HETEDIK RÉSZ: A RÓMAI CSÁSZÁRSÁG ÁTMENETE A KÖZÉPKORBA

ELSŐ FEJEZET: AZ ÚJ KORSZAK ALAPVETŐI: DIOCLETIANUS ÉS NAGY CONSTANTINUS

BELÉPÜNK abba a világba, amely átvezet az ókorból a középkorba. Ennek a kornak Janus-arca van, a régi és az új benne egymás mellett halad és sokszor küzdelemben áll egymással. Ha a jövő szempontjából ítéljük meg, a bizánci kor kezdetének nevezhetjük. Az irodalomtörténet így is jelöli. Ha a multtal való kapcsolatait nézzük, akkor helyesebben kései rómainak vagy újrómainak mondhatjuk a Bosporus mellett emelkedő Nova Roma után. A történetíró, aki az államnak, a gazdasági életnek és művelődésnek fejlődését vizsgálja, ebben a korszakban az antik világnak és az imperium Romanumnak a végét látja. Diocletianus és Constantinus állnak ennek a korszaknak a kezdetén, Iustinianus, közvetlenül a vég előtt. A birodalom egységének gondolata uralkodik még a megosztódások és a kerületen folyó állandó lemorzsolódás ellenére is. Jellemzi a hivatalos ragaszkodás a latin nyelvhez, bár a birodalom fővárosa görög nyelvterületre került. Fontos jelenség a hellenizmusnak mint hatalomnak továbbélése ennek a korszaknak végéig. Közvetlenül az összeomlás előtt mindhárom irányban Iustinianus birodalmi politikája jelent döntő lépést. Az athéni egyetemet, a régi hit fellegvárát ő szüntette meg 529-ben. Az összbirodalmat és a keresztény hit egységét ő próbálta legutoljára megmenteni. A római jog hatalmas törvénykönyve az ő nevéhez fűződik. A birodalom latin hagyományainak utolsó nagy tette a jog kodifikálása volt, amely Iustinianus nevéhez fűződik. Ezért ő és közvetlen utódai, a Heraclius-dinasztia végéig, még az ókor és főleg a római birodalom történetéhez tartoznak.

Az új államban, amelyet Gallienus és Aurelianus nyomán Diocletianus (248–305) és Constantinus (306–337) császárok építettek ki, az augustusi rendszernek egy pillére hiányzott: a senatus. Ez a provinciák egy része fölött való színleges uralmától is megrabolva, pusztán kultúrhatalommá gyengül. A valóságos pillér, a principátus, amely a Severusok óta dominátussá lett, most külső pompájával, ceremóniájával, valamint a körülötte tenyésző eunuch-világgal is az új perzsa udvar mintájára keleti szultánsággá alakul. Milyen nagy különbség a multtal szemben: egyfelől Augustus, mint princeps civium, a köztársasági hadvezér babérkoszorújával ékesítve, aki boldog, hogy a senatus a polgári koronával ajándékozza meg. A hivatalos császárkultuszban keleten és a nyugati barbár provinciákban Augustust Róma istennője mögött tisztelték. A másik oldalon ott áll most a keleti szultán, a perzsa királyok gyöngyökkel és drágakövekkel díszített öltözékében és egyúttal a hellenisztikus királyság diadémjával, az emberré lett legfőbb istenség, akit az új nap-monotheismusban úgy tisztelnek, hogy ő egyúttal a földreszállott Juppiter is. Diocletianus mellékneve „Jovius”, a vele együtt uralkodó Maximianusé (ebben az állásban 286 április elsejétől), „Herculeus”. Amint Hercules is az égben a főisten segítő társa. Ezt a napisten-császárságot Aurelianus teremtette meg, a Heliosnak tisztelt Constantinus fenntartotta és az államilag elismert kereszténység sem szüntette meg teljesen, csak enyhítette. A keresztény császárok nem lehettek maguk istenek, de „isteniek” maradtak. Az auspicium és imperium, ill. sacerdotium és imperium régi egysége alapján az uralkodó volt az egyház feje is, bár nem de iure, csak de facto. Diocletianus isteni dominátusa – e korlátozást figyelembe véve – Justinianus keresztény kalifátusává lett az emberszeretet erényének kiemelésével, ami az „istenihez hasonló” császárhoz elsősorban illett.

Róma princepse, ahogy Augustus ezt az állást megteremtette, az állam hatalmas gépezetének nagy lendítőkereke volt, minden ennek a forgásától függött. Diocletianus óta a császárt tehermentesíti a decentralizáció, az egész rendszer középpontjában éppúgy, mint a külső kormányzatban. Diocletianus a decentralizálást a birodalom legfelsőbb vezetésében is végrehajtotta, tekintettel az állandóan szükséges két oldalon folytatott küzdelemre. Augustus megalkotta a kormányzótárs segítő-állását. Hadrianus, miután a caesari állást átszervezte, a Kr. u. 4-ből való Augustus-Tiberius-féle rendszerben a kormányzótársi szerepet a trónörökösi ranggal bővítette ki. Ezt a rendszert kombinálta Diocletianus a Martustól létesített két Augustus együttes uralkodásával. Először azzal, hogy a birodalmat keleti és nyugati részre osztotta és a nyugati részt Maximianusra bízta, a nélkül azonban, hogy a nyugati részekre való befolyásáról lemondott volna. 293-ban azután két Caesart nevezett ki, vejét Galeriust és Maximianus mostohaleányának férjét, Constantiust. Galerius Illyricumot kapta Sirmium, Constantius Galliát Trier fővárossal. Így tetrarchiához jutottak, amit Constantinus, amikor később az egyeduralmat megszerezte, családja számára akart megszervezni, hogy három fiának és unokaöccsének, Dalmatiusnak juttassa. Az együttes uralom, ami azelőtt kivétel volt, most rendes intézménnyé lett. Az együttes uralom régebben nem érintette a birodalom egységét, most a két főcsászár (augusti) és a két alcsászár (caesares) uralma részekre szaggatta a birodalmat. Ez a rendszer, alkotójának szándéka szerint, azzal állandósítaná a kormányzást, hogy a caesarok lépnének az augustusok örökébe és a maguk helyébe új caesarokat neveznének ki. Ezzel biztosítva lenne a mindenható császárság mindenütt-jelenvalósága és jogfolytonossága. Ez a teljesen mesterséges rendszer, amely a nagy illír „szabályozó” agyában született, még gyorsabban és teljesebben szenvedett hajótörést, mint elődje, az Augustust követő kettős kormányzás. Diocletianus hiába akarta a fejlődést a régi Róma újjáélesztése érdekében az első és legnagyobb princepsszel összekapcsolni. Bármennyire követte is mindenben az illír-pannóniai katonacsászárok példáját, ezt már nem tudta elérni. Műve a renovatio Romae betetőzése a genius Illyrici szellemében; tökéletesítése az augustusi több-princeps eszméjének. Az elmult időkhöz viszonyítva a nagy különbség tehát nem ebben a berendezésben, hanem a kormányzásban van. Ezzel a rendszerrel függ össze Egyiptom provincializálódása 296-ban, Achilleus trónkövetelő leverése után, aki L. Domitius Domitianus néven öltött bíbort. Itália is provincializálódik, bár itt már Aurelius és Probus jórészt mindent előkészítettek. Róma elveszti birodalmi fővárosi rangját, vagy legalább is csak elvben marad főváros. Azt a jogát megtartotta, hogy a herék tömegét a birodalom költségén hizlalhatta és szórakoztathatta. De az a tény, hogy a császár távol volt a birodalom középpontjától, újra felébresztette Róma és Itália nemzeti öntudatát, amely már hosszú idő óta elhomályosult. Maga Diocletianus, minden egyenlősítő törekvése mellett is, a római nemzeti elvek képviselője volt: előmozdította a nemzeti római kultuszt és a latin nyelv használatát az egész birodalomban.

A Diocletianus és Maximianus lemondását (305 május 1) követő zavarok után egy ideig négy augustus uralkodik együtt (311–12). Majd Maxentius legyőzetésével a Pons Mulviusnál (312 október 28), továbbá Licinius chrysopolisi vereségével (324 szeptember 18) I. Constantinus (324–337) jut egyeduralomra. Így érvényesül azután fiainak trónutódlási joga is. Uralkodó család kerül ismét Róma fölé az adoptáltak negyven évnél hosszabb uralma után, bár a dinasztiában, alapítójának szerencsétlen családi politikája következtében, csakhamar meghasonlás támad. Constantinus maga – úttörő, mint hajdan Caesar, novator et turbator omnium rerum, ahogy unokaöccse Julianus túlozva nevezte – a belső fejlődést egészen új irányba indította. Először a kereszténységnek állami elismerésével és a régi hittel való egyenjogúsításával a 311-ben kelt döntő türelmi rendelet óta, amelyet Constantinus is aláírt, valamint az erre támaszkodó milanoi egyesség alapján, amely Constantinus és Licinius közt jött létre. Magát a rendeletet helytelenül nevezik „milanói türelmi rendeletnek”. Ez a milanói programm tartalmilag fontos lépést jelent a kereszténység kelletlen és korlátozott megtűrésétől a benne rejlő legyőzhetetlen erők határozott elismeréséhez. Constantinus második döntő tette volt, hogy 324-ben Bizáncot, vagy amint most már ezt a várost nevezték, Konstantinápolyt, második birodalmi fővárossá emelte, új Rómává a Bosporus mellett. (Felavatása 330 május 11-én.) Nem „új keresztény Róma” ez, hanem második Róma pogányok és keresztények számára. Azzal, hogy Constantinus a kereszténység és pogányság egyenlő jogát megállapította, a megelőző kornak két legnagyobb alapítói tette: Augustus politikai alkotása és Krisztus vallása között megszűnt az ellentét. Mindkettőt átitatja a lenyugvó hellenizmus és a felkelő orientalizmus. Aurelianus napisten-vallása „építette meg bizonyos tekintetben a hidat” a kereszténység számára. Constantinus eredetileg maga is ennek a napisten-vallásnak hódolt. E befolyások között a császár eleinte szigorúan semleges maradt, de később az egyenlőség határát mindinkább átlépte az egyház javára. Nemsokára belenyúlt ennek belső életébe is, a nélkül azonban, hogy a régi hittel teljesen szakított volna. Megtartotta a császári címek között a pontifex maximus méltóságot és megengedte például a gens Flaviának, hogy pogány templomot építsen Hispellumban, Umbriában még 333-ban.

Az új főváros alapításával a görögség végkép visszaadatott Keletnek. Ezzel egyidejűleg Rómában és Itáliában a nemzeti öntudat kialakulása vált lehetővé. Attól kezdve, hogy Hadrianus megalapította Újathént, addig, amíg Constantinus megteremtette Újrómát, a fejlődés egyenes vonala vezet, amelyen Septimius Severusnak és az illír császároknak működése fontos állomásokat jelentenek. Diocletianus csak feladta a régi fővárost, elődei példájára, akik Hadrianus, az utazó császár óta vándorló udvart és tábort tartottak. De ő is Keletnek egyik városát emelte ki: Nikomédiát. Constantinus itt is egészen újat alkotott, mert a birodalomnak keleten is középpontot adott, még pedig olyat, amely az eddigi belső és külső politika szempontjából pompásan volt kiválasztva. Mert száz éve már, hogy nem Itália, hanem a tőle keletre fekvő félsziget adta a legjobb katonákat és a legderekabb császárokat a birodalomnak. Az illír-pannon elem, amely a hadseregben és a kormányzásban uralomra jutott, lenyúlt a Balkánra és ennek felelt meg az is, hogy birodalmi fővárosnak eleinte Sirmiumot vagy Serdicát (Szófiát) akarták megtenni, míg végre Bizánc lett a győztes. A hely megválasztása, a félsziget keleti oldalán, a földrajzi viszonyoknak is megfelelt és egyúttal annak a körülménynek is, hogy a birodalomnak állandóan két fronton kellett harcolnia: a keleti-germánok és a perzsák ellen. Európa és Ázsia határán, a tengerparton, az új császári középpont a birodalom két legjobban veszélyeztetett része között feküdt: az Eufrates-határ és az aldunai betörések kapuja között, ahol a germánok hulláma mindig magasabbra torlódott. Az lett a hivatása, hogy két kultúrvilág között közvetítő legyen. „Mióta Nagy Sándor világvárosát Egyiptomban megalapította, semmiféle városalapítás sem szabott a történelemnek annyira új utat, mint az az átalakítás, amely az omladozó görög városból hatalmas bástyát emelt és még ma is alapítójának uralkodói szelleméről tanuskodik.”

Augustus minden fáradozása ellenére a birodalom idősebb kultúrájú keleti része így győzött Itália és Nyugat fölött. Igaz, hogy katonailag a mindig nyugat felé tájékozódó illírségre támaszkodhatott. Ezt a győzelmet Rómának mint egyetlen fővárosnak trónvesztése fejezte be. Ezzel a birodalom nyugati része a hanyatlás áldozata lett. A keleti birodalom pedig, amely már Diocletianus óta vezetett, kénytelen volt Újperzsiát, mint egyenlő jogú nagyhatalmat elismerni. Kétségtelen, hogy a birodalom világhatalmi állása a harmadik század viharai óta meggyengült. Ezen nem változtatott, hogy a perzsákat Diocletianus caesarja, Galerius 297-ben legyőzte. A birodalom határa így még ki is tolódott a Tigrisen át a kevéssel azután kereszténnyé váló Mezopotámia és Örményország hegyes határvidékére. A germánokat is visszatartotta Maximianus, Constantius és Constantinus, amennyiben átlépték a régi augustusi folyóhatárokat. A Rajna- és Duna-vonalakat újra megerősítették ezek az uralkodók. Főleg Constantinus tette ezt a dunai barbárok ellen. Intézkedései a Balkán-félsziget nyugalmát egy emberöltőre biztosították. Galerius perzsa győzelme még nagyobb jelentőségű: a birodalomnak békét szerzett ebben az irányban negyven évre. A császárság szervezetének most tárgyalt nagy belső átalakulása ebben az időközben ment végbe.

A birodalom belső életének súlypontja, főleg a kereszténység győzelme óta, továbbra is a valláspolitika maradt. 325 ennek a kornak nevezetes éve. Vele kezdődik az oly különös IV. század története. Nemcsak azért, mert akkor kezdte Constantinus azt a tervét megvalósítani, hogy Bizáncot keleti fővárossá teszi. Hanem főleg azért, mert a császár, bár még nem volt megkeresztelve, csakhogy a birodalomban rendet teremtsen, kezébe vette az első birodalmi zsinat Nicaeába való összehívását, sőt vezetését is. Tíz évvel azelőtt a nyugati rész donatista-vitájába ugyanebből az okból avatkozott belé és hívta össze sietve a zsinatot Arelateba 314 augusztus elsejére. A nicaeai zsinat határozatai döntő hatással voltak az utókorra mind az egyház szervezetét, mind pedig az egyháznak az államhoz való viszonyát illetőleg. Az egyházra nézve legfontosabb volt a püspöki egyháznak magasabb egységbe való összefogása. Egyházi tartományok keletkeztek zsinattal és metropolitával, a tartományi székhely püspökével az élükön. Így épült ki a kormányzás fokozatosan táguló köre a birodalom berendezésének mintájára. És ebben a tekintetben még nagyobb dolog történt: a császár és vele az állam az egyház fölé került. Az egységes államegyház felé ki volt jelölve az út, bár az egyház még magában meghasonlott állapotban volt Arius dogmatikai vitája következtében. Csak a világi hatalom segítségével és érdekében történt meg külsőleg a megegyezés egy nem egészen egyértelmű formulában. A legfelsőbb hatalom feladta a kereszténység ellen vívott eredménytelen küzdelmet, amelyet a birodalom egysége érdekében folytatott és ezzel belsőleg erősödött. De ezt ellensúlyozta azután az, hogy a szkizmatikusokkal, donatistákkal, ariánusokkal szemben mégsem maradt közömbös. Ugyanúgy foglalt állást uralma végén Constantinus a pogánysággal szemben is a birodalom egysége érdekében, mert ez mindig legfőbb szempontja volt. Viszont az egyház is engedményeket tette a császárnak. A közeledéssel tulajdonképpen mind a két hatalom, az állam épúgy, mint az egyház, gyöngült. Meglátszik ez már a Constantinus és a fiatal Athanasius közt nemsokára kitört harcban. Ez vetette meg a Diocletianus óta az államszervezetbe bekebelezett Egyiptomban az alexandriai patriarcha sajátos egyházi államának alapját. A küzdelem azzal végződött, hogy Athanasiust letették és Trierbe száműzték. Előjátéka volt az egész a császár és a pápa között folyó középkori küzdelmeknek. „A Constantinus akaratából és alkotásaiból keletkezett politikai és egyházi alakulások így tartották évszázadokon keresztül kötelékükben a világot és nyomásuk napjainkig érezhető.”