NEGYEDIK RÉSZ: A DÓR VILÁG ÉS MŰVELTSÉGE

ELSŐ FEJEZET: SPÁRTA

A Peloponnesoson megtelepült dórok közül az a törzs alapította a legerősebb, legnagyobb jövőjű államot, amely az Eurotas völgyébe hatolt. Fokozatos terjeszkedéssel nemcsak a mykenai kor erődített helyeit szerezte meg magának, hanem átlépte az egymással párhuzamosan haladó Parnonnak és Taygetosnak hegyvidékét is. Amattól keletre Kynosurát és Thyreatist, ettől nyugatra meg a Pamisos gazdag síkját csatolta – Messenia egyéb részeivel együtt – saját területéhez. Az arkádiai hegyektől észak felé jól elzárt külön ország keletkezett így a Peloponnesos déli részén. Ez az ország – már földrajzi helyzeténél fogva is – arra volt utalva, hogy a maga sajátos életét élje és hogy a többi dór nép állapotától annyira eltérő szokásait és intézményeit fejlessze ki.

VI. A PELOPONNESOS

Városi településük nevén spártaiaknak hívták ezeket a dórokat, hivatalosan azonban országuk nevéről lakedaimoniaknak. Mert nem a város-telep, hanem az egész államterület (Lakedaimon vagy Lakedaimonia) volt itt az államszervezet közjogi alapja. Spárta sohasem volt olyan értelemben polis, mint Athén. Azaz nem más községek egyesüléséből támadt és magasabb formaként föléjük emelkedő ideális község volt, hanem az elfoglalt és polgárai közt felosztott területnek hatalmi megszervezésén épült fel. Népgyűlésükön ezért szólították egymást „lakedaimoniak”-nak a spártaiak, kötöttek ezen a néven idegen népekkel nemzetközi szerződéseket és szorították a spártai névnek használatát – a közjogi és nemzetközi vonatkozások kikapcsolásával – a polgárság magánjogi viszonyaira. Minthogy a származás gondolatát közvetlenül a spártai név foglalta magában, „spártai”-nak nem nevezhette volna magát, „lakedaimoni”-nak is csak lefokozott értelemben az a szabad alattvaló (perioikos), aki polgárjog nélkül szolgált a hadseregben vagy szerzett győzelmet – szülőföldjének dicsőségére – valamely nemzeti versenyen.

Spártának kétféle alattvalója volt: az imént említett „körüllakók” (perioikoi) és a helóták (heilotes). Előbbiek a határszéleknek, a perioikisnak voltak a lakói, kiket Spárta az ország biztosítása céljából hódított meg, de hagyott meg városaik területén szabadságukban. Polgárjog híján nem számítottak a lakedaimon állam kiegészítő részeinek. De közülük a gazdagabbak mint hopliták, a szegényebbek mint kisegítők szolgálták – utóbb a polgárság közé beosztva – a spártai hadsereget. Hűségeseknek bizonyultak, míg Spárta hatalmának tetőpontján állott, de a háborús balsikerek idejében ők is szabadulni igyekeztek a kényszerű köteléktől. Társadalmi jelentőségük attól az időtől kezdve emelkedett, amióta a spártai ember kizárólag katonai kötelességének élt. Azóta ők lettek az ország iparosai és kereskedői.

Egészen más volt a helyzetük a leigázott, a mezőgazdasági rabszolgákká degradált helótáknak. A polgári földtulajdonhoz kötve éltek családostul és végezték itt – a polgárok helyett – a mezei munkát. Tulajdonképpen nem is az egyes gazdának, hanem a lakedaimoni államnak voltak a rabszolgái; az nem rendelkezhetett velük szabadon: nem adhatta el és nem szabadíthatta fel őket. A termésnek csak a felét kellett beszolgáltatniok és így gazdasági állapotuk elég tűrhetőnek volt mondható. De politikai ellenőrzés címén annál többet kellett szenvedniök. A hatóságtól „ellenség”-nek kihirdetett néposztály voltak, akikkel szemben nem bűn a vérontás. A spártai ifjak hadgyakorlatok formájában – néha valóságos hajtóvadászatot rendeztek ellenük. Sűrűn ismétlődő lázadásaikat természetesen így sem lehetett megakadályozni s ez a belülről fenyegető veszély a lakedaimoni államnak örökös rákfenéje maradt. A történeti igazságszolgáltatásnak érdekes példájaként végül is ez az agyonsanyargatott elem diadalmaskodott. A számban megcsökkent polgárság kénytelen volt az ő hadiszolgálatát mind nagyobb mértékben igénybevenni; ennek következtében a hadi érdemek miatt történő felszabadítások is mind gyakoriabbakká lettek és úgy halljuk, hogy Kleomenes idejében, a 3. században, amidőn a polgárságot már csak százankint számolták, még mindig találkozott 6000 helóta, aki az öt minás felszabadítási díjat meg tudta fizetni.

Tehát a körüllakók és a helóták nagy számán a polgárok kisebbsége uralkodott. „Homoioi”-nak (hasonlóknak hívták ezek egymást jogaik egyenlősége alapján. Mereven elzárkóztak a másfajúaktól és a basztardok, a helóta nők fattyú gyermekei nem igen gondolhattak polgári kedvezményekre. Ámbár a görög fajnak külső sajátságait a korbeli szemtanúk szerint is – a spártaiak őrizték meg ilyenformán a leghívebben, ez az elzárkózás a fajta kihalásához vezetett.

Elv szerint minden polgárnak az egyformára szétdarabolt ország megfelelő részét kellett volna birtokában tartania. Mert azt az ősrégi intézményt, amelyet Homerosból is ismerünk, a spártaiak igyekeztek fenntartani: az elfoglalt földet oszthatatlan és elidegeníthetetlen klarosok formájában maguk a foglalók élvezzék. De ez a történeti kísérlet, mint ahogy a faj tisztán való fenntartásának eseténél nem sikerült, itt sem sikerülhetett a kellő mértékig. Házassági szokásaiknak furcsaságai ellenére sem tudták a spártaiak elejét venni annak, hogy a klaros sorsa a gyermekáldás szerint ne igazodjék. Ilyenformán egyetlen klarosban esetleg több örökösnek kellett részesednie. A birtokjogi baj mindenesetre még nagyobb lett volna, hogyha a népesedés növekedő és nem apadó irányzatot mutatott volna a spártaiak között. Valamelyes vagyonarisztokrácia kifejlődésének az egyforma földrészek nem állottak szükségképpen útjában. A kiválóbbak több klarost is kaphattak és a perioikisban, ahol a királyi dominiumok is voltak, mindenki annyi földet szerezhetett magának, amennyit tudott. A későkori fejlődés a 4. századtól, mikor már a földrésznek szabad örökbehagyása és elajándékozása is meg volt engedve, a klaros-halmozáshoz, a teljes vagyoni egyenlőtlenség állapotához vezetett. A nyilt eladás mindenkor tilos volt.

A spártaiak az 5. században, amelyről már biztosabb értesüléseink vannak, egyetlen helyen, állandó táborozás módjára éltek együtt: magában Spárta városában. Minden látszat szerint eredettől kezdve ez nem így volt.

Mintha csak a második messenei háború tanulságai indították volna ezt a katona-népet arra, hogy a szétszórt vidéki tartózkodás felhagyásával a tartós készenlét céljából együvé költözködjék és azt a kemény diszciplinát erőszakolja magára, amelyet azután hagyománytiszteletből Lykurgos legendás nevével hoztak kapcsolatba. Messenia elfoglalása, bekebelezése és felosztása két hosszantartó háború eredménye volt. Az elsőről (tán még a 8. században) csak annyit tudunk, hogy Theopompos király fejezte be a véres viaskodás huszadik esztendejében Ithome várának bevételével. A második messeniai háborúnak, amely a 7. század második felére esett, Tyrtaios költő volt a lelke és így az akkori hangulatról és a „nagy árok” melletti győzelemről az ő töredékei tudósítanak. Az ellenség segítségére siető nagyobb szövetkezéssel volt ez alkalommal Spártának dolga s csak az argosiaknak, pisaiaknak és arkádiaiaknak ellenére sikerült neki az északi határon fekvő Eira várát bevenni. E döntő vereség után hiába kísérelte meg Messenia két ízben is a felkelést az 5. század folyamán; ezentúl birtokolt terület marad a thebai beavatkozásnak, Epaimeinondas-nak koráig és lakosai, ha nem helóta-munkát végeztek otthon, az emigráció kenyerét ették Naupaktosban.

Minden valószínűség szerint egy gyökeres alkotmányváltozásnak keretei között ment végbe az az összeköltözködés, az a tényleges synoikismos, melyről az imént beszéltünk. Hogy Spárta kezdettől fogva a „lykurgosi rend” alapján lett volna berendezve, az inkább mondai elképzelés, mint történeti tény. Az úgynevezett nagy rhétrából (törvényből), melynek egyes intézkedései szószerinti szövegben maradtak reánk, elég tiszta képet kapunk a 7. és 6. század átmeneti idejében végbement változásokról. Az mindenekelőtt a polgárságnak új beosztását rendelte el. Eddig vérségi phylék szerint csoportosultak a polgárok s a katonai alakulatok is azokhoz igazodtak még a második messeniai háború korában is, mint ezt egy újabban talált Tyrtaios-töredékből tudjuk. Most helyi kerületek (óbá-k) lesznek a csoportosításnak alapjai, nyilván a spártai egybeköltözéssel összefüggésben. Összesen öt ilyen óbát kerekítettek ki: Spárta városának négy negyedén kívül Amyklait ötödiknek. Itt tehát a lokális elv diadalrajutásával már egy századdal előbb történt meg az a fontos közigazgatási reform, mely Athénben Kleisthenes nevéhez fűződik.

De a legfontosabb alkotmányjogi változást a kérdéses törvénynek azon szavai tartalmazzák, amelyek a politikai hatalmat forma szerint is a népnek kezébe teszik le. Spárta tehát „alkotmányos”, demokratikus alapokon nyugvó monarchiává alakult át a messeniai háborúk után. Ezentúl az ephorosok testülete hónaponkint veszi az esküt a királyoktól (Spártában két király volt egyidőben), hogy a törvények értelmében fognak uralkodni s csak ezen eskü ellenében tesznek maguk is fogadalmat a királyság érintetlen fenntartása mellett. A polgárságnak növekvő katonai jelentőségével lehetett ez az egész alkotmányváltozás szoros kapcsolatban. A második messeniai háború alatt, vagy kevéssel utána fejlődhetett ki a hadviselésnek az a taktikai rendje, amely – a szétszórt csatározások helyett – zárt sorokban sorakoztatta fel a csapatokat az ellenséggel szembe s tette ilyformán ellenállóbbakká, sőt hatásosabbakká is ezeket a tagjaikban egymásra utalt tömör egységeket. A spártaiaknak hoplita rendje mintául szolgál azután az egész görög szárazföld katonaságának.

De csak elvben döntött a népakarat Spárta közügyei fölött; a népakarat kialakulásának és érvényesülésének már az elavult törvényhozói szokások is útjában állottak itt. Hónaponként hívták össze holdtöltekor a népet a Babyka és Knakion közötti térségen; eredetileg a királyok, később az ephorosok voltak az „apella” egybehívói. A tárgysorozatot az öregek tanácsa (gerusia) készítette elő. Az eredeti királyi tanácsból alakult ki ez a „második kamara”, amely 30 tagot számlált, ha a két királyt is beleértjük. Rendes résztvevői mint 60 éven felüli „vének” kapták életfogytigra szóló megbizatásukat. Törvényhozó teendők mellett az igazságszolgáltatásnak lett ez a testület a legmagasabb fóruma: ítélete nélkül spártai embert nem volt szabad kivégezni. Kontradiktórius vitatkozás – valamennyi felszólalásra jogosult bevonásával – a népgyűléseken nem volt divatban. Ősi jogszokásnak megfelelően csak a hatósági személyek szólottak hozzá az ügyekhez. A királyoknak és az öregek tanácsának törvény szerint megvolt a módjuk a néphatározatok hatálytalanítására nemtetszés esetében. A javaslatok fölött a szavazás a helyeslést vagy ellenkezést kifejező felkiáltással, szükség esetén felállással történt meg.

Az alkotmányváltozás a második sorba szorította a királyokat, de nem tette őket puszta hivatalnokokká. A spártaiak voltak a görög nép körében az egyedüliek, akik az ősrégi basileia intézményéhez mindvégig kitartóan ragaszkodtak. E hagyománytiszteletnek annyit mindenesetre köszönhettek, hogy demokratikus fejlődésüket a tyrannis zökkenője nélkül tehették meg. Spártában – mint láttuk – már a 7. század végén állandó népuralomról beszélhetünk, holott Athénben Solon intézményeit – a 6. század elején – évtizedekre felfüggesztette a Peisistratidák tyrannisa. Egészen bizonytalan eredetű a spártai királyságnak sajátos formája: a dyarchia az Agidai és Eurypontidai családjában. A kettős királyságra Epeiros szolgáltat analógiát. A királyi jogok közül – kisebb jelentőségű kedvezményektől eltekintve – a papiak és katonaiak bizonyultak a legszívósabbaknak a történeti fejlődés folyamán. A királyok maradtak Spárta főpapjai, kik a rendkívüli alkalmakon kívül havonkint egyszer ünnepi áldozást végeztek Apollonnak az állam nevében; s ők maradtak a fegyveres nép fővezérei is. Ilyen minőségben valamikor mind a két király a háborúba vonult, később az ephorosoktól erre kijelölt; s míg hajdanában ellenőrzés nélkül végezték hadvezetői munkájukat, idővel az ephorosok személyében a harctéren is ellenőrzőt kaptak, sőt az 5. század végétől kezdve az is gyakrabban fordult elő, hogy tanácsadókat adtak melléjük. A háború és béke kérdéséről már régóta nem ők, hanem a népgyűlésben határoztak, annyira nem voltak többé a véderőnek feltétlen urai. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a 6. századtól kezdve Spárta története nem egy esetben annak a tragikus összeütközésnek története, amely a fejedelmi becsvágyat a hatalom elégtelenségén juttatta zátonyra.

Spárta alkotmányát ismertetve, több ízben találkoztunk már az ephorosokkal. Ez az öt tagból álló testület ősrégi intézmény volt: listájukat – mint az évnek is nevet adó hatóságét – állítólag a 8. század közepétől kezdve vezették. Ötös számukat Spárta városának kerületi beosztásával szokás kapcsolatba hozni. Eredeti hivatásukat a ködös mult miatt nem igen lehetséges megállapítani. Hogyha már kezdettől fogva a királyi hatalmat kellett ellensúlyozniok és nem pusztán adminisztrátorokként működtek, akkor ezt a feladatot – a 8. századról lévén szó – nyilván csak arisztokrata és nem demokrata érdekben teljesíthették. Az ephorosok mindenesetre csupán idővel, a demokratikus alkotmányváltozás következményeképpen lettek a spártai népnek valóságos néptribunusai. De ez időtől kezdve azután mindenütt ott találjuk ezt az évenkint, a polgárság összességéből megválasztott testületet, ahol a nép szuverénitása személyes képviseletet követelt. A külföldi követekkel ők tárgyaltak, s ők elnököltek a peloponnesosi szövetség ülésein. Háború esetén a mozgósítást ők végezték s az ország belső biztonságáról is – főleg a helóták ellenőrzésével – ők gondoskodtak. Az egész hivatalos életnek – a királyi funkcióktól kezdve – ők voltak hivatásos felügyelői és egyszersmind a szigorúan előírt polgári életrend censorai. Végül és nem utolsó sorban a népgyűlést ők rendezték és vezették, ők voltak ilyenformán a néphangulat vezérei is.

Spárta nem alkotmányának köszönhette sikereit és nagyságát. Ez az alkotmány sokkal többet őrzött meg az idejüket mult intézményekből, semhogy eleget tehetett volna a fejlődéssel együtt változó viszonyoknak. Alkati hibában is szenvedett: a királyi és az ephorosi tiszt ellentétét mesterségesen kiélezte. Spárta a polgáraiban élő szellemmel vívta ki a nagyságát. Közelebbi meghatározása: azzal a nevelési móddal és életrenddel, amelyet ők a maguk nyelvén agógának neveztek. Ez az életrend következetes erővel érvényesült attól az időponttól kezdve, amióta táborhellyé változtatták át Spártát az együvéköltözködéssel. Itt a polgárok minden idejüket és energiájukat – katonai minőségükben – a haza szolgálatának ajánlották fel. Fölösleges dolog lenne ennél az erkölcs-pedagógiai berendezkedésnél legelsősorban a nagy törvényhozónak egyszerű intézkedéseire gondolni. Ősrégi tábori szokásoknak és intézményeknek általánosításáról és rendszerbefoglalásáról van főleg szó, mint ahogy ezt az a hasonlóság is bizonyítja, amely a spártai és az – ugyancsak dór – krétai életrend között fennállott.

Születésétől kezdve haláláig a közösség érdekeitől irányítva élte a spártai ember az életét. A csecsemőt csak az ép test mentette meg a kitevéstől. A fiút már nyolcadik évében kiszakították a családi otthonból, hogy folytatólag állami nevelésben kapja meg a kiképzését. Kevés zenétől és a legelemibb értelmi ismeretektől eltekintve, minden nevelés-tanítás a testi erőnek és ügyességnek, a lelki tűrésnek és kitartásnak, egyszóval a katonai erényeknek fejlesztésére törekedett. A gyermekek gyakorlatozását az ifjak irányították. Ezek korosztályokba és ezeknek tagozataiba csoportosultak. A kiképzés a huszadik évig tartott; de az együttélés és katonáskodás ezentúl sem szünetelt s a spártai – ha a szokásnak megfelelően korán nősült – kaszárnyájából csak lopva látogathatta meg fiatal feleségét. Valóságos tábori életet éltek Spártában a meglett férfiak is, akik a közös étkező-termek látogatására voltak kötelezve. Krétában az állami pénztárból fedezték a közös konyha kiadásait. A spártaiak külön-külön szolgáltatták be azokat az élelmiszereket, amelyek a közös étkezés fenntartására szükségesek voltak. Polgárjogát vesztette el az, aki erre vagyontalansága miatt többé nem volt képes.

Nagyon egyoldalú nevelés alapján a militarizmus szűk korlátai közé zárta be magát a spártai ember. Tudománnyal, művészettel nem foglalkozott, a gazdasági boldogulás kérdéseivel nem törődött. Sőt attól való félelmében, hogy idegenből kerülhet be hozzá a kultúra „mételye”, a külföldi befolyásoktól szigorúan elzárkózott és még a pénzgazdálkodás fejlettebb formáit is kitiltotta az országból. Pedig nem mindig ez a szellem uralkodott Spártában. Ezt a merev militarista szellemet csak a második messeniai háború után bekövetkezett politikai változások honosították meg közöttük. Mert valamikor nyitva állott a város az idegen művészet befogadására: zenét-táncot-poézist Thaletas Krétából, Terpandros Lesbosból, Alkman Sardeisből telepített Spártába. Ez a 7. század képe. Tyrtaios személyében pedig a nagy költő támadt számukra, kit még akkor is a Spártát éltető hazafias érzések hivatott tolmácsának kellene tartanunk, hogyha csakugyan mint a hagyomány tartja – idegenben született volna.

Újabb ásatások eredményei a képzőművészetre nézve igazolták azt, amit a költészetre vonatkozólag irodalmi forrásaink alapján már előbb is tudtunk. Spárta számottevő helyi műveltséget fejlesztett ki a képzőművészet különböző ágaiban a 7. század folyamán. Sarkos, merev kivitelükben is hangulatos sír-reliefek tanúskodnak erről az iparművészet apró-cseprő tárgyain kívül (terrakotta-álarcok, bronz- és elefántcsont-szobrocskák, ólomfigurák stb.); a vázafestmények azt mutatják, hogy a figurális rajzra a spártai művészben sem hiányzott a tehetség: itt szemtől-szembe látjuk azokat az izmos szép-szál legényeket, akiket Tyrtaios dalai csatára buzdítottak. Még a monumentális építkezésnek is megvolt Spártában a képviselője. A híres Apollon-trónust idegenből hozott művész, a magnesiai Bathykles készíti ugyan az 5. század elején; de egy félszázaddal előbb még a spártai Gitiadas fedte be Athena Chalkioikos templomát mitológiai képeket ábrázoló rézlemezeivel. Sok mindennek vége lett ebből a katonai életrend, az „agóga” bevezetésével. Talán csak azoknak az ünnepeknek pompája-fénye maradt meg – az Apollonnak szentelt Karneiá-é vagy az ifjak megkorbácsolásáról, a diamastigosisról híres Artemis-Orthia napjáé – melyeket a régi épületek és zenei-költői alkotások hagyományosan fenntartott díszével is be lehetett mutatni.

De hogyha így az egyik oldalon sajnálnunk is kell azt a veszteséget, melyet Spárta szellemi élete a túlzott katonai érdekek miatt szenvedett, viszont a másikon arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ennek a spártai militarizmusnak is megvolt az erkölcsi értéke és különös rendeltetése a görög műveltség védelmében. Spártát polgárainak hazaszeretete, egyéni tekinteteket nem ismerő önfeláldozása és katonai diszciplinája a Peloponnesos vezető államává teszi. Nem további foglalások útján történik ez meg. A második messeniai háború után Spárta beszünteti hódító politikáját s e helyett az arkádiai Tegeával kötött szerződéssel olyan külpolitikai eljárást inaugurál, amely végeredményében az úgynevezett peloponnesosi szövetség megalakulásához vezetett. Ez a katonai szövetkezés határozza meg azután – Spártával az élén – Görögország hatalmi viszonyait hosszú időre. Argos, Spártának ősrégi ellensége, melynek befolyása a 7. században még Olympiáig terjedt ki, az így alakult helyzetnek következményeképpen kiszorul nagyhatalmi rangjából és a második sorba kerül. Spártának, mint a peloponnesosi szövetség fejének – módjában van, hogy a félsziget határain túl még az athéni politika belügyeibe is beleavatkozhassék a Peisistratidák elűzése alkalmából (a 6. század végén). Végül: spártai segítség és példaadás nélkül azt a nagy veszedelmet sem háríthatta volna el magától az egész görög műveltség, amely őt az 5. század elején kelet felől a perzsák képében fenyegette.