HARMADIK FEJEZET: CAESAR MONARCHIÁJA

Itália védelmére Pompeiusnak két légiója volt, amelyeket Galliából vontak vissza; új sorozást is kezdett, de nem bírt Caesar veteránosaival szembehelyezkedni. Ezek gyorsan haladtak előre és megszállták Arretiumot, Anconát, Iguviumot. A senatus és Pompeius, akik feladták a reményt, hogy Rómát megtarthatják, Apuliába vonultak vissza, de Caesar békeajánlatait visszautasították. Pompeius egy csapata Corfiniumban vetette meg a lábát, de hamar megadta magát és átment Caesarhoz. Ő kegyesen bánt a foglyaival és rendben tartva az embereit, sietve nyomult előre, abban a reményben, hogy felveheti az érintkezést Pompeiusszal. Ez nem sikerült, mert a konzulok és Pompeius seregének fele Brundisiumból Dyrrhachiumba kelt át (49 január 12), a vezér és a sereg másik része két hét mulva csatlakozott hozzájuk. Caesar, miután Pompeius egyelőre elmenekült előle, Rómába tért vissza. Itten gondoskodott a városnak, Itáliának, Illyricumnak és Gallia Cisalpinának kormányzásáról, ez utóbbi lakosainak ebben az időben adta meg a teljes római polgárjogot. Miután saját céljai számára biztosította az állami vagyont, amelyet Pompeius hívei oktalan módon a római aerariumba hagytak, Hispániába indult, amely Pompeius kiváló tisztjeinek, Afraniusnak és Petreiusnak kezében volt. Csellel kijátszotta őket, elvágta utánpótlásaiktól és megadásra kényszerítette őket Ilerdához közel. Követte őket nemsokára Varro, a másik Pompeius-párti vezér ezen a területen. Massilia városa behódolt Caesar seregének egy csapata előtt. Másutt azonban nem tudott akkora sikereket elérni. Afrikában alvezérét, Curiót megverték és megölték a Pompeius-pártiak és Juba numidiai király egyesült seregei. A tenger uralma Pompeius kezén maradt, az Adriánál és Illyricumban a hívei csapásokat mértek Caesar alvezéreire, Dolabellára és Antoniusra.

Hispániából való visszatérése után Caesar a római ügyekre fordította figyelmét. Elfojtotta a XI. légió tervezett lázadását, diktátornak neveztette ki magát és biztosította magának a konzulságot a 48. évre. Hivatali társául P. Serviliust választtatta meg. Ebben az időben tette azokat az intézkedéseket, amelyek felmentették az adósokat kötelezettségük egy része alól és megtiltották a pénzhalmozást. Számüzötteket visszahívott és helyreállította Sulla proskribáltjai utódainak politikai jogát.

Ugyanakkor Pompeius a Keleten rendelkezésére álló forrásokból hatalmas sereget gyűjtött, bár a csapatai értékben nem értek fel az ellenféllel. Caesarnak jó szerencsével sikerül haderejének egy részét átszállítania az Adrián és elfoglalnia Oricust és Apolloniát. Pompeiusnak ekkor egészen a közelben, Dyrrhachiumban volt a téli tábora. Egy idő multán Caesar serege másik részének Antonius vezetése alatt szintén sikerült az ellenséges hajóhad őrségét elkerülni és biztonságban átkelni Brundisiumból. Caesar két hada hamar egyesült, hiába próbálta ezt Pompeius megakadályozni. Caesarnak azután sokat kellett szenvednie táplálék és takarmány hiánya miatt, és egy csatában is megverték. Szabad levegőhöz akarta juttatni a seregét, és mindkét hadvezér Thessalia felé indult: Caesar, hogy Domitiushoz csatlakozzék, és Pompeius, hogy Metellus Scipióhoz. Pharsalusnál végül ütközetre került a sor. Pompeius lovassága, amelyben annyira bízott, kudarcot vallott, légiói erre meghátráltak és megadták magukat. Ennek a hírére Pompeius hajóhada is visszavonult. Ő maga először Mytilenébe és azután Egyiptomba ment, ahol ekkor polgárháború volt XII. Ptolemaios király és nővére, Kleopatra között. Alighogy megérkezett, a király miniszterei eltették láb alól, röviddel mielőtt Caesar csekély haderővel megérkezett.

Alexandriában Caesar behódolt Kleopatra bájainak és vele együtt támadták meg a királyi palotában az alexandriaiak, akik feldühödtek azon, hogy ő akarja eldönteni, ki legyen az uralkodójuk. Egy ideig Caesar halálos veszedelemben forgott, de a hajóiról érkezett segítség és egy szövetségesnek, pergamoni Mithridatesnek idejekorán való megérkezése megmentette a helyzetet. Ptolemaios seregét szétverték, ő maga elesett. Egyiptomban Caesar két hónapig töltötte az időt Kleopatrával, aki most már királynő volt. Ezalatt Antoniust küldték Rómába, aki Caesart diktátorrá neveztette ki. Távollétében Antonius kormányozta Itáliát, mint a lovasság vezére. Caesar végre a keleti ügyek elintézésére fordította a figyelmét: először Judaeára és Sziriára, majd Pontosra, ahol a jelenlétére sürgős szükség volt. Itt Cn. Domitius Calvinus, az alvezére, súlyos vereséget szenvedett Pharnacestől, a nagy Mithridates fiától. Caesarnak a pontusi király azonban nem volt méltó ellenfele. Zelánál olyan gyors volt a diktátor győzelme, hogy joggal dicsekedhetett: „veni, vidi, vici”. Pontust a pergamoni Mithridatesre bízta, rendbehozta a kisázsiai ügyeket és júniusban vissza tudott hajózni Itáliába.

Hazatérése után első dolga az volt, hogy elfojtotta Campaniában azoknak a légióknak a lázadását, amelyek kivonták magukat Antonius vezérsége alól. Azután hozzálátott, hogy híveit megjutalmazza, új szenátorokat nevezzen ki és lecsillapítsa a gazdasági nyugtalanságot, legalább is részben, egy évi adó elengedésével. Majd pedig kénytelen volt Afrikába átkelni (október 8), amely egy tekintélyes Pompeius-párti sereg és Juba numidiai király kezén volt. Leptisben szállott partra, innen szállta meg a Ruspina melletti fensíkot. A helyzete igen veszélyes volt, bár új csapatok csatlakoztak hozzá, és hiányt szenvedett eleségben is, amíg el nem foglalta a jól ellátott Sarsura várost. Ezután a siker után a parton fekvő Thapsus ellen vonult. Itt történt a döntő ütközet, amelyben Scipio, a szenátori sereg vezére és Juba király körül akarták Caesart zárni. Kudarcot vallottak és három hét leforgása alatt egész Afrika meghódolt. Cato, egyike az afrikai szenátori sereg vezéreinek, öngyilkos lett, amikor látta, hogy ügyük elveszett.

Caesar most visszatért Rómába és négynapi triumphussal ünnepelte meg a diadalait. Kevés alkalma volt, hogy a főváros ügyeinek szentelje magát, mert lázadás tört ki Hispániában Sextusnak és Gnaeusnak, a nagy Pompeius fiainak, valamint Caesar régebbi tisztjének, Labienusnak vezetésével. Tizenhárom légióból álló seregük nagy kitartással harcolt Mundánál (45 március 17), de Caesar előtt végül megfutamodtak és nagy mészárlás következett. A legyőzött vezérek közül csupán Sextus menekült meg. Mint kalózvezér később Octavianust, Caesar unokaöccsét zaklatta.

Az alatt a rövid idő alatt, amíg életben maradhatott, Caesar meglepően nagy munkát végzett. Rendbehozta a naptárt, amely már nagy eltéréseket mutatott a Nap valódi járásától. Szabályozta a gabonaszolgáltatást, az utak fenntartását, a közvagyon használatát és a községi tanácsok tagságát. A sok zavart okozó politikai klubok közül a legtöbbet beszüntette és szigorú büntetéseket szabott ki bűnözésre és erőszakosságra. Nagy családok fejeinek külön kiváltságokat biztosított és ezzel – az augustusi törvényhozást megelőzve – a nagy születési arányszám elérésére buzdított. A nagy földbirtokosoknak nem volt szabad többé pusztán rabszolgák munkaerejét használniok; új rendelet szerint a pásztorok harmadrészét a városi polgárok közül kell fogadni. Szigorú adótörvényeket is hoztak, de ezeket, mint hasonló esetekben általában történni szokott, nem lehetett teljesen végrehajtani. Caesar államférfiúi rátermettségét nemcsak ezek a rendelkezések mutatják, hanem azok is, amelyeket tervezett. Itália művelhető földjét a Fucinus-tó és a pontini mocsarak kiszárításával akarta gyarapítani, – kétezer évvel később vitték csak végbe ezt a munkát. Tervezte az ostiai kikötő mélyítését, a Tiberis szabályozását, egy új út építését az Adria felé, közkönyvtárak alapítását és a római jog kodifikálását. Sürgős természetű kérdés volt katonáinak letelepítése, akik sürgették földjárandóságukat. Ezeknek és a munkanélküli városi csőcseléknek érdekében nagy gyarmatosítást kezdett meg, amelyben Korinthos, Karthago és más telepek újraalapításáról volt szó. Az erősen romanizált Gallia Cisalpinában és Transpadanában Caesar bőkezűen osztogatta a polgárjogot. Liberális szellemét mutatja, hogy tevékeny részt engedett a felszabadítottaknak a helyi kormányzatokban és igazgatásban.

A katonák nagy része leszerelt, de nagy sereget tartottak fegyverben, mert még sok helyen volt nyugtalanság. Bassus, egy Pompeius-párti vezér Sziria nyugalmát háborgatta. Az illirek ellenségeskedtek és a dákok felől is fenyegetett veszély. A római büszkeség bosszút követelt Crassus légióinak lemészárlásáért is, úgyhogy 44-ben Caesar hadjáratot készített elő Parthia ellen. A csapatokat gondosan szétosztotta a birodalomban és Róma, Itália és a provinciák tisztviselőit már előre kijelölte.

De a Carrhae melletti szerencsétlenség jóvátétele már nem lehetett Caesar feladata. Hatvan összeesküvő csoportja, akik a köztársaságot Caesar zsarnoksága alól akarták felszabadítani, áldozatának szemelte ki. Valóban, helyzete és megbecsülése olyan volt, hogy sok római nemes felháborodását és gyűlöletét hívta ki: követői közül számosan belekerültek a senatusba; diktátorságát először tíz évre, azután élete tartamára meghosszabbították; a tribunusok vetója ellen nem szólhatott, de ő megkapta a tribunusok sérthetetlenségét; Thapsus után megkapta a praefectura morum-ot; feje volt az állami vallásnak; a pénzügyek vezetése az ő kezében volt és követőinek számát hatalmassá tette befolyása a hivatalnokok jelölésében.

Caesar helyzete több volt, mint emberi: a keleti városokban hellenisztikus módra istennek nevezték; Dio történetíró szerint a szenátorok elrendelték, hogy Quintilis hónapot „Iulius”-nak nevezzék és hogy egy tribust „Julianus”-nak nevezzenek, négyévenkint visszatérő ünnepet kapott és egy papi testületet, a Luperci Iulii-t; templomot állítottak jóságának és más tisztességekkel halmozták el. Akár elfogadjuk Dio beszámolóját, akár nem, Caesar olyan magaslatokra emelkedett, hogy fel kellett keltenie az irigységet. Annak ellenére, hogy amnesztiát adott az ellenfeleinek és hogy szokatlan módon elnéző volt, annak ellenére, hogy sok ügyben a senatust a szokott módon hagyta eljárni, mégis magára vonta a nemesség gyűlöletét, amelyet különösen egy alkalommal való elbizakodott föllépése lobbantott lángra. Attól féltek, hogy a királyságra pályázik, amely gyűlöletes volt az utolsó Tarquinius ideje óta. 44 március idusán a senatusban Caesart azoknak a tőrei terítették le, akikben megbízott, közöttük Marcus Brutusé és Cassiusé. Antoniust, a konzult, a diktátor barátját megkímélték az összeesküvők egy végzetes tévedése folytán. A halála előtti év szeptemberében Caesar megcsinálta végrendeletét és a Vesta-szüzeknél helyezte el. A végrendeletben Octavianust, egy tizennyolc éves fiút, nővérének, Juliának unokáját tette meg vagyona háromnegyed része örökösének és fogadta fiává.