HETEDIK FEJEZET: AZ AMERIKAI FEJLŐDÉS FŐBB PROBLÉMÁI

Az Egyesült Államok eredetileg csak a Mississippitől keletre, az Atlanti-óceán partjáig elterülő vidéken foglaltak helyet, 1803-ban azonban Napoleon császártól megvásárolták a Mississippitől nyugatra, egészen a mexikói határig fekvő területet. Az európai formák kialakulásánál lakott területek változását látjuk, az emberi becsvágy, politikai törekvés, diplomáciai tevékenység többé-kevésbbé népes országrészekre irányult. Ezzel szemben az Únió Texastól és a Rocky Mountain hegységtől keletre fekvő, óriási síkságon lakatlan területtel rendelkezik, a birtoklás inkább jogi természetű, mint tényleges. Az amerikai fejlődés terület és ember viszonya tekintetében az európai történéstől tehát teljesen eltérő. Európában a fejlődő iparosodás, a népesség növekvő szaporodása a talajtól való elszakadással, kivándorlással és a szellem pesszimizmusával karöltve jár. Milyen más a helyzet Amerikában, hatalmas lakatlan és műveletlen földek végtelen lehetőségei között, ahol a közhangulatra jellemző közgazdaságtanban, Malthus pesszimizmusának térfoglalása idején, Carey optimizmusa érvényesül. Az amerikai fejlődés létkérdése ez az összefüggés lesz talaj, ember és termelés között, ez jelenti Amerika lényegét az európai ember számára is, előbb a korlátlan kivándorlás, majd az amerikai talaj terméke, a gabona versenye következtében.

A területi változások e szempontból tehát különösen jelentősek. A negyvenes években az Únió tovább terjeszkedik nyugat felé. Texas állam 1836-ban amerikai támogatással elszakad Mexikótól s az Únió e területet 1846-ban okkupálja. Ugyanekkor kerül az Egyesült Államok birtokába Oregon területe is. E terjeszkedés természetszerűleg háborúra vezetett, a katolikus, spanyol Mexikó és a protestáns Únió között, amely három évi küzdelem után, 1849-ben, az Únió győzelmével és Kalifornia okkupálásával végződött. A Csendes-óceánig való terjeszkedéssel együttjáró politikai formaalakulás problémáinak meg értéséhez tudni kell, hogy az Egyesült Államok keretén belül tulajdonképpen két ellentétes irányú államrendszer uralkodott, mely gazdasági, társadalmi és világnézeti vonatkozásaiban szembenállott egymással. A déli államok rabszolgatartók, az északi államok rabszolgaellenes irányúak voltak. Az amerikai alkotmány szellemével nem állt ellentétben, hogy az egyes tagállamok belső berendezésükben egymástól különbözzenek, az alapvető eltérések azonban megoldást követeltek, hiszen a közös érdeket féltő államok egy része egymással szövetkezve olyan csoportot alkothatott, mely felbomlással fenyegethette az Úniót. A két csoport küzdelmét éppen az új területek megszerzése élezte ki. Az ú. n. Missouri-vonal egy ideig békét biztosított a két fél között, a vonaltól délre a rabszolgaság intézményes rendszer volt, északra viszont tilos. A kompromisszum szükségképpen megszűnt, amikor arról kellett dönteni, hogy a Mississippitől nyugatra, egészen a Csendes-óceánig elterülő hatalmas területen a rabszolgatartó déli államok rendszere uralkodjék-e, vagy az északi államoké. A küzdelem 1849 után válik a leghevesebbé s mint Európában, úgy itt is a hatvanas évek harcai teremtik meg az Únió politikai és jogi kereteit. Miután az államok jogi terjeszkedése elérve a Csendes-óceánt, befejezést nyert, megindult a politikai formák körül dúló küzdelem.

A küzdelem megértéséhez, mint Európában, úgy itt is az előző kor vezető szellemi áramlataiból kell kiindulnunk. A helyzet annyiban tér el az európaitól, hogy a XIX. században Amerika szelleme töretlen vonalban követte a demokratikus átalakulás útját és az a megoszlás, amely Európában ellenforradalmár és demokratikus polgári réteg között fennállott, itt nem jelentkezett. A Jackson-korszak politikai forradalma már korán módot nyujtott az amerikai nevelési rendszer zavartalan demokratizálására. Az embert a demokráciára nevelték, a társadalmat a nevelésből kiindulva hosszú időn át, rendszeresen szervezték. Jackson híveinek sikerült a nevelést közkinccsé tenni a nagytömegek számára, a Pennszilvánia államban először bevezetett ú. n. szabad, tehát ingyenes iskolák rendszere a harmincas évek folyamán elterjedt az egész Únióban, amit az az intézkedés is előmozdított, hogy 1842-ben eltiltották az iskolát nem végzett gyermekek alkalmazását a gyárakban. Míg korábban az amerikai szellemet a francia gondolkodás befolyásolta, addig a harmincas évek végétől, a vezető szellemi emberek hatása alatt, s az amerikai intellektus középpontjává váló, porosz mintára kialakuló Michigan-egyetemen keresztül a német szellem befolyása kezd erősödni. A német eszmevilágból a liberalizmus gondolatát ragadják meg s úgy a Michigan-egyetemen, mint az 1835-ben kialakított Oberlini-egyetemen e szellem uralkodik. Az Oberlini-egyetem megalakulása akkor történt, amikor a cincinnati teológiai fakultás néhány tanára és diákja is elégedetlenül szemlélte az egyetem irányát, mely kárhoztatta a rabszolgaellenes szellemet. Az elégedetlenek új egyetemet alapítottak, mely központja lett a rabszolgaellenes irányoknak. A szellemi elit kiképzése tehát a porosz liberális minta szerint megszervezett egyetemről indult meg, itt hallgattak egyetemi előadásokat először a négerek, itt gyűltek össze a déli államokból elmenekült abolicionista politikusok és gondolkozók. A rabszolgaellenes, radikális mozgalom az ötvenes években északon vezető szellemi mozgalommá vált. A mozgalom eszközeiben a szokásos angolszász közvéleménybefolyásolás és társulás játssza a főszerepet, Garrisson 1830-ban Bostonban megindítja „The Liberator” című napilapját és 1833-ban megalakul az amerikai rabszolgaellenes társaság. E mellett még igen jelentősek voltak az amerikai romantikus mozgalmak is, melyek közül a transzcendentalista és az utópista kommunista szellemi mozgalmak a legnevezetesebbek. Ezek megindítója a német egyetemeken járt Everett Edward. A huszas években tartott előadásainak hatása alatt az amerikai ifjúság lelkesen tanulmányozta Kantot, Novalist, a görög és hindu bölcselőket, valamint az angol romantikusokat. A német bölcselet befolyására az érzéki tapasztalaton túlhaladó transzcendentális tényezőkből indultak ki, szerintük a megismerésnek eszköze az érzékelés, vagy logika helyett az intuició. Ez az amerikai szellem a valóság korlátait akarta áttörni és az egész mozgalom ama tanulság felé törekedett, hogy az emberi szellem előtt nincsenek legyőzhetetlen akadályok. Megjegyzendő még, hogy a vallásos hagyomány is kedvező talajt nyujtott e teljesen spirituális mozgalom számára, melynek nagy lendülete lehetővé tette, hogy a figyelmet az emberre irányítsák és e szellemi emberek vezetése alatt a szellemet korlátozó béklyók elvetésével nagyszabású szociális tevékenységre lendüljenek.

A romantikus bölcselők mozgalma a negyvenes években különös módon vegyült az utópista kommunisták kísérleteivel. Az első szocialista kísérleti telepet Amerikában még az angol Owen alapította a huszas években, quaker támogatással, Newharmonynak, „Új Harmoniának” nevezve el telepét, melynek célja volt egyesíteni a mezőgazdasági és ipari munkát, kizárni a tőke szerepét. A sikertelen kísérlet után Owen visszatért Angliába. A harmincas években újabb vallásos színezetű kommunista szekták tűntek fel, melyeknek telepén megjelentek a transzcendentálista irány követői is, hogy együtt élve, szellemi közösségben dolgozzanak és bölcselkedjenek.

IV. Az Egyesült Államok gazdasági és politikai fejlődésének térképei

V. Afrika felosztása – Afrika fontosabb gazdasági tényezői

A szociális reformálmok egy időre magát a „transzcendentálisták” vezérét, Emersont a híres bölcselőt is magukkal ragadták. A rabszolgaellenes mozgalomhoz csatlakozik a szellemi elit: Longfellow, a költők vezére, ekkor emelte eszmei magaslatra a szabadságra vágyó néger rabszolga alakját „A Rabszolga Álma” című költeményében, Whitier szemében már a rosszul fizetett munkás is elnyomott rabszolga.

A rabszolgaellenes mozgalom párhuzamosan terjed a radikális és munkásbarát politikai mozgalmakkal. A harmincas évekre esik a tízórás munkaidő bevezetése, a szervezkedés megengedése és a szavazati jog kiterjesztése az ipari munkásokra. 1840-ben megszűnik a korlátozás, mely a kormányzói tiszt betöltését ingatlan vagyonhoz kötötte.

Noha a romantikus álmodozás és idealizmus helyét Amerikában később a természettudományos, realista gondolkodás foglalta el, mint Európában, sőt talán még végletesebb módon, a harmincas évek szellemi mozgalma mégis maradandó nyomot hagyott az amerikai életben. Az irodalmi és filozófiai kultúra az ú. n. lyceumok révén terjedt el a polgári társadalomban. A lyceumok az északi államokban a radikális polgárság irodalmi és politikai vitaklubjai voltak és hamarosan melegágyai lettek a hatvanas években diadalmaskodó, jellegzetesen északi iránynak, a rabszolgaellenes, radikális és demokrata mozgalomnak. E szellemi, liberális, romantikus, vallásos eszméknek, ha meg akarták hódítani a gyakorlati életet, erős gazdasági és politikai érdekekkel kellett szövetkezniök. A lyceumokban egyre jobban felülkerekedtek azok a doktriner puritán elemek, amelyek a déli államok rabszolgatartó gazdasági és társadalmi rendszerének gyökeres megváltoztatását követelve a cselekvés terére léptek. A rabszolgák megszöktetésére valóságos „földalatti rendszert” építettek ki, később pedig fegyveres kísérletekkel törekedtek a rabszolgák felszabadítására. Az erőszakos eszközökkel eljáró, szélsőséges abolicionisták nem képviseltek döntő befolyást az Észak politikájában, amikor azonban a déli államok ugyancsak az erőszakhoz folyamodtak és a rabszolgarendszer kiterjesztését követelték az új területeken, a mérsékelt északi politikusok is az abolicionistákkal való együttműködésre kényszerültek.

Láttuk, hogy az Egyesült Államokban két társadalmi és gazdasági rendszer állt egymással szemben. Tizennégy déli állam fő megélhetési forrása a trópikus mezőgazdasági termelés, illetve a gyapottermelés volt. A birtokok nagyrésze angol származású nemes emberek, ültetvénytulajdonosok kezében volt, akik néger rabszolgák felhasználásával termeltek. Nem voltak nagy városok, az államokat nemes „gyarmati stílusú” urasági házak hálózták be. A földbirtokosok életmódja hasonló volt az angol dzsentri életmódjához, bankett, vadászat és más szórakozások egységessé tették ezt a réteget az összes déli államokban, ugyanakkor, amikor a rabszolgák jólétéről is bizonyos patriarkális szellemben gondoskodtak.

Északon az uralkodó réteg az individuálista, polgári típus, a városlakó, kereskedő és kisiparos, aki mellett a hegylakó, radikális kisparaszt és a búzatermelő telepes szerepel. Elég nagy a kapitalista vállalkozók száma, akiknek befolyása jelentős. A vasúti hálózat sűrű, az ipari vidékek gabonatermő vidékekkel változnak. Míg tehát délen az angol feudális konzervatív hagyomány uralkodik, addig északon az angol liberálisokhoz hasonló társadalom alakult ki, puritánokból, szektáriusokból, gyárosokból és radikális polgárokból. E két ellentétes életformának és társadalomfelfogásnak természetszerűleg össze kell ütköznie abban a pillanatban, amikor az új területek megszervezése napirendre kerül. Az első összeütközés Kaliforniában tör ki, ahová az aranybányák felfedezése 1850-ben nagy tömegeket vonz. A kincskeresők, a déli államokból néger rabszolgáikkal együtt érkeznek és minden rabszolga számára akkora aranykutatásra alkalmas területet követelnek, amekkorát az egyenként bevándorló északi telepesek kapnak. Az északiak erre puccsszerűen képviselőket választanak s az így megalakuló kaliforniai törvényhozás kimondja, hogy az államban a rabszolgatartás alkotmányellenes. A déliek riadtan eszmélnek rá, hogy az északi államok bekerítik őket. Megindul az agitáció annak érdekében, hogy Kalifornia déli részét szakítsák el Észak-Kaliforniától és alakítsák déli állammá. Arról álmodoznak, hogy a rabszolgatartó és gyapottermő területet délen a Mississippi völgyétől, egészen a Csendes-óceánig terjesztik ki. Ez az álom csupán a rabszolgaság megszüntetése után vált valóra, amikor a század folyamán a gyapottermelés éppen ebben az évben terjedt el.

A Nebraska Kansas terület megszervezésére és betelepítésére 1854-ben került sor. Amikor a Kansasba beszivárgott északiak meg akarták a maguk önkormányzatát teremteni, a déliek hadat indítottak ellenük.

Ebben az időben alakult a rabszolgaellenes republikánuspárt, melynek törzsét a radikális abolicionisták alkották. Eddig délen a demokratapárt, északon a whigpárt uralkodott. A whigpárt haladó része és a demokraták rabszolgaellenes csoportja az új republikánus pártban egyesült, amely felőrölve a whig pártot, átvette annak uralkodó szerepét. Így tehát a rabszolgakérdésben támadt ellentét teremtette meg az ötvenes években az amerikai pártrendszer mai napig fennálló két nagy pártját. A republikánus párt akkor erősödött meg valójában északon, amikor 1858-ban a vámvédelmet programmjába iktatta. Mivel a gyapottermelők érdeke az export volt, a déli demokraták a szabadkereskedelem hívei maradtak. A védvámok viszont nagy előnyt jelentettek az északi ipar számára. Az ellentét ezáltal mind élesebb lett az Únió két része között. Amikor 1860-ban Lincolnt, a népszerű köztársasági ügyvédet választották elnökké, a déliek önnállóságukra hivatkozva hangoztatták, hogy jogukban áll az Únióból kilépni, Lincoln viszont tagadta ezt s a harc elkerülhetetlenné vált.

Lincoln nem tartozott a szélsőséges rabszolgafelszabadítók közé, hanem megegyezésre törekedett. Számára a legfontosabb az Únió egysége és a demokrácia volt. Gazdasági érvekkel bizonyította az egység előnyeit, lelkesedéssel magyarázta, hogy a Mississippi földjeinek síkságán találkozik a gyapottermelő terület a gabonatermő vidékkel s a síkság minden lakójának fontos érdeke, hogy Európa felé New York, Ázsia felé San Francisko, a mexikói öböl felé New Orleans kikötője bonyolítsa le a forgalmat. Az Únió tehát felbonthatatlan gazdasági egység. A déliek azonban kiváltak és 1861-ben úgynevezett konföderációt alkottak, mire Lincoln az egységi demokrácia nevében fegyverrel fordult a szeparatista, déli dzsentri és rabszolgatartó osztály ellen.

A támadást a déliek kezdték, Fort Sumter ostromával. A Dél-Karolina sarkán álló erődöt Lincoln a kiválás hírére megerősítette. A déliek felszólították, hogy ürítse ki az erődöt, majd amikor ez nem történt meg, megindították az ostromot.

Virginia fővárosában, Richmondban, gyűlt össze a déliek kongresszusa, amely Jefferson Davis demokrata pártvezért és földbirtokost választotta elnökké. A déli csapatok vezetését Lee tábornok vette át. A két vezér nem annyira a rabszolgaság fenntartása érdekében fogott fegyvert, mint inkább a déli államok függetlensége, társadalmi berendezésének sértetlensége védelmében. Lee seregében évekig vitézül küzdöttek a déli hegylakó parasztok is, akik szintén nem a rabszolgaságból éltek. Amikor újabb önkéntesekre volt szükség, maga Davis elnök is a rabszolgák ezreinek felszabadítását javasolta, amit a rabszolgatartó földbirtokosok megdöbbenéssel fogadtak. Ez a „déli patriotizmus” nem kellett a rabszolgatartóknak.

A háborút végül az emberanyag és a közlekedés kérdése döntötte el. Az északiak kihasználták előnyüket, a keleti fronton támadtak, nem törődve azzal, hogy nyugaton, Virginiában Lee tábornok csapatai többször nyertek csatát Grant tábornokkal szemben. Keleten Sherman tábornok sikeresen küzdött. 1863 júliusában elfoglalta Nashville vasúti csomópontot és amikor egy év mulva Atlanta városát is megszerezte, a déli vasútrendszer működése megbénult. Sherman gyors menetben haladt Georgián át az Atlanti-óceánig, ahol hátba támadta a Virginiában és Karolinában harapófogóba jutott délieket. 1865-ben Lee le is tette a fegyvert Virginiában.

A déliek eredetileg angol és francia támogatásra számítottak, minthogy azonban az angol gazdasági helyzet a gyapotbehozatalt éppen feleslegessé tette, az angolok semlegesek maradtak. Az angol hajók áttörték az északiak blokádját, ami majdnem háborúba sodorta Angliát az északi Únióval. III. Napoleon Lee sikerei idején a déliekkel való együttműködést tervezte, később azonban az északi sikerek hírére visszahúzódott. A Mexikóba induló Miksa császár Párizsban nem fogadta Davis követét s így a két konzervatív amerikai állam együttműködése nem vált valóra. Lincoln érdeme, hogy a győztes északiak nem éltek vissza győzelmükkel. A déliek vezetői amnesztiában részesültek és Lincoln utolsó tette az volt, hogy az 1862-ben kimondott rabszolgafelszabadítás által sujtott birtokosok számára kártérítést biztosított. 1865-ben egy fanatikus déli a színházban, revolverlövéssel megölte az elnököt.

A szabad munkán és vállalkozáson felépült északi gazdasági rendszer és radikalizmusra hajló politikai irány teljes győzelmet aratott az Únióban. A szabad farmerekkel szövetkezett ipari és városi elem győzött a rabszolgatartók és déli patrióták fölött. Nyitva állt az út az egész társadalom és gazdaság megszervezésére, az északi elvek szerint. 1865-ben nemcsak a bérmunkán alapuló, liberális gazdasági rendszer győzött a feudális rabszolgatartók felett, hanem egyúttal a politikai radikalizmus és demokrácia is a konzervatív hagyomány felett. Az ötvenes években az északi pártélet radikalizálásához jelentékenyen hozzájárul a negyvennyolcas forradalom emigránsainak befolyása. Tízezrével vándoroltak be például a német demokraták, akiknek vezetője, Karl Schurtz, a republikánus párt egyik vezére lett. Ugyanezt a propagandát segítette a magyarok, elsősorban Kossuth Lajos, megjelenése, ami számos amerikai polgárt nyert meg a szabadságeszmék számára és ezáltal gyarapította az északi elvek erejét. Az Európában elbukott demokrácia és liberalizmus Amerikában teljes győzelmet aratott.

Észak győzelme nem maradt következmények nélkül az amerikai gazdasági élet fejlődésére. A mezőgazdaság szempontjából e hatás közvetett, a vasútépítési tevékenység során ugyanis Észak érdeke érvényesül, ami nagy hatást gyakorol a településre és egyúttal az amerikai agrártermelést világtörténelmi jelentőségre emeli. Az amerikai mezőgazdasági termelés vizsgálatánál a településből kell kiindulnunk. A mellékelt térkép a területszerzés s a jogi terjeszkedés időpontját szemlélteti, ez azonban többnyire csak alaki, jogi határt jelent, a megszerzett területek hozzácsatolását az államhoz. A lakosság gyakran rendkívül gyér; amint a térképen is szemlélhető: a tényleges letelepedés s ezzel kapcsolatban az egyes államok önkormányzatának kialakulása nem követi párhuzamosan a területek formai birtokbavételét. A tényleges térfoglalás a gazdasági szempontokkal függ össze, az északi államok lakói a tengeri és búzaövben terjeszkednek tovább, a déliek a gyapottermelő vidéken. Az egyetlen máról holnapra megvalósuló település Kaliforniában folyik le, az aranyláz idején. A keleti és nyugati sűrűn lakott vidék településekkel való összekapcsolásáról mesterségesen kell gondoskodni s ezt a célt szolgálja a Pacific vasút kiépítése. Az óceántól-óceánig vezető vasútvonal megteremtése az Egyesült Államok történetének egyik leghatalmasabb mérföldköve. Az ellentét Észak és Dél között a vasútkiépítés irányának tekintetében is rendkívül éles volt. Az ötvenes években a déliek azt követelték, hogy a vonal a déli államokon át haladjon, a vitának azonban az északi győzelem véget vetett. A vasút kiépülése folytán az ú. n. nyugati vándorok az ötvenes évek után elhagyták az Apalach hegység erdős területét és a prérikre húzódtak. Ekkor derült ki, hogy e terület nemcsak legeltetésre alkalmas, hanem gabonatermelésre is. A külterjes állattenyésztés helyét már a belterjesebb búzatermelés foglalja él. A vándorlás első mozzanata az állattenyésztés, mely valamikor az egyedüli gazdasági tevékenységet jelentette a nagy síkságon, később azonban már csak annak szélső nyugati pásztáján maradt fenn, nagy részében pedig Észak-Amerika prérijeiről Dél-Amerika pampáira és „llano”-ira szorult. Az új telepeseket már a földművelés is odacsalogatta, még csábítóbb volt azonban az 1862-es törvény, amely nyolcvan acre-nyi területet adott ott, ahol vasút épült és százhatvanat ott, ahol nem volt vasút, minden 21 évet betöltött volt vagy leendő amerikai polgár számára, ki a földbirtokot saját használatára, lakásra és megművelésre ténylegesen birtokba veszi, ingyen vagy csekély járulék fizetése ellenében. A vasúttársaságok mindent elkövettek a gyarmatosítás érdekében. A vasútvonalak hossza 1830-ban az Egyesült Államok területén 37 km, 1840-ben 4500 km és 1870-ben már 85.139 km. Az igazi lendület még csak ezután kezdődik, 1875-ben 119.200 km s 1900-ban 311.094 km. E nagyarányú fejlődés a vasútépítések ipari szükségleteinek emelkedésével kapcsolatban már önmaga is előmozdítólag hatott az amerikai, sőt európai iparosodásnak folyamatára is.

Amerika, ipari konjunktúrája mellett az Európában feleslegessé vált, vagy megélhetést nem találó emberek elhelyezésében az ingyen telek rendszerével és az agrárlehetőségek konjunktúráival csábítólag hatott. Az Amerikai Egyesült Államok lakossága a XIX. század elején 5.4 millió, a tulajdonképpeni telepedés jórésze a térképen rozsdabarnán jelölt területre szorítkozik. Az Únió lakosainak száma a század végére már 76 millió s a telepesek területe az Atlantitól a Csendes-óceánig terjed.

Ilyen körülmények között érthető a termelés nagyarányú növekedése s ha egy-két körülményre tekintettel vagyunk, megértjük azt is, hogy e termelésnövekedés az amerikai gazdasági viszonyok között hatalmas búzakivitelre vezet, melynek következménye az európai mezőgazdasági válságban nyilvánul. A tengeri közlekedés javulásával a szállítási költség folyton csökken, az amerikaiak szakítanak a gabonaszállítás régi rendszerével, a szállítás nagy mennyiségben ömlesztett áru („à la rinfusa”) alakjában, zsákolás nélkül, emelődaruk segítségével történik és a munkát szaporító zsákolást jóformán az európai kikötőkig sikerül kiküszöbölni. A termést a Nagy Tavakon hajóval, majd vasúton szállítják New Yorkig, ahonnan a tengeren átkelő hajóba rakják. A nyolcvanas évek végén a helyzet megváltozik, a szabad amerikai földkészletek kimerülnek. Mint a mellékelt térképen látható, a búzatermelés öve állandóan Nyugat felé húzódik. A búzatermelésben lassankint Nyugat-Kanada kerül előtérbe, a kormány azonban itt a legjobb termőföldeket kapitalista vállalkozások rendelkezésére bocsátja s a termelés természetesen más módon folyik, mint a szabad amerikai farmerek földjén. Az éghajlat Kanadában kockázatos vállalkozássá teszi a gabonatermelést, a kockázatot a tőkeerős vállalkozás jobban bírja. A XX. század elején a gépek alkalmazása rendkívül fellendíti a mezőgazdasági termelést s Kanada ugyancsak félelmes vetélytársa lesz az európai mezőgazdaságnak. Az Európán kívüli versenyben a mult század végén jelentékeny szerepet játszik még Argentina is, ahol a talaj kitűnő, nem követel trágyát s a tél hiánya csökkenti a letelepedés költségeit.

Mindezek az okok közreműködtek abban, hogy a nyolcvanas években az amerikai verseny következtében az európai gabonaárak annyira hanyatlottak. A helyzet a század végén, különösen pedig a jelen század első éveiben valamelyest javult, főleg annak következtében, hogy a szabad amerikai földek elfogytak, a területért fizetni kellett, a termelés költsége emelkedett. Amerika iparosodása elvonta, illetve megdrágította a munkaerőt, a fogyasztás viszont növekedett. Az Únió lakosságának 1840-ben 77.5%-a, 1900-ban pedig 35.7%-a foglalkozott földműveléssel. Az ipari szükséglet növekedése többek között a középeurópai fejlődésre is előmozdítólag hatott, a fogyasztótábor Európában is növekedett s az európai mezőgazdaság kiheverte a válság következményeit. A másik nagy válság majd később – főleg a világháború utáni években – jelentkezik, amikor főként Kanadában mutatkozik a géppel folytatott intenzív termelés eredménye s a kanadai búza félelmes árjával szinte elönti Európát.

Az ipar fejlődését Észak győzelme határozta meg. Az új állam politikai és gazdasági megszervezése az északi eszmény és érdek jegyében történt. Ez az eszmény a kapitalizmus. Hogy azonban a fejlődés iránya eszményi kapitalista fellendülést teremtsen, ahhoz nemcsak ez az elv, hanem az e területen felhalmozott sok kincs, a kapitalizmus korában kiaknázott gazdasági értékek tömege is hozzájárult. A térképen láthatók a bányák termékeinek, a nagytömegű szénnek, vasnak, réznek, aranynak, petróleumnak és földgáznak termelőhelyei, ezek mind a kapitalista fejlődés előmozdító tényezői. A lelőhelyek környékén alakulnak ki a nagy ipari városi központok. Jelentős tényezőként szerepel, legalább a fejlődés megindításában, az angol tőke, amely lehetővé teszi, hogy Amerika oly hihetetlen gyorsasággal teremtse meg a maga gazdasági fejlődését, melynek következtében a kilencvenes évektől kezdve az amerikai kereskedelmi mérleg állandóan aktív, az Únió immár hitelező állammá vált és áru alakjában tőkét exportál. A tőkekivitellel párhuzamos politikai imperializmus főként a latin Amerika felé irányuló tőkeexport tudatos fejlesztésével függ össze.

A nagy amerikai vagyonok alapját mindenesetre a vasútépítés vetette meg. Vanderbilt például a vasúttömörülések révén szerez nagy vagyont, szembeszáll a versenyző vasúttársasággal s mint ellenfelei, valóságos vesztegető-hadjáratot folytat a politikusok és a közigazgatás körében, a hetvenes években egész városok sorsa fölött dönt azáltal, hogy önkényesen állapítja meg a teherforgalom tarifáját. 1879-ben szövetséget köt a nagybankok közül a Morgan-házzal, a tőkék összekapcsolódnak, óriási méretekben megindul a koncentráció, a kereskedelmi, vasúti vállalatok és bankok együttműködésével. A Western Union távíró társaság ötven független távíró társaság beolvasztásával ad példát a koncentrációra, a „tröszt” divatja tehát a távíró, a vasút, a közlekedés eszközei terén indul meg. A tröszt szó először a vasutak egyesülését jelenti. A nagytőke itt mintegy az állam szerepét veszi át. A szervező XIX. századi állam Európában a fontosabb közlekedési vállalatokat a maga egységesítő módján állami üzemekké alakította át, Amerikában ellenben maga a nagyipar fejtett ki hasonló tevékenységet. Az első igazi tröszt gazdasági és jogi értelemben mégis tulajdonképpen Rockefeller petróleumtrösztje, a Standard Oil Company. Rockefeller az első amerikai nyersanyagtrösztöt építi ki ebben. A verseny kikapcsolását és a monopóliumok termelését a közlekedés területéről, ahol ez természetes volna, Rockefeller átvitte az ipari és nyersanyagtermelésbe, tehát a gazdasági életnek azon ágaira, melyekben addig korlátlan szabadverseny és a kis vállalkozás rendszere uralkodott. A Standard Oil neve 1882-ben már hivatalosan tröszt s a vállalat megszerezte a petróleumfínomítók és elosztók többségét. A nyolcvanas évek során az acél-, cukor- és húskonzervipar is trösztökbe tömörült.

E gazdasági fejlődés új színt és jelleget adott a századvégi politikai életnek is. A kisemberek létét veszélyeztető rendszer ellen úgy az ipari munkások, mint a fogyasztók állást foglalnak a politikában. Az amerikai munkásmozgalom a kilencvenes években nagy sikereket ér el Gompers vezetése alatt, bár ugyanakkor a szervezkedés és a sztrájk jelentéktelen. E szervezetnek, az American Federation of Labour-nek taglétszáma a századforduló idején negyedmillió, 1903-ban másfél millió, a háború végén pedig négy millió. A régi, jellegzetesen amerikai módon, szakma szerint, céhekhez hasonlítható szervezkedés helyét 1930 táján a modernebb szervezkedés: az iparáganként való radikálisabb csoportosulás szorítja háttérbe. A munkásszervezet programmja különben sem elvileg szocialista, hanem inkább munkáspolitika. Az 1890-es választások nagy demokrata győzelme a nép elkeseredésének adott kifejezést a nagy vagyon, a pénz uralmával szemben. Számos tagállam hoz trösztellenes törvényeket. Ugyanakkor átalakul a déli demokratapárt is, a régi arisztokratikus állapotok visszaállításáról ábrándozó emberek helyét az újonnan felemelkedett déli radikális farmerek és kereskedők foglalják el. Nagy demokratikus hullám borítja el a közéletet, amely a tisztviselők kinevezésének rendszerét is meg akarja változtatni. Jackson elnök idejében már kialakult ugyanis az ú. n. spoils-rendszer, amely a népfelség elvének különös értelmezésében és bizonyos ellenszenvvel az élet elgépiesedését jelentő bürokrácia iránt, a nép jogának tartja a tisztviselők kinevezését. A tisztviselőket minden választás után újra nevezik ki, politikai érdemeket jutalmaznak az egyes állásokkal s az új emberek jövedelmük egy részét pártcélokra áldozzák. A régi politikusok természetesen ragaszkodnak e rendszerhez, amely politikai és anyagi erőt jelent számukra. E módszer ellen először az európai származású radikálisok tiltakoztak s a republikánus párt 1881-ben már a tisztviselőreform hívét, Arthur-t választotta elnökévé, aki 1883-ban aláírta a tisztviselőtörvényt, felszabadította a tiszviselők egy részét a pártok befolyása alól és az állás betöltését vizsgához kötötte. A harc a következő évtizedekben is tovább folyt s 1930-ban a tisztviselői állások 80%-a már független a politikától.

Az Únió külpolitikája először Európa beavatkozását és befolyását kívánta távoltartani, mint a Monroe-elv kialakulásánál láttuk, a második lépés, amelyben az amerikai szárazföld, különösen Közép-Amerika fölé akarja kiterjeszteni politikai hatalmát. A harmadik állomás Kelet-Ázsia, ahol nyitott ajtót kíván biztosítani a kereskedelem és tőke számára. Európa beavatkozásának kiküszöbölése sikerrel járt és 1891-ben, amikor Anglia ki akarta terjeszteni venezuelai befolyását, Cleveland elnök döntőbírósági eljárást javasolva, szembefordult Nagy-Britanniával. A pánamerikai szövetség és vámúnió terve sikertelen maradt, Kelet-Ázsiában viszont tért tudott nyerni az Únió. A kilencvenes években, amikor a spanyol gyarmatbirodalom maradványaiban a Filippi-szigeteken és Kubában is megindult az elszakadásra irányuló mozgalom, az Egyesült Államok kormánya a felkelők oldalán avatkozott be Spanyolország ellen s a sikeres háború eredményeképpen az 1898-as párizsi békében elnyerte a Filippi-szigetek, valamint Porto Rico birtokát. Az utóbbi a mexikói öbölben, az előbbi Kína felé jelentett fontos támaszpontot és erősítette meg az amerikai befolyást. Kuba kivívta függetlenségét, Hawai szigetét pedig az Unió annektálta. 1901-ben Roosevelt Tivadart választották elnökké. Ő kötötte meg azt a szerződést, mely a tervezett Panama-csatorna vidékét az Egyesült Államok birtokába juttatta, Németországot visszaszorítva Venezuela partjairól, külsőleg tehát imperialista politikát folytatva, ugyanakkor a belpolitikában a radikális trösztellenes irányzatot s a kisexisztenciák védelmét, a szociálpolitikai irányt követte. 1903-ban szigorú trösztellenes törvényt szavaztatott meg. Utódja a republikánus Taft, majd 1912-ben a demokrata Woodrow Wilson. Wilson kormányzásának első éveiben tovább folyik az imperialista középamerikai terjeszkedés, ömlik a dollár Közép-Amerikába, egymás után kerülnek Közép-Amerika államaiba és szigeteire az amerikai pénzügyi ellenőrök, illetve tengerészcsapatok. Ugyancsak ezzel a dollárdiplomáciával függ össze Amerika beavatkozása a világháborúba. Az imperializmus folyamata még Harding és Coolidge alatt is észlelhető, az 1929-ben megválasztott Hoovert azonban már teljesen elfoglalja a belső válság elleni küzdelem. Az 1932-es választások végül a radikális, antiimperialista és antikapitalista irányzatot segítik győzelemre a demokrata Franklin D. Roosevelt személyében, akit a közbizalom 1936-ban másodszor is a köztársaság elnöki székébe emelt.

Latin-Amerika legjelentősebb államai Brazilia, Argentina, Chile, Columbia, Mexiko. Ezek mellett szerepel a kevésbbé nevezetes Venezuela és Equador, Peru és Bolívia, valamint Paraguay és Uruguay. Ez államok nagy része már 1810–1825 között elnyeri függetlenségét, a negyvenes években Közép-Amerika öt köztársaságba tagozódik, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Salvador és Costa Rica keretében. Világtörténeti szerepet Mexikó játszik, ahol az ötvenes-hatvanas években Juarez, a bennszülött indián uralkodik, szociális ígéretekkel, forradalmi alapon. Ez az ország III. Napoleon egyik gyarmati kalandjának színtere. 1862-ben francia expedíciós hadsereg indul Mexikóba, mely 1863-ban elfoglalja az országot. 1864-ben Ferenc József öccse, Miksa főherceg vállalja a mexikói császárságot. III. Napoleon ugyanis kárpótolni akarja a Habsburgokat az olasz területi veszteségekért. A mexikói kaland 1867-ben drámai módon végződik: a franciák által cserbenhagyott jóhiszemű uralkodó az idegen viszonyok között vereséget szenved és életét veszti. Juarez uralmát Porfirio Diaz diktatúrája (1877–1911) követi. A liberális, antiklerikális áramlat élesen összeütközik a katolikus papság által képviselt iránnyal, a világháború előtti évben súlyos zavarok keletkeznek, míg a huszas években a radikális-intellektuális vezérek, élükön Alvaro Obregon-nal (1880–1928) és Plutarco Elias Calles-szel uralomra vezetik a baloldali forradalmat, amely napjainkban elsősorban kíméletlen egyházüldözésével tűnik ki.