Míg Tengelyi, családja körében megnyugodva, végre hevességét maga bánni kezdé, s míg azok, kik a jegyző házánál történt lármának az ablakoknál vagy az udvar kapuja mellett tanui voltak, elszéledve, majd azt beszélték el szomszédaiknak, hogy Macskaházy megveretett s kidobatott, majd azt, hogy Tengelyi az ügyvédet meg akarta ölni, s ez csak futás által menekülhetett; addig e beszélgetéseknek tárgya, kinek megszidása az egész faluban kárörömmel fogadtatott, a legnagyobb felgerjedésben jára fel s alá szobájában.
Olvasóim tudják az okot, melyért Tengelyiéket felkereste. – Miként is lehettem oly bolond – szóla magában – hogy Vilmát megkérjem? Csak ostoba hívségem, mellyel a Rétyek iránt viseltetem, bírhatott reá. Ha Vilmát elveszem is, mit nyerhetek? – Az ötvenezer forintnál, melyet magamnak kikötöttem, tőlük többet semmi esetre nem csikarhatok ki; s ha most Ákos házasságát akadályoztatom is, e háládatlan asszony soha nem fogja megbocsátani, hogy ennyi pénzébe kerültem. Ostobaságot követtem el, az világos! – De ki is hitte volna, hogy ez az asszony annyira fel fog indulni, s hogy szóhoz sem enged jutni? – S mikor Tengelyi hazatért, miket nem kelle eltűrnöm a cselédek s parasztok előtt? még bosszút sem állhatok! – Ákost nem szabad megsértenem. – Utoljára is nem marad más hátra, mint hogy Tengelyi nemeslevelét s egyet-kettőt Vándory irományai közül, ha egyszer a váltók kezemben vannak, Ákosnak átadjam s neki az egészet felfedezzem, így legalább kriminális pertől mentem meg magamat.
Macskaházy még ezen határozat által sem érzé egészen megnyugtatva magát, miután a lehetőségek közé tartozott, hogy Ákos, ki őt régóta gyűlölte, még azon esetben is, ha a rablást önmaga fedezi fel s az irományoknak egy részét általadja, őt a bíróságnak bevádolhatja. De, gondolta magában, előre kikérem becsületszavát; ily emberek, mint Ákos, ily előítéletekre sokat tartanak, s azonkívül nem hozhat bajba anélkül, hogy mostoháját belé ne keverné s ettől őrizkedni fog, bármiként utálja is ez asszonyt, miután nevét viseli, nem fogja azt megmocskolni. Ekkép vígasztalva magát, gyertyát gyujtott s Vándory irományait kezdé átnézni.
Már tizenegy órához közelgett, mikor az ügyész e munkát bevégzé s a levelek közül, melyekből az irományok nagyrészint álltak, egy párt kiszedve s külön szekrénybe zárva, a többieket előbbi helyökre visszatette s aludni készült.
Macskaházy most az egész dologra nézve nem aggódott többé. – A leveleket átolvasva meggyőződött, hogy a Rétyek minden nyilvánosságot kerülni fognak, s hogy bírói eljárástól mit sincs félnie. Jókedvűen jára párszor fel s alá szobájában. – Igy, – szóla magában – még egy pár nap s az ötvenezer forint kezemben van. Ha Ákosnak mindent felfödözök s az irományokat, melyeket félretettem, kezébe adom, biztosítva vagyok ez asszony bosszúja ellen is. Végre nem hasztalan fáradtam annyi éven át! – S ezzel Macskaházy az ajtó felé ment, hogy azt bezárja.
Ráfordítá a kulcsot s megpróbálta: az ajtó nyitva maradt. Újra megkísérté: a kulcs forgott, de az ajtó nem záródott be. Macskaházy bámulva csóválta fejét. – Soha ez ajtóval baja nem volt és most egyszerre mi történhetett rajta? Rá akará tolni zárját, de bármint iparkodott, a tolózár sem vala megmozdítható – s az ajtó nyitva maradt. – Az ördög tudja, mi lelte ez ajtót, – szólt bosszankodva, többször becsapva ajtaját s újra megkisértve, nem zárhatja-e be mégis? Eszébe jutott, hogy mióta Ákos kiköltözködött s Etelka szüleivel elment, a ház ezen oldalán egészen maga lakik. Az utolsó időben annyit hallott zsiványokról beszélni, hogy a gondolat, miként az éjt magányosan s nyitott ajtókkal kell töltenie, őt első percben aggasztá, sőt felgerjedésében neki úgy látszott, mintha kályhájában valami mozgást venne észre, de miután oda ment s hallgatódzva mindent ismét csendesen talált, megnyugodott. – Megbódultam-e? – szólt még egyszer ajtajához menve s újra megkisértve bezárását. – Abban, hogy ajtómat be nem zárhatom, mi ok van rémülésre? A hajdú, midőn takarítás után szobámat becsukta, megfeszítette lakatomat; hogy pedig a tolózárt nem mozdíthatom, természetes, hisz soha nem éltem vele s berozsdásodott. – És ezzel Macskaházy levetkezett, s ágyába feküdve azon kellemes gondolatoknak engedé magát által, melyekhez csak oly ember juthat, ki egyszerre tetemes pénzösszegnek birtokába jövén, arról alkot terveket, hová fordítsa vagyonát?
E kellemes ábrándokból az ügyészt azonban nem sokára nesz zavará fel. A lépcsőn léptek hallatszottak, halkan, de tisztán. Macskaházy meg vala győződve, hogy nem csalódott. Tisztán hallá az egyes lépteket, melyekkel valaki lépcsőről-lépcsőre feljebb jön s végre a folyosón szobája felé közelget, – s éppen ki akart ugrani ágyából, midőn ajtaja halkan megnyílt s előtte bundájában Viola állt.
– Viola! – szólt remegő hangon Macskaházy, mert kiáltásra nem vala ereje, annyira elborzadott, midőn magát a zsivánnyal magányosan látá.
– Jó, hogy ismersz, – mondá a másik, az ajtót maga után bezárva s egyenesen az ágyhoz menve. – Ha segítségért kiáltasz, halál fia vagy! Úgyis hasztalan lármáznál, a ház ezen oldalán nincs senki, aki hallhatna.
– Dehogy kiáltok, dehogy lármázok én, – szólt a másik s arcán halotti halványság terült el, – hisz kend csak nem fog engem bántani. Ha pénz kell, szegényebb ember vagyok, mint gondolja, de amim csak van, azt elviheti. Miért is bántana kend engem szegény beteges embert? hisz amim csak van, mindent oda adok.
– Miért bántanálak? – szólt Viola a szerencsétlen ügyvédre oly tekintetet vetve, melynél vére elfagyott, – talán lehetne okom. Ne hidd, hogy a multról egészen megfeledkeztem. Minden, mit rajtad elkövethetek, ha minden csepp véredet egyenként ontom is ki, nem fizeti meg, mit te rajtam elkövettél.
– Kend nagy tévedésben van, – szólt az ügyvéd kétségbeesett tekintetet vetve maga körül, – én –
– Ki volt oka, – szólt a másik komoran, – hogy zsivánnyá lettem? Kinek köszönhetem, hogy üldözve, mint a vadállat, erdők- s pusztákon kóboroltam, míg feleségem gyermekeimmel a könyörületesség keserű kenyerére szorult? – Mondd, hogy nem te voltál; hogy nem te követtél el mindent, hogy halálra ítéltessem; hogy nem te vágyódtál életem után; hogy nem vagy halálos ellenségem?
– De mikor én mindent, mindent odaadok, amim csak van, – válaszolt a másik könyörgő hangon, – uramtól is lesz egy pár száz forint nálam, azt is elviheti, habár később vissza kell térítenem, és –
– Kell is nekem pénzed, – szakítá félbe megvető hangon a zsivány a szólót, – add ide az írásokat, melyeket alávaló zsidóddal együtt a nótáriusnál elraboltál.
– Az írásokat? – mond az ügyvéd, bámuló tekintetet vetve Violára, – mily írásokat?
– Ugyanazon írásokat, – szólt a másik homlokát ráncokba szedve, – melyeket, mikor elfogtak, kezemből kiragadtál, melyek helyett a törvényszéknél fehér ruhát mutattál elé, melyeket ha nem adsz ki mindjárt, ez ágyból nem fogsz felkelni.
– Tudom, tudom, – mondá Macskaházy, ki a hangból, melyen Viola szólt, látta, hogy türelmét próbára tenni nem lenne tanácsos, – az irományok nálam voltak, – igaz, hogy én ragadtam ki kezedből, – de látod, mihelyt birtokomba jutottak, tűzbe dobtam. Minek titkolódzam előtted, úgyis mindent tudsz; ezen irományok megsemmisítése Rétynének nagyon szívén feküdt, s én, amint tudod, hív embere voltam mindig, mindig; – mihelyt hozzájok juthattam, az égő kunyhóba vetettem, hogy több baj ne legyen velök.
– Mondd ezt másnak, – szólt a zsivány nyugodtan, – én tudom, hogy az írások itt nálad vannak; hogy Rétyéktől kiadásukért ötvenezer forintot kívánsz.
– Ki mondta ezt kendnek? – szakítá félbe elbámulva Macskaházy, kiben egyszerre azon gondolat támadt, hogy Viola az alispánné zsoldjában áll.
– Akárki, – válaszolt amaz szárazon, – de ha életedet tenmagad nem becsülöd ötvenezer forintra, s az írásokat nem adod ki mindjárt, látni fogod, hogy lehelleted, melyet csak rosszra használtál, előttem még kevesebb becsű.
– De kérlek, – szólt az ügyész rimánkodva, – csak mondd, kitől tudod, hogy az írások nálam vannak? ki küldött hozzám?
– Ne fecsegj, – mondá Viola, bundáját visszavetve, – hanem kelj fel s add ide írásaidat, mert –
A zsiványnak egész magaviselete mutatá, hogy mindenre elhatározott, – s Macskaházy érezve, hogy ellentállnia nem lehet, szó nélkül kelt fel s ment asztalához, míg Viola, minden mozdulatára figyelve, a szoba közepében megállt.
Az ügyvéd kezei remegtek, midőn a fiókból az irományokat kivéve, az asztalra tevé. Két csomó volt ott, melyeknek egyikében Vándory levelei, másikában Tengelyi fontosabb irományai voltak összekötve; ezenkívül még néhány egyes levél Tengelyitől, mely ezen irományokkal egy papírba takarva, a zsidó által a többivel egyszerre vitetett el, s így kézről-kézre Macskaházyhoz került. – Itt vannak, – szólt elfojtott hangon, – de kend nem tudja, ez irományok mily becsűek reám nézve, kend nem veheti hasznát, kérjen akármit, és –
– Tartsd meg pénzedet, mondom – szólt a zsivány megvetéssel, midőn az asztalhoz közelített. E pillanatban az ügyvédnek eszébe jutott, hogy fiókjában töltött pisztolya van, melyet, hogy egészen fegyvertelen ne legyen, egyszer oda tett. Ha meggondoljuk, hogy az irományok, melyektől meg kelle válnia, reá nézve ötvenezer forint értek, senki nem bámulhatja, hogy minden természetes gyávasága mellett mintegy akaratlanul a fegyverhez nyúlt s azt Violára szegezé; de a pisztoly nem volt felhúzva, s a jövő perc az ügyvédet földre terítve, a fegyvert a zsivány kezében találá.
Ez volt Macskaházynak veszte. Viola nem volt kegyetlen. A gondolat, hogy egy embernek vérét ontotta, sokszor borzadással tölté el lelkét, s ámbár azzal menthette volna magát önszemei előtt, hogy e tettet önvédelem között s a legnagyobb kétségbeesés pillanatában követte el: a nép embere közönségesen a szándékos és más emberölés között nem nagy különbséget tesz s mindkettőt gyilkosságnak nevezi; s így ő is tette felett elfelejté annak indokait, s nem egyszer mondá, hogy mindent, mit azóta szenvedett, csak vétke büntetésének tekint. Macskaházynak, ha az irományokat által adja, nem volt oka félnie. A küzdés között, mellyel a zsivány most a pisztolyt ellensége kezéből kiragadta, feltámadt indulata. A gyűlölség, mely keblét ez ember iránt tölté, kitől annyit szenvedett s ki most éltét fenyegeté, háttérbe szorított minden egyebet, s félig magánkívül rohant a szerencsétlenre, ki segítségért kiáltva, a földről felkelni iparkodott. – Irgalmat! – kiáltott Macskaházy elfojtott hangon, midőn a zsivány torkát megragadta.
– Volt-e neked, mikor Zsuzsi koldult? mikor engem akasztófára ítéltél? – mondá emez.
Macskaházy arca kékült, szemei kiduzzadtak; de a kétségbeesés erőt ada gyenge kezeinek, midőn a fényes kést, melyet a zsivány az asztalról felkapott, maga fölött látá. E küzdés azonban nem tarthatott soká,… Viola a házban lármát hallott; a cselédek felébredve Macskaházy sikoltásaira, közeledtek, – összeszedte egész erejét s kése háromszor merült a szerencsétlennek mellébe.
Viola a felszökő vértől nedves kezekkel felugrott, felkapá az asztalról az irományokat, s nem is véve észre, hogy néhány levelet elhullat, kirohant a szobából, éppen elég jókor, hogy az udvarra érjen, még mielőtt futásában valaki által feltartatnék. Megláttatva itt a kocsis s még egy ember által, ki az istállóból lámpással jött, s űzőbe vétetve, a mezőnek vevé futását, s végre a Tisza partján álló bokrok alatt eltűnt.
A cselédek, kik mindjárt ezután Macskaházy szobájába rohantak, az ügyvédet vérében, a halállal küzdve találák. A rablásnak nyomai nem látszottak, még az óra s tárca is ott feküdt az ágy mellett.
– Rablás! gyilkolás! – kiáltott a vastag szakács, ki hálósüvegében s gyertyával első jött a szobába. – Utána!
– Doktort! – kiáltott egy másik.
– Papot! – sikoltott a szakácsné.
Mindenki vad rendetlenségben futott ide s tova, míg a mindíg nagyobb számmal összegyűltek közül kettő a haldoklót ágyára fekteté.
– Utána! utána! – hörgött Macskaházy – irományaim –
– Mily irományok? – kérdé a szakács, a beteget egy kissé felemelve.
– Tengelyi, – mondá Macskaházy végerejét összeszedve; a többi, mit hihetőkép mondani akart, nem vala érthető, ajkai mozogtak, de szavak helyett csak hörgés vala hallható, mitől a jelenlevők borzadtak.
E pillanatban egyszerre a folyosón a hajdú kiáltása hallatszott, ki, mint mondá, a gyilkost megfogta, s mindjárt azután az üveges zsidót torkánál fogva a szobába húzta. – Itt van, – mondá nem kis megelégedéssel, – a kályhában találtam.
– Ah alávaló! – kiáltott a szakács, a remegő zsidót az ágyhoz vonva. – Úgy-e teins uram, – szólt Macskaházyhoz – ez volt?
Az ügyvéd fejét rázá, ajkai mozogtak, de nem vala érthető semmi.
– De teins uram, hisz nem is lehetne más! – mondá a szakács ismét, – csak intsen a fejével, úgy-e ő volt?
Macskaházy ismét fejét rázá, megragadta a szakácsnak kezét s ismét szólni akart – hasztalan! Még egyszer felnyitá ajkait, mintha lélekzetet keresne, s vad kétségbeeséssel tekintve maga körül, visszadőlt vánkosára – és meghalt.
– Csak tudnám, mit akart mondani, – szólt a szakács, miután a halott betakartatott, s az üveges zsidó, minden esküvéseinek dacára, melyekkel ártatlanságát bizonyítá, erősen megkötözve a pincébe záratott. – Mikor a zsidót mutattam neki s kérdeztem: nem ez ölte-e meg? szörnyen rázta fejét, s mégis éltemet teszem rá, ezt nem követte el senki más, mint e semmirevaló üveges.
– Mikor még szólni tudott, – mondá a szakácsné, szemeit törülve, nem mintha Macskaházy halálát bánná, de mert, felfogása szerint, fejérszemélynek ily alkalomnál úgy illik, – a fiskális úr Tengelyit nevezte.
– Ne szóljon az ifjasszony ily bolondokat, – válaszolt a szakács, – Tengelyi uramról ilyent csak gondolni!
– Már én nem tudom, – vágott szavába amaz, ki szóvitára alkalmat találva, tökéletesen megvigasztalva érzé magát, – de a fiskális úr, mikor kérdeztük: ki a gyilkos? csak mégis Tengelyit nevezte; úgy-e bár? – mondá a többiekhez fordulva, kik mind szavainak valóságát bizonyíták. – És mikor azután már szólni nem tudott, én jól vigyáztam ajkaira, azok éppen úgy mozogtak, mintha Tengelyit, mindíg csak Tengelyit akarna mondani. Mikor boldogult férjem – Isten nyugtassa meg! – vízibetegségben halálos ágyán feküdt, három napig nem tudott szólni; de én csak ajkaira néztem s mindent megértettem. Menj el, jöjj ide, adj vizet, amit csak akart, én mindent megtettem – és az asszony ismét törülni kezdé szemeit.
– Csak a nótáriusra az ifjasszony nem fogja e gyilkosságot fogni akarni? – mondá a szakács felindulva.
– Isten mentsen ily alávalóságtól! Én nem mondok mást, – válaszolt emez mindíg hevesebben, – mint hogy mikor a fiskálist kérdeztük: ki ölte meg? Tengelyit nevezte, és azt oly tisztán s érthetően, hogy valamennyien hallottuk – s erre, ha kell, megesküszöm.
– Jól van, jól, – mondá a szakács rosszkedvűen, – ki tudja, mit akart mondani?
– Én nem tudom, – folytatá az előbbi még mindíg neheztelve, – csak azt mondom, hogy a fiskális mindíg Tengelyit nevezte, s ezt fogom mondani a végső ítéletig.
– Majd a szolgabíró ki fogja sütni, azért jót állok, – mondá a szakács, – s végre is látni fogja mindenki, hogy nekem volt igazságom, s hogy a gyilkosságot a zsidónál nem követte el senki más. De most zárjuk be a szobát s küldjünk a szolgabíróért s esküdt emberekért. Régi időből tudom, hogy ott, hol valami rablás vagy gyilkosság követtetett el, semmihez nyúlni nem szabad.
S ezzel valamennyien a szobából kimentek, hol a véres halott a sötétben magányosan hagyatott.