NEGYEDIK FEJEZET: AZ ÚJ CSÁSZÁRESZME

II. Henrik teljesen a hagyományos Ottó-féle politikát tartotta szem előtt, amikor a püspökségek és a nagy birodalmi apátságok birtokosainak kezén javakat és jogokat halmozott fel. Az egyházi főemberek a birodalom legmegbízhatóbb „hivatalnokaivá” váltak. „Ajánlatos – mondta egyszer II. Henrik –, hogy az egyház javakban gyarapodjon, mert attól, aki sokat kapott, többet is lehet elvenni”. És a királyság élt is ezzel a joggal, ha szüksége volt erőforrásokra. Egyetlen egy uralkodó tért el ettől a politikai irányzattól Nagy Ottó trónutódai közül, egyetlen egy keresett más utat a kormányzat nehéz szekere számára és ez nem volt más, mint az első Száli király, II. Konrád (1024–1039). II. Henrikkel kihalt a szász uralkodóház, a döntés joga újra a törzsi hercegségeket illette: Németország ismét királyt választott! De nemcsak királyt, hanem a király személyében egy egész nemzetséget. A dinasztikus gondolkozásmód erejét mutatja, hogy az új dinasztia is azáltal került uralomra, mert a szász uralkodóház nőági leszármazója volt. A Konrádok nemzetségének két tagja, – mindkettőt Konrádnak hívták – Nagy Ottó egyik leányának és lotharingiai Vörös Konrád hercegnek ükunokái vetélytárs nélkül tartottak igényt a trónra. A trónviszályban, melyben Mainz és a bajor-sváb vidék szembenállt Köln-nel és a lotharingiakkal, az előbbiek jelöltje, az idősebb Konrád aratott győzelmet. II. Konrád családi birtokai a felsőrajnai frank hercegségben feküdtek, Németországnak azon a nyugati határvidékén, ahol a hűbériség a legerősebben érvényesült és leginkább formálta a közéletet a maga képére. E mellett Konrád családja éppen nem tartozott a gazdag arisztokrácia közé. II. Konrád a nyers, de harcos, kardforgató, tagbaszakadt grófi gyermekek közt nőtt fel a vidéken. Szűk hazájának elveit aztán mint császár áttelepítette az egész birodalomra és politikai hitvallássá emelte. Ő volt az első uralkodó a német birodalom trónján s hosszú ideig az utolsó, aki a hűbériség erőforrásait ki akarta aknázni a birodalom érdekében, s a püspökök helyett végre a világiakra és azok között is a szegényebb alsó-vazallusi lovagrétegre kívánt támaszkodni. Egyben az első eset, hogy egy feltörekvő, alsó szociális réteg politikai hatóerővé lesz és megtalálja a maga királyát.

A birodalmi politika hátterében megjelennek a szociális különbségek, melyeknek kihasználása új, eddig ismeretlen hajtóerőt bocsátott a kormányzat rendelkezésére. Az „adalinge”, nobiles, liberi barones, Itáliában a capitanei név alatt összefoglalt nagybirtokos, országos tisztségekkel és birodalmi hűbérekkel felruházott réteg alatt hirtelen megmozdult a talaj. A valvassores: az al-hűbéresek és a ministeriales: a földesúri népek harcos-hivatalt viselő tömege egyszercsak jogait kezdte követelni. Ez az a kor, amikor az egyes senioroknak hűbéresei bizonyos védszervezetté tömörülnek és rendi jogokká építik ki eddigi, pusztán személynek szóló, egyénenkint változó jogaikat. Megkezdődik a „Dienstmann” jogkönyvek összeállítása, ami maga után vonta egy alsóbbrendű lovagtársadalom kialakulását (XI. sz.). Ehhez a mozgalomhoz símultak a vagyonosodó iparos-kereskedő elemek. A városi polgárság terhesnek érzi már városuruk, legtöbbször a püspök, uralmát és jogot kér sorsának szabad irányításához. II. Konrád megértette ezeknek a rétegeknek a vágyait és kezet nyujtott nekik. A király mint legfőbb hűbérúr pártfogásába vette az al-hűbéreseket saját urukkal szemben és védte jogaikat. Ez a politika azonnal éreztette is hatását. Azokban a harcokban, amelyeket a Welfek, a sváb Ernst herceg vagy a krajnai Adalbero lázongásai idéztek fel, nem egy valvassor tagadta meg a király ellen támadó urának a hadbaszállást éppen hűbérjogon, a felsőbb jog megsértése miatt. A valvassores a király jóvoltából örökjogot kapnak uruktól élvezett beneficiumukra. Ahogyan II. Konrád az al-vazallusokkal szemben a hűbérjog álláspontjára helyezkedett, akként törekedett érvényesíteni a hűbérjogot a korona vazallusainak ügyeiben is. De természetesen a korona vazallusaitól megtagadott minden jogbiztosítékot és a Karoling-kor szellemében saját maga mint senior számára föltétlen fenyítőhatalmat követelt.

Ezek az elvek és szempontok törtek maguknak utat Itáliában is, hol a szociális különbségek a társadalmi és gazdasági élet sokkal nagyobb fejlettsége következtében még határozottabban érvényesültek és egész „osztály-harccá” – az első a középkori történetben – éleződtek ki. Itt egyrészről a polgárság és az ugyancsak városba húzódó valvassores, másrészt Aribert milanói érsek között súlyos összecsapásra került a sor, ami rövidesen az egész Lombardiát két ellentétes táborra osztotta (1035). Amikor mindkét fél a császár döntését kérte, II. Konrád megjelent Paviában (1037) és ott a birodalmi gyűlésen az érsek által hűbér-birtokaikban veszélyeztetett valvassores pártját fogta. Az érsek azonban megtagadta a birtokok kiadását, mire csak meneküléssel szabadult meg a fogságtól. Mialatt II. Konrád Milanót, az érsek várát ostrom alatt tartotta, dolgoztatta ki híres hűbértörvényét (1037), melyben a milesek (valvassores) számára is biztosította az öröklést a hűbér birtokban, sőt azt a hűbéres bátyjára is kiterjesztette, egyúttal a beneficium elvesztését a hűbéres-társak ítéletétől tette függővé. Ezt a valvassores-párti politikát fölfelé szervesen egészítette ki egy másik: a világi nagyok megnyerése dinasztikus kapcsolatok életrehívása útján. A leghatalmasabb őrgrófságot, a toscanait, amely már az Ottók alatt az itáliai kormányzat sarkpontját alkotta, azzal óhajtotta az udvarhoz láncolni, hogy Bonifacius őrgrófot Gisela felesége unokahugával, felsőlotharingiai II. Frigyes herceg Beatrix nevű leányával jegyeztette el. A turini őrgrófok épígy rokonságba jutottak az uralkodóházzal, míg az Este-i Otberti-ek a délnémet Welf-dinasztiával házasodtak össze.

Habár így II. Konrád a hűbéri szempontok és a dinasztikus elv fokozottabb érvényesítésével egészen új irányt adott a birodalmi politikának, ez nem jelentette azt, hogy az egyházat elejtette volna. Az itáliai püspökségek betöltése németországi főpapokkal fogalmat ad arról a szerepről, amelyet Konrád az egyháznak szánt a nagy-politikában. II. Konrád sem tudta megmásítani a birodalom belső szerkezetét; kísérlete, mely a királyság kizárólagos egyházi hatalmi megalapozását a hűbéri rendszerrel óhajtotta ellensúlyozni, követőre nem talált. Így feltartóztatlanul vitte a birodalmi politika árja a német királyság hajóját a Sacerdotium szirtjei felé. II. Konrád, mintha tudatára ébredt volna a fenyegető veszélynek, a kormánykereken éles ívben fordított egyet, de már késő volt. A katasztrófának be kellett következnie. És ezen nem segíthetett az sem, hogy Burgundia, melyre már II. Henrik örök- és hűbérjogot biztosított a német királyság részére (1016), a magtalan III. Rudolf halálával (1032), mint örökös nélkül maradt hűbér, a rokoni jogon (unokaöcs) trónigénnyel fellépő champagnei Odo mellőzésével, II. Konrádra szállott (1034).

III. Henrik (1039–1056) mindössze huszonegy éves volt, amidőn apjának, II. Konrád császárnak örökségét átvette. II. Konrád erős kormányzatát dícséri, hogy az új uralkodó elé – több mint félszáz év óta első ízben – senki sem gördített akadályokat. A kedvező politikai helyzetet külpolitikai vonatkozásban III. Henrik egy igazi uralkodó biztos kezével gyümölcsöztette. A lengyel hatalom, mely terjeszkedésével komoly gondokat okozott II. Konrádnak, 1034-ben II. Mieszkó halálával belső anarchiába és pogányságba süllyedt. Ezzel azonban még korántsem tűnt el a szláv veszély. Ugyanis Bretislav cseh herceg (1034–55) már 1039-ben a belső bajokkal küszködő Lengyelországra rontott, elfoglalta Krakót, Posent, Gnesent és miután Szt. Adalbert csontjait lengyel földről hazavitette, azon mesterkedett, hogy Prágát felszabadítsa a mainzi érsek jurisdictiója alól s közvetlenül Róma alatt független cseh nagybirodalmának egyházi középpontjává tegye. Két hadjáratot indított III. Henrik a cseh király ellen (1040, 1041) és a másodikban sikerült neki Csehországot tartós hűbéri függésbe hozni. Lengyelországban is a birodalom javára rendeződtek a viszonyok. Az elűzött II. Mieszkó-fiú, Kázmér (1034–1058) újra visszatérhetett a trónra, de nem mint király, hanem már csak mint herceg és a birodalom hűbérese. A Szent István halála után kitört trónviszályok módot adtak Henriknek arra, hogy hűbéri felsőbbségét Péteren keresztül rövid időre (1044–1046) Magyarországra s kiterjessze és az apja idejében elvesztett nyugati határterületeket újra visszaszerezze. Így lett a March és a Lajta több századra szólóan a birodalom keleti határa (1043).

Henrik cseh és lengyel sikere a „belső fronton”, a partikularizmus ellen viselt küzdelemben is éreztette hatását. Elődei tapasztalatából jól tudta, mily nagy veszélyt jelentett a központi hatalomnak, ha a dél-német vagy észak-német hercegek kezet fogtak a cseh és a lengyel fejedelmekkel. A német királyságnak megalakulásától kezdve arra kellett törekednie, hogy az északi partikuláris gócot elválassza a délitől, ami a keleti határhoz vezető utat szabaddá tette. Ennek azonban Thüringia és Csehország birtoka volt a feltétele. Henrik ügyességére vall, hogy a lengyel I. Kázmért és a cseh Bretislavot a német belpolitikától távol tudta tartani. Hiába keressük őket a lázongó partikuláris hatalmak szövetségesei között! Akárcsak apja: II. Konrád, természetesen ő sem gondolhatott komolyan arra, hogy a hercegségeket betöltetlenül hagyja. Ezeket a történetileg kialakult törzshercegségeket a központi hatalom a kormányzás akkori nehézkes formája miatt nem nélkülözhette. Jó példa erre III. Henrik esete. Miután apja – Nagy Ottó dinasztikus politikáját követve – még gyermekéveiben a bajor (1027), majd Hermann mostohatestvére halála után (1038) a sváb hercegséget is a nagyok választásának formális kikérésével rája bízta, a két délnémet hercegség trónraléptekor tulajdonképpen megüresedett. Magyar támadások veszélye és a burgundi viszonyok azonban arra kényszerítették, hogy a hercegségeket újra betöltse. A legegyszerűbb lett volna, ha a hercegségeket, akárcsak apja, családja tagjainak tartotta volna fenn apanage-birtok formájában. De első feleségétől, a dán Gunhildtől, csak egy lány, a későbbi quedlinburgi apátnő született. Így Henrik legalább arra ügyelt, hogy az új hercegek ne a helybeli arisztokrácia köréből kerüljenek ki. Luxemburgi Henrik kapta Bajorországot (1042), a dinasztia egy másik hű támasza, a rajnai Pfalzgraf-családból való Ottó pedig a sváb hercegség kormányzását vette kezébe (1045). Az 1039-ben megüresedett karinthiai hercegséget eleinte őrgrófokkal igazgatta, 1047-ben azonban annak élére is herceget állított Welf, bajor Henrik egy unokaöccse személyében. Mihelyt azonban második feleségétől, az aquitaniai hercegi házból való Ágnestől, fia, a későbbi IV. Henrik született, az első alkalmat mindjárt arra használta fel, hogy Nagy Ottó dinasztikus politikáját felújítsa. A hároméves IV. Henrik 1053-ban már bajor herceg, utána a hercegséget kétéves Konrád testvére kezén találjuk, majd ennek korai halála után maga a királynő, Ágnes, lépett – privato iure, miként egy kortárs méltatlankodva megjegyezte – fiai örökébe.

Egészen más volt a helyzet Szászországban és Lotharingiában. Itt a hercegi hatalom sokkal mélyebb gyökereket vert, semhogy a királyság oly könnyen boldogulhatott volna vele. A szász Billungokkal Henrik nem állt valami jó lábon, mégis tűrnie kellett e hatalmas dinasztia uralmát. Itt nem tehetett mást, minthogy a hercegi hatalmat gyöngítse és a püspöki kar pártolásával a herceg saját területén riválist neveljen. A hercegi háznak minden oka megvolt arra, hogy az új bremeni érsekben, a királyhű, okos és nagyravágyó Adalbertben – a szász Pfalzgrafok családjából származott – Henrik „kémjét” lássa. Épp így Henrik jól tudta, mit tett, amikor a hildesheimi és a halberstadti püspököket különféle grófságokkal jutalmazta. A püspökökkel együtt erősödött a hercegségben a király hatalma a partikularizmus rovására. Hasonló politikát folytatott a központi hatalom Lotharingiával szemben is. Ezen a folyton-folyvást önállóságra hajló területen a királyság a világi hatalmat az egyházon keresztül törekedett sakkban tartani. Amint 1044-ben Gozelo lotharingiai herceg meghalt, a hercegségen két fia, Gottfried (Észak-Lotharingia) és Gozelo (Dél-Lotharingia) osztozott. Az erőszakos Gottfried azonban nem elégedett meg az örökség felével és gyámoltalan testvére halála után örökjogot formált Dél-Lotharingiára is. Henrik tisztán látta a veszélyt, amelyet az egységes Lotharingia egy zabolátlan herceg kezén jelentett a birodalom számára. A kulturális és egyházi tekintetben magasan álló ország még mindig meglehetős különállást élvezett. Még nem is olyan nagyon régen a német királynak nehéz harcokat kellett vívnia a franciákkal az értékes Lotharingia birtokáért. III. Henriknek minden oka meg volt arra, hogy Gottfried hatalmának gyarapodását rossz szemmel nézze. Tényleg, Gottfried törekvéseit egyes burgundi nagyokon és a flandriai grófokon kívül elsősorban maga I. Henrik francia király támogatta. III. Henriknek házassága Dél-Franciaország leghatalmasabb hercegének, Aquitaniai Vilmosnak Ágnes leányával, ki mint mostohagyermek egy másik hatalmas grófi házban, a francia királlyal ellenséges viszonyban álló Anjou Gottfried kezei alatt nevelkedett fel, most javára szolgált. Dinasztikus összeköttetései révén III. Henrik meg tudta akadályozni, hogy a francia király Lotharingiára tegye kezét. Magával Gottfrieddal és a flandriai grófokkal szemben mindenekelőtt a birodalmi egyházat mozgósította. Ezzel áll kapcsolatban, hogy az utrechti püspökségnek több fontos grófságot adományozott. Mikor pedig a fiatalabb Gozelo meghalt (1046), Dél-Lotharingiát Gottfried legnagyobb ellenségének, a Luxemburg-háznak adta. Az új herceg, Frigyes, a bajor hercegnek fitestvére volt. Erre Gottfried herceg Észak-Itáliába vonult, elvette a Canossa-házból való Bonifacius toscanai őrgróf özvegyét, lotharingiai Beatrixet és ezzel épp a Rómába vivő út kapujában hatalmi bázist teremtett magának. Henrik már 1055-ben megjelent Itáliában és addig sem nyugodott, míg Gottfried hazájába nem menekült és míg céltudatos munkával szét nem rombolta a Canossa-ház hatalmi alapjait. Beatrixet és gyermek-lányát, Matildot fogolyként magával vitte Németországba.

III. Henrik egész kormányzata a birodalmi egyházra támaszkodott. Tanácsadói, segítőtársai, kormányzatának legfontosabb közegei a püspökök voltak, a birodalom anyagi és hadi ereje elsősorban rajtuk nyugodott. Atyjának hűbér-politikája nem talált benne követőre. III. Henrik a birodalom hajóját ismét a Nagy Ottó-féle hagyományok vizeire terelte. Valamit azonban mégis tanult apjától: a ministerialisok és a városi polgárság favorizálását, hadjárataiban az alsóbb lovagok, a ministerialisok vitték a döntő szót. A világi és olykor az egyházi arisztokrácia ellen a polgárságot is segítségül hívta, amelyet különféle szabadsággal és gazdasági előjoggal halmozott el. Ferrara, Padua és Mantua privilégiumai az elsők e tekintetben. A Staufok politikája így már II. Konrád és III. Henrik alatt előreveti árnyékát. A császár az egyházi reformerek kívánalmainak csak annyiban tett eleget, hogy a püspökök kinevezését nem kötötte bizonyos összeg lefizetéséhez (simonia), különben a püspökök és a birodalmi apátok kinevezése a kormányzásban vitt nagy szerepük következtében egészen a királytól függött. A választásnál főleg a politikai rátermettség, a kormányzásban való jártasság volt az irányadó, épp ezért nevezte ki a püspököket előszeretettel a kancellária és a királyi kápolna egyházi emberei közül. „Ex capellanis potius episcopum constituendum” – ahogy egy kortárs fanyarul megjegyezte (Anzelm).

Ez a kormányzati irányzat legerősebben a társországokban (Burgundia, Itália) érvényesült, hol a világi arisztokrácia lojális érzelmeiben a német király joggal kételkedhetett. A regnum Burgundionum-nak csak északi részében és a későbbi Franche Comtéban beszélhetünk valamelyes királyi kormányzatról, a déli fekvésű Arelate élte a maga világát és Henriknek itt meg kellett elégednie királysága puszta elismertetésével. Egész Burgundiában nem hallunk a király missusairól, még kevésbbé közvetlen hivatalnokairól. Lutry vára, mely a Genfi-tónál a bejáró felett őrködött, volt az egyedüli királyi birtok. A király „kormánymegbízottjának” Hugó besançoni érseket tekinthetjük. Más volt a helyzet Itáliában. Itt már sűrűn találkozunk állandó és vándor királyi küldöttekkel; missusokkal, s főkép – német papokkal. II. Henrik óta egyre inkább érvényesült az a törekvés, hogy az itáliai püspökségeket a német birodalmi egyház kipróbált alakjaival töltötték be. Az ország ügyeinek legfőbb intézőjét, Itália főkancellárját és kancellárját már II. Henrik németjei közül szemelte ki. Rövidesen a főkancellár méltóságára a kölni érsek tartott igényt. III. Henrik még következetesebben járt el. Telerakta udvari papjaival az itáliai királyság hadászati és politikai szempontból fontos püspöki székhelyeit. Megbízható németek kezében találjuk az észak-keleti bejáró őrhelyét, az aquilejai patriarchátust a hozzá tartozó püspökségekkel, éppígy a ravennai érsekséget, mely Romagna és a tengermenti délre tartó út felett uralkodott. Éppígy német állt őrt a Brenner-hágó kapujában, Veronában és Comóban. Még a birodalom legdélibb határhelyére, Beneventbe is német került püspöknek és Dél-Itália legnagyobb apátságai, Monte Cassino és San Vincenzo al Volturno német apátot kaptak.

III. Henrik azonban még tovább ment. Nem elégedett meg azzal, hogy Itáliát német eredetű püspökökön keresztül Németországból igazgatta, magát a pápaságot is bevonta a német birodalmi egyház rendszerébe. Általában az volt a szokás, hogy a pápát Róma klérusából választották. De már az Ottók alatt a pápák között más itáliai városok püspökei is akadnak. II. Szilveszter (Gerbert) halála után ismét Róma nemes-családjai és papjai döntöttek arról, hogy ki legyen Szt. Péter utódja. Amikor III. Henrik uralomra jutott, a tusculumi ház adott pápát az egyháznak, a fiatal és világias IX. Benedek személyében (1032–1046). 1044-ben azonban sikerül a tusculumi ház ellenlábasának, a Crescentius-dinasztiának a hatalmat magához ragadni és a pápát III. Szilveszter, sabinai püspök jelölésével megbuktatnia. Az így felidézett zürzavarban megmozdultak az egyházi reform hívei is, akik sem az egyik, sem a másik pápáról nem akartak hallani és helyettük inkább a közéjük tartozó Johannes Gratianus prelátust emelték, mint VI. Gergelyt a pápai trónra (1045) IX. Benedek pénzbeli kártérítésért hajlandónak mutatkozott arra, hogy a reformpápának a hatalmat átadja. Mindeddig III. Henrik nem avatkozott Róma és a pápaság ügyeibe, ebben közvetlen elődei politikáját követte. III. Ottó (1002) és II. Szilveszter pápa (1003) halálától kezdve egészen a Sutriban tartott synodusig (1046) a német királyok csak koronázásra jöttek Rómába, különben hagyták, hogy a hatalmat a város és a pápaság felett a Crescentiusok, 1012-től fogva pedig a tusculumi grófok dinasztiája gyakorolja. A császári „laissez faire” politikai ellenszolgáltatásaként az Örök Város urai viszont kitartottak császárhűségükben. Amikor azonban az eddig uralkodó tusculumi dinasztiát megbuktatták, III. Henrik elérkezettnek látta az időt, hogy felújítsa az Ottók beavatkozási politikáját. 1046 őszén megjelent Észak-Itáliában. VI. Gergely reform-pápával Piacenzában találkozott, kit a Szent Péter utódjának kijáró mély tisztelettel fogadott. Röviddel rá Sutriban azonban Henriket már azon a synoduson látjuk elnökölni, amely VI. Gergelyt, a reform-pápát, simoniában vétkesnek jelentette ki és megfosztotta pontificatusától. Ez a sors érte III. Szilvesztert is. A király aztán Rómába vonult, itt is synodust hívott össze és ez a synodus is pápa – IX. Benedek – felett ítélkezett. A kánoni választás formális betartásával, miután Adalbert bremeni érsek a meghívást elhárította magától, Henrik egy kedves német emberét, Suidger bambergi püspököt emelte a pápai székbe (1046–47). Az új pápa mint II. Clemens, karácsonykor urát, Henriket császárrá koronázta. II. Clemens volt a második német Szent Péter utódjainak sorában.

Mindebből kettő tűnik ki: III. Henrik nem akarta többé tűrni se a tusculumi grófok, se a Crescentiusok dinasztiájának uralmát Rómában; de éppígy az egyházi reform-pártnak sem óhajtotta magát kellő biztosíték nélkül kiszolgáltatni. Egyéni, birodalmi politikát űzött. Az volt a célja, hogy Róma püspökét, Szent Péter helytartóját, bevonja a német birodalmi egyház kötelékébe. Ahogy Itália és Németország egyházai között ledöntötte a válaszfalakat és németekkel töltötte be az itáliai püspökségeket, akként a pápától is azt követelte, hogy az udvar embere és a német birodalmi egyház tagja legyen. Ettől az időtől kezdve az egyházi hagyományok és szokások ellenére a pápa előszeretettel tartotta meg egykori püspökségét. II. Clemens és utóda, az ugyancsak német eredetű brixeni püspök, II. Damasus (1048), tulajdonkép nem tartozott az egyházi reformmozgalom túlzó képviselői közé. Az egyház tisztaságáért harcoltak, de csak a birodalmi egyház érdekein belül. Ezek a szempontok vezették magát III. Henriket is. A magasnövésű, sötét arcszínű, ezért „fekete Henriknek” csúfolt férfiút mély, aszkézisre hajló vallásosság hatotta át. Örömtelen, szigorú jelleme környezetében inkább tiszteletet, mint szeretetet ébresztett. Amikor Poitou-i Ágnessel nászát ülte, az udvarban megjelenő zenészeket és troubadourokat mérgesen elzavarta. Szívvel-lélekkel résztvett korának nagy egyházi mozgalmaiban. A szerzetesi irány vezető egyéniségeivel; a cluny apát Odilóval és Hugóval, Stablo-i Poppóval, Pomposa-i Guido-val, Petrus Damiani-val és a Cseh-erdő remetéjével, Guntherrel összeköttetésben, sőt levelezésben állott. Mikor fia, IV. Henrik megszületett, sietett a keresztelőhöz Hugó Cluny-i apátot meghívni. 1043-ban a konstanzi zsinaton, mint valami pap, megjelent a szószéken és intő szózatot intézett az egybegyűlt néphez. A ménfői csata után (1044) mezítlábosan, darócruhába öltözve, vezeklő zarándoklásban vett részt és ő volt az első, aki a kereszt előtt a porba hullt. Felvéteti magát több káptalan tagjai közé (Basel, Freising) a német királyok sorában az elsők között, példát adva erre trónutódjainak. Mindennek dacára a birodalmi egyház és a birodalom érdekét mindennél előbbre helyezte és csak addig ment a reformok útján, ameddig azt politikus énje megengedte.

III. Henrik Krisztus földi helytartójának tekintette magát. A koraközépkori királyeszme, mely ezen a Krisztus-helytartóságon nyugodott, még töretlen fénnyel élt benne. Apját – Wipo tudósításából tudjuk – e szavak kíséretében koronázták meg: „vicarius es Christi”. És fiáról, Alba-i Benzó hasonlóképpen írt. Benzó az észak-itáliai Besate-ből való Anzelm-mel és Azelin reimsi pappal együtt III. Ottó meghitt embereinek, Gerbert-nek és Leó vercelli püspöknek szellemét képviselték III. és IV. Henrik udvarában. Ezek az emberek, telve a római múlt dicsőségének csodálatával a régi imperium felújításáról álmodoztak. Nem szabad továbbá megfeledkeznünk Róma város pápa-ellenes nemes köreiről, amelyek épp ebben az időben adnak az ú. n. Graphia-Libellusban irodalmi kifejezést renovatiós vágyakozásuknak. Minden reményüket a német császárba vetik, aki szemükben a régi caesarok és augustusok köntösében jelenik meg. A Krisztus-helytartó alakja antik fényt kap, a régi római császáreszme bűvkörébe jut. „Mint az Úr képmása és helytartója” maga is isteni jelleget vesz fel. Benzó szerint az uralkodót „az Úr saját mására második teremtő gyanánt az emberi teremtmények fölé helyezte”, Henriket a kerek Föld megváltóként várja. Benzó számára a cézár közvetlenül Isten után következik és mint a Föld császárja szembenáll a „reguli provinciarum”, az országok királyocskáival. Természetes, hogy Benzó császárja jogot emel a Világ uralmára és az egykori római birodalom minden elvesztett földdarabjára. „Égből küldve, nem húsból való ember”. Ugyanígy gondolkozik Anzelm is. Henrik divus, akárcsak a régi császárok. Az egyház ügyeibe is éppoly szuverén joggal nyúl bele, mint Nagy Constantinus. Synodusokat hív össze és a pápákat maga jelöli ki. „A pápa és a püspökök ordinatiója a király és a császár kezéből történik és továbbra is így történjék” (Benzó).

Nyilvánvaló, hogy ez a császár-eszme sok tekintetben eltért az eddig uralkodótól. Udvari környezetének sokszor fellengzős istenítése, persze, nem hatott a politikus III. Henrikre. Kétségtelen azonban, hogy III. Henrik uralkodása alatt a császárság történetének új korszakához érkezett. Már II. és III. Ottó alatt bekövetkezett a birodalom lassú romanizálása. Ez a folyamat III. Ottó halála után egy időre megakadt. II. Konrád idejében azonban ismét felszínre kerül, hogy aztán III. és IV. Henrik imperiumában végső formát nyerjen. Mindeddig Romanum imperium alatt csak Rómát a hozzátartozó két ducatusszal értették, vagyis úgy a paviai langobard királyság, mint Németország nem tartozott a „római birodalomba”. A „római imperium” fogalma a maga egyetemes, késő-középkori értelmében először II. Konrád kancelláriájában tűnik fel. Az új tartalom mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy a társkirályságok eddigi szigorú egymásmellettisége megszűnt. Itália, Németország, Burgundia különállásuk feladása nélkül összefüggő egészet alkotnak az egyetemes római birodalomban. Ennek az új római birodalomnak feje a „rex Romanorum”; ez a cím először 1040-ben bukkant fel. III. Henrik alattvalóit már kivétel nélkül Romani-nak tekinti. Minden bizonnyal ezzel az átalakulással áll az is kapcsolatban, hogy III. Henrik az eddigi általános szokástól eltérően külön nem koronáztatta meg magát Itália királyává. Az új felfogás még más tekintetben is kiütközik. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy épp IV. Henrik alatt, az invesztitúra-harc idején, érlelődött ki a translatio imperii gondolata. E szerint a római császárság a rómaiaktól a görögökre, tőlük a frankokra, a frankoktól a németekre szállt át. Petrus Crassus, Osnabrück-i Wido, Bremen-i Ádám és Freising-i Ottó körülbelül egyidőben fejezik ki ezt a gondolatot. Császár-névsorok kerülnek forgalomba, amelyek – miután a német császárságban a római él tovább – a császárokat számozva egészen a száli uralkodókig, felsorolják. Erre a legkorábbi példákat német földről ismerjük 1076 körül (Bertholdi Annales). Michelsberg-i Frutolf Világkrónikájában pl. II. Henriknél ezeket olvashatjuk: „anno… 1001, ab Urbe… condita 1752, Heinricus secundus… 84° loco ab Augusto regnum accepit”. Ilyen körülmények között nem szabad csodálkoznunk azon, hogy a literátok a rómaiak és a németek között a trójaiak közvetítésével néprokonságot fedeztek fel. Az első nyomokat a frankok trójai eredetére már az ú. n. Fredegár-krónikában megtaláljuk. Valószínűleg azonban pusztán egy másoló durva elírásával, a Friginek Franci (frankok)-ra való felcserélésével van dolgunk. Ugyanis ez a fantasztikus eredetmonda a német irodalomban csak IV. Henrik korában bukkant fel, mégpedig az ú. n. Annolied-ben (1080 körül). Innen került be aztán a Császárkrónikába (1147 kör.), ami számára gyors elterjedést biztosított. Később már nemcsak a frankok, hanem általában minden német trójai eredetéről olvasunk. Az új birodalmi eszme még más újításokban is mutatkozik. II. Konrád helyezi először a kormánypálcára a római sast, ami aztán a birodalmi címerben Zsigmond császárkoronázása óta (1433) kétfejű sassá vedlik. Nála lép fel továbbá elsőízben egyik 1033-ból való bulláján a később hagyományossá vált latin versike: „Roma caput mundi tenet orbis frena rotundi”, mint a római imperiális gondolkozásmód beszédes emléke.

A késő-középkori császáreszme gyökerei az első Száli uralkodók idejébe nyúlnak le. Ez a császáreszme természetesen egészen új viszonyt teremtett Róma várossal és Szent Péter székével szemben. Eddig a császáreszme sarkköve Róma birtoka volt. Az új birodalomban Róma már korántsem jelent – mindent. Lassanként a rómaiakká átkeresztelt lombardok és németek jól el tudnak képzelni római birodalmat Róma város birtoka nélkül. Ez tette lehetővé, hogy a német birodalom Itália elvesztése után római császárság maradhasson (a „Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation” elnevezés csak 1442 óta tűnik fel). Róma igazi ura tulajdonképpen nem is a császár, hanem a Róma város népe által választott patricius. Oly hosszú idő óta uralkodott a város és a pápa fölött, hol a Crescentiusok, hol a tusculumi grófok dinasztiája patricius vagy hasonló címen, hogy a császár egykori hatalma teljesen elhomályosult. Emberemlékezet óta a város patricius-ura parancsolt Rómában és helyezett pápát Szent Péter székébe. Ennek megfelelően Szent Péter egyházának és utódjának védelmét már nem a császár látja el, hanem a városi senatus feje. A patricius ezzel egyben jogot nyert arra, hogy befolyását a pápaválasztásnál érvényesítse. Maga Petrus Damiani is úgy ismerte a patricius Romanorum-ot, mint aki a pápát a választás után ordinálja. Régente ez az ügykör a császár különleges jogai közé tartozott. III. Henriknek már patriciussá kellett válnia, hogy Róma és a pápaság felett főséget gyakoroljon. Ugyanazon a napon, amikor a pápa III. Henriket császárrá koronázta (1039), egyúttal fejre való arany karikával, köpennyel és gyűrűvel patriciussá fogadták. Ezzel a császár tulajdonkép kettőt ért el: közelebb jutott Róma város szívéhez, másrészt azonban útját állta annak, hogy a patricius méltóság egyik vagy másik városi dinasztia hatalmába kerüljön.

Eddig a pápa ruházta át a császárra Róma és a Szentszék védelmét, most Henrik formailag a Romani akaratából parancsol az Örök Városban. Mindebből azt látjuk, hogy a császárság és a pápaság között a kötelékek meglazultak: a császárság megteszi az első lépést a függetlenség felé. A császárság mintegy elvesztette „helyhez kötöttségét” és univerzális alakot vett fel. Ez annál jelentősebb volt, mert az az új imperium szíve – nem úgy, mint III. Ottó korában – továbbra is Németországban dobogott. Henrik onnan kívánta az összbirodalmat igazgatni. Fia, IV. Henrik, abban a nehéz harcban, amelyet a pápával vívott, már nemcsak a patriciusságot veszi át Róma város nemességének kezéből, hanem magát a császári koronát is (1081). Ismét egy régi szokást elevenítettek fel, amikor Róma egybegyült népe, miként valaha a római had, császárt emelt magának szabad ég alatt. IV. Henrik aztán – ahogy annak idején III. Ottó – a város nemesei közül külön római kúriája számára „centuriókat, tribunusokat, senatorokat, továbbá egy prefectust és egy numenculatort nevezett ki”.