NEGYEDIK FEJEZET: A KORSZERŰ POLGÁRI GONDOLAT

A polgári Franciaország írói nemzedéke a szalonok előkelő világában, a francia nagyvárosokban, külföldi utazások révén és híres írók könyveiből szerezte tapasztalatait, alakította ki gondolatvilágát. Felfogásában a nagy események élményanyaga és a racionalista olvasmányok tanulsága tükröződik. A legnevezetesebb élmény minden esetre a nagy forradalom volt, melyért eleinte lelkesedett, de amelyből az idők folyamán meglehetősen kiábrándult. Napoleon lelkesítő alakja e nemzedék szemében hamarosan átalakul, a szabadság hőséből rettegett diktátor és a polgári szabadság, a szellemiség ellensége, a nép vállán felemelkedett zsarnok lesz. Az olvasmányok között is a legelőkelőbb helyet Montesquieu, a Törvények Szellemének szerzője, foglalja el, aki racionalista volt, de a túlzásoktól ment francia mentalitás korlátai között, mindvégig hitt még a népi különbözés törvényében és meg akarta védeni az egyént a már uniformizálásra törekvő állam beavatkozásával szemben. Ami az ő racionalizmusát a XVIII. század korában megkülönböztette a felvilágosodástól, az éltette hatását a XIX. században. Míg az ő művei a francia polgárságra hatottak, addig korának másik nagy írója, Rousseau, inkább a szubjektivista német romantikus írói nemzedék körében népszerű, ahol a „romantikus betegség” terjesztője.

Annak az új írói nemzedéknek, mely a francia polgári politikai fogalmakat megalkotja, a francia polgári irodalom legnépszerűbb egyéniségeinek ifjúkora, a forradalom eseményei közepette zajlik le. Közülök elsősorban Staël bárónő (1766–1817) alakja emelkedik ki. A régi rendszer pénzügyminiszterének, Neckernek leánya, majd később 20 éves korától fogva báró Staël svéd követ felesége, édesanyja szalonját már kora gyermekkorában elkápráztatta elmésségével. Hamarosan ünnepelt tagja a társaságnak, akinek a sors módot ad arra, hogy az emberek legkülönbözőbb csoportjait épúgy megismerje, mint az idegen országokat és népeket. A forradalomban eleinte a racionalizmus diadalát és a polgári gondolat megtestesülését látja, azonban hamarosan kiábrándul belőle. Napoleont, a zsarnokot meggyűlöli és elszánt politikai küzdelme miatt a császár kitiltja Párizsból. Személyében ritka módon egyesül a politikai bátorság az írói képességekkel, az élményekben gazdag, mozgalmas élet és az elmélyedő analízis.

Kiváló művét, a „De l’influence sur le bonheur des individus et des nations”-t lapozva, szemünkbe ötlenek az új francia szellemi áramlat alapvető sajátosságai. A nagy felforgató szenvedélyek tönkreteszik az emberiséget, ha az értelem előrelátása a szenvedélyek viharában gátat nem talál. Az új irodalom nagy kérdése a szenvedély – mint az élet terméke. Az érzelem heves tombolása ezekben az írókban aggodalmat kelt és úgy érzik, bizonyos mérsékletre van szükségük. Ez a mérséklő az értelem. A nemzetek élőlényekhez hasonlítanak, erényekkel, szenvedéllyel és nevelőkre van szükségük. A nemzetnevelésnek fontos munkáját a szellemi emberek, az írók vállalhatják, akiknek azután kötelessége, hogy a nemzet testét lázragyujtó szenvedélyekkel szembeszálljanak. A modern vitalista áramlat hatása megnyilvánul az új írónemzedék egyéniségeiben, ezért óvakodnak attól, hogy az életet az értelem rabságába hajtsák, sőt felismerik a nagy szenvedélyek erejét. Azonban kiegyezést akarnak létrehozni a két erő között, hiszen az élet javára szolgál, ha az értelem megvédi a szellem értékeit a szenvedélyek pusztításától. A kiváló írónő a „De la Littérature considérée dans ses rapports avec les institutions sociales” című művében nemcsak azt állapítja meg, hogy az irodalom társadalmi produktum és a társadalmat befolyásoló tényező, nemcsak a romantikus irodalomelméletet formulázza meg, hanem több könyvében hangoztatja, hogy az írók igazi nevelői is a nemzetnek s a nevelés feladata nem a nagy szenvedélyek felkorbácsolása, az ellentétek kiélezése. A szenvedélyek károsak és veszélyeztetik az élőlények módjára elképzelt nemzetek egészségét. Az érzelmeket nagy harmóniában lehet feloldani, azokat össze lehet egyeztetni, még a nemzeti sajátságok sem vezetnek szükségképpen összeütközésre, mondja Staël, a Németországról szóló legkiválóbb munka szerzője. A nemzetek egymás tanítói lehetnek.

Az eljövendő kor egyik nagy polgári ideológusa és politikusa, Benjamin Constant, 1816-ban megjelent korábbi keletű regényében Adolphe tragédiáját írja le, kinek érzelmi világa nem elég mély ahhoz, hogy szenvedélyeiben belső kielégülést találjon, viszont értelme sem elég acélos ahhoz, hogy megfékezze érzelmeit. Innen ered az igazi boldogság hiánya. Mintha ez a hős az egész írói nemzedék és az eljövendő polgári gondolat képét mutatná. Ennek a nemzedéknek nem adatott meg, hogy kitombolja magát a nagy irodalmi szenvedélyekben, ugyanakkor azonban távol esve a felvilágosodás korától, rá kellett eszmélnie a szenvedélyek hatalmára. Ez a nemzedék tehát feladatának tekinti, hogy az értelem világosságánál kiegyenlítő megoldásokat keressen, a fenyegető politikai szenvedélyekkel szemben. Ez a rezignáció polgári attitűdje, amely abban látja a boldogságot, ha sikerül a fenyegető boldogtalanság veszedelmét elhárítania. A politikai szenvedély a szabadság ellen tör, amely pedig magát az életet konzerválja. Ebben a harcban az értelem Szigetére van szükségük, melyre mindig visszavonulhatnak erőt gyűjteni. Az emberi szabadság azt jelenti, hogy az egyént nem semmisítheti meg a zsarnokság s a lélek nemes tulajdonságait nem pusztíthatja el a demagógia.

A szabadság, melyért ez az írói gárda síkra száll, már nem azonos a francia forradalom szabadságelképzelésével. A XVIII. század és a forradalom a szabadságot szoros kapcsolatba hozta az egyenlőség és a politikai demokrácia elvével. A francia polgárság a saját élménytudatában gyökerező szabadságfogalmat akarta megvalósítni, ennek következtében a szabadság gondolatával azelőtt összefonódott egyenlőség elvét épúgy megtagadta, mint a német romantika. A felvilágosodás értelmében a szabadság az egyénnel született eszme, egyenlő mértékben érték mindenki számára. Az élesszemű polgári gondolkodó észrevette, hogy a francia forradalom idején a legszélesebb körű demokratikus választójog alapján, az egyenlőség elvének érvényesülésével, népszavazással kötötték gúzsba a szabadságot. Az életfilozófia korában a gondolkodók levonják a nagy élmények tanulságait és a merev dogmatizmus helyett az élet tapasztalataira építenek. E szerint a szabadság sajátos érték, mely csak azokban jelentkezik, akiknek erre hajlamuk van. Ahhoz, hogy valaki tiszteletet érezzen a szabadsággal szemben, előítéletektől mentes, anyagilag független, emelkedett szellemű, művelt embernek kell lennie. Az emberi egyenlőség deklarációján felépülő szabadságelméletekkel tehát leszámoltak. Az élet más elvekre is megtanította őket. A polgári írók társadalomfilozófiája szerint a nemesség az előítéletek osztálya, melyet korlátlan uralomvágy és idejét mult bölcselet irányít. A proletariátus egyetlen értéke a nyers erő, a munka. Ez az osztály még nem jutott el a magasabb értelmi fokra. A szabadság elvének egyetlen hordozója a polgárság. Ez igazolja létét és különleges politikai helyzetét. Hivatása az emberi szabadság nagy kincsét megmenteni a köz számára.

Ime a polgári mítosz, amely majd az antikvitással is kérked. Staël asszony szerint a szabadság tipikus hagyományos francia szellemi érték, az új kor sajátjával, az abszolutizmussal szemben. A polgári osztály éppen olyan régi történelmi multú réteg, mint a nemesség. Még a polgári liberális instituciók is multtal rendelkeznek. A polgárság kiváló társadalombölcselője és történésze, Guizot, 1820–22 között tartja előadásait a parlamentáris kormányról. Kimutatja azt, hogy a liberális hagyomány eredete visszanyúlik a feudális korba s ez a tradíció már régóta történelemformáló erő, amely lassanként alakul át az igazi szabadság, tehát a polgári szabadság képére. A romantika korában tehát a szabadság polgári értékét romantikus érvekkel igazolják, a polgárság nem ragaszkodik a forradalomban kompromittált klasszikus – római stílushoz.

Mint a festészetben, úgy a francia szellemi élet más területein is modern motívumok váltják fel a klasszikus ízlést. A polgárság és a klasszicitás között létrejött szakításra jellemző, hogy a nagy polgári elmélkedő, Constant az antik demokráciával helyezi szembe a modern kor demokráciáját. Az előző korszak hőse a forumon szereplő politikus, aki a tömeg szavazata révén emelkedik a magasba. Az új polgári felfogás meggyűlöli azt a demokráciát, mely az egyént porszemmé változtatja és megfosztja őt a mélyebb ellenállás azon képességétől, amely csak az igazi szabadságban gyökerezhet. A puszta demokráciában az egyén porszem, mely ki van szolgáltatva a diktátornak. Staël asszony szerint a forradalom tanulságai alapján Franciaországban nem lehet többé demokráciáról beszélni. Azok közé, akik talán óvatosabban fogalmazzák meg tételüket, de alapjában ugyanezt gondolják, tartozik Constant is, aki a demokráciának valami újabb formáját keresi, a klasszikus demokrácia helyett a modern élet politikai kifejezését.

Elgondolása szerint az egyén a klasszikus ókorban, fontos politikai kérdésekben szabadon dönthetett és olyan jogokat gyakorolt, melyeket manapság az uralkodók, vagy a vezetők számára tartanak fenn. Polgári életében ugyanakkor rabszolga volt, hisz a többség akarata megfoszthatta jogaitól és szabadsága áldozatul eshetett a politikai szenvedélynek. Mi tehát a teendő? Át kell térni a modern demokráciára. Az egyén ebben oly módon gyakorolja politikai tevékenységét, hogy jogát tulajdonképpen átruházza az általa választott képviselőre. A lényegbevágó politikai kérdésekben nem dönthet minden egyes polgár. A népszavazás megszüntetésével az emberi szabadságot és méltóságot nem fenyegeti annyira az egyéni szenvedély, a hullámzó tömeghangulat. A követek, képviselők higgadtabb légkörben az ellenvélemény meghallgatásával dönthetnek. Íme az új francia polgári élethangulat, az emberi szenvedélyekkel szemben kiegyenlítésre törekvő magatartás jelentkezése, politikai téren.

A kor polgári gondolkodóinak felfogását nemcsak a közvetett demokrácia kiépítésére irányuló törekvés jellemzi, hanem az is, hogy kialakítják az elit-uralom egyik modern, polgári elméletét. A közvetett demokrácia gyakorlását is bizonyos elitre kell ruházni, az értelem bizonyos foka, anyagi függetlenség, szélesebb látókör legyen szükséges ahhoz, hogy valaki a politikai jogokat gyakorolja. Szerintük természetesen ez az elit réteg a polgárság, melynek külső ismérve az anyagi jólét és adózás. A polgári Franciaország tehát a cenzusos választójog híve s annak gyakorlását anyagi javakhoz köti.

A szabadság védelmére a közvetett demokrácia, az elituralom, még mind nem elegendő. A közvetett demokrácia megvéd a népszenvedélyek kitörésétől, az elituralom bizonyos szelekciót jelent a képviselők színvonala tekintetében, mindezek mellett azonban fenyegethet a felülről jövő diktatórikus hatalom zsarnoksága is. Biztosítékot kell nyerni az uralkodótól, hogy az nem fog hatalmával visszaélni. A biztosítékok megakadályozzák, hogy egyes csoportok diktaturára törhessenek. Az 1814-es alkotmánylevél a francia polgárságot kielégítette, a polgári politika tehát tiszteli ezt az alkotmányt, reá hivatkozik és aggodalommal szemlél minden olyan jelenséget, amelyet ezzel ellentétesnek talál. Az angol alkotmányos élet mintájára mégis arra törekszik, hogy az alkotmány védelmére, a felülről jövő forradalmakkal szemben, biztosítékot szerezzen. A politikai élet és az erőviszonyok változása szerint különböző tényezőket tart e szempontból fontosnak. A politikai élet zavartalan alkotmányos menetének fontos biztosítéka az esküdtszék, a bírói függetlenség, sőt a sajtószabadság is, melynek segítségével az erős polgári társadalom az emberi szabadságot, tehát a kor nagy értékét fenyegető diktatórikus törekvésekkel szembeszállhat.

A francia polgári gondolat osztályának értékeit akarja megvédeni, bármely oldalról irányuló támadással szemben. Az értékek között a legmagasabb a polgári szabadság, ennek biztosítása azt jelenti, hogy az emberi lélekben minden állami, vagy demokratikus beavatkozással szemben, egy körülhatárolt szférát őriz meg, amelyben az értelmes emberek elgondolkozhatnak a politika zűrzavaros eseményei felett. Így egyezteti össze a francia polgári gondolat az életet az értelemmel, a szabadságot az állammal s teremt liberális szintézist.