NYOLCADIK FEJEZET: RÓMA ÉS A SAMNIS SZÖVETSÉG

Azzal a korszakkal, amelybe most lépünk, már azokhoz a szakaszaihoz közeledünk a római történelemnek, ahol már mind jobban lehet szó igazi forrásokról. Még nem mondjuk azt, hogy most már minden tisztán és világosan látható. De most már lehetségessé válik, hogy az események folyását sebtében kövessük, anélkül, hogy egyes kérdések fejtegetésébe kellene bocsátkoznunk. Csak azt vesszük majd szemügyre, ami problémáinkhoz okvetlenül szükséges.

Róma szomszédját és vetélytársát: az oszkus-szabellus népet kell tekintenünk. Ez a század dereka táján érte el területének legnagyobb kiterjedését. A samnis szövetséghez tartozott ekkor a felső Lirisvölgy Fregellaevel és – legalább is igény szerint – a sidicinusok területe. Apuliai földön Luceria és Asculum szilárd támaszpontjaik voltak már azon a síkságon, amely hajdan az iapyx törzs elvitathatatlan birtoka volt. Délen a tarentumi mezők határát érintették. A másik tenger mellékén Lucania a campaniai határtól Thurioiig nyúlt el. I. Dionysios a tirioloi földszorosban vont sánccal igyekezte a bruttiumi félszigetnek legalább a déli részét az itáliaiak terjeszkedésétől megóvni.

Sokkal kevesebbet figyeltek eddig arra a tényre, hogy ugyanennek a nemzetnek törzsei már igen korán megjelentek Sziciliában – jóval korábban, mint ahogy mamertinus néven előtűnnek.

Platon a nyolcadik levelében sötét, de nézete szerint valószínű képet rajzol a jövőről: egész Szicilia elfelejti majd a görög nyelvet és vagy a punok, vagy az oszkusok hatalmába kerül. Feltűnő, hogy az oszkusok felől fenyegető veszélyt egy sorban említik a másik, mindig közvetlen veszéllyel, amelyet a hatalmas Karthago jelentett. Ez csak akkor érthető, ha az oszkus támadás valóban a küszöbön állott, vagy valamilyen formában már meg is valósult. Elsősorban a kampaniai zsoldosokra gondol itt mindenki. Hogy ezek nem voltak már puszta zsoldosok, annak példája a nápolyi Nypsios, akit úgy említenek, mint az ifjabb Dionysios bizalmasát. Már az idősebb Dionysios campaniai zsoldosainak engedte át Katanét lakóhelyéül. Itt uralkodott később Mamerkos tyrannos (neve kétségtelenül oszkus), amíg a korinthosi Timoleon, Szicilia felszabadítója, 339-ben fel nem szabadította ezt a várost is. És bizonyára nem véletlen, hanem a már letelepedett itáliai lakosságnak tulajdonítható, hogy épp ez a Katané Róma első hódításai közé tartozott sziciliai földön.

De úgy látszik, hogy még régebbi időre nyúlhatunk vissza. Nyolcszáz campaniait bocsátott Nápoly az athéniek rendelkezésére a Syrakusai elleni háborúban. Már Duketios, aki az 5. század közepe táján a görög idegenuralom ellen való nemzeti fölkelést vezette, inkább itáliai, mint sziciliai nevet visel. Legyen elég az, hogy lassú, egy évszázadnál jóval hosszabb idő óta tartó bevándorlási folyamattal van dolgunk, ha a campaniaiak nyílt hódítására csak Agathoklesnek, Syrakusai új tyrannosának halála után (289) került is csak sor.

Annál fontosabb ennek a megállapítása, mivel a szabellus törzs dél felé: Nagy-Görögország és Szicilia felé való törekvésében Róma igazi előfutárjának bizonyul. Legalább is abban teljes a megegyezés a két nemzet között, hogy ugyanannak a törvénynek engedelmeskednek. A Karthago és a görögség közti küzdelem gyujtópontjai, a két faj és kultúra világtörténelmi harcának színtere határozza meg mindkét esetben az előretörés irányát.

Másfelől azonban jelentős különbségek is tapasztalhatók. A római állam dél felé irányuló terjeszkedésének kezdete óta nemcsak területben gyarapodott, hanem növekvésével belső megszilárdulásban is lépést tartott. Az oszkusoknál, épp a látszólag legnagyobb virágzás idején a belső életben már hanyatlási tünetek mutatkoznak. 356-ban a Sila-erdőben lakó bruttiumiak elfordulnak a lucanus szövetségtől, sőt hatalmukat észak felé Laosig tolják előre és az egykor lucanus Cosentia lesz a fővárosuk. Világosságot vet belső viszonyaikra, hogy a molossus Alexandros epeirosi király hatalmának virágában lucanus száműzöttek seregét tartja maga körül. Elpártolásuk bukását pecsételi meg. 330-ban meggyilkolják.

Csupán a samnis szövetség volt valamennyire szilárd szervezet. Ez volt az egész törzsnek mintegy gerince. Területük az Adriai-tengertől a Tyrrheni-tengerig nyúlt, ennek partján Paestumtól északra egy félnapi járóföldre terjeszkedett. De Campania nagy oszkus városai: Nola, Nuceria és mindenekelőtt Capua önállóak voltak. Ez új veszélyt jelentett a nemzet számára. A samnis hegyi törzsek arra törekedtek, hogy a síkság virágzó, gazdag városait meghódítsák. Megismétlődött az a régi küzdelem, amelyben egykor Capuát az etruszkoktól, Kymét a görögöktől elnyerték. Csakhogy ezúttal rokon népek állottak harcban.

Capua nemesei abban lelték kedvüket, hogy sírkamrájukban mint a samnisok legyőzői örökíttessék meg magukat. De a dicsőség rövid ideig tartott, nemsokára a szomszéd Rómánál kellett segítséget keresniök. Már ekkor (343–341) hallunk egy háborúról, amelyben a rómaiak a síkság lakóit hegyi testvéreik ellen segítik.

Hogy a samnisok a latin háború alatt békében maradtak, az annak a következménye, hogy az előbbi háború végeztével a szerződést megújították. Különben is megkapták a sidicinusokat prédaképpen. De akkor sem tettek ellenvetést, mikor Capua igen messzemenő előnyökkel a római szövetség kötelékébe lépett: lakói nemcsak jogi és házassági közösséget kaptak, hanem – legalább is a lovagok – a római polgárjogot is. Éppígy beletörődtek a samnisok a calesi gyarmat alapításába, Kyme, Suessula, Acerrae Rómához való csatlakozásába. Pedig nyilvánvaló, hogy Róma Campaniában és a samnis határon tudatosan építette föl állásait, tehát a fegyveres döntésre készülődött. A gallosokkal 334-ben kötött béke is ebbe a keretbe tartozik: ezzel Róma a hátát biztosította. Ha Samnium mindezt nyugodtan nézte, akkor másutt kellett elfoglalva lennie. Valószínűleg a molossus Alexandros támadásának elhárítása kötötte le délen a törzs erejét. Így ismét egy külső hatalom beavatkozása tette lehetővé Róma előrenyomulását. Ismét megmutatkozik itáliai politikájának egyetemes vonatkozása, és nem valószínűtlen az a híradás, amely szerint a molossus szövetségre lépett Rómával.

Alexandros bukása után a samnisok szabad kezet kaptak. A Rómával való háború most már kikerülhetetlen volt. A harc azzal kezdődött, hogy Nápoly belépett a római szövetség kötelékébe (326). A háború csak rövid időre szakadt meg és 40 évig húzódott.

Aki ennek a háborúnak változatos eseményeire és hosszú tartamára gondol és azt is figyelembe veszi, hogy forrásaink teljesen a római felfogást tükrözi, annak az lesz a benyomása, hogy a két fél a csatatéren legalábbis egyenrangú volt. Nem csekélyszámú vereség mellett Róma véresen megszerzett győzelmekhez jutott. A hadi szerencse az utolsó évekig ingadozó maradt. A samnisok is mélyen behatoltak az ellenséges területre, egészen Ardeáig, miután Tarracinánál győzelmet arattak. A rómaiak nem átallták, hogy semmis hadirendet és fegyverzetet vegyenek fel, hogy így kerüljenek fölébe ellenfelüknek.

A rómaiak katonai és politikai stratégiájuk páratlan együttesének köszönhették, hogy a végső győzelem mégis az övék maradt. 321-ben döntést próbáltak kierőszakolni: Capua felől frontális támadást kísérelnek meg, amely a samnis föld szívébe, Maluentum (Beneventum) felé irányult. A vállalat rosszul ütött ki. A Gaudiumi fegyverletétel ideiglenes békekötéshez vezet. Ekkor más utat kísérelnek meg. Lucaniában, Apuliában kapcsolatokat keresnek, megnyerik Teanumot és Canusiumot (318-ban). Így a samnis hegytömb kelet felől is támadásnak volt kitéve. Ettől fogva semmi sem szoríthatja ki a rómaiakat új állásaikból. Amikor az ellenség előnyomul Latiumba és az apuliai sereget vissza kell rendelni, az erős Luceria birtokát egy coloniával akkor is biztosítják. És alig fordulnak a dolgok ismét egy kissé jobbra, az ellentámadás újból, még nagyobb erővel megindul.

Úgy látszik, a samnisok is hasonló módszerhez fordultak. Valószínűleg velük egyetértésben veti rá magát egy csomó etruszk város Róma északi határára: Sutrium körül lángol fel a harc. A rómaiak megelégelik a szemtől-szembe való hadakozást, oldalról és hátba támadják az ellenséget. Q. Fabius konzul Umbrián keresztül észak felé vonul, megveri az északetruriai városok seregét. A Sutrium elleni támadás csakhamar megtörik: az ostromlóknak saját szorongatott otthonuk védelmére kell sietniök.

Láthattuk, hogy a samnisok is tanultak ellenfelüktől. De már későn: Róma hatalma annyira megnövekedett, hogy mindenféle kombinációval szemben meg tudta állni a helyét. A legnagyobbszabású bekerítési kísérlet a harmadik samnis háború elején történt. Egyik oldalon Samnium állott fegyverben, ezúttal Lucaniával szövetkezve, a másik oldalon a gallusok jöttek újra mozgásba: az Alpeseken túlról jött csapatokkal megerősödve, az etruszkokkal szövetségben közeledtek észak felől. Az összes biztosíték, amellyel Róma annak idején a samnisokkal szemben szabad kezet akart kapni, füstbe ment. A helyzet még rosszabbra is fordult, mert a samnisoknak sikerült egy merész oldalmozdulat révén Umbria északi határán a szövetséges gallus-etruszk sereggel érintkezést találniok. Az összes ellenség egyesülése azonban Róma számára nem annyira nagy veszélyt, mint fényes diadalra való alkalmat jelentett. A döntő küzdelemben, 295-ben az első összecsapásnál még ők húzták a rövidebbet, de néhány nap mulva, az umbriai Sentinumnál vívott csata már Itália jövendő sorsát pecsételte meg.

Már itt felhívhatjuk a figyelmet valamire, ami jelentős lesz a gondolatmenetünkben. A háború fő színtere a Dél: Campania, Samnium és Apulia. Itt kezdik a rómaiak támadásaikat, itt próbálják ki először megkerülő taktikájukat. Északot csak a római fegyverek sikere vonja be a küzdelembe, az utoljára említett harcoknál is így áll a dolog. Még világosabb ez, ha azokra a rendszabályokra gondolunk, amelyekkel a végső győzelmet biztosították: az erősségek építésére.

A második samnis háború elején Róma a samnis határon már számos megerősített helynek volt a birtokában, ezek körül folyt váltakozó szerencsével a harc. Latium kulcsát, a lautulaei szorost Tarracina biztosította, ahová 329-ben gyarmatot vezettek. A Liris mentén ott volt Fregellae, Campaniában Cales, hozzá még a függő helyzetben lévő kampaniai városok. Ugyancsak a Liris mentén 313–12-ben Suessa Aurunca és Interamna, a campaniai-samnis határon pedig Saticula épült fel. Ezzel olyan gyűrűt vontak maguk köré, amelyet nem lehetett többé áttörni. Hogy Campania felé mind a szárazföldi, mind a tengeri utat biztosítsák, 312-ben elkezdték a Via Appia építését és egy évvel azelőtt Pontia szigetén gyarmatot alapítottak.

Egyelőre látszólag csak védelmi zónára gondoltak, amelyet egyúttal támadási bázisnak is lehetett használni. De csakhamar az a törekvés jutott érvényre, hogy Samniumot erősségek sorával minden oldalról körülzárják. Luceria már említett megerősítése volt az első lépés. A második samniumi háborút követő békeévekben – az aequusok meghódításával egyidőben – alapították Alba Fucenst (303) és Carsiolit (298). Ezek az aequus földön épített városok az Appennineken való átkelést fedezték. Szomszéd törzsek csatlakozása – a hegygerinctől le az adriai partig – biztos összeköttetést teremtett Róma apuliai támaszpontjával. Így Samnium most már nyugat, észak és kelet felől erődökkel volt közrefogva. Ennek a rendszernek nagyszabású lezárása Venusia alapítása (281) volt. Ez a város Samnium, Apulia és Lucania határán húszezer gyarmatosával nemcsak Samniumot, hanem a másik két vidéket is sakkban tartotta.

Jelentősége van ismét annak, hogy északon az erősségek emelése mennyivel lassabban következett be. A samnis háborúk idejére csupán Narnia építése esik (299), a Nar folyó mentén, Umbria déli részén. Egy évszázad óta csaknem ez az egyetlen alapítás ezen az oldalon. Csak a harmadik háború végével jön a római vállalkozó szellem itt is mozgásba. Délen megelégedtek azzal, hogy az ellenséges földet körülzárják a nélkül, hogy birtokukba akarták volna venni. Etruriával szemben is hasonlóan jártak el, csakhogy itt a rendszer lazább, kevésbbé lezárt volt. A sabinusok és picenumiak leverése után – ezek végül a samnisokkal szövetkezett – a két törzs határán Hadriát (289), néhány évre rá az északabbra fekvő Castrum Novumot alapították. Ezek most már erről az oldalról is fedezték az Appennineken való átkelést és a mellett biztosították az Adriai-tengerrel való összeköttetést is.

A lánc utolsó szeme Sena Gallica alapítása volt (kevéssel 280 előtt). Ez egyúttal észak felé a vállalkozások lezárását jelenti. A Po-síkság felé ekkor még nem tapogatództak: ez is világos bizonyítéka annak, mennyire nem vezették a római politikát nemzetpolitikai vagy földrajzi meggondolások. Az is jellemző, hogy Sena Gallica alapítása sem tervszerűen történt, hanem mintegy a rómaiakra volt erőszakolva. Az etruszk háború alatt, amely a samnis háború lezárulta után még egy darabig húzódott, a gallus senonok a követség jogát durván megsértették. A rómaiak erre megrohanták a törzs területét és pusztasággá változtatták. Ettől kezdve az Ager Gallicus Rómához tartozott és Sena Gallica gyarmatváros védelme alatt állott. Továbbhatolni Rómának nem volt kedve, annak ellenére, hogy a déletruriai Vadimonis tó mellett győzelmet aratott és hogy az említett harcokkal kapcsolatban a Gallia Cispadanában lakó boiusok ellen is sikerrel viselt háborút. A dolog ilyen ideiglenes elrendezésnél maradt, mert új és sürgős események újra dél felé fordították Róma figyelmét.

Itt a gallusvész óta megszakadt összeköttetés a görög világgal ismét helyreállt. Már a 304-iki béke után, amely a samnis háborút rövid időre megszakította, a rómaiak és lucanusok közösen viselnek háborút Tarentum ellen. A spártai Kleonymos, aki a tarentumi köztársaság szolgálatába állott, segített ekkor a veszélyt elhárítani. A 306-ik évben Róma már a távoli Rhodosszal köt kereskedelmi szerződést. 295-ben évszázados megszakítás után először fordultak ismét a sibyllai könyvekhez, és ilyen utasításra jutott el Asklepios isten Epidaurosból a Tiberis partjára. Így látszólag helyreállott a hajdani állapot. De a görög viszonyok közben gyökeresen megváltoztak. Görögország makedon uralom alatt állott és már bejárta Ázsia messze vidékeit.