A honfoglaló magyarok.

Faji sajátságok: testi külső és jellem. Nyelv. Társadalmi szervezet: a nemzetségek. Politikai szervezet: törzs, törzsszövetség, örökös fejedelemség. A fejedelmi hatalom korlátai. Hadiszervezet, felszerelés, harcmodor. Védelmi rendszer. Gazdasági kultúra: ősfoglalkozások, állattenyésztés, földművelés, települési szokások. Életmód: élelem, ruházat, fényűzés. Ipar és kereskedelem. Vallás. Szellemi műveltség.

A magyar előidők sűrű homályába hatolva s egy ezredév történetén átsuhanva, szemügyre vettük a magyar etnosz, az ősi kultúra és a honfoglaláselőtti politikai szervezet kialakulásának jelenségeit. Végigkísértük a magyar népet a nyugatszibériai síkság és az urali erdővidék határáról a Kárpátok és Alpesek tövéig vezető vándorútján. A hosszú és küzdelmes út végső állomásán már a történeti emlékek tiszta fényétől megvilágítva áll előttünk a honfoglaló magyar.

A magyar nép ősrégi időkben egymásmellé sodródott finnugor és ogur-török elemek egyesüléséből született s a későbbi századok folyamán újabb török s szórványosan kaukázusi és iráni elemeket is szívott magába. Keveréknép létére a IX. század második felében már szoros etnikai egységbe forrott össze, de magán viseli az ősidőkben végbement fajkeveredés bélyegét. Testi alkata egyénenként finn vagy török jellegű, nyelve finnugor, kultúrája török, de testén, nyelvén és kultúráján egyaránt feltűnnek a másik ágról örökölt vonások s a későbbi török és kaukázusi befolyás világos nyomai.

A honfoglalók testi maradványain különböző race-sajátságok ismerhetők fel. Leggyakoribbak a keletbalti (finnugor) és mongoloid (török) típusok. Ez utóbbiak nem tiszta mongolok, hanem a kaukázusival és baltival kevert fínomult mongol vagy török-tatár típus képviselői. Mellettük – különösen az előkelő sírokban – a kaukázusi (alán, örmény, perzsa) race sajátságait magukon viselő csontmaradványokkal is találkozunk. Termetre általában alacsonyak voltak, bár az előkelők, különösen az idegenből házasodó fejedelmi ház tagjai közt magas emberek is akadtak. Anyai ágon lengyel és német ősöktől származó Szent László királyunk fejjel magaslott ki népe közül; a normann-orosz anyától született III. Béla csontváza pedig közel kétméteres ember maradványa. A foglaláskori sírokban kaukázusi jellegű koponyák mellett nagyközepes, 168–172 centiméteres testalkatra valló csontokat találunk, de a megvizsgált csontmaradványok átlaga férfiaknál 163, nőknél mindössze 153 centiméter s a kivételesen magastermetű előkelők leszámításával a nagy tömeg átlagos magasságát 158–160 centiméterre, a nőkét 150–152 centiméterre tehetjük. Nyugaton rútnak, sőt borzalmasnak találták az apró mongoltípusú lovasokat, különösen a magyar seregben harcoló besenyőket, úzokat, kabarokat. Nagy fejük, lapos homlokuk, napégette széles arcuk, vastag orruk, kiálló pofacsontjaik közt bennülő szemük, beretvált, tar koponyájukon lobogó gesztenyeszín üstökük, a lovaséletben eltorzult görbe lábuk és emiatt aránytalanul hosszúnak tetsző karjuk semmiesetre sem nyujtott kellemes látványt a másféle szépségekhez szokott európai szemnek. A nyugati írók csodálják is Isten türelmét és elnézését, hogy „ily szörnyetegeknek adta Pannónia gyönyörűséges országát”. A perzsa Gardézi azonban „jóarcú” magyarokról beszél. A többi arab, perzsa, szír és örmény írók meg sem emlékeznek külsejükről, mert a török-mongol arcokat régóta megszokott keleti népeknek e sajátságok nem tűntek fel.

Bizánc és a keresztény Nyugat népei a magyaroknak fogalmuk szerint rút külseje alatt hasonló rút lelket kerestek. Az egykorú krónikások s maga Bölcs Leó, Árpád császári szövetségese is ravaszságot, hitszegést, cselszövést, állhatatlanságot, kincsszomjat és kegyetlenséget vetnek a magyarok szemére, kik álnokságuk miatt „minden bizalomra érdemetlenek”. Ez a jellemzés kétségtelenül ráillik az idegenekkel politikai és katonai érintkezésben álló magyarokra. Mint korábban a húnok, avarok, türkök és többi török rokonaik, a magyarok is körmönfont ravaszsággal és – ha érdekük úgy kívánta – szívükben az árulás szándékával közeledtek barátságot színlelő nyugati szomszédaikhoz. A diplomáciában, sőt a harcban is szívesen folyamodtak cselhez. Ha fegyverre került a sor, igyekeztek vitézségük és merészségük gyümölcseit teljesen learatni, a pusztításban, fosztogatásban, zsákmányolásban is teljes munkát végezni. De ne feledjük, hogy az álnokságban, hitszegésben, cselszövésben, kíméletlenségben és kegyetlenségben Kína, Bizánc és Perzsia hatalmas uralkodói, a büszke kultúrnépek diplomatái és hadvezérei voltak a lenézett barbárok, a természetük szerint nyiltszívű, egyenes török népek tanítómesterei. Turxanth türk kagán nem alap nélkül hánytorgatta fel a római követ előtt Justinus császár hitszegését. Nem ok nélkül mondta, hogy a rómaiaknak tízféle nyelvük van, de csupán egyféle ravaszságuk s a tíz nyelvet csak arra használják, hogy velük mindenkit megcsaljanak, aminthogy a magyarok álnokságáról panaszolkodó Bölcs Leó is megcsalta a bolgárok ellen felbiztatott magyar szövetségeseket. Ily tapasztalatok a barbárokból is ravasz, fondorkodó és megbízhatatlan diplomatákat neveltek. Ilyenek voltak Attila, Baján, a türk kagánok s a magyarok „álnokságuk miatt minden bizalomra érdemetlen” vezérei is, anélkül, hogy az eredeti népjellem megváltozott volna. Maguk a legellenségesebb írók is a legnagyobb elismeréssel szólnak a magyarok nagy vitézségéről, rettenthetetlen bátorságáról, minden nélkülözéssel dacoló, minden nehéz munkát megbíró energiájáról. Bölcs Leó szerint a munkát, fáradtságot nagyszerűen bírják, égető meleget, fagyos hideget és minden nélkülözést tűrnek, szabadságszeretők és pompakedvelők s főgondjuk arra van, hogy ellenségeikkel szemben vitézül viselkedjenek. Gardézi szerint bátrak és tekintélyesek. A szangalleni Heribald barát mulatozás, iddogálás, dalolás közben ismerkedett meg a nyiltszívű, kedélyes magyarokkal. A hét gyászmagyar mondájában a fegyvertársakkal szemben elkövetett hűtlenség és gyávaság megvetése tükröződik vissza. Otto freisingeni püspöknek a „szörnyeteg” magyarok megfontoltsága és a közdolgok iránt való nagy érdeklődése tűnt fel. Ugyanígy jellemzik más egykorú írók a török népeket általában. Mihály szíriai pátriárka szerint a törökök még a cselvetésben is becsületesek és őszinték, életfenntartásukban okosak és ravaszok, de nem szeretik a sok beszédet. Al-Maqdisî jólelkűségüket emeli ki, nem ölik le hadifoglyaikat, sőt a sebesülteket is gyógyítják. Maszûdi a türk kagánt „a fenevadak és lovak királyának” nevezi, mert egy királynak sincsenek nála bátrabb vitézei, oroszlánmódra harcoló hősei és jobb lovai.

E mozaikszerű adatokat egybevetve és kerek egészbe foglalva, előttünk áll a honfoglaló magyar, kiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyiltszívű és egyenes, harcban vitéz, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.

*

A honfoglaló magyarok köznyelve máig is használatos – ogur, türk, alán kölcsönszavakkal gyarapodott – finnugor eredetű magyar nyelvünk volt. Julián Domonkos-rendi barát a XIII. században a honfoglalás előtt elszakadt magyar testvérek ivadékaira találva, minden nehézség nélkül értette meg a pannóniai magyarsággal negyedfél század óta nem érintkező rokonok beszédét.

A vogullal rokon előmagyar nyelvből szabályosan fejlődött magyar köznyelv mellett a honfoglalók még egy más nyelvet is beszéltek. A X. század közepén udvarába jött magyarokkal közvetlenül érintkező Konstantinosz császár írja, hogy a magyarok két nyelven beszélnek, melyek egyike a hozzájuk csatlakozott kazar-kabarok köznyelve, tehát török nyelv volt. Ő e jelenséget a kabar csatlakozással magyarázza, pedig kétségtelen, hogy a többi törökségtől elszakadt kabarok nyelvét a sokkal nagyobbszámú magyarság ezektől nem tanulta volna el, hiszen maguk a kabarok alig egy század alatt teljesen elmagyarosodtak s ugyane sorsra jutottak a XIII. században nagy tömegben bevándorló töröknyelvű kúnok is. A kétnyelvűségnek egész más a magyarázata. Az uralvidéki előmagyarok vogul rokonaiktól századokkal Krisztus születése előtt elszakadva és őket leigázó ogur-török néppel összeolvadva, ezidő óta mindig török fajú és nyelvű népek – ogurok vagy bolgárok, húnok, türkök és kazárok – szomszédságában s ezek uralma alatt éltek. Politikai és földrajzi helyzetükből következett, hogy – habár a nép szélesebb rétegei általában és közönségesen török elemekkel bővült finnugor nyelvünket beszélték – törökül is kellett tudniok. Kétségtelen, hogy a húnokkal, szabirokkal, kuturgurokkal egy állami szervezetben, Irnik, Gorda, Mugyer, Szandil, Kurt hún-bolgár fejedelmek és Dizabul, Turxanth türk kagánok, majd 680 és 850 közt kazár kagánok s ezek által kinevezett vezérek uralma alatt élő onogur-magyarok előkelői mindnyájan, a nép pedig legalább is részben kétnyelvű volt.

A magyar uralkodóházban, előkelő családokban és a népnél egyaránt gyakori török személy- és nemzetségnevek (Árpád, Álmos, Zulta, Tas, Taksony, Üllő, Kaplony, Bors, Kartal, Ákos, Ajtony, Ond, Bulcsu, Gyula, Turul, Baja, Kurt stb.), valamint a X. századi sírokból nagyszámban előkerült mongoloid koponyák bizonyítják, hogy a magyarság széles rétegei – de főleg az előkelők – származásra is törökök voltak. A szabirok csatlakozásakor, majd a türk-kazar uralom idején a török elem csak gyarapodott, háttérbe szorítva az eredetileg bizonyára nagyobbszámú finnugor ivadékokat. Nincs tehát semmi feltűnő abban, hogy a századokon át török népek közt, török fejedelmek alatt élő, török származású magyarok az egykori szolgáktól eltanult köznyelv mellett a török nyelvet is beszélték, mely mintegy hivatalos diplomáciai, katonai és üzleti nyelvül szolgált s talán valami előkelőség színét is adta. Ily kétnyelvűségre számos analógiát találunk a régi török népeknél. A XI. századi Mahmud Al Kašghari szerint a hivatalos törökön kívül más köznyelvet beszéltek az ujgurok és tatárok némely törzsei, a quai, basmil, jobaqu, čumul népek. A kétnyelvűség magyarázza meg, miért mondhatta Szandil, az onogurokat is felölelő uturgur szövetség fejedelme, 558-ban a római követnek, hogy népe a kuturgur-bolgárral egy nyelvet beszél és miért mondják a IX–XII. századi arab írók a magyart kifejezetten türk, vagyis török nyelvű népnek.

Európa a IX. század első felében

A IX. század végén nyugatra vándorolt magyarok a törökségtől elszakadva, a kabarok elmagyarosodásáig a velük való érintkezésben használták a török nyelvet. A harmadik nemzedékben a kétnyelvűség valódi okának emléke már annyira elhalványult, hogy Árpád dédunokája s a X. század közepén vele Bizáncban járt kortársai egyenesen a kabar csatlakozásban keresték a maguk török nyelvismeretének okát. Két-három újabb nemzedék multán még emléke is kiveszett a magyarok egykori török tudásának s a hét magyar törzs népe nyelvben is összeforrott a hozzácsatlakozott kabar testvérekkel.

*

A IX. század végén már teljes etnikai egységbe forrott magyar nép társadalmi szervezetének alapja a vérségi kötelék, a társadalmi együttélés szervei a család (familia) és a nemzetség, régi magyar nevén: nem (genus) voltak.

A család az apai hatóság alatt élők vérségi közössége. A családból a felnőtt családtagok kiválása és családalapítása útján új családok szakadtak ki, melyekben tovább él a vérségi összetartozás tudata, sőt a vérségen alapuló gazdasági, jog- és kultúrközösség kötelékei sem szakadtak el. A család természetes szaporodás útján tágabb alakulattá, nemzetséggé bővül.

A nemzetség – a néptudományi értelemben vett clan – egy közös őstől fiágon leszármazó rokon családok természetes úton létrejött közössége és rendszerint a közös ős nevét viseli. Így a kalandozások korában nagy szerepet játszó Vérbulcsu ivadéka a Vérbulcsu-nemzetség, Ajtonyé az Ajtony-nemzetség, a XI. században bevándorolt Gut és Keled testvéreké a Gut-Keled-nemzetség.

A nemzetség a tagok elszaporodásával nem egyszer ágakra szakad, melyek új, önálló nemzetségekké alakulnak. A magyar hagyomány szerint Árpáddal száznyolc nemzetség jött az új hazába.

A nemek tagjai a nemesek, kik egyazon nemzetségben gazdasági, jog- és kultuszközösségben élnek. A nemzetséghez nem tartozó alsóbbrendű elemek, az idegenek és szolgák s a nemzetségből bűn miatt kitaszítottak, vagyis a „nemtelenek” vagyont nem szerezhettek és jogtalanok voltak.

Az egyéni tulajdon nem volt ismeretlen. A termelőeszköz, fegyver, ruházati, háztartási és fényűzési cikk, a sátor vagy ház, a házi rabszolga az emberi társadalomnak legkezdetlegesebb korszakában is az egyén vagy a család magántulajdona. De a gazdaság alapját alkotó vagyon – a földmívelő, pásztor és halász-vadász szolganépség, a ménes, gulya, konda, nyáj, később a föld, egyszóval az, amit birtoknak neveznek – a nemzetség közös tulajdona. A nemzetségi vagyont annak tagjai közösen birtokolták. Teljes felosztására csak századokkal a magántulajdon új rendszerének bevezetése után került sor.

A nemzetség tagjai a teljes családapai hatalmat gyakorló nemzetségfő bírói hatósága alatt jogvédelmi közösségben élnek. Egymásközt felmerülő viszályaikat, pöreiket a nemzetségfő bírói széke elé viszik. A külsők, más nemzetség tagjai részéről ért sérelem megbosszulása vagy kiengesztelése az egész nemzetség egyetemleges kötelezettsége. Ily sérelem esetén nem egyén áll egyénnel, hanem nemzetség nemzetséggel szemben, bár a bosszút a nemzetség nevében rendszerint a sértett vagy legközelebbi hozzátartozói gyakorolják az ősi vérbosszújog alapján. Az engesztelési rendszer életbeléptetése után az engesztelési díjak fizetésének kötelezettsége is egyetemlegesen terhelte a nemzetség összes tagjait.

A gazdasági és jogközösség mellett fontos összetartó kapocs volt a közös ősök vallásos tiszteletének, a nemzetségi kultusznak közössége.

A társadalmi fejlődés kezdetleges fokán a nemzetségi szervezet önállóan áll fenn s a nemzetségek a maguk zárt társadalmi, gazdasági, jogi és vallási közösségében egymástól elkülönülve, minden politikai kapcsolat nélkül élnek egymás mellett. Később – a török népeknél már századokkal Krisztus születése előtt s a magyaroknál is századokkal a honfoglalás előtt – a nemzetségek magasabb alakulatok, törzsek, törzsszövetségek keretébe illeszkednek. De ezeknek a politikai célzatú szervezeteknek a kialakulása miben sem érintette a nemzetségek társadalmi és gazdasági önkormányzatát. A nemzetség, mint társadalmi szerv tovább élt és működött a törzsszövetség keretében, sőt ennek bukását is túlélte. A királyság csak annyiban hozott változást, hogy a nemzetség mellett más társadalmi és gazdasági szervek kialakulásának útját egyengette.

A törzsszervezetben élő magyarok – Bölcs Leó szerint – nemek és ágak szerint szétszéledve művelik földjüket és legeltetik nyájaikat s a honfoglaló magyarok ivadékai, a gyökeres magyar nemesek még a keresztény királyság korában is nemzetségi szervezetben éltek. Az ősi foglalt birtokot a nemzetség századokon át osztatlanul birtokolta s mikor a XIII–XIV. században az osztály meg is történt, az egyes birtokrészeket birlaló családok vagy egyének csupán élvezői voltak azoknak. Elidegeníteniük, hagyományozniuk csak a nemzetség minden tagjának hozzájárulásával lehetett s az élvező egyenesági leszármazóinak kihalta után e birtokrészek a nemzetségre szálltak vissza. Az egykori gazdasági közösség még a közös birtoklás rendszerének a XIV. században bekövetkezett végleges megszünte után is kifejezésre jutott a nemesi örökösödési jogban, az úgynevezett ősiségben. Hasonlóképen számos nyomával találkozunk egészen a XIV. századig a nemzetségi jogközösségben gyökerező magánharcoknak, vérbosszúnak és engesztelési eljárásnak, bár a királyi hatalom kialakulása óta a büntetőjog fejlődése határozottan közjogi irányt vett. Az egykori kultuszközösség kereszténykori maradványa az ősi nemzetségi birtokon épült nemzetségi monostor vagy templom tisztelete és közösen gyakorolt kegyurasága.

Az ősi társadalomban az együttélés és csoportosulás, a gazdálkodás és istentisztelet egyedüli szervei a nemzetségek voltak. Magyar és magyar közt csupán a vérségi hovátartozás tekintetében volt különbség; a szabad magyarok, vagyis a nemesek társadalma egyébként teljesen egységes volt. A nemzetségek zárt közösségeiben – a nemzetségfők és családapák kiváltságos helyzetéről nem szólva – a rokoni kötelék s a gazdasági és jogközösség minden társadalmi különbség keletkezésének útját vágta. Az ősi társadalom vérségi természete miatt nem ismerte az osztálykülönbségeket, de a törzsszervezet kialakulása szükségképen magával hozta a társadalmi megoszlást. A nemzetségek közt támadtak különbségek. A fejedelem, hadnagyok, jó vitézek, szerencsésen gazdálkodók nemzetségei vagyonban, tisztességben a többi fölé emelkedtek. A tisztségviselés megkülönböztető jegyével díszített, katonai érdemek és vagyoni helyzet következtében kiemelkedő nemzetségek a többitől lassan elkülönülő, előkelőbb réteggé alakultak. E rétegeződésben kell látnunk a törzsszervezet bukása után meginduló osztályképződés első csíráját, egyik fontos előfeltételének teljesülését. A másik előfeltétel is teljesült a társadalmon kívül álló népelemek elszaporodásával. A magyar nemzetségek gazdaságában és háztartásában már a régi hazában fontos szerephez jutottak s szolgák, a későbbi alsó társadalmi osztályok ősei, kik hadifoglyokból kerültek ki. A szolga nem volt tagja a társadalomnak. Mint vagyontárgy a birtokos nemzetség vagy egyén korlátlan tulajdonába tartozott. Ura rendelkezett élete és halála felett, de mint értékes munkaerő élvezte annak védelmét is. A háztartás körül dolgozó szolgák sorsa nyomasztó volt, de az ősfoglalkozást űző, pásztor és földműves szolgák a terményadó lefizetése után saját családjuk körében uruk védelme alatt élvezték munkájuk gyümölcsét. Társadalmon kívüli népelem volt a hún, türk és más török fejedelmek s előkelők környezetében az ő védelmük alatt élő idegen – arab, zsidó, perzsa, görög – kereskedő és iparos népség is. A kazároknál ily népelemek igen nagy számban telepedtek meg s a IX. században már teljes egyenjogúságot élveztek. A magyarok körében élő bolgár és zsidó kereskedőkről először a X. század második felében hallunk. Ezek tekinthetők a későbbi hospes-elem őseinek.

A nemzetségnél tágabb, több nemzetséget magábanfoglaló alakulat volt a törzs (tribus), melynek jelölésére a korábban „nemzetség” jelentésű had szót is használták. Míg a nemzetség a család szaporodása útján létrejött, természetes társadalmi alakulat, a törzs etnikailag rokon nemzetségek katonai célú szövetkezése, mesterséges politikai alakulat. A közfelfogás azonban e korban még nem tesz különbséget a társadalmi és politikai funkciók közt. A tiszta nemzetségi szervezet korában a nemzetség egyben politikai szerv is, mely szomszédaival hadat visel, békét köt. Viszont a törzsek kialakulásával az új politikai szerv veszi fel annak természetét. A nép egyedüli társadalomalkotó tényezőként a vérségi köteléket ismeri s ezért az új alakulatot, a törzset is szükségképen vérségi jelleggel ruházza fel. A törzshöz tartozó nemzetségekben kialakul a vérségi összetartozás, a közös őstől való leszármazás hite. E hit némely nemzetségeknél ősi tudaton alapul, másutt – ha az ősidőkben meg is volt – mesterséges úton, a képletes rokonság megkötésével kelt életre.

A törzs élén a törzsfő, régi magyar nevén hadnagy, szlávosan vojevoda, vajda áll, aki vagy a többi nemzetséget leigázó, hatalmasabb nemzetség feje, vagy a nemzetségfők által maguk közül a szövetkezéskor megválasztott vezér. A hadnagyi tiszt a rokonság hitének kialakulásával rendszerint örökössé válik a törzs élén álló nemzetségben, melynek fejét az egész törzs vélt közös ősének vagy alapítójának legegyenesebb leszármazójaként tisztelik.

A társadalmi, katonai és politikai szervezet kialakulása, nagy tömegeknek egy szervezetben való összefoglalása és együttélése szükségszerűen vezet bizonyos erkölcsi, majd jogi szabályok kialakulására, a bűn és erény fogalmának megkülönböztetésére s a társadalmi és a politikai közösség szempontjából veszedelmes bűnök üldözésére.

A katonai célzatű szövetkezéssel szükségessé vált a nemzetségközi jogviszonyok rendezése. Az új, politikai közösség a külső ellenség ellen csak teljes egységét és belső békéjét megőrizve érhet el sikereket. Ezért gátat kell vetni a nemzetségi vérbosszújog alapján dúló magánharcnak, ami a törzs bomlására vezethet. Ez a belátás tört utat az engesztelési vagy kompozíciós rendszernek. Kialakulását a vérrokonság hitének tudattá erősödése segítette elő, mert a közfelfogás szerint vérrokonok közt nincs helye korlátlan bosszúnak. A személy elleni bűnök továbbra is magánjogi sérelemnek tekintettek s a bosszú élő jogszokás maradt, de a sértés meghatározott előfeltételek és szertartások teljesítése után a törzsi közhatalom által rendszeresített „vérdíj”, helyesebben engesztelési díj lefizetésével is kiengesztelhető. E rendszer lehetővé, sőt bizonyos esetekben a felek kötelességévé tette a kibékülést. Az engesztelési rendszer természetes következménye volt a törzsfők bírói hatáskörének kialakulása. A hadnagyok békében a nemzetségközi viszályok döntő, békéltető bírái, háborúban korlátlan bírái törzsük népének. A lopás, rablás és más vagyon elleni vétségek felett pedig a nemzetség- és törzsfők ítélkeznek a „törvény”, azaz a szokásjog alapján. A vérbosszút kihívó, tehát a törzsek belső békéjét fenyegető nőrablás szokását a névétel váltja fel. A vőlegény házassági ajándéka, azaz a vételár a leány szépsége és hozományának nagysága arányában változott. A házassággal a nő átlépett férje családjába s ha özvegységre jutott, a leviratus jogszokása alapján sógora vagy férjének más rokona vette nőül. E szokás emlékét őrzi a sógorral szemben használt „kisebbik uram” szólásmódja. A leviratus intézményének mély gyökerére vall, hogy Szent István törvénnyel volt kénytelen az özvegy nőt a házasságra való kényszerítés ellen megvédelmezni. A feleség mellett ágyasokat is tartottak harcban foglyul ejtett vagy vásárolt szolgálóik közül. Saját szolgálójuk ágyasul tartását még Szent István sem tiltotta, noha az idegenekkel, más szolgálóival való fajtalankodást szigorúan büntette. Egyébként a paráznaságot nem tűrték. Az erőszaktétel a gyilkossággal egyenlő megítélésben részesült, a leányrablás a vérbosszút, illetőleg az engesztelési díj fizetését vonta maga után. Házasságtörés esetén a benne vétkesnek talált asszonyt ura meg is ölhette.

Kezdetben a törzsek – mint egykor a nemzetségek – egymástól elkülönülve élnek egymás mellett s legfeljebb időlegesen szövetkeznek már rokon törzsekkel egy-egy hadivállalat lebonyolítására. A fejlődés későbbi fokán az etnikailag rokon, sőt néha idegen fajú, de szomszédos törzsek katonai célzattal állandó szövetségbe tömörülnek. A germánoknak időszámításunk kezdetén még elkülönülve élő törzsei a Kr. u. I–IV. században csoportosulnak ily törzsszövetségekbe. A törökök a keleti Húnbirodalom kötelékében már évszázadokkal korábban ily törzszsövetségek keretében éltek.

A különböző török törzsszövetségek törzseinek mindúntalan ismétlődő száma (tíz ogur, tíz oguz, tíz ujgur; kilenc ogur, kilenc oguz, kilenc ujgur; harminc tatár, harminc ogur stb.) s az idevágó történeti forrásadatok arra mutatnak, hogy a török népek törzseinek és törzsszövetségeinek kialakulása nem pusztán a belső fejlődés eredménye, hanem a Krisztus előtti századokban hatalmas birodalmat alapító hún uralkodók műve volt, akik az uralmuk alá hajtott törökséget hadiszempontból megszervezett törzsekbe és törzscsoportokba osztották be. E mesterséges alapítású törzsek hadiegységek lévén, ugyanazon törzsszövetség keretében, eredetileg bizonyára egyenlő erővel rendelkeztek, egyenlő számú harcost küldtek harcba. Ez ősi állapot tükröződik vissza a hét magyar törzsben hét egyaránt harmincezer lovasból álló hadsereget rajzoló középkori magyar hagyományban. A harmincezres szám mindenesetre túlzott. A Húnbirodalom virágkorában a legnagyobb katonai egység: a tömény, minek emlékét „töménytelen” szavunk őrzi, tízezer emberből állt s eredetileg – úgy látszik – egy törzsnek vagy törzsszövetségnek felelt meg. Idők folyamán a pusztán hadiegységül szolgáló törzsek és törzsszövetségek állandó politikai közösségekké fejlődtek s a törzsek népének arányszámában is változás állt be. Előfordult, hogy a körülmények kényszerítő hatása alatt, külső nyomás vagy belső meghasonlás következtében százados kötelékkel egybekapcsolt törzsek szövetségei szétbomlottak s a szövetséghez tartozó törzsek más és más szövetségek keretébe illeszkedtek. A magyaroknak századokon át az onogur törzsszövetségben élő törzsei a VI. század derekán az uturgur szövetséghez tartoztak, mely később kétfelé, illetőleg háromfelé szakadt. A nyugat felé költöző s mai hazánkat elfoglaló hét törzs – Nyék, Megyer vagy Magyar, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi – alkotta az új, vezetőtörzséről hétmagyarnak nevezett törzsszövetséget.

A huzamosabb ideig szövetségben élő törzsekben – éppúgy mint a törzsbe tömörül nemzetségekben – idők folyamán kialakult a vérségi összetartozás hite. Mint a nemzetségről a törzsre, a törzsről szövetségre is átöröklődik a közös őstől való leszármazás tudata. Mihelyt ez bekövetkezik és megfelelő képességekkel bíró személy vagy nemzetség áll a mozgalom élére, a laza szövetség a képletes vérrokonságon alapuló törzshöz hasonló szilárdabb szervezetté alakul át, a törzszövetség népe politikai értelemben vett nemzetté sűrűsödik. A VIII. században idegen uralom alatt sínylődő onogur-magyar törzsszövetségben ez a folyamat a IX. században indult meg. Kísérőjelenségei a Magyar-törzs előtérbe nyomulása, nevének az egész nép neveként való használata és legendás ősének a nép névadó hősévé emelése.

A törzsszövetség keretén belül a törzsek – bár politikai és katonai szövetséget alkottak – egymástól teljesen elkülönülve éltek. Autonóm szervezetüknek megfelelően külön-külön szálltak meg egy-egy – az összeütközések meggátlása végett egymástól széles semleges földsávval elválasztott – nagyobb területet.

A törzsszövetség élén a törzsfők, hadnagyok tanácsa áll, mint a X. századi besenyőknél látjuk. Csupán a közös hadivállalatokra választanak vezért. A török nomádbirodalmakban gyakran az uralkodó nép fejedelme szemeli ki az uralma alá tartozó törzsek és szövetségek vezérét. Ilyen vezér volt a magyar törzsszövetséget a kazár kagán birodalmából hadbavezető Előd kende. A fejlődés későbbi fokán a törzsközi összeütközések békés elintézése végett a vezér bírói hatalomhoz jut, vagy – mint a magyaroknál történt – külön bírói méltóság alakul ki. A gyula (dsula) bírói tisztségének kialakulása arra mutat, hogy a bírói tisztre alkalmatlannak tartották a kazár hatalom által kirendelt fővezért s helyette az egész nép bizalmát bíró törzsfőhöz fordultak.

A fejlődés következő étape-ja az örökös fejedelemség megalapítása. A magyar törzsszövetségben ez csak a honfoglalást közvetlenül megelőzően, Etelközben játszódott le, bár korábban – a kazár hódításig – már századokon át örökös fejedelem uralma alatt éltek.

A fejedelemavatás a képletes vérrokonság kötésének szertartásai közt (vérszerződés) folyt le s vele befejezéshez jutott a laza törzsszövetségnek politikai nemzetté alakulása. A kötés értelmében a fejedelmi méltóság Árpád családjában öröklődik. A trónöröklési rend – a törökség egyetemes szokása szerint – a senioratus volt, melynek értelmében a fejedelem vagy törzsfő halála után örökébe a legidősebb családtag lép. E jogszokás alapján jutottak uralomra nagybátyjuk halála után Attila és Bléda, valamint a keleti hún és türk birodalmak, évszázadokkal később a tatárok és az oszmanli-törökök uralkodói. A senioratus lett – nyilván török hatás alatt – a IX–X. században kialakult orosz fejedelemségek örökösödési rendszerének alapjává is. A besenyők törzsfőit – Konstantinosz szerint – unokatestvéreik követik az uralomban. Így lett fejedelemmé Árpád után Solt, ő utána Jutas bátyjának fia, Fájsz s ennek halála után Solt fia Taksony, noha az idősebb testvérek és unokatestvérek leszármazói életben voltak. A senioratusi örökösödésnek – ami később annyi véres trónviszály okozójává lett – igen nagy előnye volt, hogy tapasztalt s már férfikorban levő uralkodó kezébe került a vezetés, aki – török szokás szerint – valaminő formában már korábban is résztvett a kormányzásban s különösen a hadivállalatokban.

Az örökös fejedelemség megalapítása egyértelmű volt a törzsszövetség állandóságának intézményes biztosításával, de korántsem jelentette a régi politikai és társadalmi szervezet bukását. A fejedelemség – szemben az isteni elhivatásra, túlvilági tényezők támogatására hivatkozó középkori keresztény királysággal – valódi és fiktiv vérségi kapcsolatra alapított, a családapai, nemzetség- és törzsfői méltóságból levezetett intézmény lévén, nem állt ellentétben a vérségi kapcsolatokon nyugvó régi szervezettel. Mint korábban a fővezér, a fejedelem is csak reprezentánsa a nemzet egységének; hatalmának a törzsi autonómia s a hadnagyoknak minden fontosabb alkalommal meghallgatott tanácsa szabott korlátokat.

Az egész törzsszövetség akaratának letéteményese, rendelkező hatlamának birtokosa – későbbi magyar történetírók: Kézai Simon mester s az ő nyomában haladó XIV. századi írók szerint – az összes szabad magyarok, a nemesek közössége, a kommunitás volt, ez döntött háború és béke kérdésében. Az egykorúak mit sem tudnak a XIII. századi nemesek vármegyénként szervezkedő kommunitásainak felfogását visszatükröző intézményről. Nem tud róla a régi hagyományt eredetibb formában őrző Anonymus sem. A XII. századi patrimoniális királyság légkörében nőtt királyi jegyző korlátlan uralkodót lát Árpádban. Törvényszerzéskor Puszta-Szeren összegyüjti nemeseit, miként a XI. és XII. századi királyok is tették, intézkedései előtt – azokhoz hasonlóan – meghallgatja a fejedelmi tanácsot, melynek tagjait maga jelöli ki, de azután saját akarata szerint rendelkezik. Hatalmának egyetlen korlátja, hogy a fejedelemválasztó hét előkelő személy, a hét hadnagy ivadékait a tanácsból ki nem zárhatja. Anonymus kétségtelenül a maga korának alkotmányjogi felfogása alapján szól a „királyi tanács” képére alakított „fejedelmi tanács”-ról, de a hétmagyar ivadékainak szerepében az ősi hagyomány reminiszcenciáját kell látnunk. Az egykorúan a törzsek élén álló hadnagyok tanácsát ismerik, mint az egész nemzetet érintő kérdésekben döntő fórumot. A X. századi bizánci császárok „a magyarok hadnagyaihoz” intézik leveleiket, bár tudnak az örökös fejedelemség intézményéről. Háború és béke kérdésében a hadnagyok tanácsa s ezen belül az egyénileg legkiválóbb hadnagyok szava döntött. Oly hatalmas uralkodói egyéniség, aminőnek Árpádot császári szövetségese és ennek fia ismerték, persze érvényt tudott szerezni a maga akaratának és igazi katonai autokrata módjára uralkodott, de már az ő gyenge utódai korában a nemzet vezetését három hatalmas törzsfő – a névről nem ismert gyula, Bulcsu horka és Lél vezér – ragadta magához.

*

Hadiállapot idején a sereg vezére – akár a fejedelem, akár annak fia vagy valamelyik hadnagy viselte a tisztet – korlátlan ura volt a maga hadi népének s azt a legszigorúbb fegyelemmel tartotta féken. A fegyelmezésben és a hadsereg vezetésében a kisebb csapattestek élén álló hadnagyok, száznagyok és tíznagyok segítettek.

A hadrakelt sereg ezredekre, századokra és tizedekre tagolódott. Több ezred együtt egy hadat alkotott. Vajjon ez a nagyobb egység a régi hún tízezeres csapattest, a tömény volt-e, vagy egy-egy törzs különböző számú harcosait egybefoglaló természetes hadiegység, nem tudjuk. A jelekből inkább az utóbbira következtethetünk. A kabarok legalább a többi törzstől elkülönítve szálltak harcba, hódolt népek szokásaként a harcvonal élén haladva. Az ezredek létszáma elvben ezer ember volt, de a gyakorlatban ez a szám változott.

A könnyű lovas sereg íjjal, nyílakkal, parittyával, rövid egyélű görbe karddal, fejszével vagy fokossal, kopjával és bőrpaizzsal jól felfegyverkezve, bőrruhába öltözve indult harcba. A fegyverzetet a húnok óta divatos kengyel egészítette ki, melyben felállva hátrafelé is kényelmesen nyílazhattak. Az előkelők fegyverzete, ruhája, lószerszáma díszes, sőt pompás volt; testüket és gyakran lovaikat is érclemezzel borított bőrvért védelmezte. Várak, fapalánkok megvívására valami ostromlószerszámaik is voltak, de ezeknek erősebb kővárakkal szemben alig vehették hasznát. A hadrakelt sereget málhavivő könnyű szekerek, vezetéklovak és élelmezésre szánt szarvasmarhák nagy sokasága követte.

Tábort ütve sátrakat vertek s ezekben tanyáztak, lovaikat a közelben békóba verve. Árkot nem húztak a tábor körül, melynek védelmére a málhás szekereket használták fel.

A küzdelemben lehetőleg kerülték a kézi tusát. Az ellenség közelébe férkőzve nyílharcot kezdtek. Rendszerint védett helyen, folyók mögött, mocsarak közt, ligetekben, erdőben húzódtak meg s onnét zúdították nyílaik és parittyaköveik záporát az ellenfélre. A nyílharc után, az ezredek közt csupán kis választóközöket tartva fenn, tömör harcvonalba fejlődtek és vágtatva rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszítva le lovukról. A hosszú lándzsával, nehéz pallossal felfegyverkezett nyugati páncélos katonasággal szemben kitűnő fegyvernek bizonyult a húnok és avarok idejében még ismeretlen rövid, görbe szablya; a páncélt hadiszekercével, fokossal hasogatták. A szekerce és kard használatára egyébként csak a menekülő sereg üldözése vagy maguk védelme közben szoktak sort keríteni. Sikertelen támadás vagy félsiker esetén szívesen folyamodtak cselhez. Könnyű lovas pusztai népek szokása szerint megveretést színlelve hirtelen visszavonultak s a nyomukba vágtató nehéz lovasságot mocsarak közé, erdőbe csalták, hol mozgásában akadályozva a rejtekhelyükről nyílazó, parittyázó magyar csapatok támadásának áldozatává lett. Kitűnő lovasok és céllövők lévén, nem egyszer többszörös túlerő ellen is sikerrel állták a harcot s a menekülésüket fedező, lóhátról hátrafelé nyílazó íjjászok nem egy vereséget fordítottak győzelemre. A gyalogsereg és a középkori páncélos, nehéz lovasság tehetetlennek bizonyult a könnyűmozgású, nyeregből állva nyílazó magyar lovasokkal szemben. Favárfalak, földsáncok, árkok, sőt a nagyobb folyók sem nyujtottak védelmet a nyeregben biztosan ülve, minden akadályt legyőző, árkot, sáncot ugrató, hegyet meghágó, folyót átúszó magyarokkal szemben. Minden akadályon áttörő vitézségüket és rettenthetetlen merészségüket még a legelfogultabb ellenséges írók is készséggel elismerik. Sokat panaszkodnak azonban a győzelmet nyomon követő kíméletlen pusztításaikról, fosztogatásaikról. Keresztény országokban különösen megszenvedték támadásaikat a templomok, mert zsákmányolva főleg arany és ezüst tárgyak után jártak. A föld népe is sokat szenvedett tőlük, mert fogolyként sokat elhurcoltak közülük háztartásuk szolgálatára vagy elárusítás végett. A meotiszi és etelközi hazában hadjáratokon szerzett szláv és egyéb foglyaikat rendszerint a krimi görög városok piacán értékesítették. A X. századi nyugati hadjáratokon szerzett foglyokat nem egyszer a közeli városokban vagy hazafelé menet az útbaeső vásáros helyeken vitték piacra.

A magyarok többi keleti rokonaikhoz hasonlóan vérbeli harcosok voltak s nemcsak szükségből, hanem kedvtelésből is szívesen szálltak hadba. Zsoldért, zsákmányért nem egy szegődött közülök idegen szolgálatba, de egymást sűrűn követő portyázó hadjárataikban már nemcsak zsákmányszerzésre törekedtek. Igyekeztek a szomszédos országok terepviszonyait megismerni, hogy komoly háború esetén sikerrel vehessék fel a küzdelmet s emellett a folytonos kalandozások pótolták a mai kor katonai kiképzését és hadgyakorlatait. Itt próbálták ki erejüket, képességeiket, itt gyakorolták be fiaikat a harcra, fáradságra, nélkülözésekre. E portyázó hadjáratok nevelték őket ellenállhatatlan harcosokká, ezek során fejlődött hadikultúrájuk az egykorú nyugati népektől olyannyira csodált és irigyelt magas színvonalra.

A támadóharc mellett a védelemre is nagy gondot fordítottak. A szomszédos népek hirtelen és meglepő támadása ellen – az avarokhoz, kazárokhoz és más pusztai népekhez hasonlóan – mesterséges védőművekkel, a határon húzott sáncokkal (avargyűrű), árkokkal és rajtuk túl lakatlan semleges zónák fenntartásával védekeztek. A semleges zónán belül húzódó természetes és mesterséges védővonalat gyepünek, a rajta kívüleső területet gyepüelvének nevezték. A IX. század végén a délorosz síkon járt arab utazók szerint az ott lakó népeket köztük a magyarokat is tíz-tizenöt napi járóföldre terjedő lakatlan terület választotta el egymástól. A X. századi besenyők – Konstantinosz szerint – négy napi járásra laktak legközelebbi szomszédaiktól, a magyaroktól. A védekezésnek ez a módja egyébként másutt sem volt ismeretlen. Időszámításunk kezdetén a germán törzsek szállástelepeit is semleges erdőzónák választották el egymástól s e zónák szélessége, kiterjedése volt a törzs hatalmának és tekintélyének fokmérője.

A hadviselés módja, a hadiszervezet és hadieszközök fejlettsége – a vadnépek bunkójától, kőszekercéjétől és parittyájától a modern tüzérségi szerszámokig, a tankokig és repülőgépekig – mindenkor az általános kultúrszínvonal kifejezője volt. A honfoglaló magyarok hadikultúrája is évszázados, sőt évezredes kulturális fejlődés eredménye, melynek során gazdasági és szellemi műveltségük is hatalmas átalakuláson ment keresztül.

*

A foglaló magyarok gazdasági kultúra tekintetében sokkal magasabb fokon álltak zsákmányolásból, halászatból és vadászatból élő előmagyar elődeiknél, sőt tiszta pásztorgazdálkodást űző nomád török rokonaiknál is. A halászatban nagy kedvüket lelték, de – ellentétben az igazi halásznépekkel – inkább télen űzték, mikor a gabona- és szénatermő vidékről a tenger és a folyók partjára húzódtak. A téli nyugalom napjaiban a befagyott vizen léket vágva, keleti nyugalommal lesték a háló zsinórjának rezdülését. Ősszel és tavasszal inkább a vadászat izgalmasabb örömeit hajszolták. A keleti lovas pásztornépek szokása szerint íjjal felfegyverkezve, kopóval, sólyommal, lóhátról űzték a vadat. A vad húsát szívesen fogyasztották, bőrét ruhának, sarunak dolgozták fel, de a vadászat már nem pusztán az élelem- és ruházatszerzés, hanem a külkereskedelem céljait is szolgálta. A nyugatszibériai ogurok már a Krisztus előtti századokban, a meotiszi onogurok és volgai bolgár rokonaik az V. század óta híresek voltak prémkereskedésükről s a honfoglaló magyarok a prémet, állatbőrt az oroszok és délszlávok módjára a kereskedelmi forgalomban pénzül is használták.

Előmagyar őseiktől örökölt halász- és vadászkedvtelésüknek tovább hódolva, az ogur keveredés óta rendszeres termelő gazdálkodást folytattak. Főfoglalkozásuk az állattenyésztés volt. Ló és szarvasmarha mellett disznót, juhot, kecskét is tenyésztettek s egy-egy nemzetség állatállománya ezrekre, sőt tízezrekre rúgott. A földművelés első homályos nyomai a nyugatszibériai őshazába vezetnek. A Meotisz partján már rendszeresen művelték a földet, szolgáikat kapatva a szabad emberhez – nomád pásztornépek felfogása szerint – méltatlannak vélt mezőgazdasági munkára. A IX. század végén náluk járt keleti utazók szerint „sok szántóföldjük” volt s nyelvünk műveltségszavaiból és a kazár-bolgár analógiából következtetve, a különféle gabonafajokon, búzán, árpán, kölesen kívül hüvelyeseket, így lencsét, borsót, babot, továbbá hagymát, tormát, borsot, komlót, kendert, sőt szőlőt is termeltek.

A zsákmányoló életmóddal és a pásztorgazdasággal természetszerűen együttjáró nomadizálásnak a földművelés már korlátokat szabott. A magyarok korántsem voltak rengeteg területeket céltalanul bebarangoló nomád pásztorok, hanem a IX. századi kazárokhoz és a VI. századi altiagir-bolgárokhoz hasonlóan – a megtelepedés útján járó állattenyésztő és földműves nomádok. Településre a legelőben, rétben bővelkedő, mezőgazdasági művelésre alkalmas, nedvdús és termékeny vidéket keresték s nem volt ellenükre a vadászatra, sertéslegeltetésre alkalmas erdős terület sem. Szívesen fordultak lakott föld felé, melynek behódolt, szolgaságra nevelt lakosságát földművesmunkára használták. Településük a török népek s általában a nomádok szokása szerint kettős volt. Télvíz idején a tenger partjára, folyóvizek közelébe húzódtak s az oda betakarított gabonából, más terményekből, halász- és vadászzsákmányból tartották fenn magukat. Tavasszal a kevésbé nedves mezőkre, a legeltetésre, művelésre alkalmas termékeny hátságokra szálltak ki és késő őszig a mívelés alá vett földterület vagy a ménes, gulya, nyáj legelőterülete közelében felütött nemezsátrakban tanyáztak. A mai tanyai gazdálkodásra sokban emlékeztető kettős településnek számos nyomával találkozunk még a XII–XIII. században is. A XI. és XII. század fordulóján törvénnyel kellett tiltani, hogy a falvak templomaiktól messzire költözzenek s a második keresztes haddal nálunk járt Otto freisingeni püspök szerint a magyarok nyáron sátorban, télen nád- és faviskóban laktak. A nyári sátorozáskor szállásuk helyét a legelő nyáj továbbvándorlásával, a földművesmunka egy-egy periódusának végeztével s egy bizonyos körzeten belül gyakran változtatták, de a téli lakás állandó volt s míg nyáron a nemzetség és család tagjai és szolgái a tágas mezőkön szétszóródva nomadizáltak, télen összegyülekezve valóságos falut alkottak, mely a család vagy nemzetség fejének nevét viselte. Ilyen nemzetségi téli szállásokból fejlődött falvak a honfoglaló nemeseknek és Árpád ivadékainak nevét őrző Szabolcs, Tétény, Huba, Tas, Jutas, Taksony, Tevel, Tormás, Kartal és többi személynevet viselő ősi helynevünk.

Lakóhelyük sátor és ház. Háznak nevezett, egy helyiségből álló, földbevájt, fával, náddal, szalmával fedett viskóban, putriban csak a szolganépség, szláv és egyéb foglyok ivadékai laktak. Maguk a magyarok előkelőikkel és fejedelmükkel együtt – az összes török népek szokása szerint – sátorlakók voltak. Nem szabad azonban a mai túristasátrakhoz, vagy a cigánysátrakhoz, avagy a finnugor vadászok és halászok földbevájt putrija fölé vont sátorfedelekhez hasonló kezdetleges alkotmányokra gondolnunk. A nomadizáló törökségnél mai napig használatos bordás nemezsátor voltaképen nemezzel borított, favázas, könnyen szétszedhető és összerakható, hordozható ház. Szerkezete szinte tökéletesnek mondható s évszázadok, sőt évezredek óta alig változott. A VIII. századi ujgur birodalomban használt sátrak – a korunkra jutott freskók tanusága szerint – miben sem különböztek a mai kirgizek, tatárok és más nomád törökök jurtjaitól és kibitkáitól és nem különböztek a Kr. e. II. század húnjainak nemezsátraitól sem. Az egész sátor alapépítménye egy embermagasságig függélyes irányú, köralakú farács-fal, melybe rendes ajtónyílás van illesztve. Az egymást keresztező farudakból álló rácsfal magassága és vele a sátorszoba területe összetolás vagy széthúzás által szabályozható s átmérője három és tíz méter közt váltakozik. E rácsos lugasra emlékeztető körfalra gömbalakú vagy kúpos tetőszerkezet borul. A tetőzet a fedélgyűrűként használt széles fagyűrű szélén fúrt lyukakba erősített hajlítható farudakból áll, melyek alsó végét a fal felső pereméhez erősítik olyképen, hogy a fedélgyűrű a padlótól harmadfél, sőt négy-öt méter magasságba kerül. A falakat köröskörül gyékénnyel takarják s azután a padlóra, a tetőzetre és a falra kecske- vagy más állat szőréből készített vastag nemezlapokat borítanak. A szellőztetésre és füst kieresztésére szolgáló gyűrűre zsinórral nyitható és csukható nemezborítót alkalmaznak. A nemezborítást és az egész sátrat kötelek és hevederek erősítik. Az ajtónyílást faajtó vagy egyszerű nemezlap fedi. Az egykorú szlávok és más népek kezdetleges viskóinál és egyszobás faházainál sokkal tágasabb, szellősebb és tisztább lakás díszítésére igen nagy gondot fordítottak. A sátorban halmozták fel a család, illetőleg családfő magánvagyonát alkotó drága prémeket, bőröket, színes gyapjúszőnyegeket, selymet, aranyszövetet, arany-, ezüst- és bronztárgyakat, edényeket, szerszámokat, fegyvereket. E tárgyak részben szabadon, részben szépen faragott és festett ládákban, fali polcokon elhelyezve, a sátor díszítésére is szolgáltak. Bútorzatuk a tűzhelyen kívül néhány széknek nevezett lóca, ágy, bölcső és több asztalként használható láda volt. Az előkelő vezérek, fejedelmek sátrai – mint ezt a türk kagánnál járt Zemarkhosz követ leírja – fényes pompájukkal még a bizánci ízlést is kielégítették. Általában nagy kedvüket lelték a pompában és fényűzésben, a díszes lakásban és öltözködésben.

Életmódjuk a gazdasági kultúra színvonalának megfelelően alakult. Konyhájuk változatos volt. Főélelmük a marha, disznó és birka húsa, de a vadat és halat sem vetették meg. Húson kívül búzakenyér, tésztaféle, dara, köles, főzelék, vaj, sajt, tojás, méz került asztalukra. Italuk a tej, bor, méhser és a kancatejből készült kumisz. A nyereg alatt puhított hús és általában a nyershúsevés meséje merő félreértés. A magyarokat táborozás közben megfigyelő jámbor keresztények ijedelmükben a nyeregtörte sebre orvosszerként nyereg alá rakott hús- és hájszeleteket tévesztették össze a nyeregkápáról leakasztott szárított és füstölt hússal. Az állati vérnek élelmiszerként való felhasználásában – ami egyébként ma is szokásos – semmi különösség sincs.

Ruházatuk kenderfonalból szőtt vászonból, nemezből, bőrből készült. A magyar paraszt bőszájú inge-gatyája, szűre, subája és báránybőrsüvege az ősi viselet maradványai, amit nemezsarú egészített ki. A háborúban bőrruhába öltöztek, mely – gyakran érclemezzel erősítve – páncélul is szolgált. Az előkelők és asszonyaik idegenből hozott szövetbe, aranyselyembe öltöztek, ruháikat drága prémmel ékesítették, fegyverüket, lószerszámukat ezüsttel verették ki, hadiruhájukat zománcos lemezekkel, bronz- és ezüstpitykékkel, csattokkal díszítették. A bajorok még évtizedek multán is regéltek a lechmezei csata után foglyulejtett Lél hadnagy drága hadiruhájának arany-ezüst díszéről, páncéljáról, ékszereiről, melyekből három font nemesfémet tudtak kiolvasztani. Az asszonyok kedvüket lelték a bronz-, ezüst- és aranyékszerben s hajkarikával, gyűrűvel, karpereccel hivalkodtak.

A ruházati, háztartási és gazdasági cikkeket jórészben háziipar útján állították elő, de a bőrök kidolgozására, nemez, fegyverek, egyéb fémeszközök és agyagedények készítésére már hivatásos iparosaik is voltak. E szűcsök, fegyverkovácsok, gerencsérek többnyire a szolgák közül kerültek ki, mert a földműveléshez hasonlóan az ipart sem tartották szabad emberhez illő foglalkozásnak.

A vasat, ezüstöt, aranyat, selyemszövetet és más fényűzési cikkeket a szomszédos alán, krími görög és a kazár kereskedővárosok vásárain s a náluk megforduló idegen kereskedőktől szerezték be s ugyanez úton értékesítették a maguk eladásra szánt áruit. A honfoglalás után az új hazával szomszédos országok vásárhelyeit – Pereszljavec bolgár fővárost, Prágát, Regensburgot – keresték fel, ezüstöt, lovat, rabszolgát és egyéb árukat árusítva. Kereskedelmi összeköttetéseik kelet felé Kínáig nyúltak, honnét már a VI. században türk kereskedők hozták a selymet az onogurok földjén át Perzsia és Bizánc városaiba. Észak áruit bolgár és orosz kereskedők közvetítették, kik Al Hamadani és más írók szerint már a IX. század közepén hajón hozták áruikat a Don torkolatáig. Dél felől arab, zsidó és örmény vándorkereskedők keresték fel a prémvadász magyarokat. Kereskedelmi ügyleteikben rendszerint a prémet, állatbőrt s a tinót használták fizetési eszközül, de az ércpénz sem volt előttünk ismeretlen. Az arab és perzsa ezüstpénzt, bizánci aranyat kincsként gyüjtötték és ékszerül használták. A nemesfém értékének ismeretét bizonyítják a X. században megvert ellenségekre rótt adók is. Hugó és II. Berengár vékaszámra fizették az ezüstöt s I. Henrik adója 924 és 932 közt felemésztette Szászország egész ezüstkészletét. A hadjáratokaban is minél több arany- és ezüstkincs zsákmányolására törekedtek. Ez magyarázza meg a templomok és kolostorok ellen intézett támadásaikat. Az alán nyelvből kölcsönzött vám, híd, vásár, vasárnap szavaink a fejlettebb kereskedelmi fogalmak ismeretéről tanuskodnak, melyekkel még a kazár és bolgár kereskedelem kialakulása előtt, valamikor az V–VII. században kaukázusi szomszédaik révén ismerkedtek meg. Ugyancsak a Kaukázus vidékére és e régi korba vezetnek vissza a honfoglaláskori régészeti emlékek ornamentikájára jellemző szaszanida-perzsa motívumok, míg az egyes tárgyakon felismerhető bizánci sajátságok a krími görög városokkal folytatott kereskedelmi érintkezések nyomán honosodtak meg.

A gazdasági kultúra fejlettsége nem volt ellentétben a magyarok nomád életmódjával. Nomád és helyhezkötött életmód közt az összehasonlító néptudomány ma már korántsem lát valami fokozati különbséget, a nomadizálásban nem keresi a gazdasági fejlődésnek a megtelepedést megelőző fokozatát. A nomadizálás mint gazdasági életforma csupán minőségben különbözik a gazdasági fejlődés azonos, de magasabb és alacsonyabb fokán is előforduló helyhezkötött élettől. A török népek hatalmas arányú nomád pásztorgazdasága a Krisztus előtti első évezred óta Ázsia mezőin egymás örökébe lépő nomád katonai hatalmakkal együtt, azokat támogatva s azok védelmét élvezve, évszázados gazdasági és politikai fejlődés eredményeként alakult ki. A gazdasági kultúra alacsony fokán álló, szegényes igényű primitív népeknél ily méretű termelőgazdaság el sem képzelhető. A nagy tömegeket egybefogó politikai és katonai szervezet híjával, tiszta vérségi szervezetben élő népek egymástól elkülönülő s ezért teljesen magukra utalt nemzetségeit létfenntartási ösztönük, az önvédelem szempontja szükségképen helyhez köti. Jól védett nemzetségi szálláshelyük – kezdetben egy-egy természetalkotta menedék, barlang, odu, szűk völgykatlan, sűrű erdő, sziget, víz- és mocsárvédte szigetszerű terület, utóbb mesterséges, földből hányt sánc, földvár – körül egészen kis körzetben vadásznak, halásznak, pásztorkodnak vagy földet mívelnek. Gazdálkodásuk önvédelmi szempontból igen szűk s főleg erdei területre lévén korlátozva, állattenyésztésük a kisebb háziállatok – juh, disznó, kecske –, valamint a baromfi és méh tenyésztésére szorítkozik s igen hamar rákapnak a föld megmívelésére, az élelmezéshez szükséges hasznos növények tudatos termelésére. A zsákmányoló életmódot felváltó kezdetleges állattenyésztés és földmívelés rendszere, így például a IX. századi szlávok és finnugor népek vagy a mai tengerentúli primitív vadnépek termelőgazdasága a kulturális fejlődésnek sokkal alacsonyabb fokát jelöli a nomád törökök s az időszámításunk kezdetén még szintén nomadizáló germánok pásztorgazdaságánál. A nagy területen, széles körzetben való gazdálkodás, a szó igazi értelmében vett nomadizálás, a biztos menedékhely közeléből való eltávolodás a kezdetleges állapotból már kiemelkedett, politikailag szervezett vagy legalábbis szervezkedő, katonai erejükben bizakodó népek szokása.

*

A gazdasági kultúrához hasonlóan a honfoglaló magyarok szellemi műveltsége is a fejlődés magasabb fokán állt. Vallásuk egy volt a török népek – köztük a bolgárok, türkök, kazárok – ősi hitével. Nagy szerepe volt benne a kezdetleges animizmus korából származó lélekhiedelemnek. A nemzetségi kultusz központjában az ősök szellemének tisztelete állt, ami egyike volt a legfontosabb társadalomalkotó és összetartó erőknek. Az elhalt ősök íze: szelleme, árnyéklelke, – hitük szerint – varázserővel bírt, gondozója, védelmezője, jó szelleme volt a leszármazóknak. Jóindulatát ezért minden eszközzel igyekeztek megnyerni. Tiszteletükkel függ össze a nemzetségi tűzhelykultusz, az ősbálványok kultusza, valamint a különféle temetkezési szertartások és emléktorok szokása, melyeknek nyomaival még a keresztény korban is századokig találkozunk. Az állandóan égő házi tűzhelyen napról-napra áldozatot mutattak be őseik szellemének, tűzre vetve az étel első darabját. A tűz ébrentartására nagy gondot fordítottak, mert elalvása veszedelmet hozott volna a házra. Évenként egyszer ünnepélyesen eloltották és új tüzet gerjesztettek. A tűzhely körül helyezték el gyakran ezüstből-aranyból készült ősbálványaikat. Ezeket rontotta le és olvasztotta be a VI. században Gorda onogur fejedelem s ezeket nevezi Szent Gellért „szkita bálvány”-oknak. Az őstiszteletnek ezeket a jelenségeit ismerték félre a magyarokat tűzimádónak és bálványimádónak nevező arab utazók. A sírbaszálló halottakat, hogy jóindulatukat megszerezzék, a nagy útra élelemmel, ruházattal, ékszerrel látták el s velük temették lovaikat, a fejedelmekkel néha a sírnál leölt szolgákat is. Hadjáratok idején, idegen földön elhaltakat – a szertartásokat nem lévén módjukban végrehajtani – máglyán égették meg s valószínűleg hamvaikat hozták haza szertartásos eltemetés végett. A halott szellemének kiengesztelését – torlását – szolgálta a síron, majd később a halottas háznál rendezett lakoma, a tor s a vele kapcsolatos mulatság, a haláltánc, valamint a fájdalom jeleként arcuknak késsel való hasogatása. Erőszakos halál esetén a megtorlás a szakrális jellegű vérbosszú végrehajtásával következett be. A temetéskor tartott halotti toron kívül időnként a régebben elhúnyt kedves halott tiszteletére emléktorokat is rendeztek. A torlás szokása a népnél egészen napjainkig fennmaradt, de az emberáldozatnak és a halott ellátásának pótlására a keresztény hit elterjedése óta szolgákat szabadítottak fel vagy mint torlókat egyházaknak adományoztak s a szegényeket ajándékozták meg.

Az ősök varázshatalmának tiszteletével függ össze a kezdetleges korban szokásos apagyilkolás, amit utóbb az elhalt apa lelkét – hitük szerint – magábafogadó szent állatnak, a nemzetségnek nevet adó (Ákos = fehér sólyom, Kartal = saskeselyű, Bors = párduc, Kaplyon = tigris, Turul = sólyom, Kurt = farkas) totemállatnak feláldozása váltott fel, mikor is az apa varázsereje átszállt a fiúra. E mágikus varázserő birtokában a nemzetségfő, majd a későbbi fejlődés folyamán a törzsfő méltósága is szakralis méltóság volt. Politikai, illetőleg jogi hatalma mellett papi hatalmat gyakorolt népe felett. A nemzetség- és törzsfők hatalmának ezt a szakrális jellegét a fejedelem is örökölte. A kazárok kagánjukat trónraléptekor addig fojtogatták, míg ájulásba esett. Mikor feléledt, megkérdezték, hány évig kíván uralkodni s az ekkor kiejtett szó megpecsételte sorsát, mert a megjelölt év elmúltával utóda feláldozta s ezzel varázserejének, mágusi hatalmának örökösévé lett. A kazárok nagy veszedelem idején is a királyölés régi szertartásához folyamodtak s ez a szokás a magyarok előtt sem volt ismeretlen. A hazai hagyomány szerint Álmost az új hazába való beköltözés előtt megölték, vagyis feláldozták, fiának – Árpádnak – szerezve meg az ő varázserejét és tehetségeit. Az őstisztelettel kapcsolatos totemizmusban kell a kettéhasított kutyára vagy farkasra való esküvés szokásának s a baskir-magyarok kígyó-, hal- és daru-tiszteletének magyarázatát is keresnünk.

Kelet-Európa népei az V–IX. században.
Dengizik hún birodalma.; Kr. u. 465-500; herul, gót, gepida; hún; [tokur-]ogur; ultzingur alcildzur; onogur (ungur, bittogor); szabir; akacir, saragur; Priszkosz Jordanész Agatiász Zakari sz. rétor; Irnik hún-bolgár birodalma.; 500-547; longobard gepida; ant; pontusi bolgár népek; altziagir; hunugur; szabir; akacir; 547-558; kuturgur; uturgur; barszil; 558-568; longobard, gepida; ant; kuturgur; uturgur; avar; barszil; Jordanész Malalasz Prokopiosz; Avar uradalom alatt; 568-615; avar; [kuturgur]bolgár; unigur (ugur); türk (kazár); barszilk; Prokopiosz Agathiasz zakariász Menander Teofülaktosz Ps. Ch renei Mózes.; Baján Avar birodalma; Türk-birodalom; Kurtonogur-bolgár birodalma; 615-679; 680-800; avar; (bolgárok a Balkánon); Kazár-birodalom; volgai bolgár; Nikefor Teofanész, Szíriai Mihály; 800-890; fank, szláv; ungri (türk, szabartoj, basgurd, magyar); kazár; burtász; bolgár (barszul); 890-895; dunai bolgár; magyar (ungri); besenyő; kazár; burtász; bolgár; Al Bal duri, Al-Maszudi, Ibn. Rosteh; Ciril legenda, János pátriárka, Konstantinosz.

Az ősök szellemein kívül más jó és gonosz szellemekben is hittek s ezeket iznek, hagynak (hagymáz), ördögnek, boszorkánynak nevezték. E szellemeknek varázserőt, rontó hatalmat tulajdonítottak és kegyeik elnyerése, kártevéseik elhárítása végett áldozatokhoz és varázslatokhoz folyamodtak.

Papjaik a varázshatalmú törzs- és nemzetségfőkön kívül a betegségokozó szellemeket elűző, ráolvasással gyógyító orvosok és javasok vagy jósok, kik egyben az áldozati állatok beleiből, zsigereiből, csontjából jósoltak. A bölcsek, táltosok, bűbájosok varázshatalmú mágusok, esőt, villámlást, dörgést előidéző, árvizet, tűzi veszedelmet elhárító, az ellenséget rontással pusztító, a szellemvilágból a földi emberekhez üzeneteket hordó varázslók voltak. Szertartásaikat a rontó igék éneklése, hangos lárma, dobszó, ugrándozás és eszeveszett kiáltozás közben végezték. A szellemekkel érintkezést keresve, mesterséges önkívületi állapotba, réülésbe merültek s feléledésük után jóslatszerű tanácsokat adtak. Az áldozatot szent kútnál, áldókút forrásánál, szent fánál (ügyfa = szent fa), kőből emelt oltáron (egykő = szent kő) mutatják be. Áldozati állatnak marhát, juhot, kecskét, ünnepélyes, sorsdöntő alkalmakkor szép kövér fehér lovat használtak s ennek húsát az áldozati szertartást és jóslást követő áldozati lakomán, az áldomáson fogyasztották el.

A legősibb időkből származó lélekhiedelem s a vele kapcsolatos szertartások mellett a VII. század óta már fejlettebb vallási jelenségekkel is találkozunk. Az emberi származású szellemeken kívül a magyarral egy hitet valló török népek magasabb, természetfölötti lényekben, így a föld, víz, levegőég, nap, hold, tűz szellemében is hittek s e felsőbbrendű, elvontabb istentelenségekhez himnuszokat énekeltek, nekik áldozatokat mutattak be. És hittek egy mindenekfelett álló, égi Istenben, a föld és ég hatalmas urában és teremtőjében, akit egyedül neveztek Istennek. A magyaroktól elszakadt X. századi baskírok – Ibn Fadhlan szerint – amellett, hogy kígyókat, halakat, darvakat tisztelnek, „tizenkét isteni lényben hisznek, úgymint a tél, nyár, eső, szél, fák, emberek, barmok, víz, éjjel, nappal, halál, élet és föld istenében”, az égben lakozó Istent pedig mindezeknél feljebbvalónak tartják.

A mindenekfölött álló, égi Istenben való ősi hit mellett nem volt már ismeretlen előttük az egyistenhívő, kinyilatkoztatott vallások tanítása sem.

A magyarok onogur ősei alán és örmény szomszédaik, bizánci összeköttetéseik és a császári udvarban járt, római zsoldban harcoló honfitársaik révén már a VI. század első felében megismerkedtek a keresztény vallással. 530 táján Qarduct, majd Maq örmény püspökök térítettek a meotiszparti húnok, vagyis az onogurok közt. Ugyanezidőben történt Gorda onogur fejedelem megkeresztelkedése Bizáncban. Gorda térítőkísérlete balul végződött, mert az ősök bálványaként tisztelt ezüst- és aranyszobrok beolvasztása miatt amúgyis lázongó nemzetségeket a pogány papok lázadásra ingerelték s a megölt fejedelem öccsét segítették trónra. Sikeresebb volt Kurt fejedelem térítőkísérlete a VII. század derekán, de a kazár hódítás következtében a pogány hit újra diadalt aratott. A kazárok közt a IX. század folyamán nagy sikerrel működő mohamedán, zsidó és keresztény térítők közül is bizonyára többen megfordultak a magyarok közt. Szent Ciril 860-ban a kazár kagánhoz utaztában találkozott egy magyar csapattal, mely előbb életére tört, de szavát meghallgatván, békén bocsátotta útjára. Ugyanígy járt húsz évvel később Ciril öccse, Szent Metód is a Duna mellékén kalandozó magyar vezérnél, ki őt magához meghívta, tisztes fogadásban részesítette és tanításait meghallgatva, magát imáiba ajánlotta. Prumwart püspök 926 táján Szangallenben, Szent Wikbert 954-ben egy Belgiumban táborozó magyar sereg vitézei közt térített sikerrel és nincs példa rá, hogy a X. századi pogány magyarok közt keresztény térítő hitéért életét vesztette volna, ami a IX–X. századi szlávoknál mindennapos eset volt.

A honfoglaló magyarok mindenesetre a legnagyobb türelemmel viseltettek a kereszténységgel szemben s előkelőik szíves örömest hallgatták meg a térítők és hithirdetők oktató szavait. S e jelenség korántsem áll elszigetelten. A VIII. század vége óta a török népek körében rohamosan kezdett hódítani az iszlám, a kereszténység, sőt a zsidó hit is. A kazaroknál az ősi hit hamarosan vidékre szorult előlük. A bizánci birodalom szomszédságában élő dunai bolgárok és szláv alattvalóik Boris fejedelemmel az élükön 864-ben tértek át a keresztény hitre. Néhány évtizeddel utóbb a volgamenti Bolgáriában is megjelentek a keresztény, zsidó és mohamedán térítők s 921-ben fejedelmével az élén az egész nép mohamedán hitre tért. Ugyanezidőben kezdett az iszlám a besenyők és a többi török népek körében is hódítani. A keleti törökök – tokuzoguzok, ujgurok – között a nestorianus tévtanok és a manicheizmus dualisztikus tanai terjeszkedtek, több századon át versengve a török lelkekért a végül is győzedelmeskedő iszlámmal. A IX–X. századi török népeket s az ő kultúrkörükbe tartozó magyarokat az ég urába, a mindenekfölött való teremtő Istenbe vetett hitük érlelte meg a kinyilatkoztatott, egyistenhívő vallások befogadására. Az avarok, kiknek lelkétől Európába jövetelük idején s a VIII. század végén is távol állott a IX. századi törökség monotheisztikus meggyőződése, harmadfél századon át éltek keresztény népek közé ékelve, anélkül, hogy áttérésre gondoltak volna s a nagy bukást túlélő maradványaikat is csak a fegyveres erőhatalom kényszeríthette a kereszténység felvételére. A magyarok alig százévi itt tartózkodás után minden nagyobb megrázkódtatás nélkül tértek a keresztény hitre, mert az megfelelt keletről hozott lelki diszpoziciójuknak.

A vallás, nevezetesen az őskultusz világába nyúlnak vissza a magyar nép ősköltészetének gyökerei. Az ősök szellemének tiszteletével együttjárt tetteik emlékének megőrzése és felelevenítése. A halotti tor és emléktorok alkalmával elbeszélték a halott nevezetes tetteit, vadállatokkal, emberekkel, elemekkel vívott küzdelmeit. A vadászatban, harcban kiváló hősök, később a törzsfők, fejedelmek, hadvezérek kalandjait mesés elemekkel tarkítva, kerek elbeszélésbe, gyakran ritmikus sorokba foglalták és mesélve, dalolva, szavalva adták szájról-szájra. A fejlődés magasabb fokán a vallási szempont háttérbe szorul a hadidicsőség szempontjai mögé és megszületik a hősmonda. Az élő vezérek és fejedelmek tetteiről is hősi énekeket, dalokat szereznek, s ezeket az elődökről szóló énekekkel együtt már hivatásos énekmondók adják elő a lakomák fűszeréül. A hősmondák mellett a nép ajkán mesék keletkeznek, amelyek középpontjában csodás természeti tünemények, szörnyállatok, az emberek sorsát irányító jó és rossz szellemek, tündérek, boszorkányok, ördögök és a szellemekkel cimboráló varázslók állanak. Sajnos, a kereszténység felvétele után e régi mondákat és meséket újak szorították ki s csak néhányat őrzött meg közülük középkori történetírásunk. A pogánykori magyar költészetnek ez a néhány korunkra jutott gyöngyszeme – aminők az uralkodóház hún származásának történeti hagyományát és a nőrablás régi szokásának emlékét fenntartó eredetmonda, az Álmos tetteiről mesélő vallásos színezetű Turul-monda, a fejedelemválasztás és vérszerződés, a fehér ló, Lél kürtje, erős Botond és a gyászmagyarok gyönyörű mondái – a későbbi mondákban és népmeséinkben felismerhető ősi elemekkel és motívumokkal együtt a magyar népfantázia termékenységének s az ősi monda- és meseköltészet gazdagságának ékesen szóló tanui.

Ezek a mesés elemekkel át meg átszőtt hősmondák és népmesék – a magyar költészet és egyben a magyar történelem első termékei – szájhagyomány útján szálltak nemzedékről nemzedékre. Feljegyzésükre nem gondoltak, noha az írás mesterségével ismerősek voltak. Írás és betű szavaink honfoglaláselőtti bolgár jövevényszavak s a XVI. században még sokhelyt a hazában ismeretes és használatos volt a régi magyar rovásírás, melynek több emléke korunkra jutott. Ez a magyar írás két betű kivételével azonos a VI–VII. századi köktürk feliratok írásával. A húnok, avarok és – Prokopiosz tanusága szerint – a VI. század derekán a pontusi hún népek, az uturgurok és kuturgurok is írástudatlanok voltak. Az első török nép, mely írott emlékeket hagyott korunkra, a VI. század derekán feltűnő s nem sokkal utóbb a magyarok onogur elődeit is hódoltató köktürk birodalom népe. Az ő írásukat vették át még a Don vidékén a dunai bolgárok, az ujgurok és a többi török népek. Bizonyos, hogy a magyarok ősei is a VI–VII. században felettük uralkodó türköktől tanulták meg a betűvetés mesterségét, a türk betűsort két abból hiányzó új betűvel (e és a) egészítve ki. E két betű a magyar ábécében az ó-szláv glagolita írás megfelelő jegyeivel egyezik s a magyarok vagy az új hazában vették át az ekkor már glagolita betűkkel író bolgároktól, vagy a meotiszparti hazában a szamaritánus ábécéből. A betűket késsel rótták fapálcára, nyílra. A X. századi An Nadim írja, hogy a törökök főkirálya, ha vezéreinek izen, hasított fanyílra rovatja a jeleket, amit előkelőik ismernek s hogy ily jelekkel ír a kaukázusi királyok egyike is. A türkök és ujgurok később hosszú feliratokat rovattak kőbe.

Az ősi szellemi műveltségnek ezeken a gyér emlékein kívül a bizánci udvarral folytatott diplomáciai érintkezés és a hittérítők oktatásai iránt tanusított érdeklődés is kedvező világot vet a magyar nép előkelőinek szellemi kultúrájára.

*

A honfoglaló magyar nép sajátosan török kultúrája a maga évszázadokon át hún-türk közvetítéssel vagy közvetlenül magábaszívott keletázsiai, iráni, arab-perzsa és görög elemeivel négyszázados keleteurópai kultúrfejlődés eredményeképen magasabb fokon állt nemcsak az ősidőkben elhagyott finnugor rokonok és a IX. században Ázsiából előtörő állattenyésztő török népek – besenyők, úzok, kúnok –, hanem a szomszédos szláv népek műveltségénél is.

Az új haza területén idegen, frank és bolgár politikai szervezet keretében, laza társadalmi kapcsolatok közt élő, erdőlakó szlávság körében a magyarok megjelenése egyértelmű volt a Frankbirodalom romlása következtében megbomlott politikai és katonai organizáció újjáteremtésével, parlagon heverő gazdag földterületek gazdasági hasznosításának kezdetével. A honfoglaló magyarságot kultúrájának évszázadok óta fokozatosan emelkedő színvonala s a szomszédos szláv népek szervezeténél fejlettebb politikai és katonai szervezete tette képessé a Duna-Tisza-völgyi magyar állam megalapítására s a középkori Európa életében vitt jelentős szerepének betöltésére.