HARMADIK FEJEZET: AZ ELSŐ PÚN HÁBORÚ

Szent-Ilonai emlékirataiban, mielőtt az 1806-i hadjárat leírásához fogna, Napoleon az itáliai földnek katonai-politikai vázlatát adja. Itt olvassuk a következőket: „Természetes határaival lezárva, a tenger és magas hegységek folytán Európa többi részétől elválasztva, úgy látszik, Itália arra hivatott, hogy nagy és hatalmas nemzetet alkosson. Azonban földrajzi helyzetének van egy alapvető hibája, amely oka minden szerencsétlenségének és annak a szétdaraboltságnak, ami a szép országot több független monarchiára és köztársaságra bontja. Hossza nem áll arányban a szélességével… A három nagy szigetnek, amely területének egy harmadát teszi és egészen külön áll, meg a félsziget Monte Velinótól délre fekvő részének is egész mások az érdekei és szükségletei, egész más a klímája, mint a Pó-síkságnak”.

Tehát, jóllehet a Dél helyzetében el van választva Északtól, ez a hivatott megítélő úgy gondolja, Itália mégis arra van hivatva, hogy egyetlen államot alkosson. Aztán így folytatja: „Ennek az államnak első életfeltétele, hogy tengeri hatalom legyen, a szigetek fölött való uralmát megtartsa és partjait megvédelmezze”.

Ha ezt a célkitűzést szem előtt tartjuk, Polybios egy nyilatkozata is nagyobb jelentőséget kap. Hogy Róma 264-ben Karthagónak hadat üzent, arra a döntő lökést nemcsak az állam és az egyes emberek anyagi érdekeire való hivatkozás, hanem egy politikai meggondolás is megadta. Az nevezetesen, hogy az ellenfél afrikai és hispániai kiterjedt birtoka mellett már a szardiniai és tyrrheni tenger minden szigetét hatalmában tartja és ha ehhez még Sziciliát is megszerzik, a rómaiak be vannak kerítve. Mert Messana eleste után kétségtelen, hogy Karthago az egész szigetet meghódítja; ép ezért nem szabad belenyugodni sem ebbe, mint valami megváltozhatatlan ténybe, sem abba, hogy a kényelmetlen szomszéd onnan hidat verjen az itáliai szárazföld felé.

Valóban, Róma, mint itáliai szárazföldi hatalom, aligha nézhette közömbösen az ilyen fejlődést. A módban, ahogyan Róma erre felelt, kifejezésre jut, kidomborodik a politikai stílus különbsége mindkét oldalon. Karthago helyzetét úgy választotta meg, hogy Itália történelmileg és politikailag döntő nyugati partjával szemben minden számbavehető pontot megszállott; innen megfigyelhette, megsarcolhatta, sőt uralma alatt tarthatta ezt a partot, a nélkül, hogy a szárazföldön le kellett volna kötnie magát. Ezt a módszert figyelhettük meg az egyes városok fekvésénél, meg a karthagói uralom egész fölépítésében.

De éppolyan jellemző a rómaiak eljárása is. Szó sincs hasonló méretű ellen-kombinációról: erőteljesen nekilátnak és áttörik a hálót. Messana vakmerő gyorsasággal véghezvitt megszállása a bekerítést ép legveszélyesebb pontján hiusítja meg. De ez nem elég: a szigeten lábukat megvetve, helyzetüket erőteljesen kihasználják; nemcsak a mamertinusok, hanem egy évre rá a syrakusai Hieron is Róma oldalára állnak. A sziget jó része, területének tekintélyes darabja már kezdetben római vezetés alá került, szöges ellentétben a karthagói eljárással, amely egyetlen fontos pontnak: Messana városának megszerzésére szorítkozott. És az így szerzett terület nem maradt puszta erőszakkal megtartott birtok, hanem beoszthatták a római szövetséges rendszerbe. Ez a rendszer ismét a római uralom alapjának bizonyult.

Zonarasnál van egy tudósítás, hogy a karthagóiak seregüket a hadjárat kezdetén a flottával együtt nagyrészt Szardíniába küldték; ott akarták egy magában Itáliában megkísérlendő partraszállásnál fölhasználni. Nincs okunk, hogy ebben kételkedjünk; ez a terv szükségképpen következett az általános helyzetből. De ez az oldalmozdulat is meghiúsult a római előretörésen. Szardiniában nem hallunk többé a seregről. Kétségtelen, hogy Róma rohamos előretörése Sziciliában az ellenfél minden erejét oda kötötte le.

Már az első hadműveletekben kirajzolódik a következő háború egész jellege. A két fél viselkedése elvileg állandó jellegű, ha a helyzet esetről-esetre változik is.

Agrigentum helyzetét 262-ben az jellemzi, hogy egy terjedelmes és kitűnően megerősített várossal szemben a rómaiaknak le kell mondaniok rendszeres ostromzárról. Megelégszenek azzal, hogy elzárják a tengerhez vivő utat. A város déli és nyugati oldalán ütnek tábort; a két tábort befelé és kifelé megerősített vonal köti össze. A déli tábor az Asklepieion mellett volt; romjaiban fönnmaradt templom ez, pár száz méterrel délre a várostól. Tehát csekély távolságra az egyik legerősebb és legmagasabban fekvő védelmi szakasztól ütötték föl táborukat; így az ostromlottak a római tábor minden mozdulatát áttekinthették. Ilyen helyzetet csak megfeszített éberség és harcrakészség árán lehetett fönntartani; de annál hatásosabb volt. Az ostromlottak minden megmozdulását sakkban tartotta, sőt megbénította; elvágta tőlük nemcsak a tengerentúli utánpótlást, hanem jórészt a vidékről való élelmezést is.

A város szorongatott helyzete karthagói fölmentő sereget tett szükségessé. Ennek nemcsak az sikerült, hogy a rómaiak háta mögött fölhalmozott készleteket rajtaütéssel megszerezze: kimagasló pozícióban helyezkedett el közvetlenül a római vonaltól nyugatra és elűzte az ellenséges lovasságot a csatatérről. Így az ostromlók ostromlottakká lettek. Sőt abban a veszélyben forogtak, hogy élelmezési nehézségek kikényszerítik őket a sáncaikból, amelyeket öt hónapon át tartottak. Végső szükségében is helyt állt a római sereg még két hónapig.

Stratégiai szempontból semmi sem késztette a karthagóiakat arra, hogy helyzetük kedvező voltát csatával kockára tegyék; de a városban föllépő nehézségek, éhség és kezdődő lázongás, végül is erre kényszerítették őket. Ezzel – váratlanul, meglepően – új lehetőség nyílt meg a rómaiak előtt. Taktikai fölényüket érvényesíthették, ez el is döntötte – az elefántok ellenére – a csatát és vele a hadjárat sorsát erre az évre. De nem maradtak megkímélve ellenfelük egy utolsó diadalától: éjfél tájban kirontott a város pún őrsége, behányta a római árkokat és már vissza is vonult, mielőtt bárki megakadályozhatta volna. Itt ismét célhoz vezetett egy merész, de megfontolt hadművelet.

Agrigentum ostrománál is előtűntek az ellenfelek sajátosságai; de mindenesetre a korlátok is, amik ezekkel jártak. De már régen érlelődhetik az olvasóban egy ellenvetés: a római flotta megteremtése. Nem fényes bizonysága-e ez annak, hogy legalább is a rómaiak értettek ahhoz, hogy az ellenféltől tanuljanak és saját fegyvereivel verjék meg? A rómaiak maguk és magasztalóik így akarták a dolgot feltüntetni. Azonban egy pillanatig se lehet kétséges, hogy ezáltal nem annyira az ellenfél hadi művészetét lesték el, mint inkább saját elemén léptek föl vele szemben. De a mód, ahogyan ezt tették, az eszközök, amiket fölhasználtak, sajátosan rómaiak voltak. Igaz, hogy a karthagóiak utánzása volt az, ami a rómaiakat tengerre hajtotta. És az ellenfélnek egy zátonyra jutott ötsorevezős hajója volt első hajóhaduk mintaképe. De azt, ami a karthagóiak igazi művészete volt: a lavírozás és a hadmozdulatok fogásai, gyorsaságuk és ügyességük, – azt a rómaiak sohse tanulták el.

Polybios hibáztatja a római hadvezetést, hogy tengeren is mindent erőszakkal akar keresztülvinni. Szárazföldön még csak érthető az ilyen eljárás, sőt biztosíthat is bizonyos sikert. Tengeren azonban rettentő szerencsétlenségekhez és visszahatásokhoz vezetett és fog vezetni a jövőben is, ha nem szánják el magukat más eljárásra.

Ennek a kritikának alapja az a helyes megfigyelés, hogy a rómaiak a szárazföldi háború bizonyos elveit a tengerre is átvitték. És ez még nagyobb mértékben igaz, mint Polybios sejteti. Mert joggal hangsúlyozták, hogy a csapóhidak alkalmazása lehetővé tette, hogy a tengeri ütközetet a nehéz fegyverzetűek csatájává változtatták át és így a rómaiak fölényét érvényesítsék. És a karthagóiak éppúgy nem tudtak ezzel az eljárással megbarátkozni, mint a rómaiak a gyors hajózás művészetével.

Így alkalmazták a tengeren is a szárazföldi és a gyalogharc taktikáját. Olvassuk a mylai csata leírását: bekerítve áll ellen a római flotta az ellenséges támadásoknak, rendíthetetlensége végül is néki juttatja a győzelmet. Ugyanilyen jellegű ennek a háborúnak a legnagyobb tengeri csatája az eknomosi rév előtt. Már a flották felállítása mutatja a hadvezetés különbözőségét: zárt ék a római részen, vele szemben a karthagóiak hosszú bekerítésre szánt vonalai. Ott a tömörített lökés ereje, itt a színlelt megfutamodás, oldaltámadás az ellenség gyenge pontjára az, amivel előnyt akarnak szerezni. A győzelem végül itt is a rómaiaké, akik támadásukat csüggedés nélkül hajtják végre és a győzelem után szorongattatott hátvédüket is kiszabadítják az ellenséges gyűrűből.

Az eknomosi csata a megnyitó Karthago városának megtámadásához. Ezzel a háborúnak új szakasza kezdődik. Itt már az a törekvés jellemző, hogy necsak előnyöket szerezzenek, hanem egymást térdre kényszerítsék. Természetesen most is megnyilvánul a nagy ellenfelek sajátos jelleme.

Róma hatalmas haderőt szerel fel. A flotta kikényszeríti az átkelést, a szárazföldi sereg megveti lábát Afrika földjén. Sikerek buzdítják és csakhamar nagyobb vállalkozásba fog. M. Atilius Regulus konzul a sereg felének hazaszállítása után is hű marad az offenzív eljáráshoz. Megveri az ellene fegyverbe hívott sereget; Karthago közvetlen közelébe érkezik és élvezi azt a diadalt, hogy az ellenség békekéréssel alázza meg magát.

Itt a római hadvezetés egész nagyszerűségében mutatkozik meg. Míg Agathokles vállalkozása puszta kaland volt, esetünkben elvi jelentőségű stratégiai és politikai magatartás nyilvánul: az ellenséget a döntő ponton, fellegvárában kell felkeresni és térdre kényszeríteni. Elszánt akarat arra, hogy a háborút az ellenség teljes megsemmisítéséig folytatják. Regulus vállalkozása csak előfutárja volt a későbbi, jóval szerencsésebb támadásnak. Neki buknia kellett. Éppen az a támadó erő, amely a kitűnősége volt, okozta pusztulását is.

A feltételek keménysége, amikkel Karthago békeajánlatára válaszoltak, végsőkig fokozta ellenálló erejét. A karthagói sereg magvát a lovasság és az elefántok alkották; ezek teljes felhasználása és együttes alkalmazása volt a hadvezetésük elve. A lakedaimoni Xanthippos tanácsolta ezt a karthagóiaknak, sőt ő vette át a sereg vezetését is. Ez a taktika tehát nem karthagói, hanem a hellenisztikus birodalomra megy vissza. Már Nagy Sándor seregében feltűnnek ilyen tendenciák: ilyen különleges fegyvernemek kombinációja. Ez eredetileg különböző nemzetiségű segédcsapatok alkalmazásán alapult, akik sajátos harcmódjukat magukkal hozták. A diadochosok harcaiban ez valóságos művészetté fejlődött.

A rómaiak meggondolás nélkül felvették a harcot a síkságon, pedig éppen ez az előfeltétele a lovak és elefántok sikeres alkalmazásának. A csata a szárnyakon kezdődött, a karthagóiak fölényes lovassága kiűzte a római lovasságot a csatatérről. Középen álltak az elefántok, mögöttük a zsoldosok és a város polgári népfelkelőinek csatasora, szemben velük a római gyalogság, elől a könnyű fegyverzetűek. Az elefántok rohamának ellensúlyozásánál nem gondolhattak technikai eszközökre. Az emberi testek különösen sűrű tömörítése által, ilyen nagyszerűen elszánt, de egyszersmint csaknem barbáros benyomást tévő viselkedéssel remélték, hogy megtörik a vadállatok erejét. És az történt, aminek történnie kellett. Az elefántok áttörték az emberbástyát és romboltak, pusztítottak, de a légiók még helyt álltak. Sőt egyik szárnyuknak sikerült a zsoldosokat oldalba fogni és véres bosszút állni. De most a győztes karthagoi lovasság csapott hátulról és oldalról az összeszorított sorokra. Páratlan bátorságuk ellenére, vagy inkább éppen azért, a rómaiak teljes vereséget szenvedtek.

Az afrikai vállalkozás kudarcával fordulat kezdődik – Karthago javára. Nekik sikerült most, ami eddig a rómaiaknak: hogy ők diktálják az ellenfélnek a küzdelem ütemét. Ebben a helyzetben megkísérelték, hogy a háborút számukra kedvező véghez vezessék. Csakhogy kísérletük ellenkező jellegű eset, mint a rómaiaké. Nem egyenes, a legnagyobb erővel szemben való rohammal végbevitt előtörés az ellenség erőközpontjába. Itt is a karthagói közvetett hadiműveletekre és ügyeskedésre alapított taktika érvényesült. Megkezdődött a bomlasztó taktika és édes testvére: a kifárasztó stratégia.

A körülmények mindenesetre alkalmasak voltak erre. A rómaiaknak sikerült ugyan, hogy a hatalmas flotta segítségével a karthagóiakat újból megverjék és Regulus seregének maradványait hajóra szállítsák. De hatalmas tengeri vihar lepte meg a hazatérő hajókat és megsemmisítette őket Kamarina partján; két évre rá ugyanaz a sors érte utól egy másik, újonnan épített hajóhadat a Tyrrheni tengeren, úgyhogy Rómában elhatározták, hogy egyelőre felhagynak a tengeri háborúval. De Karthago számára se folytak le mindig kedvezően az események. Jelentős helyek egész sorát vesztették el Sziciliában, köztük a fontos Papormost. És a csatatéren is hasztalan próbáltak szerencsét: az az éppen nem csekély haderő, amelyet Hasdrubál vezérlete alatt küldtek a szigetre, Papormos előtt megsemmisítő vereséget szenvedett. Ezzel Karthago kiszorult a nyílt területről a szélső Nyugat támasztópontjaira: Lilybaionra, Drepanára és az Eryx-hegyre.

Itt játszódott le a háború végéig a harc nagy része. Egész kicsi terület ez, könnyen áttekinthető. De itt voltak azok az állások, amelyekben a nagy Dionysios és Pyrrhos ellen is megvetették a lábukat, amikor a szicíliai tartomány többi részét ki kellett adniok kezükből. Itt a természet maga jött a karthagóiak segítségére: föld- és tengerszorosok, öblök és hegyfokok egész rendszere terül el itt, föld és tenger gyakran elválaszthatatlanul összebonyolódtak.

Az az ellenállás, amit ezen a területen a karthagóiak kifejtettek, legjelentősebb teljesítményeik közé tartozik. És meg volt az eredménye, hogy a rómaiak előrehaladásának nemcsak gátat vetettek, hanem ezt a szakaszt katonailag a békekötésig megtartották. Ez a siker elválaszthatatlan Hamilkar Barkas nevétől. De fontos hangsúlyoznunk, hogy nem az ő megjelenése idézte itt elő a fordulatot. Nem azért, mintha érdemeit csökkenteni akarnók. De föl kell ismernünk, hogy az ő stratégiai módszere csak végső, tökéletes kiteljesedése annak, ami a karthagói jellemben ilyen irányban már meg volt alapozva.

A római támadás először az ellenséges állás balszárnya ellen irányult. Lilybaiont – a római történelemben először – a hellenisztikus ostromló művészet nagy fejlettségű eszközeivel zárták körül. A szárazon és vízen körülvett város nemcsak sikeresen állította szembe a támadás technikájával a védelem művészetét, hanem sikerült az ostromzárat többszörösen át is törnie és akár egész flotta, akár egyes hajók merész ügyessége által az összeköttetést Karthagóval biztosítania. Himilko, aki ekkor a védelmet vezette, föltette a koronát sikereire: egy éji kirohanás alkalmával felégette a rómaiak ostromgépeit és arra kényszerítette őket, hogy megelégedjenek a város körülzárásával.

Ebben a kétes helyzetben a rómaiak ismét a tengeren próbálkoztak A 249. év egyik konzula rajtaütést kísérelt meg Drepana ellen, de a római hajóhad rövid siker után – most elsőízben nyílt, tengeri ütközetben – döntő vereséget szenvedett. És hogy a szerencsétlenség teljes legyen, a másik konzult, aki két külön szállító hajórajjal Syrakusaiból útban volt Lilybaion felé, a karthagóiak arra kényszerítették, hogy a déli parton szirtek és zátonyok mögött keressen menedéket. Itt érte utól a végzet. Egy vihar a védőparton zúzta szét a hajóit: még a roncsokat se lehetett többé felhasználni, mondja Polybios.

Ilyen kudarcok után újra eltűntek a rómaiak a tengerről. Csekély kárpótlás volt, hogy most az Eryx-hegy megszerzése sikerült nekik. De ezt ismét ellensúlyozta Hamilkar föllépése. Két dolog jellemzi működését: új hadsereg megteremtése és az a mód, ahogy a rómaiakat elemükben: a szárazföldön megtámadták. A római hajóhaddal együtt a karthagói is eltűnt a tengerről: visszatért a hazai kikötőkbe. Csupán kalóz flotillák maradtak azzal a rendeltetéssel, hogy az itáliai partokat megsarcolják és így a hadvezetés eszközeihez hozzájáruljanak. A legfontosabb most már a szárazföldi sereg volt és itt Hamilkar a megbízhatatlan, lázongásra, fölkelésre hajlamos zsoldoscsapatokból használható sereget teremtett. Szigorúság minden lázongással szemben, – állandó harchoz, az ellenséggel szemben helytálláshoz való szoktatás: ezek voltak eszközei.

Heirkte hegyének (Monte Pellegrino) meglepő megszállásával nyúlt bele Hamilkar először döntően az eseményekbe. A hegy, mint természetes erősség, éppolyan kedvezően fekszik, mint amilyen alkalmas kalózjáratokra a szemben levő szárazföld felé és az élelmezésre a tenger felől. Innen fenyegethették Papormost, a rómaiak legfőbb támasztópontját, és egyszersmind oldaltámadásokkal zavarhatták a Lilybaion és Drepana elleni hadműveleteket.

A 244-ik esztendőben Hamilkar elhagyta ezt az állást és még kedvezőbbel cserélte föl. Éjszakai támadással visszavette az Eryxet legalább is a hegyet és a várost. A templom maga római kézben maradt, de így is jelentékeny volt a nyereség, mert innen közvetlenül a Drepanát körülzáró rómaiak háta mögé kerültek; a két erősség mellett, amely a szárazföld felől szorosan körül volt zárva, ismét volt terük olyan hadműveletek számára, amelyek a harc súlypontját mellőlük eltávolíthassák.

És a helyzet nem is változott. A két ellenfél kimerülése, úgy látszott, lassanként elaltatta a harci kedvet. Csak néhány, de döntő jelentőségű pont volt az, amelyet Hamilkar szívóssága megtartott a karthagóiaknak. Döntő jelentőségű azért, mert nélküle Szicília nyugati felének birtoka Róma számára illuzió maradt. Róma tevékenysége most már csak abban állott, hogy a háborút jól-rosszul továbbfolytassa és ez a jövőben csak fáradalmakat és veszteségeket, de semmi nyereséget nem jelenthetett számára. És hogy mennyire másfelé fordult az állam érdeklődése, azt mutatja az a tény, hogy épp ezekben az években kezdték újra – hosszabb megszakítás után – az itáliai gyarmatosítást. Az etruriai tengerparton Caere vidékén 247-ben Alsiumot, két évre rá Fregenaet alapították római polgárok számára; ugyanilyen volt a szintén 247-ben alapított Aesulum Umbriában. 244-ben következett a latinjogú Brundisium, 241-ben Spoletium. (Utóbbi szintén Umbriában.)

Ilyen körülmények között úgy látszott, Karthago – az általános kimerültség ellenére, vagy, inkább ép ennek következtében – nincs messze céljától. Ekkor történt valami, ami halomra döntötte számításait: egy utolsó hatalmas erőfeszítés római részről. Az államnak ugyan már nem voltak anyagi eszközei, de vagyonos magánemberek kölcsönöket adtak, hogy még egy próbát tegyenek hadihajókkal. Polgárainak áldozatkészsége tette lehetővé, hogy Róma a háború 23. esztendejében újra 200 ötsorevezős hajóval jelenjék meg a tengeren. Még 242 nyarán tenger felől is körülzárták Lilybaiont és Drepanát. A legközelebbi tavasz kezdetén a karthagói hajóhad is megjelenik, de nagyszámú legénysége gyakorlatlan volt és teljes vereséget szenvedett. Ez nemcsak a hajóhadnak, hanem magának Karthagónak volt a veresége. Tengeri hatalma meg volt törve, képtelen volt arra, hogy újra fölfegyverkezzék és így megvédje sziciliai állásait: békét kellett kérnie.