NEGYEDIK FEJEZET: AZ ENTENTE CORDIALE ÉS SORSA

A francia forradalmat követő rendszerváltozás előcsalogatta a szabadságeszmék elméleti hirdetőit a könyvtárakból és dolgozószobákból s a gondolkodók egyre több beleszólást nyertek a közügyek vitelébe s ennek révén a külpolitikába is. A szabadságeszmék a francia missziós tudatban átalakulva, a többi országokban is érvényesülésre törekedtek. A francia államférfiak a szuronyok uralmával az eszmék hatását, a liberalizmus, a nemzeti önállóság, az alkotmányosság csábító képeit állították szembe, azt hirdetve, hogy ezeket az eszméket az angol liberális változás során uralomra került irányzat révén, a Palmerston-hoz hasonló államférfiakkal szövetkezve, az egész világon meg fogják valósítani.

Ez az általános európai közhangulat az 1830 után kialakult konzervativ keleti hatalmak diplomáciai együttműködésében ellenséget látott és ezzel szemben minden reményét a két hatalmas nyugati állam, Anglia és Franciaország együttműködésébe helyezte. A francia polgári politikusok ezt a szívélyes viszonyt, Entente Cordiale-t már csak belpolitikai okokból is mélyebbnek és ténylegesebbnek igyekeztek feltüntetni, mint amilyen az a valóságban volt. Az angol diplomáciát reális érdekei vezették, e reális érdekek közé tartozott az is, hogy a közvélemény erejét felhasználják, sőt az is, hogy egyes államok függetlenítését vagy erőforrást jelentő alkotmányos folyamatát előmozdítsák. (Olykor természetesen az ilyen függetlenség nem volt számukra kívánatos, mint például Egyiptom esetében.) Az angol külpolitika gyakorlati céljai érdekében már Canning rokonszenvvel szól a nemzeti elvről és a nemzeti államok egyensúlyi helyzetét körvonalazza, későbbi követője, Palmerston pedig nyíltan hangoztatja, hogy „két irány uralkodik az európai diplomácia vonalvezetésében, az egyik szembeszáll az európai közvéleménnyel, a másik viszont erre a közvéleményre épít. Anglia az utóbbi részt választotta.”

Természetes, hogy ilyen körülmények között a világszabadság francia missziós tudatának hordozói Angliában látják legfőbb szövetségesüket és támogatójukat. A francia diplomácia a maga optimizmusában melegen ápolta azt a bensőséges viszonyt, az Entente Cordiale-t, mely Angliához fűzte. A forradalmi Franciaország elismerésében Anglia valóban vezérszerepet játszott. Ennek egyik főoka azonban a rokonszenven kívül az angol tőke érdeke, amely Franciaországban elhelyezett millióit féltve, nem látta volna szívesen egy Franciaország ellen indított európai háború kirobbanását. Périer, az európai kapitalizmusnak akart kedvezni, amikor az európai leszerelés hatalmas tervét kidolgozta. A béke rózsaszín ábrándja tűnt fel Európa egén, megnyugtatva a tőkéseket; a felszabadulás, az alkotmányosság álma pedig derűs hangulatba ringatta a kor ideológusait.

Az angol-francia Entente Cordiale a gyakorlatban azonban nem volt olyan szoros, mint amilyennek azt a francia diplomácia feltüntette, vagy az európai közvélemény hitte, mert a felszín alatt rejtőző gazdasági és gyarmati ellentétek az események folyamán elkerülhetetlen összeütközésekre vezettek.

Az ellentétek között a legfontosabb az angol kapitalizmus féltékenysége a francia gazdasági terjeszkedéssel szemben, másrészt a francia védvámos rendszer ipari monopóliumának további fenntartása. Az ütközőpontok: Belgium, mint érdekszféra s mint gazdasági terület; Egyiptom függetlensége s ezzel kapcsolatban a francia afrikai expanzió s az angol kereskedelmi utak problémája; az ibériai érdekszféra. Az Entente Cordiale gyengesége a gyakorlatban már szinte azt jelenti, hogy meg is szűnt, ami a negyvenes évek közepén jelentős mértékben befolyásolja a francia fejlődést és a polgárkirályság sikertelen diplomáciai tevékenységének dokumentumául szolgál, azáltal viszont, hogy a franciák úgy, mint az angolok, a nagy elvi jelszavakat, a be nem avatkozás elméletét állandóan hangoztatták, hozzájárult a liberális álmok és ábrándok elterjedéséhez Európa-szerte. A barátság ilyképen dinamikus történelemformáló erővé válik, negatív és pozitív értelemben. Az előbbi szerint Franciaországban hat forradalmasító irányban.

Az angol szabadságeszmék érvényesülését és a francia elgondolás megvalósulását sürgető politikusok ugyanis egyre növekvő elégedetlenséggel látták, hogy az angol barátság nem termi meg az óhajtott gyümölcsöket, nem látták az okokat, csak az eredményeket, helyesebben, az eredmények hiányát. A gyakorlati politika tényezői, a hivatásos diplomaták belátták, hogy Angliára nem számíthatnak, ezért a negyvenes évek végén már a másik államcsoport, a konzervatív keleti hatalmak felé orientálódtak. Közben a kis nemzetek minden reményüket a nyugati hatalmak bensőséges barátságára és támogatására alapították, vakon bíztak Anglia alkotmányos mozgalmakat támogató tevékenységében. Az alkotmányos és nemzeti eszmék tehát széles körben tért hódítottak, úgy, hogy lassanként már elkerülhetetlenné vált a megvalósulásért folytatott döntő küzdelem. Így nyer dinamikus jelentőséget európai viszonylatban annak az Entente Cordiale-nak léte, amely csupán látszatra volt olyan őszinte, a valóságban azonban túlságosan törékenynek mutatkozott a konzervatív hatalmak reális uralkodói érdekeken alapuló, szilárd erőt jelentő szövetségével szemben. Ebben a perspektívában nyer reális megvilágítást a 48-as idők forradalmi lendületének meteor-szerű fellángolása és gyászos lehanyatlása, amikor a konzervatív hatalmak a kölcsönös segélynyujtás, a beavatkozás elvét érvényesítik. A francia diplomácia állásfoglalása tehát csalódást jelent annak a francia közvéleménynek, amely diplomáciai aktivitást vár, de csalódnak a rendszerben az angolok is.

A Bourbon-restauráció bukása megváltoztatta a francia külpolitika általános irányát. A megelőző másfél évtized folyamán az angolok hajlandók voltak belpolitikai okokra visszavezetni annak a gazdasági autarchiának fenntartását, mely az angol ipari körök számára olyan kellemetlen volt. A politikai liberalizmus diadala után a legtöbben azt várták, hogy a francia gazdaságpolitika irányt változtat. A francia liberálisok régóta élvezték az angol közvélemény és sajtó rokonszenves támogatását. A rendszerváltozás után a két ország polgári gondolkozói számára a legtermészetesebbnek látszott a francia-angol liberális külpolitikai front kialakulása. A polgár-királyság gazdasági politikája következtében azonban nem sikerült ennek a barátságnak gazdasági megalapozása. A francia ipari körök és a francia kereskedelmi tőke éppen ellenkezőleg: imperialisztikus külpolitika megvalósítását sürgették s ennek következtében a viszony a két ország között meglehetősen megromlott. A külföldi gazdasági kapcsolatok megteremtésére irányuló kísérletek összeütközésre vezettek. Ezek az összeütközések kontinentális viszonylatban akkor jutottak kifejezésre, amikor Franciaország, Belgium, majd az ibériai félsziget területén törekedett nagyobb befolyásra.

Franciaország a belga kérdésben először politikai, majd gazdasági vonatkozásban szenvedett vereséget. Az 1830-as belga forradalom híre lázba hozta a francia közvéleményt, hiszen ez a gyűlölt 1815-ös rendelkezésekkel szemben való állásfoglalás. A francia diplomáciát is aktivitásra serkentették az események. Az első terv szerint Belgiumot a két ország között óhajtották felosztani, a második terv Lajos-Fülöp fiának akarta biztosítani a belga trónt és Luxemburg annektálására törekedett. A második megoldás szerint az angolokat Antwerpen szabad kikötővé való nyilvánításával kívánták kárpótolni. Palmerston azonban veszedelmesnek tartotta a francia hatalom ilyen erős megnövekedését. Midőn Belgiumot Svájc mintájára semleges államnak minősítették s a trónra Lipót szász Koburg herceg lépett, némi szépségflastromot jelentett az, hogy az új uralkodó Lajos-Fülöp legidősebb leányát vette feleségül. A francia közvélemény azonban nem volt elragadtatva ettől a megoldástól. Franciaország számára az 1830-as forradalmakat követő évek súlyos gazdasági kérdéseket vetettek fel, melyeket csak merész elhatározásokkal lehetett volna elintézni. Lassanként kialakul a német vámúnió, a francia gazdasági terület kiszélesítése viszont nem sikerült. A fejlődő francia kapitalizmus a belga területen gyakorolt politikai szupremáciában kereste érdekeinek kielégítését. A francia-belga vámközösség meglehetős könnyítést jelentett volna a belső piac bővülésével. Molé 1836-ban veti fel ezt az ötletet, mely azután különböző módosításokkal végig vonul a terveken a negyvenes évek elejéig.

Anglia visszaszorította tehát a Belgiumra vonatkozó francia törekvéseket és a belga semlegesség dogmájához, mint az angol diplomácia egyik fontos elvéhez, mindvégig hű maradt.

Nem volt azonban engedékenyebb az afrikai kérdésben sem. Franciaország Afrikában nagy lehetőségeket látott a kolonizációs tevékenységre, a latin Afrika megteremtésére és a Franciaországgal baráti Egyiptom függetlenségének biztosítására. Utóbbiban a francia civilizáció átvételére alkalmas, a török zsarnokság ellen lázadó, önálló államalakulást látta. A kontinensen Anglia megfosztotta Franciaországot gazdaságának kedvező vámúnió létesítésének lehetőségétől, a francia gyarmati politika tehát kárpótolni akarta magát, Észak-Afrika, Algir felé fordult.

Az algíri problémán keresztül mintha az európai jogrend ütközött volna össze az elmult századok ököljogával, a tengeri kalózok világával. Az összeütközés hátterében régóta feltűnt a kiépülő világgazdaság rendszere, amely nem tűrhette, hogy a civilizált hatalmak tengeri kereskedelmét barbár rablók veszélyeztessék. Franciaország régi törekvése, hogy e fosztogatást űző államokat, melyek fölött 1600 után a török janicsár katonaság által választott dey uralkodott, megfékezze. A XVIII. század eleje után a dey már teljes hatalommal kormányzott itt, Algír katonai köztársaság lett, palotaforradalmak és a janicsár uralom szokásos kísérő jelenségei között. Már XIV. Lajos a rabló államok megrendszabályozására törekszik, a XVIII. század vége felé pedig a spanyolok indítanak nagyobb akciókat a rend megteremtésére. A napoleoni korszak alatt, a hatalmas flották jelenléte mérsékli a kalózkodást, amely azonban később éppen akkor, amikor Európában kialakul a béke, az európai tudat, a zavartalan közlekedés és világkereskedelem korszaka, zavartalanul űzi a maga játékait. Hasztalan lép fel 1815-ben az Amerikai Egyesült Államok a rend érdekében, 1816-ban az angol flotta bombázza a fosztogatók erősségeit, a véres megtorlás hiábavaló, a következő években az algíri tengeri rablók elmerészkednek még az Északi-tengerig is. Hatalmas európai államok kénytelenek rendszeres évjáradékot fizetni és szerződéseket kötni a tengerek gangsztervilágával. A franciák végül ürügyet találnak a beavatkozásra. A dey beavatkozik egy napoleoni korszakból eredő kereskedelmi konfliktusba és minthogy nem nyer kielégítő választ, a konzuli fogadásnál felelősségre vonja a francia konzult, aki sértő módon felel, mire a fejedelem légycsapójával arcul üti őt. Az inzultus kapóra jött a francia restaurációnak, mely megkezdi a blokádot. A tengerzár nem jár sikerrel. Eleinte úgy látszik, hogy a francia érdekszférába tartozó Mehemed Ali egyiptomi alkirály fog rendet teremteni. A terv azonban meghiúsul és Franciaország közvetlenül lép fel. 1830 április 20-án hadat üzen és rövid küzdelem után elfoglalja a fővárost. Így sikerült a francia hatalomnak lábát Észak-Afrikában megvetnie.

A polgár-királyság idővel merész terveket sző egész Észak-Afrika területére vonatkozólag. Az az ország, amely ebben a korban a romantikusoktól annyira áhított exotikumot jelenti, ismét európai civilizációs gondolatok tárgya. Azt az Észak-Afrikát, mely a római birodalom fénykorában az európai kultúrközösségbe tartozott, de abból később a mohamedánok kezébe kerülvén, kiesett, Franciaország vonta ismét az európai civilizáció körébe. Molé programmja 1838-ban Észak-Afrika romanizálását tűzi célul, ebben a tervben a birodalmi latin gondolat nyer új formát. Az angolszász kolonizációs tevékenység egyéni vállalkozásaitól eltérőleg a klasszikus hagyományok, az állami tevékenység szinte latin imperiális eszméjének szempontjai érvényesülnek ebben az elgondolásban. Az 1830-as hadjárat után megszerzett földeken a franciákat a latin telepesek mintájára juttatják földbirtokhoz. A latin szellem érvényesülése a román Afrika érdekében nagy munkát, jelentős kultúrtevékenységet indít.

A világbirodalmi érdekeiket féltő angolok lassan megnyugodtak, amikor látták, hogy Észak-Afrikában a francia terjeszkedés nem a tengerpart, hanem a Szahara felé irányul. Azonban veszélyes összeütközésre vezetett az érdekellentét, a „Latin-Afrika” gondolatához ragaszkodó franciák és az Indiába vezető út miatt aggódó angolok között – Egyiptomban. Mehemed Ali egyiptomi alkirály terjeszkedését ugyanis a franciák melegen támogatták. Az újabb diplomáciai történelem kiemeli azt a tényt, hogy Palmerston állásfoglalása a török kérdésben a harmincas évek elején az egyiptomi Ali pasa veszélyes törekvéseivel és növekvő hatalmával is összefügg. Palmerston őszinte híve a független görög államnak s 1830 körül a konstantinápolyi angol követ jelentéseire írt széljegyzeteinek tanulsága szerint nem ragaszkodik a török birodalom csorbítatlan fenntartásához. A következő években hirtelen fordulat áll be az angol külpolitikában. Palmerston szinte állandóan ostromolja a Portát reformterveivel. E tervek hátterében elsősorban oroszoktól fenyegetett angol gazdasági szempontok állnak, mint a gazdasági részben írtuk, amellett főképpen az a törekvés, amely a török birodalmat korszerű reformok segítségével meg akarja védeni a belső bomlás veszélyével szemben és a török hatalmat meg akarja erősíteni minden külső penetrálás ellen. Mintha e törekvés nem lenne sikertelen. 1808–39 között II. Mohamed uralkodott; határozott egyéniség, reformer szellem Konstantinápolyban. Ugyanekkor azonban egy másik erős egyéniség pályája ível a magasba, Mehemed Ali pasáé, Egyiptom uráé. Az egyiptomi hadsereget francia tisztek szervezték újjá, flottáját francia mérnök építette és egészségügyi berendezéseit francia orvosok modernizálták. Mehemed Ali egy személyben földbirtokos, gyáros és szervező volt. A Portával való háborúra könnyen talált ürügyet. 1832-ben fia, Ibrahim, elfoglalja Szíriát és Kis-Ázsiába tör. December 21-én diadalt arat a török haderő fölött s annak vezéreit foglyul ejti. Ezzel megnyílt útja Konstantinápoly felé. A Porta fegyveres segítséget kért Miklós cártól. 1833 februárjában orosz csapatok jelennek meg a Boszporusz mentén és Konstantinápoly védelmére készülnek. Mehemed Ali azonban hamarosan békét köt a szultánnal. A kutayai szerződésben 1833 máj. 5-én a szultán átengedte Mehemed Alinak egész Szíriát és Adent. Az orosz csapatok egyelőre nem térnek vissza hazájukba s az orosz flotta is a helyén marad. Orlow jelenléte nyugtalanítja a nyugati hatalmakat. Mielőtt elhagyná a török területet Orlow, a Boszporusz ázsiai partján Unkjár Skelessinél 1833 júl. 8-án szövetséget köt 8 évre kölcsönös segélynyujtás elve alapján a törökkel. Ez állandó orosz beavatkozási lehetőséget jelent, ami megdöbbenti az angol diplomáciát. Franciaország és Anglia ebben az időben egyaránt szemben áll az orosz tervvel, közben azonban érdekeik eltérnek.

1839-ben újabb veszély fenyeget. II. Mohamed nem felejti el Mehemed Ali győzelmét. Palmerston aggodalommal szemléli a fejleményeket és ki szeretné szabadítni a szultánt az orosz szerződés béklyóiból. Amikor a Porta és az egyiptomi pasa között újra kitör a viszály, a diplomácia lázas tevékenységbe kezd. Az a feltevés, hogy Mohamedet Palmerston biztatta volna a pasa megtámadására, nem felel meg a tényeknek. A francia kormány azonban abban a hitben élt, hogy a szultánt Ponsomby lord biztatta a háborúra. A londoni francia követ felvilágosítást kért Palmerstontól, aki azt feleli, hogy a Ponsombyhoz küldött utasítások a béke ügyét szolgálták. Megmutatja a levelezést is, a francia követ azonban kételkedik azoknak megbízhatóságában.

Soult és Palmerston egyességet köt arra vonatkozólag, hogy ha a küzdelem során az orosz csapatok Unkjár Skelessire való hivatkozással Konstantinápolyt meg akarják szállni, Franciaország és Anglia ezt casus bellinek tekintené. A megegyezés tudatában az orosz kormány békés álláspontra helyezkedik. 1839-ben kitör a konfliktus, a török csapatok megütköznek az egyiptomiakkal, július 1-én pedig meghal II. Mohamed. Ezzel egyidőben a török admirális a flottát a pasa kezére játssza. Három hét leforgása alatt a törökök elvesztik a szultánt, a hadsereget és a flottát.

Ebben a veszélyes helyzetben egyezik meg az öt hatalom a közös akcióra vonatkozólag. Franciaország és Anglia között azonban ellentétek merülnek fel, hiszen Anglia csak Egyiptom birtokát akarja biztosítani Mehemed Ali számára és azt kívánja, hogy a pasa Szíriát ürítse ki. Szíria ugyanis rendkívül fontos az angol szárazföldi út biztosítása szempontjából, mint az afrikai melléktérképen láthatjuk. Franciaország viszont ragaszkodik ahhoz, hogy Mehemed Ali Szíria birtokát megtartsa. Oroszország az angolok mellé áll, mert félti Taurust a francia protektorátus alatt terjeszkedő Mehemed Alitól. Franciaországban fellángol a lelkesedés, mely a beavatkozást sürgeti a nagy és független Egyiptom érdekében. Ez alatt Anglia 1840 július 15-én a londoni egyezményben, a legnagyobb titokban megegyezik Oroszországgal, Ausztriával, Poroszországgal. Franciaország csak néhány nappal az egyezmény megkötése után értesül erről, ami határozott diplomáciai vereséget jelent. Hiszen bármilyen udvarias formában közölték a szerződés tartalmát a francia kormánnyal, természetes, hogy az ilyen eljárást ez inzultusnak tekintette. Az eljárás magyarázata az, hogy Thiers a konstantinápolyi francia követ segítségével külön diplomáciai akciót indított a Portánál, hogy a békét a szultán és Mehemed között a francia elgondolások szerint hozza létre. Thiers Guizot-t arra utasította, hogy Szíria ügyében ne tegyen javaslatokat Palmerstonnak. Palmerston válasza erre az eljárásra a négyhatalmi megállapodás volt. Az egyezmény kétféle megoldás lehetőségét nyitotta meg Franciaország számára. A francia közvélemény az afrikai akció folytatását sürgette, nem törődve az orosz támogatás révén megerősödött Angliával. Az áruló és önző Anglia ellen heves tüntetések folynak le Franciaországban. Thiers nem mer a közvéleménnyel szembeszállni és tovább szeretné folytatni az akciót. A király világosan látja a helyzetet és elég bátorsággal rendelkezik ahhoz, hogy a közvéleménnyel szembeszálljon. Tudja, hogy Franciaország az angol–orosz megegyezés után nem folytathatja akcióját. Ezért elbocsájtja a harcias minisztert, kinek utódja Guizot, a saját népszerűsége rovására is érvényesíti a király magasabb szempontú békés külpolitikáját. Franciaország részvételével kötik meg 1841 július 13-án a kettős keleti egyezményt, mert az egyiket Ausztria, Nagy-Britannia, Porosz- és Oroszország kötötte egymással, a másikat a négyes szövetség Franciaországgal. A megállapodás értelmében biztosítják az örökletes uralmat Egyiptom fölött Mehemed számára, míg Acre és Dél-Szíria fölött az uralmat csupán a pasa személyére ismerik el, az öröklés joga nélkül. A négy hatalom a megállapodás érvényesítését blokáddal biztosítja. A negyedik artikulus szerint az ozmán birodalom feladata a Dardanellák őrzése, a Porta lezárhatja a szorosokat idegen hadihajók előtt, ha nem visel háborút. Ez a nagyjelentőségű megegyezés megteremti ismét a francia-angol diplomáciai együttműködés lehetőségét, amit azután a spanyol kérdésben támadt összeütközés ismét illuzóriussá tesz.

A francia diplomácia némi sikert ér el 1846-ban a spanyol kérdésben. Viszont súlyos áldozatot kell hoznia, hiszen végleg elveszti az angol szövetséges jóindulatát. A franciák azt óhajtják, hogy Izabella spanyol királynő és nővére, Lujza infánsnő Ferenc herceghez, illetve Montpensier herceghez menjen férjhez. Palmerston jelöltjével szemben a franciák hosszú diplomáciai küzdelem után győznek. Az angol diplomácia tudja, hogy Franciaország spanyol politikája mögött az angol érdekekre veszélyes ibériai gazdasági expanzió gondolata rejtőzik. Palmerston a francia befolyás megnövekedésétől tart és arra is gondol, hogy ez előbb-utóbb Portugáliának Spanyolországgal való egyesülésére vezethet. Ez a diplomáciai győzelem Viktória királynő és Palmerston haragját vonja Franciaországra, ami annál veszélyesebb, mert a Rajnán túl a helyzet aggasztó lesz. Franciaország félelmesen közeledik a teljes diplomáciai elszigetelődés felé. Az afrikai vereség után a belpolitikai nehézségek arra kényszerítik a francia kormányt, hogy a közvélemény figyelmét a Poroszország ellen indítandó akcióval tereljék el. Hivatalos nyilatkozatok, kormánylapok cikkei, melyek az angolellenes hangulatot akarták a poroszok ellen levezetni, a bosszú érzetét keltik fel a közvéleményben a gyűlölt 1815-ös határok megállapításánál oly nagy szerepet játszó Poroszország ellen. A fenyegető harcias fellépés azonban Berlintől Bécsig egységes német nemzeti ellenállásra talál. A német Bund államai kivétel nélkül a franciák ellen fordulnak, úgy, hogy a francia diplomácia immár nem csupán Poroszországgal áll szemben, hanem valamennyi német állammal. A kellemetlen meglepetés a francia kormányt visszavonulásra kényszeríti. Ennek következtében a németellenes fellépéssel nem sikerült presztízsnyereségre szert tennie a francia polgárkirályságnak, sőt, ezen az oldalon is csupán egy elsietett sikertelen akciót szemlélhet a felizgatott közvélemény.

A francia fellépés csak hozzájárul a német nacionalizmus megerősödéséhez, Poroszország a német Bund keretén belül a német egység megvalósítása felé halad. Ebben a nehéz helyzetben Lajos Fülöp egy meglehetősen reális, de belpolitikailag igen veszélyes megoldáshoz folyamodik. Diplomáciai tárgyalásokat kezd a német Bund másik vezető tagjával, Metternich Ausztriájával. Az osztrák szövetség előfeltétele Franciaország érdektelensége az olasz félszigeten mutatkozó nemzeti törekvésekkel szemben. A közvélemény azonban az olaszok pártján áll és a király külpolitikai kísérletében a Szent Szövetség megújítására irányuló törekvést lát. A polgári közvélemény nagy elkeseredéssel szemléli az egymásután bekövetkezett diplomáciai balsikereket. Keserűen gondolt vissza a huszas évek történelmi analógiáira. Látta, hogy a francia imperializmus egy lépéssel sem jutott közelebb álmainak megvalósulásához. Nem sikerült a latin Afrika gondolat értelmében nagyobb gyarmati területeket szerezni, s a liberális közvélemény riadtan látja, hogy Franciaország az abszolutizmus gyűlölt elvének képviselőjével, Metternichhel barátkozik. A belga kudarc, a poroszellenes akciótól való visszahúzódás, az angol szövetség elvesztése után ez a legújabb akció, a Szent Szövetség helyreállítására irányuló törekvésnek, valóságos inzultusnak látszott a közvélemény szemében. A helyzet történelmi távlatból természetesen távolról sem olyan sötét a francia diplomácia szempontjából, mint ahogy az az egykorú közvélemény előtt látszott. Franciaország sokat vesztett éppen azzal, hogy Ausztriában nem tudott diplomáciai társat találni. Ezt az igazságot természetesen 1848 előtt nem ismerhették fel, 1871 után viszont nyilvánvalóvá válik. Belgium semlegességének értékét még későbbi, 1914-es események igazolták. Ezek azonban a magasabb szempontú történetírás igazságai, a kortársak mást értettek siker alatt. A francia polgárság a diadalmas angol forradalom révén uralomra jutott polgári imperializmus érvényesülését várta Franciaországban is attól a polgárkirálytól, aki ezzel szemben a béke Napoleonja akart lenni.

A francia álmodozás színes képei, a fellengző gondolatok nem tudtak érvényesülni az érdekek, a diplomácia realitásának rideg világában. Maga a király, Lajos Fülöp, erős felelősségérzettől áthatott egyéniség volt, meg akarta tehát akadályozni az összeütközést, amely kétségtelenül katasztrofális következményekkel járt volna Franciaországra.

Ezeknek a szép álmoknak meghiúsulása azonban a belpolitikában éreztette a maga végzetes hatását. A polgári közvélemény nagy csalódása a belpolitikai viszonyok kiéleződésére vezetett, azután hozzájárult az 1848-as francia forradalmi események kitöréséhez.