HATODIK FEJEZET: A MONARCHIA ÉS A NEMZETISÉGI KÉRDÉS

Közép-Európában a forma megbontására irányuló törekvések a nemzetek szabad együttélésének igen alkalmas keretét, a népek békés nyugalmát és fejlődését veszélyeztetik. Közép-Európa jog- és életrendje ellen tört az az orosz erő, mely a Habsburg-monarchia veszélyeztetésével, a maga külső támadásával váltotta fel a német romantikának annakidején csupán belsőleg oly veszélyes formabontó hatását. Az orosz hatalom a kis nemzetekből alakult új balkáni államok támogatásával tápot adott a nemzetállam kialakítására irányuló törekvésüknek, melynek lényege: fajtestvéreik közül a Monarchia területén élőket is a megalkotandó, új nemzetállam területének állampolgáraivá tenni. Az orosz fejlődés szinte minden megmozdulásában veszélyt jelentett Közép-Európa hagyományos rendjére. A zsidókérdés terén kifejtett gyakorlata idők folyamán Közép-Európára szabadította a keleti zsidóság idegen elemét, mely a maga önző kapitalizmusában, gyökértelenségében fokozta a zavart és nyugtalanságot. Az orosz veszély természetesen akkor a legnagyobb, mikor a nagyorosz gondolat kapcsolatot talál a Monarchia nemzetiségei körében, a krimi háború után.

Idők folyamán sok helyről jövő veszedelmekkel állt szemben osztrák-magyar dualizmus kezdetben oly mesteri rendszere, a kiegyezés teherbíró épülete, melyet az Andrássy-Bismarck szövetségi külpolitika súlya megszilárdított. A problémát 1867-ben tulajdonképpen két realista tényező oldotta meg: Ferenc József realista egyénisége és a magyar szellemi embereknek Deák Ferenc vezetése alatt álló kis csoportja, melynek szemléletére már régebben döntő módon hat a nemzetiségi helyzet számtalan jelensége s mely csoport a lehetőségekhez, képest „realizálni” akarta 1848 (természetesen nem 1849) eszményeit. A tapasztalatok arra mutattak, hogy a magyarságnak meg kell: egyeznie az uralkodóházzal, hiszen az ellenséges nemzetiségek között létéről van szó és állami szuverénitásáról, melynek érvényesülését itthon nem csökkenti az a korlátozás, hogy a külügy kérdésében feláldozza önállóságát és a hadügy, valamint pénzügy terén közös megoldást talált Ausztriával, a pragmatica sanctio értelmében közös uralkodó jogara alatt. A kiegyezés lényege magyar részről a nemzeti szuverénitás korlátozása, a szuverénitás és integritás biztosítása érdekében, abban az új korszakban, mikor a hatalmi és gazdasági érdek Európájában nagyobb egységhez tartozni a nagyhatalmi állás, a gazdasági helyzet és a külföldről jövő veszélyes törekvések elhárítása szempontjából is indokolt volt. Ezt az alapvető igazságot valójában csak a magyar szellemi emberek kis csoportja ismerte fel, a társadalom nagy része azonban a hagyományos „függetlenségi” frazeológiában élt, a nemzetiségi kérdés veszedelmét, majd később az európai problémákat a hétköznapi érdekpolitikába merülve nem látta, illetve, nem tudta értékelni. Társadalom és szellem, továbbá politika között; jelentékeny szakadék támadt. Itt nem csupán a közjogi ellenzés terméketlen ellenállására kell gondolni, hanem arra a politikai irányra is, mely csak élvezni akarta a kiegyezés előnyeit s később sem törődött. az új szempontokkal, nem került kapcsolatba az európai és közép-európai ideavilággal, mellyel az Eötvösök és Deák Ferencek nemzedéke még számolt. A politikai harcokban a közjogi kérdés, azaz az Ausztriávál szemben közös ügyekben gyakorolható szuverénitás korlátainak feszegetése a döntő jelentőségű, s a pártok alapja a kiegyezéssel szemben kifejtett magatartás. Ilyen pártviszonyok mérgesítik el a belpolitikai helyzetet és teszik oly sivárrá a magyar parlamentarizmust, melynek harcait a korszak a „nemzeti politikával” azonosította.

A helyzet Ausztriában sem volt kedvezőbb, ahol még az a csekély réteg is hiányzott, mely Magyarországon a kiegyezés lényegét elfogadta. Az osztrák szellemi emberek nagyrésze az „összmonarchia” híve volt; a cikkek, röpiratok, közjogi viták merev érzéketlenségre vallanak azzal a ténnyel szemben, hogy Magyarország sohasem volt Ausztria alkotó része, mint Csehország vagy Galícia. Ezek továbbra is azt hirdették, hogy Magyarország az összmonarchia keretébe tartozik s a kiegyezésben Ausztria bukásának kezdetét látták.

Ez az elégedetlenség. azonban eltörpül a mellett a felháborodás mellett, mely a forma nélkül maradt, szuverénitás reményétől megfosztott nemzetiségeket, mindenekelőtt a cseheket eltöltötte. A forma hiányában e népekben tovább élt az a nemzetiségi feszítőerő, melynek hatóerejét avalóban értékes történelmi hagyományokkal és történeti jogokkal rendelkező csehek esetében a trializmusra törekvő megoldással feltétlenül gyengíteni lehetett volna. A cseh kérdés megoldását az 1868 augusztus 22-i cseh deklaráció úgy képzeli el, hogy a Szent Vencel koronája: alá tartozó Cseh-, Morvaországok és Szilézia számára a magyarokéhoz hasonló jogokat kívánnak, a magyarokéhoz hasonló történelmi alapra hivatkoznak s állami különállásuk elismerése mellett hajlandók kiegyezni. A Riegerrel és Palackyval folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, az osztrák politikában a föderalista irányzattal szemben, amelyhez Beust kancellár is tartozott, egyelőre a centralista irány győz, de 1870-ben föderalista alapon álló minisztérium következik. 1871-ben a föderalista kísérlet, a cseh kiegyezés s ugyanazon évben a föderalista irányú Hohenwart-kormány is megbukik, ismét centralista liberális kormányzat következik, mellyel szemben a csehek passzív ellenállást tanúsítanak. 1878-ban a csehekkel bizonyos megoldást teremtő Taaffe iránya váltja fel az előző rendszert, szociális irányú intézkedéseket is látunk. Taaffe 1893-ig marad kormányon, ezután szakadatlan kísérletezés folyik, azonban az Európában, Svájc kivételével szinte példátlanul széleskörű nemzetiségi szabadságot biztosító jogrendszer sem képes Ausztriában a nemzetiségi kérdést megoldani.

A dualizmus alapjait a nemzetiségi törekvések feszítő ereje mindenütt megrendíti.

E nehéz helyzetben Ferenc József realista egyénisége fenntartás nélkül kötelezőnek ismerte el úgy a kiegyezést, mint az új forma követelte alkotmányosságot. Sohasem támogatta a nemzetiségeket Magyarország ellenében s az alkotmányt – gyakran érzelmei ellenére is – a legszigorúbban értelmezte és betartotta, hiszen az egyház hatalma ellen irányuló, a polgári állam szuverénitására törekvő egyházpolitikai intézkedésekkel, a századvégi házassági törvénnyel lelke mélyén nem értett egyet. Úgy véli; hogy alkotmányhű, kifogástalan magatartása, a kiegyezés legbecsületesebb értelmezése megoldhatja a fenyegető nehézségeket. Idővel azonban a kiegyezés mestermunkája, mint minden élő intézmény, javításra, megoldásra szorult, melyet a szellemnek, vagy intellektusnak kellett volna előkészítenie s megfogalmaznia. Az uralkodó lényéből azonban mi sem hiányzik annyira, mint a nagyvonalú megoldások, a szellemi emberek iránt érzett rokonszenv. A szellem háttérbe szorítása nagyrészben Ferenc József egyéniségének következménye, ami annál tragikusabb, mert közben a két trónörökös személyében két különböző megoldásokat teremtő, tervező egyéniségben revelálódik a Habsburg-család egyes tagjaiban oly erős szellemtisztelet, megoldásra való törekvés. A tragikus véget ért Rudolf trónörökös a maga módján szellemi ember, kora jeles publicistáival veszi magát körül, lelki alkata irtózik az intellektuális szempontból sivár udvari környezettől. E csodálatos belső erő a kilátástalan helyzetben helytelen utakra téved, szakadatlan mámorkeresése mélyebb tragédiát takar: a tétlenségre kárhoztatott szellem tragikus elbukását a kor rosszul értelmezett realizmusának aktív szellemnélküliségével szemben. A másik trónörökös, Ferenc Ferdinánd, kit a világháborút kirobbantó golyó ölt meg, ugyancsak ellentéte Ferenc József lelki alkatának. Erőszakos, egyoldalú, gyors megoldásokra törő, merev ember volt. Tervei keresztülvitelében elsősorban a cseh fedualizmus támogatására számított, minthogy e réteggel felesége révén szoros kapcsolatban állt. Az osztrák-magyar egyensúlyra épülő dualizmus kezdetben cseh hatás folytán volt számára ellenszenves, mint oly megoldás, mely nézete szerint a nemzetiségeket kirekesztette az egyenrangú népek sorából. Úgy vélte, hogy a nemzetiségek egyenrangúsítása, a teljes autonómián felépülő föderalisztikus államszervezet, a központosítás szigorú szem előtt tartásával alkalmas lenne a Habsburg-monarchia létének biztosítására. E föderalista elképzelés később átalakult. Az „osztrák egyesült államok” terve, mely Magyarországot is több részre osztotta volna fel, etnográfiai szempontok szerint, osztrák részről is ellenállásra talált. A trónörökös a trializmus felé kezdett közeledni. Ez a megoldás magyar-szláv összefogással fenyegette nagyosztrák tervét s Ferenc Ferdinánd végül eljutott az 1910–1911-es programmhoz, mely visszatért a dualizmus ideiglenes alapjára. E tervet 1912-ben az összállam híveinek és a nemzetiségi politikusoknak tervei alapján átdolgozták. A bevezetendő reformok között szerepel a nemzetiségek érvényesülését szolgáló általános titkos választójog, a közigazgatás államosítása és erősen antiszemita irányzat bevezetése. Az átalakulást a trónörökös trónralépése után, megkoronázása előtt erőszakos módon kívánták végrehajtani. Ezzel a tervvel, mely végül is „megoldás” lett volna, a Balkán elégedetlenjei a legélesebben szembenálltak, hiszen ez keresztezte volna a balkáni törekvéseket és talán véget vetett volna a nemzetiségi-zűrzavarnak, mely a Monarchia belső életét jellemezte.

És itt a sikertelen kísérletek vázolása után, az intellektus és a politikai összefüggések szövevényében, tekintetünket hazánkra kell vetnünk, mely a kataklizma felé haladó korban nyugodtan él a boldog veszélytelenség illúziójában. A kapitalizmus erői nem töltik el aggodalommal, a nemzetiségi veszedelmet nem ismeri fel a maga valóságában. A magyarság a Deák-féle, 1868-as nemzetiségi törvényben biztosított egyéni szabadságban keresi a megoldást; a magyarságot, mint politikai nemzetet szuverénnek tartja, de rendi reminiscenciák alapján e politikai nemzethez való tartozás, bejutás lehetőségét elméletben és gyakorlatban biztosítja minden magyarországi állampolgár számára és a liberalizmus korában valóban nem fenyegette egyéni exisztenciájában a nemzetiségi embert. A magyar nemzethez való tartozás lényegét azonosnak vette egy külső jellel: a magyarul tudással, a kérdést megoldottnak vélte az egyén ama nyilatkozatával, melyben az magát magyarnak vallotta. Az első szempont a magyar nyelv terjesztésére, a második pedig valamelyes vérszegény asszimiláló politikára vezetett, melyet a nemzetiségek időnként hallatlan inzultusnak hirdettek; másrészt a keleti bevándorlás kérdésében azzal a következménnyel járt, hogy a frissen bevándorlott elemek jó magyarként szerepelhettek a magyar államhoz való tartozás nyilvánításával. A nemzetiség, mint közösség, nem élvezett kollektív jogokat. De természetesen a korszak formalisztikus gondolkozása a kollektivitás jogának hiányát tévesen kapcsolta össze azzal a meggyőződéssel, mintha ezzel a kollektív kapcsolatok megszűntek volna. Noha a nemzetiségi kollektivitás formailag és jogilag általában a szuverénitás minimumával sem rendelkezett, a valóságban meg volt az a lehetősége, hogy zavartalan vallási kultusza, gazdasági szervezetei, sajtója birtokában táplálja a kollektivitással való kapcsolatát s egyedei asszimilációs politika és nyelvtörvény ellenére, nemzetiségi emberek maradjanak. A nemzetiségi kapcsolat tehát zavartalanul megmarad, a nemzetiség, mint olyan fejlődik, mivel nemzetiségi kultuszában és természetesen exisztenciájában nem korlátozzák. Az asszimilációs törekvések inkább prémiumot nyujtottak a nemzetiségi embernek, emberi létében nem fenyegették. Az sem állítható, hogy az asszimiláció oly eszmény- és egyéniségellenes irányzat volna, mely meg akarja fosztani az egyént a nemzethez való tartozástól, hiszen a liberális-idealista francia szelektív nemzetelmélet tanította éppen azt, hogy a nemzethez való tartozás megválasztása az egyéniség elidegeníthetetlen joga. Mivel e nemzetiségi kollektivitást a korszak létében nem támadta: az asszimiláció nem volt barbár eljárás, hisz az egyén továbbra is kapcsolatban maradhatott nemzeti kollektivitásával. Mindamellett a hazai nemzetiségek vezetőinek egy része az exisztencia elnyomásának vádját zúdítja a magyarságra. Főleg az oláh nemzetiségi tevékenység dolgozik ilyen „nemzetiségi panaszokkal” és ezzel propagandaszerűen, a magyarság ellen befolyásolja Európa számos szellemi vezetőjét. A magyar ellenpropaganda ezzel szemben azt igyekszik bebizonyítani, hogy a nemzetiségek szuverénitásra törnek az államban. Ebben a helyzetben a magyarság számára a védekezés nehéz: a nemzetiségi panaszok kiszínezhetők, terjeszthetők, a magyar államszemlélet, a magyar szuverénitás abstrakt elmélete nem igen mozgatja meg az egyének sorsán aggódó külföldi intellektust.

Így mindaz, ami a magyarországi nemzetiségi elnyomatásról külföldön elterjedt, veszélyes propaganda, noha csak propaganda. Hisz a Nyugat szelleme a XX. század elején több helyen megmerevedik a szenzációkeresés, vagy az államönzés formalizmusában; míg keleten a Monarchiában az új vezető réteg alig tud valamit kezdeni a világközvéleménnyel és világsajtóval, addig a balkáni népek sorából kikerülő, külföldön járó tudóstípus teljes mértékben felfogja ennek az új hatalomnak jelentőségét. Ez a nyugati polgári szellemiség összefügg az erős szabadkőművességgel, az oláh s főként szerb vezetők szintén szabadkőművesek. A mellett a nyugati szellemi emberek egyre inkább magukévá teszik a nemzetek önrendelkezési jogának elméletét, azt a rendszert, melyet a francia szellem Elszászra gondolva csalhatatlan gyógyírként javasolt az emberiség számára. Amikor a nemzetiségi intellektuális körök a nemzetiségi elnyomásról panaszkodnak, nyilvánvalónak látszik a megoldás, hogy a népek döntsenek állami hovatartozásukról. Ez az elmélet kapóra jött a nemzetiségek szellemi embereinek s Közép-Európára is alkalmazva hirdették, hogy az állami határoknak azonosaknak kell lenniök a nemzeti határokkal. A nyugati szellem lassanként ezt az elméletet arra a Közép-Európára is alkalmazta, melyben a különböző nemzetek nem éltek elhatárolt területi egységben, minthogy a természetes és népi határok nem estek össze. A szabadkőműves, antiklerikális nyugati közhangulat bizonyos undorral szemléli az eddigi középeurópai megoldást, mely a Habsburg-uralom alatt élő különböző népék számára évszázados gyakorlat alapján, mélyebb értelemben otthont és tűrhető létet biztosított e nehéz helyzetben. A nemzetiségi propaganda azt hirdeti, hogy e lét tűrhetetlen. A propaganda eszközével dolgozó s az államönzés és a sajtószenzáció szolgálatába szegődő nyugati intellektus a föld, a hagyomány, a lét és a középeurópai béke szempontjából elszakította magát a szellemre kötelező felelősségérzet követelményeitől, amikor e panaszokat tüzetes vizsgálat nélkül valóságértékűnek fogta fel, holott ugyanakkor Oroszországban és másutt a tényleges nemzetiségi elnyomást valóban exisztenciális összefüggésben szemlélhette volna.

Tagadhatatlan, hogy bizonyos aggodalmakat keltett a nyugati szellemekben az a körülmény, hogy a Monarchia berendezése ellen a szláv nemzetiségek lázadoznak elsősorban s védnökük az európai abszolutizmus megtestesítője, az antiliberális északi kolosszus. Ez a tudat sok esetben keresztezte a nemzetiségi sérelmek rendszerével dolgozó, elsősorban magyarellenes propaganda sikerét. Éppen ebben a vonatkozásban lesz azután döntő jelentőségű a Masaryk G. Tamás által elterjesztett nagystílű cseh mítosz, melynek fogalmazásában többet kell találnunk, mint egyszerű propagandaanyagot, noha idővel propaganda lett is belőle. Masaryk működésének sorsdöntő lényege: mítosztermelés abban a korbán, melyben a körülötte élő s a szellemmel minden kapcsolatot elvesztő realista nemzedék nem igen képes szellemi szintézisek kialakítására. Masaryk cseh nacionalizmusában szintén igen egészséges realizmus jelentkezik, a cseh romantikus mítosz illúzióival való leszámolásban, 1887-es cikkében ő állapítja meg a Königinhofi kézirat koholmány voltát. A nép fia, a szociális összefüggések embere, a nagy demokratikus gondolkozó a vadregényes történeti mítoszokkal, a romantikus koholmánnyal szemben ellenséges magatartású. A vallásos kedélyű és ideális szellemi áramlatokkal szoros kapcsolatban álló tudós, inkább a csehek demokratikus küldetésének már Palacky által formált tételét fejleszti tovább. A cseh nacionalizmussal a humanitás és a szociális demokrácia értékeit kapcsolja össze, úgy állítja be a dolgot, mintha e nagy értékeket a csehek képviselnék Közép-Európában. A cseh nép szerinte a demokratikus és humanitárius eszmények védelmében küzd, a fejedelmi szuverenitást klerikális célok érdekében képviselő Habsburgok és a német pángermánok ellen. A pángermánizmus ellen való kirohanásai népszerűkké tették elméletét a Nyugaton, s amikor a harcot a pánszlávizmus gondolata ellen is felvette, az 1871-es kiegyezési terv meghiusulása után ismét Oroszország felé forduló és így a cseh törekvéseket a „pánszlávizmussal” kompromittáló törekvésekkel szemben oly mítoszt kovácsolt, mely a világháborúban, az orosz ellenfél kidőlte után is biztosította nemzete számára az antant nyugateurópai demokráciájának rokonszenvét. Alkotása a maga nemében nagyszabású nemzeti tett volt, bizonysága annak, hogy a szellemi ember alkotta nemzeti hivatástudat reális nemzet-alakító erő lehet napjainkban is.

Sajnos, ezzel szemben a monarchia politikájának száraz és fantáziátlan realizmusa, a lendület híján való szaktudomány, az igazi éltető mítosz nélkülözése meglehetősen sivár képet nyujt. A teremtő szellemet, mint Ady-t is, meghasonlásba kergetve, hazánkban nem tudták a tradíciót a szociális gondolattal, a szociális reformot a birodalom zavartalan fenntartásával, az ország érdekeit az európai szempontokkal összeegyeztetni. S ha ebben az időben jellemző módon éppen elsősorban a külpolitika síkján ki is termelt a magyar szellemiség valóban kimagasló egyéniséget ifjabb Andrássy Gyula grófban, a sivár helyzetben ez a magas intellektus nem érvényesülhetett. Apponyi Albert gróf kristályos etikuma, Tisza István gróf heroikus magasságokba emelkedő puritán realizmusa mellett, ő esztétikummal telített szellem, sohasem egyoldalú, nem a lapos általánosítások embere, talán ezért nem képes úgy hatni a tömegre, melynek ízlésével, akárcsak a Legnagyobb Magyar, oly sokszor állt egyedül szemben. Angol típus a szellemi értékek fínom mérlegelésében, modern áramlatok iránt való megértésében, Tiszával szemben megbecsüli Ady géniuszát, szalonjában régi remekek mellett a nagy erővel fejlődő magyar művészet alkotásai, Rippl-Rónai művei találnak otthonra. Angol szellemre vall a nagy összefüggések áttekintése, a középeurópai erők és lehetőségek összekapcsolása a világpolitikával. A jelenségeket az európai béke szempontjából elemezi, féltő gonddal ügyel arra, hogy az angol rokonszenvet el ne veszítsük, a Nyugattól el ne szakadjunk. Ebben atyja hagyományait követi, ki Bismarck rendszerének 1879-es megoldásában mindig kiemeli, hogy az nem irányulhat a Nyugat ellen.

X. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolása

Ifj. Andrássy Gyula, a nagystílű államférfiú, az annexiós törekvés ellensége. Mikor Aehrenthal megnyeri terve számára az uralkodót, Wekerle feladata a magyar miniszterek tájékoztatása. A miniszterelnök a maga hanyag optimizmusában Aehrenthal jegyzékének elküldése előtt pár nappal, ismerteti a kormány tagjaival a tervezett nagyjelentőségű lépéseket. Andrássy belügyminiszter tiltakozik az eljárás ellen, az annexiót végzetesnek tartja, ezt az álláspontját jegyzőkönyvbe véteti s csak azért nem mond le, mert lemondásával már amúgy sem tudná az előrehaladott események menetét megváltoztatni, kifelé pedig a Monarchia belső gyengeségéről tenne tanúságot. Mindenesetre arra törekszik, hogy mentse a menthetőt. 1909-ben Angliába utazik, látja az annexió következményét, az angol diplomácia elhidegülését, sőt megismeri az angol ideológusokat is, akik a monarchia gyengeségét hirdetik s a külügyi hivatallal egyetértésben feszegetik a nemzetiségi kérdést. Scotus Viator és társai mellé angol szellemi emberek is sorakoznak és megmérhetetlen kárt okoz Jászi Oszkár, aki merev doktrinér felfogásával, irreális ábrándjaival, egész szemléletével ferde képet nyujt a középeurópai s a magyar viszonyról.

A balkáni háború után Andrássy hatalmas akciót indít, nagyszerű terv bontakozik ki benne, valósággal európai missziós tudat. Andrássyban, a diplomatában, jelentkezik az ideákkal való kapcsolat; a nagy terv lényege: a monarchia mozdítsa elő az angol-német kibékülést, a szövetséges komolyságával bírja rá a németeket túlzott hatalmi törekvéseik mérséklésére s a monarchia szerepét a közvetítésben látja a középeurópai béke hivatott őreként. A tervnek jelentős visszhangja támad, mintha egy magyar lépés megint mozgósítaná az európai közvéleményt; az események azonban már túlságosan előrehaladtak, Andrássy akciója nem járhat sikerrel. Amint Tisza, a nagy realista, a monarchia egyetlen súlyos kormányférfia az, aki az utolsó percben a háború megakadályozására törekszik, úgy keres a magyar eszmékkel áthatott egyéniség, Andrássy új megoldást és nyugodt fejlődést. Az események azonban Magyarország és Európa mérhetetlen kárára, mindkét, külön utakon haladó, sőt szembenálló egyéniség tervein átgázoltak.