NEGYEDIK KÖNYV: A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD

ELSŐ RÉSZ: A FELVILÁGOSODÁS KORA

ELSŐ FEJEZET: AZ EURÓPAI ÁLLAMOK A XVIII. SZÁZAD KÖZEPÉIG

MINTHA egy emberöltőre megállott volna Európa robusztus fejlődése. Háborúk vannak, de nem évtizedes, általános küzdelmek. Kongresszusok, alliánszok teszik veszélytelenné az egyes háborúkat az európai egyensúly számára, – amely az utrechti békeokmányokban szerepelt először hivatalos elvként. A francia Dubois, Fleury, az angol Walpole, a spanyol Alberoni, az osztrák Savoyai Jenő, mind szívesebben maradnak a diplomáciai alkunál, ha nincs magától kínálkozó alkalom a gyors háborús sikerre. A dinasztikus szempontok ismét általános szerephez jutnak, de már nem a hódító nagyság képviseletében, csak a család tagjait akarják kisebb-nagyobb fejedelemségekbe elhelyezni. Az egyensúlyra kedvező ez a felaprózódás, a küzdelmek nem végzetesek. Az államokon belül az osztályképződés símává tette az abszolutizmus nemrég oly súlyos technikáját. Most már csaknem egész Európában új szerephez juthat a nemesség, nem veszedelmes már sem a királyra, sem a polgárra, születésének magassága könnyedén emeli fel a vezető pozíciókra, amelyeknek hatásköre azonban most már nem függ viselőjük előkelőségétől. Elemi módon felnyomuló történeti erők helyett egyéni sorsok játékos emelkedése-süllyedése a végleg kialakultnak látszó társadalmakban.

Inkább csak Európa szélein vannak élénkebb mozgalmak, összeütközések. A török kezdte, nem nyughatott meg századvégi nagy veszteségeiben. 1715-ben Velencétől visszafoglalta Moreát és Korfut is ostrom alá vette. Ausztria beavatkozott, Savoyai Jenő ismét a seregek élére állott. 1716-ban Péterváradnál 1717-ben Belgrádnál megverte a törököt. A paszarováci békében, 1718-ban, Ausztria elérte mindenkori legnagyobb kiterjedését a Balkánon; nemcsak egész Magyarország, hanem Szerbia jó része és Kisoláhország is hatalma alá került. Velence elvesztette Moreát, de Korfut és dalmát birtokait megtartotta és ismét belehelyezkedhetett régi kereskedelmi kiváltságaiba a Török-birodalomban.

Az osztráknak azért kellett megbékülnie a törökkel, mert a másik déli birodalom, Spanyolország, 1717-ben szintén fegyverrel akarta visszaszerezni a közelmultban elvesztett Szardíniát és Sziciliát. Az első spanyol-Bourbon, V. Fülöp (1701–46) gyenge uralkodó, kedélybetegségre hajló, a kormányt második felesége, Pármai Erzsébet vitte s vezetőminisztere, Alberoni, egy piacenzai vincellér fia, aki a királynő környezetében a bíborosságig emelkedett. Kétségtelenül voltak mélyebb céljai is kormányzatuknak, de a korszak is magával hozta a grandok szövetkezéseinek eljelentéktelenedését, Aragonia és Kasztilia kortezeinek egységes országképviseletté való összevonását, a tudományok pártolását, akadémiák alapítását. Ez már azonban a szokványos „szellemi vezetés”, nem a társadalomszervezet mély átdolgozása. A háborút azért kezdték, mert a spanyol trón V. Fülöpnek első házasságából született fiára várt s Erzsébet a maga fiainak is fejedelemségeket akart szerezni. Itáliában a volt spanyol birtokokon kívül Erzsébet, leszármazás révén, igényt tartott Pármára és Toszkánára is, minthogy a Farnese- és a Medici-dinasztiák kihalóban voltak. Ezzel a spanyol ismét ura lett volna Dél-Európának. Ausztria, Franciaország, Anglia, Hollandia alliánsza állott fegyverbe a kísérlet ellen, az angol flotta végzett a spanyollal, francia seregek nyomultak az országba, a sziciliai-szardíniai sikerek ellenére veszve volt az ügy, Alberoni megbukott. A hágai béke 1720-ban helyreállította az utrechti egyensúlyt, csak Erzsébet fiának, Don Carlosnak pármai-toszkánai örökjogát ismerte el. Ausztria Sziciliát átvette Savoyától, helyette Szardíniát adta; kisebb érték, de közelebbi egységben a kicsiny olasz királysággal.

Ausztriában VI. Károly (1711–40) a kor szintjén álló kormányzattal dolgozott. A protestánsokat a franciáknál ismert eszközökkel, bár kevésbbé merészen, visszaszorította. Nagyarányú népesítési politikával szerb tömegeket hozott a visszahódított magyar területre s mind nagyobb számban német telepeseket is; Trieszt s Fiume útjainak kiépítésével akarta az osztrák tengeri kereskedelem alapjait megvetni, egyúttal pedig Belgiumban, Ostendében is kereskedelmi társaságot alapított, mely a holland zárlat-jogok ellenére is biztatóan kezdte meg működését. Külpolitikája dinasztikus, de csak védekezés, hosszú keserves diplomáciai munkával, a monarchia szétosztása ellen, ami fiúörökös híján fenyegetett. Leányának, Mária Teréziának öröklésjogát, a Pragmatica Sanctió házitörvényét, országaival elismertette; de igényt tartott a részesedésre a szász és a bajor trónörökös is, I. József két leányának férje. Anglia, Hollandia, Poroszország, majd Franciaország is az osztozkodást kívánta, Ausztria ezzel szemben a spanyol szövetséget kereste. A dologból egyelőre nem lett nagy ügy; csak a spanyol támadt neki, jó alkalmat vélvén, Gibraltárnak (1727), Ausztria nem állott melléje. 1729-ben a spanyol és angol is megegyezett, 1731-ben az angol és holland is elismerte a Pragmatica Sanctiot az osztendei kereskedelmi társaság megszüntetése ellenében, majd 1732-ben elismerte a Németbirodalom is, a szász, a bajor és a pfalzi választó kivételével.

Csak epizód maradt egy orosz seregnek a megjelenése Németországban, Mecklenburg-Schwerin fejedelmének, Nagy Péter sógorának segítségére az ellene támadt rendekkel szemben. Az észak-német fejedelmek elvonulásra késztették az oroszt, aztán ők akartak osztozni a fejedelemségen, de nem tudván megegyezni, inkább meghagyták önállóságát. Az orosznak egyelőre még Lengyelországgal volt dolga, hogy azután közvetlenül beállhasson a nyugateurópai együttesbe.

A lengyel trón francia jelöltje II. Frigyes Ágost halála után (1733) ismét Leszczynski Szaniszló volt, akinek leányát XV. Lajos vette feleségül; Ausztriáé ismét a szász választó, III. Frigyes Ágost. A szász mellett volt az orosz is, seregei megjelentek az országban, Leszczynskinek parasztruhában kellett menekülnie. Maguk a lengyelek keveset számítottak, pártjaik ellensúlyozták egymást. Az angol pártalakulásnak az ő alkotmányukban a konföderáció felelt meg; a széles kisnemességet a liberum veto védte volna meg a nagyok ellen, ami miatt egy félszázad alatt 48 országgyűlés oszlott el „szétszakítva”, csak 7 jutott el a törvényhozásig. A külföldi segítségkeresés ellen most is kegyetlen törvényeket hoztak, de azért az új király, III. Frigyes Ágost idején is a Potocki-család vezetése alatt álló francia és az Czartoryski-család vezetése alatt álló orosz párt küzdelméből állt a politikai élet.

Ausztria–Oroszország lengyel sikere még 1733-ban gyorsan lezajló háborúba keverte Európát. A francia veszélyesnek látta Lotharingia birtokára azt is, hogy Mária Terézia férjének Lotharingiai Ferencet szemelték ki. Felújultak Dél-Európa kérdései is, Spanyolország, valamint Szardínia a francia mellé állott. A francia hadsereg fölénye kétségtelen, Lotharingiát rögtön elfoglalta; a spanyol is Nápolyt–Sziciliát. Az orosz sereg az osztrák mellett most már a Rajnánál is megjelent, bár még jelentéktelen szereppel. Az 1735. évi bécsi békében Lotharingia francia birtok lett, egyelőre Leszczynski fejedelemsége, de csak mint a francia király apósának apanázsa, a Németbirodalom jogainak végleges feladásával. Lotharingiai Ferencet Toszkánával kárpótolták, amit 1737-ben, a Mediciek kihalása után, birtokába is vett, azután pedig Habsburg-szekundogenitura lett a fejedelemség. Nápoly-Szicilia a spanyol Bourbonok szekundogeniturája lett, Don Carlos (III. Károly 1735–59) királysága. Itáliából közvetlenül idegen, osztrák kézen csak Milánó maradt s egyelőre a kicsiny Párma-Piacenza. A szárd királyság ismét határterületeket kapott.

Ausztria hatalma a Balkán felől is visszaszorult. Oroszország 1736-ban háborút kezdett a törökkel, Ausztria csatlakozott hozzá, seregei a szerb-albán felkeléstől segítve már Nisnél jártak, de aztán a a török kerekedett felül, Belgrádnál döntő győzelemmel. Az 1739. évi belgrádi békében Ausztria elvesztette szerb-oláh tartományait, a régi magyar határok közé vonult vissza. Az orosznak is meg kellett elégednie Azow birtokával.

Svédországban XII. Károly halála után, I. Frigyes (1720–51) idején, a franciabarát „kalaposok” és az oroszbarát „süvegesek” küzdöttek egymással. Dániában IV. Frigyes franciás, fényűző, de parasztot védő jólétállamát IV. Keresztély (1730–46) szigorú erkölcsrendészeti állammá akarta reformálni, de a patricius-nemesség felülkerekedett, a franciás szakkormányzat eltünt, s el a parasztvédelem is.

Háború nélkül is egyre emelkedett Poroszország jelentősége. I. Frigyes Vilmos (1713–40) feloszlatta apjának, az első királynak, fényes-könnyelmű udvarát, polgári erkölcsöket parancsolt, a hercegnőket is házimunkára kényszerítette. Zsarnok otthon s az államban is, nyers katona, de józan realitással: „Engedelmeskedni és nem rezonirozni!” Egyedüli szórakozása a „tubákkollégium” söröző társasága, nyers tréfák között is emelkedett lelkületű, önfeláldozásra kész bizalmasok köre. A királyi birtokokat államjavaknak nyilvánították, a polgári és katonai közigazgatást egybeolvasztották, a nemességet, nagy méltatlankodására, a régi hűbéri lovasállítás helyett állandó adózás alá vették: „Én eljutok célomhoz és stabilizálom a szuverénitást és szilárddá teszem a koronát, mint valami rocher de bronze-t!” Józan népesítő-merkantilizmus, különösen a salzburgi érsektől kiűzött protestánsok ezreinek letelepítése; a földművelés emelése céljából parasztvédelem is, a földjükből való kitelepítés megakadályozása. Az állambirtokokon a személyileg függő jobbágyságot is megszüntették. Európa legfegyelmezettebb hadserege, külsőleg is imponáló mintakép, válogatott „hosszú legényeivel”, magas, fényes bádogsüvegükkel. De a háborútól tartózkodott a király; hadserege, államának rendje csak szavát súlyosbítja az „egyensúly” Európájában.

Oroszország ezidőben az egyedüli igazi expanzív hatalom. Pedig belső története Nagy Péter halála után igen viszontagságos. A nagy cárnak kegyence, Mensikoff, I. Katalin cárnőt (1725–27) segítette a trónra az ó-oroszok jelöltje, a halálra kínzott Alexejnek fia, Péter ellenében. Arisztokrata titkos tanácsot állítottak Nagy Péter hivatalnok-szenátusa fölé; amelyik párt ura e tanácsnak, ura az országnak is. Katalin halála után maga Mensikoff kiáltatta ki a kiskorú II. Pétert cárrá (1727–30), magát pedig régenssé, állítólag a cárnő hamisított végrendelete alapján. De Dolgoruckij herceg az ó-oroszok élén megbuktatta s Szibériába küldte őt; konzervatív irányt hirdetett, a székhelyt is Moszkvába tette át. A cár korai halálával kihalt a Romanowok férfiága. A főúri érdekeltségek Nagy Péter leányának fiát Annát (1730–40), a kurlandi herceg özvegyét emelték a trónra, a birodalmat választó-császárságnak nyilvánították és a titkos tanács határozataihoz kötötték az uralkodó kormányzatát. De Anna cárnő külföldi bizalmasai, Biron kurlandi nemes és két német, Ostermann a külügynek, Münnich a hadügynek vezetője, szétugrasztották az ó-orosz pártot, amit az alsó nemesség is helyeselt, eltörölték a titkos tanácsot és a székhelyt Pétervárra vitték vissza. A lengyel trónra az orosznak jelöltje került, a Rajnánál orosz sereg harcolt a francia ellen, osztrák szövetségben. A török háborúban (1736–39), Ausztria szövetségében, Münnich a katonák ezreinek kíméletlen feláldozásával elfoglalta a Fekete-tenger partjait, benyomult Moldvába; de az osztrák vereségek és a nyugati hatalmak ellenzése miatt a békében csak Azow maradt meg az orosz, birtokában. Anna cárnőt, végrendelete szerint, egy unokahúgának kiskorú fia, III. (IV.) Iván (1740–1741) követte a trónon, Biron régensségével. De Ostermann és Münnich Szibériába küldték Biront, hogy azután maguk között vesszenek össze. Az ó-oroszok sikerrel izgattak az idegenek uralma ellen, a francia követ és egy francia udvari orvos pénzelte pártjukat, mert a kormányzat az osztrák örökösödési háborúban Ausztriához hajlott. Az ó-oroszok jelöltje Nagy Péternek eddig mellőzött legifjabb unokája, Erzsébet volt. A gárda megnyerése, egy merész éjszakai csíny a cári trónra emelte őt (1741–62). Münnich és Ostermann Szibériába került, a gyermek Iván cár szigorú őrizet alá, egész haláláig. Erzsébet cárnő idején kegyencek parancsoltak az államapparátus fölött. Akár Moszkvában a székhely, akár Pétervárott, akár erős uralkodó, akár párt kormányoz, mindenképpen élesen vágnak bele az uralmi szervezet kötelékei az óriási, szervetlen társadalomtestbe. Az Okcidens, amikor a részek alapos kidolgozása helyett nagy összefoglalásra tért át, maga idézte fel, hogy addig tehetetlen tömegek zúduljanak reá s késztessék külsőleges versenyre a társadalmakat. Az osztrák örökösödési háborúval kapcsolatban 1741-ben a svédek megtámadták az oroszt, súlyos vereséget szenvedtek, az 1743. évi békében újabb területeket kellett átengedniök a Finn-öböl vidékén. S Európán kívül is: az orosz előtörése Perzsia felé már egyik oka annak, hogy az indiai gyarmatosítás módszerei megváltoznak, az angol-francia kereskedelmi település gyarmati imperiálizmussá alakul át.

A nyugati nagy államok élete sem mutat erőteljes vonásokat. Franciaországban a nagy király halála után a felszabadulás érzete. XV. Lajos (1715–74) ötéves gyermek, nagybátyja, Orleánsi Fülöp a régens. A szakminiszterek „zsarnokságának” mindenki véget akart vetni, tanácsokat alakítottak ügyköreikre, az angol minisztériumokhoz hasonlóan; s e tanácsokban a főnemesség vezetett. A parlamentek visszakapták teljes remonstráló jogukat. A városelöljáróságokat is lehetőleg a választás alapjaira igyekeztek visszahelyezni.

Tehát mozgás, az erők képviseleti érvényesülése a szakszerű bürokrácia helyett. Pár év mulva mégis minden tanácsban egyetlen hivatalnok vezette az ügyeket, a nemesek nem értették s nem kedvelték a hivatalnokmunkát; aztán fel is oszlatták a tanácsokat. A pénzügyi rendeletek ellenzése miatt a párizsi parlamentet egyidőre vidékre száműzték, a bretagnei parlamentet, amely az ottani rendi képviselettel együtt külön spanyolbarát politikát kezdett, megbüntették. Ismét mindenható szakminiszterek kormányoztak, Dubois abbé vezetésével, aki egy vidéki orvos fia volt s mint a régens nevelője tanult bele az ügyekbe. Csakhamar bíborossá lett, meggazdagodott s szabad erkölcsökkel élvezte jósorsát. A főurak söpredéknek nevezték őt, pedig nagyszerű munkaerő volt és meglehetősen a maga kockázatával óvta meg az országot a dinasztikus-hódító politikától, a közhangulat ellenére állott az angol és az osztrák mellé, amikor a spanyol Bourbonok Itália megtámadásával akarták megzavarni az utrechti béke egyensúlyát.

Orleánsi Fülöp művelt, de léha ember volt; Dubois-val egy évben (1723) halt meg váratlanul. XV. Lajos ekkor már serdülő ifjú, rokonszenves jelenségnek látszott a két cinikus államvezető mellett. Valójában elkényeztetve nevelték, oktatója, Fleury abbé, féltette a megerőltető tanulástól. Unott és indolens, kedvtelése nagy művészek festményeiből az alakok gondos kinyírása, továbbá szelíd madarak, őzek sajátkezű megfojtása. Pár évig Bourbon herceg volt a vezetőminiszter, durva, képzetlen ember, akinek legfőbb gondja, hogy a királynak mielőbb fia szülessék, mert különben a gyűlölt Orleáns-ág kerülne a trónra. Ezért a király gyermek-menyasszonyát, a spanyol infánsnőt, hazaküldte Madridba és Leszczynski Máriával házasította össze XV. Lajost. Bourbont Fleury abbé szorította ki helyéről. Ez vidéki kishivatalnok fia; nemsokára bíboros lett és tizenhét évig, 1743-ig a francia állam vezetője. Szintén az európai egyensúly embere, a lengyel trónkérdésből keletkezett rövid háború kivételével, – amelyben megszerezte Lotharingiát, – állandó békét élvezett az ország.

Amikor, XIV. Lajos halála után, nagy volt a buzgalom a kormányzat tanácsszerű megelevenítésén, a pénzügyi bajok kiküszöbölését is az állam és a társadalom mozgalmas kölcsönösségétől remélték, ami az angol államháztartást oly fejlődőképessé tette. Felszólítottak mindenkit tervek beadására, külön hivatalt állítottak ezek megvizsgálására – a közönség szerint „az álmodozások büróját”. S eztán következett a nagyszerű, modern pénzügyi kaland, Orleáns régensségének legemlékezetesebb eseménye. Egy Law nevű skót bankember Európa minden nagy bankjának tanulmányozása után rájött a gazdasági élet általános megelevenítésének titkára: az egész nemzetgazdaság, maga az állam alakuljon át óriási bankká, kiáradó papírpénzével mozgasson meg minden munkát s vállalkozást, az ércpénz kötöttségétől megszabadítva. Minden teremtő gondolat s élelmes terv valóra válhat így, az uzsora eltűnik, a bank jövedelmei eltüntetik az államadóságokat is, talán az adókat is. Modern gondolkodás ez már, amely a pénzt a társadalomtól elvonatkozott erőszervezetnek látja. A skót jóhiszemű ember volt; Angliában nem boldogult terveivel, pedig ezidőben ott is járványszerű volt az üres spekulációban való bizalom. A francia kormány is visszautasította a tervet, de magánbankra engedélyt adott Law-nak. Ez a bank a részvényekért elfogadott állampapírokat is, tehát nagy forgalmat teremtett, hiteleivel jótékonyan hatott az üzleti életre. Az állampapírokat elvonta a piacról, az államhitel erősödött. Átengedték hát neki fokozatosan az állam pénzforgalmát, adót is a bank jegyeiben lehetett fizetni, ami egyszerűsítette a pénzügyi adminisztrációt. Jogot kapott amerikai kereskedelmi társaság alapítására is s ez a köznyelven „Mississippi-Társaságnak” nevezett vállalkozás, óriási tőkével, valóban erős lendületet mutatott, a dohány- és a prémkereskedelmet megelevenítette. Végül az állam átvette a bankot, Law pénzügyminiszterré lett. Minthogy a részvényeket részletekben lehetett fizetni és a részleteket ismét részvényekkel is, a bank házai előtt dulakodtak a vásárlók. Ezért a részvények ára felszökött, néha napok alatt megkétszereződött. Az egész ország lázban volt, csak a parlamentek ellenkeztek, székhelyükön nem is mertek bankfiókokat állítani. Amíg az árszökkenés tartott, nagy osztalékot lehetett fizetni. De három év alatt elérkezett a „rendszer” végső határaihoz, most már csak a vállalkozások tényleges nyereségéből lehetett osztalékot adni, ami természetesen nem felelt meg az óriási névleges tőkebefektetéseknek. S azonkívül Law számítását megzavarta az állam, amely mind nagyobb összegeket vont el saját céljaira. Mihelyt a csodahit a részvényekben tünedezett, pánik támadt, a bankárt halálra kereső tömeg dulakodott az utcákon. Law külföldre menekült, szegényen halt meg. Az állam elfelejtette saját részességét a dologban, bírónak lépett fel, azokat, akik bebizonyíthatóan spekulációra vásárolták a részvényeket, vagyonukkal vonta felelősségre. Számos család tönkrement; de sokan megszabadultak régi adósságaiktól, a forgalomgazdaság határozottan megelevenedett. A felvilágosodás embereinek tetszett Law koncepciója, Voltaire szerint azóta intelligens foglalkozás az üzlet Franciaországban.

De eztán mindenféle banktól, részvénytársaságtól ijedezett a francia közönség. Fleury idején munkás pénzügyminiszterek aránylag jó rendbe szedték a pénzügyeket, a pénzértéket stabilizálták, a kereskedelem biztos fejlődést mutatott. Mégpedig a Colbertizmus továbbfejlesztése alapján, a szabályozások, ellenőrzések rendszerével. Úgy az állam, mint a gazdaság visszatért tehát régi szervezetére; bizonyos, hogy e szervezeteket nem XIV. Lajos önkénye alakította ki, hanem maga a francia társadalom. A francia kormányzat még akkor is európai minta, Nagy Frigyes is bámulattal beszélt a francia miniszterek munkájáról. A vallásegység sem volt XIV. Lajos önkényes gondolata. Halála után a kormány egyideig jóakarattal kezelte a janzenizmust, a jezsuitákat el is tiltotta a prédikálástól. Aztán ismét a janzenista mozgalom ellen fordult; s egyúttal újra szigorította a protestánsok üldözését, a katolikus papságnak ellenőrző jogot adott felettük, míg XIV. Lajos idején legalább bíróság vizsgálata alá kerültek „kihágásaik”. A társadalom többsége egyetértett ezzel a valláspolitikával.

Hollandia, 1702-től 1747-ig helytartó nélkül, ez évtizedekben teljesen távoltartotta magát az európai háborúktól. Már a Generaliteit is csaknem hivatalnok-kormányzat. Az ország szinte kínálkozott arra, hogy a következő emberöltőkben az Orániaiak szerepe csaknem monarchikus uralomként ujuljon meg.

Anglia is távol maradt minden politikai expanziótól. Anna királynő kijelölt utóda, hannoveri Zsófia meghalt, fiára, I. Györgyre (1714–27) szállott a korona. Nem sok kedve volt hozzá, angolul meg sem tanult. Családi élete botrányos volt s ezért a trónörökössel szinte ellenséges a viszonya. Mégis elültek a pártküzdelmek a Gregorianus-éra első két uralkodója idején. Anna királynő tory-kormányát whig-uralom váltotta fel, Walpole több mint húsz évig (1714–17, 1720–42) volt első miniszter. Stuart Jakab a trónváltozáskor új kísérletet tett, Skóciában meg is koronázták, de hamarosan menekülnie kellett. Walpole igazi egyensúly-politikus; otthon is őrizkedett az éles párturalomtól. A whigizmus rétegei is „beérkezettek” már, főként a kapitalista érdekek háborítatlan érvényesülését kívánták. A miniszter a számoknak nagyszerű szakembere volt. II. György (1727–60) idején sok ügyességgel kellett tartania magát az udvari intrikák közt, különösen, mert a walesi herceg most is a legélesebb ellentétben élt apjával. S mégis Walpole az angol „premier” szerepének végleges kialakítója, egyrészt engedelmességet kívánva a kabinet tagjaitól, másrészt a lemondás felajánlásával késztetve a királyt az alkalmazkodásra.

XI. EURÓPA A XVIII. SZ. ELSŐ FELÉBEN

Angliát is elfogta, mint Franciaországot, a spekulációs láz, ami akkor nyilván a pénzgazdaság egy általános fejlődésfokának tünete. Többnyire jóhiszemű alapítók társították a „gazdasági erőket” a legkülönbözőbb, néha fantasztikus célokra, pl. ólomból ezüst gyártására, a perpetuum mobile feltalálására. Néha csak azzal, hogy csak a tőke egybegyűlése után fedik fel a célt, – s mégis találtak részvényjegyzőket. Valósággal úgy hitték az emberek, hogy a tőke még az emberi gondolkodást is átformálhatja. Idővel „szappanbuborékoknak” nevezték e társaságokat és általános pánik támadt, amikor, 1720-ban, szétpattant a legnagyobb közöttük, a Déltengeri Társaság. De itt az állam egyeztetően nyúlt a dologba, az életképes vállalkozásokat túlsegítette a válságon, s a hitelélet általánosodott szervezete egyébként is fölülmúlta a megrázkódtatást. A kereskedelmi merkantilizmus már a társadalomtól elvont gazdasági szervezetek működését képviselte: Walpole évi mérleget készített az egyes árúnemek kiviteléről-behozataláról s egyszerűen a kifelé versenyképeseket segítette, a termelés többi ágának rovására is. Magának a munkának érdekeire már nem gondolt ez a merkantilizmus. Ily célszerű szervezetbe illesztette bele a kolóniákat is. Nem áll az, hogy csak az elnyomó kihasználás volt a cél, Amerika önálló kivitelét Európába egyenesen pártolták, ha nem érintett angol érdekeket. A Keletindiai Társaság védnökségét a király helyett a parlament vette át, ami közüggyé tette e hatalmas vállalkozást, a részvényesek körének erős kiterjesztésével. Mindenütt az üzlet intellektualizmusának érvényesülése, ezen dolgozik az egész államszervezet s a politikai élet látszólagos csöndje is.