MÁSODIK RÉSZ: AZ ABSZOLUTIZMUS KORA

ELSŐ FEJEZET: XIV. LAJOS FRANCIAORSZÁGA

MAZARIN HALÁLA UTÁN, 1661-ben, az ifjú XIV. Lajos kinyilatkoztatta, hogy ezentúl maga fog uralkodni és kormányozni. Sokan mosolyogtak és senki sem gondolta volna, hogy a következő félszázadra, nemcsak Franciaország, hanem Európa történetére, a király egyénisége fogja bélyegét rányomni. Vonzó egyéniség, kedves és tartózkodó, udvarias és meggondolt, – s mégis mintha abszolút magasságokból szállna alá. Oly varázs, amelynek sem francia, sem idegen nem tudott ellenállani. Nem nagy ember, de nagy király. Ami az embert illeti, – spanyol feleségéhez, gyermekes, csodálkozó tekintetű asszonykához, gyengéd érzelmek kötötték, még könnyezett is, amikor először kellett nélküle nagyobb útra mennie, de már egyéves házasság után megkezdődött a metresszek hosszú sora s anyja szemrehányásaira ismét könnyezve vallotta be, hogy nem tud ellenállani a kísértéseknek. De szenvedélyei között is mindig király maradt. Nevelése, oktatása elég szegényes volt, értelmét a kor szellemes memoár-írói általában csak középszerűnek tartották. S mégis: „Királynak lenni: nagy, nemes, gyönyörű mesterség”. Nemcsak a hódolat élvezete ez, ami kicsiny gyermekkorától kísérte, apja halála után előtte térdelő anyjának, a térdreborulva hódoló parlamentnek, Páris népének képe. A nemzet ezután a maga nagyságát csodálta a király nagyságában. A francia ember dicsekedett azzal, hogy királyát nem köti más, csak saját rendeletei és a monarchikus tekintély tökéletességét francia privilégiumnak tartotta. Az ifjú uralkodó meg akarta mutatni, „hogy van egy király a világon”. Munka, szerelem, ünnepély, fényűzés, háború, gloire, – soha meg nem szűnő aktivitás. Emlékirataiban meggyónja, hogy túlságosan szerette a háborút, a szerelemhez hasonló érzéssel kereste a dicsőséget. De nem a fantázia ragadja el, amikor valami nagyot akar és nem is II. Fülöpnek fanatikus életrobotja az ő munkássága. „Ami foglalkoztatja az embert”, – írja fiának, – „az gyakran kevésbbé nehéz, mint ami csupán szórakoztat, s ami a munkában a legszükségesebb, az egyúttal a legélvezetesebb”. Félévszázadon át pontos napirenddel dolgozott, tanácskozott, elnökölt, sohasem fáradó érdeklődéssel. Ha valóban középszerű szellem volt, úgy egyike azon kevésre becsült köznapi lelki nagyságoknak, akik nem hajlandók semmit sem megérteni, ami nem teljesen érthető; ami lehet tüneményesen okos, de nem érvényes minden vonatkozásban. Nehéz volt előtte referálni, le kellett érni lelkének biztos talajáig. De épp innen folyton megújuló élvezete a munkában, határtalan kíváncsisága a legkisebb kérdések iránt is. Ezért volt személyes uralkodásra való, ő volt a kormányüzemnek örök energiaforrása, reá szegezte tekintetét az államközpont egész munkás világa, valóban buzgó engedelmességgel szolgálva őt. Egy csodálatosan nagyranőtt földesúri társadalomnak feje az uralkodó, alatta a primitívnek, az irracionálisnak hihetetlen arányú kikristályosodott anyaga. A király személye egy hatalmas morfológiának betetőzése, szinte a túlvilágiba átmenően az emberi sorsközösség összefoglalása. Mélyebb vallásoktatásban sohasem volt része, vallásossága illedelmes magatartás, fegyelem; de nem kételkedett abban, hogy áldott ember ő a többiek között, a legközelebbi lény Istenhez, akinek bizonyos mértékben szüksége is van ő reá. „Tisztességes ember”, kortársai szerint, Európa legelső „úriembere”, s mégis „Napkirály”, nincs élet, csak a hozzáközeledés által; az európai uralkodók udvarai mint bolygók vetik vissza az ő udvarának sugarait.

Ez az utolsó régi és az első modern király. Mintha mindenki érezné, hogy valami nagy fejlődés tetőződött be, érett meg nagyszerű, az általános alapokat megragadó erőfeszítésre. A király miniszterei is mind nagyot akarnak, óriási munkabírással. Miniszter az, akit a király a legszűkebb tanácsba meghív, ő alattuk áll az egész államapparátus, mert ők a király akaratának végrehajtói. A miniszterek kiválasztását csak a szakszerűség szabja meg. Le Tellier, a hadügynek, Lionne, a külügynek vezetője magisztrátus-családból való, Colbert vidéki kiskereskedő-családból. A nagy központi tanácsokban, minisztériumokban még Mazarin idején is részesedést követelt a rendiség, számszerűen megállapítva, hogy a klérusból, nemességből, hivatalnoknemességből hány tag legyen kinevezendő. XV. Lajos idején már szó sem lehetett erről, papot egyáltalán nem nevezett ki s vezetőhelyre főnemest csak kettőt, uralkodása végén, s ezeket is külön érdemeik miatt. Ez a szakszerűség nem a király egyéni hajlama, hanem a társadalmiasan felépült állam mindenhatóságának követelménye. Modernebb vonás, mint a párterőket képviselő minisztérium. A király, fölségében is, a szakember tárgyias megbecsülésével kezeli munkatársait. Nem is keresett mindig új és új embereket, a pillanat eszközeiül, pedig a miniszterek, kivált uralkodása első felében, eléggé keményen érvényesítették az ő vágyaival szemben is szakszerű felfogásukat. Sőt szerette, ha a fiúk követhetik apjukat, mint pl. Le Telliert fia, Louvois, a két nagy hadügyminiszter.

Valami különös együttese a tradícionálisnak és a modernnek, amiből mindinkább kiviláglik, hogy az, ami igazán modern benne, a tradicionálisból keletkezett. A miniszter-típus legélesebb képviselője Jean-Baptiste Colbert (1619–83), aki Mazarin magánalkalmazottjaként kezdte, vagyona rendezésében tűnt ki tehetsége. Minisztersége, gazdagodása, Seignelai márkijává emelése sem változtatott szigorú életmódján, mindig töprengő természetén, savanyú modorán, amiért Sévigné-asszony „Le Nord”-nak nevezte el őt. Mai fogalmak szerint való resszortszerűség kevéssé fejlődött ki a francia hivatalnokságban, többnyire a pénzügyminiszter a kormány lelke, hivatalos vezetőminiszter nincs; s Colbert minden kérdésben, politika, gazdaság, vallás, irodalom, művészet terén egyaránt, „módszereket” keresett, a tényeknek fajtákra, „tárcákra” osztályozásával, a maga s mások intézkedéseinek hűvös elemzésével. Minden eseményt, jelenséget rögtön összefoglalt, leírt, történeti előzményeivel, sikeres vagy sikertelen megoldás-kísérletekkel együtt s nekilátott a metódikus vizsgálatnak. „Mindig gondolkozni, meditálni, penetrálni, alkalmazni”, – mondta; s főként mindent leírni. A kötetek százait írta össze, maximákat, tapasztalatból leszűrt szabályokat, memorandumokat, s mindenekfölött hatalmas utasításokat, beleélve magát az ügynek minden részletébe, az utasítottnak egész helyzetébe. Kétségtelenül filozófus-szellem; s épp nagy koncepcióiból érthető, hogy nem egészen tiszta eszközökkel nyakát szegte elődének, Fouquet-nek, a pénzügyek feudálissá nőtt urának, szinte titkos összeesküvésben a királlyal, a fronde felújulásától félve e nagy ember megbuktatásával. Fouquet nagy szolgálatokat tett a királynak s különösen Mazarinnak, aki a pénzügyi rendetlenség megtestesülése volt; de magánvagyona teljesen összevegyült az államvagyonnal s Colbert ezzel juttatta börtönbe, miután halálra ítéltetnie nem sikerült. Utána erőszakos tisztogatást kezdett a fináncvilágban. Valóságos államcsőd volt ez, az államkölcsönök létrejöttének vizsgálatával, a tőke s kamat redukálásával, évtizedek igazolatlan nyereségeinek visszafizettetésével. A jövőben mindenről pontos számvitel, sokrétű ellenőrzés, a király számára zsebkönyv, amelynek táblázataiból minden pillanatban tájékozódhat az állam pénzügyi helyzetéről.

Nagyszerű ajánlattal lépett a király elé. Hatalmas programmal, a társadalomnak, az államnak munkaszervezetté alakítására. A munka állampolgári kötelesség, csak a földművelő, iparos, kereskedő hivatásának van létjogosultsága, a katonáskodáson kívül. Pap és szerzetes csak teher, – Hollandiában nincsenek is már. A magisztrátus is a munka ellensége, vásárolt állásával megköti az adminisztrációt, a társadalmat a pénznek hivatalba való befektetésére, tétlen életre szoktatja, a pénzt kivonja a hasznos forgalomból. Ki kell irtani ezt a bozótot, az állások visszavásárlásával, az egyházi vagyon adóztatásával, új alapítványok megtiltásával, a papi, hivatalnoki pályákra tódulás megakadályozásával. Legjobb lenne egyszerűen kárpótlás nélkül eltörölni minden vásárolt igényt a tisztségekre, minden igaztalan állami évjáradékot, egy generáció tönkrejut ugyan, de az utódok már munkáséletre szoknak. Erre kell kényszeríteni, akár erőszakkal is befogni a kóborlókat, az árvaházak gyermekeit, a földműves és kézműves egész családját is. A „konfúzió maximáival” szemben, – amelyekben kitűnő jellemzést adott a Mazarin-idejebeli állapotokról – a „rend maximáit” állítja fel. Összefoglaló törvényhozás, egységes jog, hogy minden akadálytalanul mozoghasson a maga belső szabályai szerint. Az iparos-kereskedő-társadalom felemelése, megbecsülése, a király gyakori személyes érintkezése vele. Százszor és száz formában előadta ezeket a királynak túlozva, nyersen, Franciaországot a süllyedő államok sorában mutatva be. Különösen Hollandiával ellentétben, amely maga a mozgás, a kereskedelem. A nagy munkaszervezet, az ország, szabályozott termelésével, kereskedelmével, önálló Univerzum legyen, semmi idegenre sem szorulva. Óriási hódító erő kifelé, az okszerűen tökéletesített munka erejével. Az áruk fegyverek, pénzzsákmánnyal térnek vissza az országba. Ez az igazi háború, igazi hódítás, így lesz a király ura a legerősebb idegen államoknak is. Mert egyik ország emelkedése szükségképpen megtöri a többieket; Colbert, s a korszak általában, úgy hitte, hogy a gazdasági erők, a pénzmennyiség, a hajószám végső összege állandó Európában, az egyik államnak gazdagodása csak a másik süllyedése árán történhetik. Figyelmezteti a királyt kötelességeire is, s a nép nyomorára is, de méginkább a dicsőségre, a népek bámulatára. S minden módot felhasznál, hogy lelkesedését átöntse a társadalomba is. A törvények bevezetései szinte triumfáló szózatok, rendeletei manifesztumok, a legszárazabb, legkisebb ügyeket is hatalmas távlatokba állítják. Tervezgetéseiben rövid, nyugtalan szavakkal sorolja fel a nagy s kicsiny teendőket, hiányokat, az iparhatóságok jelentéseire, árucikkek hosszú prózai felsorolására odajegyzi: „Grandeur et magnificence!”

Colbert új ember volt az állam élén eléje táruló nagy arányok között, szabad racionalizmussal gondolkozott. Ha tőle függ, az adminisztratív abszolutizmus kétségtelenül forradalmi zsarnoksággá alakult volna. Nem látta a húst-vért a társadalomszerkezetben, csak az okszerű mechanizmust, amelynek minden alkatrésze a pénzen gördül s a pénz által mozog. A király többet érez, tiszteli a szerzett jogokat, a társadalomalakulásokban rejlő ismeretlen erőket. Colbert maga sem látta egyszerűnek a munkát. Valósággal a tudományos kutatásig fejlesztette ki rendszerét, s az egyes kérdések vizsgálatára szakértők seregét küldte ki, összefoglaló rendeletei hosszú évek munkájának eredményei. Nem lerombolni, hanem okszerűsíteni akarta a meglévőt, kutatva belső értelmét, hasznát. Colbert elmélete, kísérlete kétségtelenül azt jelzi, hogy a francia intellektualizmus elérkezett arra a fokra, amelyen már lassan lezáródnak a szokásszerűséggel összekötő nyilt csatornák, a kívülmaradt anyag már valóban csupán „irracionális” teher. Az eddigi fejlődés eredményeinek „racionalizálása” következik. Hatalmas fejlődés volt ez; az európai abszolutizmus már nem képzelhető el másként, mint a munka s a nép jóléte által. A király dicsőségének, hódító hatalmának a társadalomélet Erőteljes vérkeringésén kell alapulnia. Egészben véve e korszak kialakította már a modern állam- és nemzetgazdaság elméletének általános kereteit. XIV. Lajos kora az egész Okcidensre nézve a régi fejlődés betetőzése; ezután már csak hasznos kitárulása következik. Ha az európai fejlődés az emberiség ősi fejlődésének egyik nagy órája, úgy ez a félszázad döntő perc benne.

Kétségtelen, hogy minden európai társadalom között a francia gördítette át a jövő századokra a legsúlyosabb tartalmakat. Colbert impozáns törvényalkotása jórészt ma is él a francia s az európai törvényekben. Szerette volna megalkotni a francia jog teljes kódexét, „királya örök dicsőségére”. Országos vizsgálatot indított, összegyüjtötte a rendeleteket, a szokásjogokat. De csak részleteket fejezhetett be. A polgári perjogot, világos, pontos, egyszerű elvekkel, amiket átvett Napoleon híres kodifikációja is. A büntető perjogot, amelyben az eljárásnak szinte matematikai következetessége még együttjárt a bűnözést kegyetlenül irtó felfogással: a cél az, hogy semmi vétek se maradjon megtorlatlanul, ártatlanok veszélyével sem. A tortúra is megmaradt, de csak akkor alkalmazzák a vallatásnál, ha a bűnösségre erős bizonyítékok vannak. Colbert műve Európának első valóságos kereskedelmi kódexe is, melyet a városok szakképviselőinek bevonásával készített s amelynek éles definiciói átmentek más nemzetek jogalkotásába is, mint pl, a részvénytársaságokat illetőleg az angol jogba, pedig Anglia volt ez üzletformának igazi hazája. Ugyancsak Colbert műve a tengerészeti-jog nagy kódexe, a kereskedő, a hajós, a matróz kölcsönös helyzetének tisztázása – amikor még mindenütt szinte csak az egyes vállalkozások szervezete-ereje tartotta fenn a tengereken a viszonylagos jogbiztonságot. Sőt a kolóniák számára is Colbert készítette elő az első összefoglaló jogot, a „Code noir”-t; ő ilyesmitől remélte a nehezen meginduló francia gyarmatosítás fellendülését. A telepesek helyzetét szabályozza ez, de nevét a rabszolgákra vonatkozó rendelkezéseitől vette. A rabszolga, a római jogot követve, itt is dologi tulajdon, de a munkaképesség fenntartása céljából szabályozza a bánásmódot, a hatóság beavatkozásának jogával. A franciák rabszolgáinak általában tényleg jobb volt a helyzetük, mint az angolokénak.

A hatalmas állapotrajz, amit mindjárt kezdetben (1663–64) az ország minden vidékéről készíttetett, mint valami új földrész felfedezése hatott korára. Ő csak a királyi „domaniumok” jogi-gazdasági-társadalmi szervezetének kodifikálásáig jutott el; a királyi földbirtokok, hűbérjogok e kiismerhetlen tömkelege a legbensőbb együttesbe forrott össze az ősi időktől rátelepült társadalommal, a korszakonként egymásrarétegeződött hatóságokkal; semmi sem volt egészen közügy s egészen királyi jog, tulajdon és jövedelem, minden átment a magánjog szféráiba, a nélkül, hogy tisztán magánjoggá vált volna. Egész társadalomrétegek éltek úgy, hogy maguk sem mondhatták meg, vajjon tisztviselők-e, vagy saját tulajdonuk kezelői. Szinte minden egyes esetet külön kellett történeti-jogi vizsgálat alá venni, s mindent adminisztratív szempontokra átmagyarázni; a hűbéri-szokásszerű társadalomszervezetnek fínom, analitikus átalakítása ez. A mai államadminisztráció egyik-másik szakágazatának alapjait ez a munka vetette meg. Különösen a híres ordonnance „az erdőkről s vizekről” – a hűbéri nagybirtok általában jórészt az erdős területekre őrizte meg jogait, – vált európai mintává, szabályozta általában az erdőkezelést, fatermelést, a halászatot, a vizek mechanikai s egyéb célú felhasználását, nemzetgazdasági szempontból is. De jellemző, hogy még ily hatalmas munka után is, még a XVIII. sz.-ban is „felfedeztek” a tisztviselők addig ismeretlen „királyi erdőket”. Colbert nekilátott a földművelés általános állapotrajzának is, ismét biztosok rajai mentek szét az országba, részletes utasításokkal, mindenről, az állatok számát-fajtáját illetőleg is. De ki kellett tűnnie, hogy e területen mégkevésbbé lehet szó racionális üzemiesítésről, mint más gazdasági ágakban; itt alig van teljesen éles magántulajdon, teljesen üzleti jövedelem és forgalom. Nem áll az, hogy Colbert érzéketlen lett volna a föld társadalma iránt, csak éppen nem tudott vele mit kezdeni. A természet elemeivel, az időjárással való munka már idegen volt az ő metodikája számára. Minden évben türelmetlenül várta a termésjelentéseket, igyekezett a kivitel engedélyezésével pénzhez juttatni a gazdát, – s aztán gyakran még szigorúbban elzárkózni, amikor utána rossz termés jött, szörnyű éhínség támadt egyes vidékeken, úgyhogy a gyermekek holttestei feküdtek az utakon, szájukban fűvel, gyökérrel, végső táplálékukkal. Egyedül a szőlőművelésnek volt oktalan ellensége, az iszákosság elleni küzdelmében. De pl. az ő műve az első modern ménesigazgatás megszervezése. A paraszt helyzetén adócsökkentéssel igyekezett segíteni, s főként az adóbehajtás méltányosabb rendezésével. De hiába, az európai fejlődésmódszerek kezdettől a tulajdonképpeni forgalomgazdaság javára dolgoztak, s e forgalomgazdaság óriási szervezetként uralkodott most már, nyomta alá a földhöz kapcsolódó életet.

Ha hozzávesszük mindehhez, hogy Colbert merkantilizmusa tulajdonképpen a céhies szabályozást általánosította, úgy ő, a racionális forradalmár, az „ancien régime” nagy megrögzítőjének tűnik fel. Az angol jogfejlődés: az erők folytonos alakítóhatása; a francia: az általános alapelvek kibontakozása. Finom, átható jogi fogalmak kiválasztásában mester a francia jogász, s ezzel Európa született törvényhozójává lett. Colbert egyelőre nem tehetett más, mint lehetőleg félretolta a régi, tradícionális módon alakult közhatóságokat, a magisztrátust, a tartományi rendi képviseleteket. Törvényalkotásaiban főként az új, szabadabb szakszerűségből választott munkatársakat, a miniszteri hivatalnokságból, az ügyvédségből. Amikor a párisi parlament a végsőkig ellenzett egy kormányrendeletet s összes kamarái gyűlésének összehívásával fenyegetődzött, – ez mindig forradalmi lépés volt, óriási feltűnést keltett – akkor a király egyenesen megparancsolta a gyűlésnek összehívását s, megparancsolta egyúttal, hogy hallgatniok kell a kérdéses rendeletről. Mindenki hallgatott. Ezután általánosan szabályozták a szuverén udvarok szerepét, meghagyták a regisztrálás, sőt a remonstrálás jogát is, de határidőhöz kötve s a király döntő szavához. De mégis csak a nagy magisztrátus maradt a racionális jogszabályozás súlyos társadalmi nehezéke. Azt lehet mondani, hogy minden hivatalnokság, sőt minden szabad intellektuális pálya is többé-kevésbbé e magisztrátussal függött össze, tőle származtatta le a maga társadalmi szerepét-tekintélyét. Colbert hiába írt intendánsainak, hogy ne sokat törődjenek a parlamentekkel, – oly vénhedtek már, hogy szinte alig is emlékezni rájuk. A leghatalmasabb intendáns is kénytelen volt félszemmel állandóan az ő hangulatukat figyelni s még mindig megesett, hogy menekülésszerűen kellett elhagynia székhelyét üldözésük elől. Az intendáns-intézmény, amit Colbert most már állandósított, meghatározott kerülettel, székhellyel, kitűnően bevált, a mai francia prefektúra lényegében ennek az örököse s egyáltalán a legtöbb mai európai kerületi igazgatás. Az intendáns mindenről jelent, mindenhez adatot gyüjt és terveket küld be mindenről, ellenőriz, „rábeszél”, szorít, de tulajdonképpen nincs közvetlen parancsoló s végrehajtó hatalom a kezében. Többnyire lelkes, fáradhatlan, jórészt aránylag ifjú emberek. Fennmaradt irattáraik a korszak életének legbecsesebb összefoglaló forrásai. Félelmetesek tudtak lenni, de kevés volt köztük az egész népszerűtlen és voltak, akik kerületük érdekében keményen szembeszállottak a központtal is.

De téves dolog csak bennök látni mindazt, ami az államot abszolut egységgé tette. Maga a királyi mindenhatóság is távol áll a nyers önkénytől. Tulajdonképpen teljhatalmú legfőbb bíró; Angliában a „habeas corpus” védte az alattvalót, itt a király „lettre de cachet”-je akár egész életre börtönbe ültethet bárkit. A király el is képedt, ha valamely magisztrátus érdeklődni merészelt az ilyen elfogatások okai iránt. Főként a Bastille, Páris középkori bástyáinak egyik fennmaradt erődje, szolgált börtönül az ily rabok számára, de más várak is, a nők számára kolostorok. A büntetés időtartamának meghatározása nélkül, ami rémületesen hatott. De ez a módszer mindinkább csak a jogszolgáltatás esetleges korrektivumává lett, az egész fejlődés szorította erre. Hírhedtségét főként annak köszönhette, hogy gyakran alkalmazták irodalmi vétségekre. XIV. Lajos mérsékelten, gondosan élt vele, semmiesetre sem rosszakaratúan, bosszúállóan. Botrányos életű papokat, jó családok züllött fiait büntette, gyakran magának a családnak kérésére. És testületek ellenállását, a vezetők gyors, rövid fogságbavetésével. De sokszor egyenesen enyhítő mód volt, amikor a rendes bíróságok ítélete szigorúbb lett volna; vagy kikerülése a bírói tárgyalásnak, amely a bűnös hozzátartozóit megszégyenítette volna. Több esetben a király ellen merényletre készülők kerültek ide s a király érdeklődött sorsuk, javulásuk iránt, megesett, hogy reménykedésre biztatta őket. Különösen az elmezavarodottak számára volt mentség e módszer, mert a bíróságok nem néztek betegségükre. Rossz bánásmódért a király leszidta a parancsnokokat, de persze, az ellátás dolga jövedelemkérdés volt ezek számára.

Az „önkényuralom” egyáltalán a politikai irodalomnak köszönhette hírhedtségét. Colbert valóban útálta a „rendetlenséget”, hogy valamely író „megbízatás nélkül az egész közönség nevében beszéljen”. A tudós folyóirat-típusnak, a „Journal des Savants”-nak, ő egyik megalapítója, de a hirlapirodalom fejlődését szinte megállította. A nyomdákat, – elszörnyedt, hogy egyedül Párisban 84 volt, – alaposan megrendszabályozta, a mesteri kinevezést a király jogává tette, minden könyv kiadására külön privilégiumot kellett kérni, előzetes cenzúra alapján. Az egyik intendáns egyáltalán minden nyomda megszüntetését javasolta kerületében. De tulajdonképpen mindenki s minden testület így gondolkozott, ha a maga érzékenységét sértette az irodalom. Elkoboztak pl. oly orvosi könyvet is, amely nem egyezett az orvosi fakultás hivatalos tudományával. Európai módszer volt ez akkor s bizonyos mértékben mégis az irodalom közérdekű természetét, súlyát tartotta fenn. Egyébként pedig éppen a francia irodalomnak hatalmas fejlődése bizonyította a megalapozott vélemény szabadságát.

Az a mélyebb folyamat, amely Colbertnek s az egész kormányzatnak koncepcióihoz öntudatlan alapul szolgált, lényegében nem más, mint a rendiségnek hatalmas, végső átalakulása társadalmi osztályokká. Roppant erejű változás, épp azért, mert nem egyszerű bomlás, hanem minden régi alkotóelemnek általánosult érvényesülése. A XVIII. sz. elején nyílt, tág világba lép az ember, a maihoz hasonlóba, holott még áll minden régi forma. A modern társadalom osztályai, elhelyezkedésük, szerepük, ma már oly természetesnek látszók, nem érthetők meg a nélkül, hogy belsejében meg ne értsük e változást.

A király és Colbert valóban úgy képzelte el az egységes monarchia fogalmát, ahogy ma is láthatjuk: a régi sokféle helyi hatóság, vezetőség államosításában, a központ rendelkezése alatt. Valóban, mindenütt oly általánosan, tömegesen váltak „office”-okká a régi felsőségek, hogy arra Európa többi államában megközelítőleg sem volt példa. De nem oly módon, ahogy Colbert akarta. Mintha őt magát is elborította volna e tisztesített állások özöne. Épp ez ellen küzdött ő, a hivatalkeresés francia mániája ellen. Gyűlölte még a szokásos iskolázást is, annyira, hogy egyes vidékek gazdasági hanyatlását az odatelepedett jezsuita iskolák hatásának tulajdonította. S ami leginkább elkeserítette, a hivatalnokság ez új tömege is vásárolta állását, tehát elmozdíthatatlan volt, nem a kormánynak feltétlen eszköze. Ugyanez állott a hadsereg tisztjeire is. A kormány még azokat a hivatalokat is, amelyeket egyenesen a maga központosító céljaira újonnan állított, kénytelen volt idővel vásárolhatókká tenni, hogy fenntarthassa őket. Colbert eleinte csak a bírói tisztségek számát mintegy 40.000-re becsülte, más nyilatkozata szerint egymillió lélek él az országban a hivatalból s egy másik millió közvetve, ezek alkalmazásában. Szerinte a francia föld egész értéke sem lenne elegendő a lefizetett vásárló-tőke visszafizetésére. Egymillió a húszmilliónyi francia nemzetből: ez csaknem maga az egész francia intellektualizmus. Új inváziója a társadalomnak az államba, mint egykor a hűbériség idején, ugyanakkor, amikor az állam behatol az egész társadalomszervezetbe. Idegen országok kúriózumként nézték ezt egy ideig, aztán többé-kevésbbé maguk is követték a példát. Az államszolgálat, a legkisebb részletekig, valami modern módon, pénzgazdasági alapon, iskolai diploma és családi leszármazás alapján, újra feudalizálódott s vele együtt a belőle folytonosan kiváló szabad intellektualizmus is. A céhek, kereskedőtestületek s maguk a városok is ily módon kerültek az állam alá.

Nem oly magától értetődő a mai hivatalnokság szerepe, helyzete, mint általában gondolnánk. Jogai, kötelességei társadalmiasak, fizetése egész exisztenciájának szól, szabályzatai a tárgyias teljesítmény önállóságát biztosítják, fölfelé s lefelé egyaránt. Tulajdonképpen nem az államnak s nem csupán a társadalom hullámzó érdekeinek szolgája, hanem szakszerű feladatköréé. A legfüggetlenebb racionalizmus és szakszerűség a társadalomban továbbélő feudális elemeknek köszönhető. Colbert csak szak-technikusokat akart volna és csak gyakorlati célú iskolákat; pár emberöltő mulva primitív, egyoldalú hivatalnokság leste volna a kormányzat parancsait, állandó bizonytalanságban egzisztenciáját illetőleg.

Az eredeti középkori francia hivatalnokság akkor már nagyjából azzá a magisztrátussá lett, amit Colbert annyira szeretett volna kipusztítani. Vásárolt, öröklött hivatal, sablónos képzettség, modern munkára nem alkalmas. De nem „elfajúlás” ez; a régi időkben bizonyára még kevesebb szaktudással s még több tekintély-szóval dolgozott. És elejétől természetes a családok rátelepedése a hivatalra, a hűbéries társadalom szervezetét csak beleszületéssel lehetett szakszerűen igazgatni. A hivatalnok csak egy fokkal modernebb hűbéres tulajdonosa a maga hatóságának, mint a többi hűbéresek. Modernebb teljesítményekkel tartozik a királynak, szakmunkával s egyúttal a hatóságjogok jövedelmeivel is. A XVI. sz.-tól, a pénzgazdaság általánosodásával, e „hűbérszolgáltatás” változott át az állásvásárlás kirívó rendszerére; viszont a középkorban is már általánosodott fix fizetés, mostan mintegy a vásárlótőke évjáradéka, mind lényegesebbé lett. Nem üzleti viszony ez; hűbérviszony maradt, a hivatalnok szabályozott kötelességekkel áll helyén, de biztosított léttel. Aránylag mérsékelt fizetéssel, semmiesetre sem a hírtelen gazdagodás lehetőségével. A magisztrátus ellen nem is hangzik a zsarolás, vesztegetés vádja, inkább a tekintély korlátoltságáé, önzéséé. A biztos és méltó egzisztencia, a szociális előnyök teszik e pályát kívánatossá. És ami a leglényegesebb, a magisztrátus évszázadokon át is kénytelen eredeti funkcióira korlátozódni, tekintély-szerepére, mert a szokásszerűség csak a személyies teljesítmény körét biztosítja mindenki számára. Minden újabb munkakör újabb s újabb hivatalnokság birtokába kerül. Senki sem dolgoztathat a maga fizetett alkalmazottaival, mint az még az angol tisztviselőknél is általános s ami pl. Spanyolországban az újkori nemesi oligarchia elhatalmasodásának egyik alapja volt.

A magisztrátus tehát idővel inkább csak tekintélyen alapuló „zárószerkezete” a belőle leszármazott sokféle hivatalnokságnak. Testületében kialakultak a hivatalnok társadalmias kötelezettségeinek-jogainak általános szabályai; csak ilyen értelemben felsősége a szétágazó újabb adminisztrációnak. Az érdemleges munkát ez végzi már; s innen a felvilágosodás korának gúnyja a nagy magisztrátussal szemben. Szociális helyzete imponáló. Kifejezetten nemesség, „noblesse de robe”, a talár nemessége, részese a „noblesse d’épée”, a kard nemessége legtöbb kiváltságának. Gyakran ifjú emberek, örökölt nagy méltóságokban, a testület kebelében pontos, szertartásos rangsor; nyilvános alkalmakkor a parlamentek elnökei néhol még a kormányzó-hercegeket is megelőzik, az intendánsokat mindig. Az elnök hermelinpalásttal jelenik meg az ünnepélyeken, a város fejedelemnek járó dísszel, diadalkapuval, küldöttséggel fogadja.

Az újabb, kisebb hivatalnokság mind fínomabb részleteken dolgozik, fínomabb szakszerűséggel. De lényege ugyanaz: a társadalmias megalapozottság. Már csak a nemesség kiváltságainak egyes elemei származtak reá a magisztrátustól, némelyik személyére nézve nemes, mások csak egyes közterhektől mentesek s igényük van megfelelő tiszteletadásra a társadalom részéről, – nagyjából ugyanazon megkülönböztetések, amiket ma is természetesnek tartunk közfunkcionáriusok számára. Náluk a „tanoncidő” nem szűkebb családi-testületi kötelékekben alakult ki, mint egykor a magisztrátusnál, állásuk tehát nem öröklő. De kötelező a tanulóidő az egyetemi képzettség után, minden hivatalnok testület valóságos gyakorlati, szabályozott iskolaüzem. Bennső együttes minden testület, szokásszerűen kialakult szabályokkal, szó sem lehet arról, hogy egyszerűen pénzzel juthason közéjük valaki. A hivatalvásárláshoz aránylag kicsiny tőkék kellenek, a magasabb fokok elérése józan takarékossággal lehetséges. A rangsorozást, a szolgálati idő szerint való előléptetést, a modern hivatalnoki pálya eme biztosítékát ez a testületi szabályozás alakította ki, nem pedig valami racionális elképzelés. A hivatalnok e szabályozás folytán nem vegyülhet el az élet érdek-küzdelmeiben, nem vállalhat más alkalmazást is, nem lehet üzletember; s a rangsorozás megakadályozza a vad versenyt a hivatalnokságon belül is, függetlenít a fölöttesek kegyétől-haragjától. A hűbériségnek modernebb szerkezetre való átépítése ez. A racionális elképzelés inkább a „tehetség és érdem” szerint való érvényesülést kívánná. De ki és miként ítéli meg a tehetséget, érdemet? Gyakorlatilag a munka biztos, szabályozott rétegeződése az alapfeltétele a társadalom mély üzemiességének. A kinevezés, előléptetés különben mindig a király joga, de a hivatalnoktestület felelős javaslata szerint. A vétkes hivatalnokot el lehet mozdítani, a meg nem felelőt állása eladására kényszeríteni. A kiöregedettnek „pensiója” szintén e rendszerből származik.

Családok tízezerei éltek így Franciaországban, tekintéllyel, de aránylag szerény igényekkel. A közepes hivatalnokcsalád két-háromszobás lakásban, a konyhában étkezve, – a külön ebédlő még a XVIII. sz.-ban is nagyobb reprezentáns, közéleti igényeket jelentett. Így oszlottak szét a nagy magisztrátus határai a kispolgári létben; s mégis megalapozott társadalmi helyzettel, független, méltó szakmunkával, mintegy az egyház és a nemesség régi kiváltságait általánosítva. Ez a francia társadalomfejlődés nagy ténye, amit általában véve kevéssé szokás értékelni. Szokásszerű fejlődés oldotta meg a kérdést: miként lehet nagy hivatalnokosztályt teremteni, olyant, amely kikapcsolódik az élet érdekküzdelmeiből és a legnagyobb vagyonnal, hatalommal szemben a maga tárgyias hatáskörét képviseli. Colbert csak tökéletlenségeit látta e rendszernek, mint a mai korszak is hajlandó a fejlődés nehezékét látni a hivatalnokságban. Éppen ez a szerepe: a társadalomképző elemek megőrzése az erők külsőleges versenyében.

A francia „bonne bourgeoisie” tömegesen tódult e pályára, nyilván nem anyagi érdekből. A XVIII. sz. folyamán már általánosodott a hivatal, az „office” fogalma, a kialakult szabályok alapján mesterségesen is létesíthető, testületi előzmények nélkül is, újabb s újabb feladatokra. Az „office” szabályozott helyzete mellett a „charge” csak megbizatás; az intendánsság is csak charge, csak ha egyúttal a központi hivatalnokságban is van valami állása, akkor tulajdonosa egy officenak az intendáns.

XIV. Lajos idején minden helyi hatóság is office-szá akar alakulni, még a városi és céhi hatóságok is. A kormányzat részben megragadja ezt a fejlődést, részben kénytelen-kelletlen követi azt, szívesebben venne kevesebb, de feltétlen parancsszó alatt álló hivatalnokságot. Ez XIV. Lajos híres hivatalnokállama, minden régi önállóságnak a központ alá rendelése, – ami azonban magát a központot is korlátozza; szakszerű elmélyülés, társadalmias méltányosság nélkül nincs végrehajtható rendelet. Innen érthető meg, hogy a király roppant hatalma ellenére is megbéníthatja az egész államapparátust a magisztrátus ellenállása. De innen a társadalom egyetértése is a kormányzat mélyebb koncepcióival s innen a francia államnak Európát megdöbbentő hatalomkifejtése. A modernizált hűbériség a társadalomélet teljét emeli fel az állam kereteibe.

A hivatalnokság kialakulása azonban csak egyik jelensége annak a folyamatnak, amely a rendiséget társadalomosztályokká alakította át. A „szabad” intellektuális hivatások Franciaországban szintén nem az érdekküzdelmek szabadságában alakultak ki. Az ügyvédség, amely a következő emberöltőkben hangadó rétege minden európai társadalomnak, a magisztrátus kebelében, annak szabályozásába belefoglalt testületben (barreau) fejlődött ki; az egyetemi diplomával felvételre jelentkező életét, társadalmi helyzetét illetőleg valóságos testületi kémhadjárat indul meg, felértékelik vagyonát, megszemlélik lakását, bútorait, könyveit is. Vásárlás itt nincs, de bizonyos vagyon szükséges, már csak azért is, mert a jelölt-években nincs jövedelem. E tanulóévekben, – néha egy évtized – nem egy ügyvéd mellett lesik el a szakfogásokat, hanem a barreau kebelében gyakorolják be magukat a magisztrátus ügyvitelének ezernyi írott és íratlan szabályaiba, otthoni tanulásukat is ellenőrzik. A magisztrátus, az „auguste tribunal”, nagy magasságokban áll fölöttük, magánéletükben is ellenőrző hatóságuk. Az ügyvédségen kívül más, függő alkalmaztatást nem szabad vállalniok. Az ügyvédi tanácskozás ily módon szinte előzetes ítélet a felek számára, a magisztrátus elvárja az ügyvédektől a kérdések előzetes tisztázását, rendreutasíthatja őket az ügy célzatos beállításáért. Megesik, hogy kisebb ügyekben még az ítélkezést is testületükre bízza a magisztrátus. Az ügyvéd tehát nem az egyesek nyers tülekedését szolgáló és kihasználó szakszerűség embere. Innen tekintélye; rangsorát a város társadalmában parlamenti határozatok szabályozták, személye nemesnek számít, – némelyik nemesi formában használja nevét is. De csak egyes megtisztelő kiváltságai vannak, nem vonható egyszerű katonasorba, vagy például irodája közeléből eltávolíthat minden lármás üzemet. Minden ügyvéd csak oly körben működhet, amire magisztrátusa képesítette, nem veheti el tehát az ügyeket társai elől. Így általánosodott a XVII. században ez a hivatás, lett a közönség hiteles tanácsadója, családok bizalmasa, „gyóntatója”. A XVIII. sz. folyamán minden kisvárosban is több ügyvéd működött egyszerre. Pedig nem a gazdagodás vonzott erre a pályára sem, jövedelmük igen közepesnek látszik. A XVII. sz. végén az általános jövedelemadó 22 osztályba sorolta a lakosságot, a legmagasabb 2000 livre adót fizet; az ügyvédek a 16–20. osztályba kerültek, 30–3 livre adóval. Voltak köztük hírességek is, akik vagyont is szereztek, de ezek is inkább tudós tekintélyükkel és tisztességükkel. Ezért lehetett Franciaország az objektív, finom jogalkotás hazája.

Az orvosi, kirurgusi, gyógyszerészi pálya inkább céhszerű testületeikben szabályozva alakult ki általános hivatássá; a régibb, előkelőbb testületek tagjai most mintegy tiszti-orvosokká lettek, közegészségügyi feladatokkal és az orvosi etika fegyelmi jogaival társaik fölött. Még a kicsiny, elemiiskolák tanítósága is az „eltisztesedés” felé haladt, a parlamenti-városi szabályozás folytán.

Az intellektuális hivatás emberei megjelennek mindenütt, a kicsiny vidéken is, magával hozva hivatásuknak általánossá vált szabályait, tekintélyét. Senki érdekében sem jönnek és senki ellenére sem; hanem hivatásuk objektív teljesítésére, mindenki szolgálatára. Ez az útja annak, hogy minden tradicionális rendiség a szabályozott intellektualizmusra bízza a társadalom vezetését. A legbüszkébb főnemes is elismeri szakszerű függetlenségüket, nem lát bennük pénzen vásárolható élelmes ügyeskedőket, bizonyos mértékben az ügyvédben, orvosban is a régi hatóságjogok, a régi társadalomvezetés örököseit sejti; a kastélyokban, szalónokban külön társaságbeli modor alakul ki számukra, mindenki kapitulál „az ész és tudás hatalma előtt”.

A modern társadalomnak osztály-rétegeződése az antik és a reneszánsz társadaloméhoz viszonyítva még mindig szinte rendiségnek tűnhet fel; az erők szabad küzdelme nem tudta teljesen áttörni a megalapozott, szabályozott társadalomvezetést.

De azért az intellektuális társadalomszervezés a XVII. sz. végén már eltávozott a kicsiny társadalomképletek közelségéből. Most már az „office” és a szabad hivatások a régi fejlődésből kialakult feladatok elvont esszenciái; már a hivatás alakítja a társadalmat és nem az a hivatást. Itt vannak, a szabaddá lett intellektualizmusban, az abszolút államnak, kormányzatnak hirtelen feltáruló végtelen lehetőségei. Az európai államok sorban átvették a francia office-nak és egyéb hivatásoknak gazdag tartalmait, társadalmuk gyengébb szervezete miatt még parancsolóbb szereppel, felvilágosodott abszolutizmusuk a következő emberöltőkben az új eszközök által radikálisan átalakíthatta egész társadalmukat. S mégis, a célszerű, erőkifejtésre törő átalakítás teljes ridegségét épp az új osztály-képződés akadályozta meg, a benne rejlő hűbéres elemekkel szilárd gerince lett minden európai társadalomszervezetnek. Ez osztály önállósága késztette a fejlődést társadalmias értelemben vett szakszerűségre. A modern tisztviselő, a modern képzettség magától értetődő kötelessége, hogy ne csak szűk szakfeladatait nézze, hanem az embereket is, céljainak társadalmias vonatkozásait. A hűbéries elemek maradtak most is az igazi, mélyen forradalmasító erők, mert minden más erővel, tőkével, hatalommal szemben továbbra is alapvető társadalomátalakításon dolgoztak.

A modern gazdasági fejlődésre is áll ez; az osztályképződés folyamata a francia társadalomban a forgalomgazdaság régi, rendi szervezetét is megragadta, a városok, céhek polgárságát is általános polgári osztállyá alakította át. Ez átalakulás nélkül nem lehet megérteni a francia merkantilizmust, Colbert koncepcióját, munkáját.

Maga a város-fogalom is átalakult. Eddig még falak vették körül a várost, esetleg az egyes városnegyedeket is. Még bonyolultak a feltételek a betelepedésre, méginkább a polgárjog megszerzésére. Néhol a feltételek között van városi polgárleánynak nőülvevése is, ami, egykorú írók szerint, nem mindig vonzotta az idegeneket. Mert a polgárjog a város külön kiváltságaiban való részesedést jelent, például tailletól vagy más adótól való mentességet, esetleg különjogokat az ipar és kereskedelem terén. De a külvárost a belvárostól, egyes városrészeket egymástól, s egyébként is keresztül-kasul testület, mesterség, család stb. szempontjából szinte mindenkit mindenkitől privilégiumok különböztetnek meg.

Párizs e privilégium-tömkelegeknek óriási együttese, – és Montesquieu 1721-ben mégis azt modja, hogy e városban a szabadság és egyenlőség uralkodik. A modern szabadságot nem elvek alakították ki, hanem a privilégiumok általánosodása. Mindenkinek biztosított állapota bármi önkénnyel szemben is. Ez alapon keletkeztek általános szabályozások, amik XIV. Lajos idején már értelmetlenné tették a városok különjogait. A városi önállóság szűnése tehát nem abszolutisztikus elnyomás, az állam csak betetőzte a társadalmi folyamatot. A régi jogok adják az anyagot a szabályozásra; a város elöljárósága az általános várospolitikát szakszerűen vezető hivatalnoksággá lesz. A polgármester, a maire tisztsége most általánosul, lehetőleg office formájában, de a többi választott elöljáróé is, a választás körülbelül a ma szokásos jelentőségre süllyed. Ezóta lehet Franciaországban, s vele összefüggésben Európában általános várospolitikai, várfejlesztési elvekről szó. A régi privilégizálás anyaga nélkül semmiféle racionális elképzelés sem tudott volna ilyesmit megteremteni. Sem a tradicionális tekintély nélkül, amivel a várost elöljárósága képviselte; legalábbis személyes nemesség illeti meg őket, némely maire-t a grófi, bárói cím is. A mindig bátrabb, szabadabb beszéd, amit a főnemességgel szemben is használtak, ez új polgári világ önérzete. Franciaországban régen nem keletkeztek oly erős politikai hatalmú városok, mint Itália kommunéi vagy a Hanza-városok; adminisztratív települések voltak, nem voltak hatalmas, erődszerű tanácsházaik. Csak most épülnek ragyogó paloták e célra, amikor az olasz és német, politikai szövetkezésből kifejlődött városok ideje elmúlt. S az új forma átterjed a kisebb városokra is, amelyek eddig, privilégiumok híján, elvesztek a vidéki érdekek között; polgármestert, városi szabályzatot kapnak, amelyek a polgári munkának biztos helyet adnak, a nélkül, hogy a vidéktől elkülönítenék a lakosságot. Az állam pedig új erőktől duzzad, egyik legfőbb gondja a városfejlesztés, bizonyára túlságosan is, akár a modern időkben. A régi város külső képe is modernizálódik, nincs értelme az elzárkózásnak: az előkelők kiköltöznek az eddig megvetett tágabb elővárosokba, villanegyedek alakulnak, a városfalakat pusztulásnak engedik, természetesnek veszik, hogy a kormány is sürgeti lebontásukat. A városi őrségek megszűnnek, most már versenyeznek katonai garnizonokért, holott azelőtt nem volt bőszítőbb sérelme a városkiváltságnak a katonai beszállásolásnál. Az ágyúk az országhatárokra kerülnek, csak egy-két ócska remekmű borzongtatja még a bástyasétányok közönségét. A XVIII. sz. elején a régensherceg egy körútja után megjegyzi: „A kapukulcsokat átnyújtották, de kaput sehol sem láttam”. Kapcsolatos ezzel a modern értelmű rendőrség kialakulása, amely átveszi a céhektől, testületektől a polgári közrendészet minden feladatát. Szintén office lett e hatóságból; Párizst egyik kitűnő rendőrfőnöke nagyszerűen átalakította, a király személyesen járta be a tisztogatott, vízlefolyással, kútakkal ellátott utcákat és érmet veretett az esemény emlékére. Általános buzgóság fogta el a többi várost is; a modern városhigiénia angol eredmény, de a francia városrendészet adta az alapokat, a régi céhszabályozást az egész lakosságra általánosítván. A következő generációk már természetesnek vették mindezt, a közrend biztossága kétségtelenül egyik alapja volt a „felvilágosodott” szellem merészségének.

Ez a tág világ volt felnyílóban Colbert idején. Semmi régi szerkezet nem pusztult el benne, de minden egységesítésre, szabályozott munkára kínálkozott. Colbert száraz, eszes fantáziája így alakíthatta ki az első valóban európai nemzetgazdasági rendszert, a francia merkantilizmust.

A „merkantilista” alapgondolat, az állampolgárok kereskedelmének védelme s erőszakos támogatása a külfölddel szemben, nem modern; az antik állam, s Velence, Spanyolország is, szélsően merkantilista volt. De ezek a forgalomgazdaságot az állam közvetlen pénzérdekei szerint pártolták. Velence a patricius-nagyvállalkozók szövetsége, nincs is külön kereskedelmi s külön állami flotta. A spanyol állam a vállalkozásokból pénzelt, minden más hazai kereskedelmet el is nyomott. Egyik sem tudott lenyúlni a legmélyebb alapokig, magáig az iparig, a munkáig. Csak a francia adminisztrációnak van ilyen üzemiessége; csak a francia társadalomnak oly részletesen kidolgozott, megalapozott munkaszervezete, ami kényszeríti ily elmélyülésre a merkantilizmust. Itt a munka, a termelés, a minőség a lényeges és az ezt védelmező vámpolitika. Anglia inkább a „kereskedelmi merkantilizmusnál” maradt; a franciát „ipari merkantilizmusnak” szokás nevezni, vagy pedig, nagy emberéről, „Colbertizmusnak” is.

Colbert e téren is azért tudott általános, egységes koncepcióban gondolkozni, mert az iparnak céhszerű társadalma is most már az általános osztályképződésbe ment át, szintén a régi, szakszerű szervezetek lényegének megtartásával, szabályozássá emelkedésével. Itt a „jurande” a polgári hivatásoknak „zárószerkezete”, mint a nagy magisztrátus a hivatalnokságé. Innen veszik át a szabadabb kézművességek a maguk társadalmias munkaszabályaikat, egészen az egyedülálló vidéki mesterig. A megbízhatóság, a társadalmi helyzet attól függ, hogy a kézműves tud-e némiképpen céhszerűnek mutatkozni, munkájában és életvitelben egyaránt. Nyilt összefüggésben is állanak a céhek a nagy magisztrátussal, a parlamentek legfőbb tradicionális hatóságuk. Nyerészkedő vállalkozásokká a céhek sem alakulhatnak, amit a maguk üzemében nem végezhetnek el, át kell adniok újabb, szabadabb céheknek. Már a XVI. században oly általánosak a céhprivilégiumokon alapuló szabályzatok, hogy amikor a kormányzat 1581-ben minden kézművességet az országban céhies alakulásra akar kényszeríteni, tulajdonképpen, a szabályozott iparszabadság felé halad. A párizsi mester az egész országban, a parlamenti városok mesterei az illető parlament kerületében, a fínomiparok nagy központjainak mesterei mindenütt letelepedhetnek; tehát a fejlettebb ipar számára áttöri a céhi-helyi, városgazdasági kizárólagosságot ez az elegáns francia logikával megszerkesztett rendelet. A jogi céhekké alakulás nem történt meg úgy, amint a rendelet kívánta, de tovább folyt az izmos fejlődés, amely a kismesterek tömegét biztosította létében; nem a nyerészkedés lehetősége, hanem a méltó exisztencia vonzott tömegeket e pályákra. Jellemző, hogy idegen mesterek letelepedése, újak kreálása ellen ott a legerősebb a tiltakozás, ahol a céh, a mester valóban vállalkozóvá lehetett, mint pl. a lyoni selyemiparban. A tőke féltékenyebb, mint az egyszerű, szakmunkájában bízó exisztencia.

Lassú, erőteljes osztályképződés ez, amilyenhez hasonlót eddig semmi fejlődés sem mutatott. Colbert idején a céhelöljáróság már inkább adminisztratív-társadalmi hatóság, a „bonne bourgeoisie”-hoz tartozik, az ipari munka intellektuális rétegeit beleviszi a vezetőtársadalomba, ami másutt csak gazdagodással történhetett meg. Ez vonzza a tanúlt osztályokat általában a gyakorlati pályákra; a mérnökhivatásnak is ez ad társadalmilag elismert helyzetet. A céhmester, főmester, köztisztséggé lett, a század végén formálisan is „office”-szá. Ez a fejlődés ad módot külön ipari bíróságok és ellenőrző hatóságok állítására. De az ipar-inspektor csak „charge”, nem „office”, nem a munkástársadalomból nőtt fel, a kormány feltétlenül parancsol vele; az iparosság általában ellenséget lát bennük s még a kormány is panaszkodik lelkiismeretlenségük, visszaélésük miatt. Túl racionálisan kezelhették dolgukat, mesterségesen akarták előrerántani a fejlődést. De azért sok a kíváló ember is közöttük, különösen a mérnöki tehetségeket vonzotta ez a pálya. Többen kíváló szakírók, mint pl. a két Savary is. A XVIII. sz. reformerei, fiziokratái között nagyszámmal szerepeltek.

Tehát egységessé lett szakhivatások, amelyek a céhi szervezetek, jogok tömkelegében az okszerűt, hasznosíthatót keresik, – s még sincs hatalmukban, hogy ily célokból a kézművességet megfosszák biztos helyzetétől. A céhelőljáróságból kialakult office-nak hivatása marad az exisztenciák védelme ezután is. A kormányzat kifelé gyors ipari hódítást akar, de koncepciója mélyről, a kézművesosztály biztosításából, emeléséből indul ki. Szeretne nagy, hódító vállalkozásokat, de maga is akadályozza ezt, amikor mégis átveszi, általánosítja a céhszerű szabályokat.

Colbert óriási arányú iparszabályozásai tehát ismét az adott helyzetből indulnak ki, – kifogásolják is benne az eredeti gondolat hiányát. Ahol virágzó kézművességet találtak kiküldött bizottságai, annak a vidéknek szabályait igyekeztek általánosítani; ahol „okszerűtlennek” látszott a szervezet, de a kézművesség mégis virágzott, ott kivételt tett az általános szabályozás alól. De amikor reglementirozása készen volt, nem akart tűrni ettől eltérő munkát, alkalmat a visszaélésekre, a francia áruk külföldi hitelének rontására. Természetesen elsősorban a szövőipar szabályozásáról volt szó; csak a szövetfestésre kiadott reglement háromszáznál több fejezetből áll, amihez járulnak még egyes vidékek külön szabályai. Nem szűk korlátok tehát. S alapos szabályozás, nem csupán a készárut nézi, hanem magát a munkafolyamatot, az egyes szövésfajtákra megállapítja a fonál minőségét, számát, a szövőszék méreteit, a szerszámok minőségét. Szinte még a munkás mozdulatait is előírja. Az ellenőrök tehát munkaközben többször megjelentek, hitelesítettek, plombálták a gyártmányt. A büntetések szigorúak, pénzbírság, az áru elkobzása, az iparjog megvonása. S társadalmi büntetések is: az árunak, az iparos nevének kipellengérezése, az áru nyilvános feldarabolása, elégetése – valóságos autodafé.

A kézművesnek minden mozdulata fontos államüggyé lett, – ki hitte volna ezt az antik időkben? A modern gazdaságtörténet, amely a kapitalista vállalkozásban látja az iparfejlődés feltételét, a Colbertizmusban csak a hibákat látja. A szabályozás Colbert után még nagyobb arányokat öltött; végül már tényleg juristának s egyúttal technikusnak kellett lennie, aki nem akart ellene véteni. Sok a visszaélés is, hanyag vagy megvesztegetett felügyelők tömegével adták ki, látatlanban, a hitelesítő plombokat. Udvari befolyásosak, lakájok pénzért eszközöltek ki egyeseknek mentességet a szabályok alól. De éppen a rohamosan növekvő, még a divatváltozásra is tekintő szabályozás mutatja a kormány alkalmazkodását a bevált gyártásmódszerekhez; s az ellenőrzés hanyagsága is gyakran inkább a tisztviselőnek megértő engedékenysége volt. A technikai újításoknak nem ellensége a szabályozás, az érdekelt iparvidék elöljáróságára bízza engedélyezésüket.

Amidőn szembeszállt oly iparokkal, amelyek a régieket, virágzókat károsíthatták, társadalomvédő feladatot teljesített, lassú átmenettel akadályozta meg a romboló versenyt. Legnevezetesebb e szempontból a gyapotipar, amely pár évtized mulva forradalmasította Európa egész szövőiparát. Indiából jött a színes, kartonnal nyomott pamutszövet, olcsóságával, tetszetősségével fenyegetve a gyapjúszövetet. A kormány az import ellen fordult, de megengedte, sőt támogatta a hazai pamut szövészetet. Tiltotta azonban a kartonnyomást, a világhírű francia szövetfestészet veszedelmét. És, – szinte hihetetlen, – a pamutiparban a XVIII. sz. végéig Franciaország vezetett minőségre és mennyiségre is. Nem Anglia, melyet pedig a pamutipar tett naggyá, – de csak a szövőgépek feltalálása után. A francia gyarmatokon is hamarább általánosodott a gyapottermelés, mint az angolokon. Nyilvánvaló, hogy a pamutszövészetet épp a francia szabályozás tette versenyképessé a gyapjúval, tartós, jó minőséggel divatkülönlegesség helyett a tömegek olcsó cikkévé; így vehette kezébe azután az angol vállalkozás nagyüzeme.

Az újabb vizsgálatok egyáltalán meglepő eredményekre jutottak Colbert idejének és a XVIII. sz.-nak francia iparát illetőleg, amit a gazdasági liberalizmus eleve is mély hanyatlásban látott. Ilyen az a tény, hogy a gépek koráig a francia vezetett a posztó tömegével is, az angol addig inkább a fínom áruban dolgozott. A fegyvergyártásban is a francia az első, sőt egyáltalán a vasiparban is; kevés a bányája, évi vastermelése mégis kétszerese Anglia-Skóciáénak. Még a népszámhoz viszonyítva is együttjár az angollal; a gyapjúiparban azonban mégis jelentékenyen mögötte haladt. Ezt a francia iparágak nagy sokasága érthetővé teszi. De más tömegiparokban is az élen haladt Franciaország; a francia só, cukor, szappan szinte monopolizálta Európa piacait. Colbert tehát nemcsak a fínomiparra gondolt; de ebben azután tényleg versenyen kívül állott Franciaország. Még a posztóban is; a selyemiparban az olasztól évszázadokra átvette a vezetést. Piperecikkei világfogalmak. Még az üvegiparban is visszaszorította Velence ősrégi fölényét. Colbert egész kémhadjáratot indított a halálos büntetéssel őrzött velencei gyártástitkok megszerzésére, sikerült is munkásokat elcsábítania, megszöktetnie. Ezek ugyan nemsokára gyanús módon meghaltak Párizsban, de ekkor már eltanulták tőlük a titkos eljárásokat. A műiparok számára állította fel már IV. Henrik a Louvre udvari műhelyeit, a céhszabályoktól mentesítve, azzal a joggal, hogy ötévenként mestereket kreálhassanak minden francia városban. A francia ipar, éppúgy mint a hivatalnokság, elejétől nevelő-oktatóüzem is volt, nem csak vállalkozás. A műbútor, a gobelin e műhelyekből hódította meg Európát. Colbert „manufakturái” továbbfejlesztették ezt a rendszert: iskolák és szabályozott nagyüzemek. Mint forráskutató a sivatagban, úgy kereste át az országot megfelelő hely és körülmények után az alapításra. Nagy többségüket magánvállalkozók kezébe adta, állami pénzsegítséggel, kiváltságolással, de szabályozott mintaüzem fenntartásának kötelezettségével. Nem racionális vállalkozás, ezért tagadni szokás, hogy a modern gyáripar előkészítője. S mégis kétségtelen, hogy a részletek ily fínom specializálása, a mechanikus mozdulatok kiválasztása nélkül sohasem lehetett volna a lélektelen gépre bízni a munkát. A manufakturában kvalitásos munkások dolgoztak, gyakran mesterek is; a munkások idővel mesterekként telepedtek szét az országban. Némelyik manufaktura szinte modern kolostor, az együttlakó munkásság magánélete is szabályozott, a munka részletekben fegyelmezett, még a beszélgetést is előírások szabályozták. Néha az ilyen iparüzem valósággal feudális vár, falakkal-árkokkal, livrés őrökkel; a legelőkelőbb manufakturák a király címerét viselhetik. A személyzet külön bíráskodás alatt áll. Némelyiknek munkáslétszáma az ezer körül járt, de ebből túlnyomórész házimunkás, a manufakturában csak a végső, fínom részleteken dolgoznak.

Ha a világ iparfejlődése a régi utakon haladt volna tovább, beteljesült volna Colbert álma, Franciaország lett volna a legnagyobb ipari hódító hatalom. Nem tisztán az ő érdeméből, mint ahogyan nem is az ő hibája, hogy Anglia felülkerekedett. De nem is az abszolút eredmény a döntő. A lényeges az, hogy a haszonban a kisemberek rengeteg tömege részesedett. A francia osztályképződésnek lényege az, hogy nem a nyers érdekverseny, hanem inkább a társadalmi helyzet elégíti ki az embereket, ez ösztönzi szakszerű munkára. A szabályozás általánosítása lassankint megszünteti a külön céhjogok értelmét, de a társadalom-osztály magával viszi azoknak lényeges tartalmát, a régi önérzettel és megbízhatósággal.

Kétségtelen, hogy a rendszer a szabályozott szabadforgalom alapján áll. Colbert az utak-folyók számtalan hűbéri eredetű vámjogát kérlelhetetlen felülvizsgálattal ritkította meg, a megmaradtakat lehetőleg központokba vonta össze. Próbálkozott a nagy belső vámhatárok megszüntetésével is, de ezek az országrészek történeti különjogaival függtek össze, teljes egységesítésüket csak a forradalom tudta keresztülvinni. Még a mértékek-súlyok országos egységesítése is nehezen haladt előre. A kor nagy műve volt az Atlantit a Földközi-tengerrel összekötő, közel 300 km-es csatorna, bár tengeri hajózásra való el-mélyítését Colbert nem tudta keresztülvinni. A Loire–Szajna-csatorna is az ő alkotása, de befejezését nem érte meg.

Egyébként mindenütt, ahol erőteljes mozgást kellett volna elővarázsolnia, kétségbeesve látta fáradozásainak sikertelenségét. Pedig felhasználta a fejlett kereskedelmi merkantilizmus minden módszerét. Hatalmas flottát építtetett. Az országhatárokat egységes vámvonalakká igyekezett alakítani. Éles tarifa-háborút kezdett Hollandia ellen s amikor fegyverre került a dolog, a köztársaság bekebelezésére is gondolt, de legalább is gyarmatainak elragadására. Nem sikerült, s örök fájdalmára méltányos vámkölcsönösségre kényszerült Hollandiával.

Hollandi mintára nagy kereskedelmi társaságokat alapított, a távoli hajózás minden területére. Egyik sem volt életképes, mert nem a társadalom vállalkozása, hanem csak a kormánytól függő pénzemberek kelletlen tőkebefektetése. A gyarmatosítás haladt, de főként az államhatalom erőfeszítésével. Minden földrészen létesült legalább egy francia gyarmatsáv a holland-angol-spanyol gyarmatok mellett. Amerikában Kanada, Guyana már régibb szerzemény volt s a Kis-Antillák is, a legértékesebb közöttük. Kanadát mesterséges telepítéssel akarta népesíteni, katonaságot is küldött s utánuk hajószámra leányokat feleségül. Tízezer lélekszámnál többet nem tudott itt elérni. Kanadából az angol parti gyarmatok mögött francia prémkereskedők hatoltak az északamerikai kontinens belsejébe; 1682-ben La Salle kétségbeesett elszántsággal lehajózott a Mississippi torkolatáig, birtokba vette az ismeretlen nagy területeket, a király tiszteletére Louisiana néven. Indiában, ahol a XVII. sz. közepéig nem szerepelt a francia, Colbert felvette a küzdelmet a holland ellen, a benszülött fejedelmekkel, a nagymogullal, a perzsa uralkodóval sikeres diplomáciai kapcsolatokba jutott. Elő-India keleti partjain pár francia telep létesült; sőt Hátsó-Indiában, Sziámban is megkezdődött a későbbi terjeszkedés diplomáciai előkészítése. Kínában is próbálkoztak a franciák. A japánok ekkor vették üldözőbe a katolikus portugál térítőket, csak a kálvinista hollandokat tűrték meg; Colbert azt üzente, hogy kétféle vallású francia van, ő csak a hollandhoz hasonló vallásúakat küldi hozzájuk. Afrikában a szenegál partokon létesített telepeket, de a rabszolgakereskedést nem tudta a hollandnak-angolnak kezéből kiragadni. Tartósan kísérletezett Madagaszkárral, óriási agitációval telepeseket toborzott össze, akik ott elcsodálkoztak, hogy dolgozniok kellene és rangkülönbségeken vitatkoztak. Csak a kicsiny Reunio-szigetén virágzott fel a település. Sokkal jelentősebb volt a Levante, Marseille hatalmasan virágzott, bár vállalkozásszerűségének ártott a központi bürokrácia. A levantei francia konzulátusokat, amelyek nyerészkedésükkel ártottak a francia kereskedőknek, újjászabályozta, – de itt, s ez nem szép vonás jellemén, a maga anyagi érdekei is irányították. Nagy terve volt, hogy a régi nagy kereskedelmi vonalat Alexandrián át az Oriensre felújítsa, sőt a Szuezi-csatorna ősi terve is foglalkoztatta. Itt otthonosabb talajon dolgozott a francia ipari expanzió, mert kevésbbé érvényesülhetett az erőszakos kereskedelmi vállalkozás, de a nagy társaságok, Colbert alapításai, egynek kivételével már életében feloszlottak s csak a fegyveres flotta tekintélye biztosította a francia kereskedelem szabadságát a távoli tengereken. A francia forgalomgazdaság ereje mégiscsak a közvetlen ipari hódítás maradt.

Üres szóvirág az, amit a történetírás magával hurcol: hogy XIV. Lajos az udvar fényébe csábította a nemességet s ezzel tette jelentéktelenné és szegénnyé. A nemesi rend amúgy is szűnőben volt, osztállyá alakulóban. Colbert már merészkedett a nemesség egész állapotrajzának összeállítására is, nemcsak a vagyonnak, hanem mindenki jellemének, társadalmi helyzetének, a paraszttal való bánásmódjának szempontjából is. Elsősorban az igazolatlan nemesek adómentességének visszavonása a célja, másrészt azonban néha százszámra árulta a kormány a nemeslevelet, valósággal nyilt pályázattal: A született nemesség a vak véletlen dolga, – írja a hirdetmény, – igazán megérdemlett, ha a királlyal szemben való áldozatkészséget jutalmazza.

Már a papság az egyedüli rend, amelynek országos szervezete van s külön gyűlései, de az egyházra is már inkább csak a klérus elnevezés illik. Colbert valószínűleg szívesen rátette volna a kezét az egyházi vagyonra is, fizetéses office-okká alakította volna a főpapi tisztségeket. Általános vagyonösszeírást kezdett, ami elvégzetlen maradt, de jogcímet adhatott az egyház „önkéntes adományainak” állandó emelésére. Bizonyára az egyháznak ez államhivatalszerű elképzelésével függött össze a mind erősebb törekvés, hogy az ország teljes vallásegységét helyreállítsák. Különösen Colbert után, amikor Louvois, a katonaember jutott vezető szerepre. De a király itt sem volt felületes, roppant szorgalommal olvasta a vallásos vitairodalmat, latin tudását is e célból tökéletesítette. A gallikánizmus ekkor alakult ki végleges tanná, a király egyházi főfelügyeleti jogának éles körvonalazásával, amely a pápát szinte csak tiszteletbeli felsőségnek hagyta meg. A klérus 1682. évi gyűlése kötelező erőre emelte e tételeket, minden paptól esküt követelt reájuk. Évekig lázban égett az ország, a pápa több főpapot kiközösített, a király kinevezettjeitől megtagadta a beiktatást. A papság köréből lázadó hangok hallatszottak a pápa ellen, egyházszakadás látszott készülőben, európai üggyé vált a dolog. A magyar klérus pápához hű nyilatkozatáról például hetekig tárgyaltak a Sorbonne ülésein, a parlament és a minisztérium bevonásával. Kiélezte az ellentétet a pápa Habsburg-barátsága, a török kiűzésének nagy céljai miatt. A vallásviták mélységeit azonban már hiába keresni, a szónoklatok hangosabbak, mint a szenvedélyek, a római és a párizsi diplomácia végtelen hosszú és udvarias iratváltással ütött egymáson egy évtizedig – s ekkor, 1693-ban, nagyjából mégis engedett a király. A janzenizmus vitái már mélyebbek voltak, a lelkület szabadságának problémáival, szemben a külsőséges szentség-használattal. Egyelőre közös formulát találtak, amit a janzenista hajlamú papság is aláírhatott s a király érmet veretett e vallásbéke emlékére. De a küzdelem mégis tovább folyt, végül a királynak állítólag iratokat mutattak be, amelyek a janzenisták köztársasági szelleméről tanúskodtak. Erre a Port-Royal körét végleg feloszlatták, 1710-ben a kolostort is lerombolták, sokan a Bastilleba kerültek. Vallásszakadásra azonban egyik áramlat sem törekedett, az egység alatt vélte a racionális szellem a legnagyobb szabadságot.

S minél elvontabb az államegység, annál abnormisabbnak látszott a protestantizmus külön intézményessége. Bizonyos, hogy a hugenották is gyakran tüntetőleg éltek kiváltságaikkal s nagy volt közöttük a társadalmi összetartás. Veszélyesek azonban nem voltak, az államot mindig híven szolgálták. Mégis mindjárt az uralkodás elején megkezdődött szorításuk, a kormány magatartása mind ridegebb lett velük szemben. A király nem akart jogfosztást, hiszen még az ő idején is megújították a Richelieu által módosított nantes-i ediktumot. De átmagyarázták e törvényt, elvették azokat a templomokat, amiknek építésére betűszerinti jogosultság nem volt bizonyítható, kizárták a hugenottákat a közhivatalokból, mert a törvény csak alkalmazhatóságukat biztosította s nem alkalmazandóságukat, végül már a szabad pályákon, ügyvédin, orvosin stb. is korlátozták őket. A térítés propagandája folyt közben, Bossuet bizonyítgatta, hogy a két hit között nincs is lényeges különbség. Bizonyos, hogy a király és miniszterei, Colbert kivételével, meg voltak győződve a könnyű sikerről. A király egyre vallásosabb lett, kezdte bánni, ha nem is beszüntetni földi bűneit, – és Saint Simon szerint ő „mindig szerette a mások hátán elvégezni a maga penitenciáját”. Az áttéréseket pénzzel jutalmazták, külön állami pénztárt állítottak e célra, a gyermekeket, kik nem éltek szüleik keze alatt, kitérítették, majd egyenesen e célból vontak el gyermekeket a szülői nevelés alól. Minthogy „nincs már vallásviszály”, a vegyes parlamenti kamarákat beszüntették. A klérus meg özönével küldte a jelentéseket a protestáns lelkészek izgató beszédeiről, erőszakos térítéseikről; a protestáns hitre térést aztán száműzetéssel kezdték büntetni. Majd Louvois, a cél bevallása nélkül, katonaságot, dragonyosokat szállásolt protestáns házakba, talán a király egyenes hozzájárulása nélkül, mert ő több esetben le is tiltotta e „sarkantyús üdvözítést”. A hugenották aránylag csöndben tűrtek, 1685-ben utolsó, megrázó könyörgéssel fordultak a királyhoz. Megállani azonban már nem lehetett, magát az ediktumot kellett megsemmisíteni, lehetetlen volt már tízezrek áttérését pénzzel, adómentességgel jutalmazni, azonfelül pedig az áttértek tömege talán még félelmesebben gyanús maradt, mint a hitükhöz ragaszkodóké. A nantesi ediktumban csakugyan voltak kifejezések, amelyek ideiglenesnek mutatták rendelkezéseit, amig helyre nem áll a vallás egysége, 1685-ben erre hivatkozva történt visszavonása: oly sokan tértek át, hogy szükségtelen már a régi viszályok ez emlékének fenntartása. A vallásgyakorlatot eltiltották, a templomokat elvették, lerombolták, a lelkészeket száműzték az országból. Törvényesen mindenki katolikus lett, de kifejezetten tiltották a csöndes protestáns meggyőződés üldözését. A kivándorlást kegyetlenül büntették, szinte felségárulásnak fogták fel. Az összes hugenották számát egy-másfélmillióra becsülték, pár évtized alatt néhány százezer a tilalom ellenére is külföldre menekült. Többnyire munkás hivatások, nagy csapás tehát a francia gazdasági életre, bár semmiesetre sem oka a későbbi hanyatlásnak. A francia közvélemény azonban általában helyeselte, sőt ünnepelte az eseményt. A későbbi kormányok, még a felvilágosodás idején is, féltő gonddal őrködtek a nagy mű végleges sikerén s a példát és módszereket lehetőleg követték Európa többi államai is. Az üldözés, a nagy roham után, mégsem volt fanatikus, számos nyílt protestáns maradt meg a szabad intellektuális pályákon, sőt sokan a nagy magisztrátusokban is.

A közönség is tapsolt a nagy egységnek s mégis elejétől zúgolódott a miniszteri mindenhatóság ellen. A helyi-rendi gyökereiktől elválóban lévő társadalomosztályok, különösen a vezető, intellektuális rétegek szabad mozgásra vágytak. És az egység mind nagyobb hatalomkifejtésre, mind impozánsabb fényűzésre ösztönözte a királyt és a kormányzatot. Versailles hosszú építkezésein húszezernyi munkás dolgozott, a palota fenntartása 1900 körül is másfélszázezer frankba került évente. A szervező rendelkezések mindinkább a fiskálizmus irányaiba tolódtak el. Nemcsak nemesleveleket, hanem mesterjogosítványokat is kezdtek tömegével árulni s általában minden tisztséget; ezerszámra kreáltak új hivatalokat, hogy eladhassák; igen gyakran azért, hogy azok a testületek, amelyek számára terhes lett volna az új hivatalok működése, rögtön visszavásárolhassák, „bekebelezhessék” azokat. Végül mintha már minden szabályozás, ellenőrzés, hitelesítés egyedül az illetékek szaporítása céljából történt volna. Éles összeütközések napirenden voltak. A forradalomutáni korszak már csak elítélően tudott szólni a Colbertizmusról, mindent megállító, korlátozó rendszernek látta. S az egész abszolutizmust elnyomatásnak, királyok és miniszterek önkényes uralmának, az angol kormányzat felelősségteljes működésével szemben.

Pedig valószínű, hogy valami „alkotmányos” ellenőrzés is nagyjából beleegyezett volna a király háborúiba, amelyeknek, a spanyol örökösödési háborút kivéve, nagyjából a nemzetállam kikerekítése, a nemzetgazdaság külső érvényesítése volt a céljuk. Talán Versailles-on kívül helyeselte volna a nagy középítkezéseket is. A pénzügyek terén bizonyára új s új adókkal kellett volna a politikai képviseletnek az állam zavarain segítenie. S a fiskálizmus elsősorban mégis az erősebb felső osztályokra nehezedett, a hivataleladásnál nyíltan hirdette is ezt az elvet. A taille, a nép adója, XIV. Lajos idején alig emelkedett, Colbert alatt valamivel csökkent is; a közvetett adók nagy kifejlesztése is eredetileg a forgalomgazdaság megterhelése. A pénzgazdaság terjedésével kétségtelenül egyre jelentéktelenedett a paraszt földesúri adója. A háborúk tartalmára általános jövedelemadót vezetett be a kormány, amit szent ígéretei ellenére a békében is fenntartott; ez csaknem végét jelentette a privilégizált rétegek adómentességének. De végeredményképpen mégis a parasztra nehezedett az új terhek jórésze. A jövedelemadót egyes városok polgársága, vidékek nemessége igyekezett, a klérus módjára, egyetlen összeggel megváltani, amit a megszorult kormánytól előnyösen kialkudott; az állandó adófizető mégis csak a paraszt maradt. A közvetett, forgalmi-fogyasztási adókat is végeredményképpen jórészt a parasztra hárította át a pénzgazdaság, annál olcsóbbá szabván a termények árait. De az állam nagy céljai a parasztmunkát is erősebben igénybevették, mint régen, különösen a várépítéseknél. A főurak is igyekeztek a robotokat feleleveníteni, ők is valami nagyot akartak, legalább nagyszerű kastélyokat. Az intendánsok mind a paraszt nyomoráról írtak jelentéseikben, a király rá is jegyezte a lapszélre: „A nyomor igen bánt engem”. Valószínű mégis, hogy a paraszt helyzete általában nem romlott, csak kirívóbbá lett szegénysége a felsőbb rétegek színtemelkedése mellett. Talán csak a legszegényebb parasztság szorult még lejjebb, a módosabbak jobban érvényesülhettek.

De szinte megfoghatlan az, hogy még Colbert kitartása sem tudott rendet teremteni az állam pénzügyeiben. Összefoglaló kimutatásaiban minden egyezett, világos volt a helyzet, valójában azonban mesterségesen egybeillesztett adatokkal. Röstelte maga előtt is, hogy e téren csődöt mondott a tiszta ész munkája. Lehetetlen feladat volt ez; a francia állam jövedelmei kiszámíthatlanok maradtak mindig az anszien rezsim alatt. Minden államszerv s minden pénzügyi „office” is húsból-vérből való egység, minden jövedelem kiboncolhatlanul bele van fonódva egész funkciójába, amely mindegyiknél teljes adminisztráció, bírói, végrehajtó, szabályalkotó feladatok együttese. A kormányzat alig tehet egyebet, mint felbecsüli egyes pénzügyi hivatalnokságok várható jövedelmét s adóbérletkéni beszedi ezt tőlük. Ilyen különben az egész társadalomszervezet, a munka jövedelme mindig mindenki más résztvevőnek munkájától függ s az egésznek minden társadalmi szempontot is magába foglaló adminisztrációjától. Itt nem keletkezik a forgalomgazdaságban összefüggő, általános pénzhálózat, nem alakulnak bankok, részvénytársaságok, mint Angliában. A pénznek itt nincs külön dinamikája. Valami általános impresszió s reménység az alap az államkölcsönök méretezésében; az államadósság a XVIII. sz. elején kezdett milliárdokban beszélni. Csak az a bizonyos, hogy a nagy fináncvilág akkor még politikai befolyásra nem jutott, az államügyekbe nem avatkozhatott, a társadalomtól eléggé megvetett világ maradt, csak a felvilágosodás idején látni már a pénzembereket a szellemi vezetés köreiben.

Kétségtelen, hogy a nagy hibák a társadalomszervezet „hibái”. Minden munkaszervezet teljes társadalomszervezet, nem lehet a pénz szerkezetére áttolni. A merkantilizmusnak egyik sarkalatos tétele, hogy minél több pénzt von magába az ország a külföldről, annál nagyobb a jólét, annál lendületesebb a munka. Ez azonban a francia társadalomra igen kevéssé volt alkalmazható. Itt csak minden alakulásnak mind fínomabb analizisével lehet általános összefüggésekhez, egységesebb erőkifejtésre jutni. Colbert így gondolta, de mégsem volt egészen filozófus, nem folytatta a legáltalánosabb alapelemek logikai kielemzését, csak addig, amíg a pénz és munka valahogyan találkoztak. A modern európai forgalomgazdaság legmélyebb határáig lejutott ezzel, de nem az európai társadalmasodás mélységéig. Elgondolása a pénz és a munka alapjain remélte óriási, hódításra alkalmas szerkezet kiépítését; ami ezen kívül társadalmias vonatkozás, azt gyűlölettel nézte. Vele gondolkozott az egész intellektualizmus is, sőt az ő elmélyülését is sokalta, gyorsabb mozgást kívánt. A többi európai társadalom szervezete; versenye is gyorsabb mozgást parancsolt. A nyugodt, lassú fejlődés csak akkor maradt volna jogosult, ha minden társadalom és állam a franciáéhoz hasonló alapokon rendezkedett volna be. A társadalmias szakmunkát csak így nem nyomhatta volna el a vállalkozásnak versenye. Sőt talán az egész földkerekség hasonló társadalomszervezete lett volna szükséges a lassú, méltányos fejlődés biztosítására. A Colbertizmus alaphibája az volt, hogy merkantilizmus volt, kereskedelmet akart, hódító eszközökkel.

Franciaországnak nincs külön, a társadalomszervezettől elvált gazdasági szervezete, ez alapon nem lehetett általánosabb érdekközösségeket összefogni. Még nagy politikai érdekközösségek sem alakulhatnak ki, nem szervezkedhetnek pártokká, amíg az osztályképződés egészen be nem teljesedik. Közös érdekek, célok híján annál csapongóbb, szabadabb a kritika, a káröröm a kormányzat bajain. Egyelőre csak csípős fölényesség az öreg király konzervativizmusán, senki sem tudja már, hogy milyen forradalmár volt ifjúkorában. A művészetek is egyelőre csak rokoko-játékba mennek át, nem feszül erő bennök. A magisztrátusból gáláns hivatalnok-típus lesz, a művelt papságból fínom, társaságbeli abbé, a nemestisztből is olvasott, szellemes hőse a társaságnak. Csak aki külföldre menekült, hugenották és mások, fordulnak gyűlölettel a király és rendszere ellen. Becsempészett irataik közkézen forognak, hiába nap-nap után rendőri razzia a boltokban és nyomdákban. A király, aki a társadalom tényeinek okszerű összefoglalásával maga segítette a szabad racionális szellem kialakulását, magára maradt, túlélte kortársait. Túlélte saját családját is. Fiai, unokái elhaltak mellőle, gyermek dédunokájára várt öröksége. Metresszeitől sok fia-lánya született, akiket elismert gyermekeinek, rangban a törvényes vérbeli hercegek mögé sorolva őket. Most már csak Maintenon asszony, akivel csöndben meg is esküdött, az igazi bizalmasa, vallásos buzgalmával vigasztalója. A király még mindig maga intéz mindent, fontos ügyekben maga ír és diktál, csodálatos aktivitás, hiszen 1700-tól körülbelül ő kormányozta Spanyolországot is. Csak egy esetet említenek, hogy elszunnyadt a tanácsban s akkor is lábadozó beteg volt. Halála után lomha belső mozgásnak indult az óriási francia államtest, amelynek pedig nem az erők szabad mozgalmában, hanem a szerkezeti építkezésben rejlett fejlődésképessége.