NYOLCADIK FEJEZET: A HELLENISZTIKUS VILÁG ÖSSZEOMLÁSA

A büszke hellenisztikus világ összedőlt Rómával való összeütközése folytán; hirtelen, egy évtized leforgása alatt elhalványodott csillaga. Ez a folyamat nem lett volna lehetséges, ha nem mutatkoztak volna már előbb a hanyatlás tünetei; csak az tűnt elő, amit az éles tekintet már előbb fölfedezhetett. Az eredménynek mégsem kellett okvetlenül véglegesnek lennie. Ismerjük olyan államok történetét, amelyeknél hasonló katasztrófa inkább új fölépítésre, energikus erőmegfeszítésre való alkalom volt. Maga Róma is nem sokkal előbb megjárta ezt az utat és íme, Cannae óta csak megtízszereződtek erői.

Ilyen új életre ébredés lehetőségei és akadályai minden esetben különbözők. Nemcsak az a döntő, hogy tudatosan törekszenek-e fölemelkedni, hanem az is, hogy az államszervezet még abban a helyzetben van-e, hogy önmagából új formákat fejlesszen, amelyekkel a megváltozott történelmi helyzet urává lehet. Esetünkre azt jelenti ez: vajjon a hellenisztikus politika és hadvezetés eddigi formája, amely technikává lett és megmerevedett, képes-e messzireható mozgékonyságra, hagyományos művészkedése helyet enged-e új, teremtő erőknek.

A három hellenisztikus nagyhatalomból csak kettő szánta rá magát, hogy új kísérletet tegyen. Mert Egyiptom, amely már előbb kivált a tevékeny politikából és ezzel nem utolsó sorban adott alkalmat a kilencvenes évek sorsdöntő eseményeire, nem talált többé erőt új emelkedésre. Bensejében az egyiptomi nemzeti visszahatástól, keleti hatásoktól és eunuch-üzelmektől, a királyok kiskorúságától és lázadásoktól lenyűgözve, még annyi erőfeszítésre se volt képes, hogy szíriai tartományát visszavegye. Nem szólva arról, hogy fölismerte volna, hol áll a közös ellenség és hogyan kell vele szembeszállni.

Marad a Seleukida-birodalom és Makedonia. Csak az utóbbinál került sor még egyszer fegyveres mérkőzésre. De mindketten megkísérelték az új fölemelkedést és bizonyos elvi megegyezés is mutatkozik abban a módban, ahogyan az egyik esetben előkészítették és a másikban tettre is váltották a fölemelkedést.

Kezdjük Makedoniával és ragadjuk ki mindjárt azt az eseményt, amely őt társával szemben jellemzi: fegyveres döntés megkísérlését. A helyzet vázolására csak annyit, hogy az ország pénzügyileg és katonailag jól elő volt készítve, húsz év békéje helyrehozta az előző háború veszteségeit. Ezenfelül V. Fülöp fia és utóda: Perseus nagy eréllyel folytatta a fegyverkezést, amit atyja kezdett. Rómával kenyértörésre került a dolog és a háború már több éve döntés nélkül húzódott. 169 végén a helyzet politikailag és katonailag kiéleződött. Az új év konzula és hadvezére: Aemilius Paullus ezért elhatározta, hogy kierőszakolja a döntést.

A római sereg Makedonia délkeleti csücskében állott. Keskeny tengerparti síkságon, nyugatról az Olympos lejtői, kelet felől a tenger közé beszorítva, vízhiánnyal és élelmezési nehézségekkel küzdve ott állt előtte az ellenség olyan helyzetben, amely minden előtörést kizárni látszott. A hegyes tereptől és a Baphyros mélymedrű folyásától, a tenger felé mocsaras lapálytól födözve a kevés járható helyet erődítményekkel úgy megerősítették, hogy állóharcra kellett áttérni.

A makedonok voltak azok, akik ezt a formát adták a háborúnak és már ebben figyelemreméltó tényező mutatkozik. A nyílt mezőn való szabad mozgékonyság, amely a stratégiai döntés állandó változását, a változó, gyakran meglepő lehetőségekkel való számolást föltételezi, itt mesterségesen korlátozva van. V. Fülöp még magának tudta biztosítani a stratégiai kezdeményezést a rómaiak ellen való hadjárataiban; hirtelen, szabad elhatározásból, a pillanatnyi helyzet személyes megítélése alapján kezdte meg a kynoskephalai-i csatát. Most távol voltak ettől. Meglepetések ellen biztonságra vágyva egy megtámadhatatlan erősség védelme és egyben korlátai mögé vonultak.

Jellemző, hogy a rómaiak nem mentek bele ebbe a harcmodorba. Eleitől fogva meg tudták óvni az egyéni cselekvés szabadságát. Jóllehet megszokták, hogy zárt tömegekkel dolgozzanak, mégis megadták az egyes embernek is határozott és felelősségteljes föladatát. Azáltal, hogy a római taktika a katonát egyes küzdelemre és közelharcra iskolázta, amelyben személyesen kellett helytállnia, már elvénél fogva éppen ellentéte volt a makedon taktikának. Mert a csatasor mély fölállításában, sűrűn zárt soraival, csak addig tudott működni, amíg mindenki alávetette magát a tömeg közös törvényének. Csak hézagtalan, tömör formában végrehajtott szemközti lökés esetén volt felülmúlhatatlan. Egyéni kezdeményezésnek itt nem volt helye. Ha oldalba vagy hátba kapták, szilárd rendjében meglazítva, gyámoltalan tömeggé változott és az egyes ember egyéni bátorsága ellenére belesodródott az egyetemes végzetbe.

Ebben a makedon taktikában ugyanaz a „technikai” gondolkodásmód nyilvánul, amellyel már a politikában és a belső igazgatásban találkoztunk. Ugyanaz a művésziesség szabályszerű, várható esetek intézésében és ugyanaz a tehetetlenség minden újjal és meglepővel szemben.

Az állóháború csak további lépést jelentett ebben a rendszerben. Az egyént most már nemcsak a pontosan működő géppé lefokozott tömeg, hanem – az erődítésekben – az anyag védősánca is lenyomta, elfojtotta. Az egyén sorsa nemcsak a tömeghez, hanem az erődítés magasfejlettségű, de mechanikus művészetéhez is kapcsolódott.

Ezzel szemben forrásaink, amelyek elsősorban Polybios előadását tükrözik, részletekbe menően adják elő, mennyire egyéni és mozgékony volt a rómaiak harcmodora. Aemilius Paullus személyes tehetségével minden kényszerhelyzetből új lehetőséget tudott teremteni; katonáit arra kényszerítette, hogy a magukra utaltság római jellemvonását megőrizzék. Még fegyvereiket sem vihették magukkal a felderítők és előörsök hogy ezek védelmében bizakodva éberségük el ne lankadjon.

Mindenekelőtt azonban sikerült Paullusnak, hogy megkerülő mozdulattal az ellenséget állása föladására bírja. Így Perseus kényszerülve volt, hogy nyílt mezőn fogadja el a döntést. A csata menetéből csak azt akarjuk kiragadni, ami mindkét félre jellemző.

A makedon sereg nagy korszakában, amely Nagy Sándor fölléptétől elválaszthatatlan, a döntés nem a csatasor kezében volt. Chaironeiától kezdve az ázsiai talajon vívott utolsó nagy harcokig a nehéz lovasság támadása, a király személyes vezetése alatt hozta meg a döntést. A legmozgékonyabb, iskolázott egyéni harcosokból álló, nem túlnagy számú, de végsőkig áldozatra-kész csapaté volt a vezérszerep. És csak a lovasok pusztító, magával sodró rohamához csatlakozott a csatasor lökése. Csak másodsorban következett: amit a király és nemes társai megkezdtek, azt egészítette ki és fejezte be a phalanx személytelen tömege.

A pydnai csatában is megmutatkozik a lovasság kiváltságos helyzete. Csakhogy ez most már abban nyilvánul meg, hogy a lovasság nem a támadó szárny, hanem a végére tartogatott, gondosan kímélt tartalék. A phalanx nyitja meg a csatát, hajtja végre tömeglökését. Csak ha ez sikerült, akkor kell a lovasságnak beavatkoznia és a győzelmet befejeznie. Alig képzelhető döntőbb és végzetesebb változás. Most már épp ott bízzák magukat a bevált technikára, ahol minden a személyes kockázattól és elhatározástól függ; csak ennek védelme alatt és mintegy sánca mögül merészkedik elő az önálló kezdeményezés. És éppen ebben a csatában látható ez a módszer következményével együtt.

A csatasor lökése a számára különösen kedvező terepen a legszebb sikerrel kezdődött. A szembenálló csapatok hősi önfeláldozásuk ellenére csaknem felőrlődtek. Aemilius Paullus maga bevallja, hogy egy pillanatig remegett. De lassanként megszilárdult a római ellenállás; a légiók – alapjukban meg nem rendülve – behatoltak az ellenség hézagaiba, oldalba és hátba kapták. Sikerült a tömegküzdelmet egyesek közelharcává változtatniok és így saját fölényüket érvényesíteniök. Sőt – úgy látszik, hogy most először – a lovasságot is fölhasználták a phalanx ellen.

Most jutott el e csata kritikus pontjához. Még érintetlenül állott a makedon lovasság, de úgy látszott, a csatasor vereségével ez is elvesztette jogosultságát. A királlyal az élén, eltűnt a csatatérről… A gyalogság lekaszaboltatta magát, a makedon elit-csapattal együtt. Nem akarta túlélni ősi csatarendje bukását, amely nemcsak a régi Makedonia bukását jelentette, hanem a hellenizmusét is, mint politikai és katonai formáét.

Foglaljuk össze a képet. Ez a döntő harc Róma ellen nem új, a változott helyzetből fakadó formákkal, hanem a hagyományos módszerekkel folyt le. A régi harcimód a végsőkig kiélezve jelenik meg: a technikai mozzanat, amely mindig megvolt benne, végső következetességig bontakozott ki, annyira, hogy ez a technika mintegy önmaga ellen fordult.

A katonai katasztrófa képétől, amely megpecsételte Makedonia bukását, forduljunk a politikához. Itt a Seleukidák állama szolgáltatja a példát. Mert Perseus-szal egyidejűleg Szíriában olyan uralkodó kormányzott, aki hasonlókép az új fölemelkedést tűzte ki céljául.

Minden nyughatatlansága mellett emlékezetessé teszi IV. Antiochos Epiphanes tevékenységét, hogy szívósan kitartott birodalma egységesítése és megújítása mellett. Tudatunkban úgy él, mint a zsidóság elnyomója – és ez megmutatja, hogy mi volt a törekvése. Egykor a Seleukidák állama volt az első, amely Nagy Sándor népeket összeolvasztó politikáját abbahagyta és a görög-makedon uralkodó nemzet tényére alapította államának fölépítését; a Ptolemaiosok csak követték. Ezen az alapon törekedett az új király is tovább építeni. Folytatja nagy elődeinek: I. Seleukosnak és I. Antiochosnak városalapító politikáját. Városok egész sora Kilikiában, az Euphratesnél egész Médiáig, tőle kapott görög nevet és görög községi formát.

Hogy ebben a keleti réteg ellenállására talált, azt nem lehet csodálni. Az ellentét legélesebben a papi és templom-államokban tömörült. Harcolt Elymais (a Perzsa-öböl északi partján fekvő tartomány) Anaitis-szentélyéért, ahogy III. Antiochos is, de legnagyobb erejű vállalkozása Jeruzsálem ellen irányult. Itt mindig a hellenisztikus hajlamú reform-pártot támogatta és amikor ez a törvény híveinek fölkeléséhez vezetett, nem elégedett meg többé a város meghódításával és a templom kifosztásával. Görög telepeseket és – amint látszik – görög községi szervezetet vezetett be; az olympiai Zeus kultusza lépett Jehova helyébe.

Az eredmény az volt, hogy a zsidó népet fölkelésre és élet-halál harcba kergette. És ez világosan mutatja, mit jelentettek Antiochos Epiphanes rendszabályai. A hellenizmus új, erős hangsúlyozását, mint alapelvet, el kellett ismerni; ez csak ráeszmélés volt a Seleukidák ázsiai uralmának alapjaira. De milyen változása az időknek! Nagy Sándor és közvetlen utódai alatt ezek az országok csaknem ellenállás nélkül adták meg magukat a hódítóknak és kultúrájuknak és csak idő kérdésének látszott, mikor fogják a görög életformák őket teljesen áthatni. Most azonban a hellenizmus hódító és igéző ereje nem volt többé önmagában elégséges arra, hogy az államot összetartsa. Királyi kényszer-rendszabályoknak kellett közbelépniök és épp ezek mutatták meg világosan, hogy ez az egész eljárás külsőleges volt és annak is kellett maradnia. A hellenizmusnak nem volt meg többé az ereje, hogy önmagában érvényesüljön és az idegent saját képére formálja.

A királyt magát is foglalkoztatták ilyen gondolatok. Mert a görög formák fölújítása mellé valami más, nagyon sajátságos jelenség lépett: római intézmények bevezetése. Antiochiában az aedilisek és tribunusok tisztségeit vezette be; mellettük a turulisi széket és a hivatalkeresők topa candidá-ját. Hallunk a Capitoliumi Juppiter templomáról, gladiátori játékokról, amelyeket a király rendezett… Bizonyára nem tévedünk, ha ezeket Rómában töltött ifjúságának, ottani benyomásainak tulajdonítjuk. De ez a kísérlet, hogy egy egészen más alkatú nép és állam formáit saját birodalma megerősítésére használja – ez szintén nem jutott túl puszta külsőségek elsajátításán.

Talán legvilágosabban tűnik elénk a hellenizmus lehetőségeinek kimerülése a király külpolitikájában. Itt egyelőre hasznára váltak összeköttetései Róma nagyjaival, amelyek szintén ottani tartózkodása idejéből származtak. Ezáltal és állandó hódoló nyilatkozataival elérte Antiochos, hogy valamivel szabadabban hagyták munkálkodni. Sikerült a birodalom katonai erőit jelentékenyen növelnie: tengeren és nem kevésbbé szárazon is, ahol törekvése erős lovasság és elefántosztag megteremtése volt. Ezekre támaszkodva kezdte meg, amit régóta tervezett: a háborút Egyiptom ellen. Nem kevesebbet akart, mint hogy ezt a második diadochos-államot valami módon bekebelezze. Az egyiptomi sereg vereségei, amelyek a 170. év hadjáratát megnyitották, trónviszályokra vezettek a Ptolemaiosok házában. Antiochos az ifjabb Philometornak fogta pártját bátyja ellen és így remélte, hogy ez engedelmes védence lesz, egyszersmind biztosítja befolyását az ország belső viszonyaira.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Ami a király katonai reformjait illeti, az elefántok szerepének hangsúlyozására hasonló benyomást kelt, mint előbb a makedon taktika fejlődése. Erődítési technika és állatok alkalmazása, – mindkettőnek megvan az a sajátsága, hogy az emberi erőkifejtést anyag, eszközök által akarják pótolni. Itt is csak fokozódását látjuk annak a technikai gondolkodásnak, amely a hellenizmust kezdettől fogva jellemzi.

Egészen világos ez a külpolitikában. A harc Egyiptom ellen Seleukida hagyomány volt. Csak abban változtak a viszonyok, hogy most már a Ptolemaios-ország egyike volt Róma legengedelmesebb hűbéreseinek. Így Antiochos eljárása Róma ellen irányult, annál inkább, mert ott sohasem tűrhették el a szíriai hatalom ilyen megnövekedését, nem is szólva a végső célról: az Egyiptommal való egyesülésről.

Ezzel szemben a király azt remélte, hogy fölhasználja a kedvező pillanatot, amikor tervét idegen beavatkozás nélkül keresztülviheti. Róma le volt kötve a makedon háborúban és így egyelőre hagyta Antiochost cselekedni. Ennek az eljárása és ideiglenes sikere pontosan megfelelt annak, amit III. Antiochos a második makedon háború, V. Fülöp a szíriai hadjárat alatt cselekedett. A helyett, hogy Perseusszal, akihez még rokoni kötelékek is fűzték, együtt működött volna Róma ellen, csak arra gondolt Antiochos, hogy az ellenfelek harcát kihasználja a maga céljaira. Itt is kitűnt, mily keveset tanultak a diadochosok; még mindig abban a hitben éltek, hogy politikai sakkhúzásokkal, rövidlátó ügyeskedéssel boldogulhatnak.

Az egyiptomi ügyek nem fejlődtek a király kívánsága szerint; 168-ban másodszor hadbavonult. Mivel a makedon háború befejezésétől látszólag még messze voltak és Antiochos megújuló győzelmei szárazon és vízen csak szították az elszántságát, hogy zsákmányát biztosítsa. Ekkor hozta a pydnai csata a teljes fordulatot. A senatus felhagyott tartózkodásával és az egyiptomi vállalkozás azonnali abbahagyását követelte. Ismeretes az a durva modor, amellyel C. Popillius Laenas Egyiptom és minden egyéb hódítás azonnal kiürítését kierőszakolta. Ez a lemondás Szíria jövendő nagyhatalmi állásának feladását is jelentette.

A politikai összeomlás éveiből maradt ránk egy műalkotás, amely a görög művészet mesterműveinek hosszú sorában is elsőrangú helyet foglal el és korában egyenesen megfoghatatlanul hat: a samothrakéi Nike. Leírását, művészettörténeti méltatását mellőzhetjük, csak szimbólikus jelentőségéről álljon itt néhány szó.

Megragadó a tengelyek és síkok ellentéte, a plasztikai tömeg fel van kavarva és szétszaggatva domborulatokra, csipkézetekre és foszlányokra; kinyílik, kilép a térbe, mint eddig még soha. Mindezen felül hasonlíthatatlan ábrázolása a nagy pillanatnak és annak a pompás harciasságnak, amely minden nőben benne van, a művész megragadottsága ettől az asszonyi testtől, mely kürtjébe fújva, hullámzó keblével magasan és elérhetetlenül áll előttünk.

Nike szobra nem áll egyedül, csak első tagja egy hosszú sornak, amelyben a görög alkotóerő még egyszer szembeszáll a politikai összeomlással. Vele egyenrangú a pergamoni oltár, amely igazi görög és a mellett örökérvényű gondolatot fejez ki: a féktelen és vad formátlanságot legyőzi a szellem fölénye. És ez is egyike a görög művészet leghatalmasabb alkotásainak.

Fölülmúlja erőnket, hogy ezeket a műveket úgy jellemezzük, ahogy hozzájuk méltó volna. Elég az hozzá: itt még egyszer fölemelkedik a hellén alkotó géniusz ragyogón és abban a feledhetetlen szépségben, amely az alkonyi fény szépségéhez hasonló. Ahhoz a pillanathoz, amikor a nap a világot bearanyozni látszik, hogy tőle örök búcsút vegyen.

Késői, de annál megragadóbb, töretlen fényében megfoghatatlan szépség ez. Minden képesség arra összpontosul, hogy ezt az utolsó és még egyszer igazi görög megnyilatkozást létrehozza. És az is kétségtelen, hogy ezek a művek ilyen környezetben keletkeztek, ahol a görögség visszatért ősi lényegéhez: a kicsi, de zárt, könnyen áttekinthető, de teljesen kiformált államhoz.

Rhodos és Pergamon, amelyek mindketten Róma kegyéből, hozzá csatlakozva emelkedtek föl: azok a helyek, ahol a hellenizmus utoljára lobbant föl, hogy bennük ki is hamvadjon. A Seleukida és Ptolemaios-birodalom mintájára szervezve, de csak mérsékelt terjedelemben, gyarmati földön, de görög jelleggel, Rhodos még teljesen monarchikus forma nélkül, Pergamon legalább ennek túlzásaitól mentesen, mindketten a „polis” formájához közelednek, ahhoz, ami az állami fejlődés csirája volt. Csakhogy a külpolitikai aktivitás csaknem teljesen hiányzik és a pártok hullámzása is teljesen megszűnt.

Befelé, saját jólétük felé fordulva, ha nem is a költészet, de a rhetorika és tudományok figyelemreméltó végső képviselőinek dicsőségében, még mindig szép hasonmásai voltak egy világnak, amelynek nagysága már a multé.