Verseghy Ferenc (1757–1822) előbb pálosrendi szerzetes, később világi pap volt. A Martinovics-káté terjesztése és a Marseillaise lefordítása miatt hosszú várfogságot szenvedett. Már korábban is foglalkozott irodalommal, nyelvi-nyelvtani kérdésekkel, kiszabadulása után pedig teljesen ezeknek szentelte életét. Jelentek meg lírai és epikus versei, lefordított és átdolgozott külföldi regényeket, és számos, a maga korában igen jelentős munkával gazdagította nyelvészeti irodalmunkat is. Fontosabb nyelvészeti jellegű munkái a következők: A Tiszta Magyarság, avvagy a csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések. Pest 1805.; Magyar Aglája, avvagy Kellemetesen mulató nyájaskodások külömbféle versnemekben. Buda 1806.; Magyar Ortografia, avvagy Irástudomány, mellyben a magyar betüknek helyes kimondása és írása taníttatik. Buda 1816.; A Filozófiának talpigazságira épített Felelet…Buda 1816.; Magyar Grammatica, avvagy Nyelvtudomány… Buda 1818.; Lexicon Terminorum Technicorum, azaz: Tudományos Mesterszókönyv. Pest 1826. A stilisztika szempontjából különösen kiemelkedő az Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae (A magyar nyelv szabályainak elemzése. I–III. Buda 1816–17.) című nagy, latin nyelvű művének harmadik részeként megjelenő nyelvesztétikai munkája: Usus Aestheticus Linguae Hungaricae (A magyar nyelv művészi felhasználása). Ez utóbbiban, amely egyszerre retorika, poétika és stilisztika is (jóllehet Verseghy csak retorikáról és poétikáról beszél), gyakran szinte modernnek ható, részletes képet kapunk nyelvünk esztétikai, művészi eszközeiről, továbbá az ékes magyar beszédnek különböző területen, különböző célból használt módozatairól (szónoklás, levélírás, versköltés stb.). Kötetünkben a költői és prózai stílus nyelvi sajátságait, valamint a jó stílus ismérveit tárgyaló részeket mutatjuk be.
III. Kötet
Usus Aestheticus Linguae Hungaricae
[A magyar nyelv művészi felhasználása]
X. Fejezet
De Eloquentia In Genere
[Az ékesszólásról általában]
118. §.
Azt a nyelvet, melyet a kötetlen ékesszólás alkalmaz, prózainak, azt pedig, amely a költészetben használatos, költőinek nevezzük. A kettő közti különbséget az esztétika szabályait szem előtt tartó szerzőnek már csak azért is nagyon fontos ismernie, mert gyakran találkozunk olyan versekkel, amelyek prózaiak, viszont vannak olyan prózai munkák, amelyek joggal a költői alkotások közé sorolhatók. Itt most előbb a költői nyelvről fogunk szólni, azután pedig a próza természetét vizsgáljuk meg.
1. Hogy az emberi lélek vele született tulajdonságai csakúgy, mint a rajta áthullámzó indulatok és érzelmek, észrevehető befolyással vannak az ilyen állapotban levő ember kifejezés- és beszédmódjára, azt naponként tapasztaljuk. Ahogy tehát a szellemes ember kifejezéseiben és bizonyos fordulataiban magán viseli lelkialkatának bélyegét, ugyanúgy a költői tehetség, de főleg a költői ihlet a nyelvnek sajátos jelleget ad; ez a költői nyelv. Vizsgáljuk meg röviden, milyen módon jön létre.
a) A költő mindent erőteljesebben és elevenebben képzel el és fest le, mint a többi ember; lobogó képzelete életet önt az élettelen tárgyakba, és hogy röviden fejezzem ki a lényeget: lelke a mű megalkotása közben rendkívüli állapotban van. Ezért a nyelvnek, amelyet használ, hasonlóképpen elevennek, teremtő erejűnek és rendkívülinek kell lennie. Amit egy másik, a megszokott lelki nyugalom állapotában levő ember közönséges beszédmódban így mondana: „gregem eorum, qui divitiis inhiant, a se contemni ac relinqui, seque solis summe necessariis contentum esse” [megveti és kerüli azokat, akik gazdagságra vágynak, és megelégszik a legszükségesebbekkel] – azt Horatius, szokatlan nyelvi megoldással, így fejezi ki:
|
[Carmina. (Dalok.) III. 16.]
[… a vágytalanok szerény Pártjához szököm át dísztelen; otthagyom Dúsak táborait vígan. – Ford.: Bede Anna.]
Amit lelkesedés nélkül így mondana: „En, Caesar, qui mortuus dicebatur, ex Hispania victor redit” [Ime, Caesar, akit már halottnak mondtak, győztesen visszatér Hispániából*] – azt Horatius, a költői hévtől elragadtatva, így adja elő:
|
[Carmina. III. 14.]
[Hercules módján, aki, mint beszélik, – Élte árán tört diadalra, óh nép, – Caesarunk győzött s hazatért a hispán – parti mezőkről. – Ford.: Bede Anna.]
b) Lehetetlen, hogy a költői ihletnek a nyelvre gyakorolt valamennyi hatását megvizsgáljuk és kifejtsük, ezért csak néhány apró dologra térünk ki. De nem is tudjuk meghúzni azokat a határokat, amelyek a hétköznapi nyelvet a költői nyelvtől élesen elválasztják. Még a legjellemzőbb verses forma, a metrikus [időmértékes] vers sem tekinthető döntőnek, mert azonkívül, hogy a szóban forgó művészet hozza létre, egyáltalán nem tartozik a költői nyelv lényegéhez. Az azonban általában igaz, hogy a költői ihlet gyakran olyan hangnemet és menetet kölcsönöz a stílusnak, hogy az a kifejezések bármilyen megváltoztatása nélkül, csupán a szavak más-más sorrendben való elhelyezésével, költőiből prózaivá változtatható és viszont. Prózai lesz tehát, ha ezt mondod: „Equidem rex, inquit; fatebor tibi cuncta quodcumque fuerit vera; neque negabo me de gente Argolica; hoc primum. Nec si improba fortuna finxit Sinonem miserum, finget etiam vanum, mendacemque.” [Várjon reám ma akármi, király – szólt –, megvallok mindent, ahogyan volt; nem tagadom, hogy az argoszi* nép szült; legelőbb ezt: nem fogja Szinónt a rossz Sors, noha már nyomorulttá tette, sem hiúvá, sem hazuggá tenni.] De ha a szavak sorrendjét felcseréljük, anélkül hogy csak egy szótagot is megváltoztatnánk, a következő igazán szép költői szöveget kapjuk:
|
[Vergilius: Aeneis. II. 77–80.]
[Várjon akármi reám ma, király, mindent, ahogyan volt – Megvallok, szólt; nem tagadom, hogy az argoszi nép szült; – Ezt legelőbb; nem fogja Szinónt, noha már nyomorulttá – Tette a rossz Sors, sem hiuvá, sem tenni hazuggá… – Ford. Devecseri Gábor.]
Ugyanígy a következő, metrum [versláb, időmérték] nélküli költői szöveg: „A virágzó ifiaknak vérével, s az anyáknak és menyasszonyoknak éjjelenként folydogáló könnyhullajtásival, nagyon is drágán vett halhatatlanság hasztalan édesgeti őtet kellemetes szavával a kemény harcnak mezejére” [az eredetiben is magyarul] – a szórend megváltoztatásával így változik át prózaivá: „A halhatatlanság, mely a virágzó ifiaknak vérével stb. nagyon is drágán vetetik, hasztalan édesgeti stb.” [az eredetiben is magyarul].
c) A költői nyelv szokatlan szórendjéhez és szenvedélytől fűtött menetéhez sokszor még a kötőszavak és a vonatkozó névmások elhagyása is hozzájárul, mint a következő versben:
|
[F. G. Klopstock: Gegenwart der Abwesenden. (Ha a távollevőket viszontlátjuk.)]
Magyarul: „A szeretetnek fájdalmait, nem a reménylő, sem a viszonolatlan szeretetét, e fájdalmakot nem; mert én szeretek, úgy senki sem szeretett, úgy szerettetek! A szelídebb fájdalmakot, melyek az ismétlátásra odatekintgetnek, melyek az ismétlátáshoz mélyen felfohászkodnak, de a rebegő öröm is felpelypeg* velek! e fájdalmakot akarám énekelni.” [Verseghy fordítása.]
A szerkezetek megfelelő átalakításával, kötőszavak és vonatkozó névmások közbeiktatásával az önmagában pindaroszi* szöveg is olyan nyelvvé alakítható át, amely a legkevésbé sem mondható költőinek. Egyébként nagyon kell vigyáznia a költőnek, mert a kötőszavak és vonatkozó névmások elhagyásával, valamint a szerkezetek átalakításával, különösen ha ez utóbbiak csonkák, mindig igen nagymértékben fenyeget a homályosság veszélye.
d) Költőivé tehető azután a nyelv a különösen keresett, hatásos, nagy kifejező erejű vagy a köznapi beszédmódtól bármiként eltérő kifejezések használatával. Horatius ezekben a soraiban
|
[Satirae (Szatírák) I. 4.]*
[A viszály az az undok, Hogy szétzúzta a háború vasveretű kapuszárnyát … – Ford.: Bede Anna]
– nyilván szándékosan választotta a merész taetra [undok], ferratos [vasveretű] és refregit [szétzúzta] szavakat, hogy a kifejezésnek költői erőt adjon. Jó példa található a hangzatosan és erőteljesen ábrázoló kifejezések használatára Klopstocknak a Zürichi-tóhoz írott ódájában:
|
[Der Zürchersee. (A Zürichi-tó.)]
Magyarul: „A ragyogó tónak szőllőpartjairúl, vagy felrepültél tán ismét mennyekbe? jöjjsze vereslő súgárban az esti szellőnek szárnyain. Jöjjsze és vezéreld dalomot, hogy olly ifiasan derült legyen, édes öröm, mint te! s hasonló az ifiúnak heves és sebes örömkiáltásihoz, szelíd, mint az érzékeny Fanny.” [Verseghy fordítása.]
A köznapi beszédmódtól eltérő kifejezésekről Servius így ír: „A költők szeretik az egyszavas dolgokat körülírva mondani; ahogy Trója* helyett Trója városát, Buthrotum* helyett Buthrotum várát mondanak, úgy mond (Vergilius) Timavus helyett Timavus forrását.” [Commentarius ad Vergilii Aeneida. (Magyarázatok Vergilius Aeneiséhez.) I. 244.]
e) A költői nyelv végül segítségül hívhatja a legelevenebb és legmeglepőbb figurákat [alakzatokat], a leghatásosabb és legmerészebb trópusokat [szóképeket] és bármilyen szokatlan fordulatot. A kifejezés növelheti vagy csökkentheti a költői képzetek hatását. Klopstock Frühlingsfeier [Tavaszi ünnep] című ódájában a világűr a világmindenség óceánja, a föld csepp a vödör szélén és a lélek gyönyörűsége eksztázisba megy át. De ezenkívül is, az élettelen tárgyak élnek és cselekszenek, és a legelvontabb, tisztán szellemi eszmék testi valóságot öltenek.
2. A költői nyelvről ismerni meg a poétát. Innen van; hogy maga Horatius is ebben jelölte meg a költészet lényegét,* és hogy az újabb írók egyaránt buzdítanak a prózai költészet és a költői próza művelésére. Du Bos azt írja: „A költői művészetnek ez (mármint a költői nyelv) a legfontosabb, egyszersmind a legnehezebb része. Megtalálni azokat a képeket, amelyek jól ábrázolják a költő mondanivalóját, megtalálni azokat a sajátos kifejezéseket, amelyek gondolatainak érzékletes formát adnak: ez a nagy művészet, amelyhez isteni ihlet kell, nem pedig a rímfaragáshoz. Közepes tehetség is meg tudja tenni, hogy fáradságos és hosszas fejtörés árán szabályszerű művet hozzon létre, és szereplőit megfelelő indulatokkal ruházza fel, de csak akit a művészet szelleme hat át, az képes arra, hogy sorai a fikciók és képek segítségével életre keljenek.” [Réflexions critiques sur la poësie et sur la peinture. (Kritikai megjegyzések a költészetről és a festészetről.) Paris 17556 I. rész. 300. l.] Igaz ugyan, hogy az a képesség, amellyel az eszméket a könnyebb felfoghatóság céljából a testi valóság mezébe öltöztetjük, minden emberben megvan, és ebben az értelemben az absztrakt filozófusok kivételével valamennyiünket költőnek lehet nevezni. Ám a tehetségből, az eleven és termékeny képzeletből és a belső érzékenységből a természet nem mindenkinek juttatott elegendőt ahhoz, hogy eszméit olyan testi formákba tudja öltöztetni, amelyek az eredetinek tökéletes hasonmásai, és azt igazán, világosan és elevenen visszatükrözik. Ez a képesség csupán a költőknek jutott osztályrészül. A költői nyelv bájának tulajdonítható, hogy sokszor az olyan gondolatokban is, amelyek korábban már számtalanszor megfordultak bennünk, nagy gyönyörűséget lelünk, ha azokat a költő által új, vonzó formába öltöztetve látjuk viszont, új, eddig nem sejtett hasonlóságokat fedezünk fel a gondolatok tartalma és külső formája között, és mindezt a tökéletesség legmagasabb fokára fejlesztett nyelven, a legnagyobb ékesszólással előadva halljuk. Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy a költői nyelv az, amely bennünket a költői alkotásokban leginkább megragad és gyönyörködtet. De itt ismét figyelmeztetni szeretnék arra, amit egyebütt már többször említettem: nincs szükség költői nyelvre akkor, ha a gondolatoknak és képeknek önmagukban is akkora esztétikai erejük van, hogy hatásukat a külső dísz inkább rontaná, mint erősítené.
3. De most már térjünk rá a próza természetének vizsgálatára. Ezt rendszerint az időmértékes verssel szokták szembeállítani, holott világos, hogy a prózai nyelv jellegét éppen nem a metrum hiánya adja meg. Hiszen, mint előbb már láttuk, vannak olyan versek, amelyeket helyesebb prózának neveznünk, s vannak viszont olyan metrum nélküli művek, amelyek joggal sorolhatók a költői alkotások közé. Ha ugyanis a nyelvből, még ha metrikus is, hiányzik a szókötés sajátos módja, a szokatlan beszédmód és mindazok a tulajdonságok, amelyeket mint a költői nyelvhez elengedhetetleneket, az előbb felsoroltunk, akkor a nyelv prózai lesz; ugyanakkor viszont a metrum nélküli nyelv, ha az említett tulajdonságokkal rendelkezik, költőinek minősül. Gessner művei, bár nincs bennük metrum, mégis költőiek. Azt hiszem, mondanom sem kell, milyen súlyos hiba, ha a szerző költői alkotásban prózai nyelvet, azokban a művekben pedig, amelyekben a köznapi nyelvre van szükség, mint gyakran a drámákban, költői nyelvet használ.
119. §.
Miután megvizsgáltuk mindazt, ami egyfelől a szónoki, másfelől a költői nyelv esztétikai tökéletességéhez szükséges, ideje, hogy mielőtt rátérnénk a fenti művészetek egyes műfajainak tárgyalására, megemlékezzünk azok lelkéről, azaz a stílusról, vagyis az írásnak és a beszédnek arról a módjáról, amely a legteljesebb mértékben megérdemli, hogy a jóízlésű szerző elmélkedjék felőle és tanulmányozza. A jó ízléssel írt munkákban meg szokták különböztetni az anyagot annak előadási módjától; ez utóbbit beszéd- vagy írásmódnak, vagyis stílusnak nevezik. Rendkívül nehéz azonban konkrétan meghatározni, hogy az egyes művekben mi tartozik az anyaghoz, és mi a stílushoz. Az itt következők talán adnak némi irányítást, amelynek segítségével ezt a súlyos kérdést megoldhatjuk. Amikor a szerző valamilyen művet ír, arra törekszik, hogy bizonyos eszméket, amelyeket valamely tárgyról megalkot, másokkal közöljön. De a kitűzött téma feldolgozása során a saját egyéniségét is kifejezésre juttatja, vagyis érvényesül benne az az egyéni mód is, ahogyan az eléje kerülő dolgokat felfogni, megfontolni és megítélni szokta, vagy legalábbis az, amelyet tehetsége sugallatára e művének a megírása közben alkalmazott. Az a bélyeg, amit a szerző egyénisége vagy legalábbis kedélyállapotának pillanatnyi hullámzása nyom rá a műre, a stílust meghatározó sajátságok közé tartozik. Ezek az anyag lényegén semmit sem változtatnak, csupán azon, ami benne járulékos. Amikor több ember nevet valamin, valamennyien egy közös lelkiállapotot fejeznek ugyan ki, de különböző stílusban, amelynek a mosolytól a hahotáig igen sok fokozata lehetséges. Hasonló lesz a helyzet, ha ugyanazt a jelenetet több szerző látja és mondja el; az elbeszélések ugyanazt a történetet fogják visszaadni, de a stílusa mindegyiknek más lesz. Ezekben az elbeszélésekben csupán az tartozik majd az egyes szerzők stílusához, amit azok saját egyéniségükből beleadnak. Az elbeszélések különbözni fognak a szerint a hely szerint is, ahonnan a szerzők az eseményt nézték: az, aki az egész jelenetnek szemtanúja lehetett, többet tud mondani, mint az, aki csak egy részét látta. Ez eltérések azonban nem a szerzők egyéniségéből adódnak, ezért nem tartoznak a stílushoz. Mindezek, azt hiszem, most már világos útbaigazítást adnak annak megállapításához, hogy mi az, ami egy műben az anyaghoz tartozik, és mi az, amit a szerző egyéniségére, tehát stílusára kell visszavezetnünk. Hadd világítsuk meg ezt kissé bővebben.
1. A szerző egyéniségéhez tartoznak mindenekelőtt azok az eszmék, amelyeket a tárgyról ki akar fejteni, továbbá azok a kifejezések, amelyekkel eszméit megfogalmazza: tehát minden szerző stílusa saját eszméiből és egyéni kifejezéseiből tevődik össze. Miután a mű tárgyát, vagyis anyagát, majd a szerző célját, főleg pedig azt a nézőpontot, amelyből a tárgyat szemléli és leírja, pontosan és a lehetőséghez képest biztosan megállapítottuk, az írónak minden egyes eszméjét, sőt minden egyes kifejezését is meg kell vizsgálnunk avégből, hogy valóban a stílushoz tartozik-e. Ezeket ugyanis az egyes szerzők máshonnan is vehetik és felhasználhatják. Minthogy pedig ehhez nincs szükség sem tehetségre, sem megfontolásra, sem helyes ítéletre, hiszen ugyanazt az anyagot, ugyanazzal a céllal akarják előadni, és a mű tárgyát ugyanabból a nézőpontból akarják vizsgálni, mint forrásuk, így ezek nem a stílushoz, hanem az anyaghoz tartoznak. Ha azonban az eszmékről és a kifejezésekről kiderül, hogy a szerző szellemességét, bölcsességét, gúnyosságát, közömbösségét, szenvedélyességét vagy másféle jellembeli tulajdonságát vagy sajátos indulatát tükrözik, akkor azok nem az anyaghoz, hanem a stílushoz sorolandók. Azt hiszem, szükséges, hogy ezt egy-két példával megvilágítsam.
2. Képzeljük el, hogy Xenophón, Livius és Tacitus elhatározták, hogy előadnak egy olyan eseményt, amely a római állam életében nagy jelentőségű változást idézett elő. Mindhármuk fő célja az lesz, hogy olvasóiknak hű és pontos képet adjanak az említett eseményről és az azt kiváltó okokról. Könnyű megjósolnunk, hogy az egyes szerzők a dolgot különbözőképp mesélnék el, az anyagot másképp csoportosítanák, más-más körülményeket emelnének ki, más-más személyeket szerepeltetnének, más-más szavakat adnának azok szájába, és más-más cselekedetekkel ruháznák fel őket. Xenophón csupán azokat a mozzanatokat említené meg, amelyek a dolog világos és egyszerű megértéséhez szükségesek; ezeket is minden érzelem nélkül, mint aki nem akar bennünket befolyásolni sem az esemény mellett, sem az esemény ellen. Livius komoly, patetikus, a római méltóság érzésétől átfűtött jellemének sugallatára az eseményt úgy adná elő, mint nagy és fontos politikai változást, a jelentéktelenebb részleteket elhanyagolná, ugyanakkor a szereplők szájába súlyos szavakat adna, és mindenképpen azon lenne, hogy ezekben a személyekben vagy a haza legkiválóbb polgárait lássuk, vagy mint gonosz és csak a saját hasznukkal törődő árulókat, elítéljük őket. Végül Tacitus, a dolog lényegéhez leginkább tartozókon kívül, főleg azokat a mozzanatokat emelné ki, amelyek megkönnyítenék számunkra a szereplők lelkivilágának a megismerését. Személyeit nem mint a haza hű polgárait vagy lázadókat, hanem mint becsületes vagy elvetemült embereket akarná velünk megszerettetni vagy meggyűlöltetni, miközben mindig szándékosan keresné azokat a kifejezéseket, amelyekkel bennünket irányukban megnyerhetne vagy ellenük hangolhatna. Ilyen módon egy és ugyanazon esemény feldolgozásával háromféle stílus jönne létre.
3. Másik példaként szolgálhat Cicero Catilina elleni első beszédének az a helye, ahol így szól: „Quae cum ita sint, Catilina, perge quo coepisti, egredere aliquando ex urbe; patent portae; proficiscere …Educ tecum etiam omnes tuos, si minus, quam plurimos; purga urbem …Nobiscum versari iam diutius non potes; non feram, non patiar, non sinam.” [Oratio in Catilinam príma. (Első vádbeszéd Catilina ellen.) I. 5.] [Ha már így állnak a dolgok, Catilina, eredj, hová indultál, távozzál végre a városból; tárva-nyitva állnak kapui; csak menj már …Vidd magaddal embereidet is mind, vagy legalábbis minél többet; tisztítsd meg tőlük a várost …Velünk nem élhetsz többé együtt; nem tűröm, nem engedem, nem hagyom. – Ford.: Borzsák István.] Itt a mondanivaló lényegéhez tartozik az a szigorú figyelmeztetés, hogy Catilina övéivel együtt hagyja el a várost, mert miután összeesküvése kiderült, polgártársai nem tűrhetik tovább maguk között. Ez a figyelmeztetés az előzőkből önként következik, ezért bármely más szónok is, aki az eseményt abból a nézőpontból vizsgálta volna, mint Cicero, egészen bizonyosan elmondta volna. De a többi kifejezés, amely járulékosan kapcsolódik ehhez, mint a patent portae [tárva-nyitva állnak kapui], az egredere, proficiscere [távozzál, csak menj már] szavakkal kifejezett ismétlés, a megszégyenítő purga urbem [tisztítsd meg tőlük a várost] felszólítás, végül a nyomatékos befejezés: non feram, non patiar, non sinam [nem tűröm, nem engedem, nem hagyom], már a stílushoz tartozik, mivel a szónok egyéni jelleméből folyik, mégpedig olyan szónokéból, aki mindenütt kitűnik kifejezésmódjának gazdagságával.
4. Ezek a járulékos eszmék és egyéb hozzáadott vonások, amelyek nem az anyag alapos átgondolásából, hanem a szerző egyéniségéből vagy ihletettségéből fakadnak, többnyire magának a szerzőnek is tudtán kívül vegyülnek az anyaghoz tartozó lényeges dolgokba. A kedélyes szerző szellemes, a komoly súlyos, az élvhajhász pedig buja dolgokat sző közbe. A természetfeletti elmélkedésekbe merült szellem tehát olyan tárgyakhoz, amelyeket más egyszerűen csak megnevez, jelzőket vagy egész mondatokat kapcsol, hogy azokat pontosabban körülírja és meghatározza. Az érzékeny lélek meg hozzáadja azokat az eszméket is, amelyek a mű megalkotása közben keletkeztek benne. A bölcs és élénk képzelőerővel megáldott elme viszont bármit ábrázol is, képek és járulékos eszmék segítségével érzékelhető formába öltözteti. Az igazságosság és a minden érzelemtől mentes ítélőképesség birtokában levő férfi pedig szinte semmi olyat nem mond, ami a dolog lényegéhez nem tartozik. Végül a túlságosan alapos szerző, mivel még magában sem bízik, a járulékos eszmék segítségével mindent gondosan meghatároz.
5. A gondolatok úgynevezett fordulatossága vagy változatossága, amely szintén a stílushoz tartozik, többnyire a szerző természetéből, helyzetéből és életmódjából származik. A szenvedélyes férfiúnak a gondolatai a magasba törnek, míg a másik, akit az urbanitás [udvariasság] vezérel, minden tárgynak a kellemes oldalát keresi és mutatja meg, mindig megfontoltan halad, és gondolatait igyekszik jótékony homályba burkolni. A stílushoz tartozik végül az eszméknek képekkel való felruházása, elrendezése és összekapcsolása is. Az olyan szerző, akinek az értelmi ereje nagyobb, mint a fantáziája, mindent szinte a maga nyers valóságában ad elő; az olyan viszont, akiben eleven képzelőerő van, változatos képekbe öltöztetve. A képeknek a megválasztása tehát szintén a szerző egyéniségétől függ: olykor vidámak és kellemesek, olykor közönségesek vagy előkelők. Ugyanez vonatkozik az eszmék elrendezésére és összekapcsolására is. Az éles elme a természetes sorrendet követi, a szenvedélyes gyakran éppen ezt hanyagolja el, a fontoskodó pedig a jelentéktelen dolgokat taglalja alaposan.”*
120. §.
Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy jóformán annyiféle stílus van, ahány író, vagy legalábbis ahányféle írói egyéniség. Most tehát meg kell állapítanunk, hogy e stílusfajták közül melyek a legalkalmasabbak művészi munkák létrehozására, és hogy az egyes stílusokat, jellegüktől függetlenül, milyen ismérvek alapján tarthatjuk jónak vagy rossznak. Ennek a kérdésnek a megoldása igen nehéz, két okból is: először, mert a szerzők stílusának az olvasók és hallgatók lelkére hihetetlenül nagy a befolyása, másodszor, mert a stílus a feldolgozás révén magának az anyagnak is különös erőt és súlyt kölcsönöz. Az előbb mondottak alapján bizonyos, hogy a stílus hű tükre minden író állandó lelkialkatának vagy átmeneti indulatának; ugyancsak kétségtelen továbbá, hogy az embereknek, de különösen a fiataloknak a jellemét a velük érintkezőké, mint megannyi mintakép, alakítja. Mindebből következik, hogy a hatásos stílusnak a művészi munkákban igen nagy szerepe van az olvasó és a hallgató jellemének formálása szempontjából, s így egyaránt lehet a legnagyobb kár és a legnagyobb haszon forrása. Hisz naponként tapasztalhatjuk, hogyha az ifjúság rászokik az olyan művek olvasására, amelyeknek a stílusa könnyelmű, pajzán, trágár vagy természetellenes, cifrálkodó, fortélyos, búskomor vagy embergyűlölő, akkor helytelen gondolkodásmód és a szépművészetek céljával merőben ellentétes ízlés fejlődik ki benne. Ami a másodikat illeti, hogy ti. a stílus meghatványozza a mű mondanivalóját, akár tanítás, akár gyönyörködtetés vagy érzelmi befolyásolás az – úgy hiszem, ezt senki sem fogja tagadni, aki tudja, hogy ugyanannak a mondatnak a hatását az előadás módja növelheti vagy csökkentheti, sőt tönkre is teheti. A horatiusi szabály, hogy „…előbb te zokogj, ha könnyeztetni akarsz …” [Horatius: De arte poetica (A költészetről) 102-3. sor ford.: Muraközy Gyula], minden más művészi munka tartalmára is érvényes. A tanítani akaró szerző, ha stílusával jól ki tudja fejezni elvi meggyőződését és azt az erőt, amit az igazság tudata ad a léleknek, egészen bizonyos lehet felőle, hogy olvasóit és hallgatóit is meg fogja győzni az igazságról, és sikerül is azt elfogadtatnia velük. Az viszont, aki akár egyszerűbben, akár hangulatosabban szórakoztatni, gyönyörködtetni akar, célját feleannyi fáradsággal valósítja meg, ha stílusát behízelgővé tudja tenni. De lássuk immár a jó stílus ismérveit.
1. Az illendőség, az összhang és az erkölcsiség a jó stílus legfontosabb tulajdonságai; mindaz ugyanis, ami alantas, illetlen, aljas, parlagias, dagályos, szertelen, cifrálkodó, pajzán és a jó erkölcsökkel vagy az emberi társadalom által elfogadott szokásokkal ellentétben áll és a humanitást [emberiességet] bármi módon sérti, természeténél fogva ellenkezik a jó ízléssel is. Ezt senki sem fogja kétségbevonni, aki tudja, hogy a szépművészetek célja éppen a humanitás fejlesztése.
2. A stílus jellegének pontosan illenie kell a mű mondanivalójához. Aszerint, amint ez komoly, vidám, megható, szomorú, ünnepélyes, fennkölt vagy közönséges, a stílusunkat is hozzá kell igazítanunk, mind az eszmék, mind a kifejezések tekintetében. A komolynak szellemessel való keverése vagy a súlyosnak könnyed kifejezéssel való előadása annyira ellentmond a józan észnek, hogy a lelket, ahelyett hogy megindítaná, inkább sérti.
3. A stílus esztétikai erő híján gyenge, száraz és élettelen. A stílusból tehát elő kell csillannia vagy a kivételes értelmi erőnek, vagy a vonzó és eleven képzeletnek, vagy az érzékeny léleknek, vagy pedig a jóságtól és emberségtől áthatott érzületnek. Mint ahogy az arc, bármilyen szép is, nem nyeri meg tetszésünket, ha nincs benne lélek, a legszebb és legsúlyosabb mondanivaló is elveszti szépségét és súlyát, ha gyenge és teljesen erőtlen stílusban adjuk elő; gyakran tapasztalhatjuk ezt a tanulatlan emberek beszédében, akik valami nagy jelentőségű dolgot mondanak el. A stílusnak ez az erőtlensége azonban nem tévesztendő össze azzal a nemes egyszerűséggel, amely az attikai stílus* sajátja, és amelynek legszebb példája Xenophón írásművészete. Az attikai stílust a szónokok fejedelme, Cicero így jellemzi: „Szerény és egyszerű, a szokást követi, a beszélni nem tudókétól inkább tárgyban, mint gondolkodásban különbözik. Ezért azoknak, akik hallják, bár maguk a szónoklásban járatlanok, az a hitük támad, hogy így ők is tudnak beszélni. Az ilyen egyszerű beszéd ugyanis valóban könnyűnek látszik, de a gyakorlatban egyáltalán nem az. Mert ha nem túlságosan vérbő is, lennie kell benne bizonyos életerőnek, hogy ha már a legfőbb erő hiányzik belőle, legalább – hogy úgy mondjam – a tökéletes egészség látszatát keltse.” [Orator. (A szónok.) 23. fej.]
4. A jó stílushoz szükség van ezenkívül bizonyos fokú világosságra, könnyedségre, határozottságra és választékosságra. A nyelv esztétikai tekintetben hasonló a szerszámhoz, amely pontosan meghatározott célra van rendelve: minél jobban szolgálja ezt a célt, még a legkisebb része is, minél jobban kitűnik ez a célszerűség a formájából, annál jobban tetszik. De ha van rajta valami, ami használatát megnehezíti, ha nem elég éles ott, ahol vágnia kellene, ha nem áll kézhez ott, ahol meg akarjuk fogni, ha felesleges vagy olyan részei vannak, amelyeknek rendeltetését nem ismerjük, ha azok a részei, amelyeknek szilárdan kellene állniok, mozognak, vagy azokat, amelyeknek össze kellene állniok, hézagok választják el: ilyen szerszámmal, azt hiszem, egyetlen mester sem fogna hozzá semmiféle munka elkészítéséhez, ha nem csupán bitorolja a mester nevet, és valójában a mesterségnek csak kontára. Ugyanezt kell mondanunk azokról a szónokokról és költőkről is, akik művészi munka írásához fognak anélkül, hogy előbb nyelvüket, amelyen írni akarnak, és amelyet csak a dajkájuktól vagy a mindennapi érintkezésben sajátítottak el, a grammatika, a szintaxis [mondattan] és az esztétika szabályaihoz idomítanák, és hosszú gyakorlattal kiművelnék. Mindaz, amit itt a stílusnak a művészi munkákban szükséges világosságáról, könnyedségéről, határozottságáról és választékosságáról mondottunk, e művek minden részére vonatkozik, a nagyobbakra csakúgy, mint a kisebbekre. A kidolgozásnál a legfontosabb, hogy minden egyes mondatot gondosan megvizsgáljunk, nincs-e benne véletlenül fölösleges, homályos vagy nem eléggé szabatos szó.
5. Az egységesség szintén elengedhetetlen kelléke a jó stílusnak, és minthogy minden művészi munkának csak egy, bizonyos meghatározott jellegű tárgya van, a stílusnak is ehhez kell alkalmazkodnia. Semmiféle mű természete sem tűrné tehát, hogy a stílus írás közben egyik jellegből a másikba csapjon, vagy más szavakkal: egyszer komoly, máskor érzéketlen, egyszer eleven, máskor hűvös, egyszer patetikus, máskor közönséges legyen.
6. Végül a jó stílushoz hozzátartozik a jóhangzás és a beszéd tisztasága, mely utóbbi a grammatika és a szintaxis szabályainak pontos megtartásában és a sajátos kifejezések helyes használatában áll. Ezt senki sem vonja kétségbe, ha tudja, hogy a fenti szabályok elleni vétségek még a klasszikus latin szerzőknél is előfordulnak. A jóhangzást illetően nekem az a véleményem, hogy amikor a magyar nyelv, és különösen a stílus műveléséről van szó, mindenféle írói tekintély mellőzésével egyedül ennek kellene döntenie azokban a grammatikai vitákban, amelyekben az analógiának* és az etimológiának* a szokásos módon alkalmazott törvényei nem adnak biztos útmutatást. Legyen szabad erre a szóban forgó nyelvből egy-két példát felhoznom. Hogy a k hangnak a halmozása, különösen ha sokszor ismétlődik, a kiejtést megnehezíti és a nyelvet megfosztja természetes folyékonyságától, az a k torokhang-természetéből következik, hogy pedig az é magánhangzó éles, hogy ne mondjam síró hangja, főleg ha gyakran fordul elő, a fület sérti, az ismeretes a zenéből. A zenében a diszkant hangok*, mivel rezgéseik egyszerűek és rövidek, s ezáltal mindenféle összhangzást nélkülöznek, a tapasztalat szerint sokkal kellemetlenebbek, mint a basszus* hangok, amelyek a saját, éspedig hosszabb rezgéseiken kívül egyéb, a gyakorlott fül számára érzékelhető más (terc, kvint, oktáv, decim*) rezgéseket is magukban foglalnak. (Lásd J. G. Sulzer: Allgemeine Theorie der schönen Künste …[A szépművészetek általános elmélete …] I-II. Leipzig 1773-75.) Ezenkívül hosszú tapasztalat alapján tudom, hogy a magyar nyelvben a hosszú szótagok – főleg ha a csupán helyzetüknél fogva hosszúakat is így nevezzük – hasonlíthatatlanul többször fordulnak elő, mint a rövidek. Ez a beszédet lassúvá és vontatottá teszi, s így nagymértékben alkalmatlanná olyan érzéseknek esztétikus, azaz helyes visszaadására, amelyeknek jellege elevenebb kifejezésmódot kíván. Ha tehát az e munkában elszórtan található, bármily komoly analógiai és etimológiai fejtegetések nem is nyernek meghallgatást, mindazoktól, akik a magyar nyelvet kiművelni és művészi munkák alkotására alkalmasabbá tenni törekszenek, meg lehet követelni a jóhangzás érdekében a következőket: Tekintet nélkül bizonyos íróknak vagy vidékeknek a nyelvszokására, először is gondosan kerüljük a k betű ismétlését a birtokos esetben, tehát nem a magyarok királyok, hanem a magyarok királya, továbbá a számnevek mellett álló gyűjtő főnevek többes számában, amelyet a latin nyelvtanból hibásan vettünk át, tehát nem háromszáz katonák érkeztek, hanem háromszáz katona érkezett. Másodszor, az igék egyes szám harmadik személyében, tehát az ütközék-, ütköznék-, ütközzék-féle alakok helyett, az utolsó szótag kemény k hangja és kellemetlen é magánhangzója miatt – amely amellett mindig hosszú is – szándékosan részesítsük előnyben az ütköze, ütközne alakokat, amelyeknek utolsó szótagja rövid, és az ütközzön alakot, amelynek utolsó szótagja bizonytalan, de helyzeténél fogva rövid is lehet. Ugyanez vonatkozik a múlt idejű melléknévi igenév -tat, -tet szótagjának a megkettőzésére is …
121. §.
Arra a nehéz kérdésre pedig, hogy miképpen lehet a jó stílusra szert tenni, a rosszat meg elkerülni, a következőkben próbálunk megfelelni.
1. Abból, amit a stílusról eddig elmondtunk, világosan kitűnik, hogy a stílus alapja az író egyénisége vagy tehetsége. „Bölcs tudomány a …költés forrása” – mondja Horatius. (De arte poetica. 309. sor. – Ford.: Muraközy Gyula.] És bár igaz, hogy minden ember tehetsége a természettől származik, az író, ha stílusát fejleszteni akarja, a természettől kapott képességeit kiművelheti és a tökéletesség bizonyos fokára fejlesztheti. Aki tehát művészi munkát akar kibocsátani, mindenekelőtt arra ügyeljen, hogy munkája eleven színekkel tükrözze egyéniségét, másodszor pedig arra törekedjék, hogy mielőtt valamit kiadna, képességeit úgy kiművelje és ha szükséges, hibáit kijavítsa, hogy az elmarasztalás minden veszélye nélkül léphessen a művelt és jó erkölcsű világ színe elé. Tudom persze, hogy ez a tanács sokkal keményebb, semhogy a még tapasztalatlan ifjak habozás nélkül magukévá tehetnék; ezeket az írás ellenállhatatlan heve gyakran annyira elragadja, hogy nem restellik elméjük éretlen szüleményeit nyilvánosságra hozni. Pedig ha megkérdeznék azokat a szerzőket, akik műveik kiadását egykor szintén fiatalon kezdték, és irodalmi munkálkodásban öregedtek meg, egyet sem találnának, aki tagadná, hogy ifjú korában megjelent zsengéi bizony számos és súlyos hibával terheltek, és ne látná be utólag, hogy ezek csak ártottak hírnevének. Az önmaga iránti bizalmatlanságra még a sikeres szerzőnek is igen nagy szüksége van; mennyivel inkább szüksége van hát annak, aki bár magát még alig művelte ki, nemzete kiművelésére akar vállalkozni.
2. Miután a szerző meggyőződött arról, hogy képességeit annyira kiművelte, hogy az elmarasztalás veszélye nélkül a nyilvánosság elé léphet, azt is gondosan vizsgálja meg, hogy a munka, amelyet írni szándékozik, megfelel-e saját lelkialkatának. Aszerint, hogy élcesen vagy komolyan, szellemesen vagy patetikusan akar írni, egyéniségének is élcesnek vagy komolynak, szellemesnek vagy patetikusnak kell lennie. Erővel és kényszeredett fejtöréssel semmit sem lehet alkotni, ha a természet ösztönzése hiányzik. Akitől a természet megtagadta a nevetést, írásaival nem fog nevetésre késztetni, és akiben nincsen szánalom, az a lelkeket nem fogja könyörületre indítani.
3. Hogy a jó stílus kellékei közül semmi se hiányozzék, mindezeken kívül még két dolog igen fontos: ti. rendkívül alapos ismerete a tárgyalandó anyagnak, valamint a nyelvnek, amelyen a művet írni szándékozunk. Senki sem tud olyan dolgokról, amelyeket nem ismer eléggé, torzítás, bizonytalanság, félénkség és aggályoskodás nélkül értekezni, hacsak nem túlságosan szemtelen vagy ostoba, a nyelv folyékonyságára pedig csak az tud szert tenni, aki a sok rokon értelmű szó, kifejezés és szerkezet közül mindig tetszés szerint ki tudja választani a legjobbakat és a céljának leginkább megfelelőket.