HETEDIK FEJEZET: A LEGRÉGIBB RÓMA

Az „itáliai” népek természetes, nyelv és törzsek szerint való tagozódásával kezdtük és aztán áttértünk a műveltség formáira, amelyek a történelmi kor kezdetén a félszigeten és közvetlen körében találhatók. A következő kérdés az lenne, bele tudtak-e illeszkedni az „itáliai” népek ezekbe a készen talált formákba és ha igen, milyen módon. Addig, szinte történelmi nyersanyagként, érintetlenek voltak a korai és magas kultúráktól. Az előbbi fejezet végén már érintettük ezt a kérdést. Most a legjelentősebb esetnél kell tovább kutatnunk: Rómánál magánál.

A régi Latium területe három részre oszlik. Mint valami természetemelte várorom emelkedik keleten az albai hegyek tömege. Észak-kelet felé Praeneste, dél felé Lanuvium és Velitrae mintegy előőrsei. A másik vidék a tengerparti síkság: a Tiberis torkolatától dél és délkelet felé húzódik. Északon végül az Anio és a Tiberis völgyei – az utóbbi a határ Etruria felé. Itt, a két folyó egyesülésénél kissé alább, volt Róma helye. Területe a Tiberis jobb partján mintegy hídfő az északi szomszédnép felé; ugyanilyen szerepe van viszont a latin Dél felé a közeli etruszk Fidenaenek.

Határmenti helyzete a legkülönbözőbb hatásoknak kellett hogy megnyissa a fejledező várost. Etruria úgyszólván kapui előtt terült el és a Tiberisen lefelé a tengerig rövid az út. Itália belseje felé is természetes utat létesítettek a folyóvölgyek. A hegyek közé vezettek, ahol Cures és Tibur között a szabinok tanyáztak. És valóban, ennek a helyzetnek a következményei a város fejlődésének már legkorábbi idejében is nyilvánvalóak.

A római hagyomány azt állította, hogy Róma két közösségnek, egy latinnak és egy szabinosnak az egyesüléséből származott. A talaj leletei ezt a hagyományt teljesen megerősítik. A kutatás két települést állapított meg. Egy régebbit a Palatinuson – ez halottait elégette és a latin törzshöz tartozott – meg egy későbbit a keleti dombokon, az Esquilinuson és Quirinalison; itt szabinusok laktak, akik halottaikat elégetés nélkül eltemették. Kölcsönös közeledés már korán mutatkozik: a halottégető község egykori temetkezőhelyét – ahol később a Forum emelkedett – szomszédainak engedi át. Így a halotti urnák régibb rétege fölött egy újabbat találunk, ahol a halottak kőlapok gyűrűjébe zárva vagy tölgyfakoporsókban nyugosznak. Kifejezett jogi eljárás, szerződés nélkül ez bizonyára nem történhetett.

E szerint már az ősidőben települt meg egy szabinus, tehát az umber-szabellus csoporthoz tartozó törzs-töredék Róma földjén a latinok mellett. De mellette feltűnő már az etruszk hatás is, mindenekelőtt a temetők kisebb sírmellékleteiben. Sőt az Esquilinus egy sírjában teljesen felfegyverzett harcos holttestét találták – ez Vetulonia (Tomba del duce) és Tarquinia (Tomba del guerriero) hasonló leleteire emlékeztet. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a forumi halottak városában, amelyről az imént volt szó, a későbbi rétegben protokorinthosi vázák szórványos behozatala is mutatkozik.

A fejlődés további folyamata főként a vallásban tükröződik és ugyanazokat a vonásokat mutatja, amelyeket már eddig is megfigyeltünk. A Septimontium ünnepében annak a Rómának az emléke maradt fenn, amely a Palatinus két ormán, a Velián és délen a Caeliuson kívül az Esquilinus három szembenlévő emelkedését is magába foglalta. Tehát a Palatinuson lakó latinok egyesülése a szabinusokkal újabb lépéssel haladt előre. De e mellett az idegen hatás is változatlanul erős maradt. Jellemzően mutatja ezt az, hogy Róma néhány dombjának neve etruszk eredetű vagy legalább is etruszk képzésű. És hogy teljes legyen ez a kép: az ezekből a dombokból kialakult Róma városa is etruszk nevű, nemkülönben mondai alapítója, Romulus is.

Az eddig vázolt fejlődés a római ünnep-naptárban jelenik meg először lezárt egészként. Ennek a legrégebbi alkotórészei még a királyság korai idejéből, a 6. század közepe előtti időből valók. Itt már a Quirinalis szabinos települése is mint az új közösség tagja jelenik meg. Ez a közösség tehát már a római dombok teljes sorát magába foglalja. A Forum és a Capitolium persze még kívül esnek a város határain.

Régebben azt hitték, hogy az ősi naptár csak olyan istenek ünnepeit foglalja magába, akik nemzeti értelemben latinok vagy „itáliaiak” – a később, kívülről jött kultuszok ki vannak belőle zárva. Ma már világos, hogy itt egyszerűen csak bizonyos történelmi pillanat ünnepeinek rendje van feljegyezve. Ez a naptár akkor keletkezett, amikor Róma földjén az összes települések már egyesültek: az új közösség vallási szokásait rögzíti meg. Tudatosan megalkotott és egységes szempontok szerint végrehajtott rend érvényesül benne, de a megelőző fejlődés nyomai mégis felismerhetők rajta.

Elsősorban a község eredeti kettős volta tűnik fel. A Palatinus egykori istenei Pales (akiről a dombot elnevezték), Consus, Faunus; a szabinusokhoz viszont Flora és Quirinus tartoznak. Az utóbbi, akiről a collis Quirinalis van elnevezve, a latin Marsnak szabinus megfelelője, úgy hogy Róma ugyanazt az istent kétszeresen tisztelte, két különböző néven. Az egymással szembenálló két istenvilágnak olykor a papság tagozódásában is megvan a megfelelője, s akkor az eredeti kettősséget bizonyítja ez is.

Ezek mellett harmadiknak itt is megjelenik az etruszk elem. Volturnus, Saturnus, a női istenségek közül pedig Diva Angerona és Furrina már nevük alakjával is kiválnak az „itáliai” körből és Etruria felé mutatnak. Hogy nevük képzése hogyan magyarázható, arról később fogunk szólni – elég az hozzá, hogy a név etruszk alakja világosan tanusítja az istenek eredetét.

XII. KÖZÉPITALIA

Végül – és talán ez a legjelentősebb és a legmeglepőbb – Róma legrégibb istenei között már görög eredetűeket is találunk. Itt elsősorban Volcanust és Libert kell említeni, Hephaistos és Dionysos rejtőznek ez alatt a két itáliai név alatt. Legalább is úgy áll a dolog, hogy kultuszuk és mitoszuk minden lényeges vonása annyira megegyezik a két görög isten minden jellemző vonásával, hogy egyáltalán nem lehet különbséget fölfedezni közöttük. Természetesen nem egészen lehetetlen, hogy valamikor, emberemlékezetet meghaladó ősi időkben volt külön itáliai Volcanus isten. De éppen ha ezt az – egyelőre csak elvi – lehetőséget elfogadjuk, akkor is azt kell nyomatékosan hangsúlyoznunk, hogy a Hephaistosszal való azonosítás nemcsak valami tudós és későn kieszelt konstrukció, hanem éppen a kultuszban tűnik fel, még hozzá mindjárt kezdettől fogva. Abból az eredeti itáliai istenből, amióta hagyományaink vannak, semmi sem maradt meg. A görög jellemvonások annyira elhatalmasodtak rajta, annyira felszívták és átalakították, hogy az egykori létére már csak a neve mutathat. És Liber-ben is olyan félreismerhetetlen a vonatkozás Dionysos Eleutheros-ra és általában ennek az istennek a lényegére: mámorra, feloldódásra, szabadságra, hogy legalább itt tényleges, eredeti azonosságot kell feltételezni.

Végül még egy női istenség is található ebben a körben. Ceres, Flora és Tellus neve alatt a görög Demeter, a „Földanya” jelenik meg eredeti alakjában. Itt is függőben maradhat a kérdés, volt-e hajdan külön itáliai Földanya. Lényét már nem tudjuk megfogni. Mindenütt görög elképzelések állnak előttünk: a görög istennő, Flora nevében is teljes hasonmása Demeter Chloénak.

Hogy ezek a görög istenek hogyan kerültek Rómába, azt már nem lehet mindenütt kimutatni. Más itáliai népek közvetítő szerepére gondolnak. Volcanusnál az etruszkos név határozott irányba mutat, bár Hephaistost Etruriában általában másként nevezik. A névadásban egyébként is nagy helyi különbségek mutatkoznak. Dionysos nemcsak Rómában található Liber néven és hasonló elnevezéssel a faliszkusoknál és szabellusoknál is, hanem Fufluns névvel az etruszkoknál is. Női párját Rómában Liberának hívják, de a venetusoknál is van hasonló nevű istennő: Louzera. A Földanyával végül a legkülönbözőbb alakokban találkozhatunk. Mint Flora Rómán kívül még a szabellusoknál fordul elő, de ezek és a faliszkusok Ceresként is ismerik. Anna Perenna neve, mint kettős név vagy két külön név nemcsak a római városi kultuszban, hanem Szamniumban és Etruriában is megjelenik; eredetét bizonyára itt kell keresni. Más kérdések, mint például a szicíliai kultuszokra vonatkozók, még nem értek meg a tárgyalásra.

A dolgok ilyen állása mellett annak a megállapítására kell szorítkoznunk, hogy ezek a görög istenek nemcsak a legrégibb Rómában tűnnek föl a történeti kor kezdetén, hanem az itáliai törzsek között mindenütt. Vándorlásuk útját már nem lehet megállapítani. Számunkra egyszerűen kezdettől fogva ott vannak és elnevezéseik sokasága és alakja mutatja, hogy Itália népei mennyire behatoltak lényegükbe és milyen önállóan vették át őket. De a legfontosabb, hogy Róma, legrégibb isteneinek tanúsága szerint, mint a régi Itália szerves része jelenik itt meg. Az, ami mindenütt feltárult, a szívesen befogadott hatások működése, megnyilvánul a kialakuló római közösség életében is. Így a vallás terén is feltűnik az, amit bevezetésül a nyelvről állapítottunk meg: az egységre való törekvés. Róma esetében újra megmutatkozik, hogy a régi Itália különböző népi műveltségei fölött egyetlen ó-itáliai műveltség körvonalai kezdenek kirajzolódni.

Eddig csak külső adottságokra: az istenek nevére és eredetére vonatkoztak megfigyeléseink. Ha most a lényükre vetünk egy pillantást, eredményeinkre is új megerősítést kapunk. Mert amit mindenütt, az itáliai görögség kezdeteinél is, meg lehetett figyelni, az a régi római istenképzetnél is megmutatkozik: belső formájában még nem áll a klasszikus kor színvonalán. Ez azt jelenti, hogy nem zárt szellemi rendet fejez ki, hanem ellenkezőleg még kötve van a természet rendjéhez. Az elemi hatalmak roppant jelentősége, az isteneknek állati és félig állati formában való megjelenése, chthonikus vonatkozásuk és keletkezésben, elmúlásban való gyökerezésük Rómában is megnyilvánul.

Hogy néhány példát hozzunk fel: Faunust farkasnak, társát Picust harkálynak képzelik el. Marsnak máshol még világosan felismerhető bika képében való megjelenésének Rómában is vannak nyomai. Legújabban tudunk egy római-latin napistenről is, akit ősatya (indiges) gyanánt tiszteltek. A Földanya mellé állítható: amint ez nemcsak a szülője minden élőnek, hanem a halottakat is az ölébe rejti, úgy a napisten is vonatkozásban van a föld mélyével. Hasonló ellentétes kétoldalúság mutatkozik a Laroknál. Sőt magának a ragyogó égi istennek is van egy komor, fénytől elfordult megtestesítője: Veiovis.

Ugyanez a helyzet azoknál a görög isteneknél, akik a legrégibb római ünnep-rendben megjelennek. Már említettük Demetert, akit még teljesen mint elemi erőt, mint a Földet magát tisztelik. Jellemző egyébként, hogy a szomszédos Faleriiben még hajdani ló-alakjában képzelik el. Mellette áll Hephaistos, a föld mélyében rejlő tűz ura; az ott lakozó és dolgozó kovács, szintén chthonikus istenség. Ide lehetne Dionysost is sorolni, aki elhozza a tavaszi virágzást, de elhozza a holtak rajait is, sötét lakukból a felvilágra vezérli őket. Akárhogy is vonjuk meg lényének körvonalait, a Föld-istenség előbb említett jellemvonásait megtaláljuk nála. Hatalmak magába zárt köre jelenik itt meg és alig lehet kétséges, hogy miről is van szó. Homeros ismeri ugyan ezeket az isteneket, de inkább csak alkalmilag említi őket. Az ő istenvilágának képével alapjában nem illenek össze – már nem illenek össze. Mert a Homeros előtti világ istenei azok, akik itt, Rómában és Itáliában, a legrégibb rétegben megjelennek.

Marsnak bizonyos ünnepei arra mutatnak, hogy Róma abban az időben még használta a harci szekeret. Bizonyítékot Etruria szolgáltat; a monteleonei ismert harci szekérre kell csak utalnunk. Kiválóan jellemző ez a harci eszköz a régi Keletre és a korai, különösen a mykenai Görögországra. Ismét összefüggés mutatkozik tehát és jelentősége messzire kihat. Mert a harciszekér nyilvánvalóan kiképzett harcost és felszereléséhez tehetős embert kíván. Harcias és gazdaságilag független úri osztállyal, avagy ami ezzel egyre megy, nemességgel Rómában különben is találkozunk. Nemcsak a fentebb már említett névadási rendszer mutat a létezésére, hanem például a lakásnak és várnak szolgáló megerősített tornyok is. Ezek a szardiniai nuragheknak és a Földközi-tenger mellett mindenütt előforduló hasonló építményeknek felelnek meg.

Figyelemreméltó a nemzetségi istenek fellépése. Olyan istenek ezek, akiket az egyes nemzetségek tiszteltek és ilyen vallásos kapcsolat révén nevüket is nemzetségtől kapták. Így van a Numisius Martius vagy Numisius Mars a gens Numisia-ról, Feronia istennő a Feronius-okról elnevezve. A régi római naptárban is fordulnak elő istenek, akiket ilyen módon neveznek: pl. Diva Angerona. Csakhogy ekkor már egy nemzetség szűkebb köréből a közösség szélesebb világába léptek át. De ez az átlépés maga és az, hogy nemzetségi nevük megmaradt, arra mutat, hogy az illető nemzetségeknek volt bizonyos jelentőségük, sőt bizonyára vezetőszerepet játszottak az ősi közösség életében.

Végül még valamit. A római nép legrégibb tagozódása, amelyről a hagyomány tud, már a naptárnak egy ünnepében tükröződik. Ez a harminc kúriára való felosztás. Ezekbe foglalták össze a nemesi nemzetségeket, még pedig úgy, hogy bizonyos számú nemzetség alkosson mindig egy kúriát. E kúriák összessége jelentette tehát a népet és a közösséget. A közösség maga összessége volt így a vérségi kapcsolatokkal egybefűzött nemzetségeknek. Más szavakkal: a nép természetesen fejlődött tagoltsága és állami rendje azonos; az állami rendet még nem fogták fel sajátos lényegű alakulatnak.