Nyugati és balkáni hadjáratok.

A magyarok és új szomszédaik viszonya. Bajor-magyar harcok. Az ennsburgi győzelem és Árpád halála. Németországi hadjáratok a 913. évi Inn-menti csatáig. Arnulf bajor herceg szövetsége a magyarokkal. Németországi és itáliai hadjáratok 915 és 926 közt. Arnulf bajor herceg, Henrik német, Berengár és Hugó itáliai királyok a magyarok adófizetői. A merseburgi vereség 933-ban. Nagy Ottó küzdelme a hercegekkel és a magyarokkal 937 és 938-ban. Itáliai és balkáni portyázások. A központi hatalom megszilárdulása Németországban s a magyar fejedelem hatalmának elhanyatlása. Bulcsu Horka. I. Henrik bajor herceg támadása. A német hercegek lázadása és Bulcsu hadjáratai 954 és 955-ben. A lechmezei vereség. Bizánci hadjáratok 970-ig. A gyula megtérése. A hadjáratok politikai háttere és következményei.

A keleteurópai török kultúrkörből nyugatra szakadt magyar nép új hazájában idegen s vele szemben jórészt barátságtalan környezetbe került. Négy kultúra érintkező területén, a keleti török, balkáni görög, latin-germán és pogány szláv világ határmesgyéjén négy irányból feléje áramló ellenséges indulattal kellett megküzdenie. Keleten és délkeleten a „rokon” besenyők s a magyarral valamikor egy tőről szakadt, de keresztény hitre tért és már-már teljesen elszlávosodott bolgárok támadásának megismétlődésétől tarthatott. Nyugaton a pannóniai tartomány elvesztéséért neheztelő, szövetségesből elkeseredett ellenséggé vált bajorok lesték az alkalmat bosszújuk kielégítésére. A honfoglalás harcaiban összetört morvák s a többi szláv szomszédnépek – lengyelek, csehek, szerbek – sem jó szemmel nézték a közelükbe telepedett félelmes harcosokat. A közvetlen szomszédokkal szemben természetes szövetségesül kínálkozó hatalmak, a bizánci császár s a brentai csata óta Berengár itáliai frank király barátságot tartottak a magyarokkal, de – a bolgár háború s a későbbi itáliai hadjáratok tanusága szerint – csak eszközt láttak a harcias barbárokban. Segítségüket szívesen igénybe vették, de megsegítésükre sohasem gondoltak. Az ellenséges, rosszindulatú vagy legjobb esetben közönyös környezetben saját erejére utalt népnek a maga évszázados küzdelmekben kipróbált honvédelmi rendszerére, hadiszervezetére s a barbár diplomácia hagyományos fortélyaira támaszkodva kellett új hazája nyugalmát s a maga hatalmi állását biztosítania, tekintélyét megalapítania.

A keleti határon, a levediai és etelközi harcokban kemény és félelmes ellenségként megismert besenyőkkel és bolgárokkal szemben védelmi állásba helyezkedtek. A Kárpátok és az erdélyi határhegység mesterséges torlaszokkal elzárt hágóit és szorosait, az Al-Duna széles vizének átkelőhelyeit állandóan és gondosan őrizve, a határvédelmi gyepűrendszert az északi és keleti határon szinte tökéletes erődítési rendszerré fejlesztve, minden meglepő támadásnak útját vágták. E védelmi pozíciót következetesen tartották s a besenyők ellen őket harcba hívó Konstantinosz császár követeit húsz évvel a honfoglalás után is kereken elutasítják, mert – mint mondották – „nem bírnak a besenyőkkel, kiknek nagy a földjük, sok a népük és kemény legények.” Simeon bolgár cárral, Levente győzelmes ellenfelével is óvakodtak harcbaszállni. Haláláig békén hagyták Bolgáriát, bár 917-ben Konstantinosz császár mindent elkövetett, hogy Péter szerb fejedelemmel együtt a magyarokat is felhasználja a veszélyessé vált bolgár hatalommal szemben. Igaz, hogy Simeon sem kereste a harcot a tiszai bolgár telepeket elfoglaló magyarokkal. Még élénk emlékezetében lehetett a 895. évi hadjárat alkalmával országát borzalmasan pusztító Levente seregének ereje s amúgy is elég gondot okoztak neki a császárral szövetségben küzdő besenyők, szerbek és albánok. Az Adriai- és Egei-tengerekig terjedő hódításai és Konstantinápoly elfoglalására irányuló merész terve feledtették a gyér lakosságú, jelentéktelen tiszai telepek elvesztését.

A Kárpátok erős természetes bástyája északi szomszédaiktól is elvágta a magyarokat s a honfoglalást követő évszázadban sohasem jutott eszükbe e határok áthágása, az orosz és lengyel szomszédok nyugtalanítása. A cseheket és elbai szlávokat sem támadták. Szászországi hadjárataik alkalmával szabadon keltek át a morvák, csehek, dalaminciek és más szláv törzsek földjén s nem egyszer – első ízben 906-ban – velük együtt harcoltak Otto és Henrik szász hercegek s a szász határ grófjai ellen. A magyar hadierővel mérkőzni nem tudó szláv törzsek valószínűleg adóval, ajándékokkal vásárolták meg a hatalmas szomszéd barátságát. Hasonlóképen megkímélték támadásaiktól délnyugati szomszédaikat. Mindössze egy egészen homályos, kései értesítés maradt fenn Tomiszláv horvát fejedelemnek († 936) a „húnokkal” vívott állítólagos harcáról és Kus magyar vezérnek a X. század közepén Csaszláv szerb fejedelem felett a Száva mentén aratott győzelméről. Isztria és Lombardia felkeresésétől a Berengárral 904-ben kötött béke és szövetség tartotta vissza őket.

Három világtáj felé biztosítva lévén, a magyarok teljes erővel nyugat felé fordultak, hol a vitéz és harcias németekben magukhoz méltó, kemény ellenfélre találtak. Arnulf császár halála s a dunántúli föld birtokbavétele után tüstént követeket küldtek a bajorokhoz a szövetség megújítása végett, de elutasításra találtak s ezért haddal támadtak Bajorországra.

A váratlan fordulattól meglepett bajorok hiába kértek segítséget kereszténységükre hivatkozva a nyáron még haddal támadott morváktól. Ezek kárörömmel szemlélték a két ellenség összecsapását s inkább a magyarokkal cimboráltak, ezek pogány szokásait is utánozva.

A 900. évi bajor hadjárattal hosszú háborúskodás kezdődött. Magyar csapatok évről-évre betörtek a bajor végekre, hol délen Karinthiát, hol északon a Keleti őrgrófságot és Morvaországot pusztítva. Az elkeseredett küzdelemben Arnulf rokona, a bajor Nordgau, Ostmark és Karinthia őrgrófságokat 898-ban egy kézben egyesítő Luitpold őrgróf (893–907) – a X. századi bajor hercegeknek és a Wittelsbachoknak ősapja – állt a honvédelem élén. A harc mindig bajor földön folyt. A bajorok csak egyízben tudtak diadalt aratni, s ekkor is rút árulásnak köszönhették győzelmüket. Kusaly vezért 904-ben – barátságot színlelve – ebédre hívták s ezután társaival együtt lemészárolták. Ez esemény hatása alatt a magyarok három évig elkerülték Bajorországot. Ehelyett Morvaországot pusztítják és teljesen megsemmisítik Szvatopluk utódainak maradék hatalmát. 906-ban a nekik adót fizető morvák, csehek és dalaminci szlávok vagy glomácok földjén át – ez utóbbiak hívására – szász földre törtek, honnét nagy zsákmánnyal tértek haza. Egy évvel utóbb Luitpold őrgróf – megsokalva a magyarok pusztításait – a bajor grófokkal és püspökökkel hadbaszállt a magyarok ellen. A döntő csatát a magyar becsapások ellen épített Ennsburg vára alatt 907 július 5-én vívták meg. A véres ütközetben a bajor sereg színe-java a csatamezőn maradt. Elestek vezérei, a vitéz Luitpold és Theotmár salzburgi érsek s velük együtt estek el a keleti grófságok is. Nagy Károlynak az avarok ellen szervezett keleti őrgrófsága, az Ostmark százéves fennállása után megszűnt. Területe az Enns-folyóig hatoló magyarok uralma alá került s ők vették birtokukba a karinthiai őrgrófság keleti részét, a mai Stájerország hazánkkal határos vidékét is. Megszállásra e vidéken nem gondoltak, csupán a nyugati szomszédokat elválasztó semleges zónát, a nyugati gyepűelvét bővítették ki, alkalmas felvonuló terepet szerezve nyugatnak induló seregeik számára.

Az ennsburgi győzelemmel ért voltaképen véget a honfoglalás s ekkor állapíttatott meg Magyarország, illetőleg a magyar uralom alá tartozó terület nyugati határa.

Nem sokkal utóbb, még 907-ben sírbaszállt Árpád fejedelem. Népe nagy tisztességgel temette el a római légiók egykori dicsőségét hirdető aquincumi romok közelében, egy kis patak forrása fölött. Sírját lágyékából származó keresztény királyok kegyelete Szűz Mária tiszteletére emelt templommal szentelte meg. Utódai s a honfoglaló vitézek ivadékai hálával, tisztelettel és kegyelettel adóztak az – egykorúak szerint – „tanácsban és gondolkodásban bölcs, harcban kiváló, vitéz és uralomratermett” honalapító fejedelem emlékének. S e tiszteletadást Árpád fejedelem élete munkájával bőven kiérdemelte. A honfoglalás előtti morvaországi, pannóniai és bolgáriai hadjáratok, az új hazában lakó népelemek és a felettük uralkodó hatalmak elszigetelését célzó diplomáciai kötések, a foglalás eredményét minden támadás ellen biztosító felsőitáliai és bajor hadjáratok láncszemei egy kitűnő elme tudatosan felépített politikai és katonai koncepciójának, mely a legkiválóbb keleti diplomata-hadvezéreket – Motun hún királyt, Attilát, Bajánt, Kurtot és a türk kagánokat – idézi emlékünkbe. A magyar nép első örökös fejedelme nemcsak a vérségi kapcsolat, hanem a szellemi rokonság alapján is méltán hirdethette magát világverő Attila egyenes utódjának.

Halála után a háboruskodás zavartalanul folyt tovább. A magyarok vezérei – tíz esztendő harci tapasztalatain okulva – igen jól tudták, hogy ha a lombardiai és bajor harctereken szép sikereket arattak is, nyugati szomszédaik erejét nem törték meg. Tudták, hogy ha időt engednek a német haderő megszervezésére és nem szereznek nyugaton barátokat, új hazájuk nyugati határát aligha tudják a túlerővel szemben megvédelmezni. Ezért az ennsburgi diadalt kihasználva, a német tartományok folytonos nyugtalanításával igyekeztek a hadikészülődést akadályozni és késleltetni, a pártoskodó és széthúzó német törzsek erejét megtörni.

Mint előbb Morva- és Bajorországba, most a csapataiknak tárva-nyitva álló bajor földön át évről-évre Németország távolabbi tartományaiba törnek be, nehéz gondot szerezve és véres veszteségeket okozva az ifjú királynak és hűbéres grófjainak. 908-ban Németország északkeleti határtartományát, Szászországot és Thüringiát pusztítják s döntő vereséget mérnek a thüringi seregre, melynek vezérei, Burkhard őrgróf és Rudolf würzburgi püspök életükkel fizettek vitézségükért. A következő évben Svábországba törnek s ellentállásra alig találva pusztítják végig. 910-ben Augsburg mellett sváb földön verik szét Gyermek Lajos király bajor, sváb, frank harcosokból gyűlt birodalmi seregét. Frankónia határán döntő csapást mérnek a frank haderőre, harcban ölve meg vezérét, Gebhard herceget. A birodalmi seregen aratott győzelemre következő évben csapataik valósággal elárasztják Németországot. Bajor és sváb földön végigszáguldva, behatolnak Frankóniába is; átkelnek a Rajnán s visszajövet Thüringiát pusztítják, zsákmányolják. A 913. évben egy nagyobb seregük ismét sváb földön, majd a Rajnán átkelve Burgundiában pusztított, de visszatérőben megsemmisítő vereséget szenvedett Arnulf bajor herceg és nagybátyjai, Erchanger és Berchtold sváb grófok egyesült seregétől.

Az ennsburgi csatában elesett Luitpold őrgróf vitéz fia, Arnulf herceg (907–937), hat év óta készült a bosszúra, a bajor fegyverek dicsőségén esett szégyenfolt letörlésére. Már 909-ben és 910-ben is sikerrel vetett lest egy-egy hazatérő magyar csapatnak, de csak most látta elérkezettnek az időt a döntő küzdelemre. Arnulf és nagybátyjai az Inn-folyó mellett támadtak a Burgundiából gyanútlanul hazatérő magyar seregre s azt úgyszólván megsemmisítették. Egykorú német írók szerint csak harminc magyar harcos menekült a véres csatából.

*

A magyarok urai maradtak az Enns-folyótól keletre eső frank-bajor területnek, az egykori Ostmarknak, de le kellett mondaniuk a magyar nép mesevilágában Operencia néven ma is emlegetett Ober-Enns völgyének s az Ennsen-túli bajor területeknek hódoltatásáról.

A békét Arnulf diadala után mind a győztes, mind a legyőzött fél érdeke kívánta. A magyarok saját kárukon tanulták meg, hogy a harcmodorukat kiismervén, velük szemben alaposan felkészült bajor sereg többé nem az a veszélytelen ellenfél, mint volt hat év előtt, Luitpold idejében. Vereségük intőjel volt, hogy a veszedelmessé vált szomszéddal barátságot tartsanak. Arnulf viszont, ismerve a magyarok harcmodorát és kiszámíthatatlan eredményű, meglepő támadásait, imént megszervezett tartományát nem kívánhatta új háború veszélyének kitenni. A királyi hatalommal épp ezidőben vívott küzdelmében is biztosítania kellett magát a magyarok hátbatámadása ellen. Ezért megelégedett a magyarok felett aratott diadal egyetlen eredményével, tartományának az elviselhetetlenné vált betörésektől való mentesítésével s az Enns-menti határ véglegesítésével.

A Keleti-Frankbirodalom az utolsó Karoling halála és Konrád frank herceg trónralépte óta állandó viszályok és harcok színhelye volt. A német tartományok, illetőleg törzsek – szászok, thüringiek, bajorok, svábok, frankok – élén álló grófok, a Frankbirodalom megalapítása előtt független törzsek partikuláris szellemére és felfogására támaszkodva, már az utolsó Karolingok idejében megkezdték a királyi hatalomtól független, örökös hercegi méltóság kiépítését és uralkodói hatalmuk megszervezését. Méltóságuk és hatalmuk eredetében Karoling-adomány lévén, Nagy Károly ivadékait kénytelen-kelletlen elismerték uruknak, de a maguk sorából felemelkedett I. Konrád királynak (911–918) már vonakodtak hódolni. A király úgyszólván csak saját törzsére, a frankokra s a hozzá hűnek maradt thüringiekre támaszkodhatott. Lotharingia mindjárt trónralépte után elszakadt birodalmától és Együgyű Károly nyugati frank (francia) királynak hódolt. Szászországban Ottó herceg († 912) és harcias fia, Madarász Henrik, bajor földön Arnulf, Svábországban Erchanger és Berthold grófok önálló uralkodókként kormányozzák népüket, felségjogokat gyakorolnak s a tartományi egyházak függetlenítésére törekszenek. Arnulf „Isten kegyelméből Bajorország és a határos tartományok hercegének” nevezi magát, pénzt veret, királyi udvart tart, birtokot adományoz, egyházi javakat idegenít el. A hercegek függetlenségi törekvése és a főpapsággal szemben követett eljárása a királyt s a főpapokat közös fellépésre késztette. A nyilt háborúság nem sokkal a magyar háború után tört ki. A harcban a király győzött. Arnulf és nagybátyjai, Erchanger és Berthold, menekülésre kényszerültek. Útjukat a magyarok felé vették s ezek szíves vendéglátással tisztelték meg egykori vitéz ellenségeiket, az Inn-menti csata diadalmas hőseit.

Arnulf két évig tartózkodott gyermekeivel magyar földön s ez idő alatt módjában volt közelről megismernie a korábbi harcokból vitéz és rettenthetetlen ellenfélként tisztelt barbárokat. Felismerte a törzsek belső békéjében és a magyar hadiszervezetben rejlő erőt, a szíves vendéglátásban, az üldözött ellenfél befogadásában megnyilvánuló jóindulatot, bizalmat és lovagiasságot, megannyi jótulajdonságot, melyek a magyart az ő szemében megbízható baráttá és értékes szövetségessé avatták. Arnulf okult e tapasztalatokon, szövetségre lépett a magyarokkal, kik hazatérte után haláláig nem támadták Bajorországot, annál több kellemetlenséget és bajt okozva Arnulf német ellenségeinek. Későbbi német írók – a XIII. századi Konrád krónikája nyomán – Arnulf magyar házasságáról is beszélnek.

Ugyanezidőben halljuk először hírét a magyarok és csehek szövetségének. A korábban széthúzó s egymással nem egyszer harcbanálló cseh törzseket – miután a morva uralom alól felszabadultak – a IX–X. század fordulóján kezdi a Persemyslida Borivoj prágai törzsfejedelem, kit Szent Metód keresztelt meg, német fennhatóság alatt szorosabb politikai egységbe tömöríteni s a keresztény hitre téríteni. Fiai, Spitinev és Vratiszláv fejedelmek s ez utóbbinak fia, Szent Vencel (921–929), apjuk nyomdokain haladva szervezik meg a fejedelmi hatalmat és német papok közreműködésével a csehországi egyházat. A szervezőmunka folyamán kerülik a háborút a hatalmas német szomszéddal s a magyarokat is sikerült – talán adófizetéssel – távoltartaniuk országuktól. 915-ben tűnnek fel először csapataik Németországban az oda behatoló magyarok oldalán.

Magyarok és csehek ez alkalommal kétségtelenül a magyar földön tartózkodó Arnulf biztatására törtek Németországba. Az ő befolyásának tulajdonítható, hogy a magyar sereg Bajorországot elkerülte, noha a herceg távolléte és a zilált politikai helyzet kedvezett volna meglepő támadásának. Arnulf azonban hamarosan vissza akarta szerezni a frank Eberhard kormányzata alatt álló tartományát s népszerűségét nem kockáztathatta új barátainak dúlása által. Ezért a magyarok Csehországon át indultak a németek ellen. Támadásuk kifejezetten Konrád király ellen irányult. A vele barátságos Thüringiát és a grófok száműzetése óta neki hódoló Svábországot pusztították, majd frank földre törtek s a fuldai kolostor környékén dúltak. Csak egy seregük csapott át a velük jött csehekkel szász területre, északnyugat felé egészen Brémáig hatolva.

A következő évben az elűzött hercegek és grófok tartományaik visszafoglalására indultak s Konrád kezdetben sikerrel vette fel a harcot alattvalóival, de 917-ben Svábország nagyjai Burkhard grófot herceggé kiáltották ki s Arnulf herceget is újra Regensburgban találjuk, hol sikerrel állta ki másodszor is ellene forduló királya ostromát. A harcból Konrád megverve és sebesülten tért haza. Arnulf ez alkalommal a magyarok segítségét is igénybe vette. Ez magyarázza meg országa gyors visszafoglalását, az előző évben még fölényesen győzedelmeskedő Konrád váratlan vereségét s ezt követően a magyarok hirtelen felbukkanását Svábország déli részén, Elszászban és Lotharingiában. Arnulf menet és jövet szabad utat engedett tartományán keresztül a nyugati részeken sok zsákmányra szert tett szövetséges magyar seregnek. Így tett 919-ben is.

A német trónon ez év eleje óta új király ült. Konrád király halálos ágyán a birodalom érdekeit tartva szeme előtt, nemes elhatározással régi ellenfelét, a hatalmas szász herceget jelölte ki utódának. I. Henrik a maga szászaira és Konrád frankjaira támaszkodva kezdte meg a német történetben korszakos fordulatot jelentő uralkodását. A királyi és hercegi hatalom közt évtizedek óta folyó küzdelemben a szász hercegek voltak a központi kormányzat legveszedelmesebb ellenségei, a tartományi függetlenség előharcosai, a hercegi hatalom legerősebb képviselői. Trónra jutva Henrik minden eszközzel a központi hatalom megszilárdítására, a hercegek korlátozására tört. Volt fegyvertársai bizalmatlanul fogadták. Felavatásán sem Arnulf, sem Burkhard sváb herceg nem vett részt.

Éppoly kevéssé ismerték el az ő uralmát, mint elődjéét. Tudták azonban, hogy Henrik sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint a szászokkal hadilábon álló Konrád. Ezért mindketten jó szemmel nézték a magyarok újabb hadjáratát, s valószínűleg biztatták is őket koronás ellenfelük megtámadására. Svábországot messze elkerülve, Észak-Bajorországon át hatoltak a magyar csapatok Henrik örökös hercegsége területére s azt végigpusztítva, Frankónián keresztül a két év előtti harcokból ismert Lotharingiában egészen Rheims vidékéig portyáztak. A gazdag zsákmánnyal megrakott sereg sváb és bajor földön bántatlanul és bántódást nem okozva tért haza. E hadjárat után a magyarok öt esztendeig nem háborgatták Németorzságot, hol a viszonyok közben gyökeresen megváltoztak.

Burkhard sváb herceget a király már 919-ben hódolásra kényszerítette. Arnulffal 920 és 921 fordulóján sikerült hatalmát elismertetnie. A hercegek ezidő óta ellenállás nélkül hódoltak Henrik királynak, aki bölcs mérséklettel biztosította számukra tartományuk önkormányzatát. Bajorország a 921. évi regensburgi szerződés alapján széleskörű hadügyi, financiális és egyházi autonómiával rendelkezett, minek birtokában lassanként Németország leghatalmasabb tartományává fejlődött. Arnulf ezidő óta a hercegség központi hatalmának megszervezésével, tartománya békés reorganizálásával volt elfoglalva s nem szorult a magyarok segítségére. Annál inkább kihasználta szolgálatukat régi szövetségesük, I. Berengár, ki ellenfeleivel vívott elkeseredett küzdelmek után megszerezte a császári koronát s vele egész Itália uralmát, de 918-ban újra összeütközésbe került hatalmas alattvalóival s az összeesküvők Felső-Burgundia királyának, II. Rudolfnak ajánlották fel Itália koronáját. Berengár ajándékkal, adóval húsz esztendő óta jóltartott szövetségeseihez, a magyarokhoz fordult segítségért. Ezek kész örömmel vállalkoztak a gazdag zsákmányt ígérő hadjáratra. Csapataik először 919-ben tűnnek fel Itáliában. Két évvel utóbb Bogát és Dursák vezérek nagyobb sereggel jöttek vissza s az ellenséget Brescia mellett hirtelen meglepve, lemészárolták vagy fogolyként adták szövetségesük kezére. A győzelem után Berengár ellenfeleinek tartományát pusztították, majd az Appenineken átkelve Közép- és Dél-Itáliába törtek. Visszajövet 922 tavaszán Campania községeit, Róma vidékét és Tusciát dúlták, rengeteg kincset zsákmányolva és foglyokat ejtve.

A magyarok győzelmes hadjárata nem segített Berengáron. II. Rudolf burgundi csapatai élén még 921-ben átkelt az Alpokon. A hozzácsatlakozó lombardokkal lépésről-lépésre foglalta el Berengár tartományait és 923 nyarán Piacenza mellett döntő vereséget mért ellenfelére. Berengár újra a magyarokhoz fordult segítségért. Zoárd (Salard) vezér 924 márciusában jött meg hatalmas seregével és Páviát felégetve, kifosztva, északnyugat felé indult, Rudolf király országába. Berengár még április elején orgyiloknak esett áldozatul, de magyar szövetségesei csak annál dühösebben vetették magukat ellenségeire. A Szent-Bernát hágón átkelve a két Burgundiát pusztították. Rudolf és Hugó provencei gróf sikertelenül igyekeztek útjukat vágni. A támadás elől kitérve a Rhôneon át Languedoc vidékére nyomultak és Nimes városát kifosztva, a Földközi-tenger partján a Pyreneusokig hatoltak. Pusztításaiknak vérhasjárvány vetett véget, aminek a sereg jó része áldozatul esett.

Ugyanez évben – öt esztendős szünet után – német földön is megjelent egy magyar sereg. Bajorországot elkerülve Csehországon és a dalaminciek földjén át, valószínűleg a német királlyal feszült viszonyban élő cseh herceg hívására hatoltak Szászországba, majd frank földre. Henrik király harcbaszállt velük, de vereséget szenvedett. Mivel azonban egyik vezérüket foglyul ejtette, sikerült a fogoly kiadása és évi adó fizetésének kötelezettsége ellenében békét vásárolnia. A magyarok szívesen álltak alkúra s adott szavukhoz híven kilenc esztendeig elkerülték Szászországot. Németország más tartományait is csak egyízben keresték fel ez idő alatt, de ez a támadásuk az olasz eseményekkel függött össze.

Rudolf felsőburgundi király Itália trónjára lépve, nem sokáig élvezhette győzelme gyümölcseit. Mint egykor ő Berengár ellen, most vele szemben Hugó provencei gróf – Itália egykori királyának, alsóburgundi Vak Lajosnak helytartója – lépett fel mint trónkövetelő s az olasz urak jórésze Hugóhoz pártolt. Rudolf 926-ban apósához, Burkhard sváb herceghez fordult segítségért, ki nagy sereggel indult támogatására. Hugó egyik híve viszont a magyarokhoz fordult. Egy csapatuk Lombardián átszáguldva Tusciát és Róma vidékét pusztította. Más seregük Bajorországon át – melyet ezúttal is megkíméltek – Burkhard sváb tartományába tört, rettenetes pusztulást okozva. E hadjárat idején táboroztak Szan-Gallen kolostorában, melynek krónikása, a honmaradt együgyű Heribald fráter előadása alapján kedves képet rajzolt mulatozásukról, mókáikról. Konstanz, Szan-Gallen, Basel vidékének elpusztítása után a Rajnán átkelve, Elszászba és Lotharingiába – 925 óta ismét a német király tartományába – nyomultak, hová a sereg másik része frank földön át már korábban átkelt. Portyázásaik közben Verdun környékét érintve, francia területen az argonnei erdőig s az Aisne vidékéig hatoltak. Vajjon innét az ellenséges Burgundián és Itálián át tértek-e hazájukba, vagy ugyanazon az úton távoztak, amerről jöttek, nem tudjuk.

E hadjárat tapasztalatai késztették Arnulf bajor herceget 927-ben új béke kötésére. A régi szövetség, mely szabad átvonulást biztosított a magyaroknak, terhessé vált a király hűségére tért hercegnek s ezért – bizonyára adókötelezettség vállalásával – az átvonulás terhe alól is mentesítette tartományát. Magyar csapatok ezidőtől kezdve Arnulf haláláig sohasem léptek bajor területre. De elkerülték Itáliát is, mert Rudolf kiszorítása után Hugó király megújította velük Berengár szerződését. Ezt bizonyítja hosszú távolmaradásuk, majd 937. évi itáliai szereplésük Hugó oldalán.

A következő években a magyarok nem háborgatták nyugati szomszédaikat. Fegyvert csak egyízben fogtak, mikor Henrik az adófizetést megtagadva, ellenségesen lépett fel velük szemben.

Henrik király a 924. évi háború szomorú tapasztalatain okulva, a drága pénzen vásárolt béke idejét hadikészülődéssel töltötte. A magyarok által többször meglátogatott szász területen a királyi kastélyokat, kolostorokat, nyílt városokat fallal, palánkkal vétette körül, várakat építtetett s mint húsz évvel előbb Arnulf bajor herceg, gyorsmozgású, jólképzett lovas sereget szervezett. Kilenc esztendő alatt sikerült Szászország védelmét teljesen előkészítenie. 933 elején a szerződés megújításáért és a szokott adóért jelentkező magyar követeket nyersen elutasította. A békekötéskor megígért s azóta rendszeresen fizetett adó megtagadása a magyarok szemében egyértelmű volt a hadüzenettel és természetszerűen vonta maga után Szászország megtámadását. A magyar sereg ezúttal is Csehországon és a dalaminciek földjén hatolt szász területre. A jó szlávok – bár korábban szívesen vettek részt a magyarok oldalán a harcban s különösen a zsákmányolásban – Henrik felkészültségén felbuzdulva elutasították a magyarok segélykérését s még ki is gúnyolták őket. A magyar sereg – későbbi német és francia írók a szokott túlzással százezerre teszik számát – két részre oszolva akarta Thüringiát és Szászországot bekeríteni. De a nyugatra tartó sereget a fegyverre kapott szászok és thüringiek Sondershausen vidékén szétverték, véres kíméletlenséggel pusztítva el a menekülőket. A másik sereg Thüringia keleti részén harcolt és pusztított, mikor a király főseregével ellenük indult. Az összecsapás Merseburg közelében történt. Eredménye a támadók teljes veresége volt. A lovasharcra tökéletesen kiképzett szász sereg erőteljes támadásától és új harcmodorától meglepett magyarok rövid küzdelem után megfutamodtak. Táboruk minden zsákmánnyal és fogollyal ellenség kezére került. Életüket is csak gyors futással tudták menteni. A merseburgi vagy riadei vereség korántsem volt oly véres és megsemmisítő, mint a halottak tízezreiről beszélő kései német mondák hirdették, mégis fordulatot jelentett a magyar-német érintkezés törétnetében. Henrik diadala – mint egykor bajor Arnulfé – reményt és bizakodást öntött a németek szívébe s a nép nehéz adótehertől s addig ellenállhatatlannak vélt támadások rémétől szabadulva, legendás hősként ünnepelte a győzhetetlen ellenség felett diadalmaskodó királyát. A magyarok – addigi adófizetőikben magukkal harckészség és vitézség tekintetében egyenrangú ellenfélre találva – súlyos morális vereséget szenvedtek. Henrik győzelme megcáfolta a nyugati népek tehetetlenségét s a maguk fegyvereinek és harcmodorának győzhetetlenségét hirdető évtizedes tapasztalataikat.

A vereség erkölcsi hatása alatt a magyarok Henrik életében kísérletet sem tettek a fegyvereiken esett csorba kiköszörülésére. 934-ben néhány száz magyar lovas – valamelyik keleti törzs vállalkozó vitézeinek csapata – a Balkánon portyázó besenyőkhöz szegődött s a hatalomban hanyatló Bolgárián keresztül Konstantinápolyig hatolt, honnét a foglyokért kapott váltságdíjjal gazdagodva tért haza. A következő évben Burgundiában tűnt fel egy csapatuk, mely Franciaországba is behatolt. Ez a csapat valószínűleg Felső-Itálián át vette útját s – úgy látszik – Arnulffal egyetértésben működött, aki ezidőben a veronai őrgrófságot támadta. 937-ben ismét nagyszabású hadivállalkozáshoz fogtak, mely méreteiben minden eddigi hadjáratukat felülmúlta. Okot a nyugati országokban bekövetkezett trónváltozások s a nyomukban kelt politikai zavarok szolgáltattak.

*

A német királyi széket 936 nyarán I. Henrik huszonhároméves fia, I. Ottó (936–973) – a német-római császárság megalapítója – foglalta el. Ugyanekkor került a francia trónra az ifjú IV. Tengerentúli Lajos (936–954). Ottó király felavatása után húnyt el a magyarok szövetségese, Arnulf bajor herceg, méltóságát Eberhard fiára (937–938) hagyva s néhány hónappal később régi ellenségük, II. Rudolf burgundi király is sírba szállt.

A trónváltozás mindenütt zavarokra vezetett. Lajos és Ottó erős kézzel ragadván kezükbe országuk kormányának rúdját, hamarosan szembekerültek hatalmukra féltékeny alattvalóikkal. A nyugati birodalomban francia Hugó – később Ottó sógora – és vermandoisi Heribert vezetése alatt indult küzdelembe az elégületlenek tábora. Németországban a hatalmasabb urak közül csak Hermann sváb herceg maradt hű királyához. Szászországban Ottó testvérei, Thankmár gróf és a nagyravágyó Henrik, Lotharingiában sógora, Giselbert herceg, a frank tartományban apja öreg híve, Eberhard herceg állt a lázadók élére s hozzájuk csatlakozott a másik Eberhard, Bajorország új hercege is. I. Boleszláv cseh herceg a jó alkalmat felhasználva, teljesen elszakadt a birodalomtól. Burgundiára Hugó olasz király vetett szemet és arab segítséggel igyekezett a német támadásnak elejét venni.

A belviszályok javában dúltak, mikor a magyarok – nyilván Eberhard bajor herceg hívására – a bajor tartományon békésen átvonultak és Svábországot, Frankóniát végigpusztítva, Szászországra támadtak. Ottó király sikerrel szállt szembe velük s útjukat állva, az egész sereget nyugat felé, Lotharingiába és a Nyugati-Frankbirodalomba űzte. Metz környékén és az argonnei erdőn át Rheimsig hatoltak s az érsekség birtokait teljesen feldúlták. Itt dolgukat végezve, Champagne és Berry tartományokat pusztítják és fosztogatják. Orleans vidékén vereséget szenvedve, keletnek, majd délnek fordulnak s egész Burgundiát végigpusztítják. Burgundia ezidőben német befolyás alatt állt, mert a gyermek Konrád király a trónkövetelőként fellépő Hugó itáliai királlyal szemben Ottóhoz fordult védelemért. Hugó ezért örömmel vette hírét a magyarok burgundiai látogatásának s velük – mint az arabokkal is – szívesen szövetkezett Burgundia és az előle menekülőket udvarába fogadó Ottó király ellen. Az Itálián át hazatérő sereget szívesen fogadta és Lombardián, Tuscián át Róma vidékére, majd Dél-Itáliába küldte, hol a szilaj lovasok nagy pusztításokat okoztak, de visszatérőben a ehgyilakók cselvetéseinek estek áldozatul.

A felkelés még nem ért véget, de Eberhard bajor herceg küzdelme már a végét járta, mikor a magyarok 938-ban újra megjelentek a tavaly meghiusúlt támadást megismétlendő. Csapataik most kelet felől hatoltak Szászországba s egészen Westfáliáig dúltak és pusztítottak. De szerencséjük Ottóval szemben végleg elhagyta őket. Egyik seregüket Steterburgnál mészárolták le, másikat mocsarak közé csalták s ott pusztították el, vezérét is elfogták. A többiek sem sok eredményt értek el az erősségekbe húzódó s onnét hirtelen rájuk csapó szászok közt. Bár nagyobb haderővel nem kerültek szembe, eredmény nélkül tértek haza s ezidő óta tizenöt esztendeig nem tették lábukat német földre. 943-ban – úgy látszik – megkísérelték a támadást, de Bertold bajor herceg a Traun-folyó mellett mindjárt a határon szétverte seregüket.

Itáliában ez időszakban is találkozunk néhányszor magyarokkal. 942-ben Hugó király tartományait megkímélve, Róma környékén pusztítottak s ott József sabinai hercegtől vereséget szenvedtek. Egy évvel utóbb Hugó zsoldján a provencei és spanyolországi arabok ellen indultak, de a tikkasztó pusztaságon – la Cran vidékén vagy az arragoniai síkon? – kedvüket vesztve, hazatértek. Négy évvel később Árpádházi Taksony vezetett egy nagyobb sereget Itáliába, valószínűleg az adó elmaradása miatt. Hugó ugyanis húszévi uralkodás után elbukott. Az uralomban Lothár fia követte, ki a német támogatással hazatért Berengár ivreai őrgrófnak – anyja révén I. Berengár unokájának – volt kénytelen a hatalmat átengedni. II. Berengár sietve békét vásárolt a magyaroktól és saját országán szabad útat engedve, Dél-Itáliát szolgáltatta ki pusztításaiknak.

Ez időszakra esnek az első balkáni hadjáratok. A bolgár hatalomnak Simeon gyenge utóda alatt bekövetkezett hanyatlását kihasználva, a magyarok 934-ben besenyő szövetségben, majd 938-ban és 943-ban egyedül törtek Péter cár (927–969) Bolgáriájába s onnét a Keletrómai birodalom területére, egészen Attikáig és Konstantinápolyig hatolva. Theofanész patriciusnak ajándékokkal és adókötelezettség vállalásával sikerült őket minden alkalommal békekötésre bírni. Az öt-öt évre kötött békét a magyarok híven megtartották s amikor a bolgár szövetséget ápoló Lekapenosz Romanosz (920–945) társcsászár trónvesztése után Árpád császári szövetségesének fia – VII. Biborbanszületett Konstantinosz (912–959) – vette át az uralmat, vele 948-ban szorosabb barátságot kötöttek. Árpád dédunokája, Tormás és Bulcsu horka voltak a magyarok követei a tudós császár udvarában s a követjárás eredménye tízévi béke lett.

A magyarok közeledése a Keletrómai birodalomhoz és németországi hadjárataik elmaradása a német viszonyok rájuk kedvezőtlen alakulásával s a belső politikai helyzet változásával függ össze.

Ottó király uralkodása első éveiben vaskézzel, törhetetlen akarattal fogott a rend helyreállításához, s rövid idő alatt sikerült királyi hatalmát teljesen megszilárdítania. Eberhard bajor herceget még 938-ban végleg leverte és száműzte. A vitéz Arnulf békétlen fia ezidő óta eltűnik honfitársainak szeme elől. Lehet, hogy – apjához hasonlóan – a magyarokhoz menekült s talán ő közvetítette 953-ban az újra lázadozó német urak és a magyar vezérek érintkezését. Tartományát és méltóságát Ottó – Arnulf többi fiainak mellőzésével – nagybátyjuknak, Bertold karinthiai őrgrófnak adományozta. Az ifjabb Arnulf – Eberhard öccse – a palotagrófsággal, vagyis a bajor hercegi javakból újra kihasított királyi uradalom kormányzatával volt kénytelen megelégedni. Bertold herceg (938–947) feltétlen híve volt Ottó királynak, de a magyarokkal sem állt rossz lábon. Egyízben került csak velük összeütközésbe, amikor 943-ban diadalt aratott a bajor határon portyázó csapatuk fölött. Eberhardhoz hasonlóan a többi lázadók is elvették büntetésüket. A franciákhoz pártoló, hűtlen lotharingiai Giselbert tartományát a frank eredetű Vörös Konrád kapta hercegi címmel. Frankóniát a király az öreg Eberhard herceg halála után Szászországhoz és Thüringiához hasonlóan a korona közvetlen hatósága alá rendelte. A szász végek kormányzatát hűséges híveire, Billung Hermann és Gero őrgrófokra bízta. Öt évvel trónralépte után, 941-ben az összes tartományok neki hódoltak s a következő években még szorosabb kapcsolattal fűzte azokat magához. Bertold halála után a bajor hercegi méltóságra hűségére tért öccsét, Henrik herceget (947–955) emelte, ki már előbb Arnulf herceg Judit leányát vette nőül. Ludolf fiát 949-ben hűséges hívének, Hermann sváb hercegnek leányával házasította össze s apósa halála után sváb herceggé nevezte ki. Liudgard leányát Lotharingia új hercegéhez, a Vörös Konrádhoz adta nőül. A hat német hercegség közül ilyképen hármat Ottó közvetlen hatósága alatt álló grófok, hármat családjának tagjai – mint hercegek – kormányoztak. Tizennégyévi küzdelem után Ottó 950-ben hódolásra kényszerítette birodalma hűtlen vazallusát, Boleszláv cseh herceget is; Gero őrgróf az Elba- és Odera-vidéki szlávokat hódoltatta, Henrik bajor herceg pedig a magyarok megfékezését vette tervbe.

Németország belső konszolidációjával, a királyi hatalom győzelmes előretörésével egyidőben a magyar törzsszövetség kebelében is mélyreható változások következtek be. Árpádnak öt fia és öt férfikort ért unokája volt. Nevüket fenntartották a királyi ház veszprémi, solti és tolnai birtokán első szálláshelyük emlékét őrző Tarhos, Tevel, Tormás, Üllő, Jutas, Fajsz, Tas, Solt, Taksony falvak és fenntartotta Konstantinosz császár, aki vendégbarátja – Árpádházi Tormás – elbeszélése alapján írt a magyar fejedelmi családról. Nélküle nem sokat tudnánk Árpád ivadékairól, mert a magyar hagyományból legtöbbjüknek még az emléke is kiveszett. A későbbi magyar históriaírók a fejedelmek közül is csak Soltot és Taksonyt – a keresztény királyok egyenesági őseit – ismerik. A többi családtagok közül kettőnek neve bukkan fel Anonymusnál, de családi hovátartozásukról már a Névtelen Jegyző sem tudott. Tas a Zoárd-nembeli Lél apjaként, Hülek – kit talán szabad Jelech-hel azonosítanunk – Árpád nagybátyjaként szerepel.

Árpád; Levente; Tarhos, Tevel, Tormás; Üllő (Jelech), Ecsellő; Jutas, Fájsz, Taas; Solt, Taksony, Géza, Mihály

A tudós bizánci császártól tudjuk, hogy 948-ban Árpád fiai már mind elhaltak; unokái közül is csak Fájsz, Tas és Taksony voltak életben. Tőle tudjuk azt is, hogy ez időben – tehát Solt után és Taksony előtt – Fájsz viselte a fejedelmi méltóságot. Lehetséges, hogy Solt előtt Árpád idősebb fiainak egyike is uralkodott, mert Solt, Fájsz és Taksony a magyaroknál szokásos senioratusi örökösödés rendje értelmében jutottak a fejedelmi székbe; az elsőszülöttség jogán Tarhos ivadékait – Tevelt és Tormást – illette volna meg a fejedelmi méltóság.

Míg az Árpád-ivadékok – köztük a császári barát bizonysága szerint fejedelmi méltóságot viselt Fájsz – emléke így elhalványult, sőt elveszett, a többi magyar törzsek X. századi hadnagyai – az északnyugati törzs élén álló Szoárd és Lél, a balatonmenti Bogát és Vér-Bulcsu, a Dráva vidékén honos Botond s a gyula méltóságot megszemélyesítő idősebb és ifjabb Gyula – legendás hősökké nőttek a nép emlékében. A nyugati forrásokban 920 táján feltűnő Szoárd és Bogát s a 950 táján szereplő Bulcsu, Lél és Gyula tettei a foglaló ősök emlékét is elhomályosították s a XIII. századi szájhagyomány már a honfoglalók közé sorolta őket. Kézai és a későbbi krónikák az Anonymusnál fenntartott eredetibb névsorban is szereplő Árpád, Kend és Szabolcs mellett Lélt, Bulcsut, Gyulát és Örsöt mondják foglaló hadnagyoknak.

A magyar törzsek elhelyezkedése az új hazában

A X. századi hadnagyok mondai értékelésében a hatalmi viszonyok változása, a fejedelmi hatalom korlátozásának ténye tükröződik vissza. A hadnagyok előtérbe nyomulása – a hazai hagyomány szerint – Solt fejedelem idejében, ennek kiskorúsága miatt következett be. Árpád fejedelem – Anonymus szerint – korlátlan ura és vezére hadseregének; hadnagyait és vitézeit maga jelölte és küldte ki hadivállalatokra s a fősereget ő maga vezette harcba. Solt tizenhároméves gyermek volt, mikor „országának főemberei valamennyien egyértelemmel és közakarattal egyeseket országbírákul (rectores regni) rendeltek a vezér alá, hogy ezek a szokás jogával mértéket tartva, csendesítsék a viszálykodók pereit és versengéseit. Másokat – még pedig Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsut, a vér emberét, valamint Kölpény fia Botondot – hadvezérekké (ductores exercitus) tettek a végre, hogy különböző országokat feldúljanak velük.” Az író hangsúlyozza, hogy a hadnagyok Solt engedelmével indultak harcaikra, de a „főemberek” választására való hivatkozásból kiderül, hogy eredeti hagyományunk a törzsfőknek a fejedelmi hatalom rovására történt előnyomulásáról tudott. Megerősítik ezt egykorú források is.

Bölcs Leó – Árpád szövetségese – még „egyeduralom” alatt állónak mondja a magyar népet. Leó fia, Konstantinosz – Árpád unokájának vendégbarátja – leveleit már „a magyarok hadnagyaihoz” s nem a fejedelemhez intézi, mert „a magyarok törzsei nem engedelmeskednek fejedelmüknek”, az Árpád nemzetségéből sorrend szerint uralkodó örökös fejedelemnek s a bírói méltóságot viselő gyulának és horkának, „de szövetségük van háborúra s amelyik részt megtámadják, azt teljes tanáccsal megsegítik.” A védelmi harcra tehát szövetségük volt a törzseknek, de támadó háborúra akaratuk ellen nem kényszeríthetők.

A „fejedelmeknek nem engedelmeskedő törzsek” hadnagyai, a „főemberek”, „országbírák” és „hadvezérek” akarata korlátokat szabott az etelközi és honfoglaláskori hadiállapot idején katonai autokratává nőtt fejedelem hatalmának. Árpád gyenge utódai, Solt, Fájsz, Taksony korában a hatalom a hadnagyok tanácsának, ezen belül az egyénileg legkiválóbb hadnagyoknak kezében volt. Közülük a X. század derekán a bírói méltóságot viselő gyula és horka – Anonymus „országbírái” – nyomultak előtérbe. „A magyarok első fejedelme – írja Konstantinosz császár – az Árpád nemzetségéből örökösödés rendje szerint uralkodó s van még két más fejedelmük, a gyula és karkhász, kik bírói tisztet viselnek. Tudni való, hogy a gyula és karkhász nem tulajdonnevek, hanem méltóságok s … a gyula föllebb való a karkhásznál.”

A horka méltóságát 949-ben Kál horka fia Bulcsu, a nyugati hadjáratok szomorú végű hőse viselte, kit a magyarok kemény és véres harcaiért Vér-Bulcsunak neveztek. Törzstartománya a Balaton vidékén – a későbbi Vas, Zala és nyugati Somogy területén – volt, hol a XIII–XIV. században a Vér-Bulcsu-nemzetség élt s e család emlékét az egykori szállástelepek helyén álló Kál, Bogát, Bulcsu falvak őrzik.

Bulcsu nevét nyugaton 954-ben említik először, pedig szereplése sokkal korábbi keletű. A 937 és 954. évi csekély eltéréssel azonos útvonalon és stratégiával lebonyolított attilai méretű hadjáratok ugyanazon vezér irányítására vallanak. Alig lehet kétségünk affelől, hogy az Eberhard bajor herceggel szövetségben Ottó ellen indított 937 és 938. évi hadjáratok vezére már Bulcsu volt. Ugyanő irányította a mindkét esetben ötéves békével végződő 938 és 943. évi bizánci hadi vállalatokat.

A XI. századi Szkülitzész nyomán Kedrenosz írja, hogy „a magyarok mindaddig nem szűntek meg a birodalomba ütni és pusztítani, míg fővezérük Bulcsu Konstantinápolyba nem jött, tettetve, hogy a keresztény hitet felveszi s ott Konstantinosz császár által fogadtatván megkeresztelkedett és patriciusi ranggal megtiszteltetvén, sok kinccsel tért vissza hazájába, de később istennel kötött szerződését megszegve, gyakorta beütött népével a római birodalomba; mikor pedig ugyanezt megkísérlette a frankok ellen is, fogságba került s Ottó frank király által karóba huzatott.”

A bizánci területre vezetett hadjáratok kronológiája mindenesetre téves. A kései író Bulcsu 948 előtti hadjáratait téveszti össze a 959 és 970 közt – az ő halála után – indított hadjáratokkal. 948 és 958 közt a magyarok békében éltek a császárral. Bulcsu látogatását és megkeresztelkedését a második békeciklus lejáratának évére, vagyis 948-ra kell tennünk, mert maga a császár 949-ben már „vendégbarátjának” mondja őt. „Nemrég ment el – írja – Tevel fia Tormás, aki Bulcsuval, Magyarország harmadik fejedelmével és karkhászával együtt vendégbarátunk.”

Bulcsu befolyása ezidőben már tetőfokára emelkedett, hatalma szinte korlátlan katonai hatalommá nőtt. Solt, Fájsz és Taksony – úgy látszik – teljesen befolyása alá kerültek. Erre vall a hazai hagyomány elbeszélése Bulcsu és társai vezéri szerepléséről Solt idejében, a nyugati hadjáratokban vitt vezető szerepe és konstantinápolyi szereplése. A dunántúli törzsek hadnagyaival, Léllel, Botonddal együtt való szereplése saját törzse keretein túlhaladó hatalmát bizonyítja. Árpádházi Tormás konstantinápolyi látogatása és a császárral kötött barátsága mindenesetre Bulcsu műve volt, aki mint hadvezér előbb adófizetésre kényszerítette a császárt, majd Bizáncban megkeresztelkedve, római patriciusi rangot nyert. Hogy Bulcsu, kinek csapatai közt pár évvel később, 945-ben Gembloux vidékén szent Wikbert is sikerrel térített, csak színleg tért volna keresztény hitre, a XI. századi Szkülitzész indokolatlan feltevése, amire saját téves kronológiája csábította. Megtérésének gyümölcsei egész más okból maradtak el. 950 óta a nyugati törzsek erejét a bajor szomszéd ellen vívott kemény küzdelem kötötte le.

A honfoglalás óta eltelt félszázad alatt a magyarok lovai sokszor tapodták Németország földjét s – bár egyszer-másszor vereséget szenvedtek – új hazájukban ellenségnek hírét sem látták. Mióta Luitpold őrgróf támadó kísérelte 907-ben véres kudarcba fulladt, a bajorok óvakodtak a támadás kockázatát vállalni. Arnulf és Eberhard – előbbinek magyarországi számüzetése óta – barátságot tartottak magyar szomszédaikkal s ezek segítségét nem egyszer igénybe vették függetlenségük védelmében királyaikkal vívott küzdelmeik idején. Bertold herceg egyízben bátran szembeszállt a határokat nyugtalanító magyar csapattal, de egyébként családja tradicióihoz híven, óvatosan kerülte az összeütközést. Henrik herceggel a barátságos Luitpold-ház örökébe a magyar elleni harcot szent kötelességének ismerő szász hercegi ház lépett. A Karolingok hagyományait erős központi hatalmát és expanziv törekvéseit felelevenítő szász dinasztia tagjai – I. Henrik, Nagy Ottó és Henrik herceg – engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettek az Ostmarkot és Pannóniát, Nagy Károly keleti tartományait elragadó s a belső konszolidációt akadályozó magyarokkal szemben. Henrik új méltóságát elfoglalva, szakított felesége családjának óvatos politikájával s mikor a magyarok 949-ben – hat év előtti támadásukat megismételve – hirtelen rajtaütéssel megverik határvédő csapatait, támadó hadjáratra határozza magát. A magyarokat uraló régi Ostmarkon keresztül 950-ben magyar földre tör s a Rába-menti szállásokig hatolva, sok zsákmánnyal, fogollyal tért haza. Németországban Nagy Károly avar háborújához hasonlították a német seregek első magyar földön vívott győzelmes harcát s a merész ellenség leigázásáról, Pannónia visszavételéről ábrándoztak. Az öröm korai volt. Alig egy évvel később – talán az Ottó hadaitól szorongatott II. Berengár hívására vagy a kedvező alkalmat kihasználva – Itáliába, onnét francia földre tör egy magyar sereg s csak ősszel, Aquitania kifosztása után tér haza. Az idők járása mégis megnehezedett. Bulcsunak és a 950. évi támadáskor sokat szenvedett dunamenti törzs élén álló Lélnek minden erejükkel a nyugati határ védelméről kellett gondoskodniok, mikor közbejött Ottó itáliai hadjárata.

Ottó király 951-ben – Henrik bajor, Ludolf sváb és Konrád lotharingiai hercegek kíséretében – nagy sereggel indult Itáliába. A háborúra az okot II. Berengár szolgáltatta, ki megfeledkezve Ottó támogatásáról és neki tett hűségesküjéről, önhatalmúlag Itália királyává koronáztatta magát és Lothár király özvegyét börtönre vetette. Burgundi Adelhaid – II. Rudolfnak, Itália egykori királyának s a magyarok régi ellenségének leánya – közeli rokona és barátja volt a német királyi háznak. Anyja féltestvére volt Ludolf feleségének, öccse – Konrád burgundi király – védence és szövetségese Ottónak, ki megözvegyülve Adelhaid kezére vágyott. A hadjárat teljes sikerrel járt. Ottó Páviában, Berengár fővárosában töltötte a telet s Itália királyának címét felvéve, egybekelt a szép özveggyel. II. Berengár 952-ben az augsburgi zsinaton kénytelen volt hűségesküjét megújítva Ottót hűbérurának elismerni s a veronai és aquilejai őrgrófságokat – az egykori friauli grófságot – Henrik hercegnek átengedni, ki azokat Bajorországhoz csatolta.

A hadjárat eredménye lesujtó volt a magyarokra, mert a nyugati határral szomszédos vidék a Dunától le egészen a Száváig, harcias és engesztelhetetlen ellenségük kormányzata alá került. Nem volt kétséges, hogy Henrik rövidesen újra megtámadja a gyűlölt szomszédot s igyekezni fog a Karoling-hagyományokat felelevenítő bátyjának Nagy Károly pannóniai tartományát visszaszerezni. A támadás mégsem következett be, mert a királyi családban kitört viszály s a bajor grófok lázadása útját állotta.

Ludolf sváb herceg már a háború elején összekoccant apjával és Henrik herceggel. Elégedetlenségét növelte apja újabb házassága s még inkább a királyi pár bizalmába férkőző Henrik herceg hatalmának Felső-Itáliára való kiterjesztése. Mikor Adelhaid királyné első fia – a gyermekkorban elhúnyt Henrik – megszületett, saját öröklési jogát is veszélyeztetve látván, nyíltan szembefordult apjával. Vele együtt fordult el a királytól veje, Konrád lotharingiai herceg. Ezt mélyen sértette, hogy Ottó a felsőitáliai tartományokat az ő haragosának, Henrik hercegnek adományozta, noha azok megszerzésében – II. Berengár hódolását előkészítve – neki volt oroszlánrésze. A két sógor elégedetlensége 953-ban nyílt lázadásban tört ki. A Henrik kormányzatával elégedetlen bajorok s különösen a hercegi méltóságra igényt tartó Luitpoldház tagjai – élükön Arnulf palotagróffal és testvérével Hermannal, Bertold herceg özvegyével és unokafivérükkel, Herolt salzburgi érsekkel – örömmel ragadták meg az alkalmat a gyűlölt szász uralom lerázására. Bajorország, Svábország, Lotharingia nagyjai néhány püspök és gróf kivételével a lázadók mellé álltak s a király, bár két testvére – Henrik és a hűtlen Konrád helyére Lotharingia hercegévé kinevezett Brunó kölni érsek – teljes erővel támogatta, a sikertelen bajorországi hadjárat után kénytelen volt Szászországba visszavonulni. 954-ben a lázadó hercegek Arnulf útján a magyarokkal is szövetségre léptek. Bulcsu és Lél hatalmas sereggel jöttek barátaik segítségére s Bulcsunak még egyszer alkalma nyílt hadvezéri tehetségeinek ragyogtatására. Csapataival a tizenhét év előtt megjárt úton újra bejárta fél-Európát. Bajor és sváb földön átvonulva a frank hercegségbe tört s onnét a Rajnán Lotharingiába kelt át. Wormsban Konrád herceg jött a magyarok fogadására és gazdagon megajándékozva, maga kalauzolta őket észak felé ellenségei birtokára. Köln és Maastricht vidékén Bruno kölni érsek s a királyhű egyházfejedelmek és kolostorok javait pusztítják, majd Brabantba törtek és Lobbeson át Cambrayig hatoltak, hol a várvédők kirohanása alkalmával elesett öccsét megbosszulandó Bulcsu tüzes nyílakkal akarta a várost felgyujtani. A sikertelen ostrom után, zsákmánnyal gazdagon megrakodva délkeletnek fordultak s Észak-Franciaországon – Laon, Rheims, Châlons vidékén – át Burgundiába, majd a 937. évi úton Itáliába törtek s Henrik herceg új tartományán végigszáguldva tértek haza.

Bulcsunak Attila hadiműveleteire emlékeztető hadjárata zsákmányban, fogolyban, dicsőségben meghozta a maga gyümölcsét, de a német szövetségesekre nem hozott szerencsét. A bizánci császár vendégbarátjának és patriciusának, a bajor, sváb és lotharingiai hercegek diadalmas szövetségesének félelmes nevét az Atlanti-Óceánig, Pyreneusokig és a Földközi-tengerig egész Európa megismerte, de pusztító győzelmei szövetségesei ellen fordították addigi híveiket. A legyőzöttnek vélt félelmes ellenség feltámadása és hirtelen megjelenése rémületbe ejtette a birodalom népét s igen sokan haraggal és megvetéssel fordultak el a pogány ellenséggel cimboráló hercegektől. A hadiszerencse Ottó mellé szegődött. Konrád visszatért a király hűségére, Arnulf Regensburg alatt elesett s mielőtt mindent elvesztett volna, maga Ludolf herceg is meghódolt. A király megbocsátott mezitláb és sírva elébejáruló fiának, de a sváb hercegséget a 926-ban elesett Burkhard hasonlónevű rokonának adományozta, aki később Henrik herceg leányát vette nőül. Az év végére egész Németország Ottót uralta, csak bajor földön állt a harc. Az idegen uralom ellen lázongó bajorok nem tudtak belenyugodni a vereségbe. Hónapokba került, míg Ottó és Henrik a keményen ellentálló Regensburgot bevehették.

Győzelme a magyarokat is gondolkodóba ejtette, kik az év tavaszán az akkor még harcbanálló bajor elégedetlenek kérésére és biztatására támadásra készültek. Nyár elejére a megelőző évi hadjárat győzelmes vezéreinek, Bulcsunak és Lélnek vezetése alatt rengeteg had gyűlt össze a nyugati határon. A német kortársak szokásos túlzással százezer emberről beszéltek. Egy évvel korábban ez a hadsereg döntőleg szólhatott volna bele a német fejedelmek küzdelmébe. Most – a hercegek bukása és Bajorország leveretése után – jobbnak látszott kedvező béke kötésére törekedni. Ezért június végén követeket küldtek Ottóhoz s tőle a „régi” barátságra hivatkozva békét kérnek. Nyilván Henrik korára céloztak, mikor a német király kilenc éven át adófizetője volt a magyaroknak. De Ottó nem volt kapható ily lealázó feltétel elfogadására; békehajlandóságát csak némi – a kortársak szerint is csekély – ajándékkal jelezte. A belviszályok miatt kimerült birodalom gyengeségében és saját erejükben bízó magyarok erre – eredeti szándékukhoz visszatérve – harcra határozták magukat. Henrik herceg alig egy hónappal később jelenti, hogy Bulcsu és Lél magyarjai Bajorországba törtek.

A bajor urak – ha a vagyonvesztéstől, száműzetéstől s a megvakított Herolt érsek sorsától irtózva, nyiltan nem is mertek melléjük állani – titkon örültek, hogy a régi szövetségesek eljöttek bosszút állni a győzelem után kíméletlenül zsarnokoskodó Henriken és koronás fivérén. A magyar seregek valósággal elárasztották Bajor- és Svábország dunajobbparti részeit, mialatt a súlyos beteg Henrik herceg seregeit a királyhoz küldve, Regensburgba zárkózott s itt várta a felszabadító hadakat. Ottó a betörés hírét véve, tüstént összegyüjti hadait s a cseh segítőcsapatokkal – mintegy ezer emberrel – erősbödve indul délnyugati irányba, hogy a magyaroknak még sváb földön útját állhassa. Útközben frank földön csatlakoztak seregéhez a megtért Vörös Konrád vezérlete alatt hadbaszálló frankok és a beteg Henrik délről elébe siető csapatai. Svábország határán Burkhard herceg várta vitézeivel. A nyolc seregre tagolt királyi hadsereg – mintegy tíz-tizenkétezer ember, felerészben bajor és sváb harcos – a Duna balpartján délnek kanyarodva, Ulmnál kelt át a folyón. Közeledésük hírét a magyar vezéreknek Bertold gróf, a 954-ben elesett Arnulf Pfalzgraf fia vitte meg, aki egy magyar csapattal Ulm közelében portyázott. A magyar fősereg két napja Augsburgot ostromolta, Ulrik püspök bátor védőseregével víván kemény harcokat, de Bertold híradására augusztus 9-én az ostromot megszakították s a nyugat felől közeledő ellenség elé siettek.

A két sereg másnap Augsburgtól mintegy félnapi járóföldre, a Lech-folyó balpartján elterülő ligetes, fás, cserjés mezőségen találkozott. Bulcsu és Lél katonái vitézül verekedtek. A magyarok – rendes szokásuk szerint – csellel kezdve a harcot, hátba támadták a német sereget s három ezredet, a málhát védő cseheket s a svábokat szétszórva, számos foglyot és zsákmányt ejtettek. De diadaluk hamar vereségre fordult. Konrád frank vitézei élén hirtelen támadással visszaveri őket, a foglyokat kiszabadítja, majd Ottó segítségére siet, ki négy ezredével – szászokkal és bajorokkal – ekkor kezd elébe nyomulni a közeledő magyar seregnek. A harc hamar eldőlt. A német lovasság élén a királlyal zárt sorokban rontott a magyarokra s ezek a kemény és véres kézi tusában alulmaradtak, visszavonulásra, gyors menekülésre kényszerültek. A Lechen átúsztatva és úszva, Augsburg alatt futottak kelet felé, nyomukban a győzelmes szászokkal, bajorokkal s a megvert ellenséget kíméletlenül üldöző csehekkel. A vereség híre megelőzte a menekülőket s a bajorok segítségükre siető morvákkal és csehekkel folyók partján, erdők szélén lesbeállva, kegyetlen dühvel gyilkoltak, pusztítottak soraikban. A fővezérek fogságba kerültek. Bulcsut bajorok, Lélt csehek ejtették tőrbe s egy harmadik társukkal együtt Regensburgba hurcolták, hol Henrik herceg a tőle megszokott kegyetlenséggel, halálos betegen is gyalázatos halált mért ellenfeleire, apósa egykori hű szhövetségeseinek vitéz ivadékaira. A keletrómai császár vendégbarátja és patriciusa, félvilágot rémületbe ejtő diadalmas harcok hőse, Bulcsu horka és társai akasztófán végezték életüket. Seregükből, a magyar szájhagyomány szerint csak heten, a krónika gyászmagyarjai látták viszont hazájukat, hol gyávaságukért, bajtársaik cserbenhagyásáért fülük, orruk és szabadságuk vesztésével bűnhödtek s a nagy vereségről szerzett dalokat kántálva, mint énekmondók járták be az országot. A császári „vendégbarát”, Bíborbanszületett Konstantinosz, külön követség útján kívánt szerencsét Ottó királynak a maga birodalmának tiszteletbeli patriciusán aratott diadalhoz.

Ottó és Henrik győzelme teljes volt, de örömüket megzavarta sok jeles vitézük halála. Maga Vörös Konrád is áldozatul esett volt szövetségesei nyílának; holttestét a magyarok kezéből kiszabadított cseh barátai fosztották ki, pőrére vetkőztetve megmentőjük hulláját. A magyar nép költői képzelete az ő halálához fűzte később Lél-kürtjének színes mondáját. Henrik herceg sem élte sokkal túl a győzelmet. Még ugyanabban az évben befejezte viszontagságos életét.

A lechmezei csatával végetértek a magyarok nyugati hadivállalatai. Mint egykor a besenyőkkel és Simeon bolgár cárral, úgy Ottóval szemben sem gondoltak bosszúra. A véres vereség után elkerülték Németországot. Mocsárral, erdővel, mesterséges gyepükkel védett, belső határaik mögé húzódva, némán tűrték a bajor telepesek lassú térfoglalását, fokozatos benyomulását az Enns-folyón innét eső régi Ostmark területére. Pedig erejüket és harckészségüket ez a vereség sem tudta teljesen felőrölni.

A keletrómai birodalom területén a következő évtizedben ismételten találkozunk magyar csapatokkal. Egyízben a Száva mentén Csaszláv szerb fejedelemmel keveredtek harcba s a csatában őt magát is megölték. II. Romanosz és Nikeforosz Fokasz (963–969) idejében hat vagy hét ízben jártak a birodalomban kisebb magyar seregek s a velük barátságra lépett Péter bolgár cár országán át akadálytalanul hatoltak Konstantinápoly vidékéig. Egy csapatuk még 970-ben is elkísérte Szvjatoszláv kievi fejedelmet Bizánc ellen indított hadjáratára, de ennek Arkadiopolisz alatt bekövetkezett kudarca után többé nem léptek bizánci területre sem. A bizánci harcok hőse a magyar hagyomány szerint a legendás Botond volt, kinek nemzetsége századok multán is az ország déli határán élt. Az ő hadivállalataival és Taksony fejedelem halálával ért véget a pogány magyarok támadó hadjáratainak kora. „Jegyezze meg mindenki – írja Anonymus –, hogy a magyar vitézek ezeket meg az egyéb ilyen háborúkat egészen Taksony vezér idejéig viselték.”

Az ország keleti részében már korábban megindult a békés szervezőmunka. Mialatt Bulcsu és Lél a nyugati országokban vívták világrengető harcaikat, a Tisza vidékén uralkodó gyula, miután Bizáncba keresztény hitre tért és Bulcsuhoz hasonlóan patriciusi rangot nyert, törzstartománya békés szervezéséhez látott. A harcot kerülte s a Bizánc ellen később vívott küzdelembe sem avatkozott. Szervezőmunkája eredményeként fia vagy unokája, az utolsó gyula, ki Szent István nagybátyja volt és a gyula területén uralkodó Ajtony független fejedelmekként lépnek fel és egyenrangú ellenfélként szállnak szembe a törzsi önkormányzatot támadó királlyal. Ajtony birodalma északon a Körösig, keleten az erdélyi sóbányákig terjedt. Hatalma alá tartozott a honfoglaló Óndnak a Körös-torkolatnál megszállt törzse s a Szamos-völgyön át Torda vidékéig hatoló Kende-törzs népe is. Itteni uralmuk emlékét őrizte meg a gyulát Tétény vezér unokájaként szerepeltető tiszai hagyomány. A gyuláknál – méginkább, mint a horkáknál – felismerhető a törzs határain túlterjedő tartományúri hatalom alapítására irányuló tudatos törekvés, amit az Árpád házából származó fejddelmek gyengesége idézett elő.

*

A honfoglalást sűrű egymásutánban követő pusztító harcok és meglepő támadások szuggesztív hatása alatt a nyugati keresztény népek jámbor krónikásai – háborús kortörténetírók rendes szokása szerint – borzalmas színekkel ecsetelik a győzhetetlennek vélt keleti lovasok háborús rémtetteit, a rablás, pusztítás és kegyetlenkedés vágyától irányított, ösztönös rablókalandokat látva évről-évre megismétlődő pusztító hadjárataikban. Két-háromszáz év multán a nemzeti mult dicsőségét hirdető magyar históriaírók vitézi kedvtelésben, a dicsőségszerzés vágyában keresik azok indítóokát. Az ősök – írja Anonymus – „mikor a győzelem övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton”. Németek és magyarok egyben mégis megegyeznek. Mindketten politikai jelentőség nélkül való, öncélú katonai vállalkozásokat látnak a „kalandozások”-ban. Az önmagáért való hadakozásnak ez az elmélete mély gyökeret vert a köztudatban s hatása alól még ma sem tudunk teljesen szabadulni. Pedig a X. századi magyarok szövetségkötéseiben és hadjárataiban lehetetlen fel nem ismernünk a maguk határainak és békéjének biztosítására, hatalmi állásuk megszilárdítására, katonailag és gazdaságilag egyaránt értékes szövetségek létesítésére irányuló tudatos törekvést.

A honfoglaló magyarok bizonnyal nagy kedvüket lelték a hadakozásban, dicsőség- és zsákmányszerzésben, sőt az ellenséges föld és nép kíméletlen pusztításában is. Zsákmányért, zsoldért, barátságért szívesen szálltak harcba s ha valaki kihívta haragjukat, kíméletlenül támadtak népére, tartományára. Harci kedvük a 892. évi morva hadjáratot követő kétévtizedes folytonos hadakozásban csak növekedett. A nyugati országokban szerzett sok becses zsákmány – arany-ezüst, kincs, drágaság, állat és fogoly – s a nyugati népek nehézkes hadseregének tehetetlensége, a komoly ellenállás hiánya is csábította őket a harcok folytatására. Harci kedv és harckészség tekintetében semmiesetre sem maradtak a németek, franciák és olaszok mögött, kik a frank-római császári hatalom romjain épp ezidőben ugyancsak kemény és kíméletlenül pusztító harcokat vívtak, nem ugyan idegenekkel, hanem saját hazájukban maguk fajtájabeliekkel, hercegek, grófok és főpapok egymással és valamennyien királyukkal. Mint ezek végeszakadatlan vérbosszú-harcaiban, birtokért, hatalomért vívott véres küzdelmeiben, a magyar kalandozásokban is fontos szempont és indítóok volt a zsákmányszerzés, vagyongyarapítás vágya, amivel együtt a véres harcokban természetszerűen ébredtek el az oktatlan pusztítás, rombolás, gyujtogatás, kegyetlenkedés féktelen ösztönei. Mégis tévedés volna akár a frank birodalom nagyjai közt folyó belső harcok, akár a magyar kalandozások legfőbb vagy éppen egyedüli okát és célját ezekben az alantas ösztönökben s a puszta kaland- és harcvágyban keresni.

A harci kedv sohasem feledtette a magyarokkal a politikai érdekeket és nem irtotta ki belőlük a békére való komoly hajlandóságot. Új hazájuk szomszédságában könnyen mozgó lovascsapataik számára kész zsákmányul kínálkoztak a honfoglalás harcaiban tönkrevert morvák, a politikai szervezkedés kezdetleges fokán álló csehek és szávamenti szerbek s a magyarok mégsem ezeket támadják. Inkább a veszedelmesebb nyugati szomszédok ellen fordultak, mert politikai érdek – a maguk hatalmának biztonsága – követelte, hogy a nemrég elfoglalt Pannónia birtokára igényt tartó hatalmas szomszéd erejét törjék meg. Mikor azután sikerült céljukat elérni, barátságra és szövetségre léptek a közeli szomszédságban legveszedelmesebb uralkodókkal. Az itáliai frank királyokkal 904 óta, a bajor hercegekkel 914 óta következetesen fenntartják a békés baráti viszonyt s nem rajtuk múlt, hogy a szász Ludolf házából származó hatalmas királyokra – Henrik és Ottóra – nem tudták barátságukat rákényszeríteni. E barátság és szvöetségkötések elejét vették a szomszédok hirtelen és meglepő támadásának, de nem gátolták őket harci kedvük kielégítésében, sőt inkább alkalmat nyujtottak a barátságos tartományokon túlfekvő s így ellentámadás veszélye nélkül felkereshető országok megtámadására. Mint egykor Attila a gótok s más hódolt és szövetséges germán népekre, úgy a magyarok is a bajor herceg és a felsőitáliai frank király szövetségére támaszkodva, ezek tartományain békésen átkelve tudtak az Atlanti-óceánig s a Pyreneusokig hatolni.

Szövetségesek nélkül, a maguk erejére támaszkodva nem szívesen szálltak hadba s bármennyire kedvüket lelték is a harcban, a hasznos békére mindig készen álltak. Hatalmasabb, győztes ellenféllel szemben – aminőnek 895-ben a besenyők és bolgárok, 913-ban Arnulf bajor herceg, 955-ben Nagy Ottó bizonyultak – még a bosszúról is szívesen lemondtak a béke kedvéért. De a legyőzött és gyenge szomszédokkal – a morvákkal, csehekkel, Berengárral, a száműzött Arnulffal, 955-ben a levert bajor urakkal – is szívesen kötöttek kedvező feltételek mellett békét, szövetséget és barátságot, persze a maguk javát mindig szem előtt tartva. A viszony köztük és a szövetséges fejedelmek közt ugyanaz volt, mint egykor Attila vagy Baján viszonya a császárokkal és más adófizető fejedelmekkel. A szövetség és béke fejében rendszerint ajándék vagy segély címe alatt fizetett évi adót élveztek, ami kárpótolta őket a hadjáratokban szerzett zsákmányért és foglyokért. Az adó fejében azután nemcsak kímélték, hanem segítették is a velük szövetségre lépett fejedelmeket. A szerződés lejárta vagy a szövetséges fejedelem halála után, mielőtt fegyvert fogtak, megkísérelték a békés kiegyezést. Arnulf császár halála után csak akkor indultak hadba a bajorok ellen, mikor ezek szövetségkérő követeiket kereken elutasították. Szász Henrikkel kötött békeszerződésük lejártakor csak az adó megtagadása után keltek harcra. Az itáliai trónváltozások alkalmával hadbaszállt seregeik is lemondtak az utódok – Hugó, majd II. Berengár – megtámadásáról, mikor azok a barátságot megújítva, adófizetésre kötelezték magukat.

A magyarok X. századi hadjárataiban és szövetségkötéseiben világosan felismerhető a politikai érdeken és politikai tudatosságon alapuló rendszer s ezért nagy hiba volna azokat öncélú harci kalandoknak vagy éppen rablóvállalkozásoknak minősíteni.

A honfoglalást követő tizenöt esztendő (898–913) harcai magával a foglalással függnek össze. A bajor, majd a szász, sváb és frank föld ellen évről-évre megismételt támadások az új haza határainak biztosítására, a Pannónia elfoglalása óta ellenséges indulatú nyugati szomszéd megtörésére szolgáló hadjáratok voltak. E küzdelemnek 913-ban Arnulf Inn-menti győzelme vetett véget. Eredménye az Enns-vonalnak határként való végleges megállapítása, a magyarok félelmes hírének megalapítása s a békekötést nemsokára nyomon követő bajor-magyar szövetség volt, nem szólva a németekkel harcbanálló szlávok – morvák, csehek, dalaminciek – barátságáról.

Az Inn-menti csatát követő korszakban (914–926) önálló vállalkozásokba nem bocsátkoztak. Csak nyugati szövetségeseik – Arnulf bajor herceg (915, 917, 919), I. Berengár (919, 921, 924) és Hugó (926) itáliai királyok, egyízben a csehek (924) – hívására szálltak harcba. Hadivállalataik csupán a szövetségükkel harcbanálló fejedelmek – Arnulf és a csehek esetében a német király, Berengár és Hugó esetében Burgundi Rudolf – országát s az ő híveik tartományát érintették. Az eredmény katonai hatalmuknak és politikai tekintélyüknek teljes elismertetése volt, ami a német és itáliai királyok s a bajor hercegek évi ajándék-, illetőleg adófizetésében jutott kifejezésre.

A következő évtized (927–936) a nyugalom korszaka. A magyarok – hatalmuk tetőfokára érve – megelégedtek a korábbi harcok eredményeként nyugati szomszédaiktól rendszeresen megkapott évi adóval, vagy – mint az adófizetők szépítgették – segéllyel, ajándékkal. Mint egykor Attila, Baján s a többi keleti fejedelmek, ők is gazdag jövedelmet húztak az adóból. Az egykorú krónikások szerint Henrik király szász tartományának népe szinte koldusbotra jutott a nehéz adóteher következtében. E biztos jövedelmet nem kockáztatták oktalan hadakozással s a békét – nem szólva egy magyar csapat balkáni kalandozásáról (934) – csak egyízben törték meg, mikor Henrik 933-ban az adófizetést megtagadva, kihívta támadásukat. A merseburgi vereséggel végződő hadjárat, melyet – régi szövetségeseiktől, a dalaminci szlávoktól is elhagyva – egyedül vívtak meg, igazolta az Inn-menti vereség óta követett, de most elbizakodottan megtagadott politikájukat, a külső szövetségre támaszkodó hadivállalkozások rendszerét.

A német király adójától megfosztva s ezáltal hatalmi poziciójukban megrendülve, a következő időszakban (937–955) is óvakodtak saját erejükre támaszkodva harcba bocsátkozni. Csupán Bertold, majd Henrik bajor hercegekkel kerültek néhányszor összeütközésbe (943, 948, 950), kik a barátság és adó megtagadásával kihívták haragjukat, de Bertold győzelme és Henrik herceg magyarországi hadjárata még jobban megerősítette őket óvatosságukban. E korszak a nyugati szövetségben vívott nagyobb koncepciójú hadjáratok kora. A királyi hatalom ellen lázadó német urak hívására két ízben avatkoztak a birodalom belső ügyeibe, négy hadjáratot (937, 938, 954, 955) vezetve Ottó király ellen. Négyszer keresték fel Itáliát is Hugó király (942, 943, 947), illetőleg II. Berengár (951) érdekében fogva fegyvert. Most azonban nem elégedtek meg a szövetségeseikkel harcban álló uralkodók tartományainak támadásával és pusztításával. A kínálkozó alkalmat jól kihasználva, átcsaptak a szomszédos országokba is merészívelésű hadmenetekben pusztítva végig Franciaországot, Közép- és Dél-Itáliát, sőt Spanyolország megtámadására is kísérletet téve. Az Attila, Baján s a többi török hódítók vakmerő hadjárataira emlékeztető, nagyszabású hadivállalatok s a Bizánctól két hadjárat (938, 943), majd békés követség (948) útján kierőszakolt szövetség hátterében egy kiváló tehetségű magyar hadvezér és politikus, a magyar hagyományban „vér emberének” nevezett Bulcsu horka alakja bontakozik ki. A lechmezei csatában bekövetkezett bukása és szégyenletes halála után e hadjáratoknak végeszakadt.

A következő korszakban (956–970) a magyarok nyugat felé védelmi állásba helyezkedtek, noha a harcias Henrik herceg halála (955) után határaik újabb megtámadásától nem kellett tartaniuk. Bulcsu merész és koncepciózus hadivállalatai után a bolgár, majd orosz szövetségben vívott bizánci harcok jelentéktelen csetepaténak tűnnek fel s ezek csillapodtával a maga határai közé szorított magyar népre elkövetkezett a belső konszolidációt és fejlődést előkészítő külső béke hosszú korszaka, melynek első képviselője a Bizáncban megtért gyula volt.

Az új hazában idegen népek közé kelt magyar nemzet fiai nyolc évtizeden át álltak harcban Európa népeivel. E csatákban a magyarok sok vért vesztettek, de megalapították tekintélyüket, lerakták későbbi hatalmi állásuk bázisát. Sok vért ontottak, még több bajt, pusztulást okoztak, de közvetve hasznot is hajtottak Európa kulturájának. A lovasharcra, várépítésre, a keleti ellenségek elleni védelemre a magyar huszárok tanították meg Nyugat-Európa keresztény népeit. Mint egykor a húnok és avarok hadviselése a bizáncit, úgy alakította át a magyar hadviselés a nyugati népek védelmi rendszerét és hadviselését, mely a következő századokban magán viseli a hún-török hadikultúra bélyegét. Sok ellenséget, de jó barátokat is szereztek. A keletrómai császárok – Leó és Konstantinosz – s az itáliai frank királyok barátságát az időleges politikai érdek sugalmazta s az érdekközösség bomlásával a barátság is szétfoszlott. A bajor hercegi házzal kötött szövetség azonban a magyar nemzet politikai és kulturális fejlődésére kiható, tartós barátsággá alakult.

Arnulf császár a szlávok ellen vívott harcában nyolc éven át (892–900), Luitpold őrgróf ivadékai – Arnulf herceg és három fia: Eberhard herceg, Hermann gróf, Arnulf palotagróf és ez utóbbi fia: Bertold gróf, Biletrud özvegy hercegné, Herolt salzburgi érsek – az idősebb Arnulf magyarországi száműzetése óta négy évtizeden át támaszkodtak a maguk hercegi hatalmának, partikuláris és dinasztikus érdekeinek védelmében magyar barátaikra. A bajor-magyar barátság fonalát szász Henrik herceg uralma (947–955) s a régi uralkodóháznak a lechmezei csata után bekövetkezett száműzetése erőszakosan szétszakította, de a magyargyűlölő Ludolf-házat és a magyarbarát bajor dinasztiát saját személyében egyesítő II. Henrik herceg újra összefonta. 973-ban bajor földről jöttek az első keresztény térítők Géza fejedelem udvarába s a század végén Henrik hitbuzgó leánya lesz feleségévé a magyarok első keresztény királyának.