházy – az világos, zárjuk be itt szobájába; de jerünk hamar, mert a rab szökik. – S ezzel valamennyien e tanácsot követve, a lihegő háziurat, rácsukva ajtaját, magára hagyák s Macskaházy után a kamarához siettek, míg amaz elbámulva az ügyész szemtelenségén, remegve a félelem, harag s megerőltetés következtében, állt ott fehér hálósüvegében. Végre a szoba hűvössége ismét gutaütésére emlékezteté, s ágyába bújva, vánkosai között álmélkodott tovább a világ álnokságán.
Hogy Macskaházy a rabot kamarájában, mely feltöretett, nem találta többé, az, ha az időt meggondoljuk, melyet a tiszttartó karjai vagy inkább körmei között töltött, csak természetes. Macskaházy még a kamra ajtajánál kiáltozott, mikor Viola már a padlásra ért, honnan egy percben Kálmánnál termett, s rövid köszönetet mondva, szabadban látá magát. Kálmán a magtárt bezárva, Violánéhoz sietett, hogy neki hírt vigyen, s őt a hátulsó kert ajtajánál gyermekeivel kibocsássa; s még alig értek a kertbe, midőn a sietve távozó lókopogást hallva, meggyőződtek, hogy a rab biztosságban van. – Az asszony, Kálmánnak erőszakkal kezet csókolva, szintén elsietett; ő maga, boldogan, mint ki egy jó tett öntudatával bír, a tiszttartói lak felé ment, honnan mindinkább növekedő zaj hallatszott.
A zajt s rendetlenséget, melyet Kálmán itt talált, nem fogom leírni, olvasóim ismerik a személyeket s az állapotot, melybe a kislaki pince segedelmével jutottak. Elég legyen mondani, hogy az egész ház, urak, szolgák, pandúrok s a faluból a lármára becsődült parasztok gyertyákkal s lámpásokkal vad zavarban futkostak egymás között, s miután mindenik a kamarába nézett, s mindenik megmagyarázá, hogy a rab bizonyosan a padláson szökött ki – min senki nem kételkedett, – mindenki tanácsolt s parancsokat osztogatott, s senki a rabot üldözőbe venni a maga részéről szükségesnek nem tartá, úgy, hogy Macskaházy éberségének csak véres orra s betörött fogai maradtak jutalmul.
Már szürkülni kezdett, midőn valamennyien bámulással hallván, hogy senki a rab után nem küldetett – nagy valószínűség arra, hogy az magától visszajő, nem levén, – érzeni kezdék, hogy éjjelöket álmatlanul töltötték, s ennyi fáradság után rövid nyugalmat keresni ismét éji hajlékaikba vonultak, Kenyházyt kivéve, kit sem a lárma, sem hajdújának ismételt rázásai, sem Nyúzó káromkodásai, nec ardor civium, nec frons instantis tyranni, felébreszteni képesek nem voltak.
Midőn Kislaky fiával szobájába jött, a jó öreg Kálmánnak nyakába borult. – Akármi legyen következése, – szólt meghatva – Isten áldjon meg, hogy lelkemet az örök szemrehányástól megmentetted. Én statáriális bíró nem leszek soha többé életemben.
Kálmán, meghatva megszorítá kezét s szintén szobájába vonult, s az úri ház s tiszttartó-lak körül ismét csend lőn.