Népvándorlás.

A római és kínai birodalmak a Kr. e. I. században. Délfelé törekvő északi népek. A két birodalom harca a barbárokkal és terjeszkedésük észak felé. A húnok és gótok kivándorlása a Volga és Don vidékére. A barbár népek megmozdulása. A húnok és gótok összecsapása. A nagy népvándorlás. Attila birodalma és Róma bukása. A hún hatalom összeomlása. Új politikai alakulások. Az ogur népek és szabirok Európába telepedése. Keleteurópa népei az V–IX. században. Onogur-magyar azonosság.

A magyar nép ősei időszámításunk kezdetén az urali őserdőségben és Nyugat-Szibéria termékeny mezőin élték a maguk egyhangú életét nem is sejtve, hogy messze délen, a római világbirodalom egy kicsiny zugában, megszületett a Gyermek, aki az Ige erejével uralkodni fog a világon s kinek földi birodalmát egykoron ők fogják védelmezni a megrontására, pusztítására törő keleti török rokonokkal – besenyővel, úzzal, kúnnal, tatárral, oszmánnal – szemben. Pedig az euráziai kontinens keleti és nyugati szélén már félszázaddal előbb gyűrűzni kezdtek a nagy népvándorlás világokat döntő és új világokat építő áramlatának első hullámai.

A Földközi-tenger mellékén ezidőben jutott befejezéshez az emberi nem három hatalmas ágának: Sém, Kám és Jáfet fiainak a mediterrán világ éléstáraiba – Mezopotámiába, a Nílus völgyébe és Indiába – vezető kereskedelmi utak birtokáért és három világrész érintkező területeinek politikai hegemoniájáért vívott ezredéves küzdelme. Az asszír-babiloni, egyiptomi, iráni és hellén birodalmak romjain, azok kultúráját és hagyományait kisajátítva és különböző fajú népeiket egy nagy politikai egységbe olvasztva, végső diadala felé közeledik a világuralomra törő Róma. Távol Keleten, Belső-Ázsiának a Csendes-Óceántól a Hoang-hóig és a Tarim-medencéig terjedő hatalmas területén, ugyanekkor az új virágzásnak indult Kínai birodalom terjeszkedik tudatos tervszerűséggel észak és nyugat felé.

A kontinens északi részén – a római és kínai védővonalon túl – az indoeurópai, urali és altáji népcsaládok egymástól már évszázadok, sőt évezredek előtt elszakadt és őshazájuktól többé-kevésbé eltávolodott ágait még mindig a rokonsági viszonynak megfelelő, természetes elhelyezkedésben találjuk.

Britanniában s az Atlanti-Óceán, a Pó-, Rajna- és Duna-folyók határolta területen a művelődésre kiválóan fogékony, vitéz, de politikailag szervezetlen és tartós ellenállásra képtelen kelták laknak. A Rajna-Duna-vonaltól keletre a Visztuláig, északra a Skandináv-félsziget belsejéig nyúlnak a harcias, tetterős és a politikai szervezkedésre már megérett, népes germán törzsek szállásai. Szomszédságukban s részben fennhatóságuk alatt, a Szudetáktól és az Északi-Kárpátoktól északnyugati irányban, az Odera-, Visztula-, Memel- és Düna-folyók forrásvidékén át a Felső-Volgáig húzódva, primitív litván és szláv nemzetségek élnek. Tőlük délkeletre, a Duna-Tisza közén s az Északkeleti-Kárpátoktól az Aral-tóig terjedő nagy síkságon a szkítákkal már teljesen összevegyült iráni szarmaták pusztai lovas-harcos törzseit és törzsszövetségeit, a Tisza, Al-Duna, Fekete-tenger és Dnyeszter határolta területen a trákokat találjuk. A Kaspi-tótól és Kaukázustól keletre egészen Indiáig iráni népség, rajta túl az indoeurópai népcsalád legkeletibb, hindu ága lakik. A kelták és trákok lakóhelyétől délre, az irániaktól délnyugatra terül el a Római birodalom, a maga vegyes – graeco-latin, örmény, iráni, sémi és kámita – lakosságával. Az indoeurópai népektől északkeletre, a Düna-torkolat s a Finn-öböl, valamint a Volga felső folyása s a Káma-folyó mentén egészen az Ural keleti lejtőjéig húzódva tanyáznak a finnugor népek kezdetleges halász-vadász nemzetségei. Tőlük északkeletre, a hideg régióban az urali szamojédek, Nyugat-Szibéria termékeny rónáin az ogur (bolgár-török) népek laknak. Európa és Ázsia kapujától a Koreai-félszigetig az ogurokat is magábanfoglaló Húnbirodalom fejlett katonai és politikai szervezetében élő török-tatár és mongol népeket találjuk. Szállásföldjük délnyugaton az iráni népekkel, délkeleten a Kínai birodalommal határos.

Az északi népek körében évszázadokkal Krisztus születése előtt kezdődött valami belső mozgolódás. Oka egyrészt a természetes szaporodás, másrészt a természeti körülményeknek, a megélhetési viszonyoknak változása volt. A népek addigi lakóhelye mindinkább szűknek bizonyult. Terjeszkedésre, lassú előnyomulásra kényszerültek.

A belső kontinentális területen lakó fajok és népek lassú előnyomulással, szomszédaikat maguk előtt űzve, vagy azokkal összevegyülve, közéjük ékelődve még mindig elegendő helyhez juthattak. A kontinens keleti és nyugati szélén az óceánokra támaszkodó, szélső fajok azonban, szomszédaiktól mintegy sarokbaszorítva, sokkal nehezebben tudtak maguknak némi új területet hódítani.

A terjeszkedés természetes útja dél felé vezetett. Az Északi-tenger felől délre hatoló germánok a Rajnától és Dunától északra lakó kelta törzseket átszorítják a nagy folyókon, a szarmaták a szomszédos trákokra nehezednek. Az északi nyomásnak ellentállni nem tudó kelták és trákok behatolnak a déli félszigetekre. Hispániában eljutnak a Gibraltár-szorosig, de Itáliában és a Balkánon a megtelepedett életet élő graeco-latin lakosság telepeibe és a római légiók őrvonalába ütköztek s fegyveres fellépésre kényszerültek. Az északi barbárok határsértései és portyázó becsapásai már a Kr. e. I. század elején nagy gondot okoznak a hatalma tetőpontja felé közeledő Római birodalomnak. Messze keleten ugyanily körülmények közt jutnak érintkezésbe a húnok a Kínai birodalom északi tartományaival. A veszedelem itt a támadók politikai és katonai szervezetének fejlettsége miatt nagyobb volt s a Kr. e. III. század elején az első Húnbirodalom megszervezésével katasztrófális mértéket öltött. A Kínai birodalom katonai ereje nem bizonyult elegendőnek a nagy erővel és lendülettel előretörő barbárok feltartóztatására. Új védelmi rendszerre volt szükség s ezt a birodalmat teljesen újjászervező Si-Hoang-Ti császár (Kr. e. 259–210) valósította meg, felépítve az északi határon végighúzódó mesterséges védősáncot, a híres kínai falat. Ez a hatalmas bástya se tudta végét vetni a barbár betöréseknek s a császárok évtizedeken át csak ravasz diplomáciával és évi segély címén fizetett adókkal tudták fékentartani a birodalom területére is behatoló veszedelmes szomszédot.

A Kr. e. I. század derekán fordult a kocka s a két déli birodalom majdnem egyidőben hatalmas erővel fordult szembe támadóival.

A világuralomra törő Róma sort kerít a Földközi-tenger felett elterülő szűz területek meghódítására. Julius Caesar Kr. e. 52-ben befejezi Gallia meghódítását, lábát a csatornán túl, Britanniában is megvetve. A római nagyhatalom, ránehezedve a tartós erőkifejtésre képtelen keltákra, a független germán törzsek szállásföldjének délnyugati határáig tolja előörseit, hogy a következő négy évtizedben végleg birtokába vegyen a Rajna és Duna vonaláig minden kelta-lakta területet, sőt Germánia délnyugati vidékeit is. Nyugat- és Közép-Európa kelta lakossága hamarosan felszívódik, elvegyül a rátelepedett latinságban, mely ezidő óta a rajnai és dunai védővonalon néz farkasszemet a vele határait és létét féltve, merészen szembeszálló, életerős fiatal germán népekkel. Alig egy század multán a kelták sorsára jutnak az Al-Duna, Tisza és Keleti-Kárpátok vidékén élő trák-géta népek, valamint Kis-Ázsia iráni és hellén kultúrhatás alatt álló, de származásra igen vegyes lakossága is. A hatalma tetőpontján álló birodalom határai elérik a Duna-Tisza közén s a Délorosz síkon tanyázó, félelmes szarmata-szkita törzsek s a velük rokon kultúrájú pártusok Tigris-Eufrát-vidéki szállástelepeit. A római gyarmatok határán túl élő barbárok – germánok, szarmaták, pártusok – növekvő bosszúsággal és aggodalommal vesznek tudomást a szomszédságukba került idegen hatalom terjeszkedéséről s évről-évre megkísérlik a római front betörését. Támadásaik azonban megtörnek a Kr. u. I. és II. század fordulóján tervszerűen kiépített római falon, a limes-en s a határvédő légiók ércfalán. Viszont a limes mögül előtörő légiók nem egyszer fájdalmas veszteségeket okoztak nekik, a szomszédos törzsek egy részét szövetségre kényszerítve, a távolabbiakat a birodalom határaitól és annak szolgálatába szegődő fajrokonaiktól való eltávolodásra késztetve.

A római világbirodalom gyorsütemű terjeszkedésével egyidőben ugyanez a folyamat megy végbe az euráziai kontinens délkeleti vidékén. A legutóbbi két században barbár szomszédaitól sokat szenvedett Kínai birodalom új virágzásnak indul és tudatos tervszerűséggel kezdi határait észak és nyugat felé kitolni. Caesar galliai hadjáratával egyidőben a kínai hatalom döntő győzelmet arat az őt folytonosan nyugtalanító, méltóságát sértő, császárait nem egyszer megalázó húnok felett. Krisztus előtt 54-ben – Caesar galliai hadjáratával egyidőben – a húnoknak a Sárga-tenger és az Ural-hegység közt élő népeket egybefoglaló, nagy nomád birodalma megdőlt a kínai fegyverek s főleg a ravasz császári diplomácia csapásai alatt. A Motun király idejében kiépült birodalmi szervezet szétbomlik. A keleti húnok királya hűséget fogad a császárnak s a Hoang-hó-tól északra és északnyugatra élő török népek kínai fennhatóság alá kerülnek. A nyugati húnok királya ellenszegül, de a testvérének seregeivel megnagyobbodott kínai haderővel szembeszállani képtelen lévén, kitér a hatalmas szomszéd útjából. Az Altáj- és Tiensan-hegységek vidékére húzódva, átveszi az uralmat az Ob-folyó forrásvidékétől az Aral-tóig és Uralig tanyázó rokon népek felett. Uralmát azonban állandósítani nem tudja. Csitki király nyugatázsiai Húnbirodalma alig húszévi fennállás után Kr. e. 36-ban összeomlik a szibériai steppe-vidéket határoló hegységek délkeleti lejtőjéig hatoló kínai császárság vazallusainak és szövetségeseinek támadása alatt.

Másfél századdal később, a Kr. u. I. század végén – mikor nyugaton a római császárság eljutott hatalma zenitjére – a behódolt területeket tudatos tervszerűséggel megszervező kínai császárság is fojtogató erővel kezd ránehezedni barbár szövetségeseire. A húnok százados uralma alatt engedelmességre szoktatott népek kezdetben békén tűrik az új uralom nyomását s – bár katonai szervezetüket fenntartva és fajiságukat megőrizve, nem jutottak a romanizált kelták sorsára – felhasználtatták magukat fajtestvéreik és eddigi uraik ellen. A barbár erőt ügyesen kihasználó kínai hatalom nyomása azonban elviselhetetlenné vált a nem is olyan régen még egy félvilágon uralkodó húnokra. Megfogyatkozott erejük támadásra és győzelemre nem lévén elegendő, lassanként megérlelődött bennük az elköltözés gondolata.

Szkíta-hún áldozati bronzüst.
Szkíta-hún áldozati bronzüst a Pest megyei törteli Czakó-halomból, a Magyar Nemzeti Múzeumban. Kerek lába letörött. Jelenlegi magassága 88 cm. Figyelemreméltó stílusbeli sajátságai a felületnek erősen kiemelkedő lécekkel való tagozása, a legyezőalakú fülek megmintázása és a rojtot utánzó, lecsüngő kis karikák alkalmazása.

Sajátságos találkozása a véletlennek, hogy az euráziai kontinens déli részének két szélén egyidőben, de egymásról mitsem tudva, két hatalmas kultúrnemzet – a latin és a kínai – indul világhódító útjára, szinte a részletekig analóg módszerrel és eszközökkel építve ki uralmát. Keleten és nyugaton ugyanaz az ellenség megosztására törekvő, bomlást okozó, kétszínű diplomácia, ugyanaz az óvatos, körültekintő hadviselés és ugyanaz a mesterien kiépített hármas védővonal – itt a római limes, ott a kínai fal, itt a légiók, ott a tartományi seregek, itt kelta, trák, görög és iráni, ott hún-török hűbéresek hármas bástyája – áll szemben a határontúli barbár világgal.

A világuralomra törő két császári hatalom a maga mértéket nem ismerő terjeszkedési vágyával és ellenállást nem tűrő, szervezett erejével már a Kr. e. I. század derekán, mint egy gigászi méretű harapófogó két ága öleli körül az északi népeket. A Kr. u. I. és II. század fordulóján a harapófogó működni kezd és szorítása nyomán mozgásba jön, egymásra zúdul északnak minden halni nem akaró, hódolásra büszke, életerős, tettrekész népe. Keleten és nyugaton egyidőben indul meg a népek nagy áramlása más világtájak felé.

Krisztus után 90-ben a másfél század óta kénytelen-kelletlen Kínát szolgáló, de az igát nehezen tűrő, uralomra termett hún nép zöme – az északi és nyugati függetlenebb hún törzsek népe – felkerekedik s néhány rokon törzset magával ragadva, másokon keresztültörve, végleg eltűnik a kínaiak szeme elől. Száz évvel utóbb már európai területen, az Ural- és Volga-folyók vidékén találjuk őket, a Tobol-Irtis-vidéki ogur-török népek délnyugati szomszédságában, míg egy másik ágazatuk a régi Sogdiana és Baktria perzsa tartományokba telepedve, a századokig virágzó eftalita vagy fehér-hún birodalomnak veti meg az alapját.

A húnok európai megjelenésével egyidőben, Kr. u. 180 körül mozdult meg a germánságnak a Keleti-tenger, az Odera és Visztula mentén élő, politikailag legszervezettebb, északkeleti ága. A vezetőszerepet a törzsek korábbi laza szövetségét már nemzetté formáló, egyeduralom alatt élő gót nép töltötte be. A II. század végén a gótok – maguk előtt hajtva és magukkal ragadva a gót szövetségbe tartozó germán törzsek egy részét, az astingokat, dakringokat, herulokat, gepidákat – a Visztula mellől kiindulva, délkelet felé húzódnak. Megmozdulásukra a közvetlen okot Marcus Aurélius császár (164–180) hadjáratai szolgáltatták. A dél felé törekvő barbárok betöréseinek reakciójaképen a császár a Dunavonalon átkelve, súlyos csapást mért a birodalommal közvetlenül szomszédos, Közép-Duna-menti markomann és quád törzsekre s útját vágta dél felé terjeszkedésüknek. Terve a Felső-Duna és Tisza vonalán túleső területeknek a birodalmi szervezetbe való bevonása, a későbbi Magyarország egész területének meghódítása volt, de megvalósításhoz sohasem jutott el. A római limes felett élő s minden terjeszkedéstől elzárt germánok körében azonban ez esemény következtében az eddig kisebb explóziókban megnyilvánuló mozgolódás robbanásra vezetett. A rómaiaktól szorított déli törzsek északkelet-északi irányban nyomást gyakorolnak szomszédaikra s e nyomás a Visztula és Odera felső folyásánál erős lökéssé fokozódik. Ugyanekkor a Volga-menti húnok elől nyugat és északnyugat felé áramló szláv, finn és szarmata áradat is nyomni kezdi a Visztula-menti gótokat, kik a délnyugat-déli és keleti irányból jövő kettős nyomás elől kénytelenek kitérni s követve a szomszédos germán törzsek egy csoportjától, délkelet felé indulnak. A szervezetlen szláv nemzetségek gyűrűjén áttörve, elérik a Dnyeszter és Dnyeper forrásvidékét s a III. század elején e folyók mentén egészen a Fekete-tenger partjáig s a Don-folyóig nyomulnak.

A Volgáig hatoló húnok és a Don partjáig érő gótok – a törökség és germánság politikai és katonai szervezet tekintetében legmagasabb fokon álló ágai – Ázsia nyugatán és Európa keletén két nagy katonai hatalom alapítóivá lettek. A következményekből valószínűnek látszik, hogy a húnok két század alatt megszervezték az Altájon inneni, régi jogon fennhatóságuk alá tartozó ogur és egyéb török népeket s az Ob, a Volga, a Kaspi-tó és az Iráni-fensík határolta területen már azidőben megalapították a nyugati hún birodalmat. A gótok – hatalmuk alá vetve a délorosz síkság trák, szarmata-szkita, alán törzseit – a Don és Al-Duna közt szervezik meg katonaállamukat.

A két új hatalom egyelőre békén él egymás mellett. A húnok expanziója a déli perzsa szomszéd, Irán felé irányul. A gótok a római birodalom aldunai tartományai nyugtalanítják. Elhelyezkedésük azonban nagy összeütközések csiráját rejtette magában. Húnt és gótot már csak egy földsáv, a Volga és Don közének pusztasága választotta el egymástól. Az óriási harapófogó két szára közé szorult népek kelet és nyugat felől megindult áradatainak csak egy gyenge lökésre volt szükségük, hogy egymásra zúdulva, alapjában rendítsék meg a világot, felforgatva a fajok és népek elhelyezkedésében megnyilvánuló természetes rendet és új irányba terelve az egész emberiség történetét. Ez a döntő lökés nem soká váratott magára.

A gótok és húnok elköltözése fajrokonaik szomszédságából nem teremtett nyugalmat az északi népek körében. Az őket lassú előnyomulásra, terjeszkedésre, majd katonai támadásokra kényszerítő természeti tényezők és politikai okok működése nem szűnt meg, sőt fokozódott.

A germánok körében a III. században általánossá vált a mozgolódás s a Marcus Aurélius halála után rohamos hanyatlásnak induló birodalom többé nem tudott ellentállni a dél felé törekvő barbároknak. A tartományokat a III. században százával, ezrével lepik el kezdetben lassan beszivárgó, majd törzsszámra jövő germán telepes családok és nemzetségek, kiket a gyenge császárok szívesen látnak s mint katonákat a birodalmi seregben használnak fel. Ugyanekkor a limesen túl lakó germánság addig önálló életet élő kis törzsei nagyobb törzsszövetségekbe tömörülnek s egy-egy katonafejedelem vezetése alatt nemzetekké formálódnak. A III. és IV. században az északi határon már nem az egykori széthúzó kis germán törzsek laza kapcsolatban élő csoportjai, hanem politikailag megszervezett, egységes vezetés alatt álló frank, burgund, allemann (sváb), thüringi, szász, markomann (bajor), quáds-vév, vandál, gepida és gót törzsszövetségek állanak szemben a római haderővel, folytonos becsapásaikkal nyugtalanítva, pusztítva és gyengítve a rajnai és dunai tartományokat. A III. század első évtizedei óta a belső viszályokban, forradalmakban egyre vérző birodalmat gyors egymásutánban érik a germán támadások. A század derekán már sor kerül az első tartomány kiürítésére. Dácia 274-ben vandálok, majd gepidák kezére került. A következő száz év története a harcok szakadatlan láncolata. Az elpusztított határszéli tartományokba a császárok szarmata és germán földmíveseket telepítenek le, kik – jó katonák lévén – kifelé, a többi barbárokkal szemben ideig-óráig támaszul szolgáltak, de bent a békétlen, bomlasztó elemet szaporították. Túl a határokon pedig harcrakész, ifjú és életerős népek lesik a kedvező pillanatot, mikor döntő csapást mérve az alig kétszáz éve még hatalma tetőpontján álló birodalomra, elözönölhetik és birtokukba vehetik annak gazdag tartományait.

A germán törzsszövetségek kialakulásával egyidőben a távoli keleten is hasonló irányt vesz a fejlődés. A kínai fegyverek súlya alatt rombadőlt Húnbirodalom egykori alattvalói – a keleti törökség törzsei – a germánokhoz hasonlóan szövetségekbe tömörülnek és a kínai birodalom északi határain új nomádhatalmak keletkeznek. Az új politikai és katonai szervezkedések éle – mint nyugaton a germán szövetségeké – a szomszédos birodalom ellen irányult. Kína azonban évezredes tapasztalatokra és népe nagy sokaságára támaszkodva, több sikerrel vette fel a küzdelmet barbár szomszédaival, mint a római birodalom s a hatalma növekedésével veszélyessé vált szomszéd vagy meghajolt a császár előtt, vagy továbbköltözésre kényszerült.

Ez a sors érte el a Volga mellé költözött északi húnok helyébe lépő s kínai forrásokban szien-pi néven említett népet. Helyében ismét új hatalom alakult. A IV. század derekán a kínai forrásokban zuan-zuan néven emlegetett avarok alapítják meg az Altáj-hegység vidékén hatalmas nomád birodalmukat s nyugat felé szorítjuk az Irtis-folyón és a Balkas-tavon túllakó népeket. E mozgolódás késztette addigi lakóhelyüknek elhagyására a harmadfélszázad előtt már a Volgáig hatolt húnokat, akik most Európa szívébe nyomulva, végleg felborították a népek egyensúlyát.

*

Balambér hún király 372-ben népével a Volgán átkelve, a Kaukázusig hatol és hódolásra kényszeríti a Kaukázus felett lakó alánokat, majd a Volga-Don-vidéki szarmata-szkita törzseket. Három évvel később a Don és Dnyeszter közt uralkodó Hermanarich és Vithimir keleti gót királyok seregei fölött arat döntő győzelmet a gótoktól hozzápártoló roxolánok segítségével. Gesimund gót király meghódol s Balambér – a török-tatár hadvezérek rendes szokása szerint – nemsokára a keleti gótokat, alánokat és roxolánokat küldi harcba, mint főhadának előharcosait, a Dnyeszter-folyón túl lakó fajrokonaik, a nyugati gótok és gepidák ellen. A hún és gót hatalom összecsapása nyomán a keleti és nyugati barbár népek százados lassú előnyomulása a népek és fajok irtózatos, öldöklő élet-halálharcává fajul.

A Pontus-vidéki germán és szarmata népekkel meggyarapodott hún hatalom ellenállást nem tűrő erővel támadt a Dnyeszter, Al-Duna és Tisza közt lakó nyugati gótokra, majd ezeken keresztültörve a gepidákra s a Tisza-Duna-vidéki népekre. A hún támadás végleg megpecsételte a roskadozó Római birodalom sorsát s új nemzet- és államalakulások csiráit vetette el Európa földjébe. A nagy harcban a régi politikai kötelékek felbomlanak és újak keletkeznek. Törzsek, törzsszövetségek, nemzetek, sőt egész fajok pusztulnak el, új szövetségeknek és nemzeteknek adva helyet, melyek hamarosan felszívják, magukbaolvasztják a régiek életbenmaradt töredékeit. Az indoeurópai népcsalád kelta, trák, szarmata-szkita ágazatai eltűnnek, beolvadnak a rájuk telepedő germán és török népekbe. A római földre telepedő germánság körében megindul a romanizálódás nyelvet, szokást, erkölcsöt és műveltséget átalakító folyamata. Az V. század elejére teljesen megváltozik Európa néprajzi képe.

A nyugati gótok 378 és 381 közt, előbb fegyverrel törve utat, majd a császár engedélyét is megszerezve, átkelnek az Al-Dunán és néhány évtizedre Moesiában, Tráciában szállnak meg. A IV. század derekán Pannóniába telepedett vandálok kezdetben Itália felé törekedtek, majd északnyugati irányba fordulnak és maguk előtt hajtva, magukkal ragadva a svév népcsoporthoz tartozó Garam-vidéki quádok töredékeit, az astingokat, viktuálokat, valamint a hozzájuk csatlakozó szarmata-jazyg és alán töredékeket, a Rajnáig s onnét Gallián át Hispániába nyomulnak. A svév csoportok a spanyol félsziget északnyugati partvidékén találnak új hazára. A vandálok, alán szövetséges csapataikkal a Gibraltár-szoroson átkelve, Afrika északi partvidékére hatolnak és 429-ben Karthago vidékén alapítják meg Geiserich király vezetése alatt száz évig virágzó államukat. A Balkán-félsziget északi részén tanyázó és Athanarich, Alarich, Radagais királyaik alatt Itáliát folytonos betörésekkel nyugtalanító nyugati gótok az ellenük szövetkező római és hún hatalomtól szenvedett nagy vereség után, az V. század elején a Pó síkján át Gallia déli tartományaiba és Hispániába költöznek át, hol Theodorich királyuk 419-ben a hatalmas vizigót állam alapját veti meg. A Rajna-Mosel-vidéki frankok Észak-Gallia területére hatoltak be s egy század multán – a vizigótokat Hispániába szorítva – megalapítják az európai történetben oly nagy szerepre hivatott frank királyságot. A galliai frankoktól és vizigótoktól keletre, a Rhône völgyén szálltak meg a Rajnától leköltöző burgundok, míg Raetia területére alemannok nyomulnak. Az Északi-tenger partvidékéről útrainduló jüt, angol és szász törzsek a tengeren átkelve, Britanniában telepednek meg s annak kelta és latin lakosságát leigázva, a hét angolszász királyságot alapítják. A nyugati tartományok – Africa, Hispania, Gallia, Raetia, Germania, Britannia – mind germán kézre kerültek. A római földre telepedett germánok a romanizált kelta lakossággal összevegyülve s a latin kultúrát magukba szíva, később Nyugat-Európa középkori keresztény államainak megalapítóivá lettek.

A vandálok, vizigótok és szövetségeseik kiköltözése után gazdátlanul maradt dunai provinciákat – Dáciát, Pannóniát és Noricumot – s a felettük elterülő Tisza-jobbparti és Duna-balparti területet már a IV. század végén a húnok és fennhatóságuk alá tartozó germán népek lepik el. Itália közvetlen szomszédságában, az Alpesektől a Dunáig terjedő noricumi és pannóniai részeken és a Felső-Duna mentén, a cseh-morva hegyvidéken, az Északi Kárpátok alján a hún királynak hódoló germán rugiak, herulok, skirek és más svév törzsek, a mai Erdélyt s az Al-Duna és Prut közét magábafoglaló Dáciában gepidák szállnak meg. A svévek északi és nyugati szomszédságában az Odera és Visztula felső folyása mentén dél felé törekvő longobardok s a kelta bójok országával együtt azok nevét is öröklő markomann-bajorok telepednek meg.

A hún király a Dnyeper-Al-Duna-vidéki keleti gót törzseket hátrahagyva, a Közép-Tisza balpartján, valahol a Körös-torkolat vidékén – a mai Törökszentmiklós és Szentes közt – szállt meg. Székhelye körül a Tisza két partján elterülő síkságon az uralkodó faj, a „királyi húnok” népe telepedett meg, beékelődve a tőle nyugatra és keletre lakó szövetséges vagy inkább hűbéres népek, markomannok, svévek, gepidák, keleti gótok szállásföldje közé. A Prúttól és Dnyesztertől az Uralig terjedő nagy síkságot hún uralom alatt élő keleti gótok, szarmata-szkita és germán néptöredékek lakták. A Húnbirodalom virágkorában a keleti népekről nem sokat hallunk. Mindössze a Don-Volga-menti alacirokról beszél Priszkosz rétor egy lázadásuk alkalmával. E nép finnugornak látszik. Neve török nyelven erdőlakót (agacs-eri = erdei emberek) jelent. A többieket az egykorú írók a hún uralom alá tartozó összes germán és szarmata-iráni töredékekkel együtt összefoglaló néven húnnak nevezik. A nyugati és déli szomszédok nem sokat tudtak a hún birodalom népének belső, természetes tagoltságáról, mert velük szemben mint egy szilárd alkotású politikai és katonai szervezet tagjai, teljes egységben összeforrva jelentkeztek. Népi egyéniségük csak Attila halála s a belső bomlás ekövetkezése után bontakozik ki.

A hún király hatalma Attila korában a Felső-Dunától, Drávától és az Alpoktól egészen a Volgáig, sőt talán ezen is túl terjedt. E rengeteg birodalom fejedelme korlátlan ura volt országa népeinek. Az uralkodás és kormányzat nehéz gondját azonban a többi keleti nomád birodalmak uralkodóihoz – a keleti hún királyokhoz, a VI–VIII. századi türk kagánokhoz s a XIII. századi tatár kánokhoz haosnlóan – ő is megosztotta családja tagjaival. A nagykiterjedésű Húnbirodalom két országrészre tagolódott, a keleti és nyugati királyságra. A veszedelmes római szomszédhoz közeleső nyugati tartományt maga a főkirály kormányozta, míg a keleti részeken testvére vagy fia uralkodott. Rugha idejében testvére Mundzuk, majd ennek idősebb fia Bléda, Attila korában továbbra is Bléda, majd 448 után Attila legidősebb fia, Ellák volt a keleti tartományok ura. A birodalom megosztásának ez a hagyományos szokása a nomád birodalmak felbomlására vezető, veszedelmes összeütközések csiráját rejtette magában.

A keleti Húnbirodalom bomlása a Kr. e. I. században a kínai hatalom által egymásra uszított testvérkirályok meghasonlásával s a két tartomány önállósulásával indul meg. Ugyanez a folyamat ismétlődik meg a Kr. u. I. század végén a keleten maradt húnok körében, a VII. század végén az onogur-bolgár, a VIII. században a türk, a IX. században az ujgur, a XIII. században a kún, s a XIV. században a tatár birodalomban. Egy-egy hatalmas uralkodói egyéniség – aminő Motun, hatszáz évvel később Attila, az onogur Kurt, a türk Bumen kagán és a tatár Dzsingisz-kán volt – útját tudta állani a szeratisztikus törekvéseknek. A gyengébb uralkodók azonban nem tudták megakadályozni idegen hatalmaktól lázított uralkodótársaik országrészének elszakadását.

E veszedelem első tünetei a Húnbirodalomban már Attila életében jelentkeznek. Az akacirok felett uralkodó hún törzsek, a nekik szövetséget ajánló keletrómai császár biztatására 448 táján el akarnak szakadni Attilától s – úgy látszik – az öccsére féltékeny Bléda sem állt távol a mozgalomtól. A lázadást Attila vaskézzel fojtotta el. Bátyját megölette és helyébe Ellák fiát rendelte az akacirok és a többi pontusi népek élére. A testvérharcot és lázadást előidéző ellentéteket azonban nem tudta eloszlatni. A nyugati és keleti tartományok népét folyton mélyülő szakadék választotta el egymástól. Nyugaton, Attila országrészében és udvarában, a neki hódoló germán szövetséges népek uralkodói és indigenák vitték a vezetőszerepet. A közvetlen környezetéhez tartozó hún urak mellett, sőt azok felett nagy befolyása volt az erős hadak felett rendelkező Ardarich gepida, Valamir és Teodomir keleti gót királyoknak a görög Onegeriosznak, a latin Oresztesznek. A római és germán befolyás növekedésével természetszerűen együttjárt az idegen szokások és erkölcsök lassú térfoglalása. Az idegeneknek ezt az előnyomulását nem nézték jó szemmel a keleti tartomány húnjai s főleg ezeknek mellőzött törzsfőnökei és fejedelmei, kik magukat tartották a hatalmas birodalom főtámaszainak. Hiszen Attila elődei az Ural-vidéki hún birodalom három század óta szoros politikai és katonai egységben összeforrott törökfajta népének erejére támaszkodva vetették alapját az európai hún uralomnak. Rómaiak és germánok viszont – ha Attila hatalmas egyénisége előtt szó nélkül térdet hajtottak is – az idegen fajú és erkölcsű, szemükben rút és bárdolatlan húnt titokban lenézték. Szabadságukra igen sokat tartva, csak az alkalomra vártak, hogy kellemetlenné vált uraiktól megszabaduljanak.

Ez az alkalom 453-ban Attila halálával következett el. A főhatalom átvétele végett keletről a Tisza vidékére siető Ellákot és az őt kísérő keleti húnokat testvéröccsei és a velük tartó, de titkon népük szabadulását váró germán fejedelmek fegyverrel fogadták. A szokatlanul véres küzdelemben Ellák csatát vesztett és elesett, de vele buktak testvérei s a hún világbirodalom is. A főhatalomért versengő hún királyfiak a gepidák, svévek s a nyugatra törekvő kelei gótok elől menekülni voltak kénytelenek. A számra nézve egyébként sem túlnagy Tisza-Dunavidéki húnság megfogyott töredéke velük húzódott vissza az Al-Duna vidékére és a pontusi nagy síkságra. A nagy Húnbirodalom hetvenévi fennállás után szétesett. A húnok a Keleti Kárpátok mögé szorultak.

A kiterjedésében még mindig tekintélyes birodalomban a főhatalmat Attila második fia, Dengizik, ragadta magához, ki 469-ben bekövetkezett hősi haláláig a Don és Dnyeper vidékéről kormányozta népeit. A húnoknak a gepidák, gótok és a keletrómai császárság ellen vívott küzdelmei bizonyítják, hogy nem tudtak belenyugodni a nagy vereségbe. 468-ban Hormidák hún vezér, egy évvel utóbb Dengizik vezet hadat Bizánc területére. Vállalkozásaik azonban – a helyrehozhatatlan vérveszteség után – kudarcba fulladtak és Dengizik halála után a világverő hún nép, a hatalmas kínai és római birodalmak egykor félelmes ellenfele, letűnik a történet színpadáról. Dnyeperen innét lakó töredékei elpusztultak, felszívódtak a körülöttük élő, helyükbe jövő népekbe.

A bomlási és pusztulási folyamat tünetei azonosak a későbbi avar, besenyő, kazár, kún és tatár hatalom bukása után bekövetkezett jelenségekkel. Sok hún római zsoldba állt, Attila egyik unokája is római tábornoki méltóságot viselt. Mások az egykori gepida alattvalókhoz csatlakoztak. Egy nagyobb csoport a Don vidékére húzódott vissza, hogy megszervezőjévé legyen a VI–VII. századi keleteurópai ogur vagy bolgár hatalomnak, míg a Dnyepertől az Al-Dunáig lakó keleti gótok nemsokára Pannóniába költöztek át.

Mialatt a tulajdonképeni hún nép így felőrlődött és elpusztult az Attila halálát követő harcokban, a hún birodalom területén és Ázsia távoli vidékein új hatalmak vannak kialakulóban.

A Felső-Duna-menti Rugilandban, a mai Ausztria területén, a svév szövetségből kiszakadt rugiak és herulok, tőlük északra és keletre a longobardok szervezkednek. Pannónia déli részét a keleti gót királyok vették birtokukba, a Száva mentén svév és markomann törzsek tanyáznak s a Tisza, Al-Duna és Keleti Kárpátok határolta területen a gepida királyság alakult ki. Ugyanez időben indul meg a szervezetlen, primitív, szolgaságra hajló szláv nemzetségek lassú előnyomulása dél és délkelet felé. A VII. században már számos szláv telepet találunk Pannónia, sőt Noricum és Moesia területén is, a Dnyeszter és Dnyeper mentén pedig már az V. és VI. század fordulóján egészen a pontusi síkságig hatolt az egykorú forrásokban ant néven szereplő szláv népcsoport.

Túl a Húnbirodalom keleti határán, az Altáj-vidéki Avarbirodalom népe az V. század közepén valami okból nyugat felé terjeszkedik és kiűzi lakóhelyükről a szabirokat. Ezek rátámadnak az Ob- és Irtiszvidéki ogurokra, kik saragur rokonaikat maguk előtt űzve, nyugati irányba nyomulnak s átkelnek a Jajk-folyón, majd a Volgán is. A szabirok most az Isim és Tobol felső folyása mentén lakó prémvadász onogurokra támadnak s azokat délnyugati irányba űzve, nyomukban maguk is átkelnek a Jajkon, majd a Volgán.

Egy két évtizeddel előbb a szabir támadás talán megtört és felmorzsolódott volna a hún birodalom katonai erején, most azonban a szabirok s az előlük menekülő saragurok, ogurok és onogurok – mint 465 táján Bizáncban járt követeik beszélték – nyugat és délnyugat felé húzódva, ellentállás nélkül hatoltak a bomladozó birodalom területére s ellepték a Volga és Dnyeper közt elterülő nagy síkságot.

A VI. század közepén újabb néphullám söpört végig a szarmata síkságon. A türk hatalom elől menekülő avarok – a Volga, Kaspi-tó és Kaukázus vidékén rövid időre megpihenve – Attila pannóniai örökségét veszik birtokukba, míg a század elején kialakult hatalmas Türkbirodalom nyugati törzsei a Volgáig terjeszkedtek, fennhatóságukat a Volga és Don közt lakó népekre is kiterjesztve. Kelet-Európa néprajzi képe ezidő óta a magyar honfoglalás idejéig alig változott.

*

A Húnbirodalom bukását követő négy század bizánci, szír, örmény, arab és nyugati irodalmában egyre-másra tűnnek fel és vesznek el a Dnyeper és Volga közt lakó népek jelölésére használt népnevek. De az új név nem mindig jelent új népet; legtöbbször csak új politikai alakulásról, a törzsek és népek új csoportosulásáról tanuskodik. A népnév eltűnése sem jelenti az illető nép teljes pusztulását, csupán egy új politikai alakulatba, a Húnbirodalom bukása után kialakult nomád birodalmak és kisebb-nagyobb törzsszövetségek keretébe való időleges beilleszkedését. A népvándorlás áradatának hatalmas lökései s a rokon népek feletti uralmat magukhoz ragadó katonamonarchák hatalmi törekvései nem egyszer százados kapcsolatok bomlására és újak keletkezésére vezettek. A nomád birodalmak és törzsszövetségek szétestek s helyükben újak alakultak. Etnikailag szorosan összetartozó népek és törzsek szétszóródtak, távoli rokonok és idegen etnikumú szomszéd törzsek szoros szövetségben egyesültek. E politikai változások tükröződnek vissza az V–IX. századi forrásokban kaleidoszkópszerűen váltakozó népnevekben, a betűhöz ragaszkodó tudósok fantáziájának megannyi próbakövében.

A népnevek egyik csoportjába a politikai és etnikai értelmű gyűjtőnevek tartoznak.

Közülük legszívósabb volt az általánosan használt hún név, mely a birodalom virágkorában a belétartozó népek gyüjtőneveként, politikai értelemben volt használatos. Az összeomlás után átalakult – a szkita, szarmata, germán, szláv nevekhez hasonló – etnikus gyüjtőfogalommá. A bizánciak az V–VII. században húnnak neveztek minden a birodalom egykori területén lakó, oda behatoló, a szírek minden ázsiai törökfajta népet is, tekintetnélkül arra, hogy valaha hún fennhatóság alatt élt-e vagy sem.

Szűkebb értelmű, de hasonlóképen etnikus fogalom a Dnyeper és Volga közt elhelyezkedett szibériai népek – a saragurok, ücsogurok, altiagirok, kuturgurok, besgurok, onogurok – összefoglaló ogur neve. A VI. század óta ez az ogur név csak szórványosan fordul elő – így Menandernél, Teofülaktosznál – s mindinkább háttérbe szorul a bolgár mellett.

A „keverék” jelentésű bolgár név 481-ben tűnik fel először a Dnyeperen-túli ogur népek jelölésére s a húnnal párhuzamosan használva lassanként háttérbe szorítja azt és az ogur nevet. Ez is több nép megjelölésére használt gyüjtőnév. Használata összefügg az Attila halála után kelt politikai változásokkal, amit az előbb politikai értelmű hún név jelentésének módosulása és a fajt jelölő ogur név elenyészése is bizonyít.

Politikai értelmű gyüjtőnévvé lett idővel a VI. század derekán feltűnő türk nép s a Türkbirodalom nyugati törzseiből a VI. és VII. század fordulóján kialakult kazár törzsszövetség neve is. Az arab előnyomulás idején a Kaukázusig és Khovarezmig hatoló kalifátus szomszédai a kazárok és türkök lévén, az arab írók ezidő óta a Kaspi-tótól nyugatra a Kaukázus felett lakó népeket következetesen kazárnak, a Kaspi-tótól keletre tanyázókat pedig türknek nevezik. Ezt a terminológiát alkalmazzák a korábbi időkre is, mikor türköknek és kazároknak még nyoma sincs ezen a vidéken. Régi perzsa forrásaik szabirjait a IX–XIII. századi arabok kazárnak, a húnokat és más keleti népeket türknek mondják. De gyüjtőnévként kasználják a türk nevet a bizánci írók is az egykori Türkbirodalom kötelékébe tartozó népek – így 800-ig a kazárok, majd a magyarok – megjelölésére.

A népnevek egy más csoportjában az ogur (= oguz = törzs) névvel találkozunk valaminő összetételben.

A saragur (= fehér ogur) név – a fehér hún, fehér és fekete kazár, fekete kirgiz, fehér és fekete kún, fehér bolgár népnevekhez hasonlóan – az ogur nép egy ágazatát jelöli. Gyakori az ogur névnek a törzsek számát jelentő számnévvel való összekapcsolása. Ilyenek az onogur (= tíz ogur), besgur (= öt ogur),^[1] tukurgur (= kilenc ogur), oltiogur (= hat ogru), ücsögur (= három ogur), uturgur (= harminc ogur) népnevek, melyekhez hasonlókkal a keleti török népeknél is találkozunk (on-oguz, tokuz-oguz, alti-oguz, ücs-oguz; on-ujgur, tokuz-ujgur; tokuz-tatar, otuz-tatar; tokuz-ersim; alti-csub; ücs-kurikán; säkiz-okuz = nyolc oguz). VII. századi kínai forrásokból tudjuk, hogy a nyugati türk kagán népe tíz törzsre vagy népre tagolódott és ezért tíztörzsnek (onoguz) nevezték. E törzsszövetségen belül öt-öt földrajzilag összetartozó törzs alkotott két kisebb egységet s minden törzs élén külön vezér állt. A IX. században a kazár birodalomnak kilenc tartományáról, a volgai bolgároknak és a magyarokhoz csatlakozó kabaroknak három-három törzséről, a székelyeknek előbb három, majd hat „nemzetség”-éről, a besenyők két négy törzsből álló csoportra tagolt nyolc törzséről tudunk.

A számok szabályos ismétlődése (5–10–30, 3–6–9, 4–8) valószínűvé teszi, hogy ezek eredetükben nem természetes úton kialakult társadalmi és politikai formációk, nem önálló népegyéniségek, hanem – mint a kínai író is megállapítja – az uralkodó hatalom által létrehozott, mesterséges, katonai célzatú alakulatok voltak. Kétségtelen, hogy az egységes vezetés alá került vagy már eredetileg egységes népeket – akárcsak a nagy nomádbirodalmak népét – katonai és közigazgatási okokból mesterségesen tagolták két részre s e részeket törzsekre. A törzsek meghatározott nagyságú csapat, illetőleg sereg – a hún uralom alatt álló népek egy-egy tízezres egység – kiállítására voltak kötelezve, melynek vezére a törzs feje volt. Idők folyamán a külön uralkodó alatt önálló életet élő, tízes és kilences számmal jelölt törzscsoportok, külső beavatkozás következtében egymástól térben eltávolodva vagy idegen elemekkel keveredve, avagy uralkodóik vetélkedése miatt elszakadt onoguzok és tokuz-oguzok példája bizonyítja. A kisebb egységek – az ötös, hármas és hatos törzscsoportok – is többször átalakulnak önálló néppé, mint a volgai bolgároknál és baskiroknál történt; máskor a kabarokhoz hasonlóan saját törzsszövetségüktől elszakítva más, hatalmasabb szövetséghez csatlakoznak. A harminc törzsből álló nagyobb szövetségek nyilván több nép egyesüléséből jöttek létre.

Az ogur nevet különféle számnevekkel összekapcsoló népnevek eredetileg nem jelöltek más és más népet, hanem az ogurságnak egy-egy katonai és közigazgatási egységet alkotó törzscsoportját.

Az individuális népnevek közül a zabender a szabir többes alakja. A IX. századi burtaszok neve az egykori akacirokat jelöli, kik saját nyelvükön mordvinnak hívják magukat. Az 555-ben eltűnt saragurral, illetőleg annak egyik törzsével azonos a VI. század derekán feltűnő Volga-menti barszil (barszal, barszna, bagarsip) nép, mely a IX. században, mint a volgai bolgárság egyik törzse szerepel. A zabender és kuturgur (kocagir) társaságában egyszer előforduló tarniakh név valamelyik ogur törzs neve lehet.

Az V. század derekától a IX. század végéig a Volga és Dnyeper közt feltűnő népnevek – a VI. században itt átvonuló avarok nevének kivételével – ugyanazt a hat népet jelölik, melyek ezidőben e hatalmas terület állandó lakosai voltak. E hat nép: a szabir, akacir, saragur, kuturgur, onogur és a korábban türk néven ismert kazár. Más nép megtelepedéséről a besenyők megjelenéséig semmi szó sem esik a keleteurópai viszonyok változását mindig éber figyelemmel kísérő bizánci és arab irodalomban.

Priszkosz, Jordanész és a későbbi írók elbeszéléséből pontos tájékozódást szerezhetünk e népek elhelyezkedéséről is.

A szabirok az V. század derekán a Kaspi-tó nyugati partvidékén s a Kaukázus felett, az alánok és a Szaszanidák Új-Perzsabirodalmának szomszédságában telepedtek meg s itt laktak száz évvel utóbb bekövetkezett bomlásukig, mikor egyes töredékeik Arméniába vándoroltak, mások az onogurokkal egyesültek. Hazájuk területén a VI. század közepén néhány évre az avarok szálltak meg. Ezek elköltözése után a türk portyázó csapatok felvonulási területe volt, míg végre a VII. században a Türkbirodalomból kivált kazár törzsek foglalták el.

A saragurok 465 táján a Közép-Volga partjain telepednek meg s az akacirokat leigázva, 468-ban már velük együtt harcolnak a perzsák ellen. Később barszil vagy barszula néven szerepelnek és észak elé húzódva a Volga és Káma összefolyásánál alapították meg a volgai bolgár államot.

Az akacirok a VI. század derekán észt rokonaik (aesti) szomszédságában a Volga erdős jobb partján laktak. Ugyanitt találjuk a IX. században ivadékaikat, a volgai bolgárság barszil törzsétől délre alkó burtaszokat, a mai mordvinok őseit.

Az akciroktól délre laktak a pontusi bolgárok, kiknek tengerparti hazájából egykor a népek nagy rémületére a húnok előtörtek.

E pontusi bolgár népek közül az altiagirok (= hat ogur) a Dnyeper és Don közt szállottak meg. Szomszédságukban laktak az ücsogurok (= három ogur) is, kikkel egyesülve a VI. század dereka óta kuturgur (= tukurgur = kilenc ogur) néven szerepelnek. Délnyugat felé a gepidák s a Római birodalom aldunai tartományai, majd 545 óta az Al-Dunához telepedett szlávok voltak közvetlen szomszédaik. Északnyugaton a Dnyeszter-vidéki szlávokig, délen a krimi görög gyarmatig, keleten a Donig terjeszkedtek. E vidékről költöztek 679-ben a Balkánra, hol bolgár néven megalapítóivá lettek a keresztény dunai bolgár államnak.

Keleti szomszédaik, az onogurok (= tíz ogur) az V. században a Meotisz keleti partján, a Don-folyó torkolatától Alaniáig s a kaukázusi lázok és zichek római fennhatóság alatt álló kis országáig terjedő területet vették birtokukba, hol az erdős vidéken módját ejthették prémvadász kedvtelésük kielégítésének is. Délen az alánok, lázok és ezeken, valamint a Kaukázuson túl Bizánc és a Perzsabirodalom örmény tartományai voltak velük szomszédosok. Az onogur nép öt törzsből álló ágazatainak egyike bittogor (besgur) néven már az V. században feltűnik s a IX. század derekán a volgai bolgároktól délre a Volga-Jajk vidékén élt.

Az onogurokat külföldön politikai hovatartozásuk szerint időnként más és más néven emlegették. A politikai vagy etnikus tartalmú hún, kimmériai hún, ogur, bolgár, uturgur és türk nevek mellett azonban az irodalomban minduntalan felbukkant folytonosan használt individuális népnevük, az onogur (hunugur, unnogundur, ungur, hungar-ijje). Így nevezi a Meotisz keleti partján, a Kaukázus, Kuban és Don közt lakó népet 465-ben Priszkosz, 540 előtt Jordanész, 554 előtti időről szólva Agatiasz, 555 táján Zakariás thétor, 558-ban Menander és Teofülaktosz, 620 és 680 közti időről szólva Teofanész s e vidéket mondja Onogoriának a VIII. századi Ravennai Geográfus. Mikor ez a vidék 680-ban lakosságával együtt kazár uralom alá került, az onogur népnév másfélszázadra eltűnt. A külföld ezidőben nem vett tudomást a kazár uralom alatt élő, kazár seregben harcoló onogurok népi egyéniségéről s a politikai értelemben kazárrá, vagyis türkké lett népet kazárnak vagy türknek nevezte. Mihály szír pátriárka világosan meg is mondja, hogy „az alánok szomszédságában lakó bolgárok és ugurok” – vagyis az onogurok – „idegen uralom alá kerülvén, kazároknak neveztetnek”. A IX. század közepén a kazár hatalom hanyatlásával újra előtűnik régi nevük, az onogur név ongur < ungur alakjából szabályosan fejlődött ungur < ungar alakban az egykorú bizánci íróknál többnyire türk néven szereplő, de az araboknál már magyarnak is nevezett nép jelölésére. Ugyanekkor tűnik fel újra arab íróknál az onogur nép besgur vagy baskir csoportjának neve is a magyarok s főleg egy a volgai bolgárok szomszédságában megtelepedett ágazatuk jelölésére.

A névazonosság és földrajzi kapcsolat a két nép szoros kapcsolatát bizonyítja, amit az egykorú történeti források is megerősítenek.

Az onogurok pusztulásáról vagy elköltözéséről, más nép idetelepedéséről a krimi görög kolóniával szomszédos vidéket jólismerő bizánci és keleti írók mit sem tudnak. A kazárok benyomulása óta más keleti, török nép nem jött erre a tájra. Északról pedig a VI. század óta semmiféle mozgalom sem indult dél felé, sőt inkább a volgai bolgárok terjeszkedtek észak felé s a finnugor őshaza szívéig nyomulva, észak felé szorították a vogulokat, osztjákokat. A finnugorsághoz tartozó előmagyarok nyelvét beszélő magyar nép a VIII–IX. században nem jöhetett Onogoriába, tehát régebben itt kellett tartózkodnia, mint ez az etnikumán és kultúráján kétségtelenül elismerhető Kaukázusvidéki intenzív hatásból is kiderül.

A IX. század közepén az onogurok régi hazájában kazár uralom alatt feltűnő ungri vagyis onogur, besgur, türk, szabir és magyar néven emlegetett nép egyenes leszármazója a VII. század végén kazár, vagyis türk uralom alá került, szabirral kevert onogur népnek, illetőleg e nép egyik törzscsoportjának.

[1] Hunugur, hangar-ijje, unnogundur (= onogor-dor = onogurok), ungur az onogur; kutrigur, kotragir, kotzagir a kuturgur; alcildzur az altiogur; ulcingur és ulcindzur az ücsogur; bittogor a besgur; utigur az uturgur névnek külföldi írók tollán átalakult változatai. A kuturgur egyébként metatézissel képzett névalak az eredeti *tukurgurból.