Március hónapig jöttem elbeszélésemmel, s kik Porváron, vagy talán más megyei fővárosokban megfordultak, tudják, hogy az évnek ezen szaka az, melyben tömlöceinkben legtöbb halálozások történnek. Arra, hogy az év, melyben történetünk játszik, e részben másoktól különbözzék, nem tudok okot, miután a tömlöcök téli hónapokban, hol mindenki melegebb lakást keres, az idén szintoly nedvesek s tisztátlanok voltak, mint máskor, s így csak természetes, ha most, midőn elbeszélésem úgy kívánván, olvasóimat a börtönökbe visszavezetem, lakóik között az évenként uralkodó tífuszt találják. Porváron a dolgok ezen állapotján senki nem ütközött meg, épp oly kevéssé, mintha például azt jelentenék, hogy valamely adószedő pénztára sorvadásban szenved, mert hisz mindennek megvannak természetes betegségei, a tömlöcöknek szintúgy, mint a pénztáraknak, s az egész megye – az orvosokat is ideértve – valóban sztoikai nyugalommal látá a tömlöci koporsót, mely naponként néha kétszer-háromszor mindíg új halottal a megyeház udvarából kivitetett.
Regényemnek egy nagy hibája az, hogy felette sokat okoskodom; néha szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja nálamnál senki jobban, mennyire bosszantó, ha az író, történetének fonalát elhagyva, minden percben okoskodni kezd. Egy ismerősömmel a hegyek között jártam egyszer. Jó, becsületes ember volt, ki a természeti tudományokból éppen annyit tudott, amennyit egy pár óra alatt kényelmesen elmondhatott, s így a tudósoknak azon neméhez tartozott, kik tudományukat, mint a nyári ruhát, nem hasznukért, de csak azért szerezték meg, hogy tisztességesen megjelenhessenek s minden alkalmat megragadnak, hogy magoknál tudatlanabbakat bámulatra ragadjanak. Ezen érdemdús férfiú, noha csak azért indultunk egymással útnak, hogy a legmagasabb csúcsok egyikéről a napot lealkonyodni lássuk, minden tíz lépésre megállt, s egy növényt szakítva le, a botanikáról, vagy egy követ emelve fel, a mineralógiáról szólt. Nem bosszankodtam életemben soha inkább. – S im most pár évvel később szintúgy cselekszem olvasóimmal. Azért követnek, hogy oda vezessem, hol Ákost és Vilmát, mint boldog házaspárt, az oltárnál láthassák, s én minden lépten feltartom s magyarázatimmal úntatom őket. De ki tehet róla! minden embernek megvannak hibái (Vándory a jótulajdonokról is azt hiszi), vagy talán azt is mondhatnók: élete különböző korszakaiban minden ember átmegy a hibáknak majdnem minden nemein, s alig mondhat embertársai ellen oly valamit, mit néha magára is nem alkalmazhatott volna; az enyém jelenleg a felette sok okoskodás, – nem segíthetek rajta! Tudom, sokszor oly dolgokat mondok el, melyeket nálunk mindenki ismer s így nem regénybe valók; azt is tudom, hogy az emberek az igazságot, mint az aranyat, akkor becsülik leginkább, ha elég lágy s mindenfelé csavartatható, mire sokszor nem elég figyelemmel voltam; – több szerelmes jelenetet kell vala leírnom, melyekből ifjú olvasóim mint egy új Kniggéből megtanulhatnák, miként viseljék magokat bizonyos körülmények között; néhány nagylelkű tett is emelte volna művem becsét, s kétségen kívül egy fejezet, hol, mint az angol lordok színművekben aranyokat, úgy személyeim a nemes érzelmeket zacskónként szórták volna: száraz mindennapi előadásimnál több hatást tesz. Tudvavaló dolog, hogy a regény bajszos férfiak s főkötős asszonyoknál csak a gyermeki mesét pótolja, mely akkor legkedvesebb, ha az, mi benne elmondatik, sehol a világon fel nem található. – Én mindezt tudom, s százszor mondám el enmagamnak, de hibáim megjavítása, melyet magamban százszor föltevék, sohasem sikerült. Úgy tartom, Archimedes mondá, hogy új világot tudna építeni, ha csak egy pont adatik neki, mely a miénken kívül fekszik; én nem bírok ily ponttal; ki kívánhat más világot tőlem, mint melyben élek, mely minden gondolatom s érzelmeimet lekötötte, melyen kívül még képzelmi tehetségem sem otthonos? Ha Danton engem kérdez vala, hazánkat magunkkal vihetjük-e cipőnk talpán? azt feleltem volna, hogy igen. Elvisszük magunkkal hazánkat cipőnk talpán, sőt, ha midőn elmenénk, cipőnknek talpa sem volt, vagy éppen mezítláb indultunk útnak, elvisszük mindenütt magunkkal, még az álmok országába, még a szabad költészet körébe is. Én legalább nem vagyok eléggé költő, hogy még akkor is, midőn művemet alkotom, a szomorú valót elfelejthetném, s ha olvasóim nem bocsátanák meg e gyengeségemet, minden, mit tehetek, csak az, hogy hibáimat bévallom s javulást ígérek.
Ím a jelen esetben a porvári tömlöcben naponként történt számos halálozásokról szóltam. Volt-e valaha szebb alkalmam orvosi rendszerünkről beszélni? A gondolatok természetes fonala odavezetne, s szebbnél szebb adatokat sorolhatnék el, melyekből olvasóim talán bámulva látnák, mi rendkívüli módokon gondoskodunk betegeink gyógyításáról. Egész orvosi policiánk rendszerét adhatnám elő, s meggyőzhetnék mindenkit, hogy boldog földünk a policiának ezen nemétől, mint egyáltalában minden nyilvános policiától, egészen ment. – De legyőzöm hajlamomat s nem mondok semmit; vajjon nem nagy önmegtagadás-e ez? főkép miután a taksonyi főorvosban oly egyeddel ismerkedhetünk meg, ki többször életében megmutatá, miként semmi a világon nincs, mi kevesebb alkalmatlansággal, sőt néha annyi haszonnal járna, mintha orvosi tekintetben kiadott rendelések betű szerint megtartatnak.
Pár évvel ezelőtt az ország nagy részében marhadög uralkodott. Felsőbb rendelés következtében Taksony vármegye is elzáratván, minden idegen marhának behajtása büntetés alatt tilalmaztatott. Mi történt? A főbíráknak egyike ugyanakkor a szomszéd megyében marhát vesz s azt haza akarja hajtatni. A megye határánál felállíttatott biztos és őrök e marhákat nem akarják beereszteni, s a főbíró azon kellemetlen helyzetbe jő, hogy ámbár ökreit máskor néha szomszédai határán is legeltette, most még arra sem nyerhet engedelmet, hogy azokat tulajdon mezejére hajtsa. A birtok szentségét annyira sértő állapot azonban nem tartott sokáig. A főorvos tudniillik, látva, hogy a felsőbb rendelésben csak idegen marhának behajtása tiltatik, meggyőződvén, miként oly ökrök, melyek a megye egyik főbírája által megvétettek, idegeneknek józanul nem mondhatók, azonnal megadá az engedelmet. Egy más alkalommal s részint talán ennek következésében, mert akkori tette a helytartótanács által rosszaltatott, a főorvos tizennégy nappal a porvári vásár előtt indítványt tett a gyűlésen, hogy miután már több esztendőn át a marhadög mindíg e hónapban ütött ki, a megye a vásár hetében elzárassék. A szomszéd megyékben akkor ugyan nem volt dög, azonban bizonyos, hogy a taksonyi földesurak ökreit soha jobb áron Porváron el nem adták, s a főorvos ritka közkedvességet szerzett magának.
Sok ehhez hasonló tetteket adhatnék elő, melyek által a taksonyi főorvos magának közkedvességet szerzett; azonban csak a legszükségesebbnek elmondására akarok ezentúl szorítkozni, s ezekhez a kritika főszabályai szerint jellemeimnek motívációja tartozik, azaz a jelen esetben megmutatása annak, miért lett főorvosom éppen Taksony megye főorvosává?
Egyik legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak – s ez talán oka, miért választják íróink annyiszor a külföldet történeteik színhelyéül – abban fekszik, hogy alig találhatunk olyat, mely alkotmányos kérdésekkel a legszorosabb összeköttetésben nem állna. Nálunk a politika valóságos mindennapi kenyerünk, mellyel mindenik él, és sok, kinek semmi más eledele nincs, néha gyomrát is elrontja; nincs tárgy, melynek megértésére államtudományi ismeretekre szükség nem volna, s nem szólhatok, például főorvosomról anélkül, hogy Taksony megyének alkotmányos állásáról említést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a főorvosnak ki által történendő kinevezése megyei szerkezetünk kontroverz kérdései közé tartozik. Az hiszi talán valaki, arról foly a vita: vajjon a megyei orvosok a magyar egyetem orvosi kara vagy az ország főorvosa által neveztessenek ki? Isten ments meg! Megyei autonómiánknál fogva csak a főispáni kinevezés s a tisztújításon történendő választás között lehet kérdés, s ennek eldöntése annyival nehezebb, mennyivel bizonyosabb, hogy igen sok magában józan ember lehet a világon, ki az egyikre oly kevés okot talál, mint a másikra.
Midőn a jelen főorvos előde meghalt – az egész vidéken híres ember volt, ki vadászaton még madarakat is nyúlseréttel lőtt, s minden betegeinek ugyanazon labdacsokat adá be, az eredmény mindkét esetben hasonló vala, azaz a kisebb madarak és betegek szerencsésen átcsúsztak, – midőn, mondom, ezen úriember meghalt, e kérdés természetesen ismét szőnyegre került. A főispán azonnal egy igen kitűnő fiatal embernek ígérte e hivatalt, kinek minden tekintetben jó konzervatív elveit ismeré, ki tanári oklevéllel bírt, öt esztendeig egy úri házban mint nevelő szolgált, s magát ez idő alatt igen kitünteté, a Szép mulatságok-ban egy pár költeményt s rejtett szót is közlött, egyébiránt római katolikus volt. Taksony rendei választási joguknál fogva azonban mást neveztek ki. Igaz, nem ismerte senki a megyében, de mondatott, hogy franciául s angolul tud, azonkívül a selyembogártenyésztést is tökéletesen érti, több külföldi gazdasági egyesületnek tiszteleti tagja, nemcsak az orvosi tudományt, hanem Patakon a just is elvégezte, s azonkívül született református. Az egész megye ily körülmények között természet szerint két pártra oszlott, s egy évnél több mult, mielőtt a viszongások, melyek a rendek s kormányzójok között támadtak, ismét kiegyenlíttettek, mi csak akkor történt, miután mind a főispán, mind a megye kijelöltje önként lemondottak, s a vitatkozó részek egy harmadikban, azaz a jelen főorvosban megegyeztek. Mint luteránusnak, vallási fogalmai sem a főispán nézeteivel, ki kálvinistát nem akart, sem a rendek kívánataival, kik teljességgel nem akartak pápistát, összeütközésbe nem jöttek, azonkívül nem levén sem konzervatív, sem másféle elvei, az új főorvos minden párthoz egyenlően közel állt, nem nevelt soha senkit, nem tudott sem franciául, sem angolul, nem értette a selyemtenyésztést, nem írt verseket, nem is volt tagja semmi külföldi vagy belföldi társaságnak, s így egészen arra születve, hogy az ellenkező pártok szavazatait egyesítse, s mint Taksony megyének békeangyala lépjen fel.
A főorvos, mint olvasóim látják, már első föllépése által egész Taksony megyét a törvényhatósági élet legközönségesebb s egyszersmind legnagyobb bajából, azaz belső viszongásaiból gyógyítá meg. Lehettek, kik e szerencsés eredménynek érdemét nem egészen neki tulajdoníták, de míveltebb emberek tudják, hogy a főorvosnak e megyei nyavalya megszüntetésére nézve legalább éppen annyi érdeme van, mint sok nagynevű kollégájának leghíresebb gyógyításainál, s már az első föllépés orvosi híre megalapítására elég lehetett volna, ha tudniillik egy tény, bármi nagyszerű, mai világban arra, hogy híressé váljunk, elég lehetne. A históriában nevet szerezhetünk magunknak egy nagy tett által, mint azt Mucius Scaevola, Horatius Cocles, Curtius és számtalan példa mutatja, az életben ez nem elég. A multnak nagy férfiai nyugodtan állhatnak magas talapjaikon, melyekre az idő által helyheztettek, s Brutus, ha tőrét soha nem mozdítja is többé, híres marad mindörökre; de ki még emberek között él, csak ha szüntelen tolakodik s lármáz, emlékeztetheti e szüntelen mozgó tömeget jelenlétére.
Ki néhány irodalmi hírességet ismer, azonnal át fogja látni állításom helyességét. Azt hiszi valaki: arra, hogy magunknak az irodalomban nevet szerezzünk, egy oly munkára van szükségünk, mely a lángésznek bélyegét hordja magán s melynek minden lapján mély gondolatokat vagy fenséges érzelmeket találunk? Isten ments meg! Mi az, mi utcáinkon világít? a csillag-e vagy az olajlámpa? Amaz tisztábban ragyog, öröklő változatlan szépségben lövelli ránk sugárait, amaz magasan áll; de az olajlámpát közelebb érjük, láthatjuk mécsét, világát, sőt füstjét, s végre nincs nap, hol nem gyujtatnék meg újra. A csillagot elfelejthetjük, a lámpa még szagával is jelenlétére emlékeztet, csak, mint mondám, mindennap meggyujtassék, – az irodalmi híresség megszerzésének egész titka ebben fekszik. Olvasóim, ha e kincs után vágyódnak, oktatásomat követve, bizton elérhetik.
Írjon akárki közülök néhány versecskét, mindeniket más zsebkönyvbe vagy folyóiratba, hogy neve többször forduljon elő. Minden egyes versecskéről egy barát különböző folyóiratokban kedvező vagy legalább oly bírálatot ád ki, melyben némely hibák erősen megrovatnak, de mint a zsenialitás óriási botlásai adatnak elő. Ily kritikák antikritikákra adnak alkalmat, ezekre ismét felelni kell, botrány támad, s aki a versecskét írta, híres férfiú. Hogy nevét fenntartsa, csak kevés kell már. Néha munkáinak új jelentése, néha ismét egy kis irodalmi botrány vagy bírálatocska; ki egyszer feljutott, mennyivel könnyebb, annyival kevesebb fáradsággal fenntarthatja magát a hír ingó hullámain; csak amint mondám, neveztetni magát akárhogy, akárki által s mikor, csak neveztetni magát, ez az egész mesterség. A vakondok, ki a földet egy sokaktól járt ösvény közepén feltúrta, inkább emlékezteti tevékenységére az átmenőt, mint Achilles távolfekvő nagyszerű tumulusa által.
Az író s orvos munkássága között vannak bizonyos hasonlóságok, – innen van, hogy orvosok, kik saját tudományukban elismerést nem találtak, oly szívesen vetik magokat az irodalomra, – egyik az emberi nem erkölcsi, másik anyagi hibáinak megjavításával fárad, mindketten többnyire hasonló sikerrel; a hír megszerzésére nézve azonban az orvos nem követhet jobb utat, mint melyet irodalmi dicsőség után vágyódó olvasóimnak ajánlék. Magáról beszéltetni: ez a mód, mely által orvosok nevet szerezhetnek, s senki a taksonyi főorvosnál mesterségének ezen részét jobban nem érté. Neki minden évben legalább tíz halálos betege volt, ki mind meggyógyult. Minden kiépülő szívesen hallja, hogy veszélyben forgott, s így az orvosnak ily alkalommal alig van szüksége másra, minthogy ha betege csudálatos megmentéséről beszél, ellent ne mondjon. Neki évenként a hazai s néhány inkább olvasott külföldi lapokban többször nyilvános köszönet mondatott, – s ily hálanyilvánítások természetesen annyival több hatást tettek, mert mindíg egészen ismeretlen emberektől jövén, mindenki látá, hogy nem a magasztalt tanár valamely barátja által nyomattak az újságba. Neve dicsőítésében a homeopaták, alleopaták, hidropaták, sőt azok is, kik az orvosi tudománynak legbiztosabb vezérfonalát az alvajárók tanácsaiban keresik, egyenlő lelkesedéssel részesültek. A főorvos minden betegét azon rendszer szerint gyógyítá, melyet maga kívánt, s így nemcsak azon kellemetes helyzetbe jutott, hogy betegei, ha bajuk történt, csak magokat okolhaták, de mindíg védőkre is számolhatott. Ha a beteg érvágás után halt meg, a homeopaták egy hanggal csak a beteget vádolák, ki teljességgel alleopatikus rendszer szerint akarta magát gyógyíttatni, míg ott, hol az érvágás elhagyatott, az alleopaták minden bajt csak a homeopatia káros hatásának tulajdonítának. Ha a főorvos ezen szép tulajdonságaihoz hozzászámítjuk, hogy minden hipochondrikus agglegénynek azt javaslá, hogy megházasodjék, kisasszonyoknak soha a táncolást meg nem tiltá, s minden gyengélkedő nőt, ki tőle tanácsot kért, nyáron át valamely fürdőbe küldött, a férfiaknak, kiket homeopatikus rendszer szerint gyógyított, a pipázást, az alleopatáknak legkedvesebb ételeiket, s a hidropatáknak a bort megengedé: nem bámulhatja senki a közbizodalmat, melyben ez ildomos férfi Taksony és a szomszéd megyékben részesült.
Ragályos betegség próbaköve minden orvosnak. Hol a nyavalya az orvost, ki ellene küszködik, száz halállal fenyegeti, hol kötelességét teljesítve, minden pillanatban veszélynek teszi ki életét, melynek nagyságát senki önmagánál inkább nem ismeri: ez a pillanat, hol az orvos azon nagyszerű bátorságnak s önfeláldozásnak példáját adhatja, melyhez csak emberszeretet lelkesíthet. – Én ismerek ily férfiakat. – A tífusz, mely most a tömlöcben uralkodott, hasonló alkalmat adott a porvári főorvosnak is s meg kell vallani, hogy ő most is hív maradt jelleméhez, s legfőbb kötelességét, mely főorvosra nézve ragályos betegségeknél az, hogy a nyavalya elterjedését akadályozza, pontosan teljesíté, s nehogy a ragály általa, ki naponként minden előkelőbb házaknál megfordult, másokkal közöltessék, betegeit inkább – nagy önmegtagadással, mert mily orvos ne örvendene, ha sok beteghez juthat – egészen magokra hagyá, miáltal egyszersmind az éretett el, hogy a porvári rabok egészen a természetre bízattak s a gyógyszertári számadás felette nagyra nem nőtt; ennyi gondjára bízott beteg mellett, kik közül naponként egynéhány meghalt, a főorvost senki hibás gyógyítással nem vádolhatá s érzékeny szíve sok fájdalomtól kíméltetett meg.
A porvári tömlöcök – mint olvasóim tudják, – azok által legalább, kiknek számára építtettek, nem tartattak felette kellemetlen lakhelyeknek. A rokonszellemű társaság, bor, pálinka, kártya, ének s beszélgetés, főképen téli időben oly tökéletesen kipótolák a szabadság élvezetét, hogy Taksony megyének nemes és nem-nemes lakosai között több olyan találkozott, ki őszkor addig iparkodott, míg magának télre a megyeház ezen részében lakást szerezhetett. De ki e helyt most látá, borzadott.
A tömlöcnek ugyan külön kórháza volt. A megye rendei nem akartak ellentállani felsőbb parancsoknak, azért egy szobában a beteg rabok számára hat ágy állíttatott fel. E kórház, ámbár közönségesen csak ötszáz rab volt a háznál, többnyire telve volt, s gondolni lehet, hogy ragályos nyavalya idejében a betegek elkülönözése ily kórház mellett lehetetlenné vált, s mindenik ott maradt, hol a betegségtől eléretett. Nem volt börtön, melynek lakóit egy hónap óta a halál nem kevesítette meg. A felső tömlöcökből, hol harminc, sőt nyolcvan rab együtt tartatott, néha reggel két-három hullát vittek ki. Lenn, hol a mirígy még gyilkolóbbnak látszott, egyes börtönkamarák lakói, egy-két szerencsétlent kivéve, kihaltak.
A rabok között tompa kétségbeesés uralkodott. A legbátrabbat borzadással tölté a halálnak képe, melyet mindenfelől látott, s magok a hajdúk, kiket szolgálatuk naponként egy párszor a tömlöcbe vezetett, ha dolgukat a lehetőségig sietve elvégezték, borzadással szóltak azokról, miknek tanui voltak. A tömlöcök, honnan máskor víg lárma s dorbézolás hallatszott fel, most közönségesen néma csendben álltak. Az ablakokon át, melyek az utcáról levilágítának, esténként egyházi énekek hallatszottak, s a szomorú kar, mely mintegy a föld mélyéből hangzott fel, rémüléssel tölté az átmenőket. Néha éj közepett, ha minden egyéb hallgatott, az őr a rabok imádságát hallá, s ha ez elhangozott, ismét csend lőn, mint a sírban. A rabok ritkán s akkor is suttogva beszéltek egymással. Ha a hajdúk reggel a tömlöcbe jöttek, hogy azokat, kik még egészségesek maradtak, egy fél órára az udvarra eresszék, a vasrostélyokhoz támaszkodva találták őket. Mindenki rimánkodott, hogy csak tömlöcét nyissák fel mentül elébb, nehogy a szerencsés pillanatokból, melyeket Isten szabad ege alatt tölthet, csak egyet is veszítsen. Voltak esetek, hol azok, kiket a betegség már megragadott, nem tarthatva fel magukat önlábaikon, társaikra támaszkodva, végső erővel vánszorogtak fel a lépcsőn, hogy csak még egyszer szíhassák be a tavasz éltető levegőjét. A lenn maradottak, kik a betegségen keresztülmenve gyengeségök miatt e gyönyörben nem részesülhettek, szomorúan néztek boldogabb társaik után, míg ezek közül néha egy pár visszatért, hogy szerencsétlen pajtásukat felvigyék.
A börtönök elsejében mindjárt a lépcső mellett több másokkal két testvér vala elzárva. Pásztorember mindkettő, becsületes szüléknek gyermekei, kik midőn egy nagyrészint betyárságból elkövetett bűntettért esztendei fogságra ítéltettek, csak azon egyet kérték ki kegyelmül, hogy egy börtönbe zárassanak. E testvéreknek egyike, a fiatalabbik, még félig gyermek, mindjárt az első hetekben megbetegedett, és soha anya gyermekét nem ápolá oly gondosan, mint e szerencsétlen most bátyja által ápoltatott. Ő vala az, ki öccsét a bűntett elkövetésére bírta, kinek kedveért az a börtönbe került, s most halni lássa tulajdon testvérét, kinek akaratlanul gyilkosává vált? Betegsége kezdetén valahányszor hajdú jött, az Istenre kérte, hogy hívjon öccséhez orvost, vagy hogy vigye ki a tömlöcből s kérje az alispánt, hogy ő, az idősebb s vétkesebb, állhassa ki a büntetést mindkettőjökért. – Tartsanak itt két esztendeig, ha kell, halálom órájáig, csak e szegény fiút eresszék ki, ártatlan, csak én csábítottam el; – így rimánkodott összekulcsolt kezekkel a hajdú-káplár előtt, s ez érzéketlen embernek szemei néha könnyekkel teltek, midőn kéréseit hallva, azt kelle felelnie: hogy nem teljesítheti, mert a teins vármegye azt rendelte, hogy ameddig a betegség tart, nehogy az továbbterjedjen, senkit a tömlöcből kiereszteni nem szabad. – Később, midőn öccse felgyógyulásához reménye nem vala többé, a szerencsétlen nem szólt senkivel. Hallgatva ült ott, ügyelve a betegnek minden mozdulatára, kezeivel támogatva fejét. Ha a vasrostély reggel kinyittatott s a rabok az udvarra bocsáttattak, akkor vállára emelé testvérét s kivitte magával az udvarra, hol ismét melléje ült, fejét, mint a gyermekét, egyik karjára fekteté, s hallgatva várt, míg a félóra eltelt s börtönébe visszahivatott. – Minek cipeled ezt magaddal? – szólt egyszer az udvaron a hajdúknak egyike hozzá – nem látod, hogy meghalt. – A rab elborzadva néze testvérére, ki mozdulatlanul mellette feküdt. Arcához tartá ajkait, nem érzé lehelletét, szívére tette kezét, az nem dobogott, szemébe nézett, bennök nem vala élet többé, a tagok mind elmeredve, az egész test jéghidegen, nem lehete kételkednie. – Meghalt! – kiáltott irtóztató hangon, s magánkívül halott testvére mellé rogyott. Társai levitték a tömlöcbe, de a szerencsétlen fel nem eszmélt többé. A láz megragadta őt is, s kevés nappal utána a halál véget vetett szenvedéseinek.
A szomszéd börtönben egy más rab gerjeszte sajnálkozást még rabtársaiban is. Tíz évre ítéltetett, s annyit töltött tömlöcében, haja őszülni kezdett, tagjai annyi szenvedések után elveszték egykori erejöket, de ő kiállta büntetését. Azon napig, mikor megtörött testtel, de láncok nélkül fog visszaléphetni a világba, csak még néhány hét vala hátra. Künn nem vár senki reá, senki szeretve nem fogja fogadni a visszatérőt, de ő szabad lesz, s ez egy gondolat elfelejteté fogsága hosszú szenvedéseit. Midőn a betegség a tömlöcben mutatkozni kezdett, lelkét mondhatlan nyugtalanság tölté el. Föl s alá járt börtönében, minden pillanatban kérdé társait: miként érzik magokat? naponként tudakozódott a hajdúktól, nem halt-e meg senki? egyszóval egész magaviselete azon halálfélelmet tanusítá, melyet életében először érzett, talán mert először látott maga előtt egy nagy reményt. Midőn fogságából csak még néhány nap vala hátra, a láz megragadta őt is. Szörnyű vala látni kétségbeesését. Elmondá rabtársainak, hogy néhány nap múlva szabad lenne; szülőhelyéről szólt s a jövőről, melyet mint becsületes ember ott akarna tölteni, s most meg kell halnia. Néha imádkozott és sírt, néha elátkozá születését, s káromkodott Isten ellen, ki őt e tíz esztendőn át megtartá, csak hogy miután minden kínokat kiszenvedett, szabadulása pillanatában fossza meg életétől. Ez élet először kincs neki, a világ, melynek élvezetétől tíz hosszú évig elzáratott, paradicsomként áll képzete előtt, a zöld mező, melyen mások gondtalanul mennek át, a folyó nyugodt tüköre, a roppant láthatár, melynek szépségét szabadsága napjaiban nem gyanítá: mondhatlan vággyal töltik el a rabnak lelkét, reájok gondolt, felőlök álmodott hosszú éveken át, s most, midőn mind az övé lehetne, midőn a reménynek, melyen szíve tíz esztendeig csüggött, teljesülni kell – most haljon meg? Most, mielőtt magát életében még egyszer szabadnak mondhatja, mielőtt tagjairól a láncok végre levétetnek. A láz elvevé eszméletét, de e kínos gondolatok fenntarták magokat a beteg vad álmai között is, s a szerencsétlen, noha magánkívül, egyre panaszkodott kegyetlen sorsa ellen, mely őt szabadságától megfosztja, míg a halál nála, mint annyiaknál, e kívánatot végre teljesíté. – Mert hány volt e tömlöcben, kinek e szomorú lakhelyet csak sírjával lehete felcserélni.
S ha e sors még csak vétkeseket érne! ha az áldozatok között, kiket a halál magának naponként kiválaszt, nem lennének olyanok, kik vétkök nélkül jutottak e helyzetbe! De ez nem volt, nem lehete így. Hazánkban, mint tudva van, azon legszentebb polgári jog, mely szerint senki, mielőtt bírája által elítéltetett, nem büntettethetik, a nemesség kiváltságaihoz tartozik s így nem találunk tömlöcöt, hol a raboknak nagy része nem állana olyanokból, kik puszta s sokszor alaptalan vád következtében záratnak el, s évekig a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönben hasonló szenvedéseket állnak ki. Igen, évekig, s lesz-e valaki oly merész, hogy mert a legújabb időről beszélek, szavaimat túlzással vádolná? Lesz-e valaki, ki csak azt állítandja, hogy az esetek, mikről szólok, a ritkaságok közé tartoznak? Menjetek végig, ti, kik mindenkit, ki a létező bajokra int, túlzással vádoltok, s gyáva filantrópiának nevezitek, ha valaki eszetekbe juttatja a kegyetlenségeket, melyek a büntető igazság neve alatt e honban még most is naponként elkövettetnek; menjetek végig, ti kitűnőleg gyakorlati férfiak e hon tömlöcein, s mondjátok, hányat fogtok találni, hol a büntető eljárás úgy volna elrendezve, hogy a vádlottaknak egy része nem évekig várna ítéletére? hányat, hol az elítélt rabok s a még per alatt álló vádlottak között a bánásmódra nézve különbség tétetnék. Láncok s hetenként kétnapi bőjt, ez a fogsági büntetésnek közönséges sanyarítása; de vajjon nem viselnek-e láncokat a vádlottak is? nem bőjtölnek-e az elítéltekkel? s mi más köztök a különbség azon egyen kívül, hogy az elítélt gonosztevő büntetésének határát ismeri, míg a sokszor ártatlan vádlott semmit maga előtt nem lát, mihez reményeit köthetné? De minek bámuljuk ezt? eseteket mondhatnék el olvasóimnak, nem egyet, vagy kettőt, nem is olyat, melyet mult századok krónikájából merítettem, hanem oly időből, hol az emberi jogok említése tanácstermeinkben már közönségessé vált, s mégis egyes emberek, anélkül, hogy bűntettért elítéltettek, sőt anélkül, hogy ilyennel csak vádoltattak volna, hosszabb ideig tartó fogságot szenvedtek. Igen, hosszabb ideig tartó rabságot és láncokban s gonosztevők társaságában, csak valamely tévedés vagy a tömlöctartó gondatlansága következtében, ki egy vagy más ily egyedet, ha például mint tanu a megyeházához jött, véletlenül láncra veretett, s azután míg a hiba valamely szerencsés véletlen által ki nem világosodott, ott tartott a többiekkel, – hisz egy rabbal több vagy kevesebb, nem szaporítja gondjait és az alispánoknak sokkal több dolguk van, semhogy a tömlöcök megvizsgálásával fáradhatnának. Mondom, felhozhatnék ily eseteket s olvasóim – azok t. i., kik állapotainkat máshonnan, mint az akadémia heti üléseiben szerzett tapasztalásaikból ismerik, jóval megszaporíthatnák azokat; de először, átlátom, hogy miután tömlöceinkből pénzért s szép szavakért néha olyanok is szabadon bocsáttatnak, kik a bíró által elzárásra ítéltettek, talán a megzavart súlyegyen kívánja azt, hogy helyökbe olyanok zárassanak el, kik nem a tömlöcbe valók; másodszor, nem is szeretném, ha valaki által túlzó filantrópnak tartatnám, s azért ezen esetek elmondását akkorra tartom fel, ha valaki valószínűtlennek gondolná, hogy a porvári tömlöcben igen sok vádlotton kívül szinte egy ily tökéletesen ártatlan egyed találtatott, ki öthónapi gondolkodás után még e pillanatig sem foghatá meg tulajdonképpen, mi módon jutott a tömlöcbe.
A szegény ember, kivel éppen bűntelensége miatt rabtársai mindíg a legnagyobb megvetéssel bántak, most is a többiektől elkülönözve ült magányosan a börtön egyik szegletében. Fiatal neje, ki megszabadítására mindent tett, s kevés vagyonát hasztalan kísérletekben eltékozolta, naponként háromszor jött a börtön ablakához és benézett. Ezek voltak az egyedüli pillanatok, hol a nyomorult rövid időre tompa fájdalmából feleszmélt. A vasrostélyhoz ment, melyen át a folyosóra nyíló ablaknál nejét láthatta; mondá, hogy jól érzi magát, kérdezősködött szülői s gyermekeiről, s ha a könnyeket szemeibe nyomulni érzé, maga küldé el a kedves teremtést, kinek önfájdalmát elárulni nem akarta. Végre e szerencsétlen nőnek leginkább Völgyesy közbenjárása által sikerült férje ártatlanságának bebizonyítása. Reggel, midőn a börtönök felnyittattak, neje lement a hajdúkkal, hogy tudtára adja, de ő magánkívül feküdt szalmáján, s visszanyert szabadságát rövid napok mulva örökre biztosítá a halál.
Voltak a legmegrögzöttebb gonosztevők között, kiket a szüntelen fenyegető veszély ájtatosakká tett, s kik remegő hangon gyermekéveik félig felejtett imádságait elmondva, vallásukban keresték megnyugvásukat. Mások erős italokban akarák elmeríteni félelmök érzetét, s az adományok, melyek, mióta a ragály uralkodott, a tömlöcperselybe bővebben folytak, – mert hisz azok iránt, kiket életveszély fenyeget, mindig irgalmasabbak az emberek, kár, hogy ez irgalom akkor jó, mikor reá legkisebb szükség van – nagyrészint pálinkára fordíttattak, s csak arra használtak, hogy e szerencsétlenek egy pár órára bajaikat részegen elfelejtsék. Mások ismét tompa fájdalomban ültek szalmájokon, szó nélkül, mintha közönyösen várnák a pillanatot, melyben a ragály őket is meg fogja ragadni, míg egyesek vad kétségbeesésben átkozák végzetöket, s szörnyű káromkodásokkal tölték a tömlöcöt, néha mintegy magokon kívül erőtlen dühhel rázva a vasrostélyt, mely őket ez eleven sírba zárá.
E szerencsétlenek szenvedéseit csak két férfiú szerény munkássága enyhíté. Az egyik Vándory, a másik a porvári börtönnek katolikus lelkésze volt. A megye teremében éppen akkor vallásos tárgyakról folyt a vita, s a két vallás hívei határtalan lelkesedéssel küzdöttek a házassági szerződés mi módoni kötése iránt. Vándory s lelkésztársa – bár ezért sokak által vallásos közönyösséggel vádoltattak, – jobbnak tarták, ha a házban, hol vallásról annyian szóltak, ők ketten teszik azt, mit vallásuk parancsol. A küszködő egyház Taksony megyében, úgy látszott, eléggé vala képviselve; nem ártott tehát, ha legalább két embernek eszébe jut, miként az egyháznak a küzdésen kívül még más feladásai is vannak, s ott, hol határtalan lelkesedéssel a születendő gyermekek vallási neveltetéséről vitatkoznak annyian, s Jeruzsálemöket feldúlva gondolják, ha a reverzálisok által egy pár gyermek más vallás szertartásai szerint kereszteltetik, legalább két ember arra fordítja idejét, hogy azon számtalanok közül, kik a törvény értelme szerint katolikusoknak vagy protestánsoknak neveztetnek, legalább néhányakat vallásuk tanaiban oktassanak s haláluk előtt a hit vigasztalásaiban részesítsenek. Ha Vándory s e katolikus káplán vallásukról szólnak, nem hiszem, hogy sok pontra nézve egymással meg tudtak volna egyezni; míg csak cselekedtek, nem vala közöttök különbség, – s noha az egyik Rómában új Babilont, a másik minden malasztnak kútforrását látá; noha az egyik, míg reverzálisok léteznek, a másik, mihelyt azok eltiltatnak, vallását veszélyeztetve gondolá; az egyik istentelenségnek mondá, ha az egyház minden dekretálisai el nem fogadtatnak, a másik bálványozásnak, ha valaki hitének alapját a szentíráson kívül másvalahol keresi: Vándory, valahányszor Tiszarétről bejöhetett, s a káplán naponként idejöknek nagy részét a tömlöcben tölték, s mindkettőnek vigasztaló szavai új reményt öntöttek sok szerencsétlennek szívébe, ki ha e biztató szózat nem hangzik fel, kétségbeesésnek engedte volna által magát. Voltak, kik e szelíd férfiaktól először elfordultak, sokan megvető gúnnyal fogadták oktatásaikat; de ki az, ki főkép szerencsétlensége óráiban a vallás vigasztalásait soká nélkülözhetné? A hit néha nem elégíti ki eszünket, érteni akarunk, s a vallás megfoghatlan rejtélyeket nyújt, – de vajjon a szív feltalálhatja-e nélküle megelégedését? Vezesd ki a kételkedőt Isten természetébe, ott, hol magas bércek a láthatárt elkerítik, s a szem, melynek messze kilátás kell, mintegy akaratlanul az éghez emelkedik; ott, hol a bércről lezúgó patak dörgése, a madarak éneke s a szellő, mely a lombon átsuhog, ezer hangban szólalnak fel körülöttetek, melyekre a szív megindul s az ész hasztalan keres értelmet; mutasd a magas eget neki, mikor a nap a láthatár felett elvérezve leszáll, vagy a hold milliónyi csillagok között csendesen terjeszti ezüst világát, s kérdezd akkor társadat: kételkedik-e még? s a természetnek mindezen csodái nem hatnak a szívre annyira, mint egy valóban jó ember közeledése, ki hitétől lelkesítve, csendes munkásságával embertársai boldogításán fárad.
Vannak újabb időkben emberek, kik a tömlöcökre fordítva figyelmöket, a költészetnek egy új nemét alapították meg, egy nemét az ártatlan pásztorkölteményeknek, melyek a tömlöcben játszanak. Minden nagynak s szépnek, mit e világon látunk, megvan karikatúrája, mely vele majdnem egyszerre támad, s a filantrópiának ezen kinövése, mely szerint minden gonosztevő csak egy szerencsétlen, embertársai által meg nem értett s véletlenül a jó útról eltért becsületes emberként festetik, kétségen kívül épp oly nevetséges, mint az emberi észnek más ehhez hasonló tévedései; azonban nem kevésbé hibázik, ki ellenkező szempontból indulva ki, a tömlöcnek minden lakóját, sőt azoknak csak nagyobb részét is, javíthatlannak hiszi. A legnagyobb férfi, kinek tetteit századok magasztalják, közelebbről tekintve, végre mégis csak ember, s a legnagyobb gonosztevő, kitől undorodva elfordulunk, szintén még ember marad. A tettek, melyeket amannál bámulánk, ennél borzadással említünk, csak egy egész életnek egyes pillanatai, s valamint a nagy férfiban az emberi természet számos gyengeségei, úgy a legnagyobb gonosztevőben egyes jó tulajdonok megmaradnak, s ez az, mi által a rabok javíthatása sok esetben lehetségessé válik, de mindíg csak olyanok által, kiket vallásos érzelmek ehhez lelkesítenek.
A hatás, melyet főképen Vándory a rabokra gyakorolt, szinte csodálatos vala. Ha a tömlöcbe jött, s a rabok szavát vagy csak lépteit hallák, öröm sugárzott minden arcon. Az egyes börtön lakói, melybe lépett, tisztelettel fogák körül vigasztalójokat, s a meg nem szokott részvét, a régen vagy talán soha nem hallott szerető mód, mellyel hozzájok szólt, megnyitá a legmegrögzöttebb gonosztevő szívét szelíd oktatásainak. Ki Vándoryt a rabok között látta, nem bámulhatott optimizmusán, mellyel minden tanítványait megjavíthatónak, sőt nagy részben már megjavítottnak hirdeté. Jelenlétében csakugyan úgy látszott. Az emberek nagyrészének jelleme külső hatások által fejlődik, mintegy visszhang a szív, azon hangon felel, melyen megszólíttatott, s a legnagyobb gonosztevő, kit sorsának kíméletlen érintései s az emberek igazságtalansága elvadítának, hol való részvétet lát, ritkán állhat ellent e szelíd befolyásnak.
Legszembetűnőbb vala Vándorynak ezen hatása az üveges zsidóra, ki Macskaházy meggyilkoltatása iránt, mint tudjuk, gyanúba jött, s Porvárra hozatott. Minthogy e zsidó a gyilkosság elkövetése után Macskaházy szobájának kályhalyukában találtatott, vallomása Tengelyi perére a legnagyobb fontossággal bírt, s Völgyesy, mint a jegyzőnek védője, azt kíváná, hogy magányosan zárassék el, mely kívánat ez alkalommal annyival könnyebben teljesíttetett, minthogy az alispánné által is pártoltatott. A fakamaráknak egyike üríttetett ki e célra, s a legszükségesebb készületek megtétele után, melyekhez egy belől-fűlő kályhán, rossz ágyon, s az ajtóra vert erős új lakatokon kívül alig tartozott más: ez lőn a zsidónak börtöne, hol nem háborgatva senki által, szerencsétlen helyzetéről gondolkozhatott. Az alispánné, ártatlanságáról, amint mondá, meggyőződve, eleinte részvétet mutatott e szerencsétlen iránt, sőt mindjárt fogsága kezdetén őt egyszer meg is látogatta, – amit a tömlöctartó, Rétyné világos parancsa ellen, nehogy e nemes tett titokban maradjon, többeknek elbeszélt. – E magasrangú úrhölgyön kívül azonban senki legkisebb könyörületességet sorsa iránt nem tanusított, s vallatásait kivéve, alig volt, ki hozzá csak szólna. Maga a hajdú megvetéssel állítá elébe nyomorú étkeit, s hallgatva vagy goromba tréfákkal hagyá el kamaráját, s a rab teljes kiterjedésben érezé a magánynak minden kínjait, melyeket a jövőben oly kevés remény, a multból semmi nyájas emlék nem derített.
Nyájas emlékek! hisz ő zsidó volt; ez élettörténete. Születve, hogy családja nyomorúságát ossza, anyja ápoló karjai között feltartva, hogy már zsenge gyermekkorában e világ igazságtalanságával megismerkedjék, elhagyva szülői házát, hogy szabadság helyett egész elhagyottságát érezze, küszködve mindennapi kenyeréért, nem becsületes munkával, mert hisz attól a zsidó eltiltatott, de fortéllyal s csalfasággal, földön csúszva, mint a hernyó, melyet az átmenő gondatlanul eltapos, gyűlöltetve, üldöztetve: – ez az, mit a zsidó multjában talál, ez az, miről e rab emlékei szóltak. Boldog a gyermekkor! a férfi, ha élete minden céljait elérte, diadala legszebb pillanatában vágyódva tekint vissza ártatlan játékaira, s szívesen felcserélné babérját a vegyületlen örömekért, melyeket akkor élvezett; de a zsidó mit talál, ha e korára emlékezik? – megvetést, mely már első gyermekörömeit elkeseríté. Midőn önlábain először megy keresztül faluja utcáján, a gyermekcsapat csúfolva fut utána. A harc, melyet egész életén át, ő, az egyes, a sokasággal küzdeni fog, ott kezdődik élete küszöbén, a gúny s a megvetés elkeseríti élete kelyhét első cseppjeiben. Szeretni fog ő is, de kiért életét adná, azt megvetve látja mindenki által; kit trónra emelne ifjú lelkesedésében, azzal nem oszthat meg mást, mint saját gyalázatát, a gyalázatot, melyet nem érdemelt, s melytől épp azért nem szabadulhat; a gyalázatot, melyet őseitől öröklött, s melyet gyermekeire hagyand; a gyalázatot, mely szörnyű átokként egész faja fölött kimondatott, s melytől őt semmi erény, semmi nagy tett fel nem mentheti.
S mi bámuljuk, ha a zsidó megromlott, ha azon magasabb érzelmeket, melyek az emberi természetet nemesítik, e népnél ritkábban találjuk?! Engedtünk-e neki tért, hol e nemesebb érzelmeket használja? e haza gyermekének ismerte-e őt, hogy tőle szeretetet kívánhatna? mi felebarátilag bántunk-e avval, kit most önösséggel vádolunk? Vegyük el az erénynek minden földi jutalmát, rendezzük el társaságunkat úgy, hogy jó tettek után se honfitársainknak tiszteletére, se nevünk dicsőségére számot ne tarthassunk, s ugyan hány fog még haladni az erénynek ösvényén!? Ez a helyzet, melybe a zsidó e művelt század közepett legalább honunkban állíttatott. Ami ennyi elnyomás után lelkében nemes érzelmekből még megmarad, csak az égő gyűlölésben mutatkozhatik, melyet irántunk érez.
Az üveges zsidó népének e közös szenvedésein kívül még más okokból is megérdemlé mindenkinek szánakozását. Visszataszító külseje, mely őt mielőtt vétkezett, már gyanussá tevé, s beteges teste kettősen szerencsétlenné tevék őt; s főkép most fogsága alatt, hol minden vonásán a félelem nyoma látszott, alig lehete embert képzelni, ki inkább sajnálkozást gerjeszthete. – De amint mondám, a zsidó iránt senki könyörületességet nem érzett, sőt úgy látszott, ő maga sem számolt részvétre, – s Vándory, ki látogatásait nem csak saját vallása híveire szorítá, s többször hozzá is elment, mindíg magába zárkozva találta őt, s hamar meggyőződött, hogy e szerencsétlen által csak kémnek tekintetik. A lelkész mindent elkövetett, hogy e rabnál is, mint a többieknél, bizodalmat ébresszen, sőt annyival inkább reménylé, hogy a zsidó által oly dolgoknak jöhet nyomára, melyek Tengelyinek használhatnak; de hiába! A zsidó a legnagyobb alázatossággal fogadá Vándoryt, minden kérdésre felelt, sőt néhányszor megkereszteléséről is kezde beszélni, de minden feleletből kilátszott, hogy a lelkész látogatásait csak vallatása egy más nemének tekinti; s Vándory, meggyőződve, hogy jötte a rabnak terhére van, végre elmaradt.
E viszony azonban most egészen megváltozott. Több hónapi fogság után, mely alatt nedves, félig földalatti kamarájából szabad levegőre nem bocsáttatott, az uralkodó tömlöcláz megragadta a szegény zsidót is, s nem vala felgyógyulásához semmi reménység, talán az egyen kívül, hogy a megye orvosai által gyógyításba nem vétetett. A zsidó elhagyatva feküdt kamarájában, annyival szerencsétlenebb a többi rabnál, mert ha néha lázas álmaiból egy pillanatra feleszmélt, még vizet sem kaphatott, mellyel égő szomját enyhíthetné. Mintha már meghalt volna, róla, úgy látszott, az egész világ megfeledkezett, s maga az alispánné, minden részvéte mellett, melyet eddig mutatott, mióta hallá, hogy felgyógyulásához reménység nincs, s hogy lázában érthetetlen nyelven csak összefüggés nélküli szavakat mond, egészen megnyugodott.
Vándory vala az egyetlen, ki jószívűségének hírét most sem hazudtolta meg, s valamint akkor, mikor észrevevé, hogy látogatásai a zsidónak kellemetlenek, önként elmaradt: úgy most mindent elkövetett, hogy e szerencsétlennek helyzetét legalább némikép enyhíthesse. Ha Porváron volt, naponként kétszer-háromszor is elment a beteghez. Saját pénzén egy szegény asszonyt fogadott, ki a napnak nagy részét nála tölté, egy szóval mindent tett, mi erejétől kitelt, s mit az ájtatos férfi keresztyéni kötelességének gondolt, mely azon kicsiny szolgálatoktól, melyekkel embertársaink iránt jó akaratunkat bizonyítjuk be, a legmagasabb erényig mindent, mi szép és jó, magában foglal. Az ember, kiért Vándory mindezt tevé, zsidó volt, s mi több, olyan, ki, amint látszott, a keresztyén lelkész oktatásai által magát meggyőzetni nem engedé, s megtéréshez kevés hajlamot mutatott; de eretnek létére Vándorynak úgy látszott, hogy a szamaritánusról írt evangélium által a felebaráti szeretetnek parancsa nem csak vallástársainkra terjesztetik ki, s hogy a szent könyvben, melyhez életét irányozá, nekünk embereknek csak szeretet tétetik kötelességül, s ő ehhez tartá magát.
Ha a zsidó zavart álmaiból pillanatokra feleszmélt, sokszor Vándory szelid vonásait látá maga mellett. Ha néha éjjel felébredett s egy kis vízért fohászkodott, mellyel égő szomját enyhítse, ott volt ápolója, s csendesen ágyához lépve teljesíté kívánságát s ha a beteg kérdezé: ki küldte őt hozzá? – ismét Vándory nevét hallá. Mint egy fensőbb gondviselés, mely szükségeit előre látja, mint egy őrző angyal, kit Isten szenvedései között vigasztalásul hozzá küldött: így tűnt föl a váratlan jóltevő e boldogtalannak képzetében, s a vad álmok között, melyekkel a láz agyát felzavará, mintha segítségül híná, néha Vándorynak neve hangzott, s az öreg asszony, ki nála volt, azt állítá, hogy valahányszor e nevet kimondá, mindíg nyugodtabbnak látszott.
Majdnem három hét mult el a nélkül, hogy a beteg állapotjában változás történnék, végre a láz elmaradt, s a rab magához tért. Felgyógyulásához nem vala remény most sem. Teste nem bírt elég erővel, hogy a szükséges krizisen átmehessen, s csak eszmélete tért vissza rövid időre, mint az e betegség végső szakaiban néha történik. Kínos állapot, hol a halál egy pár óráig pihenni hagyja martalékát, csak hogy, miután e földön még egyszer körültekintett, mindent, mit veszt, még egyszer maga előtt látva, új erővel ragaszkodjék létéhez.
A zsidó tisztán átlátá helyzetét, s úgy látszott, megnyugodott benne. Csak egy kívánata vala, az: hogy Vándoryt, mielőtt lázába visszaesik, még egyszer láthassa. Ápolójától, kit magához térve kérdezett, megtudta, hogy nem álmodott, midőn a lelkészt többször ágyánál gondolá, s hogy mindazon jótéteményt, melyet betegsége alatt tapasztalt, csakugyan neki köszönheti. Vándory aznap nem vala Porváron, s a beteg óráról-órára nyugtalanabb lett, midőn látá, hogy jóltevője, ki, amint mondatott, délre váratik, még mindíg nem jő. – Nem halhatok meg nyugodtan, – mondá többször az öreg asszonyhoz, ki ágya mellett ült, – ha a tiszteletes úrral nem szóltam. Köszönnöm kell mindazon jóért, mit velem tett, s azután – tevé hozzá halkabban – lelkemet egy titok terheli, oly dolog, melynek tudása Vándory úrnak szívén fekszik, tudja-e jó asszonyom, s melyet csak neki mondhatok meg. Menjen, kérem, s kérdezze, nem jött-e még meg?
Az asszony ismét fölment Tengelyihez, hová a lelkész, ha a városba jött, közönségesen mindenek előtt menni szokott, s ha azon hírrel tért vissza, hogy Vándory még sem jött, a beteg majdnem kétségbeesve veté magát vissza vánkosára. Végre késő délután a kamara ajtaja megnyílt s a lelkész ott állt a beteg ágya mellett, ki ápolóját ismét Tengelyihez küldve, már szinte lemondott reményéről. Nem fogom leírni az érzelmeket, melyek a zsidó szívét e pillanatban tölték. Csak gúnyt s megvetést találva egész életén át, félve, gyűlölve az embereket, kikben eddig csak üldözőit látta, nem bízva senkiben, mert soha részvétet nem tapasztalt; nem remélve jót még Istenétől sem, ki őt, úgy látszott, csak hogy szenvedjen, állítá e földre, nem szeretve senkit, mint ki szülőit nem ismeré, s kihez soha senki szeretve nem közelített: lelkének minden jobb érzelme most életében először egyszerre szólalt fel. Vándory vala az első ember, ki hozzá nyájasan közelített, s a szív, melyet az élet csak gyűlölni taníta, megnyílt e szelid érintés alatt. Mindazon háladatosság, melyet máskép jóltevői iránt egész életén át érezhetett volna, mindazon bizalom, melynek szükségét ő is magában hordá, de melyet senkinek nem adhatott, mindazon szeretet, melyre lelke képes vala, egy pillanatban tölté keblét, s a szerencsétlen mindezen érzelmek kifejezésére csak könnyeket talált.
– Nyugtasd meg magadat, barátom, – mondá Vándory mélyen meghatva e jelenet által, – véghetlenül irgalmas az Isten s könyörülni fog rajtad is.
A rab görcsösen szorítá kezét s könnyei egyre folytak, de nem felelt.
– Lám, jobban érzed magadat, – szólt ágyához ülve nyájasan a lelkész, – ki fogsz gyógyulni, élhetsz s még a társaság hasznos tagja válhatik belőled.
– Oh, édes tiszteletes uram, – mondá a zsidó gyenge hangon, melyet néha könnyek elfojtának, – végem van, én érzem, hogy meg kell halnom, nem is azért sírok. Nekem nem sok örömöm volt a világon; még szülőimet sem ismertem, s ily szegény zsidó, mint én, nem sokat veszt életével; ha a föld alatt leszek, ott talán békével hagynak. De ha mindazon jóra gondolok, mit a tiszteletes úr velem tett, rajtam, kivel mindenki eddig mint a kutyával bánt, ha arra gondolok, hogy mindezt keresztyén tette velem, s éppen Vándory úr, kinek én – itt a rabnak szavát ismét elfojták könnyei, kezével eltakarta arcát s zokogott.
Vándory, ki vallásáról sokkal inkább meg vala győződve, semhogy annak terjesztése iránt közönyös lehetne, – a proszelitismus nem kinövése, hanem szükséges következése minden erős hitnek, – azt gondolá, hogy a pillanat eljött, melyben e szerencsétlent megtérítheti, s Isten véghetetlen kegyelméről kezde szólni, ki a sokáig tévedőt, habár utolsó pillanatában térne meg, el nem taszítja magától.
A zsidó felfogta e szavak értelmét, s letörülve könnyeit, szomorúan rázta fejét. – Tiszteletes uram, – mondá sóhajtva, – ne kívánja tőlem ezt. Apáim vallását nem hagyhatom el. Mily alávalónak kellene lennem, ha, miután életemben alig tettem más jót, mint hogy magamat vallásomtól elcsábíttatni nem engedém, most megrontom még ezt is, s hitemtől elpártolok. Nincs semmi, mit a tiszteletes úrért nem tennék, csak ez egyet ne kívánja tőlem.
– Ne gondold, – mondá a lelkész megindulva, – hogy megtérésedet magamért kívánom, vétkeznél, ha életednek e legfontosabb lépésére nézve mást, mint saját meggyőződésedet követnéd. Magadért, lelked üdvösségeért szólok, a keresztyén vallás a szeretet vallása –
– A szeretet vallása?! – szólt a beteg, kinek arcaira egy pillanatra közönségesen keserű kifejezése visszatért, – kérdezzen minket zsidókat, mit tapasztaltunk? Ha több ily keresztyént ismertem volna, mint a tiszteletes úr, – tevé hozzá, midőn a hatást, melyet szavai Vándoryra tevének, észrevevé, nyugodtabban, – ki tudja, talán elhagytam volna vallásomat. Én részemről a zsidók között is kevés jó embert találtam. De – folytatá egy kis szünet után, mely alatt, mintha magát arról akarná meggyőzni, hogy a lelkészen kívül senki jelen nincs, a szobában körültekintett, – lelkemet titok terheli, melyet, mielőtt meghalok, a tiszteletes úrral közölnöm kell, – s fogyni érezem erőmet.
Vándory a beteg ágyához közelebb tolta székét, s a zsidó, gyengesége által többször félbeszakasztva, elmondá azt, mit olvasóim Tengelyi s Vándory irományainak elrablásáról tudnak, s mi által Macskaházy s az alispánnénak részvéte, melyet már Viola vallomása után sokan hittek, minden kétségen kívül állíttatott.
– De ki ölte meg Macskaházyt? – kérdé Vándory, ki a rabnak minden szavát a legnagyobb figyelemmel követé, – a helyről, melyen találtattál, hallanod kelle mindent, mi a szobában történt.
– És én hallottam is mindent; – válaszolt a zsidó. – A gyilkosság Viola által követtetett el, meg merek esküdni reá. Talán egy fertályig beszélt Macskaházyval, s én mindjárt megismertem szavát.
– És miért nem mondtad ezt vallomásaidban, szerencsétlen?! – sóhajtott Vándory. – Nem tudtad-e, hogy egy más ártatlan vádoltatik e gonosztettel, s hogy igaz vallomásod becsületét, talán életét mentheti meg?
– Miért nem mondtam? – szólt a zsidó szemeit Vándoryra függesztve, – mert a nagyságos asszony azzal fenyegetett, hogy ha Tengelyi igazolására csak egy szót szólok, az egész gyanú egyedül rajtam marad.
– De mit kerestél azon éjjel, mikor a szerencsétlen ügyvéd meggyilkoltatott, a kastélyban? – kérdé ismét Vándory.
A zsidó rövid ideig hallgatott. – Miért ne mondjam – szólt végre, – megigértem, hogy hallgatni fogok, de ez asszony elhagyott nyomorúságomban, minek kíméljem őt? Egy nappal, mielőtt Macskaházy meggyilkoltatott, Rétyné s az ügyvéd összevesztek. Nem akarta kiadni az írásokat, melyeket Violánál talált; akkor az alispánné magához hivatott, s kétezer forintot ígért, ha –
Vándory elborzadva összecsapta kezét.
– Megelőztettem, – folytatá a zsidó halkan, – máskép Macskaházy kezeim által halt volna meg.
A zsidó visszaveté magát vánkosára. Vándory mély gondolatokba merülve ült ágya mellett. Amit hallott, borzadással tölté el lelkét s egyszersmind reménnyel, mert átlátá, hogy amit hallott, Tengelyi igazolására a legnagyobb fontossággal bír. Rövid gondolkozás után Vándory azonban meggyőződött, hogy ez egész vallomás Tengelyinek nem használhat, ha az, mielőtt a zsidó ismét előbbi eszméletlenségébe visszaesik, nem ismételtetik legalább még egy teljes hitelességű tanu előtt, miután a bírák neki magának, mint Tengelyi legjobb barátjának, teljes hitelt adni nem fognának.
– Barátom, – szólt a lelkész fölkelve, – áldjad Istenedet, ki neked időt s erőt adott, hogy vétkeidet megbánhasd, s azokat legalább némi részben jóvátehesd. Azok, miket nekem mondál, mennyire én látom, elégségesek, hogy Tengelyit a gyanutól, melynek súlya alatt szenved, megtisztítsák; de hogy őszinte vallomásod hitelességgel bírjon, szükség, hogy legalább két tanu előtt, kiket magammal fogok hozni, ismételtessék.
– Még egyszer mondjam el, miknek emlékénél borzadok? – mondá szomorúan a zsidó.
– Emberi kötelességed, lelkednek üdvössége kívánja tőled ezt, – szólt ünnepélyesen Vándory, – miként remélheted, hogy Isten irgalmas lesz irántad, ha te e földön az elnyomott igazságnak segédkezet nyujtani nem akartál?
A zsidó egy ideig hallgatott. – Tengelyi a tiszteletes úrnak barátja, – szólt végre szemeit Vándoryra függesztve, – hogy háláljam meg jótéteményeit, ha nem így?
– Ha gyengének érzed magadat, – mondá Vándory meghatva e szavak s főkép a mód által, melyen azok mondattak, – pihenj ki, s pár óra mulva jövünk.
– Nem, nem, – válaszolt amaz, – most mindjárt, vagy soha. Érzem, az idő, mely alatt még szólhatok, rövid lesz. Jőjön vissza a tiszteletes úr mindjárt, s hozzon magával akárkit, én el fogok mondani mindent, s legyen következése akármi, én az alispán s minden ember bosszúján túl vagyok.
– Nem szükség, hogy vallomásodban akármi olyat mondj, mi által magadat az alispánné bosszújának kitehetnéd, – mondá Vándory, ki ha barátját máskép is megmentheté, senkit bűntettekkel vádolni nem akart. – Te, mint mondád, az irományok elrablására nézve csak Macskaházyval szerződtél, most sem szükséges, hogy ennél többet mondjál. Ha kiviláglik, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg, az, hogy te is hasonló szándékkal jöttél-e a házhoz, s ki által buzdíttattál e tettre, Tengelyinek helyzetére befolyással nem lehet.
– De én nem akarok elhallgatni semmit, – mondá a zsidó, s vonásai ismét vad kifejezésöket vevék fel. – Hadd álljak bosszút az alávaló asszonyon, ki engem minden rosszra reá vett, s mikor miatta szenvedek, elhagyott nyomorúságomban.
– S van-e időd bosszúról gondolkozni? – mondá Vándory komolyan.
A zsidó egy ideig hallgatott. – Legyen, mint a tiszteletes úr akarja – szólt végre szemeit a lelkészre függesztve, – én mindenre kész vagyok. A tiszteletes úr jót tett velem; bár többet tehetnék háladatosságom bebizonyítására. De – tevé hozzá, könnyeit, melyek e szavaknál ismét szemébe léptek, letörölve – menjen mindjárt, siessen, ki tudja, fogom-e teljesíthetni csak egy óra múlva igéretemet?
Vándory behívá a beteg ápolóját, ki az alatt a kamara előtt állt, s maga sietve elment. A zsidó a falnak fordult, s fáradtan a beszélgetéstől, rövid időre elszunnyadott.