NEGYEDIK FEJEZET: AZ EGYIPTOMI Ó-BIRODALOM

Manetho, a görögül író egyiptomi pap (Kr. e. 280 körül), Egyiptom történetét a perzsa hódításig (Kr. e. 343) 30 dinasztiára osztotta fel. E harminc dinasztiából tíz esik az ú. n. ó-birodalomra.

Az első dinasztia alapítója Mena (görögösen Menes), aki Felső-Egyiptomból, az Abydos közelében fekvő This (v. Thinis; egyipt. nyelven Zini) városából származott. A belföldi hagyomány alapján – kétségtelenül teljes joggal – a közfelfogás egyértelműen Mena nevéhez fűzi Alsó- és Felső-Egyiptomnak egy birodalommá való egyesítését, trónralépésének – tehát az egyiptomi történeti idők kezdetének – keltezését illetőleg a vélemények már erősen ingadozóak.

A régibb csillagász-kronológusok, feltételezve, hogy a Szóthisz (Sziriusz) csillag periódusaival kombinált napév már az első dinasztia idején ismeretes volt, a világtörténelem legrégibb rögzíthető évszáma gyanánt a Kr. e. 4241-–4236. évet számították ki s Menát ez évszámhoz viszonyítva akarták a világtörténelemben elhelyezni. Ez az évszám azonban kétségtelenül csillagászati; egyéb világtörténeti adatainkkal legalább is nem hozható összefüggésbe. Reálisabb számot kapunk, ha feltételezzük, hogy az egyiptomi napév behozatala a következő Szóthisz-periódus kezdetével, tehát a 2780–2776. évek valamelyikével esett egybe. Ha pedig ezt a naptárreformot – mint annyi más újítást – a 3. dinasztia alapítója Zoszer (Deszer, v. Dzsoszer) nevéhez kapcsoljuk, Mena trónralépési idejét kb. a Kr. e. 3100–3000. év tájára tehetjük. Ez az évszám az, amelyet ma az Egyiptom határain túl is tekintő egyiptológusok általában reálisnak tartanak.

Az első két dinasztia, amelynek tagjait származási helyük után thiniták néven szoktunk összefoglalni, egész erejét annak a célnak szolgálatába állította, amit Mena tűzött ki, mikor Alsó- és Felső-Egyiptom koronáit az egységes Egyiptom szimbólumaként egybeillesztette. Hogy e cél megvalósítása nem volt könnyű, az szórványos adataink alapján is kétségtelen. Feljegyzéseink véres harcokról számolnak be, amelyeket az uralkodóknak kívül és belül vívniok kellett. Az anyagi és szellemi kultúra emlékei pedig arról tanúskodnak, hogy a heterogén eredetű kulturális elemek közt is folyt még a vértelen harc az érvényesülésért. E harc eredményeként – a politikai egység megszilárdulásával karöltve – lassan-lassan kibontakoznak az egyiptomi kultúra minden időkön keresztül változatlanul maradt alapvonalai. A régi sokféleség helyébe az egyszerűség, szabályosság lép. A művészetben, életmódban, világszemléletben és viseletben egyaránt végleg kialakul az egyiptomi stílus.

E politikai és kulturális tekintetben egységessé vált Egyiptom megtestesítője a nemzeti istenné lett Sólyomisten, Horusz s az ő földi helytartója, a fáraó (par’o = „nagy ház”, palota), aki trónraléptekor régi neve mellé uralkodónévként egy Horusz-nevet vesz fel. Mena utódai közül világtörténeti szempontból is korszakot alkotó jelentőségű a már említett Zoszer (Deszer, Dzsoszer, kb. 2776) a 3. dinasztia megalapítója. Egyfelől befejezője annak a munkának, amelyet az első két dinasztia végzett, másfelől elindítója egy újabb korszaknak, amely a következő két dinasztia idején teljesedik be.

Székhelyét politikai okok miatt Felső-Egyiptomból Alsó-Egyiptomba, Memfiszbe helyezte át. Ezután hosszú ideig innen kormányoz az emberfeletti régiókba emelt fáraó. Kormányoz pedig abszolut hatalommal és minden részletében kiépült közigazgatási szervezet segítségével. A helyi hatalmasságok eltűnnek: Egyiptom központilag kormányzott hivatalnokállammá alakul át. A mult időkből nem maradt egyéb, mint a valamikori kettősség emlékeit őrző történeti címek, a kettős korona s az a szokás, hogy az uralkodó két sírhelyet épít magának: egyet Felső-, egyet pedig Alsó-Egyiptomban. Egyébként az állam egységes és egy, valamint a fáraó is egy.

A hivatalnokállammá kiépített egységes birodalom szilárd alapjául szolgálhatott a terjeszkedésnek. Hogy a Nílus völgyében hiányzó természeti kincseket is a határokon belül tudja, maradandó erővel birodalmához kapcsolja az észak (Szíria-Palesztina), északkelet (Színai félsziget) és dél (Nubia) felé eső, ásványokban és egyéb természeti kincsekben gazdag szomszédos területeket.

Művelődéstörténeti szempontból fontos, hogy az ő korára esik a kő diadala a tégla felett s valószínűleg őt illeti meg a naptárreform dicsősége, amely újítás a 365 napból álló esztendő negyednapos hibáját a Szóthisz-csillag tekintetbevételével igazítja ki.

Két síremléke: a Szakkara melletti lépcsőpiramis és az Abydos melletti, felfelé keskenyedő tömbalakú síremlék. Ez utóbbi síremlékformát az arabok nyomán masztabának, „asztal”-nak szoktuk nevezni.

Az ország emelkedése folytatódik a következő negyedik dinasztia (kb. Kr. e. 2700–2550) idején is. Egyiptom ekkori teljesítőképességének még évezredek multán is méltán megcsodált és általánosan ismert emlékei a Gize melletti három piramis: Chaufu (Cheops), Chafra (Chephren), Menkauré (Mykerinos) hatalmas sírjai. A fáraótól irányított gazdasági gépezet arányaira jellemző, hogy a hagyomány szerint százezer munkás húsz esztendeig dolgozott, míg a körülbelül 2,300.000, egyenként harmadfél tonna súlyú kőkockából elkészült Cheops büszke piramisa.

Hála az előző dinasztiák munkájának, az uralkodó hatalma az országon belül és kívül vitán felül áll, a szervezett munka busás terméssel fizetett s a gazdagság már túlhaladt az uralkodó személyén és családján. Részesülnek benne mindazok, akik az uralkodót körülveszik; elsősorban a papság és a kormányzat szervei. Ez a körülmény azonban már magában rejti a későbbi bomlás csíráit. Előbb az elhatalmasodott papság veszi, névlegesen is, a trónt birtokába. Nem mintha a fáraó hatalmát kétségbe akarná vonni, hiszen nem érdeke, hogy e hatalom isteni eredete vita tárgya legyen. A neki nem tetsző fáraó az, aki eljátszotta a hivatását, akitől az istenek megvonják a megbízatást, hogy méltóbb egyénekre ruházzák át.

Az ötödik dinasztiát tehát (kb. Kr. e. 2550–2400) a papság adja Egyiptomnak. Egy későbbi elbeszélés szerint Cheopsz király idejében Uszerrének, Ré napisten szachbui papjának felesége magától Ré istentől esett teherbe s egyszerre három fiút hozott a világra: Uszerkaf-ot, Szahuré-t és Kakai-t, akikről a jóslat még anyjuk méhében előre megmondta, hogy trónra fognak kerülni. Mivel pedig az 5. dinasztia első három tagját ugyanúgy hívják, mint Ré isten e fiait, kétségtelen, hogy e legenda az 5. dinasztia isteni eredetének a bizonyítására készült. Hogy a Ré isten érdekkörébe tartozók milyen úton-módon távolították el a 4. dinasztiát, arról természetesen nem maradtak adataink.

A dinasztia-változás Egyiptom gazdasági és kulturális életében nem jelentett szakadást. Külsőleg az előző dinasztiával szemben csak annyi az eltérés, hogy innen kezdve az egész birodalomban elszaporodnak a Ré-templomok s a fáraó, mint Ré isten megtestesülése a kezdettől fogva divatos Hórusz-név mellett egy Ré nevet is visel címei között. Az ország gazdagabb, mint bármikor s hatalma kifelé is rendíthetetlenül szilárd. A sírtemplomok falain szfinkszként ábrázolt uralkodók karmaik közt ázsiaiakat, libiaiakat s egyéb idegeneket tartanak. A Szinai-félsziget sziklaképei s a különböző sírfeliratok és képes ábrázolások északra egészen Szíria-Palesztinába, dél felé pedig a már négerek lakta Núbiába hatoló győzelmekről számolnak be.

Műveltség tekintetében kétségtelenül a 4. és 5. dinasztia idejét kell az egyiptomi ó-birodalom aranykorának tekintenünk. A templomfalak és sírok domborművei és színes ábrázolásai, a sírokban talált tárgyi leletek, a kőbevésett, vagy papiruszra jegyzett feliratos maradványok az anyagi és szellemi kultúra olyan fejlettségéről tanuskodnak, amelyet tulajdonképpen a későbbi idők sem szárnyaltak túl s amely méltán kelti fel legnagyobb csodálatunkat.

Az építészetnek kezdetben tagolatlan síkokkal s tömegükkel ható alkotásait – a nagy piramisokat, templomokat – hamarosan felváltják a könnyebb formák. A nagy síkok részletekre bomlanak s a nehézkes, síma gránitoszlop pálmatörzzsé, csomókba fogott lótusz-, vagy papíruszcserjévé stilizálódik, amelyet kinyílt virág koronáz. A sírkamrák rideg falai megtelnek mozgalmassággal, színnel. A földi és másvilági életből vett jeleneteket ábrázoló domborművek és festmények, mint megannyi pillanatfelvétel jelenítik meg előttünk az ókori Egyiptom mindennapi életét és másvilági álmait. Az anyagnak fölényes kezeléséről és abszolut biztos technikájáról tanuskodik a sírokból előkerült sok fa-, kő- és fémszobor. Mivel e szobrok az elhúnyt helyettesítésére voltak hivatva, a művészek az élethűség elérését tűzték ki céljukul s gyakran – különösen az arcábrázolásban – megdöbbentően tökéletes alkotásokkal ajándékozták meg a világot.

Az ó-birodalom, főként az S. dinasztia idejére esik az egyiptomi istenvilág rendszerbe foglalása is. Megtartva az egyes isteneknek az állatkultusz idejéből maradt állatalakját – bika (Ré), tehén (Hathór), szamár (Szet), macska (Basztet), sólyom (Hórusz) stb. – a tudós papság a pantheont kozmogóniai spekulációk szerint rendezte be. Mindennek kiindulópontja az Ősvíz: Nunu. Belőle sarjad a Napisten: Ré. Ennek kisugárzása a Levegő: Su és nővére a Szél: Tefnut; ezek adnak életet a Földnek: Keb és az Égnek: Mut. Itt kapcsolódnak a generációk láncába az Ozirisz-Izisz és Szet-Neftisz testvérpárok. A Buziriszben és Abydosban otthonos hagyomány szerint Oziriszt fivére Szet meggyilkolja és feldarabolja. Izisz összekeresi férje szétszórt tagjait, fiuk Hórusz pedig harcra kel apja gyilkosával. Ezen bosszut állván, összeilleszti apja testrészeit s a megelevenedett Ozirisz az Alvilág bírája lesz, aki az elhúnytak szívét teszi a mérlegre.

Az istenek rendszerbe foglalása természetesen sohasem történt meg maradék nélkül. A hivatalos genealogiába foglaltak mellett egész sereg régi istennév maradt reánk, amelyek viselői különböző időkben különböző tiszteletnek és tekintélynek örvendtek, a szerint, amint városuk tekintélye növekedett, vagy csökkent. Ilyenek a tébai Ámon, a világosság istene; – a memfiszi Ptah, a világteremtő; – Ptah kedvese, a Bubasztiszban otthonos Baszt; – Anubisz, a holtak sakálfejű istene; – Hathor, az ég, szerelem és anyaság istennője stb.

Abból a gondból, amelyet Egyiptomban a holttestre fordítottak, mikor mumifikálással a romlástól menteni s a félrevezető zsákutcákkal megrakott síremlékek segítségével a hullarablóktól megvédeni akarták, valamint a sírokból előkerült halottas irodalomból úgy látszik, mintha az egyiptomi egész életének súlypontja a másvilág lett volna. Ez a látszat azonban téves. A temetőkből származó emlékek elsősorban természetesen nem a földi lét örömeit hirdetik. Az egyiptomi ember legfőbb célja volt: könnyen és művészien élni ezen a földön s magától értetődőleg a másvilágon is. Ennek a törekvésnek köszönhetjük mindazt a műveltségértéket, amelyet Egyiptom termelt. A mindennapi használatra szánt eszközök s a művészet alkotásai egyaránt a felfokozott életigény szolgálatában állanak. Az egyiptomi jelmondata: élvezd a mát, mert nem tudod mit hoz a holnap. Ezt az életörömet akarta átmenteni a sírba, mikor azt hitte, hogy az alvilág birodalmába bevonuló lélek, a „bá” mellett van egy másik lélek, a „ká”, amely a konzervált holttest közelében marad, a bemutatott áldozatokat élvezi, a sírban elhelyezett bútorokat használja s bőséges idejét a sírfalakra vésett, vagy festett élettörténetének visszaidézésével és kellemes emlékein való éldelgéssel tölti.

A fénynek azonban árnyoldala is van. Az életöröm ujjongó himnuszait az élet minden terhét viselő rabszolgatömegek szomorú éneke kiséri s a piramisok falára árnyékot vet a rabszolgafelügyelők korbácsa. És mégis nem az elnyomott milliók vetettek véget a kultúra ragyogásának, hanem azok a kevesek, akik a fáraó-napisten minden éltető melegét élvezhették.

Az ötödik dinasztia óta általánossá vált az a gyakorlat, hogy az egyes hivatalok – nem ugyan jog szerint, hanem királyi kegyből apáról fiúra szálltak. Ily módon valóságos hivatalnok-dinasztiák támadtak, amelyek vagyona rövidesen óriássá dagadt. Még jobban gyorsult a gazdagodás tempója a királyi adományok révén. A túlságosan megerősödött hivatalnok-dinasztiák hűségét az uralkodó birtokadományokkal és kiváltságokkal iparkodik megtartani: egyre növeli azt a hatalmat, amelynek növekedésétől fél. Az így megindult folyamatnak előbb vagy utóbb el kellett vezetnie a gazdasági fölény és az abszolut politikai függés közti feszültség olyan fokára, amelyen túl az adott egyensúlyi helyzet többé nem tartható.

Ez az állapot a 6. dinasztia uralmának második felében (kb. Kr. e. 2300–2150) következett el. E dinasztiában az egyetlen uralkodó, aki a régi nagy fáraók ambíciójával ült a trónra, I. Pepi volt. Alatta az állam legalább kifelé még egységesnek és erősnek mutatkozik. Egyiptom Núbia felé terjeszkedik s Ázsia ellen vonuló seregeiben négercsapatok menetelnek. A belföldön azonban egyre szaporodnak az olyan címek és méltóságnevek, amelyek a kerületi kormányzók növekvő politikai önállóságára engednek következtetni. És utódja alatt azután hamarosan elkövetkezik a végleges bomlás. A hivatalnokállam hűbéres állammá alakul át, amelyben az egyes kerületi fejedelmek egymás közt és kifelé önállóan harcolnak s a központi árnyékhatalommal senki sem törődik többé. Nem a fáraók, hanem a kerületi fejedelem nevére teszik a bíróság előtt az esküt, az ő uralkodása szerint keltezik az okmányokat s az ő nevéhez fűzik e formulát: „Élet! Egészség! Erő!”, amely azelőtt csak a fáraót illette.

A beállott politikai zavarok emlékét őrzi az a körülmény, hogy Manetho szerint a 7. dinasztia hetven uralkodója mindössze hetven napig ült a trónon, Manetho következő három dinasztiáját pedig több uralkodólista egyáltalában nem említi. Egyiptomban nem tudott egységes történeti tudat kialakulni abban a kérdésben, hogy a züllés és zavarok korának ú. n. fáraói legitim uradkodók voltak-e vagy sem. Az uralkodó állapotokat kétségbeesett színekkel ecseteli a bölcs Ipuver: „A Nílus kiárad, de nem szántanak. Mindenki azt mondja: hiszen nem tudjuk, mi lesz még ebben az országban… ’Pestis vonul át az országon és vér folyik mindenütt… A nevetés meghalt… Nagy és kicsiny azt mondja: bárcsak halott lennék’, a gyermekek azt mondják: bárcsak ne születtem volna a világra!” De hozzáfűzi jóslatként: „Szép azonban, ha a hajók felvonulnak. Szép azonban, ha az emberi kezek piramisokat építenek és tavakat ásnak és ligeteket ültetnek… Szép azonban, ha a száj tele van ujjongással.”