MÁSODIK FEJEZET: SÁNDOR CÁR

Európa a XIX. század első felében mintha ábrándok világában élne. A néprétegek, csoportok, osztályok szeszélyesen futnak a legkülönbözőbb ideálok után. Ezt a különös korszakot Oroszországban mintha Sándor cár személyesítené meg a maga kiszámíthatatlannak látszó egyéniségében. Mintha a néprétegek és osztályok helyett ő élne a képzelet bűvkörében! Mennyire váltakoznak ezek az álmok és ábrándok külső megjelenésükben. A cár egyszer alkotmányt akar adni, a parlamentáris forma bevezetéséről álmodozik, előbb szűkkörű tanácsot szervez, majd minisztériumokat, hogy azután éppen a legsötétebb ázsiai despotizmus, az arakcsejevi rendszer karjaiba vesse magát. Így válik a politikai formákkal szemben érthető érdeklődést tanusító kortársak előtt a következetlenség megtestesülésévé. Metternich szinte természettani alapossággal írja le, hogyan bukkannak fel a cár lelkében az eszmék, hogyan terebélyesednek az ideák, majd miként válnak évek multán holt formákká, megmerevedett rendszerré és hogyan követi ezt az állapotot az érzelmi kihűlés, az eszmény elvetése. Bizonytalan lelkű Hamletnek nevezik el őt s kétkednek abban, hogy található-e egyáltalában ebben az ingatag jellemben állandó határozott vonás. Pedig található. A szónak filozófiai és mélyebb értelmében ez az ember nem határozatlan, amorf jellem. Lelke őstelevényébe határozott értékek vannak beágyazva és csak a külső körülmények hatása következtében válik el, hogy ezekből a lehetőségekből a liberális államtanok tetszetős virágai nyílnak-e avagy a reakció szúrós tövisei? Véleményünk szerint a különböző politikai felfogások között hányódó bizonytalansága éppen jellemének alapvető elhatározottságából következik. Az egyedül elhatározó szándék a javítás. Sándor cár lelke mélyén etikus és nemes természet, gondolkodásmódját nem doktrinák és politikai feltevések határozzák meg, hanem valami bizonytalan és alaktalan szláv boldogítani-vágyás, mely a jó és rossz dualizmusában feltétlenül a jót választja, ember és ember között való különbség nélkül harcol a rossz ellen és meg akarja valósítani az etikai értékeket. Innen ered bizonytalan reformvágya, melyet érdek és nemzeti korlát nem zár megnyugtató és őt állandóan kielégítő formák közé, sőt boldogítani vágyó lelkületére valami korláttalanság, határokat nem ismerő extenzitás jellemző. Íme a cár, aki magában személyesíti meg az orosz birodalom végtelenségét és a boldogításra törekvő szláv etikusok szertelenségét. Számára az orosz jobbágy, a lengyel nép, sőt az egész világ a bajok legyőzésére, a rossz leigázására, a jó megvalósítására alkalmas terület és lehetőség. A politikai formák, melyekben eleinte korlátlanul hisz, szintén csak eszközök. Ám a konfliktusok éppen akkor következnek be, amikor ezekből a törekvésekből többet-kevesebbet megvalósít. A megvalósítás arányában tapasztalja, hogy a jó nyomán bajok, összeütközések, sikertelenségek leselkednek. A liberális reformok megvalósítása nem fakaszt megelégedést. A régi Oroszország panaszkodik, a lengyelek keveslik amit kaptak, többet pedig a nagyorosz féltékenység nem enged megvalósítani. A Szent-szövetséggel elégedetlenek a lázadók s tőr villan Németországban Sand kezében Kotzebue, az orosz ügynök ellen. A Metternich által jellemzett állapot, Sándor cár eszméinek kihűlése ilyen körülmények között következik be. Elejti tanácsosait és kegyenceit, kiábrándul kedvenc eszméiből és a jó megvalósítására más embereket és más rendszert keres. A konfliktusokat tehát az eszmék összeütközése okozza a valósággal, míg az események fejlődése során alapvetőbb változás nem áll be. A realitások területén állandóan csalódások érik. Ezért aztán elfordul az állami élet vezetésének ideális eszközeitől, a humanizmus ábrándjaitól és szinte görcsösen vonzódni kezd mindahhoz, amiben nincs eszmei bizonytalanság, csalóka ideál, amit a legszélesebb értelemben vett valóságnak vél. Így menekül az Eszme és Anyag dualizmusa között fiatalkora idealizmusában csalódva élete vége felé a realitások képviseletéhez, Arakcsejevhez, a katonai kolóniák szervezőjéhez. Aki előbb liberális, majd konzervatív eszközökkel tört a Jó felé, végül tényleg reakcióssá válik.

Ez azonban sorozatos csalódások következménye. Uralkodása elején egészen más impulzusok hatottak rá. Szűkebb baráti köre világboldogító nemescélzatú terveit ügyesen hasznosítani akarta és a legkülönbözőbb reformokra kívánta rábeszélni. Speranszkij nem győzi eleget hangoztatni, hogy Oroszország javát a közigazgatás reformjával, szervezeti reformokkal lehet elérni. A másik nemeslelkű barát, Czartoriszkij Ádám szláv ábrándok rajongója, lengyel módon, lengyel érdekek szerint. Egyike ő azoknak, akik már a napoleoni háborúk elején a szláv küldetés tudatát csepegtetik a cár lelkébe, megrajzolva előtte egy nagy szláv birodalom körvonalait, közben természetesen sohasem feledkezik meg a lengyelek érdekeiről. A nagybirtokos államférfiú, családjának tradíciói szerint gyűlöletet érez az akkor forradalmi Franciaország ellen. Ezekben az időkben talán ez a két férfiú hatott leginkább Sándor cárra és jórészt az ő befolyásuk következtében alakult ki, öltött szilárd formát lelkében a szervezeti és alkotmányos reformok elgondolása. A régi Oroszország képviselőinek elégedetlensége később a francia szövetséggel való szakítás előestéjén a franciabarát Speranszkij elejtésére vezet és az alkotmányos reformok terén hosszú szünet következik be. A lengyel függetlenség pedig vészes konfliktusokat idéz elő, nem annyira a lengyelek elégedetlensége, mint inkább az orosz nacionalisták türelmetlensége következtében.

A reform-akarat tehát nem termett sok reformot. Pedig mennyire tevékeny volt a cár! Trónralépése után sürgősen nekilát a nagy reformmunka előkészítésének. Felülről megindított forradalom akart ez lenni. Az első évek tevékenysége a jobbágykérdésben kiadott ukázokban merül ki. Sándor elsősorban a jobbágy emberi méltóságát tartja szem előtt, a humanizmus vezérli és többet akar adni, gyorsabban cselekedni, mint óvatosságra és mérsékletre hajló, javarészt nagybirtokos „jakobinus” társai. Svájci tanítójának, La Harpenak felfogása szerint a jobbágy nem tárgy, nem holt lélek, melyet a földesúr kénye-kedve szerint kezelhet s mely a XVIII. századi jobbágyrendezés ideje után is csak akkor számíthat jogvédelemre, amikor személyében az államérdek a földesúr érdekével ütközik össze. Sándor már 1801 májusában sürgeti, hogy tanácskozzanak a földnélküli parasztság eladásának megtiltásáról. Az 1801 decemberi ukáz még csak messzi kerülővel közeledik a jobbágykérdés rendezéséhez, amikor megadja a jogot kereskedőknek, kispolgároknak s állami földek parasztjainak a földszerzésre. Az 1803 február 20-i nagyjelentőségű törvény továbbhalad, amikor megengedi, hogy az orosz földesurak jobbágyaikat az ú. n. szabad birtokos parasztok sorába emelhessék és szabályozza a földesúri váltság kérdését. Ez azonban még korántsem mondható teljes és végleges rendezésnek.

Az igazi reform ideje Tilsit után következik be. Ekkor a Reform új személyiséget nyer, melyben a reformer orosz típusa alakul ki. Speranszkij, az ideális eszmékért rajongó reformer ez az új ember. Pópacsalád leszármazottja, az alsó rétegekből jutott a magasba, telve szeretettel és lelkesedéssel a föld szegény fiai iránt, a szemináriumi évek után, mint Kurakin herceg titkára lép állami szolgálatba. A tanulás idejét jól felhasználta, nyelvtudása és műveltsége elsőrangú, lelkében a humanista filozófia találkozik az udvari nemesség megvetésével. A cár a feudális Oroszország szemében parvenü hivatalnokot 1808-ban tanulja meg ismerni és becsülni. Reformeri pályafutását Speranszkij 1809-ben kezdi meg. Ezt azonban a rendi Oroszország ellenállása hamar megtöri, a kegyvesztés és száműzetés évei következnek, hogy később a cár újabb reformeri fellángolásánál már jelentéktelen pozícióba térjen vissza. Azt az embert, akit Sándor reakciós iránya elejtett, végül Miklós cár bürokratikus konzervativizmusa pártfogolja. A nagy reformer mint jogszabályok kodifikátora fejezi be munkásságát. Oroszországból parlamentáris modern államot akar alakítani, terveit a cár helyesli, a megvalósítást azonban fokozatosan kívánja. Így valósul meg az államtanács szervezete 1810-ben és a következő évben megindul a minisztériumok átszervezése. A tervezet továbbfejleszti Speranszkij elgondolását, hogy amiként a vidéki közigazgatás kormányzóságokra, kerületekre és kantonokra oszlik, éppúgy kell felosztani az alkotmányos jogokat is három nagy intézmény között. A törvényhozás feladata legyen a választott deputátusokból álló dumáé, a végrehajtó hatalom a minisztereké, míg a szenátust az igazságszolgáltatás feladatára kell korlátozni. Az elképzelés lényeges részeit azonban nem lehet megvalósítani. Háromévi, szinte korlátlan uralom után, 1812-ben a leghatalmasabb miniszter, a leglelkesebb reformer megbukik.

Speranszkij egész lénye a francia szövetség és a francia eszmék megszemélyesítője. A régi Oroszország – élén Karamzin a költő és történetíró – azonban egyformán lázad a franciabarát politika és a mindenható miniszter ellen. Az udvari nemesek, a régi vágású orosz társadalom éppolyan eleven valóság volt, mint a régi rendszer támaszai, a hivatalnokok rétege. Az előbbiek a vélt jogfosztás miatt lázadtak a nagy újító ellen, az utóbbiakat pedig a gyűlölt vizsgák keserítették el. Speranszkij ugyanis az elmaradt közigazgatást úgy akarta megreformálni, hogy szigorú vizsgák alá vetette a tisztviselőket. A Reformgondolat megtestesítőjének bukásával a belpolitika eddigi iránya változott meg, még mélyebben sújtotta a cárt a lengyel megoldás meghiusulása. A cárnak már 1796-ban kifejezett lengyelbarátságát a Czartoriszkijvel való meleg kapcsolata jelképezi. Sándor elragadtatással beszél a lengyelekről, elítéli a velük szemben eddig követett kicsinyes politikát. A hatalmas lengyel főúr a cárral együtt kovácsolja a nagyszláv nacionalista terveket. A szláv közösség tudata végső elgondolásában magában rejti a balkáni gondolatot a délszlávok egyesítésére, alternatív megoldással, tekintetbe véve a török birodalom fennmaradását, vagy annak esetleges szétbomlását. Besszarábiának és a dunai fejedelemségeknek elfoglalása egyik alkotó része ennek a nagy tervnek. A különböző szláv népek közötti kapcsolatot a cár mint az újra feltámadó Lengyelország királya fogja megteremteni. Czartoriszkij gyűlöli a poroszokat, nem bízik Napoleonban. A megbeszélések és tervek hatása alatt Sándor cár már maga is a nagyszláv birodalomról tesz említést 1811-ben, arról az impériumról, amely Ausztria és a francia befolyás alá tartozó adriaitengeri részek ellenében az orosz politika legnagyobb erőforrása. Már-már úgy látszik, hogy a cár politikájának tengelyébe a délszláv terv kerül, a békekötés után azonban képzelete mégis kielégül a lengyel királyság megalkotásában. Az alkirály ugyan nem Czartoriszkij lesz, az új ország berendezkedésében azonban a lengyel hazafi elképzelése ölt testet. A kapcsolat a perszonális únióban jut kifejezésre, az alkotmány meglehetősen liberális és a cár, aki a lengyel hazafiak teljes rokonszenvét akarja megnyerni, trónbeszédében a jogok további kiterjesztését ígéri. A litván területek nem kerültek vissza a lengyel királysághoz, azonban biztató jel, hogy Konstantin nagyherceg, az új alkirály, 1817 óta Litvánia felett is a legfőbb katonai hatalmat gyakorolja s az 1818-i trónbeszéd néhány célzása a történeti Lengyelország visszaállításának reményét kelti a hazafiak szívében. A lengyelek már a varsói nagyhercegség idején a vilnai egyetem befolyása és közoktatásügyi rendszerük segítségével oly sikerrel terjesztették kultúrájukat és nyelvüket, hogy egy 1812-ből származó orosz nyilatkozat szerint, az eloroszítás művét egy évszázaddal késleltették.

Annak a nagy orosz ellenhatásnak a megértéséhez, amely Sándort messzemenő lengyel terveinek tökéletes végrehajtásában megakadályozta, már itt hivatkoznunk kell a később részletesen tárgyalt orosz nemzeti mozgalomra, amely minden idők legfőbb orosz problémájából, a Kelet és Nyugat összeütközéseiből táplálkozott. A régi orosz tradíciók híveinek szemében az átkos nyugati szellemi áramlat fenyegető veszély az orosz lélek számára. Az igazi orosz erényeket, a keleti értékek hordozóit ettől a fertőzéstől meg kell óvni. A lengyel elgondolást több irányból éri heves támadás. Az orosz hivatalnokréteg a centralizálás elvét veszélyeztető lengyelbarát megoldástól, a lengyel autonómiától idegenkedik. A legerősebb támadás azért indul meg a régi Oroszország részéről, mert ez tűrhetetlennek tartja, hogy a gyűlölt nyugati elv képviselői, a lengyelek, nem tiszta lengyel területek fölé is kiterjesszék hatalmukat. Pedig a lengyelség lelkében ebben az időben az oroszokkal való együttműködés gondolata hódít. A szláv idea kelet felé forduló oroszbarát fogalmazása eleven irodalmi kifejezésre talál – mint látni fogjuk – egyes szlavofil írókban. Mások, hivatalnokok és politikusok, viszont reálisabb utakat keresnek, amikor az Orosz birodalom fokozatos átszervezésére és megújítására gondolnak. A kongresszusi Lengyelország lengyel hivatalnokkörei szerint Oroszország szegény művelt hivatalnokokban s az óriási lomha nemzettest felett a lengyelek bőséges szellemi és anyagi előnyökkel rendelkeznek. A fontosabb hivatalok megszállása, az ipari fejlődés irányítása és általában értelmi súlyuk révén, bekövetkezhetik a szláv történelem gyakori jelensége, hogy a meghódítottakból hódítók lesznek.

A történeti határok kérdése összekapcsolódik a történeti alkotmánnyal is, amely a lengyel mult nagy értéke. Az adott alkotmány nem kielégítő, hiszen a legfontosabb kérdésekben a cár akarata dönt. A francia politikai eszmék hatása alatt álló lengyel nemzedék panaszkodik, hogy a lengyel alkotmánynak nincsen biztosítéka, méltán félnek attól, hogy a Sándor cár személyéhez kötött szabadságot kedvezőtlenebb uralom váltja fel s a kellő határok nélkül álló Lengyelország majd védtelenül áll az orosz kolosszussal szemben. Az alkotmány további kiterjesztése azonban éppen olyan ellenállásra talált az oroszoknál, mint a határok kérdése.

Az ellentétes elgondolás mindkét fél részéről nyugtalanságra, konfliktusra vezetett. A politizáló hajlam terjedése a francia eszmék hatása, a titkos társaságok munkája a legélesebb ellenzékiséget teremti meg a lengyel tervek továbbfejlesztésével szemben. Sándor cár ismét azt tapasztalhatta, hogy elgondolásai és alkotásai tulajdonképpen senkit sem elégítettek ki. Csalódott a lengyelekben, akik elégedetlenek maradtak, felbőszítette az oroszokat, akiket mélyen sértett a lengyeleknek juttatott kedvezés. A cár a megoldást most már egészen más utakon kezdi keresni. A szellem és anyag dualizmusában már a legkorábbi időkben ott áll a cár mellett a nyers erőszak képviselője: Arakcsejev, a katona, a leszerelt orosz katonák erőszakos letelepítője, a hatalmi eszközök szervezője és birtokosa. A kiábrándultság szomorú éveiben, a lehangoltság sivár idején, amikor a cár hátat fordított az ideális eszméknek, lelkét egyedül a nagy katonai parádék villanyozták fel, így vált belőle Arakcsejev reakciójának készséges eszköze. A száműzetésből 1817-ben visszatérő, immár teljesen háttérbe szorult, majd ismét elűzött nyugati reformerrel, Speranszkijjal szemben Arakcsejev a cár szemében a Kelet képviselője. A hatalom embere barbár, de céltudatos, kihasználja az udvari intrikák eszközét, letöri a mérsékelt konzervatívokat, abban a szűk körben is, amely Oroszország sorsát intézi.