AZ ARANYBULLA KORÁNAK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI MOZGALMAI.

A MAGYAR HATALOM EMELKEDÉSÉNEK ÉS A XIII. SZÁZADI MOZGALMAKNAK VILÁGTÖRTÉNETI HÁTTERE: A KÖZÉPKOR INTÉZMÉNYEINEK ÉS ESZMÉINEK ELHANYATLÁSA, A NEMZETEGYÉNISÉGEK KIALAKULÁSA ÉS MEGERŐSÖDÉSE, A LOVAGKULTÚRA, A HITEGYSÉG FELBOMLÁSÁNAK KEZDETEI, ÚJ GAZDASÁGI SZERVEZET, A KÖZÉP- ÉS ÚJKOR FEJLŐDÉSE A XIII. SZÁZADBAN. A XIII. SZÁZADI BELSŐ FEJLŐDÉS JELENSÉGEI. TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK: AZ EGYHÁZI HATALOM BEFOLYÁSÁNAK NÖVEKEDÉSE, A FŐPAPI REND KIALAKULÁSA, A VILÁGI BIRTOKOSRENDEK SZERVEZKEDÉSÉNEK ELSŐ NYOMAI, ALKOTMÁNYOS TÖREKVÉSEK, GAZDASÁGI ÁTALAKULÁS. IMRE ÉS II. ENDRE EGYÉNISÉGE, ENDRE TÖRTÉNETI FELELŐSSÉGÉNEK KÉRDÉSE. II. ENDRE REFORMJAI: ÖRÖKBIRTOKOK ADOMÁNYOZÁSA A HŰBÉRIES ÖRÖKLÉSI JOG MÓDOSÍTÁSÁVAL, A KISHŰBÉRES VITÉZEK SZÁMÁNAK GYARAPÍTÁSA, A HADVISELÉS TERHEINEK ÁTHÁRÍTÁSA A BIRTOKOS OSZTÁLYOKRA, A REGALITÁSON ALAPULÓ ÁLLAMHÁZTARTÁS ALAPVETÉSE, RENDKÍVÜLI ADÓ, A PÉNZÜGYIGAZGATÁS BÉRBEADÁSA ÉS DECENTRALIZÁCIÓJA. AZ ÚJ RENDSZER HIBÁI, VISSZAÉLÉSEK ÉS HATALMASKODÁSOK, IDEGEN URALOM, MERÁNI BERTOLD ÉRSEK SZEREPE A KORMÁNYZATBAN. JÁNOS ÉRSEK ÉS BENEDEK VAJDA ELLENZÉKI FELLÉPÉSE. BÁNK NÁDOR ÉS TÁRSAI FELKELÉSE A NÉMETEK ELLEN, GERTRUD KIRÁLYNŐ MEGÖLETÉSE. BÉLA MEGKORONÁZÁSA. BARC FIA MIKLÓS, KÁN-NEMBELI GYULA ÉS APOD FIA DÉNES KORMÁNYZATA. ÁLTALÁNOS ELÉGEDETLENSÉG. A PAPSÁG MOZGOLÓDÁSA ÉS KIVÁLTSÁGAINAK BIZTOSÍTÁSA. A KIRÁLYI SERVIENSEK FORRADALMI FELLÉPÉSE 1222 TAVASZÁN. AZ 1222. ÉVI ARANYBULLA: A SERVIENSEK NEMESI JOGAINAK ELISMERÉSE AZ ÖRÖKLÉSI JOG KIVÉTELÉVEL, ARRAGON EREDETŰ ALKOTMÁNYJOGI GARANCIÁK, IMRE KIRÁLY HÍVEINEK RÖVID KORMÁNYZATA. ELLENHATÁS A SZENT ISTVÁNNAPI TÖRVÉNYLÁTÓ GYŰLÉSEN. BÉLA IFJABB KIRÁLY FELLÉPÉSE, KÁN GYULA KOMPROMISSZUMOS KORMÁNYA. AZ ALSÓBB NÉPRÉTEGEK MOZGOLÓDÁSA. ENDRE ÉS BÉLA VISZÁLYA ÉS KIBÉKÜLÉSE. BÉLA SZLAVÓNIAI ÉS HORVÁTORSZÁGI URALMA, JELLEME, EGYÉNISÉGE ÉS KONZERVATIV TÖREKVÉSEI. ELVI ELENTÉT BÉLA ÉS APJA KÖZT. BÉLA ELSŐ KÍSÉRLETE A KIRÁLYI GAZDASÁGOK HELYREÁLLÍTÁSÁRA. AZ 1226. ÉVI OSZTOZÁS: BÉLA KIRÁLY ERDÉLYBEN, KÁLMÁN HALICSI KIRÁLY SZLAVÓNIÁBAN, ENDRE HERCEG HALICSBAN, KALOJÁN HERCEG MACSÓBAN, APOD FIA DÉNES NÁDORSÁGA. BÉLA ELLENZÉKI FELLÉPÉSE 1228-BAN. A NÁDOR BUKÁSA. BÉLA IFJABB KIRÁLY AZ ORSZÁGOS KORMÁNYZAT ÉLÉN, GERTRUD GYILKOSAINAK MEGBÜNTETÉSE ÉS AZ „ÖRÖKSÉGEK” VISSZAVÉTELE. BÉLA ELTÁVOLÍTÁSA ÉS DÉNES NÁDOR VISSZATÉRÉSE 1230-BAN. A PÉNZÜGYI KIZSÁKMÁNYOLÁS KULMINÁCIÓJA, AZ IZMAELITÁK ÉS ZSIDÓK ELHATALMASODÁSA, A KIRÁLY ÉS PAPSÁG ÖSSZEÜTKÖZÉSE. IX. GERGELY PÁPA, RÓBERT ESZTERGOMI ÉRSEK ÉS BÉLA IFJABB KIRÁLY FELLÉPÉSE. AZ ARANYBULLA 1231. ÉVI MÓDOSÍTÁSA, EGYHÁZI ÁTOK. JAKAB BÍBORNOK PÁPAI KÖVET MISSZIÓJA, AZ 1233. ÉVI BEREGI EGYEZSÉG. ENDRE ÉS TANÁCSOSAI KIKÖZÖSÍTÉSE, RÓBERT ÉRSEK BÉKÍTŐAKCIÓJA. TOMAJ-NEMBELI DÉNES NÁDORSÁGA. AZ EGYHÁZI ÁTOK FELOLDÁSA. ENDRE HALÁLA. IV. BÉLA TRÓNRALÉPTE, AZ ÖREG KIRÁLY TANÁCSOSAINAK BŰNHŐDÉSE. KONZERVATÍV ÚJÍTÁSOK. A VÁRURADALMAK REORGANIZÁLÁSA, A KIRÁLYI HATALOM ERŐSÍTÉSE.

A magyar nemzet európai életének három első százada kemény harcok és nehéz vívódások nyomán kelt nagy átalakulások korszaka volt. Pogány műveltség és keresztény kultúra, keleti és nyugati szokások, intézmények, elvek és eszmék százados küzdelméből és egymásrahatásából új műveltség sarjadt; összeolvadásuk új életformák kialakulására vezetett. Kelet félnomád, harcos magyarja nyugati eszmekörben, európai formák közt élő keresztény néppé alakult. A hitváltoztatással és a politikai szervezet átalakulásával megváltozott a nép erkölcse, megváltoztak szokásai, új alakot öltött a társadalom és gazdaság szervezete s a nagy belső átalakulást nyomon követte a nemzet külső tekintélyének gyarapodása, külpolitikai helyzetének megszilárdulása. Szent István királysága győzelmesen került ki Nyugat és Kelet császáraival megvívott nagy erőmérkőzéséből s nemsokára maga lépett fel nemrégen még a nemzet létét, királya szuverénitását fenyegető világhatalmak védelmezőjeként. III. Béla perdöntő erővel avatkozik császári pártfogoltja érdekében a sűlyedő, bomló keleti birodalom ügyeibe. Fia a császári trón elfoglalását is megkísérli. Dédunokája pedig – alig nyolc évtizeddel később – maga segíti hatalomra a magyar királyságot egykor rablánccal fenyegető nyugati császárok gyenge utódát, a régi császárság romjain majdan új világhatalmat építő Habsburgok ősét. A magyar nemzet háromszáz évvel honfoglalása, kétszáz évvel a keresztény közösségbe való bekapcsolódása után, mint a világpolitika komoly tényezője, Európa egyik vezető hatalmassága lépett át történeti életének új, fényesebb korszakába. Az új korszakot nagy külpolitikai aktivitás és expanzív terjeszkedés jellemzi s a belső viszonyokat gyökeresen átalakító társadalmi, gazdasági és belpolitikai mozgalmak vezetik be.

E mozgalmakért és a nyomukban járó bomlás előidézéséért történetírásunk – az egykorú ellenzék felfogását verifikálva – II. Endrére hárítja a felelősséget, de igaztalanul.

A XI–XII. századi belső átalakulás és hatalomgyarapodás szükségszerű következménye volt a honfoglaláskor elfoglalt új geográfiai helyzetnek, nyugati eszmék és intézmények befogadásának, a nemzet lelkében rejlő államalkotó erőnek, fejedelmei kormányzó és szervező tehetségének. A külpolitikai állás hirtelen emelkedését s a XIII. századi belpolitikai, gazdasági és társadalmi evolúciót viszont Európaszerte végbement korszakos átalakulások idézték elő.

A középkori államrendszer élén álló két császárság – Mánuel és VI. Henrik fenomenális világuralmi elgondolásai után – már a XIII. század elején összeomlott. A keleti birodalom 1204-ben végsőt vonaglott Dandolo Henrik és Montferrati Bonifác keresztes hadának támadó csapásai alatt. Jusztiniánusz öröksége francia bárók és fellázadt szláv alattvalók martalékává lett. Nyugaton II. Frigyes mégegyszer harcbaszállt a világuralomért, de küzdelme csak néhány évtizeddel késleltette Nagy Károly hatalmas koncepciójának elháríthatatlan bukását. Kortünet, hogy hatalmának alapja, küzdelmének erőforrása már nem a régi, középkori német királyi hatalom, hanem az újkori monarchiáknak mintaképül szolgáló sziciliai királysága volt. A két császársággal egyidőben bukott el a császári Róma keleti tartományain nagyranőtt harmadik nagy középkori világbirodalom utolsó tartománya is. Az egykor három világrészben uralkodó arab hatalom már a X. században megoszlott s a bagdadi kalifák viszálykodó örököseinek kezéből nemsokára a szeldsuk-törökök ragadták ki a hatalmat, útját készítve a XV. században európai nagyhatalommá nőtt oszmán-törökök kisázsiai uralmának. Spanyolországban tovább élt az arab hatalom, de a félsziget északi részén kialakult keresztény királyságok a cordobai kalifákat lépésről-lépésre szorítják vissza s 1248-ban Szent Ferdinánd kasztiliai király már a Sierra Nevada bércei mögé űzi az utolsó arab töredéket.

A bizánci császárság félszázaddal bukása után újraéledt, de csak névleg. Élete kétszázados lassú haldoklás, hatalma a réginek torzképe maradt. Frigyes német utódai még századok mulva is viselték a császári címet, egyikük-másikuk vélt hatalma érvényesítését is megkísérelte, de elődeik tekintélyét, hatalmát visszaszerezni sohasem tudták. A római császárok büszke hagyománya keleten és nyugaton egyaránt üres címekben, szertartásokban élt tovább; világuralmuk szép legendává, dicső emlékké, hagyománnyá sorvadt. Hatalmukkal, tekintélyükkel együtt bukott a középkor politikai vezérgondolata: a klasszikus Rómától örökölt világbirodalmi eszme s a nemzetegyéniségeket elhomályosító világpolgárság ideálja.

A két császárság sorsa betelt. Egyiket a pápaság buktatta meg kétszázados küzdelem után; másikuk a legnagyobb középkori pápa által harcbahívott keresztes had áldozatává lett. A pápaság diadalmaskodott vetélytársain, de győzelmében nem soká telhetett öröme. A római világbirodalmi eszme krisztusi alapra átültetett középkori hajtása, az egyházi világuralom a XII. század első felében kulminált. A pápaság hatalma tetőfokán állt. III. Ince és IX. Gergely valóban urai voltak a keresztény világnak, hűbérurai az összes katholikus fejedelmeknek. Döntő súllyal irányították nemzetek és királyok sorsát. A Szentszék védelmére, a Szentföld visszavívására, eretnekek kiirtására hadseregeket hívtak harcba; az Anyaszentegyház céljaira Európaszerte adóztattak; legfelsőbb bíróként ítélkeztek fejedelmek és alattvalóik viszályaiban, személyes ügyeiben, végső fórumként döntöttek nagyfontosságú politikai kérdésekben. Egy pillanatra – úgy látszott – megvalósul Szent Ágoston isteni birodalma, vérré és hússá válnak VII. Gergely ideáljai. De e nagy hatalom csak látszólagos volt, mert nélkülözte a katonai erő bázisát, a megsemmisített császári hatalom támogatását. A keresztény fejedelmek ideig-óráig meghajtották fejüket az Anyaszentegyház főpásztora előtt, tűrték beavatkozásait országuk ügyeibe, mert az egyházi világuralom eszméje megfelelt a kor theokratikus államjogi felfogásának. De mikor eminens érdekük, belpolitikai tekintélyük forgott kockán, minden aggodalmaskodás nélkül kijátszották; ügyes diplomáciai fogásokkal takarózva hiusították meg akarata teljesülését. A pápai világhatalom árnyékában szép lassan nagyranőttek, a régi császárokkal vetekedő hatalmakká fejlődtek a hűbéresül tartott keresztény királyok s mikor VIII. Bonifác érvényt akart szerezni akaratának, a pápai világhatalom is elbukott. Alig félszázaddal az utolsó igazi császár, II. Frigyes bukása után elérkezett a római pápák avignoni fogságának szégyenletes korszaka. A „hűbéres” francia király régi császárok módjára rendelkezett Szent Péter trónjával és utódaival.

A pápaság és császárság utolsó küzdelmeivel egyidőben a világbirodalmi eszme és egyházi univerzálizmus rovására szinte észrevétlenül tért hódít a nemzeti öntudat és a nemzetegyéniség politikai eszméje. Franciaországban, Sziciliában, majd Hispániában és Lengyelországban a részekre töredezett ország és nemzet egyesítésére, Angliában az angolszász és normann elemek összeforrasztására, Európaszerte a rendi szervezkedésre, másfelől a centrális hatalom, a dinasztikus politika kiépítésére irányuló törekvésekben a nemzetegyéniség érvényesülési vágya jelentkezik, a nemzeti öntudat kezd kicsirázni. A középkor jellegzetes fejedelemtípusai – a világuralomra törő császár és pápa s a hűbéres fejedelmek – mellett előtérbe nyomul az újkori Európa nemzetállamainak dinasztikus hódítópolitikáját megalapító lovagkirály, a nemzetegyéniséget megszemélyesítő szuverén nemzeti király típusa.

Korábban függetlenségük és szuverénitásuk védelmére, vagy megalkuvó feláldozására kényszerült nemzeti királyok és császárokéval vetekedő hatalomra, teljes függetlenségre tesznek szert. Nyugaton a francia királyság, keleten Szent István királysága a császári hatalom rájuknehezedő túlsúlyától szabadulva, már a XII. század végén nagyhatalmi arányokban fejlődik. Franciaország Fülöp Ágost s méginkább Szent Lajos óta döntő súllyal szól a világpolitika irányításába. A francia király nyugaton átveszi a császár szerepét, Párizs Európa kulturális központjává lesz s a világ szellemi vezetése francia kézbe kerül. A magyar királyság a két császárság egykori határterületeit – a szerbek, bolgárok, kúnok tartományait, majd a régi bajor hercegségből kivált osztrák és stájer tartományokat, a szomszédos orosz fejedelemségeket, száz évvel később Lengyelországot is – a maga hatalmi érdekkörébe vonja. A Hohenstaufok kiirtásával 1265-ben Szicilia trónjára került francia Anjouk pápai hűbéres királysága a Szentszékre gyakorolt erős befolyása következtében jut a világpolitikában számottevő szerephez s a XIV. század elejére kibontakoznak Európa többi újkori nagyhatalmasságának – Angliának, az arab uralmat végleg lezáró spanyol királyságoknak, a lengyel királyságnak és a skandináv uniónak – körvonalai.

Németországban és Itáliában a császárság és pápaság világuralmi tradicióinak késő századokig ható ereje útját állta a nemzetegyéniségek teljes érvényesülésének. Nemzeti helyett itt a partikuláris öntudat, a tartományi és városi patriotizmus aratja diadalait. Németföldön a császári hatalom utolsó virágkorában Barbarossa Frigyes sujtó keze alatt összetört régi, hatalmas, törzsi hercegségek romjain apró államocskák keletkeznek s rovásukra a perifériák nemzetibb életet élő tartományai nyomulnak előtérbe. Keleten az osztrák hercegség és cseh királyság, nyugaton a németalföldi grófságok, északon a brandenburgi őrgrófság az új Németország vezetőhatalmaivá nőnek s még a XII. században megindul az északi őrgrófságot majdan új erőforrásokkal gyarapító porosz nép elnémetesítése. Itáliában a spanyol uralom alá került sziciliai és az Anjouk birtokában maradt nápolyi királyságok mellett hatalmas lendületet vesz a római municipális autonómiában gyökerező önkormányzatok – Velence, Genova, Firenze, Milano, Pisa és a többi városállamok, polgári köztársaságok – fejlődése. A bizánci császárság örökén felélednek és komoly hatalmi tényezővé fejlődnek a bolgárok és szerbek nemzeti fejedelemségei. Északkeleten a magyar hatalom s vele a latin egyház és nyugati kultúra vonzókörébe kerül Nagy Jaroszláv széttöredezett birodalmának nyugati tartománya: a halicsi orosz fejedelemség. S az orosz fejedelemségek mögött, majd nemsokára felettük is elterpeszkedve, feltűnik a következő századok keleti problémáját már a XII. század derekán teljes komolyságában felvető tatár hatalom, a bizánci birodalom területére száz év multán behatoló oszmán-törökség európai törekvéseinek félelmes előhirnöke. A XIV. században már kialakult Európa újkori államrendszere.

A világbirodalmi eszme bukásával indul meg a középkori állam és társadalom szervezetét átható patrimoniális és hűbéri elvek elhanyatlása. Az állam fokozatosan elveszti a középkori királyságot jellemző magánhatalmi szinezetét. A fejedelmi hatalom az örökölt földbirtok, a patrimonium magánjogi bázisáról mindinkább közjogi talajra telepszik át s a középkori király földesuri magánhatalma helyett közjogi erőforrásokra támaszkodva épül tovább jellegzetesen újkori abszolút hatalommá. A domaniális államháztartás a regálegazdaságnak, a király földesúri és hűbérúri hadserege közjogi jövedelmi forrásokból – regálejövedelmekből, adókból – fenntartott zsoldos seregnek és az alattvalók közjogi kötelezettségein alapuló rendi hadseregnek ad helyet. A személyi hovátartozás szerint, vérségi és hűbéri kapcsolatok alapján tagolódó középkori társadalom helyét a területi és osztályösszetartozáson felépülő rendi társadalom foglalja el. A keresztény középkor hierarchikus világbirodalmi rendszeréből sarjadt láncolatos hűbériség magánjogi intézményét a közjogi rendiség váltja fel. A hűbéri állam rendi állammá alakul át s a spanyol félszigeten, Angliában és Magyarországon már a XII. században kezdetét veszi az alkotmányos jogok gyakorlására törekvő rendek és a korlátlan hatalom kiépítésén munkálkodó uralkodók százados közjogi küzdelme.

A középkor politikai vezérgondolatának, a világbirodalmi eszmének bukását a megvalósítására törekvő két keresztény hatalom hosszú fegyveres küzdelme idézte elő. A középkor misztikus életeszményét, a világtól elvonatkozó életszentség, az aszkézis ideálját a keresztes hadjáratoknak ez ideál jegyében megszületett hatalmas középkori mozgalma buktatta meg.

A X. és XI. század zarándokaihoz hasonlóan az első keresztes hadjáratok vitézeit is a keresztény aszkétizmus szelleme, a középkor misztikus rajongása hívta keletre, az Üdvözítő sírjának felszabadítására. A kiindulóponton túl azonban e szellem hatása egyre csökkent, ereje ellankadt s új szellemi irányzat körvonalai bontakoztak ki. A cordobai kalifátus hitetlenei ellen százados harcot harcoló spanyol s a keresztes hadjáratokon vezetőszerepet vivő francia és normann vitézek katonai társadalma még a XII. század elején kialakította az új korszak keresztény életeszményét s ez ideál alig egy század alatt ellenállhatatlan erővel hódította meg egész Európa kereszténységének lelkét. Az aszkétikus életeszmény fokozatosan elhalványodott, háttérbe szorult az új, vallásos, de mégis világias lovagi eszmény mellett, melynek hatása alól maga a papság sem vonhatta ki magát. Az egyház világi uralmáért vívott folytonos harcok, de különösen a Szentföld felszabadítására irányuló hadjáratok minden képzeletet meghaladó, hatalmas tömegeket mozgattak meg és hívtak fegyverbe. A keresztény társadalom korábban is katonáskodó rétegei mellett békés életet élő népelemek is katonává lettek. Szigorú szerzetesi életre, de aszkétikus elvonulás, hit-hirdetés, karitatív, oktató és gazdasági termelőmunka helyett harcra kötelezett, katonai rendeltetésű közösségek, lovagrendek keletkeztek. S e hivatásos katonapapok mellett püspökök, apátok, világi papok, sőt szerzetesek is harci mezt öltöttek, lóra ültek, katonáskodtak. Az egész kereszténység militarizálódott s a katonaélet, táborozás, harci foglalatosság, a hivatásszerű hadakozás teljesen átalakította a keresztény társadalom lelkét. A vallásosság, jámborság nem hanyatlott, de a vallásos eszményt többé nem a világtól való elzárkózásban, az aszkétikus önmegtagadásban és kegyességben látják, hanem a hősiességben és lovagiasságban, a hitért fegyverrel vívott küzdelemben s a gyengébb nem védelmében és tiszteletében. A középkor embere életküzdelmében a keresztre és a túlvilági boldogságra szegezi szemét; a lovagok is a kereszt jegyében harcolnak, de szeretett asszonyuk kegyében, megbecsülésében keresik küzdelmük legszebb jutalmát. A középkor magábazárt, kegyes, aszkétikus és komor hősi eszményét a nyíltszívű, társaséletet élő, de bensőleg vallásos lovag eszménye váltja fel. A hősiesség kultusza a hit és egyház ellenségeivel vívott harcoknak, a nőtisztelet az otthontól messzi idegenbe szakadásnak természetes következménye volt. A családi körből, asszonya mellől, arája közeléből hosszú hónapokra, évekre távoli országokba sodródott vitéz lelkében eszménnyé finomult a szeretett nő alakja. Ez az ideál, a viszontlátás és a boldog jövő reménye enyhítette nélkülözéseit, szenvedéseit. S a hazatérés után az ideál nem foszlott párává, mert a nő maga is átalakult, tökéletesebbé lett. A családfő hosszú távolléte alatt az asszonyra szakadt a férfigond, reáhárult a gazdaság, az uradalom, a vár, a tartomány kormányzata, irányítása. A nő kilép középkori szigorú elzárkózottságából, családtagból és anyából élettárssá, társadalmi lénnyé, sőt az udvari és társasélet központjává lesz. A nők udvari, társadalmi szereplése a magasabb körökben az új társadalmi kódex kialakulására, a társasélet formáinak és lényegének finomulására vezet. A lovagi szellem teljes kialakulásával szigorú érintkezési formák, társadalmi szabályok és szertartások lesznek uralkodóvá, kialakul az udvari etiquette s a nőtisztelet más lovagi kötelességekhez – a lovagias harchoz, hősiességhez, eretnekek és hitetlenek elleni küzdelemhez, gyengék védelméhez hasonlóan – valóságos kultusszá fokozódik. A kor asszonyi ideálja az elérhetetlen nő, kinek egy nyájas pillantásáért, keze érintéséért igazi lovag örömmel rohan a halálba. Ez a szentimentális nőkultusz persze nem lehetett hosszú életű. A komoly harcok korának lejártával a nőtisztelet kalandkereséssé fajúlt, a hősiesség lovagi tornák és vadászatok vitézi játékává, testedző sporttá devalválódott.

II. Endre főtisztviselői.

A lovagi szellem és a nemzeti öntudat éledése szükségszerűen vonta maga után a római hagyományokon élő császári udvar irodalmi klasszicizmusának és a latin szerzetes-kultúrának elhanyatlását. A középkor írói, tudósai – számot sem tevő kivétellel – papok; irodalmának nyelve Európaszerte a latin volt. A vulgáris nyelvek nem tartattak méltónak és alkalmasnak magasröptű eszmék, költői és tudós elgondolások kifejezésére. Az ősi kultúrákból fennmaradt hősénekek, dalok, mesék, történetek legfeljebb a nép ajkán, paraszti énekesek kobzán szálltak nemzedékről-nemzedékre. A nemzetegyéniségek érvényesülésével azonban megindul a népnyelv irodalmi érvényesülése s a lovagkor kitermeli a nemzeti nyelven éneklő és író lovagköltők, a világi írók új típusát. Délfrancia- és Spanyolországban még a XII. században kivirágzik a lovagi erényeket dicsőítő hősi énekek, regényes történetek irodalma és a troubadourok szerelmi lírája. Németországban a XII. század második felében a régi germán mondakincs töredékeinek és újabb epikus témáknak egységes költői feldolgozásával vesz lendületet a nemzeti irodalom s a XII. és XIII. század fordulóján francia hatás alatt indul meg a szerelmi líra, a Minnesang művelése. Itáliában a XII. század hozza meg a dolce stil nuovo-t s a századfordulóra megérik az újkor hajnalának költőóriása: Dante. A császárság virágkorának klasszicizmusával hanyatlik el a szerzetesség latinnyelvű történetirodalmi munkássága is. A történetírás központjává a XII. század óta a fejedelmi udvarok, Itáliában a városok lesznek s a latin krónikák és históriák mellett feltűnnek a nemzeti nyelven írt történeti művek: Villehardouin, Joinville, Horneck Ottokár, Villani munkái. A kereszteshadjáratokkal divatba jött egyes történeti eseményeknek, különösen hadjáratok történetének apró részletekig terjeszkedő, monografikus kortörténeti feldolgozása. Az irodalmi formák és törekvések változásával párhuzamosan jelentkezik az új művészeti stílus is. Franciaországból a XII. és XIII. század fordulóján indul hódító útjára a középkor utolsó nagy szellemi megnyilvánulásaként jelentkező gótika s egy századdal később Cimabue és Giotto művészetével kezdetét veszi az olasz művészet gigantikus méretű fejlődése.

A lovagkor világias szellemének hatása a papság elvilágiasodásában is megnyilvánult. A XII. század főpapjai már nem lelkipásztorok, hanem egyházfejedelmek és nagybirtokos földesurak. Püspökök, apátok az udvarokban élnek s maguk is fényes fejedelmi udvart tartanak. A papság bevonul a világi társadalomba s a középkor eszményeinek hordozására hivatott régi szerzetesrendek sem tudják többé hivatásukat oly kifogástalanul és teljesen betölteni, mint a korábbi századokban. A bencések rendjük meggazdagodásával nem tudtak ellenállni a jólét hívó szavának, az egyházi vagyon gyarapodásával és a lovagi szellemmel szükségszerűen bekövetkezett elvilágosodási folyamatnak. A világi papság és a bencések úri életük, gazdagságuk miatt elvesztik a nép bizalmát s ezt megnyerni a régi monasztikus eszményhez híven, szigorú elvonultságban élő újabb szerzetesrendeknek sem sikerült. A szegénységi fogadalom és a rendi vagyon ellentéte s a világtól való teljes elzárkózás egyaránt a népszerűség rovására ment, a szerzetesek lelki befolyásának elhanyatlására vezetett. A lovagkor vallásos emberét az elvilágiasodott katonapapság és a régi szerzetesrendek szelleme, működése már nem elégíthette ki. Ő a szerzetesi lemondást és egyszerűséget valóra váltó, de mégis a világban élő, közvetlen lelkigondozást, épülést, okulást nyújtó lelkipásztorokra vágyott. Ezt a vágyát elégítették ki Osmai Szent Domokos és Assisi Szent Ferenc, Prédikátor-testvérek és Kisebb-testvérek (minoriták) rendjének alapítói.

A két új rend alapítása a középkori aszkézis elhanyatlásának idejében az aszkétizmus utolsó nagy diadala volt. Mint III. Ince uralkodásában a középkori pápaság, úgy kulminál a két kolduló-rendben a középkori szerzetesség eszméje. A szegénységi fogadalom legszigorúbb értelmezése, az egyénről a rendre való kiterjesztése, megélhetéshez szükséges csekély földi javak kézimunka és koldulás útján való megszerzése a szerzetesi lemondás és egyszerűség legtökéletesebb formájává avatta a domonkosok és ferencesek életét. S e lemondás, ez igénytelenség értéke meghatványozódik az emberi társadalomban való elhelyezkedésük által. A középkor szerzetesei világtól elvonulva, távoli hegyek ormain, erdős völgyekben, lakatlan pusztaságokon elzárkózva gyakorolják az önmegtagadás nagy keresztény erényét. A kolduló barátok az emberi társaság közepén, városokban élnek s a lemondásban, szegénységben nem a túlvilági boldogsághoz vezető kemény és sanyargató eszközt, nem önmegtagadást látnak, hanem felszabadulást a világi béklyók és hiúságok alól, lelket-szivet betöltő teljes boldogságot, békét. Lelki arculatukról eltűnik a középkor aszkétáinak komor vonása, Clairvauxi Szent Bernát mindent átható miszticizmusa. Derült arccal, repeső szívvel járnak a világban. Gyönyörködnek az isteni nagy természetben és az emberi társadalomban. Szeretik a fát, virágot, a méhecskét és madárkát, szeretik a föld minden élő teremtményét, szeretik a napot, holdat, csillagokat. Szeretik Isten minden teremtményét és szeretik mindenekfelett a Teremtő legnagyobb alkotását: az embert. A korábbi szerzetesrendek arisztokratikus elzárkózásával szemben a kolduló barátok az újkori demokratikus gondolat előhírnökei. Embertársaik körében élve és közéjük vegyülve, példaadással, bűnbánat hirdetésével, a nép lelkének állandó gondozásával, prédikációval, iskolai oktatással, tévelygők térítésével munkálkodnak az emberiség tökéletesítésén. Életelveikben, lemondásukban a középkor szerzetesi eszménye jutott legteljesebb kifejezésre, de formai tekintetben a változott kor viszonyaihoz, szükségleteihez alkalmazkodtak s működésükkel az új kor világi emberének megváltozott vallásos igényeit elégítik ki. Rendeltetésük, céljuk a középkor nagy lelki hagyományának védelme, de a theológiában és más tudományokban új utakat törnek. A domonkosrendi Albertus Magnus és Aquinoi Szent Tamás, a ferences Alexander Hales, Bonaventura és Duns Scotus új virágzásba hozzák a szkolasztikát, de a bölcsészeti ismeretek körét a görög filozófiából vett új elemekkel bővítik. Albertus Magnus és Roger Baco a középkortól idegen természetvizsgálat útjára térve, úttörőivé lesznek a természettudományi kutatásnak. A XII. században kialakult s a középkori intézmények hanyatlásával párhuzamosan folyton izmosodó új főiskolatípus katedráin, a bolognai, párisi, oxfordi egyetemek tanszékein tanítják a tudományt. Később nagy érdemeket szereztek a korábban kizárólag latin nyelvű tehologiai irodalom sok termékének nemzeti nyelvekre való átültetésével is.

Az új rendek működésének egyik főterrénuma a kereszteshadjáratok nyomán lábrakapott elvilágiasodás s a szkizmatikus, heretikus és egyházellenes irányzatok ellen való céltudatos küzdelem volt. A világbirodalmak mindent egy nagy egységbe szorító acélpántjának széttöredezésével felszabaduló nemzeti öntudattal egyidőben tünedezik fel az egyházellenes törekvéseknek és a vallási megoszlásnak a feltétlen tekintély és kétkedés nélküli hit századaiban nyugaton szinte teljesen ismeretlen árnyéka. Elszigetelten, szórványosan a középkorban is akadtak kétkedő lelkek, de tanításuk a tömegek lelkét megfogni nem tudta. Az arianizmus bukása óta a hit egységes volt s az egyház tekintélyét, tanításai helyességét kétségbevonni a pápa és a császár legélesebb harcai közben sem jutott eszébe senkinek. Pápák és ellenpápák közt csak személyi harcok voltak, dogmatikus küzdelmekké ezek sohasem fajultak. Még a keleti egyházszakadásnak is jelentősebb volt személyi háttere az elvinél. Végső oka a konstantinápolyi püspöknek a római püspök primátusa ellen való lázadozása volt. Ezért merült fel oly sokszor, de azért hiusult is meg mindannyiszor az únió gondolata. A XII. és XIII. század fordulóján minden megváltozott. Keleten járt keresztesvitézek és papok megismerkednek a keleti kereszténységgel, a görög ritusú bizánci s a szláv ritusú bolgár és szerb nemzeti egyházakkal, a balkáni szlávok közt századok óta lappangó manicheisztikus tanításokkal és az iszlámmal. Spanyolország felől behatol az arab filozófusok Arisztotelész és Platon rendszerén felépült tanítása. Előkerülnek a görög filozófusok, különösen Arisztotelész korábban ismeretlen munkái. A látókör tágulása, az új ismeretek gondolkodásra és kritikára serkentenek s egyszerre feltűnnek az orthodox egyházi tanítással szembehelyezkedő szekták. A katharok és albigensek a balkáni bogomilek és pauliciánusok tanításait ültették át Észak-Hispániába és Dél-Franciaországba s ugyanitt tűnnek fel a protestanizmus előhírnökéül tekinthető valdensesek, az egyházi hierarchiával, az egyház világi uralmával és hierarchikus szervezetével szemben bibliai egyszerűséget hirdető, evangéliumot magyarázó Valdus Péter tanítványai. Bresciai Arnold óta magában az egyház kebelében is hangok emelkednek az egyházi világi törekvései, a pápa világi uralma ellen s feltűnnek a Szentszéktől politikailag független nemzeti egyházak alapítására irányúló törekvések első jelei is. A Balkánon, Spanyolországban és Dél-Franciaországban III. Ince idejében már aggasztó méreteket ölt az elszakadási mozgalom s a Szentszék kívánságára a világi hatalmak valóságos kereszteshadjáratokkal tudják csak az új tanok híveit kiirtani, az egyházba való visszatérésre kényszeríteni. A hit egyetemességének és az egyház univerzális tekintélyének helyreállítására irányuló elszánt törekvés erőszakos eszközök alkalmazásához folyamodik; az 1215. évi lateráni zsinat felállítja az eretnekek s az orthodox hit és egyház ellenségeinek kinyomozására szolgáló inkvizició intézményét. A inkvizicionális eljárás megalapítása vonta maga után az eretnekek, valamint a zsidók és mohammedánok – mórok, izmaeliták – korábban sporadikus s az újkorra jellemző üldözésének rendszeresítését. A szigorú eljárás és kíméletlen büntetőakció meghozta a maga eredményét, de teljes sikerre nem vezetett. Valdus Péter követői nem pusztultak ki teljesen: tanításai hosszabb-rövidebb időközökben újra meg újra felütik fejüket. Az egyház megreformálásának és az orthodox egyházi tanítás reviziójának kérdése, a pirkadó újkor egyik legnagyobb problémája többé nem került le a napirendről.

E nagy szellemi átalakulással egyidőben a gazdasági élet struktúrája is átalakult. A kereszteshadjáratok nyomán Európa és Kis-Ázsia korábban egymástól elszigetelt gazdasági területei közt szoros kapcsolat keletkezett. Idegen országok s a távoli Kelet terményeinek és ipari termékeinek megismerése új szükségletek keletkezésére, addig ismeretlen fényűzési igények kialakulására vezetett. A középkor szűk területi korlátok közé szoríttatott, önmaguknak termelő gazdasági egységei, a falusi gazdálkodás rendszere ez igényeket és szükségleteke nem elégíthették ki. Megindul a termények rendszeres kicserélése, a nemzetközi forgalom és kialakulnak e forgalom centrumai, a kereskedővárosok. A gazdasági termelésben bekövetkezik a munkamegosztás, a mezőgazdasági termeléssel foglalkozó osztályok mellett kialakul és folyton izmosodik a hivatásos iparosok és áruközvetítő kereskedők városlakó polgári osztálya. A középkor terménygazdasági rendszerét a pénzgazdaság váltja fel. Itáliában, a városi élet és világkereskedelem klasszikus honában, új üzletágként alakul ki a banküzlet, megoldást nyer a kereskedelmi hitel problémája és megszületik az újkorban jelentős hatalmi tényezővé nőtt városi kapitalizmus.

A XIII. század történetének lapjait forgatva, új eszmék, új elvek, új formák, új rendszerek és új hatalmi alakulatok ötlenek szemünkbe, új korszak körvonalait látjuk hatalmas erővel kibontakozni.

Cellarius Kristóf hallei professzor kétszázéves korfelosztása nyomán a XV. és XVI. század fordulóján szoktuk a közép- és újkor határmesgyéjét keresni, Konstantinápoly elestében, Amerika felfedezésében, vagy Luther fellépésében szoktuk a világtörténet két korszakát elválasztó eseményt látni. Pedig Európa történetének ez egyébként jelentős mozzanatai az egyetemes fejlődés szempontjából nem jelölnek korszakos változást. Konstantinápoly eleste nagy szimbolikus eseménye Nyugat és Kelet százados küzdelmének s az iszlám diadalának, de lényeges hatalmi eltolódást, kultúrális változást már nem idézett elő. Kegyelemdöfés volt a kétszáz éve haldokló birodalom testén. Amerika felfedezésének gazdasági hatása valóban korszakos volt, de csak a XVIII. században kezd a maga teljességében érvényesülni; annakidején csupán hatalmi eltolódásokat idézett elő. Luther fellépése a német történetnek s az európai egyháztörténetnek is igen nagy eseménye, de korántsem tekinthető a protestantizmus első, korjelölő megnyilatkozásának, inkább utolsó láncszeme, végső konzekvenciája volt a reformációs gondolat háromszázados fejlődésének. A XV. és XVI. század uralkodó eszméik, alapvető politikai, társadalmi, gazdasági elveik és életformáik tekintetében nem különböznek egymástól. Annál mélyrehatóbb eszmei, elvi és formai eltérések választják el a XIII. századot a megelőző korszaktól. A XII. századi kulmináció után ekkor rendültek meg és buktak el sorra mind a középkor életét szabályozó, lelki tartalmát alkotó, a történeti fejlődést századokon át irányító vezérgondolatok, elvek, formák és rendszerek. Ekkor tünedeztek fel és csiráztak ki az újkor irányeszméi, normái és alakzatai.

A pogány és ariánus germánok megtérésével kezdődő katholikus középkor a XIII. században hajolt át, fordult az újkorba s hazánkban a nagy világtörténeti fordulatnak, az átmeneti korszak vajudásának első tünetei II. Endre korának politikai, társadalmi és gazdasági mozgalmai.

*

Magyarország XIII. századi történetének legfontosabb és legkarakterisztikusabb jelenségei: a királyság hatalmi szervezetének s vele a régi gazdasági és társadalmi rendnek bomlása, a királyi hatalom korlátozására irányuló tudatos politikai törekvések erőteljes megnyilvánulása és a korlátozó hatalmi tényezők – a szuverén és abszolút egyházi hatalom és a politikai szervezkedés első stádiumába ért rendek – nyílt fellépése.

Az egyház hatalmának és az államkormányzatra gyakorolt befolyásának emelkedése már a XII. századi fejlődésnek egyik legjellemzőbb tünete volt s a XIII. század elején ért tetőfokára. A keresztény Anyaszentegyház földi fejének a kereszténység világi fejével vívott nagy küzdelme az egyháznak a világi hatalmasságok alól való teljes felszabadulásával végződött. III. Ince pedig a felszabadított egyházat fölébe emelte az összes keresztény világi hatalmaknak s mint Isten földi helytartója uralkodott minden királyok felett. Hatalma gyakorlásában főfegyvere az egyházi átok, a kiközösítés hatalmas lelki pressziója volt, ami e korban nemcsak egyéni fájdalmat szerzett a hitben buzgó fejedelmeknek, hanem maga után vonta alattvalóik elszakadását, fegyveres fölkelését is. A kiközösített uralkodót népének vallásos érzése és hangulata kényszerítette a pápai szék előtt való főhajtásra. III. Ince és utódai ritkán nyúltak a legerősebb fegyverhez. Inkább szép szóval vagy fenyegetéssel, mindig tapintattal szereztek érvényt akaratuknak. Hatalmuknak emelkedése mégis egyértelmű volt a királyi hatalom korlátozásával.

III. Ince óta a magyar király sem oly korlátlan uralkodó többé, aminők Szent Istvántól III. Béláig elődei voltak. Egy más szuverén hatalom állt fölötte, mellyel minden nagyobbjelentőségű politikai akciójában számolnia kellett s melynek módjában állt saját akaratát rákényszerítenie. A XIII. századi pápák nem képletesen, hanem valóban urai a keresztény világnak s főhatalmuk korántsem volt a királyokra rákényszerített, oktrojált állapot. A kor szellemében és felfogásában nevelkedett katholikus uralkodók – ha itt-ott lázadoztak is a pápai beavatkozás ellen – világnézetük és vallásfilozófiai alapon álló államjogi felfogásuk értelmében maguk is e theokratikus államrendszernek hívei voltak. A pápai beavatkozásban nem láttak, a korfelfogás szerint nem is láthattak idegen beavatkozást, hiszen az összes keresztény népeket egy nagy közösségben egyesítő egyetemes egyháznak feje e népek egyike számára sem volt idegen hatalom.

A szuverén fejedelmeknek ez világnézetben gyökerező meggyőződése jutott kifejezésre már II. Géza, majd III. István és III. Béla politikájában is, de legvilágosabban ismerhető fel a királyi hatalom gyakorlásában oly erőszakos és semmi megalkuvásra sem hajlandó Imrénél. Öccsével szemben és királyi méltósága védelmében követett kemény és határozott magatartása, másrészről III. Incével szemben tanusított hódolata s a belügyeket érintő pápai rendelkezéseknek nemcsak tiszteletbentartása, hanem spontán igénybevétele közt mai szemmel felismerni vélt ellentét csak elvi természetű állampolitikailag meggyőződésében, a pápai főhatalom önkéntes és tudatos elismerésében lelheti magyarázatát. A magyar királynak és vele összes fejedelmi kortársainak ez az elvi álláspontja teszi érthetővé, miként fordulhatott a maga szuverén hatalmára féltékeny Imre öccsével szemben védelemért a pápai székhez s miként hajolhatott meg később Endre is a ország belügyeibe mélyen belenyúló egyházi főhatalom előtt.

A nemzeti egyházak főpapjai e korban is tagjai maradtak a királyi tanácsnak és az országos kormánynak, de míg a multban királyuk bizalmából viselték méltóságukat s élvezték a belőle származó politikai hatalmat, az investitura-kérdés eldőlte – nálunk II. Géza joglemondása – óta a káptalanok választása és a Szentszék jóváhagyása útján jutottak annak birtokába. A király csak előzetes megegyezéssel érvényesíthette befolyását a választásra. Ily megegyezés híján, a pápa nem egyszer a maga jelöltjét emelte főpapi székbe a káptalan jelöltjeinek rovására, miként ez éppen II. Endre idejében Róbert esztergomi érsek kinevezésekor is történt. A főpapok ilyképen természetesen a pápai akarat képviselői és végrehajtói voltak s annak szereztek érvényt belpolitikai ügyekben, még királyukkal szemben is. Politikai hatalmuk egyházi méltóságukban gyökerezett s azt kezdetben a fejedelmek felett álló egyházi hatalom exponenseiként az átok és kiközösítés egyházi fegyverével gyakorolták.

Mivel azonban egyházi méltóságuk mellett a nemzeti társadalomnak és közéletnek is előkelő tényezői – a király tanácsosai, kormányának tagjai és nagybirtokos urak – voltak, politikai hatalmukat kiemelkedő gazdasági, társadalmi és közéleti helyzetükből folyó alkotmányos jogként kezdték tekinteni és gyakorolni. A főpapság közjogi értelemben vett országos renddé sűrűsödött. Ez a folyamat hazánkban a XIII. század elején már befejeződött s a harmincas években a főpapi rend, mint a királyi hatalmat korlátozó alkotmányos tényező lépett fel. A főpapi rend kialakulásával indult meg birtokos osztályok alkotmányjogi szervezkedésének, országos renddé alakulásának folyamata.

A világi birtokosság rendi szervezkedésének gyökerei is a XII. századba nyúlnak vissza. A nemzetiségi jog szerint élő foglaló nemesség és a hűbéres adománybirtokosok ivadékainak társadalmi összeolvadásával erős és vagyonos nemesi osztály, birtokos arisztokrácia alakult ki s a XII. és XIII. század fordulóján már komoly hatalmi tényezőként áll szemben a királyi udvarban most is hangadó indigenákkal, a francia, spanyol, olasz és német királynék kíséretében folytonos beszivárgó idegen adománybirtokosokkal. A XI–XII. században még egészen természetesnek tűnt fel, hogy a király maga saját belátása szerint választja ki idegenből jött vagy magyar tanácsosait. III. Béla óta a magyar nagybirtokosok jogot formálnak a vezető politikai poziciókra.

Az alkotmányos rendi felfogás első nyomaival – egyelőre a foglaló vezérek ivadékaira korlátozva – Béla király Névtelen jegyzőjénél találkozunk, aki Árpádot a XII. századi királyokhoz hasonló hatalmas fejedelemnek rajzolja, de hatalmának mégis korlátot szab, mikor a foglaló vezérek ivadékainak alkotmányos jogokat tulajdonít. A vérszerződés értelmében a hét fejedelmi személy ivadékai „a fejedelmi tanácsból és az ország tisztségeiből soha, semmiesetre ki nem eshetnek”, tehát politikai jogokkal bíró örökös arisztokráciát alkotnak. A honfoglalás leírása során a magyar vezérekével teljesen egyenrangú szerepet juttat Anonymus a honfoglalókhoz csatlakozó kúnok, vagyis kabarok vezéreinek, kiknek meghódolásuk után Álmos és többi vezérek „hittel meg eskűvel kötelezték le magukat”.

III. Béla és fiai udvarában a foglaló vezérek ivadékai a korábban hangadó indigen a nemzetségek háttérbeszorításával valóban előkelő szerepet játszottak, magas egyházi és világi méltóságokat töltöttek be. Csák-nembeli Ugrin esztergomi és Ugrin kalocsai érsekek, Dömötör étekhordómester, Pós ifjabb királyi tárnokmester, Miklós és Bás ispánok Előd vezér fiától Szabolcstól, Bór-nembeli Kalán pécsi püspök, Bánk bán és nádor, Pósa udvarispán Ónd-tól, Kaplony-nembeli Márton ispán Kendétől, Szemere ispán Hubától, Tétény-nembeli Marcell udvarispán és Péter ispán Téténytől, Kán-nembeli Gyula bán és nádor, Gyula pohárnokmester és László udvarispán Gyulától, a kabar ivadékok közül Aba-nembeli Dömötör ispán, a halicsi király étekhordómestere és Aba ispán Edömén, Miskolc-nembeli Domokos bán, Füle prépost, hercegi kancellár és Tamás ispán Böngér fia, Bors, Örsúr-nembeli Miklós borsodi királyi biztos Örsúr, Katapán-nembeli Katapán egri püspök Ketel „kún” vezérektől, Tomaj-nembeli Dénes tárnokmester a vezérek korában bevándorolt Tanuszapa besenyő vezértől vezették le családfájukat. Noha méltóságaikat a papok kánoni választás, a világiak még mindig királyuk bizalma alapján s nem öröklés címén viselték, a Névtelen jegyző elbeszéléséből mégis megállapíthatjuk, hogy az idegenek kiváltságos helyzete már kihívta a reakciót; a magyar nagybirtokosok rendi öntudata ébredezni kezdett s a foglaló nemesség ivadékai származásukból már jogcímet kovácsoltak a királyi tanácsban és országos kormányzatban való részvételre, a királyi akarat korlátozására. A tendenciát világosan elárulja Anonymus erős kifakadása a latinok – az udvar nemrégen bevándorolt franciái, spanyoljai, olaszai – ellen: „Magyarországot joggal nevezték a rómaiak legelőjének, mert hiszen éppen most is rómaiak legelnek Magyarország javaiból.” Mintha csak a rendek első alkotmányos mozgalmának gyümölcseként kiadott 1222. évi Aranybulla szavait hallanók: „ha vendégek, előkelők jönnének az országba, ország tanácsa nélkül méltóságra ne jussanak; birtokot országon kívül való embernek ne adjanak s ha valamit adnak, vagy eladtak, az ország népe válthassa vissza.”

A nagybirtokos nemesség, a későbbi főnemesség politikai öntudata édredezőben volt, csak az volt a kérdés, mikor és mennyiben tud posztulált jogainak, politikai hatalmának érvényt szerezni. III. Béla erőskezű kormánya alatt erre semmi kilátás sem volt, de II. Endre korában – látni fogjuk – már sikerrel kísérletezett s ugyanekkor feltűntek a XII. századi kisbirtokos szabadok, a királynak szolgáló hűbéres vitézek és a várjobbágyok katonáskodó osztályaiból egy század alatt egységes osztállyá, majd közjogi renddé sűrűsödő köznemesi rendnek körvonalai is.

A társadalmi és alkotmányjogi fejlődéssel szoros kapcsolatban indult meg a XII. század folyamán az a nagy gazdasági átalakulás, melynek jellemző tünetei a nemzetségi vagyon szétosztására s az egyházi, majd a világi nagybirtok zárt területi egységgé alakítására irányuló állandó törekvés, az alsóbb osztályokban a hűbéri kötelezettségekkel és magángazdasági szolgáltatásokkal terhelt föld terheinek könnyítésére, illetőleg a terhektől való teljes szabadulásra irányuló mozgalmak voltak. Szent István királyságában a királyi és a magánbirtok gazdasági szervezete személyes függésen, perszonális kapcsolatokon épült fel. „Birtok” alatt nem valami zárt földterületet, hanem a földesúr magánhatalma, hatósága alá s tulajdonába tartozó és az országban szerteszórtan, más birtokosok alá és tulajdonába tartozó és az országban szerteszórtan, más birtokosok népével faluközösségben élő szabad és szolganép összességét értették. A XII. század végén azonban a perszonális elv a territorális elvnek ad helyet. A birtokos urak elszórtan élő népeik földjének a nemzetiségi és faluközösségekből való kihasítására s a szomszédos földek vétel, csere, adomány, sőt foglalás útján való megszervezésével zárt területi egységet alkotó birtoktestek kikerekítésére törekszenek. A földbirtok területi kialakulása természetszerűen vonta maga után a földesúri szolgáltatások, a magángazdasági kötelezettségek egységesítésére irányuló törekvést s addigi kiváltságos helyzetüknek elvesztésével fenyegette a földesúri hatóság alá tartozó magasabbrendű, katonáskodó és földbért fizető szabad népelemeket, valamint a könnyebb szolgáltatásokra kötelezett szolgarétegeket, függetlenségük elvesztésével a nagybirtok szomszédságában élő vagy egy-egy hatalmasabb, gazdagabb úr birtokai közé ékelt szegény nemeseket és más szabad kisbirtokosokat. E veszedelemmel szemben a királyi és egyházi birtok népei, majd a magánföldesurak szabadjai is személyes szolgálati kötelezettségeik és kiváltságaik szabatos megállapítására, a szabad kisbirtokosok – királyi serviensek és telepesek – pedig kiváltságaik ünnepélyes elismertetésére, szabadságuk kifejezett biztosítására törekszenek s mind a király, mind az egyházi és világi nagybirtokosok szolgálatában álló szabad és előkelőbb funkciójú szolgasorsú népelemek körében megszületik a teljes nemesi szabadságra való törekvés. A birtokuk kikerekítésén munkálkodó nagybirtokosok és a földjük felszabadítására, nemesi kisbirtok szerzésére törekvő alsóbb osztályok vagyonszerző törekvésének célpontja egyaránt a rengeteg kiterjedésű királyi birtok, elsősorban a szétszórt helyzetű, más birtokosok földje közé ékelt királyi várbirtok és a hűbéri szolgálat vagy földbér fejében élvezett adománybirtok volt. A nagybirtokosok a területi körzetükbe tartozó várföldek és a rajta élő királyi várnép megszerzésével igyekeztek birtokaikat kikerekíteni; a király hűbéres vitézei, serviensei hűbérbirtokukat, a várjobbágyok és telepes vendégek a várbirtokból használt és élvezett földjüket igyekeztek szabad vagy éppen nemesi birtokként korlátlan tulajdonul megszerezni. Mindnyájan a királyt ostromolták földért s minden legcsekélyebb szolgálatért is jutalomképen földadományt kértek. Ez az egyetemes akviráló törekvés, a szabad földbirtok utáni intenzív és törhetetlen vágyakozás indította meg a XII. és XIII. század fordulóján azt az adományozási és nemesítési folyamatot, melynek során a régi birtoknemesség egy része olygarchikus méretű nagybirtokossággá fejlődött s a királyi gazdaságok népeinek jelentős része előbb a várjobbágyok és királyi serviensek, majd ezekkel együtt a teljes szabadsággal bíró közép- és kisbirtokosok köznemesek osztályába emelkedett.

A társadalmi és gazdasági viszonyoknak ez az alakulása természetszerűen ellentétet teremtett a birtokát, vagyonát védő uralkodó és a királyi föld birtokára vágyó néprétegek, másrészt a zárt birtoktestek alakítására törekvő nagybirtokosok és a maguk kisbirtokát a nagyurak földéhségétől féltő közép- és kisbirtokos szabadok osztálya közt is. A király feladata a nagy-, közép- és kisbirtokos osztályok küzdelmében csak az ellentétes erők és törekvések egyensúlyozása lehetett, mert ha ezek a királyi gazdaság ellen irányuló törekvésben egyesülve egymásra találnak, támadásuknak katasztrófális következménnyel, a királyi hatalom gazdasági alapjának teljes összeomlásával kellett járnia. III. Béla kifogástalanul tudta egyensúlyozni e tényezők működését, de fiai testvérharcában felszabadultak a szunnyadó erők s ledöntötték a királyi hatalom rovására felfelé törekvő birtokos osztályok előtt álló korlátokat s ezzel megindult a régi közhatalmi és társadalmi szervezet feltartózhatatlan bomlása.

*

III. Béla két fiában a XIII. század elején találkozó két világtörténeti korszak szelleme és erkölcse testesült meg. Imre udvara, apjáéhoz hasonlóan, melegágya volt a kereszteshadjáratokkal Európaszerte szétáramló lovagkultúrának. Francia és spanyol lovagjai, olasz és francia műveltségű papjai, anyjának és mostohájának francia, feleségének spanyol udvarhölgyei társaságában Imre szívesen hódolt az új szokásoknak. Az udvari életben, szertartásokban, szórakozásban már III. Béla óta a lovagkor társadalmi formái uralkodnak. Néhai való jó Béla király jegyzője a lovagkor hősi eszményének állít emléket művében. Nagy alkalmakkor lovagi tornákban gyönyörködik az udvar népe s a jókedvű provanszál trubadur – Peire Vigal – is meleg otthonra talált Imre udvarában. A bogomilok ellen vívott küzdelemben is a lovagkor kérlelhetetlen eretnekgyűlölete jut kifejezésre. De mindez csak külsőség, látszat. Imre maga a hanyatló középkor embere, a középkor komorságra hajló királyeszményének megtestesülése. Egyénisége leginkább Kálmánra emlékeztet. Bár indulatos, mégis megfontolt, komoly s emellett a vakmerőségig bátor ember volt. Nagytudományú olasz nevelője, a spalatói érseki székre emelkedett perugiai Bernát oldalán gondolkodása, műveltsége egyházi irányban fejlődött, politikáját is az egyházi érdek folytonos szemmeltartása jellemzi. Kormányzatában az egyházra támaszkodott; tanácsadói, barátai, legjobb hívei – Jób és Ugrin esztergomi, János kalocsai, Bernát spalatói érsekek és püspöktársaik – a főpapok közül kerültek ki. A világi főurakat nem igen tudta megnyerni, még nádora is ellenségei táborába szegődött s halála után özvegyét, fiát majdnem mindenki elhagyta. Spanyol felesége, Konstancia, testvére volt II. Péter arragón királynak (1197–1213), aki országát önként ajánlotta fel hűbérül a Szentszéknek, s az özvegy öt esztendővel Imre halála után III. Ince pápa tanácsára ennek gyámfiával, II. Frigyes sziciliai királlyal, a későbbi császárral lépett második házasságra. Valószínű, hogy már első házasságát is Ince közvetítette, aki trónralépte óta szoros érintkezést tartott fenn úgy Péterrel, mint Imrével s mindkettejüket teljes bizalmával és pártfogásával tüntette ki. Imre e bizalomnak egész lélekkel igyekezett megfelelni s ha a keresztes hadjárat halogatásával és egyházi férfiakkal szemben két ízben elkövetett sértéseivel néha magára is vonta Ince neheztelését, a Szentszék hűségétől soha el nem tántorodott. A német trónviszályokban a pápai pártot cseh rokonának és szövetségesének, I. Otokárnak biztatására fegyveresen is támogatta. Szent Péter utódának világi uralma ellen nem lázadozott s fia nevében ennek koronázásakor eskűvel is engedelmességet fogadott a Szentszéknek. Mint egykor Kálmán király, ő is teljes odaadással hódolt egyháza földi fejének, de idehaza úr volt e szó szentistváni értelmében, hatalmában semminő korlátot sem ismert. Ince pápával folytatott sűrű levélváltását jellemző diplomáciai készsége és hadisikerei egyaránt kiváló uralkodóra vallanak. Királyi tulajdonságai, erős egyénisége és korlátlan akarata mégis lázadó öccsével és a váci püspökkel szemben tanusított – itt harcos, ott méltóságteljes – magatartásában, mindenkit megigéző személyes fellépésében jutottak legvilágosabb kifejezésre. Boleszló letartóztatása az oltár előtt és Endre elhurcolása fegyveres hívei köréből, freisingeni Ottó XII. századi magyar királyát idézi emlékünkbe, akinek hatalma oly nagy, hogy az ellene lázongó főurakat „az udvartól kiküldött bármely alantas állású törvényszolga saját csatlósai körében egyedül elfogja, bilincsekbe veri és kínvallatásra hurcolja.” Imre király a XI. és XII. század patriarkális színezetű korlátlan királyi hatalmának, Szent István, László, Kálmán és III. Béla középkori katholikus királyságának volt egyik utolsó képviselője.

Öccsét természete, hajlamai és katonás nevelése egészen más irányba sodorták. Endre anyja vére volt, vagy méginkább anyai nagyapjáé, a kalandorságra hajló francia keresztes lovagé. Magyar ősei közül csak egyre hasonlított, a nyugtalan vérű, hatalomvágyó, lázadozó Álmos hercegre. Világias gondolkodású, nőknek hódoló, könnyelműségig bőkezű, lovagias, könnyű felfogású, merész és koncepciózus újításokra hajló ember volt. Tehetségesebb Imrénél, de hiányzott belőle annak erkölcsi ereje, magyar komolysága s apjuknak önmérséklete. Mérhetetlen hatalomvágya, kalandorszelleme, makacs szeszélyei és álhatatlansága sokszor akadályozták a kitartó munkában és súlyos bonyodalmakba, összeütközésekbe sodorták. Vallásosságban nála sem volt hiány, de nem volt egyházias gondolkodású. Felfogásának kialakulásában nevelésének is része volt. III. Béla – mint egykor Szent László tette más célzattal – az idősebb fiút tudós papi mentorral készítette elő az életre, az ifjabbnál megelégedett a katonai neveléssel, minek hatásán későbbi környezete – a német lovagköltők, Minnesängerek nagy patrónusának, VI. Lipótnak nagyműveltségű udvara és Bertold herceg anyagias családja – sem sokat változtatott. Endre papok helyett szívesebben kereste a katonák, világi főurak és idegen lovagok – franciák helyett inkább németek – társaságát. Főtanácsadói, leghívebb emberei herceg korában s később is jobbára világiak voltak. A papsággal, sőt a Szentszékkel is gyakran támadtak konfliktusai, először apjától örökölt keresztes fogadalmának semmibevevése, teljesítésének következetes halogatása miatt. S mikor bátyjával szemben támasztott igényei Rómában elutasításra találtak és III. Ince komolyan megfeddette, szenvedélyes őse, Álmos herceg, példájára ő is, a pápa német ellenségeinél keresett támogatást. Barátai, szövetségesei – VI. Lipót osztrák herceg és IV. Bertold meráni herceg – Sváb Fülöp táborában harcoltak a pápa támogatását élvező IV. Ottó császár ellen. Felesége is ebből a táborból került ki. Gertrud apja Bertold herceg volt, nénje az Ingeborg királynét méltatlanul eltaszító Fülöp Ágost francia királlyal, Sváb Fülöp szövetségesével, élt – a Szentszék által törvényesnek soha el nem ismert – házasságban. Trónralépte után a korfelfogásnak és közszellemnek engedve, szentszékellenes politikájával is szakított, de az egyházi szempontok és érdekek iránt, apjával és bátyjával ellentétben, sohasem volt érzéke; papságával és Rómával is mindúntalan összeütközései voltak. A régi nyomokon járó bátyjával együtt Endre is hű sáfára volt apjuk politikai hagyatékának, az imperialisztikus színezetű hatalmi koncepciónak, de erényeiben és hibáiban – vallásossággal párosult világias felfogásában, lovagiasságában, vitézségében, kalandosságában, mértéktelen pazarlásában, dinasztiája emelésére irányuló törekvésében s a királyi hatalmat korlátozó rendiség kialakulását elősegítő politikájában – egyaránt az új kor gyermeke volt, hazánkban az első vérbeli lovagkirály. Egyéniségének, felfogásának újszerűsége nyilvánult meg oly sok ellentmondást kihívó kormányzati rendszerében is. Pártpolitikai okokból megkezdett bőkezű adományozásaival és oktalan háborúskodásával döntő csapást mért a közhatalom és társadalom régi szervezetére s a bomlasztó erők működésének ellensúlyozását meg sem kísérelve, túlkorán és átmenet nélkül realizálta az új eszméket és törekvéseket anélkül, hogy a változott viszonyoknak megfelelő új hatalmi szervezet kialakítására, módja és ereje lett volna. Elősegítette, siettette a bomlást, gyorsította annak ütemét, az egész nagy átalakulást egyéni számlájára írnunk mégis megbocsáthatatlan történeti tévedés volna.

A XIII. század elején elemi erővel megnyilatkozó evolúcióért egyéneket és kormányokat felelőssé tenni nem lehet. A megelőző század végén már adva voltak a régi társadalmi, gazdasági és politikai szervezet bomlásának, az új kialakulásának összes tárgyi előfeltételei. A mozgalmak, változások, átalakulások gyökerei mélyen lenyúltak a korábbi fejlődés talajába, irányítói nem egyének, nem kormányok, hanem az egyetemes történeti fejlődést új irányba terelő világtörténeti erők voltak s ez erők működésében a kor egyetemesen jelentkező politikai és társadalmi törekvései jutottak hű kifejezésre. Endre minden koncepciója és minden könnyelműsége mellett is csak eszköz volt e világalakító történeti erők kezében.

*

Szent István a királyi magángazdaságra építette fel királysága egész hatalmi szervezetét, törvényes intézkedéssel tiltotta a királyi javak elidegenítését. Adományokban ugyan ő maga és utódai sem fukarkodtak, de náluk a donáció korántsem jelentette királyi javak csökkentését, a birtok teljes elidegenítését, mert az adománybirtokot a megadományozott hűbéri – katonai – kötelezettséggel terhelten kapta s vele szabadon nem rendelkezhetett. Kálmán király a Szent Istvántól származó adománybirtokot egyenjogúsította a nemzetségi szállásbirtokkal, de minden más adománybirtok csupán egyenes- és testvérágon öröklődő hűbér – beneficium – maradt, szemben az allodiális örökbirtokkal, a nemzetségben ágról-ágra szálló patrimonium-mal. II. Endre trónraléptét megelőző időből – a serviensi és várjobbágyi rangemelésekről nem szólva – mindössze öt világi személy részére kiadott birtokadománylevél hiteles és teljes szövegét ismerjük s ezek egyikében sincs szó a XIII. században szokásos örökjogú – iure perpetuo – adományról. II. Géza, III. Béla és Imre egyszerűen átengedték, átadták (concessimus, contulimus) a földet a megadományozottnak és öröklési jog címén – iure haereditario – egyenes utódainak. III. Béla Modrusmegyének Bertalan ispán részére való adományozásakor az adományt terhelő hűbéri kötelezettségeket is pontosan megállapítja és teljes szabatossággal volt meghatározva a királynak szolgáló kisbirtokos vitézek – ministri vagy servientes – hűbéri kötelezettsége is, mert Imre király az erdélyi németek közt élő Olasz Jánost hospes-sorból utódaival együtt a királyi udvarba fogadva, vagyis servienssé emelve, minden szolgáltatástól felmenti a „katonai fegyveres szolgálat kivételével, amivel a királyt és országot az ily szabadsággal megadományozottak szolgálni kötelesek.”

A szállásbirtok és adománybirtok jogi természetének különbsége a XIII. század elején még világosan felismerhető, de az adománybirtokosok körében már régen általánossá lett a jogi különbség megszüntetésére, az adománybirtok örökbirtokká alakítására irányuló törekvés. Hűbérjogi felfogás szerint az adománybirtokot élvező hűbéres köteles volt adományozó királya, illetőleg jogutódai – vagyis hűbérura – hadbahívó szavának engedelmeskedni s őt az ország határain belül vagy kívül bárhová harcba követni. A régi adományosok ivadékai azonban e kötelezettségükről nem igen akartak tudni. A magyar nemzetségek tagjai régi királyoktól kapott adománybirtokaikat, melyek eredete időmultával a nemzetségi birtokkal való területi összefüggésük miatt feledésbe ment, az ősi vagyonból örökölt szállásbirtokukkal olvasztották egybe és hovatovább első foglalás – prima occupatio – címén bírt örökségképen birtokolták. Az országhatáron túl dinasztikus érdekért vívott harcban résztvenni és magánhadseregüket hadbavinni csak ellenszolgáltatás, pénzbeli jutalom, zsold avagy új adomány fejében voltak hajlandók. Így tettek a régen meghonosodott, előkelőbb indigena-családok nagybirtokos tagjai is. A harckészség csökkenése tekintetében semmi különbség sem volt az adománybirtokot élvező foglaló nemesek és indigenák közt. A XI. és XII. század folyamán letelepedett és megadományozott idegen urak ivadékai – a Hont-pázmányok, Hermányok, Héderek, Gutkeledek, Hahótok, Jákok, Györök, Rátótok és társaik – már teljesen összeolvadtak a törzsökös magyar nemességgel, elmagyarosodva, ennek nemzetségi jogszokásai szerint éltek, a foglalók kiváltságait élvezték s velük magukat minden tekintetben egyenjogúnak tartották. Ugyanígy enyészett el a kis-hűbéresek – a királynak szolgáló vitézek és várkatonák – harckészsége is. E katonáskodó népelemek a béke hosszú évei alatt, a megtelepedési folyamat befejeztével békés földmíves és kisbirtokos osztállyá alakultak át s ők is csak újabb birtokadományok, rangemelés, kiváltságok és zsold reményében szálltak hadba.

Az adománybirtokosok és várkatonák katonai értékének csökkenése a XII. század második felében még nem volt észrevehető, mert királyaink II. Géza oroszországi kalandjai óta külső háborút nagyon ritkán és csak nagy okkal viseltek. II. Endre azonban sokat hadakozott és a hadviseléshez sok katonára, még több pénzre volt szüksége. Apjától örökölt pénzét, kincsét még hercegkorában elfecsérelte s bátyja ellen a világos jog és alattvalói hűség megsértésével vívott pártütő harcában utóbb már csak trónfoglalás után érvényesíthető ígéretek árán szerezhetett híveket. Ily ígéretekben nem is fukarkodott. Trónralépte után hosszú sorát bocsátotta ki az adományleveleknek a testvérharcban oldalán álló hívei részére. Adományozási rendszere Imrét is kényszerítette saját hívei jutalmazására, de ő óvatosabban járt el, mert tisztában volt a királyi birtok elfecsérlésében rejlő veszedelem nagyságával. Világiaknak ritkán adományozott, a belső harcban mellette mindvégig híven kitartó főpapság jutalmazásától azonban ő sem zárkózhatott el. A birtokadományozás e korszakban még a testvérharc kísérő jelensége volt, de Endre trónralépte után rendszerré lett.

A királyi várbirtokon és adománybirtokon nyugvó régi hadiszervezet helyébe Endre újat készült állítani. Terve a háborús terheknek a birtokos osztályokra való áthárítása, az adománybirtokot terhelő katonaállítási és hadbaszállási kötelezettségnek az örökbirtokra, tehát az egész birtokos nemességre való kiterjesztése és a magánföldesúri népeknek megadóztatása volt, ami lényegében az Anjou-kori banderiális hadrendszer és rendkívüli adózás életbeléptetésével lett volna egyértelmű. A kivitelben persze számolnia kellett a honvédelmi kötelezettségen túl minden köztehertől mentes s új teher vállalására önként és ellenszolgáltatás nélkül semmiképen sem hajlandó foglalónemesség ellentámadásával. Ezt az ellentállást pedig – mint száz év multán Károly Róbert az oligarchákét – csak széles rétegek személyes lekötelezésével, új, erős és királyhű arisztokrácia teremtésével szerelhette le, melynek tagjai a nekik nyújtott előnyök és kiváltságok ellenében szívesen fogják törekvésében támogatni. Ezért az adománybirtok hűbérjogi természetét megszüntetve, szakított a régi szokással és trónralépte óta örök-joggal – iure perpetuo vagy iurisdictione perpetua – adományozott birtokot híveinek, hogy azt ivadékaikkal „mint öröklött szállásbirtokukat – tamquam sua patrimonia – bírják mindörökre.”

A hűbéri természetű régi donációval szemben „örökség”-nek – perpetuitas – nevezett birtokok adományozása, amit donatio perpetuitatum, vagy perpetuitatio néven későbbi oklevelek is megkülönböztetnek az egyszerű donatio-tól, – nem könnyelmű szeszély, a hívek ötletszerű donatio-tól, – nem könnyelmű szeszély, a hívek ötletszerű jutalmazása, hanem tudatos elhatározáson alapuló „új intézkedés” – nova institutio – volt. Előzőleg a királyi tanácsban alaposan megvitatták. „Némely főemberek tanácsolták” a reformot, mások ellene nyilatkoztak; János esztergomi érsek meg éppenséggel „kereken ellene mondott az új intézkedéseknek.” Endre a reform mellett döntött s – így mondja ő maga egyik oklevelében – „megmásította földjének a régiektől sértetlenül őrzött állapotát és a várakat, megyéket, földet és dús Magyarország többi jövedelemforrásait örökös örökségül – in perpetuas haereditates – osztotta ki báróinak és vitézeinek.” A nagybirtokos nemesség gazdagítása, erősítése és függetlenítése mellett megkezdte a királytól magánjogilag függő, közép- és kisbirtokos vitézi osztály kiépítését is. A régi királyi ministerek, udvari vitézek hűbéres társadalmi rétegét a várispán hatósága alól kivett, közvetlenül a királytól függő, katonai szolgálatra kötelezett középbirtokos szabadok alkották. Személyileg teljes nemesi szabadossággal rendelkeztek, de rendszerint két-három ekeföldes – mintegy 300–400 kat. holdas – néha azonban jóval terjedelmesebb birtokuk hűbéri kötelezettségekkel, servitium-mal volt terhelve. Endre ezek számát a várnép, a hospesek és várkatonák – mint ekkor már nevezik: várjobbágyok – sorából nagyszámban kiemelt s a király udvarába, házába vagy familiájába – in aula, domo, familia regis – fogadott új elemekkel gyarapította. A XIII. század elejét a királyi serviens-nek nevezett vitézek osztálya a frank ministeriális vitézek osztályából sarjadt nyugati lovagsághoz hasonló népes katonaosztállyá fejlődött.

Az adománybirtok hűbéri természetének és az öröklési jog korlátainak megszüntetése s a nemzetség szállásbirtokokkal egyértékű örökbirtokul elismerése egyértelmű volt az adományos és foglaló nemesség közt jogilag még fennálló korlát teljes ledöntésével s a bőkezű adományozási rendszerrel párosulva, a vagyongyarapítás és társadalmi emelkedés addig elképzelhetetlen perspektíváit nyitotta meg a királyt híven szolgáló birtokos nemesség előtt. A serviensi rangra emelés pedig egyértelmű volt a szabad mozgást akadályozó várkötelék elszakításával és az alsóbbrendű közszabadok teljes, majdnem nemesúri szabadsággal való megadományozásával. E nagy előnyökkel és kiváltságokkal szemben azonban Endre nemcsak az új örökbirtok tulajdonosától, hanem minden birtokos úrtól, valamint a összes serviensektől megkövetelte külföldi hadjárat esetén is a hadbaszállást, illetőleg a vagyon mértékének megfelelő csapat hadbavezetését. Az újítások ellen lázadó s „a hamis néven örökségnek nevezett adományok” érvényességét tagadó ellenzék ezért tartotta szükségesnek Endrével 1222-ben elismertetni, hogy „külföldi hadjáratra mindazok elmenjenek, akiknek megyéjük van, vagy a királytól pénzt kaptak,” de „a serviensek csak pénzért – zsoldért – tartoznak a királlyal az ország határán túl hadba menni,” majd 1231-ben ezt a kissé homályos rendelkezést úgy módosítani, hogy „a király által országon kívül indított háborúban a nemesek nem tartoznak vele menni, csupán az ispánok, várjobbágyok, zsoldosok – stipendiarii, vagyis a zsoldért harcolni köteles serviensek – és akik hivatalból kötelesek erre és akiknek Endre nagy birtokokat adományozott.”

Az új hadrendszer kiépítését célzó adományok természetszerűen vonták maguk után a régi pénzügyi rendszer bukását, az államháztartás új alapokra helyezését. Várkatonák és várszolgák serviensi rangra emelésével ezeknek a várbirtokhoz tartozó földjük is kivált a várkötelékből s a föld és nép adományozását és felszabadítását nemsokára nyomon követte a birtokkal legtávolabbról is kapcsolatos regáléjövedelmek eladományozása. A szabad kisbirtokosok, telepesek fejadója, a „szabad denárok” jövedelme, a birtokos egyházak és urak szolgálatába került adózó néppel együtt a földesúr tulajdonába ment át s igen hamar beolvadt a földesúrnak fizetett földbérbe. Hasonló sorsra jutott a királyi vámok, révek, hidak, vásárok jövedelme is. III. Béla korában vám- és vásártartási joga az egész országban csak a királynak volt s az uralkodó legfeljebb egy-egy vám és vásárhely jövedelmének bizonyos hányadát, harmadát, negyedét adományozták állandó jövedelmül a nevezetesebb egyházaknak. II. Endre óta a királyi vámok és vásárok egyrésze minden jövedelmükkel és a vámszedés jogával együtt egyházi és magánföldesurak kezébe, vagy kiváltságolt vásáros községek tulajdonába került s a fennálló belső vámokon felül számos új vám, rév és vásár keletkezett magánbirtokosoknak adott királyi kiváltság alapján. A domaniális természetű jövedelmi források teljesen kiapadtak s az így támadt hiány nehéz válságba sodorta az államháztartást. A királyi javak és jövedelmek megfogyatkozását sokszorosan érezhetővé tették Endre hadi vállalkozásait, folytonos háborúskodása. A könnyelmű halicsi kalandok igen sok pénzbe kerültek s minden új vállalkozás új terheket rótt Endre kincstárára. Az udvartartás is nagyon sok pénz emésztett fel, mert Endre és Gertrúd királyné jól értettek a fényűzéshez, mulatozáshoz, később pedig a keleti udvarok megismerése is fokozta a császári trónért versengő király igényeit. A szentföldi hadjárat már annyira kimerítette a király pénzügyi erejét, hogy Gizella királynénak veszprémi egyháztól elvett ékköves koronáját is kénytelen volt eladni. A kereszteshadjárat költségei s a király távollétében idehaza lábrakapott rablógazdaság – Endre panaszolja a pápához írt levelében – annyira tönkretették az országot, hogy tizenöt év munkája sem lehet elegendő a károk jóvátételére. Ekkor határozta el magát a király az új birtokrendszerből szükségképen következő pénzügyi reform végrehajtására s a nagy feladat megoldásával Apod fia Dénes tárnokmestert – Gertrúd királyné magyar unokatestvérét – bízta meg, ki 1215 óta vezetőszerepet töltött be kormányában s a szentföldi harcokban is derekasan megállta helyét.

A ZSÁMBÉKI TEMPLOM.
A pestmegyei község román-gót átmeneti stílusban épült XIII. századi prémontréi prépostsági egyházának romja.

A régi domaniális államháztartás javainak és jövedelmeinek megfogyatkozása miatt Endre – II. Frigyes császár egykorú sziciliai reformjának szellemében – a pénzügyi regalitást tette az államháztatás központjává s a regálejövedelmeket új források megnyitásával és a régiek gyümölcsözőbb kezelésével fokozta.

Ellenséges támadásnak gyakorta kitett nyugati országokban – így a X. századi dán háborúk idején Angliában – s a XII. század óta a jeruzsálemi királyságban régóta szokásban volt a hadi célokat szolgáló rendkívüli adó – exactio, taille, danegeld – kivetése. A kereszteshadjáratok idejében pedig maga a Szentszék rendelte el, engedélyezte ezek céljaira az egyházi vagyont és jövedelmet is terhelő rendkivüli hadiadók szedését. A magyar királyok eddig nem szorultak ily jövedelmi forrás igénybevételére, de Endre kereszteshadjárata alkalmával már kénytelen volt azt igénybe venni. Az egyházaktól és világi uraktól egyaránt jelentős összegeket és értéktárgyakat kívánt és kapott a szent célra. Ekkor tűnik fel először 1217. évi oklevelében a rendkívüli hadiadó Magyarországon szokásos collecta és exactio neve s a hadjárat utáni években általánosan ismert és országszerte szedett adónemmé vált. A rendkívüli adó 1219 óta igen gyakran igénybevett jövedelmi forrása volt a királynak. Állandósítására az ösztönzést Endre és tárnokmestere kétségtelenül a Szentföldön kapták, mert a jeruzsálemi királynak és antiochiai fejedelemnek ezidőben legfőbb jövedelmi forrása a rendkívüli adóban évenkint összegyűjtött pénz – collecta forrása a rendkívüli adóban évenkint összegyűjtött pénz – collecta pecunia – volt. Az évről-évre kivetett rendkívüli adó mellett, melyből a későbbi századok egy forintos hadiadója – a subsidium – kifejlett, biztos jövedelmi forrásként kínálkozott a külkereskedelem fellendülése következtében fontossághoz jutott határvám, mellyel az áruk egynyolcvanadrész értékében szedett értékvám alakjában ugyancsak 1217-ben, a kereszteshad átszállítása alkalmával Velencével kötött szerződésben találkozunk először. A „nyolcvanad” határvám és a nevezetesebb vásárok eladományozott vámjövedelméből a királynak, illetőleg királynénak fenntartott „harmincad” voltak hivatva az adományozási rendszer következtében megcsappant vám- és vásári jövedelem pótlására.

A regálejövedelmek közül a pénzverési regále már a XII. században a királyi kincstár legbővebben buzgó jövedelmi forrásai közé tartozott. III. Béla korában, mikor a pénzforgalom már erősen megnövekedett, hatvanezer márka ezüstre, vagyis hárommillió hatszázhetvennégyezer aranykoronára rúgott a pénzregále jövedelme. A XIII. század elején azonban ez a jövedelem is megfogyatkozott, mivel Endre örökös pénzzavarral küzködve, a pénzrontás káros eszközéhez, még pedig ennek egyik legcsúnyább formájához folyamodott. Látszatra szép és értékes pénzt veretett a délkeleti német tartományokban, így meráni rokonai tatományában is használatos, jóhírű friesachi denárok mintájára. A kereskedőnép szívesen fogadta az országban is forgó friesachi pénz köntösében jelentkező nehézsúlyú királyi pénzt, de csakhamar rájött, hogy az utánzat csak külsőleg hasonlít a mintához. Belső érték tekintetében a király pénze kb. 50%-kal kevesebbet ért a friesachinál. S mivel a pénz finomsága sem felelt meg a Friesachban szokásos, sőt a III. Béla-kori magyar finomságnak sem, a pénz mérlegelésével ezüstsúly szerint történő fizetéseknél is 20%-os veszteség állt elő. Emelett Endre nem elégedett meg az évi kényszerbeváltásban rejlő nagy haszonnal; évenként többször is megkísérelte új pénz forgalombahozatalát. E manipulációk eredményeként az országlakosok vonakodtak a királyi pénzt fizetésül elfogadni s továbbra is ragaszkodtak külföldi pénzhez és a XII. században megszokott veretlen ezüst valutához.

Dénes tárnokmester a királyi pénzverés jövedelmét gyarapítandó, igazgatását decentralizálta és üzleti alapra helyezte. Korábban csak egyhelyütt, Esztergomban vertek pénzt. III. Ince pápa 1211-ben még „egész Magyarország egyetemes pénzéről” beszél. Dénes több új pénzverőkamrát állított fel: Budán, a csanádi egyházmegyében, a Szerémségben és Szlavóniában s a kamarákat egyenként bérbeadta.

A királyi pénzverők mesterének, a többi udvari tiszthez hasonló hatáskörrel bíró udvari tisztnek helyét királyi kamaraispánnak – comes camerae – nevezett bérlők foglalták el, kik meghatározott évi pénzösszegét bérbevették a decentralizált pénzverőkamrákat. A pénzverő munkások személyében nem történt változás. A munkát továbbra is az esztergomi, budai és többi kamarák székhelyén élő aranyművesek végezték, de nem voltak többé a király népei, hanem a regálejövedelmek bérlőinek szegődött magánalkalmazottai. Tisztjeik sem a királyi pénzverőjobbágyok voltak többé, hanem a bérlők familiárisai, serviensei. A pénzverés ellenőrzését a király továbbra is fenntartotta magának és a pénzverési jövedelem tizedrészét élvező esztergomi érseknek. A király és az esztergomi érsek megbízottja minden kamarában jelen volt a pénzverés időszakában és próbákkal ellenőrizte a bérletszerződésben megállapított pénzláb betartását. A pénz forgalombahozatala alkalmával pedig a helyi hatóságok, ispánok megbízott emberei kísérték a pénzváltókat működésük ellenőrzése és egyben zavartalan biztosítása végett.

A pénzverés decentralizációjával és a pénzkamarák bérbeadásával egyidejűleg a királyi sógazdaság jövedelmének alaposabb kiaknázása is megkezdődött. Az erdélyi sóbányák kitermelése már Szent István korában megindult s a királyi sógazdaság – III. Béla jövedelemkimutatásának a sóra vonatkozó önálló tételéből következtetve – már a XII. században a várgazdaságoktól és udvari gazdaságtól független, különálló gazdasági egység volt. Igazgatása élén bizonyára a pénzverők mesteréhez hasonló királyi főtiszt állott. A bányatelepeken ellenőrző funkciót végző tisztek a telepes vendégek osztályába tartozó, kisebb részben udvarnoksorsú bányászokkal együtt királyi emberek voltak. A szállítás és részben az árusítás feladatát – III. Béla kora óta biztosan, de lehet, hogy jóval régibb idő óta – az ily munkára alkalmas néppel leginkább rendelkező egyházi nagybirtokosság végezte, megfelelő jövedelmi részesedés, illetőleg kereskedelmi haszon ellenében. A püspöki és káptalani egyházak, apátságok és prépostságok királyi kiváltságot kaptak egy-két-három hajórakomány só vásárlására. Ezt a sót részben a szegedi, szalacsi és határmenti királyi sóraktárakban voltak kötelesek beszállítani s a vételárnál magasabb áron átadni, részben pedig saját hasznukra, de limitált áron árusíthatták. Dénes tárnokmester a sógazdaságot is bérbeadta s a pénzverőkamarák mintájára szervezett sókamara bérlői – maguk vették a sószállítást és árusítást kezükbe. Országszerte mindenféle sóraktárakat állítottak fel s az árat felemelve, maguk árusították a királyi sót. A pénzverés és a regalitás irányába fejlődő sógazdaság után sor került a vámjövedelmek, a rendkívüli adó, sőt a magángazdasági jövedelmek és a tisztségek bérbeadására is.

A régi királyi pénzügyigazgatási szervezetet, melynek közegei az elsőktől az utolsókig a király földesúri hatósága alá tartozó emberek voltak, új szervezet váltotta fel, melynek csupán vezető funkcionáriusai, a bérlők függtek – s ők is csak magánjogi bérszerződésük keretei közt – a királytól, míg az alantas közegek valamennyien a bérlők magánalkalmazottai voltak.

Az új szervezet kiépítésével szükségszerűen kibővült a tárnokmester hatásköre, ki előbb a királyi magángazdaságok tárakban felhalmozott terményjövedelmét őriző királyi kincstartó volt. Most a királyi háztartás súlypontja a dominiumokról a regálékra, a terményjövedelmekről a készpénzjövedelmekre helyeződvén át, hatásköre fokozatosan kiterjed a pénzügyigazgatás egész területére s a tárnokmesteri tiszt kizárólag pénzügyi természetű országos tisztség rangjára emelkedik.

*

Az örökbirtok adományozása, a serviens osztály kiépítése, a hadikötelezettség kiterjesztése az egész birtokos osztályra és a regalitáson alapuló új pénzügyi rendszer első kísérlet volt a rendiség szellemének megfelelő új hatalmi szervezet kiépítésére, amit később az Anjou-királyok hasonló elvek szerint teljes sikerrel hajtottak végre. Endrének nem volt ily szerencséje. A reformoknak sokkal nagyobb ellenzéke támadt, semmint azt kezdetben gondolni lehetett volna. A hűbérbirtokukat örökbirtokul megszerző urak és az újnemesek, a serviensi rangra emeltek eleinte szívesen vállalták a terheket, melyek jórészt amúgysem ők viselték, hanem földesúri népeik. Új birtokadomány reményében sokan örömmel fogadták Endre újításait. De alig néhány év múlva kiütköztek a rendszer hibái s velük együtt jelentkezett és nőtt-növekedett az ellenzéki mozgalom.

Az új rendszer az egész birtokososztályra új terheket rótt, de hasznaiban a birtokosoknak csak egy rétege részesült. Az adományok szinte lavinaszerűen szaporodtak, de az adományosok többnyire ugyanazok maradtak, mert a király körül csoportosuló idegen és magyar urak mértéktelen mohósággal aknázták ki Endre könnyelműségig fajuló bőkezűségét és adományozó kedvét. Endre közvetlen környezetének, az udvar Gertrud királyné körül csoportosuló német urainak, a főméltóságviselőknek és a király más bizalmas híveinek kezére hatalmas uradalmak kerültek. Endre egész vármegyék, ispánságok örökös adományozásától sem riadt vissza s mikor az örökös ispánság intézménye nagy ellentmondást váltott ki, hívei a nagy jövedelmet hajtó udvari tisztségek és ispánságok cserélgetésével és kumulálásával segitettek magukon.

A nádori, udvarispáni, báni, vajdai és más udvari méltóságok viselői, valamint a megyés ispánok is három-négy évenként változtak, de a távozó főtisztviselő nem vált ki a kormányból, a királyi tanácsból, hanem valamelyik más tisztségre áthelyezve folytatta működését. Kán-nembeli Gyula és Bór-nembeli Bánk 1208 és 1222 közt a tárnokmesterség s utóbbi a vajdaság kivételével valamennyi főtisztséget és több vármegye ispánságát többször is megülték néhány évre. Vázsony-nembeli Atyusz a királyi, királynéi udvarispánságot és bánságot viselte fölváltva. Bertold kalocsai érsek előbb bán, majd vajda s végül két megye ispánja volt. Barc fia Miklós kétízben volt nádor, majd megyés ispán. Mások nem vágytak udvari tisztre, de felváltva egyik vagy másik vármegye ispánjanként vettek részt a királyi tanácsban. Napirenden volt több tisztségnek, ispánságnak egy kézben egyesítése. Az udvari főméltóságok viselői s a bán és vajda egyszersmind egy-egy vármegye ispánjai, de még messzebbmenő kumulációk is előfordultak. S mindez nem lett volna oly nagy baj, ha nem jelentette volna az udvari és ispáni tisztségek jellegének teljes megváltoztatását. A tisztségviselők pusztán méltóságot és javadalmat láttak tisztségükben. Jellemző, hogy Endre, mikor Hontpázmány-nembeli Sándort alig egyévi működés után felmentette pohárnokmesteri tisztétől, hogy Atyusz fia Lőrincet kinevezhesse, kénytelen volt őt évi 300 márka ezüst javadalommal kárpótolni. Hivatali kötelességüket az udvari és ispáni tisztet viselő urak magánalkalmazottaik, hűbéres vitézeik közül választott, gyakorta alacsony sorból felemelt udvarispánjaikra – comites curiales – hárították át s maguk a gondjaikra bízott tartományt, megyét vagy gazdaságot legfeljebb a beszállás jogának gyakorlása és jövedelmeinek felélése végett keresték fel. Egyébként messze elkerülték s a királynál udvarolva, csak a jövedelem behajtására volt gondjuk. Az udvarispánok uruk kegyét keresve zsarolták, kizsákmányolták a vár népét s az ispáni hatóság alá nem tartozó szabad népelemeket – a serviens vitézeket és telepeseket – is háborgatták, jogtalan terhekkel súlytották.

A királyi főtisztviselők hatalmaskodásai másokat is erre az útra csábítottak s aki nem kapott földet, mindenféle csalafintasággal vagy erőszakkal igyekezett magának szerezni. Elkövetkezett a nagy akvizítorok kora s a birtokuk kikerekítésére törekvő egyházi és világi nagybirtokosok minden ürügyet és jogcímet felhasználnak mások földjének bekebelezésére, saját népeik földesúri terheinek fokozására, jövedelmük és kiváltságaik gyarapítására. Sok hatalmaskodó földesúr minden jogcím nélkül kezdi foglalni a várak és kisbirtokú nemesek földjét. A birtokkal együtt a katonai és gazdasági hatalom is átcsúszott a nagybirtokosság kezére, mely hatalma növekedésével veszélyes vetélytársává fejlődött a királyi hatalomnak. Új erős politikai hatalom volt keletkezőben, a vagyonban folyton gyarapodó, szinte már olygarchikus méreteket öltő nagybirtokosságban, mely egyelőre újabb és újabb adományok reményében még támogatta a királyt, de csak idő kérdése volt, mikor lesz a közhatalom elkeseredett ellenségévé. Várjobbágyok, hospesek, várszolgák, magánföldesurak szabadjai addigi kötelékükből kilépve, vagy terheiken könnyítve, önhatalmúlag kezdenek magasabb társadalmi osztályok jogai szerint élni. Napirenden volt, hogy a vár kötelékébe tartozó emberek magukat nemesnek, serviensnek, hospesnek vagy előkelőbb kategóriába tartozó várnépnek igyekeztek feltüntetni. A várnép eladományozása, felszabadítása és önkéntes kiválása következtében egyre súlyosabb terhet viselő várnép, melyet rövid néhány évi időszakonként változó ispánjaik rendszeresen zsákmányoltak, a várbirtok területébe ékelt nemesi kisbirtok elfoglalására törekedett és szabad embereket igyekezett a maga közöségeibe kényszeríteni, saját terhei viselésére kényszeríteni. A nemzetségi vagyonok felosztásával rohamosan szaporodott a szegény nemesek száma. A XIII. század elején a legtöbb magyar nemzetség már ágakra, családokra szakadt s az ősi vagyon osztályát is megejtette, csupán a foglaláskori szállásbirtok központi birtoktestét és a nemzetségi monostor kegyuraságát tartva meg közös birtokul. A személyes érdemek jutalmául új örökbirtokot kapott nemesek vagyonosodó családjaival szemben a provinciális keretben élő és gazdálkodó nemesek vagyona vagy stagnált, vagy fogyott a természetes szaporodással bekövetkezett vagyonmegosztás és hatalmaskodó szomszédok, rokonok, a földéhes nagybirtokosság foglalásai miatt. Sokan akarva-nemakarva földjük eladására, a király és a magánföldesurak szolgálatára, teljes függetlenségük feladására kényszerültek. A teljes elszegényedés és jogvesztés ellen szinte egyedüli óvszernek a királyi serviensek sorába való beállás látszott. A teljesjogú magyar nemesek egy nagy rétegének ide való beolvadása viszont természetszerűen vonta maga után a serviensek törekvését a teljes nemesi szabadságra és jogokra. Az egész társadalom megmozdult, cseppfolyóssá lett s hovatovább minden jogbiztonság megszűnt, mindenki előre törekedett vagy az előbbállókat igyekezett a maga színvonalára leszállítani.

Hasonló súlyos következménnyel járt a regalitáson alapuló új pénzügyi rendszer. A rendkívüli adó egyértelmű volt a hadviselés és udvartartás terheinek a magánföldesúri népekre s így közvetve a birtokos osztályra való átháritásával. A pénzügyigazgatás új rendszere főleg a kereskedéssel foglalkozó népelemeket és a pénz használatára utalt vagyonosabb társadalmi rétegeket súlytotta. Ezért mindenki menekülni igyekezett az új terhek alól s a reformot nyomon követte a benne lefektetett elvek keresztültörése. A befolyásos egyházi és világi birtokosok mentességet kérnek és kapnak a rendkívüli adó fizetése és a pénzváltók beavatkozása alól. A földesúri hatóság alá tartozó népek egy része teljes adómentességet kap, másutt a birtokos úr vagy a községi autonóm hatóság kap kiváltságot az adó és pénzváltási illeték beszedésére és egyösszegben való beszolgáltatására. Az egyéni mentességek szerzésére irányuló törekvés mellett általános elvi tiltakozás támad a király adóztatási jogával szemben. A fejlődő rendi felfogás az adókivetés felségjogát nem ismeri el, a magánbirtokosok népeire, azok hozzájárulása nélkül kivetett rendkívüli adót törvénytelennek tartja.

A regáléjövedelmek bérbeadása miatt is nagy elégedetlenség támadt. A bérletrendszer külföldön már korábban divatos volt. A bizánci pénzügyigazgatás a régi római rendszer folytatásaképen egészen bérleti alapon állt. S ez a rendszer a jövedelmezőség szempontjából jól bevált, mert a bérlő, mint üzletember, a maga hatósági támogatást élvező tisztjeivel sokkal sikeresebben ellenőrizte a királyi pénz kizárólagos használatát, ügyesebben tudta megakadályozni a tilalmazott idegen valuták forgalmát és így sokkal több pénzt tudott forgalomba hozni, mint az üzletileg kevésbé érdekelt királyi pénzváltó tisztek. A bérlő erdeményesebben működött, mert a magánérdek is ösztönözte. Több jövedelme lévén, természetesen több bért is fizethetett, mint amennyit a házilag kezelt kamara hajtott s emellett felmentette a kincstárat a kezelés és igazgatás minden aprólékos gondjától. De ez az előny csak akkor áll fenn, ha a bérlet kifogástalan üzletemberek kezében van. Ha azonban csupán a haszonra néznek, a bérletrendszer igen nagy veszedelemmel járhat, mert a lelkiismeretlen bérlő a rendelkezésére álló hivatalos hatalom segítségével, könnyűszerrel megzsarolhatja, kizsákmányolhatja a kényére hagyott dolgozó népet. Nálunk 1219 és 1222 közt ez következett be. Dénes tárnokmester a legtöbbet ígérőknek adta bérbe a pénzverő- és sókamarákat s legtöbbet természetesen a lelkiismeretlen idegen kufárok ígértek. A XI. században Európaszerte jóhírt szerzett s a XII. században megromlott hírét III. Béla korában újra visszaszerző magyar királyi pénzverés mohamedán – mint akkor nevezték szerecsen, vagy izmaelita – és zsidó kereskedők zsákmányává lett, akik a kincstárat magas bérösszeggel kielégítve, rövid pár év alatt tönkretették a magyar pénz hitelét és elviselhetetlen terheket zúdítottak a királyi pénz használatára kényszerített országlakosokra. Pedig a külföldi pénz- és terményvaluta kiszorításának s vele a kincstári jövedelmek állandó biztosításának egyedüli útja a királyi pénz hitelének helyreállítása lett volna.

Tetézte a bajokat az idegen udvari népség elhatalmasodása. Az udvar Endre korában újra idegenekkel telt meg. Gertrud sok rokonát és német hívét hozta az ország nyakára; később Jolán királyné is szívesen vette magát körül francia hölgyeivel, papjaival és lovagjaival. Ezek az idegen urak és főpapi méltóságra emelt egyházi személyek persze nem kímélték a magyar vagyont s – ha akadt is közülük oly tiszteletreméltó kivétel, aminő a szentéletű Róbert érsek volt – többnyire csak vagyonuk gyors gyarapítására, a királyi javak és jövedelmek minnél alaposabb kizsákmányolására törekedtek. Az „ország javaiból legelő” idegenek élén maga a német királyné állt, ki testvéreit, rokonait a kincstár jövedelmeiből hizlalta. Bertold herceget, a királyné öccsét, Endre felesége unszolására, tanulatlan huszonöt éves ifjú létére már 1206-ban a kánoni szabályok megcsúfolásával kalocsai érsekké választtatta. Ince pápát nagyon felháborította ez a választás s a harmincéves kánoni kor és megfelelő tanultság hiánya miatt vonakodott Bertold herceget érseki méltóságában megerősíteni, a királyi családra való tekintettel mégis időt adott neki műveltsége hiányainak pótlására és a kánoni kor eléréséig elismerte „electus”-nak, választott érseknek. Bertold a pápai intésnek eleget teendő, hozzá is fogott a tanuláshoz. Vicenzába ment az egyetemre, de oktalan magatartásával és tudatlanságával itt is csak szégyent hozott magára és egyházára. A pápa 1209-ben kénytelen volt őt hazatérésre bírni. A megerősítést csak 1212-ben nyerte el, de az érsekség jövedelmeit kezdettől fogva élvezte. Vicenzából hazatérve, érseki méltósága mellé Endre egykori tartományát is megkapta báni minőségben s 1209 óta állandóan a királyné környezetében tartózkodott. Idemenekültek 1208-ban testvérei – Ekbert bambergi püspök és Henrik isztriai őrgróf – is, akiket odahaza királyuk, Sváb Fülöp, meggyilkolásában való részességről vádoltak. Endrét épp ezidőben teljesen lefoglalta a külpolitika, a bolgár háború és a halicsi magyar kormányzat megszervezése. Örült, hogy a belügyekkel nem kell foglalkoznia. A kormány rúdja így szinte észrevétlenül a királyné és testvérei kezébe került, kiket a Győr-nemzetség németekkel később is szívesen cimboráló, mostani ágból származó, Csépán (1207–1209) és Poth (1209–12) nádorok – a néhai Saul kalocsai érsek adományokkal bőven jutalmazott testvérei – híven támogattak. A merániak a magyar urak háttérbeszorításával német híveikre támaszkodtak. Jellemző, hogy mikor Endre felesége németföldről jött udvarhölgyét és testvérét, Adolf szepesi prépostot, megadományozta, a beiktatással sem magyar poroszlót bíztak meg, hanem a bambergi püspök udvarmesterét.

*

Endre reformjai és az idegenuralom nyomán általános elégedetlenség támadt s már 1209-ben komoly mozgolódás észlelhető. Az összeesküvés lefolyása ismeretlen. Csak annyit tudunk, hogy a főurak egy csoportja III. Béla öccsének, a görög földön meghalt Géza hercegnek fiait akarta hazahozni és trónraültetni, de követeiket Spalatóban elfogták és királyi kézre adták s hogy Tomaj-nembeli Tiba ugyanezidőben leszúrta Csépán nádort, Endre egyik legbizalmasabb hívét. A külföldre menekült Tibát és Krako Volpot horvát nemesurat Endre fej- és jószágvesztésre ítélte, Korlát fia Benedek „herceg”-et, Konstancia királyné spanyol udvarhölgyének férjét pedig, ki hosszú vajdasága után nemrégen még hercegi ranggal állt a halicsi magyar kormányzat élén, számüzetésre és jószágvesztésre ítélte. János esztergomi érsek, kivel szemben Endre 1205-ben Kalán pécsi püspököt szerette volna az esztergomi érseki székre emelni s aki, ha nem is tartott a tróndöntőkkel, a királyság jogainak védelmét ígérő koronázási eskűre hivatkozva, „az új intézkedésekhez egyáltalában nem adta beleegyezését”, Imre királytól kapott adománybirtokát vesztette.

Három évvel később újra feléledt a mozgalom s most a király benső emberei, főtisztviselői álltak élére. Endre magyar hívei eddig hallgattak, mert szerették a királyt, és maguk is szívesen használták ki adakozó kedvét. Mikor azonban látták, hogy míg ők komoly szolgálatokkal, vérük és életük kockáztatásával igyekeznek királyuk kegyét elnyerni, idehaza idegenek dúskálnak a jóban s az ország javait dézsmálva, kényelmes élete élnek, mulatoznak, gazdagszanak, egyre jobban elkedvetlenedtek. Endre az elégedetlenség láttára 1212-ben új embereket állított kormánya élére. Nádorrá Bór-nembeli Bánk királynéi udvarispánt, az egykori bánt, udvarispánná Kán-nembeli Gyula ispánt, a királyné udvarispánjává, vagyis mint ekkoriban néha nevezték, kamarásmesterévé – magister cubiculariorum – Szák-nembeli Barc fia Miklóst, horvát és szlavón bánokká Kácsik-nembeli Mihály vajdát és Simon testvérét, majd helyükbe Hontpázmány-nembeli Mártont nevezte ki. Mellettük Hontpázmány-nembeli Tamás fia Sebös főpohárnokmester és fivére, Sándor ispán, Vázsony-nembeli Atyusz (Oghuz), Töre fia Péter volt királynéi udvarispán, Smaragd volt vajda és a „szakállas” Mika ispán voltak a királyi tanács hangadó tagjai. Az erdélyi vajdaságot azonban Endre sógorának, Bertold kalocsai érseknek adta s mikor 1213-ban hadbaszállt, az esztergomi érsek és nádor mellőzésével, országa kormányzásával is őt bízta meg. A mellőzött magyar urakat ez az intézkedés végleg elkeserítette, összeesküdtek a németek ellen s mozgalmuknak a pap-vajda javára mellőzött Bánk nádort is sikerült megnyerniük, kit – később legalább úgy beszélték – hitvesi becsületében is sérelem ért a királyné egyik tetvére részéről. Vejével, Simon ispánnal, Töre fia Péter ispánnal és Kácsik-nembeli Mihály és Simon bánokkal Bánk maga állt az összeesküvő magyar urak élére. Titkon – úgy látszik – János érsek is támogatta őket, ki Bertold javára 1211-ben az esztergomi érsek kizárólagos koronázási jogáról s a kalocsai tartományban addig gyakorolt minden joghatóságáról is kénytelen volt lemondani. Ince pápa ugyan nem erősítette meg ez egyezséget, de János azért méltán mellőzést érzett s ha nem is helyeselte, nem ellenezte a királyné és Bertold ellen irányuló összeesküvést. Húsz évvel később azt beszélték, kétértelmű választ adott a hozzá tanácsért forduló uraknak: reginam occidere nolite timere bonum est, si omnes consentiunt ego non contradico.

Az összeesküvés célja az idegen uralom megbuktatása volt, de némelyek még messzebb mentek, Endre detronizálásával a kis Bélát akarták megkoronázni. A Halicsba indult király távollétében a pilisi erdőségben Lipót osztrák herceg tiszteletére rendezett vadászaton szórakozó udvart az összeesküvők hirtelen támadással körülfogták s a kezük ügyébe akadt idegeneket kímélet nélkül halomra ölték. Lipót herceg lóra kapva, egérutat vett, Bertold érsek verés árán menekült, a kis Béla herceget Miska vasvári ispán vette gondjaiba, de a királyné nem menekülhetett. Péter ispán és Bánk veje sátrába törtek, könyörgésre nyujtott karjait levágták és teljesen összekaszabolták. Tetemének roncsait a királyi család hű francia papjai, a pilisi ciszterciták szedték össze s temették királyuk hazatérte után monostoruk sírboltjába. Endre Leleszről hazatérve, tüstént törvényt látott. A gyilkosság vétkében elmarasztalt Péter ispánt karóba húzatta, több más lázadót elfogtak és kivégeztek, de legnagyobb részük elmenekült s Endre a pápától kiközösítésüket kérelmezve, további üldözésükről lemondott. Magyar hívei – úgy látszik – meggyőzték Gertrud és Bertold kormányzatának bűneiről, feltárták előtte az összeesküvés komoly és mélyenfekvő okait. Sógorát a vajdai méltóságról elmozdítva, két püspök kíséretében külföldi útra küldte. Visszatérte után érsek méltóságába visszafogadta ugyan, de az ország kormányzatában többé szerepet nem adott neki.

Bánk nádor büntetlenül menekült. Nádori székét oda kellett hagynia, de a királyi tanácsnak vejével együtt tagja maradt. Maga 1213-ban pozsonyi ispán, 1217 és 1222 közt szlavón bán és udvarispán volt, Simon 1214-ben étekhordómester, egy évvel utóbb erdélyi vajda. Endre – úgy látszik – méltányolta lázadásuk személyi indokát és erkölcsi motivumait. A királytól és érseki sógorától súlyos sérelmeket szenvedett János esztergomi érsek kétes magatartása is enyhe megitélésben részesült. Endre a tapasztalatokon okulva, kegyeibe fogadta. Alig két évvel a merénylet után Esztergom vármegye örökös ispánságát adományozta neki és utódainak, szentföldi útja alkalmával pedig nemcsak elkobzott birtokát adta vissza, hanem gazdag új adományokban is részesítette.

A kormány személyi összetétele alig változott, csak a méltóságokat cserélték el. Nádorrá Barc fia Miklós lépett elő. Gyulából bán, majd egy évvel utóbb vajda lett, Miklós is a báni méltóságot Atyusz ispán kapta meg. Márton bán 1214-ben udvarispánná neveztetett ki, miután Miska fia Salamon, ki apjával együtt nagy szolgálatokat tett a királyi gyermekek védelmével, egy évig viselt udvarispáni tisztét a tárnokmesterivel cserélte fel. 1215-ben azonban Márton és Salamon végleg kiváltak a kormányból, melynek szellemével egyetérteni nem tudtak s egyidőre Miklós nádor is visszavonult. Négy esztendőre Kán Gyula lett a nádor, Atyusz az udvarispán és Apod fia Dénes a tárnokmester. A többi tisztségek viselői évenként változtak, míg végül 1217-ben Endre szentföldi útja előtt újra Bánk lett a bán, Rafael a vajda, Csák-nembeli Dömötör az étekhordómester, Gyula nádor fia László a lovászmester és Atyusz fia Lőrinc a pohárnokmester. Barc fia Miklós, mint soproni, Smaragd mint pozsonyi, Mika mint bihari ispánok vettek részt a királyi tanácsban. Ezek a férfiak voltak és maradtak mindvégig a király legbensőbb bizalmas hívei, tüzön-vizen át követői, akaratának és szeszélyeinek buzgó végrehajtói. Ők voltak Endre oly sok ellentmondást, bírálatot és gyűlöletet kihívó kormányrendszerének kiépítői. Közülük legjelentősebb szerephez Dénes jutott, aki kétségtelenül legtehetségesebb tagja, irányító lelke volt Endre kormányának. Az oppozició vezérei, Béla ifjabb király és hívei őt tartották a rendszer főtámaszának, minden baj kútforrásának. A pápai követ 1233-ban Endrével egyezkedve megkívánta, hogy Dénes külön is megesküdjék az egyezségre. Endre halála után pedig tanácsosai közül ő bűnhődött a legsúlyosabban. Míg a többiek jószágvesztéssel vagy börtönbüntetéssel menekültek, Dénes szemevilágával fizetett. A nádori méltósággal szinte már egy rangra emelt tárnokmesteri hivatal kiépítése s az új pénzügyi rendszer kiváló financiális érzékének, koncepciózus leleményességének és kormányzóképességének, de egyszersmind utilitárius gondolkodásának és tág lelkiismeretének tanúi. Apod fia Dénes anyai részről német ivadék, de többi társaival együtt törzsökös magyar nemzetségnek leszármazója volt. Kormányzatuk mégsem különbözött Bertoldékétól. Cselekvésüket nem az ország és nép javának szempontjai, hanem a király személyes anyagi érdeke és szeszélye, a maguk önérdeke irányította s mikor erélyes kormányzásra leginkább szükség lett volna, arra képteleneknek bizonyultak.

A királyi vagyon pocsékolása, a méltóságviselők mértéktelen kapzsisága, a jövedelmező tisztségek kumulálása, a védelemre szoruló kisbirtokosokat s az udvari klikkhez nem tartozó főurakat egyaránt sujtó hatalmaskodás Endre szentföldi hadjárata idején ért a tetőpontra. A kormány tagjai közül Dénes tárnokmester, a nádorviselt Barc fia Miklós, Dömötör étekhordómester és László lovászmester, Smaragd, Mojs és Sebös ispánokkal együtt Endre kíséretében szálltak hadba. De itthonmaradtak az ország kormányzatával megbízott János esztergomi érsek támogatására Gyula nádor, Atyusz udvarispán, Bánk szlavón bán és a tengermellék kormányzatával megbízott Pontio della Croce, a magyarországi templomosok mestere. A derék olasz lovag meg is felelt a beléje helyezett bizalomnak, de a többiek a király távollétében lábrakapott hatalmaskodások megfékezése helyett csak a maguk érdekeivel törődtek. A hatalmaskodás és visszaélések ellen szót emelő János érsek képtelen volt a rend fenntartására s a hatalmaskodó főurak elől maga is kénytelen volt külföldre menekülni. Mire Endre hazatért, teljes volt a felfordulás és üres a kincstár. A pápához írt levelében keservesen panaszkodik, hogy mialatt ő a kereszt védelmében a távoli Keleten hadakozott, országának hatalmaskodó nagyjai, „a Sátán kárhozatos fiai” teljesen tönkretették az országot, felforgatták a rendet s tizenöt év munkája sem lesz elegendő a rend helyreállítására, a károk jóvátételére.

Endrének minden oka megvolt, hogy kormányát jobbal cserélje fel, mégsem tudta magát döntő cselekvésre határozni s így megint csak a tisztségeket cserélték fel. A nádori székbe újra az erélyes, de eszközeiben nem nagyon válogatós Barc fia Miklós került. A nádorságról elmozdított Gyula két vármegye ispánságát kapta, Atyusz a királyné mellett 1217 óta viselt udvarispáni tisztét megtartva, szlavón bán és varasdi ispán lett, mert Szlavóniát és Varasd megyét Endre ezidőben Somogy, Zala és Veszprém megyékkel együtt hitbérül kötötte le feleségének. Erdélyi vajdává Neuka ispánt, udvarispánjává a vitéz és becsületes Rátót-nembeli Gyulát szemelte ki Endre, de 1221-ben derék Gyula és vele Neuka is kivált a kormányból s udvarispánná Bánk lett, a vajdaságot Péter fia Pál, a királynéi udvarispán tisztét pedig ugyanekkor Kán Gyula volt nádor vette át. A kisebb tisztségek viselői 1217 óta nem változtak. Helyén maradt Apod fia Dénes tárnokmester is, kinek tisztsége most emelkedett igazán nagy jelentőségre.

Az új kormányra a teljes csőd szélére jutott államháztartás rendbehozatalának nehéz feladata hárult. Endre és tárnokmestere – láttuk – új adórendszer bevezetésével és a regalitás alaposabb kiaknázásával igyekeztek a feladatnak megfelelni. De sor került a megfogyatkozott várjavak és az udvari gazdaság reorganizálására is. Endre király 1221-ben elrendelte az erőszakosan elfoglalt várföldek és a vár kötelékéből jogtalanul kivált emberek visszaszerzését. Országszerte minden megyébe széleskörű felhatalmazással ellátott bírói bizottságok – így Békés és Bihar megyébe Gyula volt nádor, Illés, Sándor és Tiborc ispánok, Borsod megyébe Tamás egri püspök, Pósa bán, Simon és Móric ispánok, Szabolcs és Ujvár megyékbe Bánk udvarispán és Benedek ispán – szálltak ki és ítélkeztek a király nevében a várjobbágyok és várnépek előterjesztése alapján tárgyalt birtokügyben, a kétes esetekben istenítéleti bizonyítást – eskűt vagy tüzesvaspróbát – rendelve el. Miklós nádor ugyanekkor megbízást kapott a királytól az udvarnokoktól jogtalanul elfoglalt királyi földeknek visszaszerzésére. A királyi és várföldek visszaszerzésére kiküldött bírák a nyilvánvaló foglalások és elidegenítések visszaszerzésével érdemes munkát végeztek, de – az egy évvel utóbb kiadott Aranybulla intézkedéséből következtetve – buzgalmukban sokszor jogos és méltányos adományokat is visszavetettek s így működésük csak növelte az elégedetlenek számát. Különösen a kisebb birtokosok, a királyi serviens vitézek immár népes osztálya szenvedett sérelmeket, mert a nagybirtokosokkal szemben a király bírái tehetetlenek voltak. A főtisztviselőktől, ispánoktól, kamarai tisztektől sokat zaklatott katonaosztály tagjai komoly érdemekért, hív szolgálatért kapott földjük élvezetében és kiváltságaikban háborgattatva nagyon elkeseredtek és jogaik védelmére országszerte szervezkedni kezdtek. Mozgolódásuk nagy jelentőséggel birt, hiszen Endre eddig – legszűkebb udvari környezetéről nem szólva – éppen a serviensekben látta s méltán kormányrendszere főtámaszait. Elkedvetlenítésük súlyos taktikai hiba volt, mert az elégedetlenség ezidőben már általánossá vált.

A királlyal szemben kezdettől fogva bizalmatlan pápa és főpapság Endrének egyházi ügyekben tanusított önkényes eljárása miatt neheztelt s elégedetlenségük csak fokozódott, mikor a király háramlás, kobzás útján és más címen birtokábavett nemesi birtokokról megtagadta a tizedet, az ilykép reászállott kegyúri jogokat eladományozta, mohamedánoknak – kamaraispánjainak – keresztény szolgák és szabadok tartását, alkalmazását engedélyezte, egyházi javakon és személyeken hatalmaskodó hívei vétkét megtorlatlanul hagyta s a papokat világi bíróság elé kényszerítette és megadóztatta. Honorius pápa többször figyelmeztette Endrét a sérelmek orvoslására s a király főpapjai kérésére 1222 elején ünnepélyes kiváltságlevélben volt kénytelen biztosítani az egyházi személyek törvénykezési és adómentességét, minek értelmében tonzúrát viselő papi személyek világi bíróság elé nem idézhetők, szabad denárt és semmi más közadót nem fizetnek s a felettük hatalmaskodó jobbágyurak és adószedők bűnösökként fognak törvénye elé állíttatni. Ezzel szemben magának csak annyit kötött ki, hogy szolgái – udvarnokai és várszolgái – közül senkit pappá ne szenteljenek s az egyházi személyek világiak ellen indított perekben a király bíróság előtt keressék igazukat. A kiváltságlevél kibocsátása alkalmas volt a papság megnyugtatására, de nyomban utána új felháborodás kelt. A főpapok – János érsek kivételével, ki mióta újra élvezte királya kegyeit, ellene még szólni sem igen mert – egyértelműen tiltakoztak a botrányos terv ellen, hogy Bélát elválasszák vele két éve törvényes házasságban élő s már királynévá is megkoronázott feleségétől. Tiltakozásukat a pápa elé terjesztették s tőle kérték Endre szándékának megakadályozását, a fiatal királyt pedig ellenszegülésre, felesége visszafogadására biztatták.

A főpapok fellépése Béla királyt is az elégedetlenek táborába sodorta. Már előbb sem szívesen engedett apja parancsának, kit „anyja gyilkosainak” – Bánknak, Simonnak – pártolása és kormányzati elvei miatt amúgy sem túlságosan szeretett. Most a válás rákényszerítése miatt valósággal ellenségévé lett s túlbuzgó hívei biztatására egyenrangú vetélytársaként kezdett viselkedni.

Legnagyobb volt az elégedetlennség a szűkebb udvari körhöz nem tartozó birtokos nemesség körében. Sok birtokos urat elkedvetlenített és a király ellenségévé tett a tisztségek és örökbirtokok adományozásánál tapasztalt mellőztetés. Mások a királyság, a haza jövő sorsán aggódva, elvi okokból kárhoztatták az örökbirtokok adományozásának rendszerét. Endre reformja s a királyi bőkezűség korlátlanságáról okleveleiben is fennen hirdetett felfogása egyenes megtagadása volt elődei gazdaság- és pénzügypolitikai rendszerének s így szükségképené kihívta a régihez ragaszkodó konzervatív elemek bírálatát és ellenzését. Imre egykori híveit az is bántotta, hogy Endre 1219 óta uralkodási éveit többé nem III. László halálától, saját koronázásától számította, hanem 1214 tavaszán Imre fogságából történt kiszabadulásától s ezzel nemcsak László, hanem – az utolsó évre vonatkozólag – Imre uralkodásának törvényességét is kétségbevonta. A nagybirtok kialakulása, a nemzetségi osztály megejtése és a hatalmaskodások miatt elszegényedett nemesek társadalmi helyzetük sülyedésének, vagyonuk megfogyatkozásának kútforrását látták a birtokreformban, Endre újításaiban. A serviensek a várföld visszaszerzésekor szenvedett sérelmek miatt, a várjobbágyok a várföld megfogyatkozása miatt elégedetlenkedtek. A kereskedő és iparos vendégnépet a kamarai tisztek zsarolása keserítette el.

*

A legkülönbözőbb néprétegek folyton növekvő elégedetlensége 1222-ben forradalmi erejű megmozdulásban robbant ki. Királyaink Szent István óta évente – kezdetben Nagyboldogasszony, majd Szent István-napján – általános törvénylátó széket tartottak Fehérvárott, mikor is minden alattvaló a király elé járulhatott és személyes elbírálása, ítélete alá terjeszthette panaszait, ügyét-baját, kívánságait. Az 1222. év tavaszán országszerte hangoztatni kezdték, hogy a király évente kétszer köteles ily törvénynapot tartani és ott népe kívánságait, panaszait meghallgatni. Endre engedett a közhangulatnak, tavasz derekára – valószínűleg Szent György napjára – törvénynapot hirdetett, pedig a régi szokással ellenkező óhajnak a kormányzat ellen irányuló taktikai oka volt. A kisbirtokosok tömegei a tavaszi törvénykezési időszak alkalmával könnyebben voltak megmozdíthatók, mint Szent Istvánkor, a nyári munka, betakarítás, cséplés idejében. Így történt, hogy a királyi serviensek, várjobbágyok, kisbirtokos nemesek igen nagy számban sereglettek Fehérvárra s az ellenzéki főurak egy csoportjának vezetésével kormánya elbocsátására és követeléseik elismerésére kényszerítették Endrét.

A törvénynapi gyülekezetnek forradalmi megmozdulása nem állt példa nélkül történetünkben. I. Bélát ily módon akarták a pogány lázadók a keresztény hit megtagadására, a katholikus papok eltávolítására és a régi rend visszaállítására bírni. II. Gézát 1151-ben a királyi udvarnokok kísérelték meg Szent István napján zajos lázongással a pannonhalmi apátságnak adott földjük visszavételére kényszeríteni. De ezek a mozgalmak nem jártak eredménnyel, mert az erőviszonyok akkor még mások voltak. I. Béla és II. Géza hadseregükkel könnyen leverték a lázadókat; most maguk a király hűbéres vitézei – serviensek és várjobbágyok – voltak a lázongók s a fegyveres tömeggel szemben Endre tehetelennek bizonyult.

„A roppant sokaság” – Honorius pápa szavai szerint – „elvetve az észtől parancsolt szerénységet, nehéz és igazságtalan dolgot követelt királyától, hogy a gyűlölt főurakat és nemeseket méltóságaiktól és tisztségeiktől megfosztva, országából száműzze és javaikat a nép közt felossza.” A király fél, hogy „ha nem teljesíti kívánságukat, vad zavargásra fognak vetemedni”, elbocsátotta kormányát és a köztudatban „Aranybulla” néven szereplő aranypecsét alatt kiállított ünnepélyes kiváltságlevélben kormányának tagjait „hamis tanácsokat adó, gonosz vagy önnön hasznukat kereső embereknek” bélyegezve, „megerősítette az ország nemeseinek és országa többi lakosainak Szent István királytól szerzett és engedélyezett, de némely királyok által hatalmasul megrontott szabadságát.”

Az Aranybulla Nagy Lajos 1351. évi megerősítése óta a nemesi szabadságjogok foglalataként ismeretes, így került a törvények hivatalos gyűjteményébe is. Kibocsátáskor azonban nem gondoltak a magyar nemesség – a nobiles regni – jogainak és kiváltságainak biztosítására és megerősítésére, mert a nemesek származás és első foglalás – prima occupatio – címén élvezett szabadsága és jogai az ősi szokásban gyökereztek, azok erejét a királyi megerősítés csak gyengíthette volna s a foglaló nemesek ivadékai mindaddig, míg maguk is részt nem vettek a törvényhozásban – tehát az 1291. évi első rendi országgyűlésig – sohasem kérték és kívánták azok királyi elismerését. A nemesurak az 1222. évi mozgalmat irányító kis csoportja is keveset követelt a maga részére, csupán a régi szokással ellenkező s a nemesi jogokat csorbító újítások és visszaélések megszüntetését és a rendi szellem térhódításával napirendre került alkotmányos jogainak elismerését kívánta néhány általános érdekű szakaszban. Annál nagyobb szüksége volt a nemesség alsó határán mozgó s a teljes nemesi szabadság elnyerésére még csak törekvő hűbéres katonaosztálynak, a királyi servienseknek és várjobbágyoknak Szent Istvánra visszavezetett, de részben még csupán posztulált jogainak elismertetésére. Erről beszél az Aranybulla bevezetése, mikor „a nemesek és más országlakósok Szent Istvántól szerzett és engedélyezett szabadságáról” és nem a nemesség ősi jogszokásban gyökerező jogairól és szabadságáról szól.

Az általánosabb érdekű intézkedések az idegenek elhatalmasodása, a pénzügyigazgatási és egyéb hivatali visszaélések és a tisztségkumuláció ellen irányultak. A külföldieket Endre minden birtokszerzéstől eltiltja s a multban kapott vagy vásárolt birtok eladására kötelezi, nyilván a Gertrúd halála után hazájukba visszatért német birtokosokra és talán a német lovagrendre is célozva. Magyarországba telepedő tisztes idegen urak méltóságra emelését az ország tanácsadóinak hozzájárulásától teszi függővé. A pénzverő- és sókamarák és vámok bérletétől, kezelésétől az izmaelitákat és zsidókat eltiltja s e fontos pénzügyi funkciókra magyar nemesurak alkalmazását rendeli. A királyi pénznek egy esztendeig való érvénybentartásáról intézkedve, III. Béla pénzeihez hasonló, tehát jó ezüstből való dénárok verését írja elő. A szalicsi, szegedi és határszéli sóraktárokon kívül minden más sóraktárat megszüntet. Vármegyéknek és méltóságoknak örökbirtokul való adományozásáról végkép lemond s a megyésispánokat ispáni harmaduk élvezetére szorítva, a királyt illető kétharmad jövedelem valamint a csöbörpénz, ököradó és vámok hiánytalan beszolgáltatására utasítja. A tisztségek kumulálását szigorúan megtiltja, csupán a nádorispánnak, a királyi és királynéi udvarispánnak és a bánnak engedélyezve tisztükön felül még egy ispánság viselését. Általános érdekű még a nádori és udvarispáni bíráskodás szabályozása is, de ez már a serviensek törvénykezési kiváltságainak biztosításával függ össze.

Harmincegy szakasz közül huszonhárom a katonáskodó és adófizető szabadok kiváltságaival foglalkozik. A várjobbágyokat Endre megerősíti Szent István királytól szerzett, a telepes vendégeket kezdettől fogva élvezett szabadságukban s a vár népét megrontó, ispánságát tisztességgel nem gondozó ispánokat tisztségüknek elvesztésével és a károk megtérítésével sújtja. A királyt utazásában kísérő jobbágyurakat eltiltja a nép zsákmányolásától és nyomorgatásától.

A PANNONHALMI APÁTSÁG BIRTOKAI 1240-BEN.

A királyi serviensek megerősíttetnek régóta élvezett törvénykezési kiváltságukban, melynek értelmében a megyés ispánok bírói hatósága alól a gyors intézkedést követelő pénzváltási és tizedügyek, valamint a lopás kivételével, a megyei udvarispánok alól pedig tökéletesen mentesek és csupán a királyi kúria itélőszéke előtt perelhetők. A király e végből Szent István ünnepét minden esztendőben köteles Fehérvárott ünnepélyesen megülni, hacsak betegsége vagy nehéz országos ügyek nem tartóztatják, mikor is a nádorispán okvetlenül ott legyen helyette és az ő képében hallgasson meg mindenkit; a királyi serviensek pedig, ha akarnak, ilyenkor valamennyien oda gyűlhessenek. A törvénynapra bármi okból eljönni képtelen felek azonban mindig jogorvoslatot találhatnak a nádornál, aki most már – száz év előtti hatáskörének lényeges bővítésével – minden országlakos ügyében különbség nélkül ítélkezhetik, csupán a nemesurak – nobiles – fő- vagy birtokvesztéssel járó bünügyeiben köteles a király kifejezett hozzájárulásával ítélni. A nádorispán hatáskörének bővülése szükségképen vonta maga után a királyi udvarispán hatáskörének kiterjesztését. Az Aranybulla rendelkezése szerint az udvarispán, kit ezidő óta királyi udvarbírónak – iudex curiae regis – s magyarul „országbíró”-nak kezdenek nevezni, ugyanoly bírói hatáskörben működik, mint Szent László idejében a nádor: a királyi udvarban a király, illetőleg a nádor helyetteseként mindenki felett ítélkezhetik, de saját birtokára senkit meg nem idézhet a tiszti fennhatóság alá tartozó udvarnokokon kívül. A hatalmaskodó főuraktól sokat szenvedő serviensek kifejezett biztosítást kaptak, hogy a király őket – akárcsak a többi nemeseket – perbehívás és rendes törvénylátás nélkül semmiféle hatalmas úr kedvéért elfogatni vagy javaikban megnyomorítani nem fogja. Viszont azonban a törvény rendjén elmarasztaltak védelmétől is eltiltották a hatalmasokat. Szabadságot kaptak továbbá a serviensek, hogy a királytól búcsútvéve, akadály nélkül mehessenek tőle fiához s mert annak szolgálatába álltak, birtokuktól meg ne fosztassanak, mégis azzal a korlátozással, hogy törvényesen fejvesztésre ítélt servienst és bírói eljárás alatt állót ítélethozatal előtt sem a király, sem fia nem fognak szolgálatukba fogadni. A kényszerpénzváltás és dézsmafizetés során a serviensek s a kamarai és főpapi tisztek közt támadt viszályok bírói elintézése a területileg illetékes megyés ispán, a tolvajlási esetek a királyi billogosok hatáskörébe utaltattak. A törvénykezési kiváltsághoz hasonló fontosságú kiváltsága volt a katonáskodó osztályoknak az adómentesség. Ezért Endre teljesen felmenti a királyi serviensek birtokát a rendkívüli adó és szabad denár fizetése, valamint a királyi beszállás, királyi lovászok, pecérek, solymárok beszállása, az egyházi dézsma után a király lovainak járó tized és a királyi disznók legeltetésének terhe alól. Megengedi továbbá az egyházi tized terményben, gabonában, borban leendő fizetését s a püspököknek megtiltja a pénzbeli ellenérték követelését, ami a szegényebb néposztályokra súlyos teherrel járt. Mindezek a kiváltságok a királyi hűbéres vitézek régi szabadságában gyökereztek. Imre király az erdélyi németek közt lakó Olasz Jánost udvarába fogadva, vagyis servienssé emelve, ugyanezeket a kiváltságokat biztosította számára: szabad bejárást az udvarba, ami a törvénynapon való megjelenéssel egyértelmű, mentességet minden bíró hatósága alól a király és a nádor kivételével és minden javai, birtokai és házai után teljes adómentességet. Új volt azonban az Aranybullának a hadbaszállást szabályozó intézkedése.

A hűbéri természetű adománybirtok tulajdonosát, tehát a királyi servienst is, őt királyához fűző személyes viszonyából kifolyólag servitiumként terhelő hadbaszállás kötelezettségét, minek értelmében a vitéz hűbérurát bárhová köteles volt harcba követni, Endre – elveit megtagadva – a honvédelmi harcra korlátozta s az ország határán túl vezetett hadjáraton való részvétel alól a királyi servienseket felmentette. Királyuk követésére külföldön csak díjazás, zsold ellenében kötelezte őket és felmentést adott a hadbaszállást elmulasztó vitézeket terhelő hadibírság fizetése alól is, mert „a királyt az országon kívül csak azok kötelesek hadba követni, akik tőle ispánságot vagy pénzt kaptak.” Az 1221. évi várföldvisszaszerző akció visszhangjaként azt is elrendelte, hogy „méltó szolgálattal – iusto servitio – szerzett birtokától soha senki meg nem fosztassék,” jövőre nézve pedig a háborúban elesett, tisztet viselő jobbágyok és serviensek fia vagy testvére részére méltó adományt rendelt. A külföldre való hadbaszállás kötelezettségének megszüntetése egyértelmű volt a személyes függőségen alapuló hűbéri szervitium eltörlésével.

A királyi serviensek e kiváltsággal a honvédelemre szintúgy kötelezett törzsökös nemesek jogait nyerték el s e kiváltság, valamint törvénykezési kiváltságuk és adómentességük birtokában velük szinte teljesen egyenjogúvá lettek. Csupán egy tekintetben maradt fenn jogi különbség foglaló nemes és királyi serviens közt, az öröklési jog tekintetében.

A foglalás címén bírt nemesi birtok elhagyományozható nem volt s a nemzetségben ágról-ágra szállt. A adománybirtok Kálmán törvénye értelmében egyenes ágon és a testvér ágán öröklődött, de az ivadékok magszakadása estén a királyra szállt vissza. Endre az Aranybullában erről a jogáról lemondott s a serviensek hűbérbirtokát szabad birtoknak ismerte el, de megkülönböztette a nemesi örökbirtoktól. A servienseknek fiú nemlétében – a leánynegyed biztosítása mellett – teljesen szabad végrendelkezési jogot adott s végrendelet hiányában a rokonok törvényes öröklési jogát, a nemzetségi örökösödést ismerte el, a király háramlási jogát a rokonokkal teljességgel nem bíró serviensek birtokaira korlátozva. IV. Béla 1267. évi kiváltságlevelének és az 1291. évi törvénynek hasonló értelmű rendelkezései után a nemzetségi és serviensi birtok jogi különbsége Nagy Lajos 1351. évi rendelkezésével enyészett el, mikor az Aranybullát megerősítve, annak az öröklésről intézkedő negyedik pontját hatályon kívül helyezte s a szabad foglaló nemességgel akkor már teljesen összeolvadt nemes serviensekre – egy század alatt kialakult jogszokásuknak megfelelően – az „ősiség” néven ismert nemzetségi öröklési jogot terjesztette ki.

Nagy Lajos módosító rendelkezésével a királyi serviensek a XIV. század derekán már fennálló tényleges állapothoz képest formailag is teljesjogú nemesekké lettek s a XIII. század második felében velük társadalmilag egybeforrott közép- és kisbirtokos nemesekkel a vármegyénkint szervezkedő nemes királyi serviensek majdan közjogi renddé fejlődő köznemesi osztályában olvadtak össze, mely ezidő óta az Aranybullában látta legfontosabb közjogi alapokmányát s Verbőczi Tripartitumáig az összes nemesi jogoknak legszabatosabb, törvényerejű összefoglalását.

A fehérvári törvénynap évenkénti megtartásának s a király személyes jelenlétének kötelezettsége a királyi serviensek megjelenési jogának biztosításával kapcsolatban egyértelmű volt a Szent István-napi törvénylátó sokadalomnak politikai funkciót gyakorló országos gyülekezetté változtatásával. A szöveg ugyan nem beszél ilyesmiről, csupán törvénykezésről, panaszok meghallgatásáról és elintézéséről, de a gyakorlatban az egész nemesi és serviensi had fegyveres gyülekezete, mely politikai akaratának a királlyal szemben is mindig érvényt szerezhetett, ha nem is volt még országgyűlés a későbbi értelemben, mégis inkább alkotmányos jogokat gyakorló országos gyűlés, semmint a királyi szék előtt igazságot kereső alattvalók panaszos gyülekezete. Résztvevői már 1222-ben maguknak követelték a nádor és a többi főtisztviselők utólagos felelősségre vonásának, vétkesség esetén eltávolításának alkotmányos jogát. Az 1222. évi Aranybullából hiányzik ugyan az erre vonatkozó rendelkezés, de Honorius pápa idézett szavaiból kiderül, hogy a Fehérvárra összegyűlt sokaság 1222-ben valóban élt a jogával, eltávolíttatta a régi nádort és tanácsurakat s helyükbe újak kinevezését vívta ki. Az Aranybulla záradéka a méltóságviselők sorában csak tíz főpapot említ, az elbocsátott kormány tagjai már fel sem sorolták, az újak még nem szerepelnek. A német lovagrend részére 1222 június 3-ika előtt kiállított oklevélben azonban Endre kormányzatában eddig ismeretlen nevekkel találkozunk, melyek viselői – akárcsak az 1209. évi forrongás vezérei: János érsek és Benedek – Imre király mindeddig mellőzött és elnyomott híveinek, a legelkeseredettebb ellenzéki pártnak táborából kerültek ki. Barc fia Miklós nádor kormányának elkergetése után Endre a fegyveres gyülekezet nyomása alatt Imre egykori udvarispánjának, Csanád-nembeli Vejtének Tódor fiát nevezte ki nádornak. Udvarbíró Bór-nembeli Pósa lett, a bukott kormány tagjainak – Bánknak, Gyulának, Miklósnak – fellépésére 1212-ben elmozdított Pot nádor veje. A báni méltóságra Ipoly, Imre egykori bánja került vissza. A jól jövedelmező pozsonyi és bihari ispánságokat az öreg Tiborc és Illés békési ispán kapták, kik 1221-ben Endre megbízásából a Tiszántúl együttműködtek a várföldek visszaszerzésére küldött bíróságban, de nem tartoztak belső környezetéhez. Tiborc még 1198-ban tűnt fel az ispánok sorában s Imrét haláláig híven szolgálta. Tódor nádor és társai az országos gyülekezet bizalmából kerültek kormányra. Kinevezésükkel s a régi kormány elbocsátásával Endre – habár kényszer hatása alatt is – elismerte a nemzeti akaratra hivatkozó gyűlés befolyását a nádor és királyi tanács kinevezésére, eltávolítására, ami lényegében a miniszteri felelősség elvének elismerését jelenti. Az alkotmányos felelősség elvében gyökerezik az Aranybulla azon rendelkezése, hogy a visszaéléseket elkövető ispán „az ország színe előtt,” vagyis a törvénynapi gyülekezeten fosztassék meg méltóságától, valamint a királyi tanácsnak és a nádornak juttatott ellenőrző közjogi hatáskör is. Az indigenák tisztségre emelését a királyi tanács hozzájárulásától tették függővé, az udvari tisztből országos bírói méltóságra emelt nádort pedig széleskörű ellenőrző hatáskörrel ruházták fel. A két egyenlő példányban arany pecsét alatt kiállított oklevél egyik példányát a mindenkori nádorispánra bízták, „őrizze oly módon, hogy az írást mindenkor szeme előtt tartván, se ő maga el ne térjen valamikép a mondott dolgoktól, se a királyt vagy nemeseket, avagy másokat eltérni ne engedje.” Ezt a szerepet csak oly nádor tölthette be, aki nemcsak királya, hanem a nemesség bizalmát is bírta s az 1222. évi mozgalom eredményeképen csakugyan olyan nádora volt az országnak, akit a forrongó nemesek és serviensek bizalma emelt méltóságába.

A törvényt és jogot sértő királlyal szemben Endre az Aranybullában még egy hatalmas fegyvert is adott a nemesség kezébe, az egyénenként s együttesen való fegyveres ellenállás jogát. „Hogyha pedig – úgymond – mi, vagy az utánunk következő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek valaha ellene járna, mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek egyenként és összesen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és utódaiknak szabad légyen mindörökké nekünk és az utánunk következő királyoknak minden hűtlenség vádja nélkül ellentállani és ellentmondani.”

Az 1222. évi tavaszi mozgalom irányítói arragóniai Konstancia férjének, Imre királynak, hívei voltak s a királyné kíséretében Magyarországra jött és itt megtelepedett spanyol urak révén ismerkedtek meg az arragón királyság alkotmányjogi intézményeivel, aminők a cortez részvétele az – Aranybulla nádorának egyetemes bírói hatáskörével rendelkező – justizza választásában, a justizza ellenőrző közjogi hatásköre és a ius resistendi, a nemesség ellenállási joga voltak. Az Aranybullában ezeknek a magyar jogfejlődéstől idegen intézményeknek meghonosítását kísérelték meg, de kísérletük kudarccal járt.

Az alkotmányjogi újítások a nádor körül csoportosuló főurak szűk körén kívül általános ellenmondással találkoztak. Endre a Fehérvárra felvonult fegyveres had nyomása alatt elfogadta ugyan azokat, de megtartásukra komolyan nem gondolt. Régi híveivel együtt csak a kedvező alkalomra várt, hogy az új kormánytól és a királyi hatalom alkotmányjogi korlátaitól megszabaduljon. Nádornevezési jogának korlátozását már az Aranybullában sem volt hajlandó kifejezetten elismerni s kilenc évvel később a serviensek kiváltságainak új megerősítése alkalmával is csak annyit ígért meg, hogy a főpapok ítélete szerint tisztségére alkalmatlan nádort elbocsátja s helyébe saját tetszése szerint fog mást választani. Ezzel persze eleve illuzóriussá vált a nádornak a királyi hatalmat korlátozó és ellenőrző szerepe, mert a király által kinevezett nádor ily funkcióra alkalmatlan volt.

A Szentszék a forrongó néptömeg „igazságtalan” követeléseinek teljesítésében „az igazság sérelmét, a béke megbontását, a királyi hatalom meggyengítését,” a dézsma készpénzben való követelését eltiltó rendelkezésben a papság súlyos anyagi sérelmét, a nemesek ellenállási jogában és a nádor ellenőrző szerepében pedig az egyházi hatalom gyengítését, a pápa hűbérúri jogainak csorbítását látta s ezért „a király vagy annak koronája, a főurak személye és javai ellen” támadókat kiközösítéssel fenyegette. A királyi hatalom teljességének helyreállítására törekvő konzervatív főpapoknak és főuraknak ezidőben már Béla ifjabb király körül csoportosuló és folyton növekvő pártja ellenzéke volt ugyan Endre korábbi kormányzatának és reformjainak, de az Aranybulla alkotmányjogi újításaiban a maga politikai céljaira még veszedelmesebb tendenciát vélt felismerni. A királyi serviensek helyzetének javítása, a várjobbágyok és telepesek Szent Istvántól szerzett jogainak biztosítása – amibe most már Endre is akarva-nemakarva belenyugodott – kedvükre volt, de az idegen eredetű közjogi intézmények – a nádornevezés korlátozása, a nádori hatáskör közjogi irányú bővítése és az ellenállási jog – ellen a legmerevebben tiltakoztak. Ezekben és általában az Aranybulla kibocsátásában a király veszedelmes újító hajlamának – szemükben az uralkodóképesség hiányára visszavezethető gyengeségének és könnyelműségnek – újabb bizonyságot látták s a bajokon Endre félreállításával akartak segíteni. Ez a párt mozdult meg először.

Alig néhány héttel az Aranybulla kiadása után komoly mozgalom kelt Béla trónraemelése érdekében, amit – nyilván osztrák és meráni részről – külföldről is támogattak. Honorius pápa Endre panaszára, vele szemben érzett minden neheztelését elfeledve, tüstént közbelépett az öreg király érdekében. Július hó elején a magyar főpapokhoz küldött bullájában kemény szavakkal tört pálcát a világos jog ellen támadó fonák törekvés felett. A főpapokat az ifjabb király trónraemelésének kísérletével háborúságot keltő hazai és külföldi cselszövők kiközösítésére utasította, mert a királyt fia megkoronáztatásakor „nem az a szándék vezette, hogy életében más uralkodjék országában,” hanem hogy „országát a válságoktól megóvja és nyugalmáról célszerűen gondoskodjék.” Ugyanekkor különös védelmébe vette a pápa Jolán királyné személyét és királyi férjétől hitbérként kapott összes javait, nevezetesen „a bánságot minden tartozékaikkal.” A királyné javainak biztosítására is Bélával szemben volt szükség, ki apja egykori horvát és szlavón tartományában, tehát éppen a királyné birtokain kezdett uralkodni. A pápai szó nem hangzott el hiába. István zágrábi püspök kibékítette a királyokat s közbenjárásáért Bélától szép birtokot kapott jutalmul. A kibékülés fontos politikai következményekkel járt. Szent István-napján Endre és Béla hívei együtt vonultak fel a tavaszi kormány megbuktatására. Tódor nádor kevés hívével magára maradt, a királyi serviensek – jogaik mindkét király részéről elismertetvén – most nem álltak mellé. A kormány megbukott s a főtisztségekre új emberek kerültek Endre és Béla hívei közül. Tódor nádornak és kormánytársainak nevét is csak egy külföldön megőrzött oklevél, a német lovagrend kiváltságlevele tartotta fenn, mely az Aranybullához és Endre 1218 előtt kiadott okleveleihez hasonlóan, de 1219 óta kiadott összes más okleveleivel ellentétben, III. László halálától számítja uralkodási éveit. Kormányzatuk többi emléke, törvénytelennek ítélt forradalmi kormányuk bukása után, érvényüket vesztett rendelkezéseikkel együtt megsemmisült s velük merültek feledésbe az Aranybulla arragón eredetű alkotmányjogi intézkedései is, hogy száz év multán újra felszínre kerülve, majdan alkotmányunk legfontosabb biztosítékaivá fejlődjenek.

*

A régi tanácsosok közül 1222 őszén csak Apod fia Dénes és Dömötör étekhordómester kapták vissza hivatalukat. Miklós nádor kénytelen volt a királynéi udvarispánsággal megelégedni. Bánk volt királyi udvarispán – Béla kívánságára, ki anyja gyilkosait most kezdte üldözni – végleg megbukott. Néhány évvel később, Béla befolyásának növekedtével, minden vagyonát is elvesztette. Atyusz bán fiával, Lőrinc pohárnokmesterrel, szintén kimaradt a kormányból. Nádor újra Kán-nembeli Gyula, országbíró Negol-nembeli Batiz – Jolán királyné francia udvarhölgyének és a kis Endre herceg dajkájának, Alisz asszonynak ura – lett, de két év mulva László, a nádor fia, váltotta fel, kinek testvére, az ifjabb Gyula, pohárnokmesterséget kapott. A báni méltóságra Miska fia Salamon volt tárnokmestert, a lovászmesterségre Tomaj-nembeli Dénest – Béla odaadó híveit – nevezték ki.

A új kormány rossz auspiciumok mellett kezdte meg működését. 1223 tavaszán szörnyű tűzvész pusztított Esztergomban és Budán. Keletről sertés- és marhavészt hurcoltak be. Dalmáciában zavargások törtek ki. Az alsóbb társadalmi rétegek országszerte forrongásban éltek. A királyi serviensek 1222. évi megmozdulása csak tünete, látható kifejezése volt a nemesség alatt álló társadalmi rétegek általános mozgolódásának. A nagybirtok kialakulása, rohamos gyarapodása és a vele együttjáró hatalmaskodások, másrészről a királyi gazdaságok bomlása megingatta a gazdasági és társadalmi egyensúlyt, bizonytalanná tette a király és más földesurak magánjogi hatósága alatt élő szabad és szolgasorsú népelemek jogi, gazdasági és társadalmi helyzetét. A földesúr és népe közt szakadék támad. Kölcsönösen gyanakodni kezdenek egymásra, mindkettő jogfosztástól tart s méltán, mert mindkét félben megvan a szándék és hajlam a másik jogának negligálására, saját kötelességei megtagadására. Birtokszerző törekvésükben elvakult urak igazságtalan terheket kezdenek népeikre róni, sokat közülük addigi helyzetüknél alacsonyabb sorba szorítanak, szabad embereket szolgaként tartanak, királyi népeket saját hatóságuk alá kényszerítenek. A földesúri hatóság alá tartozó, változatos szolgáltatásokra kötelezett szabadok és szolgák helyzetük javítására törekedve, kivonják magukat kötelezettségeik teljesítése alól, könnnyebb szolgálattal tartozó, magasabb rétegek jogai és kötelességei szerint kezdenek élni. A várak népei maguknál kedvezőbb helyzetű szabad embereket igyekeznek saját terheik részesévé tenni, másokat, maguk közül kitaszítva, alacsonyabb sorba taszítani. Ily viszonyok közt persze a pereskedések napirenden voltak földesúr és népe, királyi népek és magánbirtokosok, különböző népcsoportok és egyesek között s megszületett az alsóbb néposztályok jogainak és kötelezettségeinek pontos szabályozására irányuló törekvés. Az egyházi birtokosok a királytól megerősített urbariumszerű nagy összeírásokban sorolják fel birtokaikat, népeiket s azok változatos szolgálatának minőségét és szolgáltatásaiknak mértékét. A telepesközösségek jogi és gazdasági kiváltságait királyi oklevelek biztosítják. Ez országos mozgalom emlékei maradtak ránk a váradi káptalan tüzesvaspróbalajstromában – az úgynevezett váradi regestrumban – felsorolt peres esetekben, Uros pannonhalmi apát periratainak hosszú sorozatában, a tihanyi, pannonhalmi összeírólevelekben, az első városi kiváltságlevelekben, az erdélyi szászok 1224. évi királyi kiváltságlevelében és sok más hasonló természetű oklevélben.

Minde bajok betetőzéséül Endre újra összeveszett fiával, mikor ez pápai parancsra és saját szíve szavára hallgatva visszafogadta feleségét. Béla híveivel Ausztriába menekült s a ellenpárti urak javaira vágyakozó tanácsosok a két királyt fegyveres mérkőzésre ösztönözték. A pápának mégis sikerült az összecsapást megakadályozni. Békeszerző szavára 1224 nyarán megtörtént a kibékülés. Béla feleségével együtt hazajött és újra megkapta hercegségét, mely Dalmácián, Horvátországon és Szlavónián kívül magában foglalta a szávántúli, Tisza-Duna-közi és dunántúli szomszédos területeket – Valkó, Bács, Bodrog, Baranya, Somogy, Zala, Vas vármegyéket – s a helyzetből következőleg Boszniát is. Endre birodalmának mintegy negyedrészét felölelő tartományában Béla ez idő óta teljes királyi hatalommal uralkodott, de az országos kormányzatban is mindig növekvő befolyással vett részt. Tartományának főpapjain – Ugrin kalocsai és Göncöl spalatói érsekeken, István zágrábi püspökön, a knini és korbáviai horvát püspökökön – és az uralma alá tartozó megyék ispánjain kívül két bánja volt Szlavóniában és a tengermelléken s volt tárnokmestere, étekhordómestere, pohárnokmestere, lovászmestere és kancellárja is. E tisztre tanulótársát, Mátyás zágrábi prépostot – a későbbi esztergomi érseket – alkalmazta, a többi udvari méltóságokat és ispánságokat kedvelt híveivel töltött be. Állandóan környezetében voltak: az 1213. évi lázadáskor Bélát oltalmazó Miska ispán unokája: Salamon bán fia Pósa, Szák-nembeli Botos fia Pós, Csák ispán – Ugrin érsek testvére –, Buzád ispán – a III. István korában bevándorolt Hahót unokája –, Aladár szlavón bán és tárnokmester, Serafil fia András, Ludány-nembeli Szoboszló fia Bagomér, Rátót-nembeli Gyula volt udvarispán és Türje-nembeli Dénes fia Dénes. Híveinek legkiválóbbika, Tomaj-nembeli Dénes fia Dénes 1224-ben tárnokmester lett Apod fia Dénes helyett és az Ugrin érsek körül csoportosuló főpapokkal együtt Endre udvarában képviselte Béla érdekeit, politikáját.

*

Béla király természet, jellem, tehetség és hajlamok tekintetében merő ellentéte volt Endrének. Öreg korában is könnyed és élvezetvágyó, kalandokra és újításokra hajló, merészfantáziájú apjával szemben Bélát már gyermekifjú korában a megfontoltság, kötelességtudás és a realitásokkal aggodalmasan számoló konzervatizmus jellemzik.

Jelleme alakulására örökölt tulajdonságain kívül kétségtelenül nagy befolyással voltak gyermekkorának fájdalmas élményei. Alig hétéves gyermek volt, mikor édesanyját szinte szemeláttára koncolták fel az összeesküvő főurak, kiknek egy csoportja – ezt is tudnia kellett – őt, a gyermeket akarta apja versenytársaként trónra ültetni. A lázadókat, kik anyjától megfosztották, gyűlölte s mikor férfivá érve alkalma nyílt rá, kíméletlenül megbüntette. De korban gyarapodva, szemébe tűntek az okok is, amik a nagy elkeseredést kiváltották s anyja korai halálára vezettek. S ha nem így történt volna, környezetében elegen voltak, kik erről hamarosan felvilágosították.

Endre Gertrud halála után nagyon elhanyagolta fiát s a gyermeknek bizonyára nagyon fájhatott, hogy az apa fiatal felesége oldalán róla szinte megfeledkezett. Jólétében, megtiszteltetésben bőven volt része. Már nyolcéves korában királlyá koronázták. Nagykorúságát elérve – tizenhat esztendős korában – apja egykori herceg tartományát is megkapta, de az apai szeretet melegét sohasem érezte. Endre féltékeny volt fiára. Nem tudta elfeledni, hogy némelyek versenytársául akartál feltolni s a maga példájából ítélve félt, hogy egykor a fiú valóban versenytársként fog fellépni törvényes királyával és apjával szemben. Nevelését anyja halála után a derék Miska ispánra és Salamon fiára bízta, kik a pilisi vérengzésből féltő gonddal kimentették. Szentföldi hadjárata idején pedig, nehogy távollétében trónkövetelőül léptessék fel, sógorának – Bertold érseknek – őrizetére bízta, ki Endre hazatértéig, tisztesség látszatával bár, családja krajnai várában, Steinben őriztette. Három évvel később Endre megkérdezése nélkül megházasította s mikor a szép kis görög lányt már megszerette és gyermekfővel valóban férjévé lett, politikai érdekből válásra kényszerítette. Mikor pedig az ifjúvá serdült vallásos gyermek a papi intelemnek és szíve hajlamának engedve, feleségét újra visszavette, üldözni kezdte, száműzetésbe kényszerítette.

Ily bánásmód mellett Béla természetszerűen vonzódott azokhoz a derék hazafiakhoz, kik benne jövendő királyukat tisztelve, gondozták, nevelték, támogatták s kiknek körében az egyszerű családi élet örömeit is megtanulta szeretni. Ezek az urak minden királyhűségük mellett is legelkeseredettebb kárhoztatói voltak Endre kormányzatának. Aggodalommal és ellenszenvvel nézték Miklós nádor és Dénes tárnokmester működését, Endre – szerintük – esztelen és könnyelmű gazdálkodását. Körükben a gyermek hamar rájött a valóságra. Megértette, hogy a lázadás, az elégedetlenség nem családja, az ősi magyar királyi ház ellen irányult, hanem csak szüleinek személye és az idegen uraknak az „öreg Béla” hatalmas királyságát elgyengítő kormányzata ellen. Korban növekedve, felháborodással szemlélte, mikép emeli Endre újra belső bizalmasai közé anyja életbenmaradt gyilkosait, holott az ő szemében Bánk, Simon és társai mindig csak elvetemedett bűnösök maradtak. A környezetében élő uraktól sötét színekkel hallotta festeni ezeknek és a többi főtisztviselőknek működését. Nem csoda, hogy ily körülmények közt mindinkább elfordult apjától, kiben lassanként országa megrontóját, anyja halálának közvetett okozóját kezdte látni és hogy ily tapasztalatok mellett komorságra és merev konzervatívizmusra hajolt.

Endre franciás temperamentuma, lovagi jellemvonásai, könnyű felfogása teljesen hiányoztak Bélából s hiányzott annak minden hibája mellett is tagadhatatlan zsenialitása és katonai tehetsége. Felfogásában – anyja vére! – németesen megfontolt, hidegvérű, sőt nehézkes, lassan határozó, de emellett rendkívül energikus, következetes és mindent csak a közérdek, a királyság szempontjából mérlegelő, a komorságig erényes és kötelességtudó ember volt az Árpádoknak abból a keleties komolyságú fajtájából, melynek legkiválóbb alakjait Szent Istvánban, Kálmánban és III. Bélában tiszteljük. Mintaképe is nagyapja volt. Mindig előszeretettel hivatkozott intézkedései indokolásában „az öreg Béla király korára.” Apjával szemben folytatott politikai küzdelmének, majd uralkodásának is vezérmotivuma III. Béla királyi hatalmának helyreállítása volt. Ez az ideál lebegett most tizennyolcéves korában is szeme előtt, mikor a kibékülés után közvetlen befolyást nyert az ország kormányzatára. Ez ideál szolgálatát, a régi hatalom és régi intézmények helyreállítását várta tőle a konzervatív főurak pártja is, mely immár évek óta a komoly ifjúban látta újító apjának királlyá koronázott törvényes ellenfelét. Az Aranybulla kibocsátásának évében már mindenki őt tekintette a jövő konszolidáció előkészítőjének. S Béla e reményeknek a legnagyobb eréllyel igyekezett megfelelni. Törekvéseiben teljes erővel és meggyőződéssel támogatta a „Nagyorrú” Dénes tárnokmester, a losonci Bánffy-család később nádori rangra emelkedett és Mohinál elesett őse.

Bélát hazatérte után néhány hónapig a dalmáciai zavargások foglalták le, de 1225 tavaszán már megkísérli a régi királyi hatalom helyreállítására irányuló törekvései érvényesítését, a királyi gazdaságok megfogyatkozott javainak visszaszerzését. Endre nem adta beleegyezését az örökadományok visszavételéhez. Esküjére hivatkozott, mely őt a megadományozottakkal szemben kötelezi. Béla nem nyugodott bele e kifogásba. A Szentszékhez fordult tanácsért és döntésért s Honorius pápa neki adott igazat, mert „az elidegenítéseket a király országa kárára és a királyi méltóság ellenére tette.” Július derekán Honorius „levelet intézett a királyhoz, hogy az elidegenítéseket igyekezzék érvényteleníteni, habár azok visszavonhatatlanságát esküvel ígérte is, mert koronázásakor megesküdött, hogy királysága jogait és korona méltóságát sérthetlenül meg fogja őrizni” s így második esküje az első fontosabbal állván ellentétben, érvényes nem lehet. Döntését ugyanekkor Bélával és Ugrin kalocsai érsekkel is közölte, ki ezidőben az esztergomi szék üresedése miatt az ország első főpapja volt. Endre most sem engedett s a pápa szeptember elején újabb levélben hívta fel Ugrint, hogy komolyan figyelmeztesse királyát az elidegenített királyi javak visszaszerzésére, a szerecseneknek és más nem keresztényeknek a közhivatalokból való eltávolítására és keresztény cselédek tartásától leendő eltiltására. Endre azonban mindaddig húzta-halasztotta a dolgot, míg Béla 1226 derekán új tartományában jutott más, sürgősebb elfoglaltsághoz.

Az 1226. évi osztozáskor Béla király Erdélyt, a kárpátaljai kún határvidéket és Szörényt kapta, Kálmán halicsi király bátyja délvidéki régi tartományait vette át, Endre Halics hercege lett. A Túlsó-Szerémség – Macsó és Belgrád vidéke – Angelosz János tartománya maradt. Béla hívei közül Buzád ispán Kálmán szolgálatában maradt és 1229-ben Monoszló-nembeli Tamás után a báni méltóságot viselte. A többiek követték urukat Erdélybe. Botos fia Pós vajda, majd mikor a vajdaságot 1229-ben Rátót-nembeli Gyula vette át, tárnokmester lett a lovászmesterségre átlépő Salamon fia Pósa helyett. Csák ispánt Béla étekhordómesterré, Apod fia Mihályt pohárnokmesterré, Bagomért pedig a székelyek ispánjává nevezte ki. Mátyás zágrábi prépost is megtartotta kancellári tisztét. Béla e kipróbált híveivel teljes erővel fogott új tartománya ügyeinek rendezéséhez s működésének eredménye az aldunai kúnok hódoltatása és megtérítése, a német lovagrendtől visszavett barcasági és kárpátaljai területek és Szörény katonai és közigazgatási szervezetének kiépítése lett.

Mialatt Béla tartományában munkálkodott és gyarapította hatalmát, apja a jó alkalmat felhasználva, észrevétlenül visszatért régi kormányrendszeréhez. Már 1226 végén felvette a halicsi hadakozások hat év előtt megszakadt fonalát s Endre fia érdekében vívott szerencsétlen kimenetelű harca után visszahívta régi tanácsosait is. Apod fia Dénes a nádori méltóságot nyerte el, Atyusz a királyné mellett korábban is viselt udvarispáni tisztet. László udvarbíró és Dénes tárnokmester megtartották hivatalukat, de befolyásuk megcsappant s velük együtt vesztette befolyását a távollevő Béla is. Az ifjabb király megdöbbenéssel értesült a fordulatról. Legsürgetőbb dolgait elvégezve, 1228 második felében – nyilván a bolgár hadjárat után és fegyveres sereg kíséretében – apja látogatására érkezett. Béla támadó fellépésének és tárgyalásaiknak közvetlen emléke nem maradt, csak eredményük ismeretes. Béla álláspontja most már teljes diadalt aratott. Endre beleegyezését adta, hogy Béla „anyja meggyilkolásáért” perbe fogja az 1213-i összeesküvés után büntetlenül menekült főurakat, kik „a királyi korona gyalázatára és kisebbítésére hallatlan gonoszul, elvetemülten, kegyetlenül ravasz és vérszomjas cinkosokkal fegyveres összeesküvésre keltek s a boldog emlékű Gertrud királyné meggyilkolásában részesek voltak.” A király fiainak, püspökeinek és összes báróinak részvételével hozott „közhatározat” Bánkot és a két Simont „felségsértéssel elkövetett hűtlenség” bűnében elmarasztalta és „noha nagyobb büntetést érdemeltek volna,” mindhármukat „összes birtokaik elvesztésére” ítélte. Elkobzott vagyonukból a királyi családhoz hűséggel ragaszkodó urak – Tomaj Dénes, ki ekkor kapta a Bánffy-család törzsbirtokává lett losonci és erdélyi uradalmakat, Botos fia Pós, Kán László és mások – részesültek adományban. Nem sokkal utóbb Endre – saját felségjogainak fenntartásával – egész Magyarország kormányzatával megbízta Bélát, felhatalmazást adott „a haszontalanul és fölöslegesen eladományozott” királyi javak visszaszerzésére, a váruradalmak reorganizációjára s 1229-ben még a halicsi hadjárat vezetését is neki engedte át. A hatalom néhány évre Béla kezébe került: „András volt a nagy király” – így írja a zágrábi káptalan egyik oklevele – „Béla fia kormányozta Magyarország királyságát és Kálmán bírta egész Szlavónia hercegséget.”

Béla király első intézkedése az eddigi kormányzattól távolálló, tisztes főurak kormányraemelése volt. Nádorrá a szentföldi hadjáratból ismert Mojs ispánt, királynéi udvarispánná az 1212-i mozgalomban méltóságátvesztett Marcell udvarispán testvérét, Tétény-nembeli Pétert, pohárnokmesterré Lukácsot – utóbb szörényi bánját – neveztette ki Endrével. Erdélybe az ifjabb király távolléte miatt ismét nagyobb fontosságra emelkedett vajdai méltóság ellátására Rátót-nembeli Gyulát, öccse mellé bánná a nádorviselt Kán-nembeli „öreg Gyulát” küldte, kinek László fia udvarbíró maradt, míg Gyula fia Kálmán király tárnokmestere, veje – Aba-nembeli Dömötör – Kálmán asztalnokmestere lett. Tomaj Dénes tárnokmester szabad kezet kapott a pénzügyigazgatás megjobbítására, a visszaélések megszüntetésére. Maga Béla „a hamis néven örökbirtoknak – perpetuitas – nevezett haszontalan és fölösleges adományok visszaszerzésének” látott. A hűbéri kötelezettséggel terhelt méltányos adományoknak s a szolgálatukat teljesítő királyi nemes serviensek földjének és kiváltságainak visszavételére Béla nem gondolt. Az ilyen adománybirtokok tulajdonosait szívesen megerősítette földjük birtokában s ő maga is adományozott híveinek kobzás és háramlás címén a királyra szállt birtokból és az elnéptelenedett várföldekből, kiemelve, hogy az adományos e földön a királynak szolgálni tartozik. Csupán a várbirtok integritását és a király jogait sértő „fölösleges” örökadományok visszaszerzéséről volt szó, de ebben azután Béla nem ismert megalkuvást. Maga és megbízott bírái az egész országot bejárták. Vármegyéről-vármegyére haladva bírálták felül minden újabb adomány jogcímét, hasznos és indokolt voltát és két év alatt igen sok elidegenítet földet, népet szereztek vissza.

Az egykorú konzervatív ellenzék újongva helyeselt Bélának, kinek működése nyomán – úgy mondták – „felvirradt a magyarok megváltásának, a királyi méltóság helyreállásának, a koronát illető jogok visszaszerzésének napja s a magyar föld szomorúsága vígságra, szolgasága szabadságra változott.” De nem mindenki gondolkozott így. A kíméletlen szigorral végrehajtott birtokvisszaszerző akció igen sok érdeket sértett. Az egyházaknak adományozott földet, népet – Szent István Intelmei és törvénye értelmében – Béla többnyire meghagyta az adományos egyházak tulajdonában, de világi birtokosok kezén – még ha hívei voltak is – csak igazoltan „méltó szolgálattal” szerzett adományt hagyott meg s azt sem örökbirtokul, hanem mint katonai kötelezettséggel terhelt, korlátolt öröklésű adománybirtokot. A birtokukat vesztett és örökbirtokként élvezett adományuk birtoklásában korlátozott urak seregestől tódultak az öreg király táborába, aki – bár látszatra helyeselte fia intézkedéseit és ez években kiadott adományleveleiben hangsúlyozta a „királyi felség koronájának tartozó” szolgálati kötelezettségeket – hívei gyarapodtával megbánta engedékenységét. 1230 végén, mikor Béla a birtokreformmal Erdélyben foglalatoskodott, apja hirtelen frontot változtatott. A kormány rúdját saját kezébe ragadta, Béla embereit eltávolította s a nádori székbe újra Apod fia Dénest hívta vissza. Országbíró Sámod fia Benedek ispán lett, majd egy év multán Csák-nembeli Dömötör, ki tizenhárom éve szakadatlanul viselte az étekhordómester tisztét. A tárnokmesterséget Miklós fia Miklós – Dénes nádornak mindenre kész, lelkiismeretlen eszköze – vette át s új emberek kerültek a kisebb tisztségekre is. Kán-nembeli Gyula a bánságot megtartva, elnyerte a királynéi udvarispán tisztét is. Tomaj Dénest azonban eltávolíttaták az udvarból, Béla mellett az erdélyi vajdaságot kapta meg.

Az új kormány kinevezése teljes rendszerváltozást jelentett. Endre az 1222 előtti kormányzati rendszert állította vissza a korábbinál sokkalta rosszabb alakban. Ő maga azonnal megkezdte Béla ítéleteinek revizióját s mialatt fia Erdélyben még folytatta az elidegenített földek visszaszerzését, egyre-másra adta vissza híveinek az elvett adománybirtokokat és új adományokat tett a várak és egyházak földjéből. A korábbi sérelmekért kétszeri elmozdításáért bosszúra vágyó Dénes nádor pedig hű csatlósával, Miklós tárnokmesterrel, a régit messze meghaladó mértékben kezdte a népet kizsákmányolni, az ellenzéki főurakat, nemeseket és papokat üldözni, nyomorgatni. „Nemcsak az egyházak népeit, hanem magukat az egyházakat és papokat is adókkal terhelik és világi bíróság elé állítják, királyi adományból régidők óta bírt birtokaikat és jövedelmeiket igazságtalanul elveszik és az ország némely nemeseinek újabban megint adományozott rengeteg birtokadománnyal is megcsorbítják.” Birtokáról, jogairól senki biztos nem lehetett s a nádor még a templomi kincsek lefoglalásától és papi személyek tettleges bántalmazásától sem riadt vissza. Csupán a sószállítás és árusítás jogának elkobzásával 10.000 márka ezüst – több mint 600.000 aranykorona – kárt okozott a magyar egyházaknak. A pénzügyigazgatást, az állami és egyházi törvényekkel dacolva, újra izmaeliták és zsidók kezére játszották, kik II. Endre és tanácsosai védelme alatt hallatlan befolyásra és hatalomra tettek szert.

Az izmaeliták és zsidók száma az utolsó évtizedekben nagyon meggyarapodott, amazoké a latin uralom alá került bizánci birodalomból és a felszabadított spanyol tartományokból menekülő arabokkal, a Volgán átkelt tatár hatalom elől kitérő mohamedán, bolgár, baskír-magyar, kún bevándorlókkal és hitehagyott magyarokkal, ezeké pedig a kereszteshadjáratok s a toledói és lateráni határozatok nyomán nyugaton magukat biztonságban nem érző zsidó bevándorlókkal. A magyar mohamedánok papjai – Jakut egykorú arab író szerint – Aleppóban, Jeruzsálemben tanultak teológiát s ők beszélték, hogy valamikor a XII. és XIII. század fordulóján néhány bolgár telepes harminc határszéli magyar falut térített Mohammed hitére. Másokat az elhatalmasodott izmaelita urak kényszerítettek hitük megváltoztatására. „Szerecsenek” – írták a magyar főpapok Rómába – „keresztény asszonyokkal keveredtek barátságba, sőt kárhozatos módon nőül is vettek ilyeneket s magukat sokszor hazugul kereszténynek vallva, a házasság után aszonyaikat, mások pedig pénzen vásárolt keresztény szolgáikat hitük hagyására kényszerítették. Keresztény cselédeiknek vallásuk gyakorlását, fiaik megkeresztelését nem engedték. Sok adótól, üldöztetéstől elszegényedett keresztény saját fiát, leányát adta el szerecseneknek s így szabadokból szolgák, keresztényekből szerecsenek lettek. Mások a szegénység elnyomatását, a szerecsenek és zsidók keresztények feletti uralmát és jobb helyzetét, nagyobb kiváltságait látva, önként álltak azok közé és tértek hitükre, hogy velük hasonló szabadsághoz jussanak. Noha a toledói zsinat megtiltotta, hogy zsidók közhivatalra emeltessenek, mivel nagyon helytelen volna, ha Krisztus gyalázója keresztények felett gyakorolna hatalmat, Magyarországon folytonosan zsidókat és szerecseneket helyeznek a közhivatalok élére, kik ily örv alatt súlyos sérelmeket okoznak az egyházaknak és bántalmazzák a kereszténységet.” Az aggresszívebb elem az izmaelita volt. A zsidók óvatosabban, tartózkodóbban törtek előre, de vagyonban és befolyásban ők is folyton gyarapodtak. Az osztrák földről bejött Teha például birtokadományt kapott, kamaraispán lett s bár később még bérösszeget sem fizette meg rendesen Endrének, 1225-ben kezességet vállalhatott 1000 márka ezüst, vagyis 62.000 aranykorona erejéig Lipót osztrák hercegért.

Az idegen elemek garázdálkodás, a főméltóságviselők hatalmaskodása új erővel lobbantotta lángra az elégedetlenséget s a mozgalom vezetését most a főpapság ragadta magához. Kilenc év előtt Endre a nagybirtokosság egy kis töredékével, Imre egykori híveivel és a királyi serviensek hadával állt szemben s ha ideig-óráig meg is kellett hajolnia azok akarata és követelései előtt, némi engedményekkel, kompromisszumokkal könnyen leszerelhette a mozgalmat. Most a servienseken kívül saját trónraérett fiaival – Bélával, Kálmánnal – és párthíveik hatalmas táborával s az egyházzal került szembe.

Szent Péter trónján három éve már nem a mérsékelt és óvatos III. Honorius, hanem a harcos IX. Gergely (1227–1241) ült; az elgyengült, öreg János esztergomi érseket pedig 1226-ban a pápa bizalmából érseki rangot nyert francia Róbert váltotta fel, az egyházi világuralom és egyházi jogok megalkuvást nem ismerő aszkéta bajnoka. Honorius annakidején a királyi tekintély védelmében emelt szót az elégedetlen lázadókkal szemben; János hallgatagon nézte királya ballépéseit. Utódaik teljes erővel fordultak Endre ellen. Róbert érsek a rendszerváltozás után azonnal jelentést tett Rómába az egyházi érdeket sértő intézkedésekről és visszaélésekről s a pápa ezek hírét véve már 1231 márciusában szigorú rendszabályokhoz nyúlt. „A fájdalom éles kardjával sebzett meg” – írja Róbertnek – „a jelentésedből vett szörnyű hír, hogy Magyarországon mily botrányok, az isteni és emberi törvénnyel ellenkező dolgok történnek, hogy ott a hit már-már elvész, a jogot lábbal tiporják s az egyházi és királyi méltóságot nem kevéssé kisebbítik.” Ezért megbízta és felhatalmazta az érseket, hogy „a kereszténység ellenségeit a hívőkkel való érintkezéstől eltiltva, vagy más úton-módon, amit helyesnek fog látni, a keresztényekkel szemben szükség esetén világi karhatalom segítségével is végrehajtandó egyházi fenyítést alkalmazva, törekedjék az ily merész vétségeknek korlátot szabni”.

Róbert érseknek a főpapság és Béla király támogatásával – ki Erdélyből nagy sereggel jött nyár derekán Budára, hogy apját és öccsét Halicsba kísérje – sikerült is Endrét rávennie „az ország állapotának rendezésére.” Mint kilenc év előtt, most is ünnepélyes alakú – az öreg király és két fia pecsétjével megerősített – oklevélben erősítette meg jobbágyainak, nemeseinek és servienseinek „a szent királytól engedélyezett kiváltságait.” Bár a kezdeményezők most a főpapok és Béla ifjabb király voltak, nem lehetett figyelmen kívül hagyni az 1222. évi eseményekben oly nagy szerepet játszott vitézi osztály érdekeit sem. A királyi serviensek politikai súlya az Aranybullában körülírt kiváltságok birtokában rövid idő alatt nagyon meggyarapodott. A serviensek a mindsűrűbben közéjük álló kisvagyonú foglaló nemesekkel egyesülve, választott bírák – a iudices servientium, magyarul: szolgabírák – vezetése alatt vármegyénként önkormányzati közösségekbe tömörültek s hadjárat idején a megyés ispán fennhatósága alá tartozó várkatonaság megyei zászlóaljaitól független, azoknál gyakran népesebb és hatalmasabb katonai alakulatokat, vármegyei köznemesi seregeket formáltak. Szervezkedésük a királyi hatalom védelme alatt indult meg s a birtokszerzésben erőszakos eszközöktől sem tartózkodó, hatalmaskodó nagybirtokosok ellen irányult, de szervezett erejük konfliktus esetén a királyi hatalomra is veszélyessé válhatott. Az uralkodónak mindenesetre nagy érdeke volt e hatalomban gyarapodó katonaosztály megnyerése. Ezért Endre az Aranybullának a királyi serviensek kiváltságait és nemesi jogait biztosító szakaszait 1231. évi kiváltságlevelében változatlanul megismételte, de egyiküknek-másikuknak általánosabb értelmezést adott. Így szabatosabban állapították meg a hadbaszállási és adókötelezettséget. A külföldi hadbaszállás kötelezettségét kifejezetten a megyés ispánokra, várjobbágyokra, a nagyobb adománybirtokosokra és a zsoldot élvezőkre korlátozták. A rendkívüli adó fizetését pedig csupán a királyi fiskusnak cenzussal tartozóknak, vagyis a királyi gazdaságok népeinek kötelességévé tették, ami egyértelmű volt a király évek óta gyakorolt adóztató jogának teljes megtagadásával. Ugyanez a tendencia érvényesült egy új szakaszban is, mely a nemesek és egyházak népeinek közmunkára – gyepűvágásra, sánchányásra, építkezésre – kényszerítését tiltotta el. Részletesebben szabályozták a beszállásolási tilalmat is, minden élelemszolgáltatást az ellenérték megtérítéséhez kötve. Az általánosabb érdekű intézkedések közül megismételték az örökös ispánságok adományozását, a zsidók és izmaeliták hivatalviselését, a külföldiek jövedelmének beszolgáltatását szabályozó szakaszokat. A többit azonban mellőzték.

IV. BÉLA ARANYPECSÉTES OKLEVELE 1258-BÓL, A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM LEVÉLTÁRÁBAN.
Az almissai dalmát nemesek kiváltságait megerősítő hártyaoklevél, rózsaszín selyemzsinóron függő aranybullával.

A pénzforgalomra és a pénz minőségére, valamint a sóraktárakra vonatkozó 1222. évi rendelkezések – nyilván a nádor és tárnokmester befolyására – elmaradtak és elhagytak mindent, ami Béla királynak a királyi gazdaság és teljes királyi hatalom helyreállítására irányuló törekvéseivel ellentétben volt. Béla birtokvisszaszerző akciójának szelleméhez képest szó sincs többé a hadban elesettek családjának kötelező megadományozásáról, a méltó szolgálattal szerzett örökbirtok elvételének tilalmáról, az adománybirtokuktól megfosztott külföldiek kötelező kárpótlásáról, mert ezek birtoka „egyszerűen visszavehető.” Új szakasz biztosítja a király korlátlan rendelkezési jogát a törvényes ítélettel elkobzott birtokra, amit rendi felfogás szerint a királynak adományként illett szétosztania és intézkedés történt az Aranybulla kibocsátása óta rendes bírói eljárás mellőzésével, hatalmaskodással elvett birtokok és egyéb javak visszaszolgáltatásáról.

Endre és Béla egyaránt helyesnek látták a királyi hatalmat korlátozó arragón eredetű alkotmányjogi rendelkezések mellőzését. Az 1231-i kiváltságlevél nem korlátozza a királyt több tisztség egy kézben való egyesítésében, nem utalja a hűtlen ispánok ügyét „az ország színe,” vagyis a törvénynapi gyülekezet elé és mit sem tud a nádor ellenőrző közjogi hatásköréről s a nemesség fegyveres ellenállási jogáról. Ehelyett a főpapság, az egyház jutott kiterjedt közjogi ellenőrző hatáskörhöz. Az érsekeket és püspököket külön szakasz kötelezi a Szent István-napi törvénylátáson való megjelenésre, a szegény nép panaszainak meghallgatására s a nádor megelőző évi működésének elbírálására. „Amennyiben a nádor rosszúl intézte volna a király és ország ügyeit” – írja a kiváltságlevélben – „kérjenek meg Bennünket, hogy külömbet állítsunk helyébe akaratunk szerint és Mi az ő kérésüket meg fogjuk hallgatni.” Az oklevél megerősítő záradékában pedig „önként hozzájárult Endre, hogy ha ő, vagy fiai, avagy utódai az abban foglalt kiváltságokat megsértenék, az esztergomi érseknek hatalma legyen előzetes törvényes figyelmeztetés mellett őt és azokat a kiközösítés bilincseibe verni.” E rendelkezésekkel a királyi tanácsnak, a nádornak és a tövénynapi gyülekezetnek az Aranybullában biztosított, de azóta sem gyakorolt alkotmányjogi hatáskörét és ellenőrző szerepét a főpapi rend, illetőleg az esztergomi érsek vette át. Az ország első főpapja a királlyal egyenrangú politikai tényezővé nőtt s a királyi akaratot korlátozó hatalom birtokába jutott. A főpapságnak immár három-négy évtized óta gyakorolt nagy befolyása a királyi elismeréssel törvényes alapot kapott s a kiváltságlevél több más szakaszában is kifejezésre jutott. Egyházi befolyásra vezethetők vissza a tolvajok, rablók családjának szolgaságra vetését tiltó, a káptalanok és konventek hiteleshelyi működését elsőízben szabályozó, a törvénytelen beszállásolás tilalmát szigorú egyházi büntetéssel, kiközösítéssel szankcionáló, az egyházi személyeket a nádori ítélőszék alól kifejezetten mentesítő szakaszok és III. Honorius pápának még 1223-ban kifejezett óhaja értelmében egyházi befolyásra maradt el a tized terményben fizetését engedélyező 1222. évi szakasz is.

Az 1231. évi kiváltságlevél rendelkezései a királyi hatalomra kedvezőbbek voltak az Aranybulla intézkedéseinél, de Endre még ezek megtartására sem volt hajlandó. Győzelmes halicsi hadjáratából hazatérve, nem is gondolt többé pár hónap előtt vállalt kötelezettségei teljesítésére. Minden maradt a régiben, sőt még rosszabbodott a helyzet. Az izmaelita kamarabérlők hivatalban maradtak, hitsorsosaik újabb és újabb kedvezésekben, kiváltságokban részesültek, az egyházak károsítása és a szegény nép fosztogatása tovább folyt, új adót vetettek ki. Róbert érsek intette, figyelmeztette Endrét, hogy imént kiadott kiváltságlevelének rendelkezéseit végrehajtsa s a bajokat, panaszokat orvosolja, de hiába. A király nem engedett s Róbert türelmét vesztve, 1232 február hó 29-én a pápa korábbi felhatalmazására és az 1231. évi dekrétumban biztosított jogára hivatkozva, interdictum alá vetette az országot. A nagyböjti ájtatosságra készülő hívek előtt bezárultak a templomok kapui, megszűnt a szentségek kiszolgáltatása, az egyházi temetés, elhallgattak a harangok. Endre személyét – „javulását remélve” – megkímélte az érsek, de nádorát egyházi személyek üldözése és bántalmazása, szerecsenek és álkeresztények pártolása miatt, Sámuel kamaraispánt hitehagyása miatt rárótt keresztes fogadalmának megszegése és a magához hasonló álkeresztények támogatása miatt névszerint kiközösítette az egyházból. Miklós tárnokmesternek Nagycsütörtökig haladékot adott a pénzügyigazgatásban tapasztalt bajok orvoslására s a keresztényeket kiközösítés terhe mellett eltiltotta az izmaelitákkal való érintkezéstől mindaddig, amíg azok a kereszténységtől eltántorított magyar, bolgár és kún vagy más nemzetiségű izmaelitákat el nem bocsátják.

Az egész ország tilalom alá vetésére Lukács érsek óta nem volt példa s a húsvéti ünnepekre készülő népet a királya miatt rárótt szigorú lelki büntetés nagyon lesujtotta. Endre fiát és püspökeit küldte Róberthez, hogy elhatározásának megmásítására bírják. Bélának sikerült is a tilalom és kiközösítések felfüggesztését elérnie. A király és tanácsosai Nagypéntektől Szent Istvánig haladékot kaptak a sérelmek orvoslására, a visszaélések megszüntetésére. De Endre ebben sem nyugodott meg. A kiközösítés alól négy hóra feloldott Dénes nádort a spanyol Simon ispánnal és Rembald johannita perjellel Rómába küldte s a pápától Róbert intézkedésének érvénytelenítését és külön követ kiküldését kérte. IX. Gergely meghallgatta kérését. Az érseket az egyházi tilalom és a kiközösítő ítéletek visszavonására utasította s az összes panaszok és sérelmek megvizsgálására és a királlyal leendő megegyezésre Jakab prenestei bíboros püspököt küldte teljhatalmú követül Magyarországba, csupán a király személyének kiközösítését tartva fenn magának.

A bíbornok az év végén hazánkba érkezve először is Róbert érseket szólította fel eljárása igazolására, ami a pápai felhatalmazás, az 1231. évi királyi dekrétum és a rajtuk alapuló kiközösítő levél bemutatásával még decemberben megtörtént. Ezután hosszadalmas tárgyalások indultak meg a király és a bíbornok kiküldött emberei közt. Endre megbízásából Miklós tárnokmester, Mihály lovászmester, Bágyon pohárnokmester és Móric étekhordómester tárgyaltak. A bíbornok meghatalmazottai Bertalan veszprémi püspök és Cognoscens esztergomi kanonok voltak. Endre emberei a legkülönbözőbb ürügyekkel halogatták a megegyezést s a pápai követ hiába erősítette meg a papság 1222. évi királyi kiváltságlevelét és az 1231. évi dekrétumot, hiába eszközölte ki a a pápa felhatalmazását az elidegenített királyi javak visszaszerzésére, eredményt elérni nem tudott. A király semmit sem váltott be ígéreteiből. A nyilvánvaló sérelmek orvoslása helyett háborúra készült. Seregét Szent István napjára a Latorca völgyére hívta hadba, hogy onnét Bélával együtt Halicsba vonuljon Endre fia támogatására, de a hadjárat a – következményekből ítélve – inkább ürügy volt a megegyezés halasztására. A bíbornok azonban a hadikészületekről értesülve, azonnal jelentést tett Rómába s Gergely pápa augusztus 12-én gyors futárral küldött levélben intette Endrét bíboros követe tanácsainak megfogadására és a sérelmek sürgős orvoslására. Levelében erős szavakkal tört pálcát a kereszténységet és egyházat sértő visszaélések felett és egyidejűleg felhatalmazta Jakabot a legerősebb eszközök – a kiközösítés és egyházi tilalom – alkalmazására. A pápai levél és a bíbornok ultimátumszerű üzenete beregi táborában érte Endrét, hol Béla fiával együtt serege társaságában készült Szent István napjának ünneplésére. Halogatásra több mód nem kínálkozott s Endre kénytelen-kelletlen megkötötte az egyezséget Bertalan veszprémi püspökkel és Cognescens esztergomi kanonokkal.

A „beregi erdő szélén” Szent István napján kiállított oklevelében Jakab bíboros pápai követnek a maga, fiai, utódai és összes jobbágyai nevében eskűvel fogadta, hogy a papi személyek és egyházak törvénykezési, adómentességi és egyéb kiváltságait tiszteletben fogja tartani, az egyházak sószállítási és árusítási szabadalmát helyreállítja, e szabadalmak megvonásából származott kárukat megtéríti s a zsidó- és izmaelita-kérdést gyökeresen rendezi. A sóvásárlás, szállítás és árusítás módozatait, az egyes egyházak által vásárolható só mennyiségét és árát s a megelőző években elmaradt haszonért fizetendő tízezer márka ezüst fizetési módozatait részletesen megállapították. A zsidókat és izmaelitákat a nyugaton már régebben viselt zsidójel viselésére kötelezték, keresztény nők feleségülvételétől, keresztény cselédek, szolgák tartásától és közhivatalok viselésétől eltiltották s minderre vonatkozólag szigorú ellenőrzés életbeléptetését határozták. Csupán két pontban nem engedett Endre. Nem járult hozzá, hogy az egyházak és papok földei az eladományozott földek visszaszerzésére, a birtokviszonyok tisztázására rendelt világi bíróságok, illetőleg a király törvénykezési hatásköre alól elvonassanak és nem nyugodott bele – a papi személyek adómentességen túl – adóztatási jogának korlátozásába, illetőleg megszüntetésébe. Ezért e kérdésekben a végleges döntést a pápa és király későbbi tárgyalásaitól tették függővé. A „beregi egyesség” – szemben a király önkéntes elhatározásán alapuló kiváltságlevél alakjában jelentkező 1222. és 1231. évi statútumokkal – a Szentszék és a magyar király közt kötött szerződés volt s ehhez képest a benne foglaltak megtartására Endre a római Anyaszentegyház és a magyar egyházak nevében Jakab bíbornok megbízásából eljáró Bertalan püspök és Cognoscens kanonok kezébe tett eskűvel kötelezte magát és kötelezettséget vállalt, hogy fiait, nádorát és névszerint is megnevezett jobbágyait az egyességben szószerint megállapított eskű letételére utasítja, orosz földről leendő visszatérte után pedig a pápai követ és a püspökök előtt eskűjét ünnepélyesen megismétli s az egész egyességi aktusról aranypecséttel megerősített ünnepélyes alakú oklevelet fog két példányban kiállítani. Ugyanekkor természetesen a pápai megbízottak is kötelezettséget vállaltak, hogy az egyességre a magyar püspöki kar tagjai eskűt fognak tenni.

Endre jelenvolt hívei – Barc fia Miklós és Mojs volt nádorok, Mojs testvére Miklós, Miklós tárnokmester, Mihály lovászmester, Móric étekhordómester, Bágyon pohárnokmester, Hontpázmány-nembeli Sándor, Tétény-nembeli Péter, Sámod fia Benedek és Füle ispánok – azonnal letették az eskűt az oklevél kiállítása után. Két nappal később Béla király és kísérete – Dénes vajda, Pós tárnokmester, Lukács szörényi bán és Mátyás kancellár – is megesküdtek az egyességre. Dénes nádor, Dömötör udvarispán, Gyula bán, továbbá Kálmán király és környezete: Gyula tárnokmester, Dömötör étekhordómester, Apaj somogyi ispán, valamint Kaloján szerémi herceg és hívei szeptember derekán tették le az eskűt a pápai követ kezébe, mikor Endre hadát eloszlatva, Esztergomban ünnepélyesen megismételte eskűjét és az egyességről aranybullával erősített oklevelét kiállította. Az ünnepélyes oklevélben Endre hozzájárult, hogy ha az egyességet be nem tartaná és ígéreteit nem teljesítené, húsvétkor a bíbornok őt és tanácsosait az egyházból kiközösíthesse, országát tilalom alá vethesse.

Jakab bíbornok, miután a boszniai eretnekség kérdésében Ninoszláv bánnal megegyezett, a magyar püspököket is megeskette a beregi egyességre és Béla ifjabb királytól külön eskűt vett ki, hogy tartományában az eretnekeket, mohammedán és zsidó hitre tért álkeresztényeket üldözni és irtani fogja, 1234 márciusában elhagyta az országot, de felhatalmazta Bosznia német püspökét, a Domonkos-rend esztergomi perjelét és a Ferenc-rend provinicálisát – három idegen papot –, hogy ha a király kötelezettségeit húsvétig nem teljesítené, az egyességben előírt egyházi büntetést alkalmazzák.

Endrét az osztrák háború, majd a béke nyomában járó látogatások, vendéglátások és harmadik házasságának előkészületei elvonták az ügyek intézésétől. Nádora és többi tanácsosai pedig nem is gondoltak az egyességben vállalt súlyos kötelezettségek teljesítésére. János boszniai püspök a határidő leteltével még egyszer komolyan figyelmeztette a királyt s mikor intésének nem lett foganatja, őt magát és tanácsosait kiközösítette, országát pedig egyházi tilalom alá vetette. A magyar püspöki kar azonban most a király mellé állt, mert az egyességben foglaltaknak sürgőse teljesítését nem tartotta lehetségesnek. Maga Róbert érsek is megtagadta az exkommunikáció és interdictum kihirdetését. Királyát tovább is részesítette a szentségekben, a veszprémi püspökkel együtt résztvett a fiatal királyné koronázásában s a pápához intézett fellebbezésében a mulasztásért minden felelősséget a király hanyag tanácsosaira hárított. A szigorú francia főpap váratlan állásfoglalása nagyon meglepte és gondolkodóba ejtette a pápát. Rosszalásának vele szemben tüstént kifejezést adott, de egyidejűleg a boszniai püspököt is engedékenységre utasította. A nehéz pénzügyi helyzettel mentegetődző király követeit biztatásokkal bocsátotta útjukra, a jámbor Kálmán királyt pedig, kit a Boszniában új erőre kapott eretnekség elleni keresztes hadjárat vezetésével is megbízott, feleségével együtt kivette a tilalom alól. Endre a legnagyobb készséggel igyekezett a pápa óhajait, saját ígéreteit beváltani, csak a kincstár szorult helyzetének teljesíthetetlen fizetési kötelezettségek alól kért felmentést és a kiközösítést kimondó idegen papoktól rekriminált adó szedésére felhatalmazást. Hosszú huza-vona és levélváltások után IX. Gergely végül is János püspök és társai minden tiltakozása ellenére elrendelte kiközösítés és tilalom feloldását. Az egyházaknak károsodásukért rendelt összeg nehéz fizetési feltételeit megenyhítette, a rendkívüli adó kérdésében új vizsgálatot rendelt és ezzel magyar főpapokat bízott meg. Endre és családja esetleges kiközösítését és tilalom alá vetését az apostoli szentszék különös felhatalmazásától tette függővé s az egyházi fegyelem ellen vétő Róbert érseknek is teljes bocsánatot adott. Gergely pápa állásfoglalását megkönnyítette II. Endre leányának, Erzsébet türingiai őrgrófnénak, épp ez időben lefolyt szenttéavatása, ami szinte kötelességévé tette a szent apjának enyhébb megítélését, de főindoka Endre jószándékának kétségtelen megnyilvánulása volt.

Az öreg király 1234 végén, vagy 1235 elején fiaival egyetértésben elbocsátotta Apod fia Dénest. Vele bukott Csák Dömötör udvarbíró, Endre egyik legodaadóbb híve, ki mellette tizenhét év óta viselte az étekhordómesteri, majd az udvarbírói méltóságot és megbukott Móric étekhordó, Mihály lovász, Bágyon pohárnokmester is, az ispánok közül a szakállas Mika és Barc fia Miklós. Helyüket Béla ifjabb király és Kálmán hívei foglalták el. Tomaj-nembeli Dénes vajdát hűségéért és becsületességéért a nádori székkel jutalmazták. Az országbírói székbe Kálmán óhajára Kán-nembeli László került. A vajdai méltóságot Béla asztalnokmestere, Szerafil fia András nyerte el, bán az öreg Gyula maradt. A pozsonyi és soproni határszéli ispánságokat szintén Béla híveire, Lukács volt szörényi bánra és Osli ispánra bízták, mert nyugat felől komoly veszedelem kerekedett. Apod fia Dénes és társai most nem nyugodtak bele oly könnyűszerrel bukásukba, mint hat évvel azelőtt. Tudták, hogy a hatalom végleg kicsúszott kezükből s ha szépszerével nem lehetett, erőszakkal igyekeztek azt visszaszerezni. Endre király harminc évi uralkodása alatt több lázadást, felkelést, összeesküvést látott, élte utolsó évében meg kellett érnie azok lázadását is, akik miatt népe, fiai s az egyház haragját annyiszor magára vonta. A bukott tanácsosok, kikkel titkon az öreg Gyula bán és Miklós tárnokmester is egyetértettek, összeesküdtek a király és fiai élete ellen s – mint Németországban és a latin császárságban látták – önálló tartományokra készültek az országot felosztani. Mikor pedig ez a tervük nem sikerült, az osztrák herceg útján II. Frigyes császárnak ajánlották fel az ország koronáját. Frigyes herceg el is jött segítségükre, de támadása megtört a határvédő csapatok ellenállásán s a békét csak drága pénzen vásárolhatta meg a bosszulására Bécsig hatoló három királytól. Közben az egyház és király közt támadt konfliktus is szépen haladt a teljes kiegyenlítődés felé, mikor 1235 szeptemberének 21. napján II. Endre hirtelen meghalt, fiatal feleségét, Este Beatrixot várandós állapotban hagyva hátra. Tetemét három egyház követelte magának. A váradi papság a kegyes lovag, Szent László mellé akarta temetni hibáiban és erényeiben egyaránt lovagias királyát. A pilisi ciszterciek meggyilkolt hitvesének, Béla anyjának oldalán szerették volna örök pihenőre helyezni. Végül is az egresi ciszterci kolostorba temették Jolán királyné mellé, kivel tizennyolc évig élt zavartalanul boldog házasságban.

IV. Bélát (1235–1270) október közepén koronázta immár másodízben királlyá Róbert esztergomi érsek. A koronázási szertartásnál nyugati szokás szerint a hűbéres fejedelmek segédkeztek: Kálmán öccse a kardot vitte, halicsi Dániel lovát vezette. Az ünnepélyes szertartás után az új király mindjárt ott Fehérvárott törvényt látott apja tanácsosai fölött. Az 1235. évi összeesküvés részeseit felségárulás, ellenséggel való cimborálás és a „korona javainak” hűtlen kezelése miatt fogták perbe, de közülük csak Apod fia Dénes és az öreg Gyula kerültek kézre. Barc fia Miklós, a szakállas Mika, Miklós tárnokmester és Apod fia Mihály idejében külföldre menekültek s így csupán vagyonuk vesztésével bűnhődtek. Idegenben telepedett meg a fogságba került Dénes hasonló nevű fia is. 1235 derekán Bertalan pécsi püspökkel kísérte új hazájába Jolán hercegnőt, Endre királynak I. Jakab arragóniai királlyal házasságra lépett leányát s mint az új királyné környezetének egyik előkelő tagja lett ősévé az arragóniai Dionisii-családnak. Apja hosszú kormányzata hibáiért és bűneiért, felségárulásáért és Beatrix királynéval állítólag folytatott viszonyáért szemevilágának elvesztésével bűnhődött. Kán Gyula 1237-ben börtönben végezte hosszú időn át a legelőkelőbb méltóságokban töltött életét, Gyula fia is kegyvesztett lett, de László fiának Béla később megkegyelemezett. Őrizetbe került az özvegy királyné is, kit azután 1236 elején az összeesküvők biztatására vérszemet kapott II. Frigyes császár adót, hódolatot kívánó követei szöktették ki Németországba, miután Béla követelésük teljesítését kereken megtagadta. A fiatal asszony német földön adott életet Utószülött Istvánnak, kit Béla és családja nem ismertek el testvérnek és törvényes ivadéknak. A bosszú műve teljes volt. Béla megbüntette mindazokat, akik apja közt és közte viszályt szítottak és – hite szerint – részesek voltak Endre vétkes kormányzatában.

Az ítéletek meghozatalakor már új kormány működött Béla mellett. Nádorispán a hű Dénes maradt, a többi tisztségekre azonban csupa új emberek kerültek, a király kipróbált régi hívei közül. Az országbíró tisztet Rátót Gyula vette át, ki egyízben már viselte a méltóságot, majd Béla mellett a vajdaságot is vitte. Balduin fia pohárnokmester lett. 1239-ben Gyulát halála után Béla másik híve, Szerafil fia András, fiát pedig a tatárjárás után vajdai méltóságra emelt Lőrinc váltotta fel tisztében. A tárnokmesterségre Pós rövid hivataloskodása után Rátót-nembeli Domokost emelte Béla, vajdává Sólom fia Pósát, bánná Kálmán öccse mellé Gutkeled-nembeli Apaj ispánt s ennek négy év multán bekövetkezett halála után Miklós testvérét nevezte ki. Az étekhordó- és lovászmesteri tisztet a későbbi időben nagy szerepre hivatott Csák-nembeli Máté – a XIV. századi kiskirály nagyapja – és Türje-nembeli Dénes, Béla gyermekkori barátja, mentora, majd fegyvertársa nyerték el. Mellettük Csák, Lukács, Osli, Máté és Arnold ispánok vittek szerepet Béla környezetében. Ezek voltak, csupa új emberek, IV. Béla első tanácsosai, kormányának tagjai. Az ő feladatuk volt a konszolidáció munkáját királyuk parancsa szerint végrehajtani. Mert az irányítást Béla maga tartotta kezében. Tisztviselői csak tanácsadók és végrehajtó közegek voltak, oly hatalomra, mint Endre idejében Apod fia Dénes, Bánk bán, Bertold és társaik és időnként maga Béla szert tettek, sohasem juthattak. Béla a tanácsokat meghallgatta s bár makacs volt, a körülmények kényszerítő hatása alatt és komoly megfontolások alapján meggyőződése megmásítására is képes volt, de uralkodói akaratát más akaratának alárendelni, vagy amellett másokét megtűrni nem tudta és nem is akarta. Vérbeli autokrata volt. Teljes biztonsággal, szívós energiával és merész elszántsággal haladt a maga útján. Eltiport mindent, ami nagynak vélt törekvési útját keresztezte. Ideálja nagyapjának hatalmas patrimoniális királysága volt s élete legmagasztosabb céljának, legelső uralkodói kötelességének a királyság gazdasági, politikai és katonai hatalmának és tekintélyének helyreállítását tekintette.

Imre és Endre királyok nyugati mintára felvett családi címerét – a hétszer vágott pólyás pajzsot – Béla félretette s a régi országjelvényt Szent Istvánnak III. Béla korában megkettőzött apostoli keresztjét vésette pajzsba foglalva, vagy szabadon pénzeire és pecsétnyomójába. Ünnepélyes alkalmakkor ezt a keresztet vitette királyi hatalma jelvényeként maga előtt. A megelőző évtizedek mozgalmai közepette elhatalmasodott urakat, kik „olyannyira felfuvalkodtak, hogy a királyt már semmibe se vették s mikor a király atyja udvarába ment, irányában semmi tiszteletet sem tanusítottak, sőt amennyire módjukban állott, igyekeztek őt szóval és tettekkel meggyalázni”, királyi méltósága tiszteletére tanította. Hogy elbizakodott merészségüket megtörje, báróit – a királyi hercegek és főpapok kivételével – eltiltotta a király jelenlétében való leüléstől s még a királyi udvarban a tanácsosok részére ősidők készentartott székeket is elégettette. A kancellária fejlesztésében is nagyapja nyomdokain haladt, ki a fontosabb ügyek írásbafoglalását elrendelte. IV. Béla tovább ment egy lépéssel. A király idejét túlságosan igénybevevő és tekintélyét is csorbító szóbeli kérelmezés patriarkális szokásával szakítva, elrendelte, hogy a kérvényezők írásban nyujtsák be kérelmüket a királyi kancelláriába s úgy várják meg a kancellár vagy fontosabb ügyekben a király döntését. A kancellária ügymenetének tisztaságát biztosítandó ifjúkori barátját, tanulótársát, majd tizenegy éven át hűséges kancellárját, Mátyás zágrábi prépostot állította az iroda élére, ennek püspökké nevezése után pedig a római egyház kormányzatában is előkelő szerephez jutott, nagyműveltségű Báncsa-nembeli István prépostot, az első bíbornoki rangra emelkedett magyar főpapot hívta meg kancelláriája élére. A szertartásoknak és ügykezelésnek szabályozásában, amire II. Endre korának zavaros állapotai után igen nagy szükség volt, III. Béla hagyományait látjuk felelevenedni, de bizonyára része volt az intézkedésekben a király mellett nemcsak a jó feleség, de a tanácsadó uralkodótárs szerepét játszó görög császárleánynak, Laszkárisz Máriának is, aki odahaza a niceai császári udvarban megszokta a külső tekintélyt biztosító finom szertartásokat.

Ha a külsőségekben III. Béla hagyományai érvényesültek, még inkább felismerjük ezek működését a királyi hatalom gazdasági alapjának helyreállítására irányuló tudatos törekvésben. IV. Béla trónralépte után tüstént hozzáfogott 1231-ben megszakadt akciójának folytatásához. „Mikor az ország kormányzata – írja egy oklevelében – Isten rendeléséből és az örökösödés rendjén reá szállt, legkedvesebb testvérének, Kálmán királynak, egész Szlavónia hercegének hozzájárulásával és az egyháznagyoknak, összes báróinak, nemkülönben egész országának tanácsával és megegyezésével elhatározta, hogy amit atyja, a kegyes emlékű András, nemkülönben a boldog emlékezetű Imre jeles királyok idejében felesleges és haszontalan adományokat tettek, melyek által a királyi korona jogai majdnem teljesen megsemmisültek, visszavonja” s „országát abba az állapotba vezeti vissza, amelyben elődének, boldog emlékű Béla királynak idejében volt.” Országszerte minden vármegyébe bizottságot küldött ki, egy-egy püspök elnöklete alatt. A bizottságok szigorú utasítást kaptak minden adománybirtok szerzési jogcímének és jogi természetének felülvizsgálatára s annak eredményeként „a felesleges, haszontalan és meg nem engedett örökadományok – donationes perpetuitatum – visszavételére,” a vár és udvarnokgazdaságok restituálására. A bizottságok teljes szigorral és pártatlansággal hajtották végre megbízásukat. Még az egyházi birtokot sem kímélték, mert „a vármegyék jogai annyira megrövidültek, hogy az ispánoknak nem voltak embereik, mikor valahol megjelentek, a vármegyék megcsorbítása miatt egyszerű vitézeknek látszottak, a hatalmasabbak pedig emiatt annyira felfuvalkodtak, hogy a királyt semmibe se vették.” A pápa tiltakozott a szent célt szolgáló kegyes adományok visszavétele, az egyházak megkárosítása ellen, de a király a szükség kényszerítő parancsára hivatkozott, hiszen – úgymond – maga is „keserves szívvel” határozta el magát az egyháznak adományozott várjavak visszavételére. A szigorú eljárás meg is hozta eredményét. 1238-ban Béla már az akció befejezéséről beszél az egyik adománylevelében s megelégedéssel állapítja meg, hogy „országa Isten segítségével és kegyelmével már megfelelő állapotba állíttatott vissza.” Az adománybirtokosok közül sok nagyvagyonú úr szinte koldusbotra jutott. „Kik azelőtt gazdagok és hatalmasok voltak” – írja Rogerius – „és kiknek kíséretében mérhetetlen sokaság vala, alig voltak képesek többé magukat fenntartani.” A várak birtoka és népe viszont megszaporodott, de a várkötelékben tartozó különböző népelemek jogviszonyait újra kellett szabályozni, tisztázni.

Az eladományozási rendszer nyomában kelt társadalmi mozgalom teljes zavart idézett elő az alsóbb néprétegekben s e zavart tetézte a magánszolgálatból várkötelékbe visszavett nép igyekezete, hogy magát eredeti állapotánál kedvezőbb helyzetűnek tüntesse fel. A király földesúri hatósága alá tartozó szolgáló népségnek a magasabb – pénzzel adózó és katonáskodó, vagy egyébként kiváltságolt – rétegek felé való törekvése most érte el tetőfokát s a visszaszerző akció komoly hasznot és teljes eredményt csak úgy hozhatott, ha e káoszban rendet teremtenek. Béla ezért 1239-ben elrendelte a várnépek és udvarnokok jogviszonyainak, kötelezettségeinek és szolgálati feltételeinek alapos vizsgálatát és szabályozását. Minden megyében és gazdaságban számbavették a népet és pontosan megállapították az egyes családok társadalmi hovatartozását, szolgálatuk, kiváltságaik természetét s erről az érdekeltek kivánságára a király külön okleveleket adott ki. Ez időből való a XII. századi várnépek kötelezettségeire egyedüli forrásul szolgáló oklevelünk Győr vármegyéből, valamint a városi fejlődés útjára tért szabad telepes községek számos kiváltságlevele. Megerősítő oklevelet kaptak azok is, akik a vizsgálat során bebizonyították, hogy birtokukat a királyi gazdaságok sérelme nélkül, igaz érdemekért, jeles katonai vagy más közszolgálatokért kapták. A hűtlenségben elmarasztalt alattvalók vagyonából és háramlás útján a koronára szállt birtokból maga Béla is szívesen adott híveinek, „a jó és hűséges szolgálatokért megfelelő jutalmat.” Ez adományok azonban nem bírtak örökbirtok jellegével, hanem a régi királyok adományaihoz hasonlóan, katonai szolgálat vagy katonaállítás kötelezettségével voltak terhelve.

Béla király következetes és megalkuvást nem ismerő restaurációs politikával visszaszerezte a várjavak nagyrészét, újjászervezte az államháztartás alapját alkotó uradalmakat. Jövedelme apjáéhoz képest tetemesen megnövekedett, de udvartartásának költségei, a fényűzési igények egyidejű növekedése és külpolitikai törekvései mellett a regalitásban rejlő jövedelmi forrást sem hagyhatta kiaknázatlanul. Apja üres kincstárt hagyott reá, innét sem pótolhatta kiaknázatlanul. Apja üres kincstárt hagyott reá, innét sem pótolhatta hiányzó bevételeit s ezért Endrének általa is oly hevesen kárhoztatott rendszeréhez visszatérve a regalejövedelmek jövedelmező bérbeadására határozta magát. Az Aranybulla még nemesurakat kívánt a kamarák élére állítani, az 1231. évi kiváltságlevél és a beregi egyezmény már megelégszik a hitetlenek kizárásával s csak a kereszténységet állítja feltétlenül a pénzügyi tisztek alkalmazásánál. A gyakorlat megmutatta, hogy az üzleti fogásokban járatlan nemesek ily feladatra sikerrel nem vállalkozhatnak. IV. Béla ezért esztergomi, budai és fehérvári kereskedőpolgárokkal – főleg olaszokkal és vallonokkal – kísérletezett, de a kezdet kezdetén álló magyar városi élet még nélkülözte az ily nagy vállalkozáshoz szükséges üzleti kedvet és tőkét. Csak a zsidókban és izmaelitákban volt most is meg az efféle vállalkozáshoz való szellem s Béla 1239-ben, nehéz pénzügyi helyzetére hivatkozva, engedélyt kért a pápától, hogy a kamarajövedelmeket a portugál király módjára újra zsidóknak és szerecseneknek adhassa bérbe. IX. Gergely meg is adta az engedélyt, de kikötötte, hogy a szegény néppel közvetlenül érintkező tisztek, pénzváltók és adóbehajtók kivétel nélkül jó keresztények legyenek s így az idegenek minden kizsákmányolási kíséreltének eleve eleje vétessék. Béla és a derék Rátot Domokos tárnokmester a feltételnek – úgy látszik – teljes érvényt tudtak szerezni. A kamarabérlők működése ellen Béla idejében panaszokról nem hallunk.

A királyi gazdaságok reorganizációjával a királyság katonai ereje s vele külső tekintélye is megnövekedett. Bélának – láttuk – ügyes külpolitikával nemzetközi tekintélyét is sikerült megnövelnie. Uralkodásának első lustruma igazolni látszott azokat, akik benne másfél évtizede a magyar királyság megmentőjét, régi hatalmának és rendjének helyreállítóját látták. Hívei már a XII. századi királyok teljes hatalmának birtokosaként ünnepelték, ő maga az ország régi állapotának helyreállításáról, mint befejezett tényről beszélt, pedig hatalma korántsem nyugodott oly szilárd alapokon, mint alig félszázaddal előbb nagyapjáé.

Béla és hívei nem számoltak a század eleje óta végbement nagy átalakulással, a rendi szellem folytonos erősbbödésével, a politikai hatalommá nőtt rendek hangulatával, a konzervatív, sőt reakciós uralom ellen támadt elégületlenséggel. Az idő kerekét nem lehet visszafordítani s Béla erre a lehetetlen kísérletre vállalkozott, mikor a kialakulóban levő alkotmányos rendi közfelfogással szemben az utolsó félszázados fejlődésben elavult patrimoniális királyság elvét igyekezett diadalra vinni. A király birtok visszaállítását célzó intézkedései mélyen sértették az egész birtokososztály, a főpapság, főurak és kisbirtokos-nemesség anyagi érdekeit. Az udvari szertartások terén behozott formalitások pedig érzelmileg is elfordították tőle a büszkeségükben érzékenyen megsértett urakat. A rájuk nehezedő királyi hatalom nyomása alatt nyílt ellentállásra gondolni senki sem mert, de maguk közt mindtöbbször adtak kifejezést elégületlenségüknek s mindtöbben kívánták vissza a sokat szidott Endre korát, amikor a birtokos urak még a királlyal szemben is érvényt tudtak szerezni politikai akaratuknak. Ez az elégületlenség csak alkalomra várt, hogy kirobbanhasson s ez az alkalom nemsokára elkövetkezett, mikor a tatárok támadása következtében király és ország az egész nemzet együttes támogatására szorult.