HATODIK FEJEZET: PRÁGA FORRADALMA

A cseh forradalom „városi korszaka” korán kezdődik és hamar véget ér. 1848 március 11-én a Vencel-fürdő melletti épületben gyűlik össze a prágai polgárság, amely bizottságot szervez a forradalmi követeléseket tartalmazó petíció megszövegezésére. A március 11-i petíció a cseh nyelv számára teljes egyenjogúságot követel a némettel, mind az iskolákban, mind a hivatalokban és a közigazgatásban. A felirat a történeti jogokra hivatkozva állapítja meg, hogy a dinasztia uralmát az elmúlt évszázadok folyamán a cseh és az osztrák-német nép biztosította s ezek közül a cseh nemzet az eredeti őslakó. A március 23-i felirat továbbmegy a követelések terén, amikor Cseh-Morvaország és Szilézia egyesítését követeli, a történelmi Csehország ezentúl legyen önálló közigazgatási egység, melynek kormányközpontja Prága. A bécsi kormány eleinte halogatja a közjogi követelések elintézését, később bizonyos engedményeket tesz, melyeket azonban a tulajdonképeni Csehország területére korlátoz. Nyelvi téren nagyobb engedményekre hajlandó, a kormány április 8-án kelt válasza a cseh nemzetiség számára olyan engedményt ad, amely a csehországi németeket felháborítja. Biztosítja a csehek számára, hogy nyelvük a közigazgatás és a közélet minden viszonylatában azonos jogokat élvezzen a némettel.

A cseh törekvések ezután főként arra irányulnak, hogy Ausztriát megakadályozzák a frankfurti német parlamentben való résztvételben. Az ország cseh lakosságú vidékein nem engedik meg a birodalmi képviselők választását, manifesztumokat bocsátanak ki, végül pedig összehívják a prágai szláv kongresszust május 31-re. A mozgalom élén Palacky áll, aki 1848 április 11-i levelében elutasítja a frankfurti Vorparlament meghívását és immár határozottan kifejti ausztro-szláv elgondolását, melynek demokratikus tartalmát s a háttérben kialakult történeti mítoszt lényeges vonásaiban már az előzmények során láttuk. Az ausztro-szlávizmus érveit egyelőre a frankfurti parlamentben való résztvétel gondolata ellen vonultatja fel, hogy ezek az elvek később a bécsi Reichstagon az ausztriai helyzet megoldására is határozott szempontokat nyujtsanak. Palacky tetszetős módon fejtegeti az önálló Ausztria hivatását azzal a veszéllyel szemben, mely Délkelet-Európát az antiliberális barbár orosz óriás részéről fenyegeti. A manifesztum szállóigévé vált mondatai hangsúlyozzák azt, hogy ha az osztrák birodalom formájában e helyen a népek valami szövetsége nem állna fenn, akkor Európa és a humanizmus érdekében meg kellene teremteni ezt a birodalmat. Ausztria gyengeségének oka, hogy letért hivatása útjáról, melyet a természet jelölt ki számára, az a természet, mely nem ismer uralkodó-, vagy szolganépet. Metternich – írja e levél – nem csak azért bukott el, mert a szabadság ellensége volt, hanem mert ellensége volt az ausztriai szláv nemzetiségeknek. Palacky tehát nem az állam, a biedermeier államgondolat szempontjait hangsúlyozza, amikor az osztrák államot védelmezi, hanem a cseh nemzet érdekében akarja a nagynémet „Anschluss”-szal szemben ezt a cseh érdekek szerint kialakítandó formát fenntartani. A nemzetet ugyan magasabbra értékeli az államnál, az orosz veszéllyel szemben azonban az osztrák állam megőrzésében lát biztosítékot. Így lesz ő orosz-német veszélyben a független Ausztria híve. Amikor az orosz nagyhatalom előtörése a humanitás gondolatát veszélyezteti, Palacky habozás nélkül jelenti ki: „Saját népem iránt érzett legmelegebb szeretetem mellett az emberiség és a tudomány sorsát még többre becsülöm, mint a nemzetét”.

A cseh tevékenység azonban nem merült ki a frankfurti alkotmányozó gyűlés ellen megnyilvánuló tiltakozásban. Csehország területén 22 választókerület német lakossága választott követeket, 46 cseh kerület pedig elutasította a követek megválasztását. A prágai cseh politika tovább szőtte a szálakat. A nagynémet gondolat ebben az időben szorosan egybefonódott a bécsi radikalizmussal, a cseh nacionalisták tehát szakítanak a demokráciával, melynek olyan lelkes hívei voltak és ürügyül használva a május 15-i bécsi eseményeket, magukat az udvar védelmezőiként tüntetik fel. Függetlenítik magukat a bécsi kormánytól, Thun nem fogadja el annak utasításait és május 29-én kormányt alakít a nemzeti komité tagjaiból. Prágát a szláv kongresszus tartja izgalomban, mely június 5-én ismét kiáltványt bocsájt ki az osztrák összbirodalom védelmére, de még ennél is nagyobb jelentőségű a város forrongása, a radikális elemek előretörése. A prágai szláv kongresszus, az az összejövetel, amelyről már Kollár álmodozott, tényleges kifejezése akar lenni a szláv egyetértésnek és válasz Frankfurtnak. Június 2-án kezdte meg üléseit. A szélső magyarellenes szlovák elemek képviselője, Safarik, hangoztatja, hogy az ausztriai szláv problémának egy ausztriai és egy magyar része van, ugyanekkor a magyarországi szlávok nyelvhasználata ügyében a természeti jogra hivatkozik. A szellemi vezérek között szerepel a világforradalmár Bakunin is. A kongresszuson kiderül, hogy a szláv nyelvek között bizony lényeges eltérések észlelhetők. A kiküldöttek nem értik meg a különböző szláv nemzetiségek nyelvét, a kongresszus erkölcsi hatása mégis rendkívül nagy a szlávság körében, fokozza annak önérzetét, ugyanakkor pedig aggodalommal tölti el a frankfurti német parlamentet.

A szláv reményeket azonban elhervasztja a prágai felkelés. A városi forradalmárok, a baloldali elemek, meglehetős nyugtalansággal szemlélik az udvarral való állandó kacérkodást, melyet a cseh nacionalisták a maguk érdekében valónak tartanak, a különböző szláv nemzetek megbízottai azonban helytelenítenek. Bakunin élesen szembefordul Palackynak a történeti jogra hivatkozó állásfoglalásával és számos társával együtt a forradalmasító tevékenység híve. A diákok és munkások elégedetlensége nőttön nő, Windischgraetz kinevezését s a kétkamarás rendszer bevezetését nyílt kihívásnak tartják. A cseh forradalom tulajdonképpen június 12-én robban ki Prágában. A mozgalom élén tehát a város halad. Az utcai zavargások sok áldozatot követelnek, köztük szerepel Windischgraetz felesége, kinek életét az ablakon behatoló, nyilván férjének szánt golyó oltja ki. A forradalomnak Windischgraetz fellépése vet véget, a herceg június 18-án bevonul a városba, a csehországi németség nagy örömére, mely már megelégelte a cseh forradalmat, visszavonják az engedményeket, szétfoszlanak a cseh álmok. A cseh nacionalizmus immár átvonul a másik hadszíntérre, hogy küzdelmét a bécsi osztrák alkotmányozó gyűlésben, a Reichstag-ban folytassa. Ausztria többi szláv törzsei nem érték el a forradalomnak ezt a kezdeti „városi” korszakát sem, törekvéseik megálltak a „petíciós kor”-ban, a nemzeti kívánságok többé-kevésbbé határozott kifejezésénél, melyben az előző korszak szellemi vezetői által képviselt történeti jogok és nyelvi követelések jutottak szóhoz.

A lengyelek például március 18-án és április 6-án külön tartományi közigazgatást kérnek, valamint a lengyel nyelv bevezetését az iskolák, bíróságok és belső közigazgatás körébe. E mellett kérésükben lengyel nemzeti hadsereg felállítását szorgalmazzák, amely lengyel tisztek vezetése alatt állna és csak a tartomány határain belül állomásozna. A lengyelek nem ismerik el a rutének egyenrangúságát s a rutén nyelv érvényesülését csupán a népiskolákban engednék meg. A lengyelek között élő rutének azonban történeti jogaikra hivatkoznak, arra, hogy a Vladimír-házból származó hercegek idejében független államot alkottak. Követeléseik eleinte meglehetősen szerények, azt kívánják, hogy a rutén többségű területeken vezessék be a nép- és középiskolákba nyelvüket, a törvényeket tegyék rutén nyelven is közzé és alkalmazzanak az állami és városi hivatalokban ruténeket. Nemsokára azonban tovább mennek és nemzeti egyéniségükre hivatkozva két részre kívánják osztani Galíciát. Arra hivatkoznak, hogy a rutén nemzet a dél-orosz, a dél-lengyel és az északkelet-magyarországi testvérekkel együtt tizenötmillió embert jelent s ez a nemzet éppen olyan államalkotó egyéniség, mint a lengyel, minélfogva területi önállósága indokolt.

Az ausztriai szlovénség, a történeti jogokra hivatkozó lengyel, cseh és rutén nemzetiségektől eltérően, a természeti jogot hangoztatja, azt a megszentelt jogot, mely minden nemzetnek biztosítja, hogy nemzetiségét szabadon kiélhesse. Ezért Krajna, Görz, Friaul, Isztria, Dél-Stájerország és Karinthia szlovák részéből Laibach székhellyel szlovák királyságot akar alapítani.

Az osztrák területen élő oláhok 1849 február 25-én intéznek a királyhoz petíciót, amely az egyetlen a nemzetiségi óhajok közül, amely eltekint attól, hogy a nemzetiségi kérdést területi önállóság alapján szabályozza.