A hindu kultúrában az ember és természet bensőséges viszonya fejeződik ki. A műtörténelem megállapítása szerint a hindu művészetben az idő folyamán nem stílusok váltakoznak, hanem földrajzi egységek különbsége tükröződik vissza. Az ember itt jóformán ki sem lép a természetből, a műalkotás az őserdők bozótos sűrűjére emlékeztető táji, növényi és állati motivumok egybefonódása, amelyben a természet nem háttér, nem díszítő munka, hanem az emberrel egyenértékű elem. A szerint, hogy a művész milyen vegetációs körből választotta motivumait, különböznek egymástól India stílusai. A görög hatás ideig-óráig tartó befolyása idején figyelhető meg egyedül Buddhának a természettől elvonatkoztatott emberi ábrázolása. A természet és ember között fennálló szoros kapcsolatról tanúskodik a hindu költészet is, amely csodálatosan festői modorban oldja fel a természet és ember közötti különbséget, a két tényező ellentétét bensőséges viszonnyá alakítva. A Védák többezer strófája bővelkedik a szépséges tájleírásokban. Jellemző erre a költészetre, hogy az erotikus lírához a felkelő nap érzéki hangulatú ábrázolása vezet. A felkelő napot csodálatos testű nőnek látják és a napnak e ragyogó költői képei térnek vissza a szerelmi lírában. Az ismeretelméletben s a metafizikában annak a dualizmusnak nyomát találjuk, melyet a nappalok és éjszakák váltakozása jelképez s az évszakok misztikus sorrendjének hatása alatt ősi gondolati formák alakulnak. A vallás maga is előírja, hogy az ember tartsa fenn a természettel való szoros kapcsolatát, nem elég, ha a felsőbb kasztok tagjai a faluközösség révén állnak a természettel összeköttetésben, hanem életük bizonyos éveiben a végtelen erdőségekben kell remeteéletet élniök. A hindu művelődés régebbi korszakaiban a vezető probléma tehát a föld kapcsolata az emberrel. A hindu történelem legújabb korához ugyancsak a hindu talajon át jutunk el, a főkérdés azonban itt már a föld tényleges értékeinek, a gyapotnak, indigónak, búzának és rozsnak haszna. Nem a virág, nem a motivumok szépsége, nem a táj hangulata s ezeknek a művészettel, vagy a gondolkodással való kapcsolata a lényeges itt, hanem az a jelentőség, melyet ezek a termények az európai ember kincskereső szenvedélyével, csalódásával, majd kielégülésével, a kereskedelmi társaságok érdekellentéteivel, az angol kapitalizmus nyersanyagszükségletével, illetve az angol szervezés feladataival összefüggésben nyernek.
Régmult századokban a nyugati hajósok és felfedezők képzeletében az arany és bors, vagy más ritka fűszerek világa játszotta a főszerepet. A társaságokat e téren csalódás érte, forgalmuk és tevékenységük azonban nemsokára abban a cikkben állandósult, amely az indiai termelés lényege lett. Az indiai gyapottermékek sokfélesége, a kalikófajták ezer változata divatot teremtett Európában. A kalikóval való kereskedés a XVIII-ik század elejéig az indiai kereskedelem főfoglalkozása.
Az indiai angol társaság terjeszkedésénél olyan tényezők szerepét látjuk, melyekkel külföldön csak kereskedelmi társulat tud boldogulni. A kereskedelmi társaságok terjeszkedhetnek, akciókat kezdhetnek, de ha valamelyik tervük nem sikerül, nyugodtan vissza is vonulhatnak, ami egy hatalmas ország tekintélyével már nem volna összeegyeztethető. A társaság szervezete sokkal olcsóbb, mint a hivatalos kormányzás, tagjai vállalkozó szellemű egyéniségek s ha a társaság képviselői a kezdeményezés során hibát követnek el, nem kell annyira tartaniok a következményektől, mint a hivatalnokoknak. A kereskedelmi társaság viszont szerencsésebb a kereskedőnél is, mert nem hal meg, létének folytonossága biztosítva van. A brit Charter Compagny-k ilyen organizált kereskedelmi testületek. A kereskedelem folytatásához szükséges tőke megszerzése kényszeríti a társaságokat a terjeszkedésre. Indiában az európai cikkek iránt nagyon kis kereslet mutatkozott. A tőkeszerzés egyetlen lehetősége eleinte abban rejlett, hogy a tőkét Indiának a többi ázsiai népekkel való kereskedelme révén teremtsék elő. Ezt a módot Roe Tamás találta fel. Ha Indiában vásárolt gyapotanyagot Sziámba vagy Kinába küldött és ott állati bőrökre, vagy nyersselyemre cserélte be, akkor ezeket Japánban ezüst ellenében adhatta el, amelyért Indiában ismét olyan cikkeket vásárolhatott, melyeket Európában értékesíthetett. A társaság anyagi létalapját tehát ez a belső kereskedelem biztosította. A belső forgalom fenntartása a koncesszió és közlekedési lehetőségek érdekében vívott harcokra vezetett, melyektől csupán egy lépés hiányzott a területek iránt való érdeklődés felé. A kereskedelmi társaságok terjeszkedésének története mögött tehát az a szükséglet szerepelt, hogy Indiából merítsék a szükséges vásárló erőt. A mellett a társaság szervezetének bővülésénél figyelembe kell venni az indiai gazdasági összeköttetés sajátos rendszerét. A társaság előleget ad a szövőszék tulajdonosának s azután összegyüjti a kész árut. Az indiai szövött cikkek beszerzése és kereskedelme tehát hatalmas szervezetet követelt. A fejlődésnek ezen a fokán az angol kereskedelmi kapcsolat nem érintette az indiai gazdasági élet hagyományos struktúráját, a háziipar tovább virul s a kereskedelmi társaság csak megszervezi ennek az árucikknek kereskedelmét.
Ez az ősi rendszer a XVIII-ik század folyamán mélyreható változáson ment keresztül. Amikor az angol ipar rohamosan fejlődni kezd, heves gazdaságpolitikai küzdelmek, elkeseredett röpiratváltások után prohibitiv vámot vetnek ki a hindu gyapottermékekre. E törvény következtében a kalikóipar rendkívüli mértékben fellendült Angliában. Ennek megfelelőleg nőtt a kereslet is a nyers gyapot iránt és immár jövedelmezőnek látszott a nyers gyapot behozatala, az angliai feldolgozó ipar számára.
Az ipari fejlődéssel egyidejűleg tehát kettős folyamat megy végbe. A társaság elveszti Angliát, sőt ennek nyomán a kontinenst is, mint az indiai kalikószövetek vásárlóját, a nagy vámvédelem mellett ugyanis fellendül az angol gyapotipar és kiszorítja a kontinensről is az indiai kalikót. Ugyanakkor növekszik a nyersanyagszükséglet, majd a XIX. században közszükségleti cikké válnak más indiai termékek, mint a tea és a rizs. Az angol tőke egyre jobban érdeklődik a gyarmatárucikkek iránt, a kereslet a szövőszékekről a mezőgazdaságra terelődik át. Ugyanakkor olyan feladatok merülnek fel Indiában, amelyeket célszerűbben tud a modern közgazdaság elvégezni, mint a kereskedelmi társulat, mely eladósodva az államtól függ s az 1784-i Pitt akta parlamenti bizottságot szervez az állandó ellenőrzés céljára, ez a bizottság ellenőrzi az indiai kormányzatot, a londoni igazgatósággal és indiai kormányzóval való együttműködésben. 1812-ben felfüggesztik a monopóliumot, 1833-ban megszűnik a társaság monopóliumos jellege. A közigazgatást a társaság mégis tovább folytatja s bár a reformtervek már 1833-ban felmerülnek, a kérdés végleges megoldást csupán 1857–1859-ben nyer. A hatalmas szervező munkáról a további fejlemények során lesz szó, itt elsősorban az immár kifejlődött XIX. századi angol kapitalizmusnak az indiai termelőkkel való összefüggése kelt figyelmet. Keleten a racionalista kapitalizmus kifejlődését a mágikus tradicionalizmus rendszere akadályozta meg évszázadokon át. Indiában e mellett elsősorban a kasztrendszer gátolt minden tervszerű gazdálkodást. Bár az indiai középkorban sűrűn szerepelnek görög és római kereskedők, zsidó bevándorlás és kereskedelmi privilégiumok, a kaszt-rendszer mégis útjában áll a tervszerű gazdálkodás kifejlődésének, sőt az indiai kereskedelem virágzásának is. A hindu vallás elítélte a külföldi utakat, ha valaki elhagyta hazája területét, visszaérkezése után újra fel kellett magát vétetnie kasztjába. Ilyen kötöttségek mellett érthető, hogy Indiában az a nagytömegű nemesfém, amely indiai árukért a római impérium korában beözönlött s melynek értékét évi 25 millió sestertiusra becsülték, nem került a kereskedelem vérkeringésébe s a világkereskedelmi szempontból oly kedvező fekvésű területen nem lendíthette fel a gazdasági életet, a külkereskedelmet. Indiában maradt ez a hatalmas érték, amely különböző vándorutakon át végül a rádzsák, legfőbb adószedők s a föld birtokosainak kincstáraiba került, hogy ott terméketlenül heverjen. A fejlődés következő fokozata az az állapot, amelyben a mágikus tradicionalizmus fennmarad, nyugaton pedig a kapitalizmus fejlődik és kerül Indiával kapcsolatba. Ez a kapcsolat egyelőre alkalmazkodik a gazdasági adottságokhoz. Az indiai gazdálkodás ama stádiuma ez, melyben az európai kapitalizmus az indiai kalikóipar termékeit veszi fel, illetve indiai termékekkel látja el Ázsiát, a kereskedelmi társaságok virágzásának korszaka, mely a XVIII. század elejéig tart.
A gazdasági fejlődés következő fejezetében az angol kapitalizmus nem halad párhuzamosan, hanem összeütközik a hagyományos hindu gazdálkodással. Angliának szüksége van India terményeire, a hatalmas kereskedelmi szervezet, illetve gyarmati organizáció erőforrásai révén rábírhatja a bennszülötteket, hogy az iparosodó Anglia számára nyersanyagot és mezőgazdasági terményeket, előbb búzát, majd rizst és teát termeljenek.
Ez a csodálatos világ, a színes és különös India, mely valamikor utazók, kutatók vágyainak tárgya, a kalandos elképzelések rejtelmes földje, a XX. század folyamán kimeríthetetlen forrása lett az angol kapitalizmusnak és gazdagságnak. Több, mint 319 millió lakos 1923-ban összesen 450 millió fontsterling értékű forgalmat jelentett a külkereskedelemnek. Ez a terület a mult század utolsó évtizedeitől fogva az angol kapitalizmus legnagyobb szállítója. A hatalmas forgalmat, a kiaknázásnak ilyen lehetőségeit roppant beruházások tették lehetővé. India maga sohasem jelentett nemzeti egységet és ebben a korban is csupán geográfiai terület, melyen különböző népfajok élnek egymásmellett, köztük 190 millió hindu és 50 millió mohamedán. Azt az egységet, amelyről Indiával kapcsolatban beszélni lehet, az angol kapitalizmus teremtette meg, az egész hatalmas földrészt behálózó vasutaival és gazdasági összeköttetéseivel.
Az indiai kereskedelem adatait vizsgálva, azt látjuk, hogy annak volumenje 1820-tól 1880-ig 80 millió fontról 650 millióra emelkedett. Míg a XIX. század első felében az Indiába irányuló angol tőkeexport aránylag csekély s az angol kereskedő csupán az Angliában könnyen eladható cikkek termelése érdekében hajlandó termelési hitelek folyósítására, addig ez az állapot a század vége felé teljesen megváltozik. A század elején Anglia az indiai tisztviselők által hazaküldött összegekből évente 3–4 millió fontot szerzett. A század közepén gyapothiány mutatkozott, a kisebb-nagyobb termelési kölcsönök sem segítettek az áruhiányon. A parlamenti bizottság megállapítása szerint az indiai gyapotanyag termelésének a szállítási nehézségek állták útját. A termelés fejlesztése érdekében az angol kormány garanciát vállalt az 5%-os indiai vasúti kölcsönért. 1853-ban két kísérleti vonalat építettek ki, 1853–57 között már 14 millió fontsterlinget fektettek vasútépítésbe. Ezek az adatok jelzik az Indiába irányuló tőkeexportot s ehhez járulnak a bányabefektetések, majd pedig a városi és állami kölcsönök. Az indiai államkölcsönök összege a mult század végén már elérte a 227 millió fontsterlinget. A bankok által a gyarmatokra irányított kölcsönök összege 1895–1903 között 118 millió 374 ezer fontsterling, ugyanezen időszakban 126,805.900 fontsterling vándorolt a gyarmati bányaüzemekbe.
A XIX. sz. elején egyes angolok előtt világos, hogy Indiának modern szervezetet kell adni, hogy a hindukból legalább részben „állampolgárokat” kell nevelni, ha soraikból tisztviselőket akarnak képezni. Közvetlenül a faluközösségekkel tárgyalnak, mert ezeket akarják megerősíteni. Ugyanakkor az angol kormányzat pár tagjában felébred az érdeklődés a sajátos régi hindu hagyományok és berendezések iránt. A régi állapotok gyakorlati tanulmányozása közben érdeklődésük központjába a hindu népiség került. Az illetékes tényezők belátták, hogy végre dönteni kell India szervezetéről és a hindu nevelésügyről.
A közoktatásügy fontos kérdését 1834-ben döntik el. Nagy vita indul meg Maculay közoktatásügyi rendszere felett. Az a kérdés, hogy a Kelet belső szelleméből induljanak-e ki, vagy a Nyugat elvei érvényesüljenek. Az angol szellemi emberek egy jelentékeny csoportja azt vitatta, hogy magát a keleti studiumot, a sajátos hindu kultúrát tekintsék főtárgyaknak. Maculay megoldásában az angol közoktatás szempontjai érvényesültek. Terve szerint Kalkuttában a hindu tárgyak tanítása mellett úgy kell tanítani az angol nyelvet és irodalmat, mint Oxford-ban és Cambridge-ben a klasszikusokat! A hindu studiumok terén fent kell tartani a folyamatosságot, a tanulók azonban eszményeiket, elveiket, a nagy példákat és irányító gondolatokat az angol történelem hőseiben és az angol szellemi emberek tanításaiban keressék. Az ellenzék ezzel szemben arra hivatkozott, hogy Indiában nem lehet az angol tantervből kiindulni, amikor a hindukat a sajátos angol lélektől és eszméktől egy világ választja el. Indiában nem lehet oly módon beszélni a kultúra folytonosságáról, mint nyugaton, ahol az angol kultúra a latin kultúrából fejlődött. Maculay elgondolása azonban győzött s az egész közoktatási reform fő szempontja az volt, hogy olyan réteg alakuljon ki, amely megfelelő módon állítható be az angol érdekeket képviselő közigazgatás szolgálatába.
A fejlemények azonban egészen máshova vezettek, mint ahogy az angolok azt gondolták. A nyugati hatás nyomán a fiatal nemzedék ellentétbe került a hindu eszmékkel és hagyományokkal. A racionalizmusnak egy fajtája terjed el, midőn egy tanár kezdeményezésére „Atheneum-kör” alakult, amely a jelenségeket bizonyos nyugati józansággal, illúziók nélkül szemlélte. Az ősi hindu kultúrát megvetve, a kasztrendszert antiszociálisnak találta. Az ifjú hindu intellektus kezdetben nem tett különbséget értékes hagyomány és kinövés között, a kalkuttai klubok fiataljai, majd nyomukban a hindu városi réteg úgy tekinti a hindu kultúrát, mint a papok, a bráminok visszaéléseinek területét. A radikális ifjúság és városi réteg körében az angol Paine eszméi terjednek, az angol polgári radikalizmus eszmevilága rabul ejti őket, röviddel később pedig utat tör közéjük Mazzini szociális forradalmisága. A felületes nyugati nevelés ilyen különös következményekkel jár, a radikalizmussal, a reformgondolattal együtt jelentkezik az angol barátság és a braminok elleni szociális lázadás.
A nagy hindu reformer azonban már korábban kialakítja az új szintézist és megveti annak a szemléletnek alapját, amely a régi, romlatlan népi hagyományokhoz tér vissza, a tradiciót pedig összekapcsolja a szociális gondolattal. E munka megalkotója Ram Mohan Roy (1774–1833) bengáli arisztokrata családból származó férfiú, aki a nagy Mogul udvarában él. Korán kapcsolatba kerül az izlám kultúrával s egyaránt hat reá az izlám monotheizmus és az ősi hindu brahmanizmus, annak ellenére, hogy szülei és környezete ortodox politheista-hinduisták. Már 16 éves korában a sok isten hite ellen ír, mire apja kikergeti a szülői házból. 24 éves korában már angolul, héberül, görögül és latinul beszél, megundorodik az ortodox hinduista vallástól és az európai kultúra felé fordul. India szociális újjászületéséhez az európai szellemi életből keresi az inspirációt. Véleménye szerint a nagy szociális reformot csak az európai kultúra segítségével lehet végrehajtani, A század végén előző környezetével teljesen szakít, a bráminok, a papok kiközösítik, mindenki elhagyja, csupán néhány skót barátja marad, kiknek tanácsára az angol adminisztrációban helyezkedik el. Állítólag ő az első magasrangú hindu, aki a keresztény hitre tér. 1820-ban jelenik meg híres munkája: „Jézus tanítása, a békére és boldogságra vezérlő kalauz”. Nem ortodox keresztény; a kereszténységből csak az erkölcsi tanításokat veszi át. Rekonstruálni akarja a Védák ősi szellemét és szinte analóg módon az egykorú, nagy európai népi mozgalmakkal, azt tűzi ki feladatául, hogy a tiszta monotheista Védákban található vallási tartalmat mindattól a pótlástól vagy torzítástól megtisztítsa, ami az idők folyamán e tanításhoz tapadt. „Az egy és láthatatlan Isten imádása” címén társaságot alapít s az alapítók között két Tagore nevű is szerepel, kik közül az egyik a híres Rabindranath Tagore őse és a hindu szellemi élet modern kialakításában jelentős munkát végez. Az alapító különös elképzeléseit akarja megvalósítani, amikor összhangba akarja hozni valahogy a Védák ősi tanait a XVIII. század európai enciklopedistáival, tehát a szociális reformokat nyugati módon, a hindu kultúrát eredeti tisztaságában akarja kiépíteni. Reformjai között a legjelentősebb a többnejűség elleni küzdelem, a kasztok közötti áthághatatlan válaszfalak lebontása, az asszonyégetés barbár szokásának megszüntetése. Meg akarja teremteni India magasabb egységét, a hinduk és mohamedánok kibékülése érdekében küzd. A nőnevelést a sajátos hindu hagyományok alapján kívánja megvalósítani, a közoktatás, a sajtószabadság és a jogegyenlőség kérdésében teljesen modern elvekből indul ki. 1821-ben jelenik meg az első bennszülött hindu újság, melynek szerkesztői az összes népek szabadságáért szállnak síkra és örömteljes lelkesedéssel üdvözlik az 1830-as francia forradalmat. Roy az angolokkal való kibékülés híve, abban a hitben, hogy az angolok liberálisabbak a többi európai népeknél. Tőlük viszont megköveteli, hogy Indiát ne tekintsék zsákmánynak. 1830-ban Angliába utazik, ahol nagy lelkesedéssel fogadják, e látogatás után azonban nemsokára meghal.
Roynak sikerült megindítania az eddigiektől eltérő sajátos hindu nemzeti mozgalmat, kialakította azt az elit társaságot, melynek feladata a hindu életformák megreformálása. E tömörülés a „Brama-Szamáds”, amelynek élén Roy utóda Tagore lett, a Nobel-díjas költő nagyatyja. Az intézmény él és fejlődik, míg 1866-ban ketté nem szakad azáltal, hogy egyik része teljesen az új szövetség alapjára helyezkedik, a másik pedig megmarad bramanistának.
A hindu nacionalizmus modernebb és az angol érdekek szempontjából veszedelmesebb megnyilvánulása Tayananda (1824–1883) tevékenységére vezethető vissza. Ő már hevesen küzd a Brama-Szamáds és a hindu vallási gondolat eleurópaiasítása ellen. Hatalmas árja mozgalmat indít meg, tiszta hindu kört alapít, az „Árya-Szamáds”-ot. Északnyugat-Indiából származik, apja ortodox hindu, belőle pedig nagy lázító és jelentékeny egyéniség lesz, aki a hinduisták ellen szónokol és a primitív Védákhoz való visszatérést sürgeti. Az európaiasítás gondolatának ellensége. Roy mozgalma nem tetszik neki, az európai irányt ellentétesnek tartja a hindu fajiság lényegével és ezért a Brama-Szamáds intellektuális körrel 1873-ban szakít. 1875-ben alapítja meg a tiszta hinduk egyesületét, ezek a hódítók törzséből származó árják, akik idegenekkel nem alkusznak s a faji nacionalizmust hirdetik. A hindu nacionalizmus faji alapon kifejlesztett modern iránya így indul meg. A nagy árjamozgalomnak 1891-ben még csak negyvenezer híve van, 1920 körül azonban aktív tagjainak száma már félmillió. Míg az egyeztető mozgalom régebbi szellemi áramlata csak az intellektuális körökre hat, a tömegeket Tayananda árjamozgalma ragadja magával. A hinduknál tehát a nacionalizmus terjed, mialatt az angol szervezés az 1857-es hindu felkelés után Indiát lassanként a modern állam felé fejleszti. Ezt a munkát az 1858–59-ben adott alkotmány végzi el részben. Ez az alkotmány tulajdonképpen egészen az 1784-iki Pitt-aktáig nyúlik vissza, mely a hatalmat megosztotta a Board of Controll hattagú csoportja, az East Indian Company londoni direktorai és az indiai kormányzó között. Az új szervezet ehhez hasonlóan indiai államtitkárságot szervez, az indiai államtitkár a parlament tagja és felelős a törvényhozásnak; az ügyeket mellette 8–12 tagú tanács intézi. Az angliai organizáción kívül Indiában az alkirály kormányoz, aki mellett 6 kinevezett tagból és a hadsereg főparancsnokából álló végrehajtó tanács működik. E tanács mindegyik tagja bizonyos ügykört lát el, hatásköre tehát tulajdonképpen miniszteri. A kérdés csupán az, hogyan vonják bele lassanként a megbízható indiai elemeket a kormányzásba. Erre módot találnak az alkirály által kinevezett törvényhozó tanács keretében, melynek létszámát egyre növelik. Az 1861-es törvény 12 tagot állapít meg, 1882-ben a tagok száma 16 és ezeknek egy részét az indiai testületek bevonásával jelölik ki. A gyökeres átalakulást 1909-ben az úgynevezett Morley Minto reform hajtja végre, amely a tanács létszámát 60-ra emeli fel; 28 hivatalnok mellett 5 – az alkirály által kinevezett – személyiség vesz részt a tanácskozásban, az angol kormány többsége tehát biztosítva van. 27 tagot az indiai szervezetek, kereskedelmi kamarák és más intézmények választanak. Az angol uralom így halad Indiában fokozatosan a jogok kiterjesztése felé.