ELSŐ RÉSZ: A TÖRTÉNELEMALAKÍTÓ ERŐK ÚTJA

ELSŐ FEJEZET: IPARI KAPITALIZMUS

A KAPITALIZMUS a XIX-ik század erői közül a legmélyebben érintette a modern kor emberét, megváltoztatva annak életfeltételeit. Az embernek a földhöz való viszonya, vidék és város szerepe, a nemek életbeosztásának megszokott folyamata megváltozott a kapitalizmus hatása alatt. Amennyiben a kapitalizmus modern fejlődésére vonatkozólag nem is szerkesztünk új elméletet, a szellemi összefüggések és a kapitalizmus meghatározott társadalmi adottságainak változása folytán mégis tapasztalnunk kell, hogy a kapitalizmus arculatára a szellemi élet menetében észlelt változás befolyást gyakorolt. A század fejlődése során a vállalkozás szempontjából a feltaláló, szerkesztő, különböző gépekkel azonnal hatalmas arányú termelésbe átlendülő egyéniség lép előtérbe. Ha a tőkét nem is ő bocsájtja rendelkezésre, a kapitalista vállalkozásoknál elsősorban ezek a tőkét megszerző személyek szerepelnek. E kor jellemző vonása továbbá, hogy a termelő zavartalanul folytatja tevékenységét, tekintet nélkül a munkások helyzetére, a piac várható kilátásaira, a pénztőke viszonyaira, termel, piacot keres s ha azt áruval ellátta, beszünteti a termelést. Ekkor az organizáció gondolata még nem diadalmaskodott.

A kapitalizmus korai állapotában annak vizsgálói ezekből a sajátosságokból kiindulva a termelés anarchiáját a kapitalizmus általános jellemző sajátságának látták. E korszak kapitalizmusának gazdaságpolitikai követelése úgy a belső vállalkozásban, mint az államok egymásközti forgalmában, a legteljesebb szabad verseny. A kapitalista vállalkozó még teljesen független az államtól, szemben a merkantilista mult és a következő kapitalista kor fejlődésével.

A kapitalista fejlődés második korszaka az európai szellem általános szervezésre törekvő irányával kapcsolatos. Míg az első korszakban a vállalkozás a gép, az egyéniség szabad és kötetlen tevékenységével függ össze, addig e második korban a változott világkép hatása a kapitalista termelésben is kifejezésre jut. A francia történelemben tanúi lehettünk annak a folyamatnak, amelyben, III. Napoleon idején, a szocialista ábrándok egy részének megvalósítására törekedtek, a Saint Simonizmus eszmevilágának az európai iparosodásra vonatkozó tételeit a reális életbe igyekeznek átültetni s a gazdasági élet előterébe a szervezés kerül. Mint láttuk, a kor metafizikája figyelmét elsősorban a társadalomra fordítja, a dolgok és jelenségek abban az irányban látszanak helyesnek és igazoltnak, amennyiben a társadalom funkcióival összefüggnek. E korszak kezdetben a gazdasági élet terén is a társadalmon át akarta szolgálni a nagy eszméket. A kötetlen, szabad vállalkozó helyébe az a vállalkozótípus kerül, aki a társadalom tagja. E korszak szellemileg már leszámolt a társadalom működésébe kívülről beavatkozó erők fogalmával, viszont még társadalmi képletekben gondolkozott, a termelés és gazdasági tevékenység kérdéseit még nem vonatkoztatta el az embertől, sőt az emberek tömegétől sem. Ezért e korszak kapitalista gondolkozóit valami új hit jellemzi, amikor úgy vélik, hogy az értelem munkájának a gépek révén való bekapcsolásával az egyénekre és széles rétegekre áldást hozó korszak következik be. Ezt az új szintézist az 1848 utáni kiábrándulás keltette életre, amely megmutatta a kortársaknak, hogy a világ szocialista alapon való átalakítása lehetetlen. Ugyanakkor az aranyforrások feltárásával beállott tőkebőség a kontinens iparilag előrehaladott államaiban nagy lendületet ad a gazdagodás folyamatának. E pillanatban úgy látszik, hogy az iparosodó polgárság a saját képére alakíthatja a világot. Ez az elképzelés az iparosodás erőinek figyelembevételével alakul ki. Fokozott iparosodással kell munkát biztosítani a széles tömegek számára és kiküszöbölni a szociális elégedetlenséget. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha az ipari vállalkozás nem kizárólag az egyes vállalkozók tőkebőségétől függ, hanem a produktív ipari kapitalizmusnak az egész társadalom, a szabad tőke is segít. Az előző korszak egyéni vállalkozója helyébe még nem az államtól közvetlenül függő, de már a társadalom által kölcsönnel, termelőhitellel ellátott vállalkozó lép. E folyamat mozzanatait és szellemtörténeti összefüggéseit III. Napoleon Franciaországában már láttuk. A társadalom minden rétege összefüggésbe jut a kapitalizmussal. A tőkés termelési irány jellemző vonása, hogy az iparosodás részvénytársasági alakja tényleg széles réteget vont be a vállalkozás körébe, a kapitalizmus szorosan összefügg az emberek széles tömegével, a társadalommal.

A francia hitelszervezet kialakulásával nemcsak a vasútvállalkozás fejlődött hatalmas mértékben, hanem tevékenysége a gazdasági élet egész területén, az iparosodás minden ágában, sőt a mezőgazdaságban is döntő jelentőségű. Mindezek következtében a fejlődés iránya – Franciaországban épp úgy, mint a kontinens többi államaiban az erős városiasodás felé mutat, ami már magában rejti az eljövendő ipari koncentráció tényét. Az ipar gócpontja a város, annál inkább, mert az iparvállalatokat hitellel ellátó bankok székhelye szintén a város, legtöbbször maga a főváros. A munkásviszonyok javulnak, a munkásság kialakítja a maga szervezetét, amely bizonyos vonatkozásban az ipar számára sem kedvezőtlen, minthogy lehetővé teszi a munkásanyagban való válogatást. A szervezetek révén megerősödött kapitalizmus nem jár súlyos következményekkel az emberi egzisztenciákra, sőt a polgári jólét emelkedésével általános fejlődést indít meg. A városba való vándorlás fokozódik, az iparosodás kapcsolatban áll a föld elhagyásával. A kapitalizmus e második korszakában e folyamat szinte általános. Elősegíti ezt az is, hogy a bankok ipari alapításai a városi üzemeket érintik.

A hatalmas fejlődés nem annyira az üzem gépiesedésének, mint a tőke és vállalkozás észszerű szervezésének következménye. A gazdaságpolitika eleinte a szabad verseny alapján áll s kezdetben a védvámok sem érnek el jelentékenyebb sikert. A negyvenes-ötvenes években Európa több állama tér át a szabadkereskedelemre s a hatvanas években, úgy látszik, teljes diadalt arat ez az elv, amikor Cobdenék nagy örömére Franciaország is erre tér át.

A kapitalizmus mítosza ebben az időben a polgári civilizáció, mely büszkén hivatkozik arra, hogy lehetővé tette a polgári kényelmet s a városok példás berendezését, az emberiségnek tett nagy szolgálataira pedig annál büszkébb lehet, minthogy a munkásosztály szakszervezeteiben is hódítani kezd a meggyőződés, amely az anyagi boldogulást a tőkés termelési rend keretén belül keresi.

A kiegyezés e folyamata a század vége felé egészen más iránynak ad helyet. Az egyénnek a földtől való elszakadása tovább halad, az eddig fennmaradt kisiparostársadalom végzetes válságba kerül. A leggyökeresebb változás azonban a kapitalista vállalkozás tőkével való ellátásában s az üzemtechnikában jelentkezik. Az előző korszakban a kapitalista vállalkozást már a névtelen tőke látta el hitellel, az ipar mögött a bank állt. Most bank és ipar egy kézbe kerül. Kialakulnak a nagy konszernek. A konszern az eredményes termelési forma, melynek bankja és gyára van. Megkezdődik és nagy fejlődést mutat a kapitalista koncentráció függőleges iránya. Ennek során egy kézbe kerül a nyersanyag és annak feldolgozása, tehát a nyersanyagok termelésétől a kész áruk előállításáig jóformán minden vállalkozói tevékenység. Ez a kapitalista tömörítés egyik iránya. E mellett feltűnik a vízszintes koncentráció is, mely egy kézbe tömöríti a piacon egy-egy árufajta összes ágait s elérkezik a vízszintes koncentráció csúcspontjához, az eladási, értékesítési monopóliumhoz. A kapitalizmus ama évtizedeinek, melyben jelenleg élünk, jellemző vonása tehát a termelés nagyarányú tömörítése lesz. E lendület úttörői elsősorban az amerikaiak és a németek. A termelés tömörítése főleg azoknál a cikkeknél érvényesül, melyekben a feltalálás, vagy a termelés lendülete e korszakra esik. Az autó-, petróleum-, kémiai ipar termelése a XX. században azután már ilyen módon folyik. A monopolizálás előfeltétele a már kialakult városiasodás, mint az eladási monopólium, a már kialakult hatalmas munkástábor pedig, mint a termelés fokozásának társadalmi lehetősége. Politikai előfeltétele az államgazdaság és az iparosodás szoros kapcsolata, melynek kezdete már az európai formák kialakulása idején megfigyelhető. A harmadik fokozat legjellemzőbb tünete, amely a fokozott monopolgazdálkodás megvalósulását lehetővé teszi, az üzemi technika átalakulása gépies üzemmé. E döntő jelentőségű mozzanat azonban elképzelhetetlen a szellemi élet bizonyos változásának bekövetkezése nélkül.

A XIX. századi modern technika még nem jelentette az embertől való teljes elszakadást. A technika még a kapitalizmus második fokozatában is ügyelt a társadalmi vonatkozásokra, lényege a törvényszerű gondolkodás volt, amely a természet törvényeit akarta érvényesíteni a termelésben. E természetgondolkodás azonban már kiküszöbölte metafizikájában a kívülről ható erő fogalmát, az Istent. A kívülről ható abszolutum végleges elvetése nemsokára azzal folytatódik, hogy az Isten képére teremtett ember fogalmát is kihagyták számításaikból, a Gép új értelmezést nyert. Szemben a szerszámmal, a gép feladata immár nem az ember segítése, hanem az emberi munka helyettesítése. A technika megvalósította a természettudomány világképét. A természettudomány századvégi alakjában tökéletes gépezetnek látta a világot. A hatvanas-hetvenes évek természettudományos világképe megvalósul azután a kapitalizmus gyakorlatában a nagyszabású vegyiipar révén, melynek irányítói az emberi munka kiszorításával, lombikok, hűtőcsövek és más eszközök, embertől független tevékenységével valósítják meg elgondolásukat. A természettudomány egyre inkább függetleníti magát az embertől, az új „elvont ember” alapján álló társadalmat melyről a szocializmus már korán annyit álmodozott – először nem a szocializmus teremti meg, hanem az a nagy-kapitalizmus, amely üzemét ezeknek az elveknek figyelembevételével rendezi be.

Nem csoda, ha ebben a korban akárhány író, vagy képzőművész szemében szinte jelképes jelentőségre emelkedett a Gép szerepe. Ez a különös szörnyeteg mint valami Moloch látszik fenyegetni az emberi munkát, a kisiparost, kézimunkát. A gépek beállításával dolgozó gyártási rendszer valóban mélyreható változásokat teremt gép és ember viszonyában, a különböző módszerek, főként a kegyetlen Taylor-rendszer, magát a munkást is szinte géppé alacsonyítja. A gépiesedés által előidézett üzemszerűség szinte az egész életet átalakítja, nem véve ki a szellemi „termelést”, az ízlés birodalmát sem. A gépi termelés természetesen tömegtermelés, melynél minderősebben előtérbe nyomulnak a tömeg kívánalmai. Fokozódik a folyamat, mely a minőséggel szemben a mennyiséget helyezi előtérbe, a gyári termelés a nagy tömeg ízlését szolgálja, a tömegcikk sem maradandóságban, sem szeretetteljes kidolgozásában nem hasonlítható a kézi munkához. Ahogy pedig az ember környezetéből, a mindennapi élet tárgyaiból eltűnik a forma nemessége, az ízlés, a fínomság, az egyéni szín, az ember is fokozatosan hajlamossá válik arra, hogy tömegszempontoknak hódoljon. Az ember ebben a fokozott termelésben már csak termelő és fogyasztó gazdasági alany, mint ahogy államok és népek a monopolkapitalizmus szemében csak gazdasági vonatkozásaikban számítanak. A korszak túlzott optimizmussal szemléli a gépi ipar valóban csodálatraméltó fejlődését, mint gyermek örvend a maga új játékának, a kapitalizmus immár munkamegtakarító gépeket termel, ugyanakkor azonban minden egyes nemzet elhelyezési lehetőséget jelent, vámok, iparvédelmek terét, az állam pedig meghódítandó intézménnyé válik.

A kapitalizmus harmadik fejlődési fokát nemcsak az üzemi technika elgépiesedése s a kémiai eljárásmód jellemzi. A kapitalizmus ekkor szakít a szabadgazdálkodás elvével s eljut a monopol-kapitalizmus állapotába. A monopolkapitalizmus géptermelési módja kiterjeszti hatását közre és egyénre, még súlyosabb következményekkel jár az új kapitalista típus kialakulása társadalmi téren.

Míg a XIX. század első felének kapitalizmusát a szabad verseny ás a kisebb vállalkozások korában a polgárság társadalmi rétege karolta fel, addig a nagyüzem és a monopolkapitalizmus terjedése mindinkább az egyesek kezébe adja az egész gazdasági hatalmat. A polgárság, mint réteg, bizonyos erkölcsi követelményt képviselt, melynek érvényt kívánt szerezni, az ipar vezetői tehát kapcsolatban álltak a társadalom életével és eszméivel, a tröszt, vagy konszern mindenható ura már nem mondható a régi értelemben vett polgárnak, aki akár Cobden, vagy más eszméket képviselő szellemi ember befolyása alatt állott, hanem társadalomtól, osztálytól független egyén, akiben egészen más tulajdonságok fejlődtek ki. Az új ember egyik típusa a hatalmat öncélként kergető, féktelen ösztönű kapitalista, aki felépíti a konszern felhőkarcolóját, a nélkül, hogy ügyet vetne a társadalom, vagy a polgári eszmény humanizmusára és puszta hiúságból a dekonjunktúra idején is fenn akarja tartani a hatalmi gyarapodás látszatát, mindaddig, míg az alapjában megrendült épület a szervezőt és áldozatait maga alá nem temeti. A másik a szűk látókörű bürokrata típusa, aki a nemzedékek és társadalmi rétegek munkája révén kialakított üzemet kész örökségként kapta, a monopólium birtokában, biztos vámfalak mögött, teremtő képzelet, nagyvonalúság és különösebb teljesítmények nélkül is milliós nyereségeket könyvelhet el a láthatatlan részvényesek és pénzcsoportok javára. Egyik emberfajta sem fog a polgárság, vagy a nemzet sorsával, eszményeivel törődni, egyedüli igyekezete, hogy a számára monopóliumot biztosító államhatalom barátságát megtartsa. Az ilyen kapcsolatok tartós biztosítására a monopolista számára a legjobb eszköz természetesen az „egyetlen párt” rendszere.