NEGYEDIK RÉSZ: A VÁLSÁG

ELSŐ FEJEZET: A VÁLSÁG TUDATA

GOETHE mondja a Színelmélet Történetében, hogy két mozzanat van a világtörténelemben, amelyek majd egymásra következnek, majd egyidejűleg – részben elkülönülve, részben összefonódva – jelennek meg az egyének és népek életében.

Az első az a mozzanat, amikor az egyének egymás mellett szabadon alakulnak ki: ez a fejlődés, a béke, telítettség, a művészetek, a tudományok, az alkotó ész korszaka. Itt minden befelé érezteti hatását és jó időkben a belső viszonyok virágzó fölépítéséhez vezet; de ez az állapot végül is pártoskodásban és anarchiában oszlik fel.

A második korszak a felhasználás, a hadakozás, az élvezés, a technika, a tudás, az értelem korszaka. A hatások kifelé irányulnak; ez a korszak adja bizonyos föltételek esetén – a tartós élvezet legmagasabb fokát. Azonban könnyen önzőséggé és zsarnoksággá fajulhat az ilyen állapot, – és itt zsarnok alatt nem egyetlen személyt kell értenünk – a tömegnek is van zsarnoksága, amely erőszakos és ellenállhatatlan.

Ezek a gondolatok nem érnek bennünket készületlenül. Nagy Sándornak és látszólagos folytatásának: a hellenizmusnak korszakát, kölcsönös viszonyukat jobban és mélyebben meg lehetne érteni, ha ez a goethei szemlélet vezetne bennünket. Amikor most Róma felé fordul a tekintetünk, megnyílik a lehetősége annak, hogy ugyanezzel a szemlélődéssel egy másik, nem kevésbbé jellemző példát nézzünk meg. Az egyszeri képet így egy másikkal való összehasonlítás útján gazdagabbá, kevésbbé összefüggéstelenné tesszük, felismerjük a valóban egyedülállót és eljutunk az egyénitől a tipikushoz.

És amikor Róma történetében két korszak között ilyen fordulót, ilyen átmenetet keresünk, váratlan segítőnk akad. A Kr. e. második század közepe táján a kor szelleme maga emelkedik ilyen egészen rendkívüli öntudatra. Ez az öntudat hozza magával, hogy az akkori helyzet jelentőségét ne csak tompán sejtsék, hanem eljussanak világos belátására. És ami több, fölismerésüknek meggyőző kifejezést is adjanak.

Mert az antik történetírás volt az, amely szükségét érezte annak, hogy határt, egyik korszakból a másikba való átmenetet állapítson meg. Még pedig már az egykorú történetírás; s nem véletlenül, odavetőleg, hanem a lehető legnyomatékosabban teljes tudatában annak, hogy döntő jelentőségű nyilatkozatot tesz. Így tette meg a század legnagyobb történetírója, Polybios ezt a lépést. És a következő nemzedék megragadta ezt a problémát, hogy állást foglaljon a régebbi véleménnyel szemben.

Azok a nyilatkozatok, amelyekre itt gondolunk, Polybios harmadik könyvének bevezetésében találhatók. Ismeretes a terv, amelyet műve elején fejt ki: azt a hatalmas, sőt egyedülálló folyamatot örökíti itt meg, amelynek eredménye Róma uralma az ismert világ összessége fölött. A hannibali háború kezdetétől fogva, 53 esztendő alatt ment végbe az a fejlődés. Végpontja tehát – így kell következtetnünk – a 168. esztendővel, a makedoniai uralkodóház bukásával, esik egybe. De az előbb említett helyen – a harmadik könyv elején – a terv kibővült. Nem a 168. esztendő, hanem Karthago és Korinthos pusztulása most már a lezáró esemény.

Mit jelent az alsó határnak ez az eltolása? Talán azt, hogy a pydnai csata esztendejének (168.) értékelése megváltozott? Kétessé vált, hogy ez jelenti a világhódítás lezártát? Egy pillantás Polybios érvelésére, meggyőz arról, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Nem jelentőségének csökkenéséről, hanem arról van szó, hogy igazi korszakalkotó évvé lett. Úgy, hogy most már nemcsak az uralom és nagyság emelkedő korát zárta le, hanem egyszersmind a kezdődő hanyatlás korszakát is megnyitotta.

Polybios gondolatmenete arra irányul, hogy a hatalom megszerzése magábanvéve még nem döntő, hanem éppolyan fontos az a mód is, ahogyan ezt a szerzeményt fölhasználják. Hogyan állja meg helyét a győztes, hogyan tudja helyzetét fölhasználni, – és a legyőzöttek vajjon bele tudnak-e törődni helyzetükbe? Csak ha ezekre a kérdésekre megfelelünk, csak akkor lehet eldönteni, vajjon a jelenben Róma fensőbbségét elfogadjuk-e vagy sem; az utókor ítéletét is ezek a szempontok fogják meghatározni. Ezek az elvi megállapítások késztetik most már Polybiost arra, hogy előadását 146-ig egészítse ki. Művének ez a része elveszett; de, hogy ítélete nem lehetett kedvező, az már az általános összefüggésből kitűnik.

Már említettük, hogy Polybios megállapítása az utókort is foglalkoztatta. És itt Poseidonios neve jut eszünkbe. A jelenkori kutatás részben a felé hajlik, hogy korszakalkotó évnek a nagy sztoikus nem a polybiosi 168. esztendőt választotta, hanem Karthago elpusztításának dátumát: 146-ot.

Ezzel szemben a következőket kell megjegyeznünk. Igaz, hogy Karthago pusztulását valóban fordulópontnak fogja föl Poseidonios. Demagógia és földosztás, pártoskodás és polgárháború következtek utána. Ezek a következményei Róma utolsó egyenrangú ellenfele elpusztításának. De azt akarja-e Poseidonios ezzel mondani, hogy a 146. esztendő a világuralom megszerzését is jelenti, mint Polybios korszakalkotó 168-ik esztendeje? A szöveg világos: a Karthago sorsa fölötti vita már föltételezi a világuralom fönnállását: csupán a formáról van szó: vajjon a többiek gyöngeségén vagy Róma kimagasló, a legnagyobbakat is túlszárnyaló nagyságán alapuljon-e a világuralom.

Mindez két időszak szétválását mutatja: az egyiket Róma belső hanyatlása jellemzi, Karthago pusztulása óta, mint ennek következménye; a másik – ezt megelőző – időszak a külpolitikai magatartás egy fázisa, amely az ellenséges város pusztulását a saját hanyatlására felidézte. Ebben benne van, hogy a 146. esztendő csak Róma belső fejlődésében jelent fordulópontot – és hogy ez egy másik, külpolitikai fejlődés következménye.

Ezek után joggal utasíthatjuk el azt a föltevést, mintha Poseidonios megváltoztatta volna elődjének, Polybiosnak korszak-beosztását. Poseidonios történelmi művének ránk maradt töredékei csupán a belső fejlődést nézik; külpolitikai vonatkozásokra csak annyiban térnek ki, amennyiben a belső fejlődés ezekkel összefügg. Mégis Poseidonios távol volt attól, hogy a belső fejlődést önmagában vegye tekintetbe, bármennyire is foglalkoztatták a népek életformái. Másfelől Polybios, ha saját nyilatkozata alapján ítélhetünk, a történelmi folyamatnak csupán a külpolitikai oldalát ábrázolta. De ha ebből csak azt írta le, hogyan győzte le Róma a többi államokat, ez nem jelenti azt, hogy a belső következmények elkerülték a figyelmét. Világosan mutatják ezt bizonyos utalások; ezenkívül ezeknek a belső konzekvenciáknak kutatását programmszerű nyilatkozatában egyenesen követelménynek állította fel. De a műve keretében az olvasónak engedte át a következmények levonását.

Szó sincs tehát ellentétről Polybios és Poseidonios között a korszak-határ tekintetében. Az ifjabb továbbszövi, kiegészíti az eredeti gondolatot – sokkal inkább ez a kép, ez felel meg a két mű viszonyának is. Így marad meg korszakalkotónak a polybiosi 168. esztendő, mint az első és döntő fordulópont. Karthago pusztulásának ezzel szemben az a jelentősége, hogy egy már előbb megindult fordulat delelését mutatja: ábrázolja egy külpolitikai irányzat hatását a belső erők hanyatlására.

Eredményünket még más oldalról is megerősíthetjük. Megnyugtató biztossággal állíthatjuk, hogy nem Poseidonios, hanem csak Sallustius tette a 146. évet korszakalkotóvá. És hozzátehetjük, hogy csak ő tehette meg ezt a lépést.

Poseidonios és Polybios számára az a megfigyelés volt az alapvető, hogy a hanyatlás csakhamar a külpolitikai hatalom tetőfokra jutása után beállott, sőt egyenesen annak a következménye. Sallustiusnál ez a motivum – ha műveit időrendben vizsgáljuk – mindinkább háttérbe szorul: nem a külső siker, hanem a metus Poenicus-tól való megszabadulás idézi elő a belső fejlődés fordulatát. De miért hagyja Sallustius ilyen tudatosan a külső sikereknek ezt a legmagasabb csúcspontját figyelmen kívül? A rejtély megoldását a „Historiae” töredékei adják. A 11. fr. világosan beszél: annak számára, aki ezeket a mondatokat leírta, sem 168, sem 146, hanem Caesar galliai hódítása jelentette a külső hatalom tetőpontját.

Így a 168. év kiküszöbölését csupán Sallustius korának eseményei idézték elő. A 146. év az ő számára csupán azt jelentette, hogy a külső fenyegetés (a metus Poenicus) megszűnt. Egyébként az érdeklődés súlypontja nála a belső fejlődésre esik és ez az egyoldalúság jellemzi Sallustius szemléletmódját.

Ebből az is világos, hogy Sallustius önállósága Poseidoniosszal szemben még jóval tovább megy, mint eddig gondolták. És nem kettőjüket kell egymás mellé állítani, hanem Polybios és Poseidonios azok, akik – legalább is Sallustiusszal szemben – egy csoportot alkotnak.

Ez után a megállapítás után fogjunk tulajdonképpeni fejtegetésünkhöz: vajjon mennyiben lehet mai szemléletünk számára az antik történetírás korszakhatára mértékadó? Ez az ellenőrzés annál szükségesebb, mennél meghatározóbb jelentőségűnek látjuk a történetíró kapcsolatát saját, rá jellemző, vele összeforrott korával.

Ilyen állásfoglalásnak egy antik történetíróval szemben nemcsak abban van a jelentősége, hogy a saját felfogásunkat is tisztázzuk, hanem abban is, hogy ezáltal az antik történetírót úgy fogjuk fel, mint ahogyan ő akarja: mint valódi történetírót. A mai álláspont ezzel szemben sajátságos szakadozottságot szokott felmutatni; csaknem azt mondhatnók, szakszerű szempontok függvénye. A modern történész szokva van ahhoz, hogy antik elődjét mindenekelőtt, mint „forrást” használja föl. Azt kutatja, hogy annak értesülései kifogástalanok-e; elkerülhetetlen saját kiegészítéseiben tud-e mértéket tartani; röviden: vajjon a szerző „megbízható”-e. Másfelől a filológus éppen, ha irodalmi szemlélődésre fogékony, figyelmét a formára irányítja, már akár a belső formára, akár arra a komplexusra, amit művészi alakításnak nevezhetünk.

Azonban a történetíró műve sem nem adattár, történelmi tények egyszerű gyűjteménye, sem nem szépirodalmi mű. Belső formájának csak akkor van jelentősége, ha egy másik kérdésre már megfeleltünk. Arra nevezetesen: mennyiben az a történetíró, ami lenni akar. Azaz: vajjon adatait nemcsak megőrizte, hanem kiválogatta és értékelte, meggyőzően rendezte, összekapcsolta, bizonyos perspektívába állította-e. Vajjon meglátta és kifejezésre juttatta-e az összefüggéseket, kidomborította-e a lényeges vonalakat, de e mellett megállt-e annak a titka előtt, ami kifürkészhetetlen? Végül vajjon művének művészi berendezése és formája öncél-e, fölrakott cifrázat, vagy pedig a történelem ökonómiájának, benső törvényszerűségének megfelelő kifejezése.

Talán nem csalódunk, ha kimondjuk, hogy az eddigi szemléletmód az antik történetírókat legbenső lényegükben néha nem vette elég komolyan. Annyi bizonyos, hogy a mi szempontunk segélyével tág tér nyílik termékeny és eddig nem eléggé méltányolt szemlélődés számára.