TATÁRVESZEDELEM. OSZTRÁK ÉS CSEH HÁBORÚK.

A MONGOL-TATÁR HATALOM KIALAKULÁSA: KELETÁZSIA HATALMI VISZONYAI A XII. SZÁZADBAN, JÁNOS PAP ORSZÁGA. DZSINGISZ-KÁN VILÁGBIRODALMA, BATU KÁN GYŐZELME A KÚNOK ÉS OROSZOK FELETT. A TATÁR NÉP ÉS A BIRODALOM SZERVEZETE. EURÓPA ÉS A TATÁRVESZEDELEM. JULIÁN BARÁT ÚTJAI NAGYMAGYARORSZÁGBA. IV. BÉLA KÉSZÜLŐDÉSE, A KÚNOK BETELEPÍTÉSE, ORSZÁGOS ELÉGEDETLENSÉG, MAGYAR-KÚN ELLENTÉT. A TATÁR SEREG FELVONULÁSA MAGYAR- ÉS LENGYELORSZÁG ELLEN. ORDA LENGYELORSZÁGI ÉS BEDZSÁK KÚNORSZÁGI HADSEREGÉNEK ELŐNYOMULÁSA, BATU BETÖRÉSE ÉS AZ ELSŐ ÖSSZEÜTKÖZÉSEK. KÖTÖNY KIRÁLY LEGYILKOLÁSA ÉS A KÚNOK KIVONULÁSA. A MOHI CSATA. IV. BÉLA MENEKÜLÉSE. TATÁR URALOM A KELETI ÉS ÉSZAKI ORSZÁGRÉSZEKBEN. FRIGYES OSZTRÁK HERCEG TÁMADÁSA. BÉLA A DÉLVIDÉKEN, A DUNÁNTÚL VÉDELME. A TATÁROK TÉLI HADJÁRATA, A DUNÁNTÚL ELFOGLALÁSA. BÉLA MENEKÜLÉSE DALMÁCIÁBA, KÁDÁN DALMÁCIAI HADJÁRATA, BATU AUSZTRIA ELLEN FORDUL. A TATÁR SEREG KIVONULÁSA. AZ ORSZÁG PUSZTULÁSA. ÚJJÁSZERVEZŐ MUNKA: AZ ÚJ KORMÁNY, JOHANNITÁK A SZÖRÉNYSÉGBEN ÉS KÚNORSZÁGBAN, VÁRAK ÉPÍTÉSE, VÁROSOK ALAPÍTÁSA, TELEPÍTÉSEK, A FELVIDÉK ÉS A TISZA-VIDÉK BENÉPESÍTÉSE: NÉMETEK, TÓTOK, KÚNOK, OLÁHOK, ZSIDÓK, A VÁRBIRTOK REORGANIZÁLÁSA, ÚJ VÁRMEGYÉK A HATÁRVIDÉKEN. A TARTOMÁNYOK: HALICS, KÚNORSZÁG, SZÖRÉNY, MACSÓ, BOSZNIA, DALMÁCIA. OSZTRÁK HÁBORÚ, FRIGYES HALÁLA. CSEH HÁBORÚ, STYRIA MEGHÓDÍTÁSA. TATÁR KÉSZÜLŐDÉSEK, DÁNIEL HALICSI KIRÁLYSÁGA, BERKE KÁN SZÖVETSÉGI AJÁNLATA. HÁBORÚ II. OTTOKÁRRAL, STYRIA ELVESZTÉSE. IV. BÉLA ÉS ISTVÁN IFJABB KIRÁLY KÜZDELME, BERKE KIPCSÁKI KÁN ÚJABB SZÖVETSÉGAJÁNLATA. ISTVÁN GYŐZELME APJA SEREGEIN, KÚN LÁZADÁS, BOLGÁR HÁBORÚ, FELSŐ-BOLGÁRIA HÓDOLATA. HÁZASSÁGI KAPCSOLAT A NÁPOLYI ANJOUKKAL. IV. BÉLA URALKODÁSÁNAK MÉRLEGE ÉS HALÁLA. V. ISTVÁN RÖVID URALMA: HÁBORÚ OTTOKÁRRAL, A POZSONYI BÉKE, A TRÓNÖRÖKÖS ELRABLÁSA, ISTVÁN HALÁLA.

Keletázsiának a Kínai birodalommal határos északi területén, ahonnét egy ezredév előtt a húnok népe nyugatra költözött s félezerévvel később a török népcsaládnak nevet adó türkök, majd az ujgurok és szeldsukok is hódító útjukra indultak, a XII. század második felében új barbár birodalom körvonalai bontakoztak ki. A XIII. század elején világtörténeti szerephez jutott hatalom megszervezői a Jeniszej és Amur közt lakó mongol és tatár törzsek – a kínaiaknál mo-ho és ta-ta néven emlegetett nomádok fejedelmei voltak.

Az északi mongol és tatár törzsek a XII. században a szomszédos déli hatalmak adófizetői voltak. A keleti csoport, hol az új szervezkedés megindult, a Kin-császárok vagy Altun-kánok északkínai birodalmának befolyása és hatalma alatt állt, az Altáj-vidéki és onnét nyugat felé szétágazó törökség pedig a karakitán nagykán és a kovarezmi sah uralma alá került.

E három birodalom – Kin, Karakitán és Kovarezm – a XII. században a kínai és az előázsiai szeldsuk-török hatalmak bomlása következtében alakult ki.

A Kin-császárok dinasztiájának és birodalmának alapítója a mongol Ogotáj volt, aki 1115-ben a Jang-cse-kiang völgyén és attól délre uralkodó Sung-császárok hívására a kitánok mandzsuria törzséből származó Liao-diansztia utolsó császárának uralmát megdöntötte, majd tizenkét évvel később ennek a Hoang-ho völgyére is kiterjedő egész birodalmát elfoglalta és volt szövetségesét, a délkínai császárt is adófizetésre kényszerítette. Ő maga és utódai uralmuk elismerésére szorították az Altájtól, Dsungáriától és Pamirtól keletre lakó összes népeket, a hatalmasabb törzscsoportok fejedelmeit – így a tangut, naiman és kerait fejedelmeket – megtisztelő, királyi címekkel tüntetve ki. A Kin-császár így egész Kína s az összes mongol és keleti török népek ura volt. Hűbéresei közül a tangut vagy Hia-király a Kuku-nor hegységtől északra, a Hoang-ho-kanyarulattól a Tien-San és Altáj-hegység keleti kiágazásáig, a naiman király ettől észak-nyugatra s az Irtisz forrásvidékétől keletre, a XII. század elején keresztény hitre tért keraitok királya – az uang-kán – a régi Ujgur-birodalom szívében, a Jenisszej, Szelenga és Amur forrásvidékén uralkodott, a szomszédos törzseket és népeket hódoltatva.

A Balkas-tó vidéke, Dsungária, Tien-san és a Tarim-medence már nem tartozott a Kin-császár fennhatósága alá. Itt 1125-ben a Kin-uralom elől Észak-Kínából menekült kitán Liao-dinasztia egyik tagja, Jeliu-Tasi gurkán (=nagykán) vetette alapját velemenekült keresztény kerait-mongol csapatok támogatásával a Pamirtól és az Oxus – az Amu-darja és Szir-darja – forrásvidékétől az Altájig tejedő karakitán császárságnak.

A Karakitán birodalomtól nyugatra Acsisz kovarezmiai török helytartó 1140-ben alapította meg karakitán segítséggel az Altáj délnyugati kiágazásaitól, a Tien-santól és Pamírtól a Kaspi-tengerig és a Jajkig, a XIII. század elején a Kirgiz-pusztától az Indiai-óceánig és az Eufráttól az Indus-folyóig is kiterjeszkedő kovarezmi vagy korozmin császárságot. Sandsar perzsiai szeldsuk-török szultánon aratott győzelmében és függetlensége kivívásában segítségére volt a szultán seregét tönkreverő Jeliu-Iliej karakitán császár. Diadalukban a szeldsuk-uralom alatt sínylődő szentföld felszabadulásáért küzdő nyugati kereszténység egy távol keleti keresztény hatalomnak a pogányság felett aratott diadalát látta s a róla érkezett hírt örömrivalgással üdvözölte.

Freisingeni Ottó egykorú elbeszélése szerint a gabalai püspök hozta Rómába a hírt, hogy túl Örményországon és Perzsián, a távoli keleten valami János uralkodik, aki papja és királya nesztorianus hitű keresztény népének. Ez a János pap Samiard perzsa királyt megtámadta, Ekbatanát elfoglalta s miután döntő győzelmet aratott, a jeruzsálemi egyház segítségére indult, de a Tigris-folyón nem tudott seregével átkelni s visszatérésre kényszerült. A püspök küldetésének eredményeként keletre indult második keresztes had vezérei már abban a tudatban szálltak harcba, hogy kelet felől is remélhetnek segítséget a hatalmas szeldsuk szultánt legyőző Presbyter Joannes-től, aki – úgy hírlett – Mánuel császárt már levéllel, később III. Sándor pápát követséggel is felkereste. János pap és fia, Dávid király ez idő óta egy századon át volt a nyugati keresztények legendás reménysége és bizodalma a kisázsiai törökséggel vívott elkeseredett küzdelemben. Pedig a szeldsukok keleti tartományait meghódító Acsisz korozmin sah nem volt keresztény. Fia, Mohamed Takas, 1193-ban Togrul perzsiai szultán fejét birodalma meghódítása után Nasireddin kalifának küldte el hódolata jeléül. Mikor pedig ez vonakodott Bagdadot uralma alá bocsátani, a mohamedánok siita szektájához csatlakozott és annak vezéreként harcolt fiával, az 1200-ban trónralépett Mohamed Kotbeddin sahval együtt a szunnita kalifa ellen. A gabalai püspök elbeszélése nem is Acsisz sahról, hanem szövetségeséről, Jeliu-Ilej karakitán gurkánról szólt, kinek seregében keresztény kerait-mongol csapatok is harcoltak.

A keraitok a XII. század elején tértek át a keresztény hitre. Margus kerait uang-kán 1102 táján János bagdadi nesztoriánus pátriárkától kért a korasszáni metropolita útján térítőket és mikor a pátriárka két papja megérkezett, népével együtt megkeresztelkedett. Bizonyára ő vagy egyik fia kapta a térítőket küldő főpapról a János nevet. A történelem Presbyter Joannese minden jel szerint Margus kerait kán vagy fia, Kurdják Bojruk – a kerait hatalom kiépítője – volt, Dávid király pedig Kurdják fiával, az ugyancsak keresztény Togrul kánnal – a kínaiak Tuluj uang-kánjával – látszik azonosnak, akit a tatárok öltek meg, mint a nyugati legenda Dávid királyát. A karakitánok 1140. évi harcaiban résztvevő keraitok Margus kán fiának törzséhez tartoztak s így valóban János pap emberei voltak.

A kerait-mongolok fejedelmei már a XII. század elején kiterjesztették hatalmukat a Hoang-ho-kanyarulat körül élő törzsekre s a Kin-császároktól a királyi rangnak megfelelő uang-kán címével honorált tekintélyük folytonosan emelkedett. Kurdják Bojruk kán a Hoang-ho mellől az ujgurok elnéptelenedett Orkhon-vidéki tartományába költözött, azok régi fővárosában, Karakorumban ütötte fel királyi székhelyét s az ujgur hatalom bölcsőjével együtt annak hagyományait is kisajátítva, törzse határain messze túlterjedő hatalomra tört. Terveit fia, Togrul kán, a Bajkál-vidéki bede-tatárok fejedelmének, Jecukej Bagturnak, támogatásával valósította meg s 1173-ban már a Kin-császároktól is elismert főhatalmat gyakorolt a császárnak névleg hódoló összes szomszédos törzsek felett. A tangut- és karakitán-területen szépszámban élő nesztoriánus keresztények is őt tekintették vallási fejüknek, vezérüknek. 1190 táján azonban hatalmas vetélytársa támadt Jecukej fiában, a lángeszű Temudzsinban, aki ezidőben már az összes Bajkál-vidéki mongol-tatár törzseket uralma alá hajtotta. Hatalmának növekedése féltékennyé tette szövetségesét s bár Temudzsin hű maradt apja hagyományaihoz, a jó viszony Togrul hibájából ellenségeskedésre fordult. A két tatárfejedelem összeütközése 1203-ban történt meg és Temudzsin teljes győzelmével végződött. Togrul kán és fia menekülés közben lelték halálukat, népük, országuk meghódolt Temudzsinnak. Togrul hatalmukat vesztett utódai saját törzsük szűk területén továbbra is uang-kán címmel uralkodtak, de adófizető alattvaló lettek a bede-tatárok urának.

Temudzsin a győzelem után még 1203-ban összehívta Karakorumba a kurultájt – a mongol törzsfejedelmek nemzetgyűlését – s ott népe kilenc törzsének hadnagyaival és a többi mongol-tatár törzsfőkkel a császári méltóságnak megfelelő címmel nagykánná kiáltatta ki magát. A választáskor régi nevét elhagyva, a megtisztelő Dzsingisz-kán nevet vette fel, a bede-tatárok kilenc törzsre tagolt népét pedig a régi kök-türkök példájára kök-mongolnak nevezte el. A kék égben lakozó égi hatalomra utaló kök (=kék) jelző a nép isteni elhivatását jelképezte és a nagykáni cím felvételével együtt a mongol-tatár függetlenség és világuralom proklamálását jelentette. A Kin-császároknak már Togrul és Jecukej idejében is csak névleges főuralmát Dzsingisz-kán nem ismerte el, adót nem fizetett és becsmérlő szavakkal utasította el a császár hódolatot kívánó követeit. Az uralma alá vett törzseket a legkíméletlenebb szigorral fegyelmezte s rövid idő alatt a régi Húnbirodalom haderejét is meghaladó hatalmas katonai szervezetet épített ki.

A választást követő két évtized a katonai sikerek és hódítások szakadatlan láncolata volt. A nomád törzsek hódoltatása és megszervezése után Dzsingisz-kán 1210-ben uralma alá veti a karakitánoknak hódoló ujgur népet s hatalmát a naimun és tangut királyokkal is érzékeltetve, az Altájtól keletre lakó összes török és mongol törzseknek teljhatalmú urává lett. Ezután a Kin-császár ellen fordult. 1213-ban a délmandzsuriai fehér kitánok társaságában fegyveres haddal tört a birodalomba. Két év alatt a Hoang-hóig mindent elfoglalt a mai Peking szomszédságában épült Yenking fővárossal együtt. Hadai 1216-ban már a Hoang-hón is átkelve, fenyegették Nan-kingot (ma: Kai-fong-fu), a déli fővárost. Ekkor azonban hadát visszahagyva, hazatért, hogy első nagy nyugati hadjáratát előkészítse.

A nyugati hadjárat közvetlen oka az uralma elől karakitán területre menekült s ott a hatalmat apósa, Csiluk gurkán, kezéből kiragadó Kücsülik naiman király ellenséges magatartása volt. Útrakelte előtt 1216-ban barátságot és kíméletet ajánlott fel Mohamed korozmin sahnak, ha semleges marad. Ez oldalról biztosítást nyerve, két év alat uralma alá vetette a karakitán császárságot és a Kirgizpuszta kangli-török lakóit. Kücsüliket döntő csatában verte meg. A következő évben Mohamed sahval támadt összeütközése, aki a hatalmi viszonyokat teljesen félreismerve, egy jelentéktelen kereskedelmi incidensből kifolyólag megsértette a vele szemben barátságosan viselkedő mongol császárt. Vigyázatlan eljárása végzetes következményekkel járt. Dzsingisz-kán legidősebb fiával, Dzsuzsival támadásra indult s 1221 végéig Mohamed egész birodalmát elfoglalta. Északnyugaton a Jajk-folyóig és Kaspi-tengerig, délnyugaton Tebrisz vidékéig, az Urmia-tóig, dél-keleten pedig Indiáig hatolt. 1222-ben már Perzsia, Bokhara, Afganisztán és Beludzsisztán egész területe tatár uralom alatt sínylődött s a nagykán hadai az Induson átkelve, Pendsabban Lahore előtt álltak, mikor Dzsingisz-kánt és fiát az otthoni események hazaszólították.


A tatárjárás 1241–1242

Az indiai előnyomulás megakadt, de a nagykán hadának vezérei, Dzsebe és Szubutáj – később a magyarországi hadjárat egyik vezére – az Urmia-tó mellől északnyugatnak indultak s a kaukázusi szabirok, cserkeszek, abcházok és alánok kelepcéjéből menekülve, keresztültörtek a Kaukázuson. Európa földjére érve, első dolguk a kaukázusi csel előkészítésében résztvett, de utóbb a tatár vezérek biztatására hozzájuk átpártolt kún sereg lemészárlása volt. Itt veszett Kötöny (Kuthen) kún fejedelem két fia, György és Dániel is. A tatár-kún ellenségeskedés kezdetét jelentő büntetőakció után Dzsebe és Szubutáj a Kaspi-tó partján az Alsó-Volgáig hatoltak. A Kaspi-tó megkerülésének hadi szempontból bámulatos teljesítménye után a Volga tulsó partjain uralkodó Dzsuzsitól kért segítőhaddal egyesülve, elfoglalták a Volga és Don közét, majd a Donon átkelve, behatoltak a krimi félszigetre és a Don-Dnyeper-közi kún területre. A megrémült kúnok Kötöny fejedelem vezetése alatt a kievi és csernigovi orosz fejedelemségek területére vonultak vissza és Kötöny apósának, Misztiszláv novgorodi és halicsi fejedelemnek közbenjárásával az orosz fejedelmektől kértek segítséget, minek megtagadása esetén – mondották – nem maradna hátra számukra más a meghódolásnál. Az orosz fejedelmek hosszú huzavona után meg is adták a segítséget és a kúnokkal egyesülve, készültek a döntő küzdelemre.

Az összecsapás 1223 nyarán a Kalka-folyó mellett a tatárok diadalával végződött. Az orosz fejedelmek közül többen a csatamezőn maradtak, kettőt a fogságban végeztek ki, a többi Kötönnyel együtt fejvesztve menekült. A tatár hadak a Dnyeperig északon Csernigov és Kiev vidékéig mindent elleptek. Európa keleti része tatárkézre került s nyugatra hatolásuknak semmi komoly akadálya nem volt. A kúnok és oroszok egyaránt kritikus helyzetbe kerültek, de az orosz fejedelmek nem ismerték fel helyeztük komolyságát s a belviszályoknak még most sem vetettek véget. A kun fejedelmek tisztábban láttak. Barc, az Alduna és Dnyeszter közt lakó nyugati törzsek fejedelme áttérési szándékát és hódolatát jelentve – láttuk – a hatalmas magyar király védelme alá menekült. Kötöny még nem követte példáját, mert a tatár sereg 1224-ben váratlanul visszavonult a Volga mögé. Távozásuk okai a kínai harctéren beállott fordulat volt.

Mialatt Dzsingisz-kán nyugaton szerzett világraszóló hadi sikereket, Kínában Ogotáj fia vezérlete alatt tovább folyt a háborúskodás, de a nagykánnak színleg hódoló tangut fejedelem kétértelmű magatartása késleltette a végső diadalt. Mikor pedig 1224-ben az új Kin-császárnak sikerült mind a délkínai császárral, mind a tangut királlyal békét kötnie, újra egész erejével fordulhatott a tatár támadókkal szembe. Dzsingisz-kán ezért beszüntette a nyugati offenzívát s miután nyugati tartományait elsőszülött Dzsuszi fiára, az északi mongol és török törzsek kormányzatát a másodszülött Csagatájra bízta és többi tartományai kormányzatáról is gondoskodott, kétévi távollét után hazatért rendet csinálni.

1225-ben teljes erejével a tangut fejedelem ellen fordult, el is foglalta országát s ezzel a Hoang-ho-folyótól és a Kuen-lun-hegységtől északra eső egész ázsiai területet uralma alá hajtotta. Ezután Kína megtámadására készült, hol a Hoang-ho-vonalon Ogotáj, a trónutódul kiszemelt harmadik fiú harcolt tovább. Nyugaton ezalatt Dzsuzsi szövetségre kényszerítette a Jajk-vidéki magyarokat – Árpád népének keleten maradt töredékét – és a volgai bolgárokat s 1227-ben harmincéves korában meghalt. Utódjául a nagykán után hatalomban első kipcsáki kánságra negyven fia közül a másodikat, Batut nevezte ki Dzsingisz-kán, miután a legidősebb – Orda – önként visszalépett tehetségesebb öccse javára. Nemsokára maga Dzsingisz-kán is meghalt, miután a kormányzattal utóda megválasztásáig negyedik fiát, Tulujt bízta meg s kifejezte azon óhaját, hogy a nagykáni trónra Ogotáj kerüljön.

Bár Dzsingisz-kán törvénye szabad kezet adott a fejedelmeknek utóda megválasztására, fia és vezérei tiszteletben tartották a nagy hódító utolsó akaratát. Ogotájt – minden vonakodása ellenére – trónraemelték s az 1229. év őszén Karakorumban tartott nemzetgyűlésen be is iktatták méltóságába. Uralmában Ogotáj apja nyomdokain haladt s nagy befolyású miniszterének, Jelu-Csu-Csaj-nak támogatásával a világuralom megvalósítására tört. A halálhírre felkelő és ősei országát visszafoglaló Dzselal-eddint, az utolsó korozmin saht nyugati seregei 1231-ben legyőzték, országát újra elfoglalták s nyugat felé továbbhaladva Örményországot és Georgiát – a régi Ciliciát – is tatáruralom alá hajtották. Három évvel utóbb bekövetkezett az északkínai birodalom bukása. 1234-ben a Hong-hón túl eső részek is tatárkézre kerültek s egy évvel később már megindult a támadás a délkínai birodalom, valamint az eddig függetlenségét megőrző Korea ellen. Batu-kán, mielőtt nagybátyját a kínai hadjáratra kísérte volna, támadást intézett az adófizetést elmulasztó volgai bolgárok ellen. Ezek azonban Kötöny kúnjainak és az orosz fejedelmeknek támogatásával visszaverték. A bolgárok és a szomszédságukban élő magyarok rövid időre felszabadultak a tatár befolyás alól, de szabadulásuk a végső pusztulás bevezetője volt.

Az északkínai birodalom elfoglalása után Ogotáj nagykán 1235 tavaszán – a kortársak becslése szerint – másfélmillió lovas harcost hívott fegyverbe és három nagy hadsereget formált. A lovasok felét korábbi szövetségese, a Sung-császár délkínai birodalma ellen küldte, egy más részét Korea ellen, a harmadik sereget pedig kitűnő hadvezérének, Szubutájnak vezetése alatt Batu-kán segítségére küldte, hogy a nyugati tartományokban mozgolódó és elszakadt népeket, a Jajk- és Volga-vidéki kangli, kazár, magyar, bolgár és egyéb törzseket megfékezzék és az 1224-ben félbeszakadt nyugati hódító hadjáratot folytassák. A nagy sereg fővezére Batu-kán volt. Mellette Szubutáj Bagatur – nagyapja híres vezére – mintegy a vezérkari főnök szerepét töltötte be. Az egyes hadseregek és seregrészek vezérei Ogotáj fiai: Kujuk, Kádán, Csermagun (Hermus) és Kjulkán, Csagatáj fiai: Pejdár (Peta) és Kajdán s unokája: Büri, Tuluj fiai: Mangu és Bedzsák, Batu testvérei: Orda, Sejbán és Tangut, Szubutáj fia: Bogutáj (Bochetor), továbbá Borundáj, Manguzár és más híres hadvezérek voltak. Ha mindegyikükre csak egy hadtestet – tízezer embert – számíthatunk is, a harcosok száma – a maguk előtt hajtott hódolt népeket s a sereggel járó asszonyokat, gyerekeket nem is számítva – legalább másfélszázezer volt. Az egykorúak azonban félmillióról beszéltek.

Európa kapujába érve, a sereg két részre szakadt. 1237 tavaszán az egyik sereg Mangu vezérlete alatt a Volga-torkolatot és a Kaspi-tó partvidéke körül tanyázó ellenséges törzsek ellen fordult. A másik Szubutájjal az élén, a Jajk nyugati partjáról kiindulva, északnak, majd északnyugatnak fordult s a baskir-magyarokat és a volgai bolgárokat megsemmisítő erővel tiporta le. A volgai bolgárok virágzó gazdasági és állami életének egyszersmindenkorra végeszakadt. A következő évtizedekben magyar szomszédaikkal együtt többször megkísérelték a tatár iga lerázását, de hasztalanul. Kultúrában visszafejlődött utódaik csuvas néven élték túl a tatáruralmat, hogy később orosz iga alá kerüljenek. Magyar szomszédaik sorsa még szomorúbb volt. A hosszú tatáruralom még nyelvüktől is megfosztotta őket. Tatárral kevert ivadékaik ma baskir néven élnek a csuvasok szomszédságában. A győztes hadsereg 1237 végén Szaratov vidékén átkelt a befagyott Volgán s az önként meghódoló mordvinoknak – az egykori akacirok ivadékainak – kalauzolása mellett az erdőkön át Oroszország északi tartományaira támadt. A tatárok maguk előtt hajtva és harcra kényszerítve a hosszú úton nagy sereggé szaporodott hódolt népek csapatait, mindent elpusztító erővel zúdultak a belső viszályok miatt szervezett erő kifejtésére képtelen oroszokra. Majd Rjezan, Moszkva, Susdal, Tver, Novgorod és minden emberlakta hely felégetése, elpusztítása után délkeletnek fordultak s a Volga-torkolat közelében táborozó kún sereget 1239 elején véres csatában megverték. Kötöny kún fejedelem megmaradt hadával nyugat felé menekült a Dnyeper és Alduna középre, majd onnét – a betelepülési engedélyt elnyerve – Magyarország földjére. A tatár hadak ezalatt újra megtámadták a megelőző évi pusztítás után lélekzethez is alig jutott oroszokat. Most a déli tartományok, a pereszljávi, csernigovi és kievi fejedelemségek kerültek sorra. 1240 decemberében az orosz főváros is elesett. Felégetése és kirablása után a tatárok a Dnyeperen átkelve, egész Volhyniát elözönlötték s a halicsi fejedelemségen át a magyar és lengyel határig hatoltak. Távol Kisázsiában ugyanekkor egy másik tatár hadsereg – mintegy harmincezer fegyveres Dzsurmagum és Beidsu Nojan vezérlete alatt – Alaeddin Kajkobád ikoniumi és Al-Malek damaszkuszi szeldsuk szultánok és Kis-Örményország ellen kezdte meg támadó hadjáratát.

*

A mongol császár hatalma 1241 elején az északi jeges zónától a Fekete-tengerig, Perzsa-öbölig és Indiai-óceánig, a tibeti Kuen-lün-hegységig és Hátsó-Indiáig, a Csendes-óceántól a Kárpátokig és Visztuláig terjedt. Európa keleti nagyobb fele s a déli félszigetek és Tibet kivételével egész Ázsia Ogotájt uralta. Ezt a rengeteg birodalmat egy hatalmas katonai lángelme bámulatos szervezőereje, Dzsingisz-kán ázsiai despotizmussal párosult kormányzótehetsége és hadművészete teremtette meg, ki egyszerű, vitéz, de fegyelmezetlen népét kíméletlen szigorral nevelte világhódító hadsereggé.

A mongolok, tatárok életmódja egyszerű volt, mint a húnoknak, avaroknak, a magyarok és bolgárok ázsiai őseinek, vagy a mai nomád mongol és török törzseknek az élete. Nemzetségeik törzsek és törzsszövetségek keretében, törzsfők és fejedelmek uralma alatt éltek, kiknek hatalma háború esetén korlátlan hadvezéri hatalom volt. A harcban kiváló, vitéz és nélkülözéseket könnyen tűrő lovaskatonák, békében jóindulatú, komoly, szótartó, vendégszerető, de nehezen fegyelmezhető emberek voltak. A kínai földre telepedett mongolok élvezték a földművelés gyümölcseit is, de a nép zöme pásztorgazdaságot folytatott s rengeteg állatot tartottak. Élelmezésük igénytelen. Főeledelük a hús, tej, sajt és vízben főtt köles. Leginkább a lóhúst és a Kínában ma is kedvelt kutyahúst, a kancatejet s a belőle erjesztett kumiszt szerették. Az európai fantázia persze emberhúsról is tudott, de ennek hitelt érdemlő forrásokban nyoma sincs. Ruházatuk állatbőrből és nemezből készült s a tisztaságra nem sokat adtak. Dzsingisz-kán egyenesen eltiltotta a mosdást és a ruhaváltást, mert a távoli hadjáratokra vitt katonanépet minden nélkülözéshez hozzá akarta szoktatni. E törvényt azonban csak az alsó népelemek tartották be. Az előkelők selyembe, aranybrokátba öltöztek, asszonyaik ékszereket és díszes arctakaró fátylakat viseltek. Településük a régi magyarokéhoz hasonlóan kettős volt. Nyáron a hegyekbe, erdőbe húzódtak, télen a síkságon, folyók mentén legeltették ezerszámra tartott barmaikat, lovaikat, tevéiket juh- és kecskenyájaikat. Nomád életükhöz képest jurt-nak nevezett sátruk, mint a régi és mai török-mongol nomádoké, ügyesen összeállított, szellős, hordozható ház volt. Vándorlás közben és hadjáratokon asszonyaikat, gyerekeiket vízhatlan fekete nemezzel fedett ökrösszekéren hurcolták magukkal. Polygámiában éltek s a felségek maximális száma – vagyoni tehetősség esetén – százban volt megállapítva, de a nő helyzete mégsem volt oly alárendelt, mint a mohamedánoknál. Az első asszonyt, mint a férj helyettesét, előjogok illették meg a többi felett. Harcbaszállt férje helyett ő volt a család feje s a gazdaság, a ház rendbentartása mindig a nőre hárult, mert a férfi vadászott, harcolt, vendégeskedett, de nem dolgozott. A női erények közül legtöbbre tartották az odaadást férje iránt, a vendégszeretetet, egyszerű erkölcsöket és kevés beszédet. A mongolok, törökök általában szűkszavúak, de Dzsingisz-kán még el is rendelte, hogy csak akkor beszéljenek, ha kérdezik őket s akkor szabatos feleletet adjanak, mert a sok beszéd könnyen hazugságra csábít.

Dzsingisz-kán ezt a népet nevelte világhódító hadsereggé, isteni hivatását az egész világ meghódításában, a négy világtáj minden népének leigázásában jelölve ki. Kormányzata és trónralépte után kibocsátott törvényei, miknek megtartása felett főbírói minőségben Csagatáj fia őrködött, a katonaéletre, nélkülözések tűrésére, kötelességtudásra, rettenthetetlen bátorságra és az ellenség kíméletlen pusztítására tanítottak. A fegyelemsértést, gyávaságot, sőt az ingadozó magatartást és az ellenség kímélését is halállal büntette, aminthogy halálbüntetés járt a hazugságért, lopásért, gyilkosságért, a nő házasságtöréséért is. Lázadás az egész nemzetség, megfutamodás az egész tized vagy század lemészárlását vonta maga után. Ugyanily szigorúsággal állapította meg Dzsingisz-kán a hadviselés szabályait, az ellenséggel szemben követendő eljárást. Az ellenállás győzelem esetén feltétlenül kivégzést, mészárlást vont maga után. Az ostromlott vár és falvak s a körülzárva elfogott seregek népét korra és nemre való tekintet nélkül lekaszabolták, miután a nőket hozzátartozóik szemeláttára meggyalázták. Legfeljebb néhány szép leány, asszony és erős ifjú kerülhette el e sorsot, rabsággal váltva meg életét. Az önként hódolókkal, magukat hitre megadó városok, falvak népével és fegyvert lerakó seregekkel sem bántak sokkal kíméletesebben, de ezekkel szemben rendszerint mégis más volt az eljárás. A férfiak közül a fegyverfogásra alkalmasakat besorozták és későbbi harcaikban lekaszabolásra szánt előcsapatként hajtották saját honfitársaik és más népek ellen. A nőkkel kényük-kedvük szerint bántak s ha valamelyikük megtetszett, ágyasul magukkal hurcolták. A városokat, falvakat, kastélyokat, templomokat szigorú következetességgel, rendszeresen kifosztották és felégették. A termést, állatokat lefoglalták és elhurcolták. A biztonság és nyugalom a hódítással járó kegyetlen emberirtás és pusztítás után sem következett be. A hódolt nép adót fizetett, minden terménye, állata és katonakorba került ifjai tizedét, ezenkívül fejadót és fogyasztási adót is. De az adó és a hadseregbe sorozott ifjak szolgálata sem mentesítette a népet különféle ürügyek, különösen lázadás ürügye alatt időnként rendezett mészárlások és pusztítások terhe alól. Mindez az ellenséges érzelmű alattvalók megfélemlítésére szolgált, aminthogy az egész hatalmi szervezet a megfélemlítésére szolgált, aminthogy az egész hatalmi szervezet a megfélemlítésre, vak engedelmességre és legszigorúbb fegyelemre alapított despotizmus volt. A tatár hadviselés kegyetlenségéhez hasonlót a történelem alig produkált. A rombolást, pusztítást, gyilkolást még a húnok, vandálok, a délamerikai spanyolok, sőt talán korunk gyarmatosító hatalmai és egymást kegyetlenül pusztító kultúrnépei sem tudták oly tökéletes rendszerré fejleszteni és oly következetesen végrehajtani, mint Dzsingisz-kán hadai. A tatárok teljes munkát végeztek. Szigorú előírás szerint végezték emberirtó munkájukat, mert Dzsingisz-kán a férfi legszebb kedvtelésének, főmulatságának a hadviselést, az ellenség irtását, javai elrablását, asszonyai ölelését s a harcra edző vadászatot tartotta. A hadsereg felszerelése, szervezete, harcmodora és katonai művészete azonos volt a régi húnokéval. Vasheggyel ellátott félméteres, sőt hosszabb nyilakkal, rövid görbe karddal, lándzsával, bőrsisakkal, bőrpáncéllal és bőrpajzzsal felszerelt lovasokból álló hadseregét Dzsingisz-kán hún rendszer szerint tizedekbe, századokba, ezredekbe és tíz ezredet egybefoglaló töményekbe, hadtestekbe osztotta. Több ily hadtest alkotott egy hadsereget. A nagyobb katonai alakulatok élén családjának felnőtt férfitagjai és a törzsfők közül választott hadvezérei álltak, míg az ezredek vezetése a csekélyebb népességű törzsek főnökeire hárult, de harci érdemek alapján a legutolsó tizedes is felemelkedhetett a legmagasabb vezéri polcig, mert „aki jól vezeti tíz emberét, jogot szerez ezer vagy tízezer vezetésére.” Szervezetük a legtökéletesebb katonai szervezet volt s egyben gerince az egész hatalmas nomád államnak. Katonai művészetüket a csapatok jól átgondolt felállítása és megosztása, gyors és szabatos mozdulatok, az ellenség megzavarása, pánik keltésére alkalmas cselvetések, hirtelen megrohanás, az ellenséges sereg szétvágása, bekerítése és a vezérek korlátlan fegyelemtartása jellemezték. A sereg élén foglyok, hódolt népek csapatait hajtották harcba s mikor ezeken az első támadás ereje felmorzsolódott, indultak maguk a tatárok küzdelembe. A harcvonal mögött ruhával, szalmával kitömött és rettentő ábrázatú lárvákkal ellátott bábúkat ültettek lóra, hogy az ellenség számukat megsokszorozva lássa és a rémülettől elveszítse fejét. A fejedelmek, vezérek nem szálltak harcba. Mint a modern hadvezérek, a front mögött, messze az ellenséges vonaltól ütötték fel a főhadiszállást, hol a sereggel jött asszonyok, gyerekek és barmok nagy sokasága is csoportosult.

A nagy birodalom tartományait a nagykán fiai, rokonai és vezérei kormányozták s e tartományfejedelmek az illető ország egykori uralkodóihoz hasonló pompában éltek. A nagykán udvarának pompája a kínai császárokéval vetekedett. Udvari tisztviselők – jobbára családtagjai – vették körül. Volt rendes kancelláriája. A diplomáciai hírszolgálat pedig mintaszerű volt. A fejedelemválasztó és máskor tartott kurultájon minden tartomány feje és a hódolt népek fejedelmei is megjelentek vagy képviseltették magukat. Itt vették át a nagykán utasításait, parancsait s azokhoz, mint isteni kinyilatkoztatáshoz tartották magukat.

A tatár hadak pusztításaitól és kegyetlenségétől sokat szenvedett, megkínzott emberek értesüléseire támaszkodó egykorú íróknak – a szkíta, pártus, hún, vandál, gót, avar, magyar, normann, arab és más barbár népekről író régi auktorokhoz s a legutóbbi világháború Franciaországban harcoló német seregeinek hadviselését vagy a győzelem után színes csapataikkal német földön tomboló francia hadak garázdálkodását elbeszélő modern francia és német írókhoz hasonlóan – a tatároknak csak rossz tulajdonságai, a háborúban leplezetlenül tomboló vadsága, kíméletlensége és gyalázatosságai tűntek fel. Európa népei és történetírói a tatárjárást átélt nemzedékektől örökölt gyűlölettel ma is csak állati kegyetlenséggel gyilkoló, cél nélkül romboló, pusztító pogány hordát, minden kultúrától idegen s a nyugati civilizációt végromlással fenyegető vad ellenséget szokták látni a tatárban. A tatár udvarban járt nyugati utazók és követek – Piano del Carpini János, Rubruk Vilmos, Marco Polo és a többiek – azonban egy önkényúri szigorúsággal kormányzott, de mégis mintaszerűen szervezett, hatalmas katonaállamot ismertetnek.

*

A tatárok perzsiai győzelmének hírét nyugaton diadalújongással fogadták, mert Togrul kerait fejedelem bukásáról mitsem tudtak s az ő hatalmát megdöntő Dzsingisz-kánt vele – a legendáshírű Dávid királlyal – azonosították. A keleti kereszténységről, János pap és Dávid király hatalmáról félszázad óta keringő hírek alapján úgy hitték, elérkezett a Szentföld megváltásának nagy pillanata, mikor – a régi jóslat szerint – egy nyugati és egy keleti uralkodó meg fogja dönteni a pogányság hatalmát.

Pelagius szentföldi pápai követ és Jakab akkoni püspök boldogan jelentették a pápának, hogy Dávid indiai király, a régóta várt szabadító megérkezett keletről és borzasztó csapást mért a szeldsuk hatalomra, elfoglalta Perzsiát s már közeledik a Szentföld felszabadítására. Várták, hogy – a jóslat nyugati uralkodójának szerepében – Frigyes császár is hadbaszálljon a török hatalom megdöntésére. A császár fel is vette a keresztet, de mire 1227-ben hadbaszállt, már elhervadt a keleti keresztények reménysége. A Dávidként üdvözölt Dizsingisz-kán hazatért, perzsa földön maradt hadai pedig nyugat helyett északnak fordultak s a pogányok helyett a kaukázusi keresztényeket, majd Európába hatolva, a kúnokat és oroszokat támadták meg. Georgia királynője és az örmény király saját határaik védelmét voltak kénytelenek előkészíteni s a hiába várt szövetséges nyugatra kalauzolása helyett még a maguk seregét sem tudták a török ellen küldeni. Az oroszországi szomorú eseményekből kiderült, hogy barátok helyett keresztényirtó kegyetlen pogányok, a pokol – tartarus – nevére emlékeztető tatárok – tartari – érkeztek Európába. Mikor pedig Batu-kán 1231-ben a Kelet két virágzó keresztény országát – Georgiát és Örményországot – pusztította el és hajtotta pogány igába, megjött a végső kiábrándulás is. János pap fia, Dávid király meghalt, írták a tudósok, még 1202-ben ölték meg tatár alattvalói s birodalma romjain a maguk pokoli uralmát építették fel. A keresztény Togrul-kán 1202-ben vagy 1203-ban bekövetkezet bukását és halálát – mert az értesítés kétségtelenül erre céloz – három évtized multán az egész keresztény világ megsiratta, de még mindig akadtak hívői a presbiterlegenda távolkeleti hatalmas keresztény birodalmának s ezek hitét csak az 1241. év eseményei, majd Piano del Carpini és Rubruk Vilmos tatár földről hozott hiteles értesítései tudták megdönteni.

Európa nem vette komolyan a tatárveszedelmet, mert nem volt fogalma Ogotáj törekvéseiről, hatalmának nagyságáról és a tatár hadiszervezet erejéről. A tatárt az ázsiai törökségből nyugatra menekült török népek – kúnok, úzok, besenyők – mértékével mérték; s még az oroszországi és georgiai események sem idézték fel világverő Attila, vagy az avarok és magyarok félelmes támadásainak emlékét. A keresztes hadjáratok több mint egyszázados problémájának bűvkörében elkábult keresztények csak a szentföldi törökségben tudtak komoly ellenséget látni. A tatárok sikere, harca, hódítása a fontos katonai és politikai problémák – a szentföldi kérdés, a pápa és császár küzdelme, Bizánc latin, görög és szláv örököseinek viszálykodása – mellett 1238-ig inkább csak mint érdekes kuriózum került szóba. Az egykorú irodalomban nyoma sincs félelemnek, aggodalomnak. A keresztény hatalmak nem is gondoltak tatár támadás lehetőségére, még kevésbbé a védelem előkészítésére.

Nem gondolt erre a magyar király sem, pedig neki megbízhatóbb értesülései voltak a tatárokról. Az első híreket még 1227-ben, a Kalkamenti vereség után hódoló kún fejedelemtől kapta. Két évvel később a tatár háborúban résztvett orosz bojárokkal jutott érintkezésbe Halicsban, ahova öccse megsegítésére ment. Ezúton hallott először a tatár hatalom nagyságáról, szervezetéről, hadserege mindent eltipró erejéről s itt hallott a Volgán-túli magyarok létezéséről is, kikkel a kúnok és oroszok a tatárbetörés alkalmával jutottak közelebbi érintkezésbe. A tatárgyűlölet, a honvédelem szempontjai hozták őket össze északkeleti bolgár és magyar szomszédaikkal, kiknek szövetsége hasznos lehetett újabb tatár támadás esetén. Béla bizonyára meglepetéssel hallotta, hogy a Gesta Ungarorum-ban emlegetett, elszakadt magyar testvérek ott élnek az oroszok keleti szomszédságában, de nemsokára megfogamzott benne a terv, hogy a katholikus hitre térítve, szövetségesévé teszi, uralma alá veti s ha lehet, országába telepíti népe keleten maradt töredékét. Szándéka megértésre talált a Domonkos-rend magyar szerzeteseinél, kik a pogány rokonok megtérítésében hivatásuknak megfelelő magasztos célt láttak. Még 1232-ben négy prédikátor indult a pogány magyarok felkeresésére s egyiküknek sikerült is – háromévi céltalan bolyongás után – idegen földön magyar emberre találnia, aki felvilágosította, merre lakik népe. Ottó testvér ezután hazasietett, hogy rendtársait elvezethesse a rokonokhoz, de idehaza éppen csak elbeszélhette tapasztalatait; a fáradságos úton szerzett betegségében elpusztult. Híradása nyomán 1235 nyarán négy más szerzetes indult útnak. Konstantinápolyig s onnan hajón a Kaukázusig Béla költségén utaztak, majd hathavi késedelem után gyalog vágtak a Volga-menti pusztaságnak. Kettő visszatért, egy az úton pusztult el közülük, de Julián barát sok viszontagság után eljutott a Volgán túl, messze északon, az Etül, vagyis a Volga felső folyásának vélt Bjelája-folyó mellett lakó magyarokhoz. Útjáról 1236 decemberében ért haza s miután Bélának beszámolt, Rómába ment, hogy a pápának jelentést tegyen és a térítő akcióra felhatalmazást és utasításokat kérjen. Tapasztalatait, jelentését rendtársa, Richard prédikátor-barát foglalta írásba.

E jelentés szerint a keleti magyarok „tiszta magyar nyelven beszéltek” s Juliánnal minden nehézség nélkül megértették egymást, amiből nyilvánvaló, hogy a magyarság finnugor és török elemeinek teljes etnikai és nyelvi összeolvadása már az északi ág elszakadása előtt, a VIII. században befejezéshez jutott, mert a török kölcsönszavak híján egymást meg nem érthették volna. A keleti testvérek nagy örömmel üdvözölték a felkeresésükre jött szerzetest. „Megtudván, hogy keresztény magyar, házról-házra, faluról-falura vitték s keresztény magyar testvéreiknek királyáról és országáról alaposan kikérdezték. Amit a hitről és más egyebekről beszélt, figyelmesen meghallgatták, mert az ősök hagyományaiból tudták, hogy tőlük más magyarok származtak el, de hogy hol laknak, nem tudták.” A keleti magyarok – Julián szerint – „pogányok, Istent nem ismernek, de bálványokat sem imádnak, földet nem mívelnek, ló- és farkashúst és más effélét esznek, lótejet és vért isznak, lovakban és fegyverekben bővelkednek és a harcban nagyon vitézek. A tatárok népe szomszédos velük, de ezek a tatárok velük összeütközve, nem tudták őket háborúban legyőzni, az első csatában inkább ők győzték le azokat. Ezért barátságot és szövetséget kötöttek velük s így egyesülve tizenöt országot pusztítottak el”. Ez az értesítés mindenbizonnyal Dzsuzsi 1227. évi hadjáratára céloz, mikor a tatár herceg a volgai bolgárok ellen harcolva, a magyarok földjét is érintette. Több tatárral is találkozott a magyaroknál Julián s „ott találta a tatár vezér követét is, aki magyarul, oroszul, kínaiul, németül, arabul és tatárul beszélt. Ez mondta el, hogy a tatár sereg onnét ötnapi járóföldre van és Németország ellen akar indulni, de még egy másik hadseregre várnak, melyet a perzsák leverésére küldtek.” Mindezeket megtudva, Julián most már rövidebb úton – a pogány mordvinok földjét hajón átszelve, az orosz fejedelemségeken és Lengyelországon keresztül – haza sietett. Félt, hogyha egyedül marad a magyarok közt, odahaza elveszettnek fogják hinni és nem kapnak hírt a testvérek feltalálásáról, ő maga pedig könnyen megbetegedhetik vagy meghalhat s akkor az egész térítő akció füstbe megy. De félt attól is, hogy ha a pogányok – nyilván a bolgárokat és mordvinokat érti – és az oroszok neszét veszik a dolognak, akadályt támasztanak a többi térítő bejövetele elé, nehogy a hitben egyesült két magyar nép a közbül lakókat leigázza.

Julián jelentését az időközben trónra került Béla és IX. Gergely pápa egyaránt örömmel fogadta s megérkezte azonnal négy szerzetest küldtek keletre. Ezeket azonban a susdali orosz fejedelem feltartóztatta. Nem jutott el maga Julián sem a magyarokhoz, mikor 1237 nyarán oda másodszor visszatért, hogy a térítést irányítsa és a tatárokról új híreket hozzon. Susdalban szomorú hír várta. A tatárok betörtek a Volga vidékére, a magyarok és a volgai bolgárok országát elpusztították, a két népet igába hajtották s már a Volga és Don közt táborozó kúnokat készülnek megtámadni. György fejedelemtől Batu-kán levelét is megkapta, melyet az IV. Bélának írt. A levél török betűkkel tatár nyelven volt írva s egy tatárul tudó kún tolmácsolta Juliánnak: „Én Kán, az égi király követe, kitől hatalmat kaptam a földön magukat megalázókat felmagasztalni s az ellenkezőket eltiporni, csodállak téged magyarok királya, hogy mikor már harmincszor küldtem hozzád követeket, miért nem adsz semmi választ, miért nem küldesz sem követet, sem levelet. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van és nagy országot kormányzol s ezért nehezen is fogsz nekem meghódolni. Pedig üdvösebb és jobb volna neked, ha önként alám vetnéd magad. Értesültem arról is, hogy kún szolgáimat tartod oltalmadban s ezért meghagyom neked, ne tartsd őket tovább magadnál, nehogy ellenségeddé legyek miattuk, kiknek könnyebb menekülni, mint neked, mert ők ház híján sátorban lakván, talán elkerülhetnek, de te házban lakol, váraid, városaid vannak, hogy menekülhetsz te kezemből?” Julián a levéllel és rossz híreivel az év végén érkezett a magyar udvarba, ahol ekkor már a tatárok elől menekült csernigovi Rasztiszlávtól hallottak az új tatár támadásról. De hozták a hírt más menekülők – oroszok, kúnok – is, akik egyenként és családostól mindsűrűbben jöttek Magyarországra.

Az eseményeknek most már híre ment egész Európában. Julián részletes jelentést írt második útjáról s abban ismertette a tatárok hatalmát, szokásait, harcmodorát és terveit a tatár kán Bélához intézett levelével együtt. A jelentést elküldték Béla nagybátyjának, Bertold aquilejai pátriárkának és Salvius perugiai püspöknek, a pápa legátusának. Bertold fellármázta a szomszédos főpapokat és tartományurakat, a pápai követ útján Rómába és a nyugati országokba is eljutott a veszedelem híre. A templomokban európaszerte imádkoztak, hogy Isten fordítsa el e csapást a keresztény világról, de a védekezésre, Béla megsegítésére komolyan senkisem készült. Senkisem hitte, hogy a magyar királyság, a keleti részek legnagyobb keresztény hatalmassága önerejével ne tudná visszaverni a vad hordának vélt tatár sereg esetleges támadását. Legkevésbbé hittek a veszedelem komolyságában maguk a magyarok.

Magyarország földjén két század óta csak egyszer járt komoly ellenség, Mánuelnek II. Lászlót trónra segítő serege s ez a hadjárat végeredményben éppúgy kudarcba fulladt, mint a görögök, osztrákok és cseheknek a határvidéket érintő többi támadásai. A hagyományból és krónikákból az is köztudomású volt, hogy a magyar királyság erején nemcsak a lenézett keleti ellenségek, a tatárokkal egy törzsről szakadt besenyők és kúnok támadása tört meg, hanem a IX. századi hatalmas császároké is. A kúnt és oroszt, kiktől a tatárok félelmes erejéről hallottak, a magyarok nem sokra becsülték. A halicsi hadjáratok idejéből ismerték az északkeleti szomszédok vitézségét és harckészségét, de emlékeztek belső szervezetlenségükre, viszálykodásaikra is, melyek könnyűvé tették Endre rendezett hadainak a győzelmet. Úgy hitték, ezek az állhatatlan oroszok és kúnok csak saját hibájuknak köszönhették leveretésüket s hitték, hogy a szomszédos népeket – horvátot, szerbet bolgárt, kúnt, oroszt – hódoltató s mindkét császár hadával eredményesen küzdő magyar seregeknek gyerekjáték lesz a tatárok feltartóztatása. Mikor IV. Béla 1241 elején Oroszország elfoglalásának hírére a királyi hadsereget hadba hívta, az urak csak nevették, gúnyolták a nekik céltalannak tetsző fegyverkezést. A hatalom tudata túlságosan elbizakodottá, Béla szigorúsága és ridegsége a király tetteinek bírálóivá tette őket. Sokan még azt is kétségesnek tartották, vajjon a tatárok meg merik-e támadni a hatalmas magyar királyt. Voltak, akik az előnyomulásról szóló jelentéseket kósza híreknek mondták. Mások a világias életű főpapokat vádolták a hír terjesztésével, akik – mondották – így akarnak kibújni a római utazás alól. A király ellenségei pedig szép csendben elhíresztelték, hogy minden baj okozói a Magyarországba befogadott kúnok.

Kötöny kún király a Volga-menti csata után az asszonyokat, gyermekeket, szolgák és barmok sokaságát útbaindítva, egész népével nyugatra költözött. Mint egykor a besenyők elől menekülő magyarok, a honjukat vesztett kúnok is a Kárpátok keleti hágóinál találtak az első akadályra. De míg Árpád szervezetlen és gyér lakosságot talált a Kárpátok mögött, hol népével új hazát alapíthatott, Kötönynek egyetlen lehetőségül a magyar király hatalmának elismerése, a hódolat és békés letelepedés kínálkozott. El is küldte követeit IV. Bélához, kivel orosz unokájának Endre herceggel kötött jegyessége óta sógorságban állt s maga és népe hódolatát jelentve, Magyarország területén letelepülési engedélyt kért kúnjai és a Volga vidékéről velük együtt nyugatra sodródott alán néptöredék, a jászok részére. 1239 végén meg is kapta Bélától az engedélyt, hogy mintegy negyvenezer családdal Magyarországra telepedjék. Béla biztosította őket régi szabadságuk és szokásjoguk tiszteletben tartásáról királyuk hódolata és az egész nép megkeresztelkedése ellenében. Befogadásukkal hármas célt akart elérni: egyházának új híveket, országának új katonákat, koronájának új alattvalókat igyekezett szerezni. Az eseményekről közvetlen tájékoztatással bíró Rogerius szerint a király, aki „ismeretes a keresztény fejedelmek közt, mint a katholikus vallás buzgó terjesztője ... s folyamatosan azon gondolkodott, hogy a hitetlen idegen népeket az egyház anyai ölébe vonzza,” „egyedül azért hozta be a kúnokat, hogy Magyarországon Isten nevének tisztelete az ő idejében megnövekedjék és ha valamikor megtörténnék, hogy koronája ellenségeivel háborúja lenne, azok ellen velük bátrabban és keményebben harcolhasson”. Térítő törekvésében, aminek az aldunai kúnok, szörényi oláhok térítésével, Kálmán boszniai akciójának és Julián barát útjának támogatásával s az elmaradt bolgár háború feltételeinek megállapításával is bizonyítékát adta, a koldulórendek alapításával újraéledt térítőszellem, a kor valláspolitikai irányzata jutott kifejezésre. A kún király hűbéres hódolatának fogadására és megbecsülésére a királyi hatalom nagyságát a hűbéres és hódolt népek számával mérő középkori felfogása és dinasztiája hagyományaiban gyökerező hatalmi törekvései kötelezték. Hadereje gyarapítását a tatárok közeledése indokolta. Kötönyben és kúnjaiban a tatárok ellen egész lélekkel harcoló, harcmodorukat ismerő s velük a döntő vereség előtt kétízben is sikerrel kűzdött vezért és katonákat nyert. Ilyenekre pedig nagy szüksége volt, mert Béla korántsem volt elégedett a maga haderejével, mint gondtalan alattvalói. Tudta, hogy a magyar nép elszokott a hadakozástól, a keleti népekre jellemző hivatásszerű, rendszeres harctól s ha a nehézkes nyugati és bizánci seregekkel szemben vitézül meg is állta a helyét, nemcsak elfeledte, hanem le is nézte az ősök könnyű lovasságának a tatárokéval azonos régi harcmodorát. Nem kerülte el figyelmét, hiszen az egykorú Tamás spalatói főesperes is rideg szavakkal veti a magyarok szemére, hogy a hosszú béke és jólét éveiben elszoktak a kemény, férfias élettől, a nélkülözéstől, az ifjúság katonás nevelésétől. Tudta, hogy ha harcra kerül a sor, sok alattvalójára nem számíthat, míg a veszedelem a nyakukba nem szakad, mert elégedetlenek az ő kormányzatával és szinte kárörömmel várják, hogy bajba kerüljön és rájuk szoruljon.

Az elégedetlenségnek – láttuk – mélyenfekvő okai voltak: a főurak korábbi tekintélyét csorbító ceremoniális szokások, a hatalmaskodók és hamis jogokat bitorlók megfékezése, az adományok visszavétele, Endre híveinek üldözése és szigorú büntetése. Most ezekhez egy újabb is járult: a kúnok szemmellátható kitüntetése. Béla azzal a tisztelettel és kitüntetéssel fogadta az országba költöző Kötöny királyt, aminő egy hatalmas középkori uralkodó első hűbéresét megillette. „Ilyesmit az ország népe emberemlékezet óta nem látott” és helyeselni sem tudta, mert a kúnt az ellenzéki urak izgatására lenézte, ellenség elől menekülő jöttment népségnek tartotta. Mikor pedig a kún király és vezérei – a nép legelőkelőbbjei – szabad bejárást kaptak a királyhoz, hová a magyarok közül csak Béla legbensőbb hívei, a főpapok és főtisztviselők juthattak be, mindjárt kész volt a vád, hogy a magyarok „ha meghívásra vagy önszántukból az udvarhoz jönnek, a királyt csak messziről láthatják és vele csak közvetítők – a kancellárok – útján beszélhetnek; bezzeg ha a legutolsó kún jön is oda, tüstént megnyílik az ajtó és azonnal beléphet.” „A tanácsban – mondották – a kúnokat elébe helyezik a magyaroknak” s ebben volt is igazság, mert a tatárokkal vívandó kűzdelem előkészületeihez a tatárt ismerő kún vezérek sok jó tanácsot adhattak. Még több alapja volt a Tisza-vidéket ellepő kúnok garázdálkodása, kihágásai miatt támadt panaszoknak, de már az a vád, mintha a királyi tisztek részrehajlók lettek volna a kúnok javára, igaztalan volt. A sok barommal jött nagy tömeg ember betelepítése nem járhatott súrlódások nélkül, de a király külön bíróság által gondosan megvizsgáltatott minden sérelmet s a nemes kúnokat és szolgáikat minden ellenkezésük ellenére is az országban szerteszét osztva, lakatlan földekre telepítette le. Béla belső környezetét kivéve a kúnokban jóformán mindenki ellenséget látott s a tatárok közeledtének hírére tatárcimborasággal, árulás tervével gyanúsították Kötönyt és népét. Előre jöttek, így beszélték, hogy „a magyarok nyelvét, az ország állapotát kitanulják s a tatárok betörésének hírére, a királyt megtámadják.”

A tatár támadás okát a kúnokban kereső magyarok viselkedésében volt némi igazság. Batu-kán már orosz földről írt levelében a kúnok hódoltatását vetette Béla szemére. Mint egykor Attila, Baján avar és Dizabul türk fejedelmek menekült alattvalóiknak a birodalom területére való befogadását használták ürügyül a római és bizánci császár megtámadására, a tatár fejedelmek is e címen indították meg háborúikat, mert Dzsingisz-kán törvényben rendelte el a menekülteket befogadó fejedelmek és népek üldözését, pusztítását. Oka volt-e Kötöny, a kúnok és az orosz fejedelmek befogadása a háborúnak, vagy csak ürügy a régen elhatározott hadjárat megindítására, nehezen volna eldönthető. Bizonyos azonban, hogy Batu-kán Lengyelország és Magyarország egyidejű megtámadásakor a menekült orosz fejedelmek és a kúnok befogadását adta okul.

*

IV. Béla nem ringatta magát illúziókba. Tisztában volt saját erejével. Tudta, hogy ellenséges támadás esetén csak a főpapokra, udvari méltóságviselőkre, ispánokra, személyes híveire és a menekült kún lovasokkal erősbödött királyi hadseregre számíthat. De ezt az erőt elegendőnek vélte a tatárok feltartóztatására s mikor 1241 elején Kiev elestéről és Halics elfoglalásáról értesült, csak a „nemes servienseket” és a várkatonákat – rendes királyi sereget – hívta hadba. Az Oroszkapu védelmére kisebb sereggel Dénes nádort rendelte ki. A többi serviensi és várzászlóaljakat Esztergom, Fehérvár és Buda mellett vonta össze. Maga a királyi tanácsot és a kún vezéreket február elején Budára (Óbudára) hívta össze, hogy velük a háborús készületekről tanácskozzék s a tatárok közeledtének hírére egyre jobban elmérgesedő kún-magyar viszályt lecsillapítsa. Itt találták meg Batu-kán követei, kik a kúnok kiadására és önkéntes hódolatra szólították fel. Követelésük módnélkül felháborította az urakat s – mint később Ogotáj utóda panaszolta a pápa követének – a védtelen tatár követeket lemészárolták. Ugyanekkor rávették Bélát, hogy Kötönyt családjával és főembereivel – tisztes formában bár – őrizet alá vétesse, túszul tartsa. A nemesi hadak, a főpapi és főúri zászlóaljak hadbahívására még ez események után sem került sor. Béla és tanácsosai – bármennyire körültekintők és óvatosak voltak is – nem tudták felmérni a veszély nagyságát és közelségét s még március 10-én sem gyorsították a készülődést, mikor a nádor lovasfutárja a határvédő gyepük, torlaszok lerombolását jelentve, sürgős segítséget kért. Nem hittek a tatárok hadmozdulatainak bámulatos gyorsaságában s csak akkor ébredtek a veszély teljes tudatára, mikor maga Dénes nádor érkezett meg lóháton, véresen, egymagában, hírül hozva március 12-iki csatavesztést, az Oroszkapu elfoglalását és serege lemészárlását.

Batu-kán hadai három nagy hadseregbe osztva vonultak fel január havában a lengyel és magyar határon. A fővezér derékhada hatvanezer harcosával – Sejbán, Borundáj és az öreg Szubutáj Bagatur seregeivel – a Dnyeszter felső folyásánál, Halics környékén táborozott s mikor február 10 táján a követek legyilkolásának híre jött, tüstént útbaindította az előhadat Sejbán vezetésével, hogy az uzsoki és vereckei gyepüket, torlaszokat átvágva, utat törjön Magyarországba. Két másik hadsereg – egyenként 40.000-50.000 ember – ugyanekkor Lengyelország és Kúnország ellen indult. Az északi hadak fővezére Batu bátyja Orda volt, a délieké Tuluj fia Bedzsák s mindegyikük vezérlete alatt három sereg állt. Orda feladata a menekülő oroszokat befogadó lengyel hercegek megbüntetése, Lengyelország elpusztítása, hódoltatása és a németek és csehek megfélemlítése volt. Így akarták Bélát lengyel rokonai és német szomszédai támogatásától megfosztani. Orda hadai már február 13-án elfoglalták Sandomirt s a San-folyón átkelve három irányba indultak. Ő maga a Visztula mentén a litvánok és poroszok földjéig nyomult s onnét fordult délnek Boroszló felé. Csagatáj fia Kajdán a középhaddal Jámbor Boleszláv, Przemysl és Konrád mazoviai hercegek tartományain és a Varta-folyón átkelve indult Boroszló ellen s e város előtt egyesült a részeire bomlott Lengyelország leghatalmasabb fejedelme, II. Henrik sziléziai herceg ellen nyomuló Pejdárral, aki IV. Béla vejének, Szemérmes Boleszláv krakkói és sandomiri hercegnek és testvéreinek – a felsősziléziai Miciszláv oppelni és Vladiszláv ratibori hercegeknek – tartományain át jutott Boroszlóig. Ugyanitt Ordával is egyesülve fordultak II. Henrik Liegnitznél összevont hadai ellen. A déli seregek fővezére Tuluj fia Bendzsák volt. Reá hárult Kúnország, vagyis a későbbi Moldva és Havaselve, majd Szörény és Erdély meghódítása. Az északi szárnyon Kádán – Ogotáj nagykán fia – és Csagatáj unokája Büri a radnai és borgói hágók felé tartottak hadtesteikkel. A középső hadsereg Szobotáj fiának Bogutájnak (Bochetor) vezérlete alatt távolabb délre, a Szeret-folyón túl vált el Bedzsáktól s az ojtozi szoroson át nyomult a Barcaság ellen. Maga Bedzsák a Szereten átkelve Kúnország déli részét és a Szörényi bánságot támadta, hogy szükség esetén a Cserna-folyó völgyén Orsova felől hatoljon Magyarországba. Kujuk – Ogotáj legidősebb fia – már nem volt a seregnél. 1240-ben összezördült Batuval és hazahívatta magát. Tuluj fia Mangu is visszamaradt, a Dnyeper vidékén fedezte hadseregével az előnyomulók hátát, míg a Kaspi-tó vidékén, Kipcsákban Batu egyik öccse, Szingkur, tartott rendet. Az ellenséges ország körülkerítésére és elszigetelésére irányuló nagyszerű haditerven a katonai szempontok mellett politikaiak is felismerhetők. Dzsingisz-kán négy fia már apjuk életében ellenfélként állt egymással szemben, mert Csagatáj és Ogotáj féltékenyek voltak a nyugati tartományok felett uralkodó Dzsuzsi bátyjukra, kinek nagy hatalmát és önállóságát veszedelmesnek ítélték. Ez az ellenségeskedés ivadékaikra is átöröklődött. Csagatáj és Ogotáj nemzetségével szemben Tuluj ivadékai Dzsuzsi fia Batu oldalán álltak s az Ogotáj halálát követő évtizedekben a nagykánok választása körül keletkezett küzdelmek és folytonos belső harcok is e viszálykodás jegyében folytak. Ezt a feszült viszonyt tükrözi vissza Ordának, Bedzsáknak és Mangunak – Batu feltétlen híveinek és barátainak – szerepe az északi és déli hadseregek és a hátvéd vezérletében, az Ogotáj és Csagatáj-ivadékoknak Orda és Bedzsák alá rendelése és seregeiknek szemmellátható közrefogása. Valószínű, hogy a nagyravágyó Kujuk épp amiatt tűzött össze Batuval, mert ez nem volt hajlandó a nagykán elsőszülött fiát az általa kívánt vezetőszerephez juttatni.

Időpont Bosznia bánja Szávántúli Szerém hercege Horvátország és Szlavónia bánja (hercege) Nádorispán Országbíró Tárnokmester Erdélyi vajda Lovászmester Ételhordó-mester Pohárnok-mester
1235–1239 Ninoszláv (1252-ig) Angelosz Kaloján (1254-ig) Gutkeled Apaj Tomaj Dénes Rátót Gyula Szák Pós (1235) Sólom fia Pósa Türje Dénes Csák Máté Rátót Balduin
1239–1241 » » Gutkeled Miklós » Serafil fia Andor Rátót Domokos (1238–1241) » » » Lőrinc
1241–1242 » » Türje Dénes üresedés (1242: Hahót Arnold) Geregye Pál (1242–1246-ig a tisztántúli részek kormányzója.) üresedés üresedés Saint-Omer Vilmos » Rátót Loránt
1242–1245 » » » Kán László Csák Dömötör Csák Máté Lőrinc (1252-ig) Gutkeled István Rátót Loránt Pok Móric
1245–1246 » » Kán László Türje Dénes Gutkeled István » » Hahót Csák » »
1246–1248 » » Ratiszláv Gutkeled István Rátót Loránt Türje Dénes » » Pok Móric (1250-ig) (1251–1259-ig a királyné udvarbírája.) Bágyon
1248–1260 Ratiszláv Bosznia és Macsó hercege (1263-ig) » Gutkeled István (1254-től Styria kapitánya is.) Türje Dénes (1248) Rátót Loránt Geregye Pál (1248–1253) Hahót Csák Ákos Ernye Ákos Ernye (1248–1251) Mojs fia Mojs (1251–1256) Kemény fia Lőrinc (1257–1260) Balog Miklós (1251–1256) Mojs fia Mojs (1256–1258) Győr Konrád (1260)
1260–1267 Béla Bosznia és Macsó hercege » Hahót Csák (1250–1261) Rátót Loránt Héder Henrik Kemény fia Lőrinc Pok Móric ifj. Kán László Héder Herrand Aba Lőrinc (1258–1269) Fülöp
1267–1270 » » Héder Henrik Kemény fia Lőrinc Ákos Ernye (1267–1269) Miklós » ifj. Csák Máté » Péter (1270) »

IV. Béla főtisztviselői.

Pejdár-kán március 22-én már Krakkó előtt állt, két nappal később felégette a szerencsétlen várost. Április 2-án Kajdánnal és Ordával együtt Boroszlót támadják s egy héttel utóbb, április 9-én döntő csatában verték meg Liegnitznél Henrik sziléziai herceg vitézül harcoló lengyel hadait. A déli hadseregek ezalatt keresztültörtek Kúnországon és a Kelet-Kárpátok úttalan rengetegén. Kádán március 31-én lépte át a magyar határt, egy nappal később bevette Radnát, a gazdag német bányavárost. Bogutáj ekkor már Küküllő felé menetelt, miután Pósa vajdát az ojtozi szorost védő seregével lemészárolta. Bedzsák pedig Kúnország déli részén és a szörényi bánságban pusztított. Batu-kán előcsapatainak orosz munkásai március elejéig vágták, rombolták az uzsoki és vereckei határvédő gyepüket. Március 10-ére szabad volt az út s két nappal később a tatár előhad elsöpörte Dénes nádornak az orosz kaput vitézül védelmező seregét. A nádor maga is alig menekülhetett, katonáit szinte egyszálig lekaszabolták. A tatár fősereg Ungvár alatt rendezkedve, a Bodrog jobbpartján megkezdte lassú előnyomulását a Sajó felé.

A vereckei vereség hírére végre Budán is megindult a komoly készülődés. A tanács tagjait, a főpapokat, ispánokat és főurakat Béla sietve küldte haza seregük összegyüjtésére. Báncza István váci püspököt és Hahót-nembeli Mihályt a királynéval, trónörökössel – egyéves István fiával – és a királykisasszonyokkal a nyugati határra küldte s az osztrák hercegtől is segítséget kért. Maga hadait Esztergomból, Fehérvárról, a Dunán átkelve, Pestre vezette s ide hívta hadba a seregükért hazaküldött főpapokat, birtokos urakat, ispánokat, a királyi serviens vitézeket és az egész kúnságot. Frigyes osztrák herceg csekély kísérettel érkezett, inkább vadászatra, hadi játékra felszerelve, semmint komoly háborúra. Egymásután jöttek a főpapok és főurak is zászlóaljaikkal, köztük az egykori kancellár, a kis trónörökös megkeresztelése után még 1240-ben meghalt Róbert érsek utóda, Mátyás esztergomi, Ugrin kalocsai érsek, a győri, nyitrai, erdélyi és veszprémi püspökök. Eljött Kálmán király is Miklós bán szlavóniai és horvát csapataival és a dalmáciai templomos lovagokkal s a főurak közül is sokan, még olyanok is, akik – mint Barc fia Miklós és Kán László – csak most, a nagy veszély hírére kaptak kegyelmet.

Mialatt a magyar sereg így elkésve gyülekezett Pest alá, Sejbán hadteste élén az oroszországi harcokban foglyul ejtett s most előcsapatként előre hajtott kúnokkal nyomon követte a menekülő nádort. Tízezer lovasával március 15-én már Jászberény vidékén járt. A felderítő, portyázó csapatok Pest kapujáig hatoltak. Két nappal később Vác városa esett áldozatul a tatár támadásnak. A székesegyházat, püspöki lakot felégették s a lakósságot asszonyokkal, gyerekekkel együtt kegyetlenül legyilkolták. A magyarok az első portyázók láttára, rögtön ellentámadásba akartak kezdeni. Ugrin érsek gyors támadást sürgetett, de a király megtiltotta az erők pazarlását. Teljes felkészüléssel akart a tatárok ellen fordulni. A kalocsai érsek épp a váci romlás napján megszegte a tilalmat, csapatával kirontott, de pórul járt. A tatárok mocsárba csalták s alig egy-két emberrel megmenekült. Az osztrák herceg sem sokba vette Béla tilalmát s mikor egy portyázó csapatot sikerült megfutamítania és néhány foglyot szereznie, nagy népszerűséget szerzett a király habozását elítélő magyaroknál. Népszerűségét azonban rosszra használta fel. A kúnok ellen amúgy is elkeseredett magyarokat még jobban feltüzelte s az ő igazgatása vezetett a kún király ellen intézett nemtelen támadásra.

A hangulat elmérgesedésének komoly oka volt. A foglyul ejtett tatár lovasok közt kúnokra találtak s a nép bebizonyítva látta a kúnok árulását. A váci események hírére azután a fegyveres tömeg lázongásba kezdett. Leghangosabbak a németek voltak s biztatásukra a tömeg halálra követelte Kötönyt. „Haljon meg – mondták – ő az, aki Magyarország pusztulását szerezte,” a királyt pedig gyalázták: „harcoljon ő maga, ki a kúnokat a mi gyűlölségünkre behozta, harcoljon azokkal, akiknek a mi jószágainkat adta.” Béla a lázongás hírére maga elé idézte Kötönyt, hogy az ügyet megvizsgálva és ítéletet hozva, megmentse, de az öreg király nem mert hívei köréből távozni, fegyveres kíséretet kért. A válaszon feldühödött magyarok és németek erre betörtek a szállásául szolgáló palotába s véres harc után híveivel együtt elfogták, fejüket vették. Frigyes herceg kis csapatával, melynek része volt e „hőstett” véghezvitelében, ezekután hazament Bécsbe fegyverkezni. A hitszegésen felháborodott kúnok pedig királyuk halála hírére az országszerte ellenük támadó parasztsággal hadakozva, a Tisza két partján dél felé vonultak. A Tisza-Duna közét pogányul végigpusztították s Bulcsu csanádi püspök és Barc fia Miklós északra vonuló seregével is harcbaszálltak. A beteg püspök nagynehezen menekült kezükből, de Miklós serege javarészével s a vele költöző asszonyokkal, gyerekekkel együtt áldozatául esett kegyetlen támadásuknak. A kúnok a délvidékre érve, a Szerémségbe keltek át s Nagyolaszit, Szentmártont felégetve, útközben szerzett nagy zsákmánnyukkal bolgár földre takarodtak.

Az osztrák herceg és a kúnok távozása után a harcias párt került túlsúlyba. A király most nem az ellenzékkel, hanem legjobb híveivel került szembe, kik élükön Kálmán királlyal és Ugrin érsekkel a rögtöni támadást sürgették. Ezért eredeti tervétől eltérően nem várhatta be Pest mellett összes hadait. A váradi, csanádi, pécsi püspök, Both ispán, Kán László és sok más főúr még útban volt, mikor Béla megindult a Sajó felé. Sejbán a megmozdulás hírére sietve visszavonult s miután Eger városát felégette és a Tiszánál üldözésére siető Benedek váradi püspök és Both ispán seregét csellel megfutamította, a Hernád balpartján táborozó fősereghez csatlakozott, hírül adva bátyjának, hogy a magyar király az ő seregüket számban meghaladó erővel, mintegy hetvenezer fegyveressel közeledik.

A tatár sereg a Sajótól keletre az Alsó-Hernád két partján helyezkedett el, jól kihasználva a két folyó közén húzódó erdőt, mely hadi mozdulatait eltakarta. A magyarok velük szemben a Sajó jobbpartján, Ónod és Mohi környékén, bármely magaslatról könnyen áttekinthető sík területen ütötték fel táborukat s mindjárt odaérkeztük után megszállták és megerősítették a Hernád-torkolatnál átvezető hidat. A nagy sereg felvonulását és jó felszerelését látva, Batu-kán aggódni kezdett s nem a legnagyobb bizalommal gondolt az ütközet kimenetelére. Mikor azonban egy magaslatról megszemlélte a magyar tábort, újra bizakodni kezdett. „Sok a magyar, – mondotta – de kezünkben vannak, mert rosszul vezetik őket s mint a birkák, nyáj módjára, szűk akolba zárták magukat.” A magyar sereget számbeli túlsúlya, fegyverzete s a királyhoz ragaszkodó uraknak a veszély pillanatában kiütközött elszánt vitézsége, önfeláldozó bátorsága alkalmassá tette volna a győzelem megszerzésére, de szelleme nem volt egészséges és hiányzott a tatár vezérekkel – főleg Szubutájjal – felérő vezér.

Béla maga vitéz, bátor ember volt, a hadvezetéshez szükséges körültekintés és megfontoltság is meg volt benne, de nem volt katona. Túlzásba ment az óvatossággal, nem tudott gyorsan határozni, habozott s – ami a főbaj volt – nem bízott seregében és nem tudott bizalmat ébreszteni, lelkesíteni. Tehetetlen volt az elégedetlen uraktól szított hangulattal szemben. Ezek az erdőben rejtőzködő tatárok erejét fitymálva, még mindig lenézték a könnyű fegyverzetű bárdolatlan ellenséget. „Sokaságukban elbizakodva, csak gúnyt űztek királyukból, mikor övéit buzdította, hogy derekasan készüljenek a harcra és sok zászlót saját kezeivel osztott ki a főembereknek. Kedv, lelkesültség a harcra – elégedetlenségük miatt – nem volt bennük.” Némelyek „még kívánták is, hogy a király csatát veszítsen, hogy azután ők annál kedvesebbek legyenek, mert azt hitték, hogy a csapás csak némelyeket fog érni, de nem mindenkit általánosságban.” Nem bíztak Béla nádorában, kormányrendszere főtámaszában sem, aki egyébként Halicsban sem bizonyult a legszerencsésebb hadvezérnek. A király környezetében volt néhány kiváló katona, így Türje Dénes lovászmester, a halicsi és osztrák harcok rettenthetetlen vitéze s a fiatal Rátót Lóránt, Gutkeled István, Ákos Ernye – későbbi hadjáratok diadalmas vezérei, – de nekik még nem volt meg az egész sereg vezetéséhez szükséges tekintélyük s Dénest kivéve tapasztalatuk sem. Kálmán király népszerű volt és nagy jámborsága mellett is jó vitéz ember, különösen ha pogányok ellen kellett harcolni. Némi hadi tapasztalatai is voltak Halicsból, Boszniából, de ő sem volt az a vezér, aki sikerrel állhatott volna a sereg élére. Csupán a főpapok közt akadt egy kiváló férfiú, aki – ha Béla idejében rábízza a sereg vezérletét – tán jóra fordíthatta volna a helyzetet. Csák-nembeli Ugrin kalocsai érsek, a honfoglaló Szabolcs vezér ivadéka, korának egyik legnagyobb műveltségű, áldozatos főpapja, ki már II. Endre szentföldi hadjáratán és a bosnyák eretnekek ellen vívott harcokban is bebizonyította katonai képességeit. A pogányok elleni küzdelmet éppúgy hivatásának tartotta, mint főpapi funkcióit. „Kisszerűségekkel nem törődve – így mondja paptársa, Rogerius esperes – az élet nagy és fontos dolgaival foglalkozott” s emellett – egy másik pap, Tamás főesperes szerint – „harcias és a küzdelemre teljesen felkészült, vakmerő férfi volt.” Kifogástalan élete, egyenes jelleme és vitézsége megnyerte mindenkinek a szívét. Mikor vezetőszerephez jutott, „a nemesség benne bízva szinte fellélekzett s fő- és középrendűek mind bizakodva alázkodtak meg előtte.” Sajnos, belőle meg hiányzott a tatár ellenséggel szemben szükséges körmönfont ravaszság. Egyeneslelkű, lovagias vitéz volt, de még így is a siker reményével szállhatott volna harcba, ha királyának habozása, túlzott óvatossága meg nem bénítja akcióképességét. Még a végső veszedelem perceiben is lelket tudott önteni az emberekbe, mikor „emelt hangon vádolta az ország összes főurait gyáva közönyükért s mert ily nagy veszélyben sem készültek saját életük védelmére és az egész ország megsegítésére.”

A jó vezetés és központi akarat hiánya már az ütközet helyének megválasztásában is megbosszulta magát. Mennyivel nagyobb sikerrel vehette volna fel a harcot a magyar sereg, ha nem áll ki a puszta közepére, hanem a Bükk-hegységből dél és délkelet felé kiágazó erdőség védelme alá helyezkedik s ott várja be a tatár támadást. Még nagyobb bajok történtek a táborütésnél. Béla király a maga túlzott óvatosságával feleslegesen megerősítette, szekerekkel, pajzsokkal, földhányással sáncoltatta el a szűk tábort, melyen belül „a sátrak úgy össze voltak zsúfolva s köteleik úgy egymáshoz kötözve és összebonyolítva, hogy az út teljesen be volt hálózva, a táborban járni-kelni sem lehetett s mindnyájan, mint valami hálóban vagy szűk akolban voltak összeszorítva.” Ez „a lovasság kivonulását és kifejlődését akadályozó tábor vált a magyarok legnagyobb veszedelmére.”

A tatárok április 11-én éjjel indultak támadásra, de egy orosz kém hírt hozott róla s a magyarok felkészülve várták az előhadat vezető Sejbán támadását. A hídfőt őrző Kálmán és Ugrin véresen visszaverték a tatárokat s a további támadásra várva átvirrasztották az éjszakát. A többi vezérek azonban a győzelemnek örvendezve, nekivetkőzve nyugovóra tértek s mikor néhány óra mulva maga Batu-kán támadott, nem tudtak fegyverre kapni. A nyílzápor megindultával a szűk táborban zűrzavar támadt, a katonák nem találtak csapatukhoz, nem találtak lovaikra s mire hadirendbe kezdtek sorakozni, megtörtént a katasztrófa. Kálmán és Ugrin vitézül küzdöttek most is, de Batu-kán átkelt a hídon s a túlerő visszaszorította őket a táborba, hol a többiek még hadirendbe sem tudtak fejlődni. Ugrin érsek a királyra támadt, hogy hanyagságával ily veszedelembe sodorta seregét, majd a főurakat szidta, korholta kemény szavakkal. Fellépésének eredményeként nagyobb sereg szedelőzködött össze s kirohanva, véresen visszaverték Batu hadát. A tatár vezérek már visszavonulásra gondoltak, de Batu nem tágított, mert már előzőleg két sereget küldött ki a magyarok bekerítésére. Szubutáj a derékhad legerősebb csapataival a Sajó alsó folyásánál vert hídon kelt át, egy másik sereg – Sejbán vagy Borundáj vezérletével – északon gázolt át a folyón s három oldalról kezdtek új támadásba. Nyilak zápora, gyújtókanócok, kövek, lándzsák repültek a magyar táborba és az érsek katonái közé, kiket félelmes ábrázatú hadilárvákba öltözött tatár harcosok is rémítgettek. Reggel nyolcra a bekerítő mozdulat befejeződött. A magyar sereg körül volt zárva. Kálmán és Ugrin a túlerőtől letiporva, sebesülten vonultak vissza a táborba s mire odaértek, kitört a pánik.

A tatárokat nemrégen még lekicsinylő, saját királyukat ócsárló urak a sebesültek, halottak és más rémségek láttára csapataikkal eszüket vesztve menekültek a pesti út felé, ahol Szubutáj serege utat nyitott nekik, mert gyöngíteni akarta a magyarok erejét. Mögöttük a kör újra bezárult. A bentrekedteknek – legjobb vitézeknek – nem maradt más hátra a fegyveres áttörés kísérleténél. Ha csatarendbe tudnak sorakozni és egyesült erővel támadnak, talán még keresztül törhettek volna a tatárok nem túlságosan mély harcvonalán s a sereg egy része – ha megtizedelve és megtépázva is – harcképes állapotban szabadulhatott volna. Hiszen egészen kis csapatoknak is sikerült magukat jól megválasztott helyen keresztülvágniuk. De csatarendről, egységes vezetésről már nem lehetett szó. Ugrin érsek holtan feküdt a csatatéren. A sebesült Kálmán néhány vitézével menekült Pest felé. A király egy maroknyi csapattal minden bizalmát, reményét vesztve küzdött a menekülésért, életéért. A felbomlott, halálrarémült katonák észvesztve keresték a szabadulás útját. Ki erre, ki amarra próbált kitörni, magát átvágni. Egymást tiporták, kaszabolták s a nagy kör egyre szűkebbre szorult, a tatárok minden élőt lekaszabolva nyomultak előre s harcvonaluk mögött minden irányban megkezdődött a menekülők kérlelhetetlen üldözése. Az egykorú magyar főpapság katonás szellemétől idegen spalatói főesperes – bármily tisztelettel ír is Ugrinról – a hitbuzgó olasz pap megbotránkozásával állapítja meg, hogy a magyar főpapok „mennyivel inkább tudtak volna magukon és népükön segíteni, ha jámbor szavakkal és buzgó imával a szentegyházakba könyörögtek volna, ahelyett, hogy földi fegyverekkel övezve a világi táborban éjjeleztek.” Ha vétkeztek, botlásukért igen nagy büntetésben részesültek. A hős kalocsai érseken kívül holtan maradtak a csatatéren Mátyás esztergomi érsek, volt kancellár, Béla legbizalmasabb barátja, a „nagytudományú és nemes jellemű” Gergely győri, „a szent életéről és tisztes erkölcséről ismert” Jakab nyitrai püspök, Rajnáld, az erdélyi egyház francia püspöke, Miklós szebeni prépost és alkancellár, a „jogi tudományban kitűnő” Albert esztergomi és Eradius bácsi főesperesek s az egy szálig elesett vránai francia és olasz templomos lovagok mestere. Bertalan bécsi püspököt csak az elkésve érkező Kán-nembeli László közbelépése mentette meg az üldözők kezéből. A világi urak közül Mohinál vesztették életüket Tomaj Dénes nádor, András országbíró, Rátót Domokos tárnokmester, Gutkeled Miklós szlavón bán – a Bánffyak, Pásztohyak, Lorántffyak, Putnokyak, Bocskayak ősei – és még igen sokan. „Nincs halandó, – írja Rogerius mester – aki biztosan tudná azoknak az előkelő és alacsonyabbrendű világiaknak számát, akik belefulladtak az ingoványokba és folyókba, vagy akiket megemésztett a tűz és elejtett a kard. Oly nagy pusztítás történt és annyi ezer ember esett el mind a széles úton Pest felé menekülők, mind a seregben hátramaradottak közül, hogy azt a nagy veszteség miatt sem megbecsülni, sem a hírmondónak egykönnyen elhinni nem lehet.” A tatárok még sem érték el főcéljukat. Ők a királyra vadásztak. Őt akarták foglyul ejteni vagy megölni. De Bélát udvara jobbára fiatal vitézeinek lovagcsapata Türje Dénes lovászmester vezérletével szorosan körülfogta, az ifjú lovagok testükkel védelmezték. Ákos-nembeli Ernye, Rugacs fiai Don és Barnabás – a Fáyak ősei – és a Forgách-ős Hontpázmány-nembeli András egymásután adták saját lovaikat a király alá, mikor az ő paripái sorra ellankadtak. András testvére Tamás maga fogta fel a királynak szánt halálos csapást. Pók-nembeli Móric, Gutkeled-nembeli István, Ákos-nembeli Máté fia Detre, Balog-nembeli Miklós, Aba-nembeli Lőrinc és Sándor, Hontpázmány-nembeli Kozma és Ehellős, Rátót-nembeli Lőrinc, Türje-nembeli Tamás – a Mórócz-, Ráskay- és Butykay-, Bebek- és Csetneky-, Széchy-, Athinay-, Nekcsei és Lipóczi Keczer-, Szentgyörgyi-, Paksy-, Szentgróti-családok ősei – és Geregye-nembeli Pál ispán, Csák-nembeli Máté étekhordómester, Apocz-nembeli Mahal fia Detre az önfeláldozásig menő lovagi erényeknek gyönyörű példáit adták. Az ellenség a pesti úton várta a királyt, de a kis csapat észak-nyugatnak vette az irányt. Ákos Ernye diósgyőri uradalmán át a Sajó mentén lovagoltak Gömör megyébe, Türje Dénes és Balog Miklós birtokára. Innét a Rima és Ipoly völgyén keresztül Nyitra várába menekültek s ott a várba gyűlt katonanépségből megfelelő kíséretet szervezve, a Hontpázmányok nyitra- és pozsonymegyei birtokain át jutottak a Morva-folyóig. A sebesült Kálmán királyt hívei Pesten át kísérték Somogy megyébe Segösdre, a királyné uradalmába. Ide készült Béla is a pozsonyi végekről.

*

A mohi csata után az ország dunáninneni része teljesen ki volt szolgáltatva a tatároknak. Béla király itt további ellentállásra nem is gondolhatott. Serege nem volt. A Sajó mellől menekült csapatok szétszóródtak az országban. Sehol a Dunától keletre eső nagy területen nem volt egy püspök vagy ispán sem a székhelyén. Vagy elestek, vagy a Dunántúlra, Felvidékre menekültek. Az egyetlen számottevő keleti haderőt, Pósa erdélyi vajda seregét, még április első napjaiban tönkreverte és lekaszabolta Bogutáj. Az Erdélybe tört tatár seregek alig találtak ellenállásra. Bogutáj április 5-én Küküllő várat, 11-én Nagyszebent vette be és gyors egymásutánban égette fel a kerczi monostort, Gyulafehérvárat, Aradot, Csanádot. Kádánt a kortársak a többi vezérnél kíméletesebbnek tartották, mert a magyarokat és a városok német polgárait nem gyilkoltatta mindig halomra s a fegyveresekkel inkább saját seregét gyarapította, ha önként megadták magukat. Így tett Radnán is. A német őrséget Arisztald várnaggyal együtt seregébe sorozta. Ahol azonban ellenállásra talált, ő is kíméletlenül gyilkolt és pusztított. Április 3-én Beszterce szász polgárait ölette halomra, hír szerint hatezer embert. Néhány nappal később radnai szászok kalauzolásával Kolozsvárott termett és „számtalan sokaságú magyart” mészároltatott le. Április közepén a Szamos völgyén és a Meszesi kapun át a Szilágyságra tört és nemsokára Várad alá ért. A várost és várat rövid ostrom után elfoglalva, a messzi környékről ott összegyűlt népet, jobbára védtelen papokat, asszonyokat, gyerekeket a fegyveres vitézekkel együtt kegyetlenül legyilkoltatta. A székesegyházba menekült nemes asszonyokat és lányokat, mert a templomot megvenni nem tudták, tűzhalálra ítélték. A többi nőket más templomokba hurcolták s kedvüket töltve kivégezték. A sírokat felforgatták s a királyi és püspöki halottak mellett talált drágaságot a templomi kegyszerekkel együtt elrabolták. A nagy vérengzés és pusztítás után a halottak eltemetése nélkül vonultak tovább egy nagy német falu, Tamásda és a Fehér-Körös mocsarai közt hirtelenében épített kezdetleges erődítés ellen. Dolgukat itt a Váradon tapasztalt alapossággal végezve, a csanádmegyei Pereget – a mai Kaszaper-puszta helyén nemrégen épült megerődített községet – hetven falu népének menedékhelyét és a környékbeli nemes asszonyokat és gyermekeiket befogadó egresi ciszterci kolostort kezdték ostromolni. A Peregen összegyűlt népet, a hosszú védekezésen felbőszülve, győzelmük után a mezőn állították fel, külön a nemeseket s külön a parasztnépet s valamennyiüket meztelenre vetkőztetve gyilkolták le. Csak néhány fiatal lányt hagytak életben. Nem jártak jobban az egresiek sem, noha a vezér hitére önként adták meg magukat. A szerzeteseket, mivel Dzsingisz-kán törvénye minden vallás papja iránt – persze, ha nem harcolt – kíméletet rendelt, futni engedték, de a többit itt is lemészárolták, néhány szép nemes asszonyt és lányt tartva meg foglyul háremük, kedvtelésük számára. Kádán innét nyugatnak fordult és a Tiszán átkelve vonult Pest felé.

Batu-kán a mohi csatából gyors menetben indult Pest ellen s a „gazdag német község” honmaradt lakosságát leöletve, a királyi ház Pesttől Soltig húzódó szállásbirtokán ütötte fel táborát. A tiszántúli eseményeknek részletes és megrázó leírását adta Rogerius váradi olasz esperes, korábban Jakab bíboros pápai követ káplánja, majd 1249-től Spalató érseke Jakabnak ajánlott memoire-szerű jelentésében. Hasonló események játszódtak le az ország többi részében. Batu-kán seregének portyázó csapatai Sáros és Szepes őserdejéig és a zólyomi nagy erdőségig mindent bekalandoztak és uralmuk alá hajtottak. Alapos munkát végeztek a jablonkai és hrozinkai szoroson át április végén bejött Orda és Pejdár is. Őket a liegnitzi csata után egy héttel a német és cseh határvidék, Meissen, Lausitz, kikémlelése és pusztítása közben érte Batu-kán parancsa, hogy az ütközet elől nagy óvatosan kitérő Vencel cseh király megkeresését és Németország megtámadását későbbre halasztva, azonnal jöjjenek Magyarországba s vegyék birtokukba a számukra kijelölt északkeleti felvidéket. A cseh királytól védtelenül hagyott Morvaországot gyors ütemben végigpusztítva, nemsokára meg is érkeztek s a Felvidék lakosságát letiporva, hamarosan a Dunáig hatoltak. Az erősebb várakat azonban – Trencsént, Nyitrát, Pozsonyt, Komáromot – hasztalanul ostromolták. A mohi csatából menekült vitézekkel megerősített várőrségek ispánjaik vezetése alatt vitézül ellentállottak s a tatárok kivonulásáig, közel egy éven át fenntartották magukat.

Menedékhelyei másutt is voltak az országban a népnek. Kolozs megyében Magyar-Fráta mellett egy magas hegyen kősziklák védelme alatt húzódott meg a környék lakossága. Sárosban, Szepesben, Zemplénben, de másutt is a hegyek, erdők, mocsarak nyujtottak védelmet a tatárok elől menekült szerencsétlen, kifosztott népnek. A tatár vezérek tudtak erről s ha nem tudtak volna, azok a renegátok, akik a hadseregükbe sorozott magyarok és németek közül – Rogerius tanúsága szerint – elég nagy számmal álltak szolgálatukba, hamar felvilágosították őket és segédkeztek visszacsalogatásukban uraiknak. A tatároknak nem tetszett, hogy a falvak népe elhagyta lakóhelyét és nem folytatja mezei munkáját, minek gyümölcsét ők akarták betakarítani. Még kevésbbé volt ínyükre, hogy az urak közül is sokan a tatárszállások közelében rejtőzködnek. Féltek, hogy a következő télre tervezett nyugati előnyomulás alatt megszervezik, fegyverre kapatják a népet s hátuk mögött lángbaborítják az országot, lemészárolják a hátrahagyott őrségeket. A renegátok viszont végleg belenyugodva a változhatatlanba s a tatárok erejének láttára már nem bízván a kedvező fordulatban, azt hihették, a magukéhoz hasonló – nyomorult, de mégsem elviselhetetlen – sorsot biztosíthatnak lakóhelyükre visszatérő honfitársaiknak. Persze a tatárok nem árulták el igazi céljukat.

A magyar urakat igyekeztek otthon tartani, hol könnyen rájuk találhattak s evégből valamelyik fogoly papot arra kényszerítették, hogy Béla király nevében hamis leveleket írjon. „Ne féljetek – iratták – a kutyák vad dühétől s ne merészeljetek házaitokból kimozdulni, mert jóllehet előre nem látott esemény folytán elvesztettük táborunkat és sátrainkat, mégis az a szándékunk, hogy új bátor harcot kezdve, Isten kegyelméből visszaszerezzük azokat. Azért csak imádkozzatok, hogy az irgalmas Isten megengedje, hogy ellenségeinknek fejére verhessünk.” E leveleket azután a mohi csatában elesett alkancellárnál megtalált királyi pecsétnyomóval lepecsételték és a renegát magyarokkal az otthonukban maradt és közelben bujkáló urakhoz küldték s ezek a levélben bizakodva, tatár fogságba kerültek vagy kivégeztettek. Az aratás közeledtével az ekkor már zavartalanul birtokolt országrész, a Duna-vonaltól keletre és északra eső egész terület dolgozó parasztnépét csalták vissza. „Elfogtak némelyeket az erdőkben rejtőzködők közül és azzal bocsájtották el újra őket, hogy, aki meg akar nekik hódolni, annak bizonyos határidőn belül szabad hazatérést engednek. Mivel élelmiszerek hiányában az emberek közt már pusztított a halál, minden szavukat elhitték és mindnyájan, akik megmaradtak, visszatértek hajlékaikba s mivel az erdőség nagykiterjedésű volt, végtelen sok nép volt benne elrejtőzve.” Így azután – ott, ahol Rogerius is rejtőzködött, valahol Arad megyében – „háromnapi járóföldre ismét népes lett a föld s minden falu megválasztotta előljárójának a tatárok közül azt, akit akart. Azután, mivel aratás ideje volt, mindnyájan begyüjtötték a gabonát s azt, valamint a szalmát, szénát pajtába hordták. Együtt voltak velük tatárok és kúnok s ezek közül sokan örültek, örvendeztek, midőn látták, hogy apák leányaik, férjek feleségeik, testvérek szép nővéreik által váltották meg életüket, átadva ezeket az ő kéjelgésükre s vígasztalásukra szolgált, ha a lányt az apa, az asszonyt a férj jelenlétében szeplősíthették meg. Kenézeket, azaz parancsnokokat állítottak, hogy igazságot szolgáltassanak és lovakat, barmokat, ajándékokat, fegyvereket és hasznos ruhákat szerezzenek nekik,” vagyis a tatár tizedadót behajtsák. „Békében és rendezett viszonyok között éltünk – mondja tovább Rogerius – s mindenki megkapta a maga igazát. A kenézeknek elküldték a legszebb lányokat s az ilyen ajándékért az átadók viszont juhot, ökröt vagy lovat kaptak.” A tatárok megkezdték a végleges berendezkedést az elfoglalt területen, de ősszel hirtelen mást gondoltak. „Egy napon az összes kenézek parancsot adtak ki, hogy a falvakból a férfiak, nők és gyermekek együttesen jelenjenek meg előttük ajándékaikkal, mikor pedig ezeket átvették, az ajándékozókat elvezették egy völgybe s ott kirabolták, ruháiktól megfosztották, azután rettenetes módon legyilkolták őket.” A tatárjárás történetírója, Rogerius mester is egy ily lemészárolt falu népe közt élt, de a vértett előtt – megsejtve a valóságot – egy tatárrá lett magyar kenéz rabszolgájául szegődött s ennek kíséretében lett szemtanújává a csanádmegyei, majd a dunántúli eseményeknek. A nép egyrészének ily kegyetlen legyilkolása kétségtelenül programmszerűen történt. Így akarták megfélemlíteni az életbenmaradottakat, nehogy a télre tervezett nyugati hadjárat idején megmozduljanak.

*

Béla király a nagy futás után a Morva partján pihent meg. Idejött elébe Frigyes osztrák herceg, hogy magához meghívja. Noha a király magyar földön készült Szlavónia felé menekülni, barátsága hangoztatásával sikerült rávennie, hogy tervét elejtve, a biztonságosabbnak látszó kitérést Hainburg és Bécsújhely felé megtegye. Pedig a herceg szándéka gonosz és kegyetlen volt, súlyos bajból menekülő rokona kifosztására tört. „Szegény király – mondja Rogerius – csöbörből vödörbe esett és mint a hal, mely ki akarja kerülni a jégtartót, hogy meg ne fagyjon, parázsba ugrik s ott megsül, mikor az hitte, menekül a bajból, még nagyobb bajba esett.” Frigyes a hatalmába esett királytól „megfontolt ravaszsággal” visszakövetelte azt a pénzt, mit 1235-ben hadisarcul kellett Bélának és apjának fizetnie. A királynak nem volt elég pénze, kénytelen volt kétezer márka ezüst fejében összes magával hozott kincseit, sokkal nagyobb értékű arany és ezüst edényeit s a hátralevő összegért három vármegyéjét – Sopront, Mosont és Pozsonyt – zálogul adni. Frigyes, miután mindezt eskűvel megerősített szerződéssel biztosította, útjára engedte Bélát s a vendégjog gyalázatos megsértését a keresztény szolidaritás nagyobb dicsőségére a tatároktól szenvedő ország megtámadásával tetézte. Hadai a Duna mentén Győrig hatoltak s a várost, várat elfoglalva, a tatárral versenyt pusztították a magyarokat. Győr várát a környék elkeseredett magyarjai hamarosan visszafoglalták s a bennszorult németeket, a házat rájuk gyújtva, megégették, de az elzálogosított megyékben tovább tartott az osztrák uralom s a tatárok elől arra futó magyarokat a herceg rendszeresen fosztogatta, rabolta. „A szerencsétlen magyarokat – olasz pap írja – mindenütt keserű harapásokkal szaggatták az élesfogú vadállatok, azután pedig meztelenül vetették ki a csupasz földre.”

Feleségét, a kis István herceget és leányait, a dunántúli egyházak kincseit és Szent István testét Béla Osli-nembeli Herbordnak védelme alatt már előbb Dalmáciába küldte, Klissza várába, hová a tatárpusztításban özvegységre jutott főúri asszonyok és más nemes hölgyek is követték királynéjukat.

Az osztrák vendéglátásról szerzett szomorú tapasztalatokkal gazdagodva, maga is elindult Bécsújhely, Sopron, Kőszeg irányában, a zákányi Dráva-híd felé. A vezetést a felvidéki urak helyett a vasmegyei Héder-nembeli Henrik, Geregye-nembeli Pál és mindenekelőtt Ákos-nembeli Detre vette át, aki Kálmán szolgálatában ismerte meg Szlavóniát s az odavezető utakat. A Dráván átkelve, Béla Zágrábba sietett, ahol Kálmán öccse utolsó napjait élte; pár hét múlva bele is halt a Sajónál szerzett sebeibe. 1241 május 18-án Béla már Zágrábból írt IX. Gergely pápának, II. Frigyes császárnak és IX. Lajos francia királynak, mindenünnét segítséget kérve „a vadállati kegyetlenséggel vérengző tatár hadsereg” ellen, mely nagy sokasággal lepte el Magyarországot, „korra és nemre való tekintet nélkül mindenkit, akit elérhetett, kard élére hányt s a szentegyházakat és Isten tiszteletére szentelt helyeket gyújtogatással és más ocsmányságokkal fertőzte meg.” Levelét az esztergomi érseki székre kiszemelt nagyműveltségű Báncza-nembeli István váci püspökkel küldte el a pápához és a vele harcban álló II. Frigyes császárhoz. A püspök a pápát a tatárok ellen keresztes hadjárat hirdetésére igyekezett rábírni, a császárnak pedig Magyarország hathatós megsegítése és a tatárigából leendő felszabadítása esetére titkon Béla hűbéres hódolatát, országa szabad birtoklása ellenében háromszáz lovagból álló hűbéres sereg kiállítását ajánlotta fel. A tatárok betörését a valóságnak megfelelő borzalmas színekkel ecsetelő üzenetek és levelek, melyeket nemsokára nyomon követtek a halállal vívódó Kálmán királynak a pápához, a magyar püspöknek a párizsi érsekhez és más főpapokhoz, a Domonkos- és Ferenc-rend magyarországi tagjainak rendtársaikhoz szétküldött levelei, egész Európát izgalomba ejtették. Francia-, Spanyol- és Angolországban éppúgy a tatárokról beszéltek, mint a Magyarországgal határos német tartományokban. A fejedelmi és főpapi udvarokban kézről-kézre adták a tatárok szokásait, harcmodorát és győzelmeit leíró jelentéseket, leveleket. Frigyes császár hosszú levélben tájékoztatta III. Henrik angol királyt mindarról, amit Báncza Istvántól hallott, de nem mulasztotta el Béla kárhoztatását sem, ki szerinte könnyelműen és elbizakodottan lekicsinyelte a tatárok erejét. Francia földön viszont a császárt vádolták, hogy maga biztatta a tatárokat Magyarország megtámadására, hogy királyát hódolatra kényszeríthesse. Mindenütt sajnálkozással vettek tudomást egy nagy keresztény ország pusztulásáról, de segítség adására komolyan senki sem készült. Az öreg IX. Gergely pápa keserű könnyeket hullatott Magyarország sorsán, a tatár elleni küzdelmet a szentföldi harccal egyértékűnek nyilvánította s a dominikánusok és minoriták útján keresztes hadra hívta a német tartományok népét, de a tatárveszedelemnél mégis sürgősebbnek tartotta a császár megalázását. Bélához írt válaszában Frigyes császár megtérésétől, a főhatalomért vívott nagy küzdelem befejezésétől tette függővé az aktív segítséget s magát Bélát és a magyar főpapokat biztatta sereggyüjtésre, ellenállásra. A császár is inkább Róma ellen készült és Bélának – hódolatát örömmel elfogadva – azt tanácsolta, hagyja oda országát, csatlakozzék az ő fiának, Konrád királynak seregéhez s a tatárokkal minden nyílt összeütközést kerülve, várják be, míg ő Itáliából visszaérkezik. Konrád bajor földön gyüjtött is valami sereget, nem annyira Magyarország megsegítésére, mint inkább a német határ védelmére, de mikor júliusban megtudták, hogy a tatár a Dunánál megállt, az egész sereg ahogy gyült, feloszlott. A francia és angol király még kevésbbé gondoltak a távoli ország megsegítésére s Béla a közeli szomszédoktól sem várhatott segítséget. A lengyelek a magyarokkal együtt szenvedték a tatárpusztítás minden borzalmát. Frigyes osztrák herceg – láttuk – maga is ellenséggé lett. Vencel cseh király pedig a saját országát is kész volt seregével elhagyni, csak a tatárokkal ne találkozzék. Sajnálkozásban nem volt hiány, de „bátorítás – panaszolta Béla – vagy segély nem érkezett, csak szavak.” Európa leszámolt Magyarország bukásával. Egy jámbor bajor szerzetes már meg is írta krónikájában, hogy „Magyarországot háromszázötven évi fennállás után a tatárok ez évben megsemmisítették.” Béla egészen magára maradt s a kétségbeejtő helyzetben a Duna-vonal védelmére tett egy utolsó kísérletet.

A mohi csatában elesett főméltóságok helyére új embereket állított. A régiek közül csak Csák Máté étekhordómester és Türje Dénes lovászmester voltak környezetében. Pohárnokmesterré most az ifjú Rátót Lorántot, országbíróvá Geregye Pált – régi hívét és fegyvertársát – nevezte ki. A szlavón bánság élére Dénes lovászmestert állította, másik tisztét is meghagyva. Nádorra, tárnokmesterre pénz, gazdaság, jövedelem és királyi sereg híján éppoly kevéssé volt szükség, mint erdélyi vajdára, vagy szörényi bánra s ezért e tisztségek betöltetlenül maradtak. Később, mikor nádorra valami okból szükség volt, néhány hétig Arnold somogyi ispán funkcionált e minőségben. A személyes szolgálatot a menekült király mellett Loránt pohárnokmester és Máté étekhordómester látták el s körülte csoportosultak udvarának vele menekült ifjabb vitézei. Dénes bán a drávántúli csapatok – magyarok, horvátok, dalmaták – összegyüjtésére, a déli tartományok katonai kormányzatára és a király visszavonulási útjának biztosítására kapott megbízást. A hadi útat védő Kalnik-vár őrségének élére Ákos-nembeli Fülöp került. Pál országbírót Béla a Duna-vonal védelmével bízta meg s a derék vitéz rövid idő alatt kis, de rendezett sereggel szállta meg a budai partot. Esztergomba arragóniai Simon ispán vezérlete alatt erős őrséget rendeltek és megerősítették a koronázó város őrségét is. Maga Béla Segesdről – a királyné kastélyából – irányította a védelmet, de januárban a Duna befagyásának hírére Zágráb vidékére húzódott vissza. Innét írta január derekán utolsó segély kérő levelét a pápához, IX. Gergely és a két hétig uralkodó IV. Cölesztin még meg sem választott utódához. Kérte, küldje a kereszteseket, biztassa Velencét, hogy gyakorlott hadait, számszeríjjászait elküldje, mert ha a tatárok a Dunán átjöhetnek, vége van Magyarországnak s a tatárok szabadon támadhatják az összes keresztény országokat. Ez a levél nem jutott el a címzetthez, mert a bíbornokok csak másfél év múlva tudtak a jövendő pápa személyében megegyezni. De különben is késő volt, a tatárok két hét múlva már átkeltek a Dunán. Geregye Pál katonái figyelmesen őrizték a vizet s a jobbparton folyton törték a jeget, valóságos harcot vívtak a természettel, de „a tél annyi havat, jeget hozott, hogy ami már régen nem történt meg, a Duna befagyott.” A tatárok nem bíztak a jég erősségében, s ezért sok lovat, barmot hajtottak a partra s azután visszavonulást színlelve, három napig nem mutatkoztak. A magyarok azt hitték, az ellenség elvonult. Értementek s áthajtották az állatokat és az őrizettel is alábbhagytak. A lesbenálló tatársereg pedig február első napjaiban átkelt a Dunán Pest fölött. Pál országbíró serege vitézül kitartott, míg a menekülő lakósság biztonságba jutott, de azután maga is visszavonult a Duna partján – Tolnán, Baranyán keresztül – a Dráva felé vezető hadiúton.

A tatárok téli hadjáratának kettős célja volt: IV. Béla üldözése, kézrekerítése és a főváros elfoglalása. A magyar király elfogásának dicsőségét Batu-kán Ogotáj nagykán fiának engedte át. Ő maga a megvert, lealázott ellenség üldözése helyett a Budáról Bécsbe vezető hadiúton a főváros ellen indult. „Főszándéka – Rogerius szerint – az volt, hogy a Dunán átkelve, Esztergomban üssön tábort, mely Magyarország valamennyi városát felülmúlja.” Itt akarta főhadiszállását a magyar király székhelyén felütni. Simon ispán Esztergom várából minden támadásukat visszaverte s a tatárok kivonulásáig közel két hónapon át tartotta a várat. A város azonban Batu-kán kezére került. A tatárok a fapalánkokat lerombolták s a királyi palotában védekező magyar, francia és olasz polgárokat – a város előkelőit – az összes lakosokkal együtt lemészárolták. Kivégezték azt a háromszáz polgárasszonyt is, akik kiöltözve Batu-kán elé járultak s magukat neki és vezéreinek felajánlották. A Dunántúl egyébként kevesebbet szenvedett pusztításuktól, mert nem volt rá idejük. „Nem is álltak meg, csak azt pusztították el, amit átmenetükben elértek.” Az egyik sereg Esztergom alól osztrák földre tört s március elején egészen Bécsig hatolt. Győrt, Mosont elfoglalták, de Pannonhalmát Uros apát derék bencéseivel megvédelmezte. Nem boldogult az ősi koronázó város elfoglalására küldött sereg sem. A jég olvadása miatt nem tudtak megküzdeni a Fehérvárat körülvevő mocsarakkal. Mialatt Batu-kán így operált, Kádán Buda alól a Veszprém-Zalavár-Zákány-felé vezető hadiúton gyors ütemben indult a király üldözésére.

A tatár vezér terve a király bekerítése volt, de Béla idejében hírt kapott a nagy titokban végrehajtott mozdulatairól s Zágrábból nem tért vissza Segösdre. Híveinek kis seregével s a menekülők nagy tömegétől kísérve, Dalmáciába sietett. Kádán „mintegy a levegőben repülve, úttalan utakon és a legzordabb hegyeken áthágva, hol soha nem járt még hadsereg,” vágtatott át Szlavónián, hogy a menekülők útját az Una völgyén keresztezze. De erőlködése kárbaveszett. Mire leért az Una és Szan völgyére, a király már Spalatóba érkezett s családját, kincseit odahozatva, velük együtt Trau szigetére ment át. Kádán dühében a magával hozott magyar foglyokat mind lemészároltatta és seregével Spalató alá vonult. A polgárság nem várta a gyors támadást. Azt hitték, valamelyik horvát hegyi törzs támad s csak a magyarok figyelmeztetésére zárkóztak be a várfalak mögé. Menekült magyarok ezrével voltak a városban. Még az utcákon és temetőkertben is magyar nemesasszonyok táboroztak rögtönzött sátorok alatt. Irtózattal várták az ostromot, de Kádán csak Bélát kereste. Előbb Klissza, majd Trau ellen fordult s a tengerszoroson át készült megtámadására. Mielőtt azonban e nehéz ostromot megkísérelte volna, a király és kísérete kiadására szólította fel Trau polgárait. A várőrség nem is válaszolt a partról horvátul átkiabáló hírnököknek, készült a védelemre s egy hajó a sziget túlsó partján állandóan készenlétben állt, hogy – ha a tatároknak mégis sikerülne valami módon behatolni – a király tovább menekülhessen. A támadás azonban elmaradt. A tatársereg Batu-kán rendeletére váratlanul útrakelt Bolgária felé. Batu maga már néhány nappal előbb megkezdte a visszavonulást Esztergom alól, hová az Ausztriában és Pannonhalma alatt harcoló seregeket visszarendelte. Futárok útján ugyanekkor az összes hadaknak parancsot adott a visszavonulásra.

A hadjárat félbeszakítására Ogotáj nagykán halála adott okot. Dzsingisz-kán ivadékai mind a választásra készültek, de legtöbb oka Batunak volt a hazatérésre. A trón legkomolyabb jelöltje Kujuk volt, ki odahaza anyja támogatásával készítette elő saját uralmát. Dzsuzsi és Tuluk ivadékai azonban Batut vagy Mangut szerették volna trónraültetni. A régi családi viszály feléledőben volt s Batu sietett haza, hogy ha megválasztása nem is sikerülne, szabaduljon Ogotáj és Csagatáj fiainak az ő hadában küzdő seregétől s így biztosítsa Kujuk trónralépte esetén veszélyeztetett nyugatázsiai uralmát. Maga a Dunamentén Budán, Tolnán, Baranyaváron keresztül indult a Szerémségbe, hogy onnét a Morava völgyén bolgár földre nyomulva, találkozzék Kádán hadával. Ez utóbbi előbb Hljevno és Pliva irányában Bosznián át kísérelte meg az átkelést, de utóbb délnek fordult s a Ráma és Narenta völgyén át, Raguza alatt vonult Cattaróig, majd e várost felégetve, a Fekete-hegyek úttalan országán és a Rigómezőn keresztül az Iszker völgyébe. A felvidéki és tiszántúli tatár seregek a Meszesi kapun, más részük a Marosvidéken át a vöröstoronyi és tömösi szoros irányában vonultak s ott átkelve, az egykori Kúnország területén várták be Batu és Kádán seregeit. Menetközben valamennyi sereg „lépésről-lépésre haladva kutatta ki az erdők és mezők búvóhelyeit és sűrűit,” elpusztítva, aki és ami még megmaradt. Utánuk puszta és üres maradt a föld s a határon túl foglyaik nagyrészét is lemészárolták. Életbenhagyott foglyaikat a zsákmánnyal együtt magukkal hurcolták. IV. Ince és IX. Lajos követei – Piano del Carpini és Rubruk – a következő évtizedben számos tatárrá lett és rabságban sinylődő magyarral találkoztak a tatárok között.

*

A tatárok elvonultak, de egyesztendős uralmuk szörnyű nyomokat hagyott az elhagyott országban. A közhatalom szervezete felbomlott. A közigazgatás, törvénykezés szünetelt. Hadsereg nem volt. A fegyverfogásra képes férfinépnek, hadviselt vitézeknek alig negyven-ötven százaléka maradt életben. A megtizedelt nép a támadásnak kitett síkvidékről más, biztonságosabb vidékre költözött. Sokhelyt két-háromnapi járóföldön sem lehetett élő emberre találni, csak romok, puszta falak jelölték egykori lakóhelyét. Falvak, városok romokban hevertek. A gazdaságok gondozatlanul, a földek míveletlenül maradtak. „Az útakat és ösvényeket fű és bogáncs lepte be.” Az elvadult puszta tájon vadállatok és gonosz emberek vették át az uralmat. „A ragadozó farkasok, mintegy az ördög barlangjából, nagy számmal bújtak elő s az emberi vért szomjazva ragadozták el a csecsemőket s magukat a fegyveres embereket is.” De voltak még kegyetlenebb ragadozók is, emberek, akik az uratlan földön rablásra, egymás pusztítására törtek. Élükön megint az osztrák herceg járt, tűzzel-vassal pusztítva Pozsony vármegyét. Csak a mohi csatából sebesülten menekült Hontpázmány-fiak hősies ellentámadására vonult vissza. Kácsik-nembeli Folkus – a pilisi királynégyilkosságban részes Simon bán rokona – Nógrádban, a varasdi Puchuna Szlavóniában, Berencs-nembeli Miklós Nyitrában, Tátika Zalában ölt, gyujtogatott, rabolt. Folkus rendszeres hadjáratokat vezetett szomszédjai ellen s még hamis pénzt is veretett. S a nagy rablók nyomában feltámadtak a kicsinyek is, dúlva, rabolva, amit a tatárok épenhagytak. A tatárjárás és rabló pusztítás nyomában megjött az éhinség, majd a sáskajárás is. Az erdélyi hegyvidéken boldog volt, aki parasztkunyhók romjain egy-egy hagymára akadt, vagy „tölgyfakéregnek liszttel kevert porából” kenyeret süthetett. Másutt kutya- és macskahúst, vadbogyókat és gyümölcsöt ettek s a mezőkön és útakon éhenhaltak hullái szaporították az elesett és legyilkolt tömegek temetetlen teteméből áradó miazmákat. Dalmáciában – alig vonultak el a tatárok s a magyar földre visszatért király serege – lázadás tört ki. A spalatóiak 1243-ban fegyverrel támadtak Traura, a király „leghívebb városára”, mert irigyelték új birtokait és kiváltságait. Grófjukká a sokszínű Ninoszláv bosnyák bánt választották s ez András hulmi szerb kenézzel együtt hűbéreskűjét feledve, megtagadva tört Dalmáciába és a spalatói haddal versenyt pusztította Trau és a többi királyhű város birtokát. A király lenntartózkodásakor újra hűségére tért és magyar pénzen megerősített Zára falai alatt megjelentek Velence hajói s Dénes bán hősies védelem után sebektől elborítva volt kénytelen visszavonulni s a várost feladni. Néhány évvel később, 1246-ban Frigyes osztrák herceg is újra támadott, a királytól négy év előtt kicsikart, de ismét magyar kézre került vármegyéket akarta birtokába venni.


IV. BÉLA BIRODALMA 1260 TÁJÁN.

Ennek a megtépett, kifosztott s romjaiban is minden odalról támadott országnak helyreállítása, a királyság hatalmi szervezetének, hadseregének és közigazgatásának újjáépítése, a jogrend és közbiztonság visszaállítása, egy második honalapítás nagy feladata várt Bélára, aki alig egy éve nagyapja hatalmas magyar királyságának teljes helyreállításáról és megnöveléséről ábrándozott. A feladat nehéz, szinte emberfölötti volt, de Béla megbirkózott vele. Most a nagy pusztulás után bontakoztak ki legnagyobb őseire emlékeztető képességei. A harc nem volt eleme, a békés szervező munkában, országa és királysága helyreállításában bámulatos erőt fejtett ki. Nyoma sincs többé a habozásnak, ingadozásnak és elfogultságnak korábbi ellenfeleivel szemben. A szörnyű katasztrófa teljesen igazolta Bélát, aki – tán egyedül országában – komolyan vette a tatárokat és csupán összes hadainak felvonulása után s a kúnok segítségével akart harcba bocsátkozni. A mohi csata előtt oly hangos főurak szégyenkezve hajoltak meg királyuk bölcsessége és tekintélye előtt. Béla pedig félretett minden előítéletet, minden személyes sérelmet és keserűséget s az elégedetlenséget, sőt nagyobb vétkeket is megbocsátva, igyekezett megmaradt összes alattvalóit nagy rendező és alkotó munkája részesévé tenni. A trónfoglalás idején kegyvesztett uraknak harckészségük láttára még a nagy csata előtt megbocsátott. Barc fia Miklós a haza védelmében lelte halálát. Kán-nembeli László – a fogságban elhalt öreg Gyula nádor fia – királya oldalán vonult Dalmáciába s az országbírói székben szerzett tapasztalatait nemsokára mint nádor és bán gyümölcsöztette. Még a rabló főurakkal szemben is kegyelmes volt a király. A szlovén Puchunának és a gaz Folkusnak is meg tudott kegyelmezni, csak jószágaikat vette el. Folkust csak harmadik elfogatása után ítélte halálra. Mint hatszáz évvel később a legnagyobb magyar, Béla is megbocsátott az apagyilkosnak, „oly kevesen voltak a magyarok.” Elnézése azonban nem fajult erélytelenséggé, sőt a legnagyobb szigorral és energiával látott a rend helyreállításához, a nagy nyomort kihasználó gonosztevők üldözéséhez, a lázadók és külső ellenségek megfékezéséhez.

Első dolga a kormány rekonstruálása volt. Tanácsosait a nagy veszedelem idején és dalmáciai számüzetésében odaadó híveinek bizonyult főurak közül választotta. Maga a hűség és vitézség azonban nem volt elegendő, ezt gazdag birtokadományokkal és hadvezéri megbízásokkal jutalmazta. A főtisztségeket és fontosabb ispánságokat tehetség szerint osztogatta s emberismeretére, körültekintésére, de egyúttal konzervativizmusára is jellemző, hogy uralkodása további évtizedeiben – huszonnyolc éven át – mindvégig a tatárjárás után kiválasztottak vitték a kormányt. Tisztségcserére csak a magasabb tisztségek viselőinek halála, visszavonulása esetén került sor s ilyenkor a kisebb tisztségek viselői léptek elő. A tatárjárás idején és utána oly fontosnak bizonyult délvidéki tartományok élére mindig nádorviselt bán került, a nádorságra mindig az országbíró, országbíróvá és tárnokmesterré a lovászmester vagy étekhordómester lépett elő. Csak Héder-nembeli Henrik esetében tett kivételt, aki vasmegyei ispán volt országbírósága előtt. A kormány személyi összetételének állandósága – apja és utódai folyton változó kormányaival szemben – kormányzata céltudatosságának és erejének jele. Munkatársakul magával egyivású – harminc és negyven év közt járó – és fiatalabb embereket választott, a legfontosabb tisztségekre hivatali és katonai tapasztalttal bíró férfiakat keresve.

Szlavónia és a Tengermellék bánja, hercegi – dux Sclavonie – címmel, Türje Dénes maradt. Nádorrá az országbírói tisztet II. Endre idejében több évig viselő Kán Lászlót, országbíróvá egyelőre az öreg Csák-nembeli Dömötört – II. Endre étekhordómesterét és országbíráját – nevezte ki Béla. Lovászmesterül Gútkeled Istvánt, étekhordómesterül Rátót Lorántot, pohárnokmesterül Pok Móricot vette maga mellé. A pénzügyi rekonstrukció nehéz feladatára tárnokmesterré Csák Máté étekhordómestert szemelte ki. Hahót Mihály a varasdi, Hahót-nembeli Csák a zalai, Héder-nembeli Henrik a vasvári, Loránt étekhordómester a soproni, Dömötör országbíró a mosoni, Móric pohárnokmester a győri, Máté tárnokmester a pozsonyi, Hahót Arnold volt nádor a nyitrai, Ludány-nembeli Bagomér volt székely ispán a trencséni fontos határszéli megyés ispánságok élére kerültek.

A nyugati határ védelme s a Dunántúl kormányzata és reorganizációja ilyképen a király közvetlen környezetéhez tartozó ispánok útján a somogyi ispánságot viselő László nádor és a segösdi királyi udvar állandó ellenőrzése alatt állt, hol a főtisztviselők mellett ott forgolódtak már a felváltásukra hivatott fiatalabb urak, a „király ifjai”: Balog-nembeli Miklós, Ákos-nembeli Ernye, Kemény fia Lőrinc, Aba-nembeli Lőrinc, Győr-nembeli Konrád, az ifjabb Kán László és a többiek. A Dunától keletre eső területre a király képében az országbíróságot odahagyó Geregye Pál fehérvári ispán szállt ki mindjárt a tatárok elvonulása után. Reáhárult az ellenségtől legtöbbet szenvedett országrész reorganizálása, rendjének helyreállítása és a néptelen vidék betelepítse. Erdélybe Lőrinc – egykor Béla szörényi bánja, majd pohárnokmestere – ment el vajdának. Délen a megbízhatatlan Ninoszláv bosnyák bán tartományának határán Dénes szlavón herceg, István lovászmester orbászi ispán és Angelosz János szerémi herceg álltak őrt. A délkeleti tartományok – a tatároktól elhagyott Szörény és Kúnország – védelmét Béla a jeruzsálemi Szent János-lovagok preceptorával 1247-ben kötött szerződéssel a magyarosan ispotályos-lovagoknak nevezett johanniták rendjére bízta. Mint egykor apja a később hűtlenségbe esett német lovagrendnek a Barcaságot, úgy adta Béla a Szent János-lovagrendnek a szörényi bánságot és Kúnországnak az Olt-folyótól az Aldunáig terjedő részét, „melyen át a tatárok hadserege az ország megszállása idején bejárást talált.” Szörényben csupán az egyik oláh kenézséget tartotta fenn magának, illetőleg szörényi bánjának, Kúnországban pedig Szeneszláv oláh vajda kis hűbéres tartományát. A többi kenézséget a Johannitáknak adta s a föld oláh népét az ő katonai vezetésük alá rendelte. A tatár és bolgár határon fontos katonai szolgálatot teljesítő rend huszonöt évre megkapta az Oltontúl fekvő részek összes, a későbbi időre fele jövedelmét, a szörényi királyi jövedelem felét, Erdélyben 400 ekeföldet – mintegy 6000 holdat – és Dalmáciában Scardona városát más birtokokkal. Mindezek ellenében a lovagrend mestere hűségesküt tett s hűbéri kötelezettségként lovagjaival együtt fegyveres szolgálatra, várak építésére és a lakatlan területek benépesítésére vállalt kötelezettséget.

Maga Béla 1242 nyarán Dalmáciából, hol két leányát, Katalint, Margitot és ennek jegyesét, Saint-Omer Vilmos grófot – Angelosz János féltestvérét – eltemette, családjával és egész udvarával a somogymegyei Segösdre költözött. A következő években innét járta be minduntalan országa dunántúli részeit, közvetlenül ellenőrizve tisztviselőinek konszolidáló munkáját. A Tiszavidékre 1250 előtt nem ment, vadászatra is a pilisi és zólyomi erdőkbe járt.

A tatárjárás legfontosabb katonai tapasztalata az ország honvédelmi rendszerében lévő hiányok felismerése volt. Az európai népekkel, sőt a kisebb erejű pusztai lovasokkal – besenyővel, kúnnal – szemben is biztos védelmet nyujtó gyepü-vonal, a bevágott fák ledöntésével, fa-, kő- és földtorlaszok emelésével s a természeti erősségek, hegyek, sziklák, mocsarak felhasználásával az egész országhatáron kiépített határvédelmi öv a tatárok mindent elsöprő erejével szemben nem bizonyult hathatós védelemnek. Csak a kőfallal kerített várak és a Duna tudták hosszabb ideig feltartóztatni az ostromló hadakat. Vár azonban alig volt az ellenséges hadsereget századok óta nem látott országban. Az alföldi és dunántúli vidék fapalánkkal körülvett püspöki városai, vármegyeszékhelyei és népesebb községei váraknak alig voltak nevezhetők. Erdélyben és a Felvidéken is csak néhány, a természettől megerődített hely – Magyar-Fráta, Szepes, Trencsén, Nyitra – nyujtott védelmet. Másutt a kővárak – Esztergom, Pannonhalma, Komárom – hosszú ideig feltartották az ellenséget s nem is kerültek kezére. A Duna hatalmas vize pedig „nyolc hónapon át” tartóztatta fel a nyugatra törekvő tatárság százezrekre rúgó hadait, „mikor – így írja Béla – az ország majdnem teljesen híjával volt az erősségeknek.” Nagy bajnak bizonyult a keleti és délkeleti tartományok, Kúnország, Szörény és a Szerémség védelmi szervezetének hiányossága, valamint a magyarságnak a sík és dombos vidéken való tömörülése, az erdős-hegyes országrészek viszonylag lakatlan és szervezetlen volta is. Béla és tanácsosai e bajokat és hiányokat felismerve, a melléktartományok katonai szervezetének és védelmi rendszerének kiépítésével, a Duna-vonal megerősítésével, várak építésével, katonáskodó népelemek betelepítésével – s mikor erre alkalom kínálkozott – a királyság katonai erőforrásait gyarapító új nyugati és déli tartományok szerzésével kívánták újabb veszedelemnek elejét venni, az országot egy második tatár támadás esetére, körülbástyázni.

A püspöki és ispáni székhelyeket országszerte megerősítették. A váralján lakó polgárságot sok helyt, így Fehérvárott, Győrött és Esztergomban is, a várfalak kibővítése után a várba költöztették át s ahol maga a vár sem nyújtott kellő biztonságot, közeli hegyeken vetették alapját új városoknak. Pest egész megmaradt lakosságát külföldről hívott olasz és német telepesekkel és a falu népéből beköltözött elemekkel gyarapítva, a várossal szemben fekvő pesti hegyre, a későbbi budai várhegyre telepítette át Béla, a dunai főátkelőhelyet védő Pestújvár felépítésével vetve alapját országa későbbi fővárosnak, mely később a déli szomszédságban fekvő Buda nevét vette át. A zágrábi püspök védelme alatt püspöki kastély körül lakó vendégnépet – olaszt, németet, magyart – a környékbeli szlovén lakosságból kiegészítve, a közeli Gréc-hegyen épített kővár területére telepítette át, megalapozva a későbbi horvát fővárost. Mária királyné a pilisi vadászkastély helyébe a Duna partján Visegrádon építtette fel a magyar királyok nyaraló- és mulatóhelyévé fejlődött megközelíthetetlen várat. Eddig szervezetlen királyi erdőbirtokokon felépültek a később vármegyék székhelyévé lett Zólyomvár, Túrócvár, Szepesvár, Dézsvár, Kolozsvár. Maga a király azonban nem rendelkezett az egész várrendszer kiépítéséhez szükséges anyagi erővel. Ezért híveit – a főpapokat és főurakat – is várak építésére serkentette s a természettől is megerősített, várépítésre és fenntartásra alkalmasnak látszó helyen kiterjedt birtokokat adományozott. A főpapok és főurak valósággal versenyeztek a váremelésben. Így építette fel két évtized alatt a veszprémi püspök Tátikát, a pannonhalmi apát Szigligetet, a pilisi apát Pozsony vödrici bástyáját, az erdélyi püspök Gyulafehérvár falait, Geregye Pál Valkót és Sólyomkőt, a Gútkeledek Kővárt és Apajvárát, a Hahótok Pölöskét, Sztridet, Purbachot (Feketevár), Csáktornyát, Lendvát, Héder Henrik Kőszeg, Szentvid, Borostyánkő és Szalonak várait, a Hontpázmányok Gímest, Cseklészt, Bazint, Szentgyörgyöt, Csábrágot, a Hermányok Körmendet, Győr-nembeli Konrád Magyar-Óvárt, a Bánczák Saskőt, Ákos Ernye a diósgyőri Újvárat, Pok-nembeli Tamás Likavát, Miskolc nembeli Panyit Éleskőt, a Kácsikok Somoskőt, Salgót, Baglyaskőt, Hollókőt és Sztrahorát, a Kánok Siklóst, a Tomajok Losoncot, a Csákok Várpalotát, Bátorkőt, Cseszneket, Ugodot és Ecsegvárat. Szerte az országban egész sora épült az erősségeknek, melyek később fészkeivé lettek a királyi hatalom erejét is megpróbáló nagybirtokos oligarcháknak. De résztvettek a várak építésében a várkötelékbe tartozó királyi népek és a városi polgárság színvonalára emelkedő királyi telepesek is. A pozsonyi várat két várjobbágynemzetség erősítette meg egy ostromálló erős kőtoronnyal.

A kőfallal kerített hospes-községek áldozatuk jutalmául városi szabadságot kaptak s minden megyei hatóságtól független önkormányzatot és messzemenő kereskedelmi kiváltságokat, aminőt Fehérvár, Esztergom, Nagyolasz, Nagyszombat, Radna, Szeben, Pozsony, Varasd, Karakó és több más város már a tatárjárás előtt élvezett. A városok számának gyarapítása végett, magyar nép falusi élethez lévén szokva, Béla sok nyugati, főleg német és olasz kézművest és szabad parasztot telepített az országba s különös gondja volt a pénzügyi szempontból fontos bányavárosok megerősítésére és fejlesztésére. Hosszú sorát bocsátotta ki a hospes-községeket várossá fejlesztő, a régi városokat új kiváltságokkal gyarapító s régi jogaikban megerősítő okleveleknek. Trencsén, Zólyom, Korpona Dobronya, Bábaszék, Német-Lipcse, Liptó-Hibe, Besztercebánya, Kézsmárk, Lőcse, Gölnicbánya, Szina, Beregszász, Nagyszöllős, Budavár, Szeged, Körmend, Szlavóniában Zágráb, Kőrös, Szamobor, Dubica, Jasztrebarszka, a püspöki fennhatóság alá tartozó városok közül Nyitra, Gyulafehérvár, Bars, mind Bélának köszönhetik városi kiváltságaikat vagy azok első szabatos írásbafoglalását. Az erdélyi sóbányák rendbehozatala és a bányászközségek megerősítése Geregye Pál műve volt. A hospesek szabadközségei – villa libera – a tatárjárás után alakultak át a nyugati fallal körülvett városokhoz – civitas – hasonló királyi városokká, telepes lakóik – hospesek – városi polgárokká, civis-ekké. Az új városok lakói jórészben idegenek voltak, de kiváltságaik jogforrása a fehérvári jog volt, minek adományozása egyértelmű a legteljesebb városi szabadság engedélyezésével.

A városalapítással kapcsolatos nyugati telepítéssel párhuzamosan megindul a belföldi és keleti telepítés is. Az Alföld magyar népéből a tatárjárás szomorú tapasztalatai után sokan átköltöztek az erdős, hegyes vidék termékeny folyóvölgyeire. A hegyvidék határvonalán megtelepedett magyar nemzetségek tagjai és a perifériákon adományban részesült urak felvidéki, erdélyi és más védettebb földön építik fel új lakóhelyül szolgáló váraikat s azok körzetébe a Tisza-Duna vidékéről hoznak magyar, az Északnyugati-Felvidék szapora, dolgos népéből tót telepeseket. A királyi birtokra is sok várnépből kiemelt és szabaddá lett magyar kisbirtokos telepedett át, a katonáskodó várjobbágyelem – a zólyomi, túrói és liptói jobbágyfiúk, a szepesi tízlándzsás nemesek, más megyékben a várjobbágyok – számát gyarapítva. Nyomukban itt is megjelentek a tótok, kik a zólyomi erdőtől keletre eső területet ebben az időben lepték el. Számukat a folyton ismétlődő tatár támadások elől menekülő lengyelek és oroszok gyarapították s közéjük olvadva, megadták a keleti tótságnak a nyitrai tót őslakosságtól elütő faji színezetét. A Tisza mentén és a Tisza-Duna-közén pusztán maradt nagy területre Geregye Pál még 1243-ban, vagy 1244-ben behívta a mohi csata előtt bolgár földre menekült kúnokat és jászokat s már 1246-ban elvitte őket az osztrák herceg ellen indított hadjáratra. Erdélybe és Szörénnyel szomszédos déli határvidékre Lőrinc vajda Kúnországból jött oláh pásztorokat és kún besenyő néptöredékeket telepített. Az új városokban a német és olasz bevándorlók nyomában megjelentek a zsidók is, kikkel korábban csak a királyi és püspöki székhelyeken és a Dunavonal legnevezetesebb kereskedővárosaiban – így Pozsonyban – találkozunk nagyobb számban. Béla már 1239-ben engedelmet kért és kapott a pápától, hogy a királyi jövedelmeket zsidó bérlőknek adhassa. Most a nagy pusztulás után semminő biztos jövedelmi forrással nem rendelkezvén, még nagyobb szüksége volt a kölcsönügylettel foglalkozó, pénz előteremtésére mindig képes zsidókra. A rekonstrukció nagy munkájához igénybe is vette szolgálataikat s jutalmul 1251-ben kiadta a zsidók jogait és helyzetét szabályozó kiváltságlevelét, „a magyarországi zsidók aranybulláját.” Mintaképül Frigyes osztrák herceg 1244. évi zsidólevele szolgált, melynek értelmében a zsidók a király különös védelme alá kerültek s jogállásuk megközelítette hospesekét.

Katonai és pénzügyi szempontból egyaránt fontos feladat volt a királyi várbirtok, a régi vármegyék rekonstrukciója. Ez a kérdés azonban nagyon kényes volt. A várföldvisszaszerző akciót korábban kísérő nagy elégedetlenség meggondolásra késztette Bélát. Az akció megismétléséhez, a tatárdúlás után jogtalanul elfoglalt várföldek visszaszerzéséhez és a várnép számbavételéhez csak 1256-ban fogott hozzá, mikor már szilárdabb talajt érzett a lába alatt. Mint 1228-ban és 1236-ban, most is minden megyébe, vidékre bizottságokat, ad hoc bíróságokat küldött ki, rendszerint az illetékes püspök vezetése alatt s az egész vizsgálat központi irányításával és a kétes esetek végső fokon való elbírálásával Loránt nádort bízta meg. Az udvarnokok számbavételére és az udvari gazdaság reviziójára Balog-nembeli Miklós étekhordómestert küldte ki. A visszaszerző akció a régi nyomokon, a tatárjárás előtti összeírás alapján folyt, de sokkal kíméletesebben. Az új adománybirtokosok kivétel nélkül megmaradtak a várak földjéből kapott birtokaik élvezetében, csupán a törvényellenes foglalások megtorlása, visszavétele és a jogviszonyok szabályozása volt a cél s a vizsgálat nemcsak a várföldből, hanem a várnép által mások földjéből történt foglalásokra is kiterjedt. A királyi várgazdaság fejlődése szempontjából ennél az akciónál sokkal jelentősebb volt a perifériákon bekövetkezet változás, a népességben folyton szaporodó és mezőgazdasági művelés alá kerülő királyi erdőgazdaságok átalakulása királyi vármegyékké.

Mikor az ország szívében már kialakulóban volt a következő korszak nemesi vármegyéje, a határvidéken épp a királyi vármegye életének utolsó óráiban lett teljessé a régi szervezet. A zólyomi erdőbirtok területén Zólyom, Túróc és Liptó, a régi Újvármegye északi körzetében Hevestől elszakadva Abaújvár, Sáros és Torna, a gömöri erdővidéken Kis-Hont, a beregi uradalom területén Bereg és Ugocsa, a nagy Szolnok-megyéből kiszakadó erdélyi Szolnok (Belső-és Közép-Szolnok) és Doboka, lent délen Hunyad és Krassó vármegyék a tatárjárást követő évtizedekben alakultak ki. Ugyanez időben jutottak az egyházi és magánbirtokosok kezére, vagy olvadtak a szomszédos vármegyékbe Szlavónia régi kis várispánságai, valamint az anyaország kisebb ispánságai: Karakó, Locsmánd, Szolgagyőr, Galgóc, Bána, Bolondóc, Sempte. A vármegyerendszerek a legszélsőbb határokig való kiterjesztése vonta maga után a határvidéki megyék katonanépének, várjobbágyságának kései szervezkedését és az anyaország várjobbágyságától eltérő fejlődését. A zólyomi, túróci és liptói várjobbágyfiúk, a szepesi tízlándzsások, az erdélyi és szlavóniai nemes jobbágyok – ez országrészek köznemességének ősei – csak a XIII. század második felében jutottak jogaik és kötelességeik pontos szabályozásához s mint a mult idők maradványai még egy század multán is a régi királyi vármegye jogai szerint éltek. Csak a XIV. század második felében olvadtak be az egységes nemesi osztályba.

A belső konszolidáció művével párhuzamosan hozzákezdett Béla a tatárvész után gondozatlanul maradt, vagy elszakadt tartományai pacifikálásához, visszaszerzéséhez, kormányzatuk rendezéséhez.

Legnehezebb volt a helyzet északkeleten, mert halicsi Dániel a többi orosz fejedelemmel együtt kénytelen volt Batu-kánnak meghódolni. Ezért Béla vele szemben a magyar udvarba menekült csernigovi Ratiszlávot, mint magyarosan mondják: Rászlót vagy Ratiszlót, vette védelmébe s Anna leányával összeházasítva, megkísérelte Halics trónjára segíteni. Vállalkozásai azonban 1245-ben és 1249-ben is kudarccal, sőt az utóbbi esetben súlyos vereséggel végződtek. Ratiszlávnak ezért új működési teret nyitott a délvidéken, maga pedig újra békét és barátságot kötött Dániellel s azt gyermekeik összeházasításával pecsételték meg. Leo herceg nőül vette Konstancia magyar királylányt, kinek Erzsébet testvérét Béla már előbb Henrik bajor herceghez, Jolántát pedig néhány évvel később Boleszláv gnézeni lengyel herceghez adta nőül. Fiát, az 1245-ben már királlyá koronázott István trónörököst viszont 1254-ben akit tizennégy esztendős korában az egyik magyar földre telepedett kún vezérnek – Kötöny utódának – keresztény hitre tért lányával házasította össze. Ezek a kapcsolatok nem igen voltak inyére a királynak, még kevésbbé a királynénak. Bélában az Árpádok s francia és német ősei vére Máriában a görög császári ház minden gőgje, büszkesége lázadozott ily lealacsonyító összeköttetések ellen. Ratiszlávot és Leót a tatárjárás előtt kereken vissza is utasították, mikor kérőül jelentkeztek. A változott viszonyok azonban megfontolásra késztettek s Béla meghajolt a politikai szükség ereje előtt. „A rutén és lengyel hercegek útján – írta később a pápának – újságot tudhatunk meg a tatárokról, amit nagyon is titkolnak s így terveikkel és csalfa természetükkel könnyebben szembeszállhatunk s ezért királyi méltóságunkat lealacsonyítva, a kereszténység javáért két lányunkat adtuk rutén, a harmadikat lengyel herceghez nőül. Elsőszülött fiúnkat pedig a keresztény hit védelmére kún lánnyal házasítottuk össze, hogy még rosszabb dolgokat elkerüljünk és alkalmat nyerjünk a kúnok megtérítésére.” Számításában Béla nem is csalatkozott. Az orosz és lengyel rokonok híven megsegítették nyugati hadjárataiban s a tatárok készületeiről mindig idejében hírt adtak. Dániel családjával és népével együtt a római egyházhoz csatlakozott s – bár a kipcsaki tatár kánnak, Batu utódának, súlyos támadásait és pusztításait kellett elszenvednie – látszólagos behódolása dacára is hű maradt Bélához és a nyugati kereszténységhez. A kúnok pedig hűséges katonái lettek a királynak, ki – saját szavai szerint – „manapság fájdalom, pogányokkal védi országát és pogányokkal tiporja az egyház ellenségeit.”

Kúnországot és Szörényt Béla – láttuk – a johannitáknak adtak hűbérül, a tulsó Szerémséget meghagyta Angelosz János kezén. Az orosz béke miatt tartomány nélkül maradt Ratiszlávot pedig, ki 1246 és 1248 közt bírt szlavóniai hercegségét a halicsi trón reményében hagyta oda, Boszniával kárpótolta, hol a ravasz, kétszínű Ninoszláv – miután Bélának 1244-ben, majd 1248-ban is újra meghódolt – 1251 táján meghalt. Ratiszláv teljes erővel látott új tartománya ügyeinek rendezéséhez és a Ninoszlávtól hithűségének állandó hangoztatása mellett is titkon pártolt bogomilek üldözéséhez, a katholikus egyház uralmának megszilárdításához. Boszniában a rendet erős kézzel állította helyre s András hulmi kenéz utódát, az ifjú Radoszlávot is hódolatra szorította. Bosznia mellé 1254-ben, Angelosz János halála után, a tulsó Szerémséget is megkapta s itt is a legnagyobb eréllyel fogott a közigazgatás megszervezéséhez. Az ő nevéhez fűződik a kucsói, macsói, sói és ozorai bánságok megszervezése és a magyar királyság szervezetébe való szoros bekapcsolása. A kucsói bánság Barancs és Kucsevo vidékén a Morava völgyén alakult meg. Nyugatra tőle a macsói bánság a Moravától a Drináig, délen a valjevói és kragujeváci hegyekig terjedt s benne Nándorfehérvárt – a szerbek mai fővárosát – Ratiszláv nagy erősséggé építette ki. A sói bánság a Só (Tuzla) melletti sóbányák körül a Drinától a Boszna-folyóig, az ozorai bánság innét a Verbász völgyéig terjedt s nyugaton Orbász és Szana szlavóniai határmegyékkel, délen a bosnyák bánsággal volt határos. Beavatkozott Ratiszláv a bolgár ügyekbe is, hol II. Asen János halála után Béla unokaöccsének, I. Kálmán cárnak (1241–1246) uralma alatt a magyar befolyás megerősödött, de Kálmán megmérgezése után féltestvére, II. Mihály Asen (1246–1257) a szerb hatalmat megalapító I. Uros (1243–1276) szerb királlyal szövetkezve, magyarellenes politikát folytatott s még a hulmi kenézt is letérítette a hűség útjáról. Ratiszláv előbb barátságosan közeledett Mihályhoz. Lányát adta hozzá nőül. Később azonban kénytelen volt lány védelmére fegyverhez nyúlni s az észak-keleti bolgár részeken magát teljesen befészkelve, II. Kálmán (1257–1258) idejében a bolgár cári címet is felvette. Ekkor került Bolgária, illetőleg annak egy része a magyar király hűbérurasága alá, ki 1255 és 1263 közt – Ratiszláv haláláig – Bolgária királyának címét is használta.

Dalmáciában a velencei hajóhad támadása és a spalatói lázadás miatt keletkezett zavar még 1244-ben elült. Velencével Béla nagy áldozatok árán kötött békét. Lemondott Záráról, de – amire most legnagyobb szüksége volt – a zárai vámjövedelmet megtartotta s a dogetól ígéretet vett, hogy nem fogja támogatni a kilencéves Utószülött Istvánt, Béla féltestvérét. Saját alattvalóival szemben Béla szigorúan lépett fel. A spalatóiakat Dénes bán kényszerítette hódolatra, a bosnyák és a hulmi fejedelmek pedig ennek hírére maguk siettek Béla hódolatára. A déli tartományok kormányzatát Dénestől előbb Kán László, majd Ratiszláv herceg vették át, 1248-ban pedig Gutkeled István lett Szlavónia hercege. Tartományát bölcs belátással s ha kellett, szigorúsággal teljesen rendbeszedte s a tatárjárás nyomán keletkezett zavaros állapotoknak végét vetette. Tizenkétéves kormányzata derekán, 1254-ben a magyar királyság egy új tartománnyal, Stájerországgal, gyarapodott, melynek élére Béla István herceget állította Styria kapitánya címmel s ő többi tartományai mellett hat éven át ennek kormányzatát is vitte.

A stájer hódítás Frigyes osztrák herceg újabb támadásának következménye volt. Mikor a herceg a magyar királytól kierőszakolt három vármegye visszafoglalása végett 1246-ban betört a magyar határvidékre és Pozsonyt, Sopront kezdte nyugtalanítani, Béla gyorsan fegyverre kapott. A kúnokkal és Ratiszláv oroszainak csapatával gyarapodott serege Rátót Loránt országbíró vezérlete alatt ment Frigyes ellen. A győzelem az osztrákoké lett. Sok magyar vitéz, köztük Geregye Pál is fogságba esett, de Frigyes herceg maga a harctéren maradt. Vele szállt sírba az osztrák őrgrófságot megszervező és felvirágoztató Babenberg-család. Ausztria uratlan maradt s nemsokára megindult érte a nagy küzdelem.

Németországban a pápa és császár elkeseredett küzdelme ezidőben már tetőfokán állt. II. Frigyest a pápa kiátkozta, majd a lyoni zsinaton méltóságától is megfosztotta, alattvalóit a hűségeskű alól felmentette. Gyors egymásutánban léptek fel ellenkirályok, 1246-ban Raspe Henrik, egy évvel később Vilmos hollandi gróf (1247–1256). Az egész ország két pártra szakadva küzdött, harcolt, viszálykodott. Ausztriát a pápa támogatásával és Babenberg Gertrud kezével badeni Hermann (1248–1250) szerezte meg, kinek rövid uralmát néhány határszéli osztrák úrnak – Frigyes herceg hű cimboráinak – magyar földre intézett rablótámadása és Béla király büntetőhadjárata tette emlékezetessé. Halála után az osztrák urak egy része Prsemysl, más nevén Otokár morva őrgrófot – I. Vencel cseh király fiát – hívta meg a hercegi székre. A vállalkozó szellemű, vitéz, tehetséges, de eszközeiben nem nagyon válogatós ifjú nőül vette Frigyes herceg nála húsz évvel öregebb nővérét, Margitot s 1252-ben minden császári vagy pápai megerősítés nélkül megszállta Ausztria északi részét. Gertrud özvegy hercegné a magyar királyt hívta segítségül. Béla el is jött orosz és kún csapatokkal erősített seregével s védencét halicsi Románhoz – Dániel fiához – férjhez adva, az új párt bevezette Bécsbe, mialatt délen más magyar sereg a stájer határvárakat kezdte foglalni. Az osztrák földet, Prsemysl híveinek birtokát kegyetlenül pusztító magyar sereg kivonulása után Prsemysl újra visszatért s korábbi hódításain túl Styriában is foglalni kezdett. Béla ezért 1253 nyarán két vejével, Leó halicsi és Boleszláv krakói hercegekkel együtt Morvaországra támadt. Harmadik veje, Ottó bajor herceg – Erzsébet férje – is Bélával ment a harcba, míg apja nyugat felől Felső-Ausztria ellen vonult fel. A harcnak IV. Ince közbelépése vetett véget. A pápa kívánságára Béla és Prsemysl – most már II. Otokár néven Csehország királya (1253–1278) – tárgyalásokat kezdtek. A követek magyar részről Benedek esztergomi érsek, Loránt nádor, István bán és Csák tárnokmester voltak. A béketárgyalás 1254 májusában teljes megegyezésre vezetett. Ausztriának a Semmeringtől északra eső része Otokárnak jutott, a déli nagyobb rész – Stájerország – Béláé lett. Az új tartomány élére a szomszédos vidék ura, Gútkeled István szlavóniai herceg került. A hódításra itt éppúgy, mint a déli határon, korántsem a hatalomvágy vagy presztizskérdés vitte Bélát, hanem országának jól felfogott érdeke, a tatárhatalom újabb támadására való előkészület szempontjai. Új tartományaiból remélte a kipusztult országrészekben elvesztett katonaanyagot pótolni s talán arra is számított, hogy német hadak harcbavonása esetén könnyebben juthat segítséghez német fejedelmeknél. Otokárral szemben kétízben, most és 1260-ban is fegyverhez nyúlt, de örömmel kötötte meg engedmények árán is a békét, mikor ellenfele késznek mutatkozott, hogy a tatárok ellen támogatni fogja.

*

II. Frigyes császárnak a segítség reményében és feltételével tett hűségeskűje alól Bélát IV. Ince pápa (1243–1254) már 1245 nyarán feloldotta, „mert sem a császár nem jött el, sem fiát nem küldte el Béla országainak védelmére, holott Frigyest éppúgy, mint a többi keresztényeket, a természet szava is kötelezte volna” a sorsüldözött király megsegítésére. Béla így megszabadult a császárral szemben a veszély idején önként vállalt hűbéres kötelezettségeitől, visszanyerte függetlenségét és szuverénitását. A déli tartományokban és osztrák földön elért sikerei, valamint országának, hadseregének gyorsütemű erősödése folyton gyarapították tekintélyét is, de a tatár erővel leendő szembeszállásra még mindig nagyon gyengének érezte magát.

A magyarok nem sokat tudtak a Tatárbirodalom kebelében Ogotáj halála óta dúló belső harcokról, melyek csak Mangu nagykánná választásával jutottak 1251-ben nyugvópontra. De tudták, hogy a félelmes tatárhatalom végleg megtelepedett szomszédságukban s a magyar király egykori hűbéres tartományait, a Szeret és Prut folyóktól keletre eső kún területet a halicsi és más orosz fejedelemségekkel együtt uralma alatt tartja s előörsei Kurremsah vezérlete alatt a Dnyepernél tanyáznak. Tudták azt is, hogy Dániel fejedelem, ki a koronázáskor még IV. Béla lovát vezette, az egykori kazár fővárosba Batu-kánhoz jár hódolatra s odajárnak a többi Rurik-ivadékok is, noha egyiküket – a szerencsétlen Mihály nagyfejedelmet – Batu szolgái valósággal agyonrugdalták, mikor a pogány szertartásban való részvételtől vonakodott. Eljutott a magyar udvarba Piano del Carpini, majd Rubruk Vilmos tatárországi útjának s a tatár hatalom fantasztikus méreteiről szerzett tapasztalatainak híre is. Az orosz fejedelmektől tudták ugyan, hogy közvetlen támadástól nem kell tartani, mégis nehéz szívvel várták a pillanatot, mikor majd újra védekezniök kell a világ meghódítására törő keleti barbár hatalommal szemben.

A rettegés állandó izgalomban tartotta a magyarságot s mikor az új támadás mindúntalan felmerülő hire 1252-ben valóra kezdett válni, Bélát minden felkészültsége ellenére is nagy kétségek kezdték gyötörni. „Félt, hogy ha eljön ez a nép, övéi nem tudva, vagy nem is akarva vad kegyetlenségével szemben ellenségként megállni, a félelemtől vezetve, igájukba hajolnak s még őt is erre kényszerítik, miként azt az összes szomszédok megtették. Már pedig a hírek egyre jöttek, hogy a tatárok nemcsak a magyar király ellen, akire nagyon haragudtak, hogy ily nagy vereség után is megtagadta a hódolatot, hanem az egész kereszténység és egész Európa ellen útbaindítják megszámlálhatatlan seregüket.” Ezt a helyzetet 1252 novemberében kelt levelében és Rómába küldött követei – Bertalan pécsi püspök és Simon ispán – útján egész nyíltan feltárta IV. Ince pápa előtt s tőle sürgős segítséget kért. Keserű szavakkal panaszolta fel, hogy tíz év előtt hiába fordult a kereszténység vezető hatalmaihoz – pápához, császárhoz, francia királyhoz – segítségért; ezeknek más fontosabb dolguk volt. „Apostoli Kegyességed is sokat gondol” – írta – „a konstantinápolyi császársággal és a tengerentúli részekkel, pedig ezek elvesztése – mi távol legyen tőlük – nem ártana annyit Európa lakosságának, mintha a mi országunkat sikerülne a tatároknak birtokukba venniük.” Az ország védelmére tett fontos intézkedéseit felsorolva, felhívta a pápa figyelmét a Duna-vonal nagy fontosságára s azt Freisingeni Ottó valamelyik epitomátorától vett történelmi példákkal – köztük a tatárhoz hasonlított Attila példájával – bizonygatta. Egyidejűleg erősebb láncokkal fűzte magához a betelepedett kúnokat, nehogy veszély idején újra cserbenhagyják. István fia ezidőtájt jegyezte el és 1254-ben már nőül is vette Erzsébetet, a „kún király” keresztény hitre tért leányát. Németföldről már nem kért, de nem is várhatott segítséget. Németország II. Frigyes halála után IV. Konrád (1250–1254) és Hollandi Vilmos (1247–1256), majd Cornwall Richárd (1257–1273) és Castiliai Alfonz (1257–1275) pártjának, a Welfek és Hohenstaufok gyűlölködő táborainak küzdelmében teljes anarchiába sűlyedt. De nem jött meg a pápától sem a kért segítség. IV. Incét túlontúl igénybe vette az utolsó Hohenstaufokkal vívott küzdelme. Passzív magatartása nagyon felbosszanthatta Bélát, mert egy év mulva a bíbornokságra emelt Báncza István esztergomi stallumának betöltése körül keletkezett vitában szokatlanul erős hangon követelte Incétől a káptalani választáson egyhangúlag megválasztott Benedek kalocsai érsek és királyi kancellár megerősítését.

Béla aggodalma nem volt indokolatlan, mert 1251-ben Mangu nagykánná választásával befejezéshez jutott a Dzsingisz-kán családjában egy évtizede dúló pártviszály első fázisa. A küzdelem Dzsuzsi és Tuluj nemzetségeinek teljes győzelmével végződött. Batu-kán megnövekedett tekintéllyel és hatalommal került ki belőle s alig egy év mulva megjelentek két vezérének hadai a susdali, pereszljavi és vladimiri orosz fejedelemségekben, hogy a viszálykodó fejedelmek közt rendet teremtsenek. Halicsig azonban nem jutottak el s Magyarország megtámadásából sem lett semmi. 1254-ben ugyanez a hadsereg orosz földön át Lengyelországba tört és Béla vejének krakkói tartományát dúlta. A következő évben Batu-kán s nyomban utána kereszténnyé lett fia, Serták, is meghalt. A kipcsaki birodalom élére Batu öccse, Berke-kán került, aki orosz földön is elrendelte a többi tartományokban szokásos népszámlálást, hogy annak alapján a mongol adórendszert bevezesse és a fejadót kivesse. Az orosz fejedelmek belenyugodtak népük megterhelésébe, de a novgorodi, vladimiri, susdali, jaroszlávi és más bojárok lázadoztak s az adószedőket elkergették. Dániel pedig – kit a pápa 1255-ben Halics és az összes oroszok királyává koronáztatott – a Mangu-kán halálát követő zavarokat és Berke-kán ázsiai elfoglaltságát kihasználva, IV. Béla és a lengyelek segítségével fegyveresen támadt a Volhyniában táborozó tatárokra. Hadai 1258 nyarán már Kiev előtt jártak, mikor szembejött rá Berke-kán Litvánia ellen induló serege a mohi csatából ismert Borundáj vezérlete alatt. Dánielnek nemcsak hadjáratát kellett abbahagynia, hanem még segélycsapatokkal is támogatni kényszerült a tatár vezért. 1259 nyarán újabb tatár sereg indult nyugatra Dzsuzsi egyik dédunokájának, a Dnyeper és Bug vidéki tatár törzseken uralkodó Nogáj-kánnak és Batu-kán unokájának, Telebugának, vezérlete alatt. Dániel király Magyarországba menekült, de két fia és testvére seregükkel csatlakoztak a tatárokhoz s velük együtt nyomultak Lengyelországba. A magyar földre futott Boleszláv hercegségét kegyetlenül végigpusztították. Nyomukban újra eljött Borundáj is seregével. Az adók ellen lázadó oroszokat legfontosabb erősségeik lerombolásával büntette meg s azután a Dnyeperhez visszavonulva küldte el kánja fenyegető leveleit a halicsi és magyar királyokhoz. Dánielt és fiait Berke-kán Volhynia és Halics teljes elpusztításával fenyegette, ha feltétlen engedelmességet nem tanusítanának és a tartományukra gabonában és állatokban kivetett adót pontosan meg nem fizetnék, Béla királyt pedig béke és szövetség kötésére és gyermekeik összeházasítására szólította fel. Béla tetszésére bízta, hogy fia vegyen-e el tatár leányt, vagy egyik lányát adja a kán fiához s a szövetség esetére felajánlotta Magyarország teljes mentességét minden adó és a tatár seregek átvonulásának terhe alól, száz emberben maximálva az országba jövő tatár követek kíséretének számát. Másrészről azonban kikötötte, hogy leendő veje a hadizsákmány egyötödrésze ellenében a magyar király népének, fegyvereseinek negyedrészével csatlakozzék a nyugati keresztény népek ellen Lengyelországon át indítandó tatár sereghez. A feltételek el nem fogadása esetén az ország megtámadását és elpusztítását helyezte kilátásba.

Berke-kán ajánlata hangban és tartalomban nagyon különbözött Batu egykori fennhéjázó fenyegetéseitől s ennek a szerényebb fellépésnek igen mélyenfekvő okai voltak. Az erőviszonyok tíz év alatt nagyon megváltoztak s Berke már nem érezte maga mögött az egész nagy birodalom erejét. A fejedelmi házban dúló viszályok Mangu nagykánnak 1257-ben bekövetkezett halála után újra kiélesedtek. Berke a nagykánságért folyó küzdelemben Mangu fiatalabbik testvérét, Kubláj-kánt támogatta s így a kipcsáki birodalommal szomszédos korozmin és perzsa tartományban uralkodó idősebb testvérrel, a keresztény-hajlandóságú Hulaku-kánnal összeütközésbe került. Saját tartománya ugyan osztatlanul állt mögötte, de félnie kellett, hogy nyugatra távozása esetén hátbatámadják. A magyar udvarban azonban minderről semmit sem tudtak s Béla király nagyon megrettent a tatár kán fenyegetésétől. A tatár hatalom Dániel kudarcának és a lengyelországi eseményeknek tükrében még mindig igen erősnek, félelmesnek tűnt fel, ő maga pedig erejét, felkészültségét, bármily nagy erővel folytak is tizennyolc éve a készületek, most sem tartotta megfelelőnek. Nyugati tartományából is rossz hírek jöttek. A stájerek 1258-ig szótlanul tűrték Gutkeled István erélyes, de igazságos kormányzását, de nem tudták megbocsátani, hogy a rendet németek helyett magyarokkal tartja fenn s hogy a magyar urak és vitézek gőgösen, parancsolólag viselkednek s asszonyaikat háborgatják. Az elégedetlenség 1258 elején nyílt lázadásban tört ki s a felkelők elűzték Istvánt és seregét. A nyár folyamán Béla király rendet teremtett és Gutkeled István fölé fiát, a tizennyolc éves vitéz, harcias ifjúvá fejlődött István királyt nevezte ki Styria hercegévé. A nyugalom biztosítottnak látszott, de 1259-ben, éppen mikor a tatár kán üzenete megjött, új mozgolódás kezdődött. Ősszel, mikor Borundáj dnyeperi táborából új seregek indultak Lengyelország megtámadására, az elégedetlen stájer urak újra felkeltek és osztrák segítséghez folyamodtak. Otokár maga nem avatkozott a küzdelembe, de tűrte, sőt örömmel látta, hogy Hardegg gróf csapatokat gyüjt és Styriába vonul. A támadás nehéz és véres harc után teljes sikerrel járt. A két István kénytelen volt néhány határvár kivételével egész Styriát feladni.


Dzsingisz-kán 1203–1227: nagykán; Dzsuzsi kipcsáki kán 1222–1227.; Csagatáj; Ogotáj 1227–1241: nagykán; Tuluj; Kajdán; Pejdár; Büri; Alguj trasoxániai kán; Kujuk 1245–1247: nagykán; Kádán; Csermagun; Orda a fehér horda kánja; Batu 1227–1255. és Berke 1255–1266. az aranyhorda kánjai; Sejbán; Teval; Tatar; Mangu 1250–1257: nagykán; Arikbuga 1260–1264: ellen-nagykán; Bedzsák; Hulaku perzsiai il-kán; Kubláj 1260–94: nagykán, kínai császár; Kuli; Nogáj 1266–1299. Dnyeper-Bug közti kán; Serták 1255.; Tutukán; Bartus; Mengu-Timur 1266–1272.; Telebuga; Kundzsuk (tetrarchia 1285–1291.); Alguj; Togrul; Mengu Tudáj 1272–1285.; Tokáj 1291–1313.; Üzbég 1313–1340.

A tatárok ezalatt Béla válaszát várták, aki nem felelt tüstént az ajánlatra. Előbb Rómába írt III. Sándor pápának (1254–1260) s újra felpanaszolva a nyugati kereszténység teljes részvétlenségét a magyar üggyel szemben, segítséget kért tőle, ezer számszeríjjászt és keresztes vitézeket. A tatár ajánlatot ismertetve, lehetségesnek mondta, hogy annak alapján akarva-akaratlanul meg kell egyeznie a pogány ellenséggel, ha a nyugati segítség idejében meg nem érkezik. Sándor pápa a legnagyobb felháborodással utasította vissza még gondolatát is a természetellenes szövetségnek. „Keresztény fejedelemnek – írta – még országa elvesztését és a halált is elébe kell helyezni” az ily lealázkodásnak. Különben is a tatár szövetség még minden népnek és fejedelemnek romlására vezetett. Kéri és inti ezért Bélát, készüljön, tartson ki és védelmezze meg országát. A segítség sem fog késni, hiszen a pápa már egy év előtt a lengyelországi támadás hírére parancsot adott a szerzeteseknek keresztes had hirdetésére. A pápa szavának azonban most éppoly kevéssé volt foganatja, mint hat év előtt. Nyugat-Európát már nem érdekelte a keresztes mozgalom, a pápai tekintély is hanyatlóban volt. A segítség nem érkezett meg, de a tatár támadás is elmaradt.

A pápa válaszának vétele után Béla az ifjabb király környezetében kún nyelvismeretre szert tett Miskolc-nembeli Panity ispánt küldte követségbe a kánhoz s ennek a kiváló diplomata-katonának sikerült a veszedelmet ügyes sakkhúzásokkal elhárítania. Válasza nem volt teljesen elutasító s nem hívta ki a kán haragját, akit a következő hónapokban a keleti események amúgyis másfelé szólították. 1260 februárjában Berke jelöltje, Kubláj (1260–1294) ünnepélyesen nagykánná választatott s bár így Berke akarata érvényesült, a választás újabb súlyos bonyodalmak forrásává lett. Kublájt csak a távoli kelet érdekelte. Erejét Dél-Kína elfoglalására fordította, székhelyét is oda helyezte át s nagykáni méltósága hosszú uralkodása alatt teljesen beléolvadt, felszívódott a kínai császárok ősi méltóságába. Ivadéka, a kínai Yuen-dinasztia 1368-ig uralkodott Kínában. A nyugati tartományokat mindjárt 1260-ban kiosztotta ott uralkodó rokonai közt, kik névleg továbbra is uruknak ismerték el, de parancsának már nem engedelmeskedtek és támogatására sem számíthattak. A Dnyepertől a Kaspi-tóig – Kipcsákan – Berke, az Oxus-vidék és Altáj közt Trasoxániában Alguj, Kovarezmben és Perzsiában Hulaku kán független uralkodókká lettek s ez utóbbi bukásán elkeseredve, Berkének a ő parancsnoksága alatt álló három öccsét – Kuli, Bulga és Kutár kánokat, Orda és Sejbán fiait – kegyetlenül kivégeztette, Berke ezért bosszuló hadjáratra készült.


Az Árpádház leányági leszármazói.

IV. Béla; RURIK-HÁZ; WITTELSBACH-HÁZ; RURIK-HÁZ; PIASZT-HÁZ; Anna f. Csernigovi Ratiszláv; Erzsébet f. I. Henrik bajor herceg; Konstancia f. Leo halicsi fejedelem; Jolán f. Boleszláv kalisi herceg; Prsemysl-ház; Béla macsói herceg; Kunigunda f. II. Otokár cseh király; Ottó 1305–1307: magyar király 1. f. Habsburg Katalin; György; András 1317: magyar trónkövetelő; Hedvig f. I. Lokietek Ulászló lengyel király; II. Vencel cseh király f. Habsburg Judit; V. István f. Kún Erzsébet; Béla Szlavónia hercege; CAPET-HÁZ ANJOU ÁGA; NEMANJA-HÁZ; PALAIOLOG-HÁZ; Mária f. II. Károly nápolyi király; IV. László magyar király f. Capet-Anjou Izabella; Katalin f. Dragutin István szerb király, majd macsói herceg; Anna f. II. Andronikosz bizánci császár; IX. Mihály bizánci császár (A 171. lapon levő táblán tollhiba miatt Anna férjeként szerepel. V. ö. 175. l.); Luxemburg-ház; Erzsébet f. János cseh király; III. Vencel (László) 1301–1305: magyar király, 1306: cseh király, jegyese: Árpádházi Erzsébet; IV. Károly császár; Anna jegyese: Anjou László; Zsigmond magyar király; MAGYAR ANJOU-HÁZ; ARRAGÓN-HÁZ; NÁPOLYI-ÁG; VALOIS-HÁZ; DURAZZÓI-ÁG; Martell Károly 1290–1295: magyar trónkövetelő f. Habsburg Klemencia; Blanka f. II. Jakab arragón király; Eleonora f. II. Frigyes sziciliai király; Róbert nápolyi király; Károly; Margit f. Valois Károly; János durazzói herceg; III. Kázmér lengyel király; Erzsébet magyar királyné; Erzsébet f. Boguszláv pomerán herceg; Erzsébet császárné; Erzsébet magyar királyné; I. Károly magyar király; Klemencia f. X. Lajos francia király; Beatrix f. II. János viennei dauphin; Mária; Blanka f. IV. Károly császár; VI. Fülöp francia király; Margit magyar királyné; II. János francia király; V. Károly francia király; Lajos; (II.) Károly 1385–1386: magyar király; László 1401–1403: magyar trónkövetelő; I. Johanna nápolyi királynő; László jegyese: Luxemburg Anna; I. Nagy Lajos magyar király; Endre nápolyi király; István; János; Martell Károly; Mária magyar királynő; Katalin jegyese: Lajos orleansi herceg; Hedvig lengyel királynő f. Jagello Ulászló; Orleans-ág; VI. Károly francia király; Lajos jegyese: Magyar Katalin; KOTROMANOVICS-HÁZ; László szerb trónkövetelő; Erzsébet f. Kotroman István; István bosnyák király; Erzsébet magyar királyné; Ulászló; Tvartkó István bosnyák király; Katalin f. Cillei Hermann; Borbála magyar királyné; Erzsébet f. Albert magyar király; HABSBURG-HÁZ; V. László magyar király; JAGELLÓ-HÁZ; Erzsébet f. IV. Kázmér lengyel király; II. Ulászló magyar király; HABSBURG-HÁZ; Anna f. I. Ferdinánd magyar király, a Habsburg-házi királyok őse; II. Lajos magyar király f. Habsburg Mária;
II. Endre; ARRAGÓN-HÁZ; ÁRPÁD-HÁZ VELENCEI ÁGA; Jolán f. I. Jakab arragón király; Útószülött István f. Morosini Tomasina; Capet-ház; III. Péter arragón és sziciliai király; Izabella f. III. Fülöp francia király; III. Endre 1. f. Kujáviai Fenenna, 2. f. Habsburg Ágnes; Erzsébet apáca III. Vencel (László) király jegyese; VALOIS-HÁZ; IV. Fülöp francia király; Károly Valois grófja f. Anjou Margit; KASZTILIAI-HÁZ; CAPET-HÁZ; II. Jakab arragón és sziciliai király f. Anjou Blanka; IV. Alfonz arragón király; II. Frigyes sziciliai király f. Anjou Eleonora; II. Péter sziciliai király; Jolán f. X. Alfonz király; IV. Sancho kasztiliai király; Izabella f. Dénes, portugál király; IV. Alfonz portugál király; PLANTAGENET-HÁZ; X. Lajos francia király f. Anjou Klemencia; I. János francia király; Izabella f. II. Edvárd angol király; III. Edvárd angol király;

A tatárhódítás veszedelme 1260 tavaszán elmúlt, de ugyanekkor a magyar király is szegényebb lett egy tartománnyal. A stájer rendek 1260 márciusában hódolatra mentek Bécsbe Otokár elé, ki először egyesítve uralma alatt Cseh- és Morvaországot Ausztriával és Styriával, egyszeriben a birodalom első hatalmasságává nőtt. Béla és István még egy kísérletet tettek Stájerország visszafoglalására. Béla maga nem nagyon lelkesedett a háborúért, de fia, felesége ösztönözték s óhajuknak engedve, 1260 júniusában egész hadát harcbaszólította a Morva mellé. A csapatok élén eljöttek összes bárói, Loránt nádor, Henrik országbíró, István szlavón herceg és a többiek. Eljöttek a kúnok Alpra fejedelem vezérlete alatt, Dániel halicsi király, Boleszláv krakkói herceg, Leszko mazovi herceg, Ratiszláv bosnyákjai és bolgárai, Ernye vajda székelyei és oláhjai s a táborban ott volt maga Mária királyné is kedvenc fiával, a kis Béla herceggel. Saját országában készültek Otokárt megtámadni, de a cseh király elébük jött sógorával, Ottó brandenburgi őrgróffal, Henrik boroszlói és László oppelni lengyel hercegekkel, Ulrich karintiai herceggel és morva, osztrák, stájer alattvalóinak nagyszámú seregével. Az első összecsapás a folyón váratlanul átkelő magyar előhadat – könnyű lovas magyar, kún, székely és oláh íjjászokat – vezető István ifjabb király győzelmével végződött. Az osztrák hadsereg legvitézebb vezére, a Styriát elfoglaló Hardegg Ottó gróf is holtan maradt a harctéren. Egy héttel később indult meg Otokár egész hadával a Morva-folyó felé. A két sereg egy hétig nézett farkasszemet a folyó két partján, mikor végre a cseh király ajánlatot tett, hogy vagy a magyarok jöjjenek át, vagy őt engedjék át a folyón s azután ütközzenek meg. Béla az első megoldást választotta s a kétnapos fegyverszünet első napján Otokár serege visszavonult, a magyarok pedig átkeltek a Morvamezőre. Gyorsan lovagló előcsapatuk beérte a visszavonuló sereg utolsó, stájer csapatait s ezek meglepő támadástól tartva, fegyverre kaptak ellenük. Az összeütközés hírére királyuk is visszafordult seregével s az ifjabb király vezetésével már átkelt magyar derékhadat készült megtámadni, de az előcsapatok leverése után erre már nem is került sor. A német és cseh nehéz lovasság egyszerűen letiporta a könnyű fegyverzetű kúnokat, székelyeket és oláhokat s ezek az általános rémületben a főseregnek rontottak és menekülésükben azt is magukkal ragadták. Béla király a balpartról nézte a csatát s a váratlan megfutamodás láttára Pozsonyba menekült. István király nagynehezen megmenekült, de a veszteség igen nagy volt. A német és cseh krónikások költői túlzással harmincezerre tették a csatában elesett és vízbefulladt magyarok számát. Otokár világszerte hirdette, hogy módjában volna Magyarországot elfoglalni, de nem akarja a tatárok útját megkönnyíteni. Valóságban nagyon meg volt elégedve kis áldozattal elért nagy eredménnyel, Ausztria és Styria zavartalan birtoklásának biztosításával. Loránt nádort, a magyar békekövetség vezetőjét szívesen fogadta s a békét is nemsokára megkötötték Bécsben. Béla és fiai lemondtak Stájerországról, Béla herceg, kit apja korábban IV. Ince pápa egyik unokahúgával akart összeházasítani, eljegyezte Ottó brandenburgi őrgróf leányát, Otokár pedig eltaszítva öreg feleségét, kinek jogcímén vette birtokába Ausztriát, nőül kérte IV. Béla legkisebb leányát. Margit azonban vonakodott a kolostort elhagyni. Helyette Bélának Anna hercegnő és Ratiszláv házasságából született unokája, Kunigunda, ment el cseh királynénak. Az esküvőt 1261 karácsonyán tartották meg s ezzel teljesen helyreállt a baráti jóviszony a két király között. IV. Béla haláláig ezt a viszonyt többé mi sem zavarta meg.

*

A cseh király megtámadására István ifjabb király birta rá Bélát, mert nem tudott belenyugodni tartománya elvesztésébe, hol szuverén uralkodó módjára kormányzott két esztendeig. Most, hogy a tartomány végleg elveszett, másutt keresett érvényesülést. Béla nem állt útjába fia törekvéseinek s mint apja 1228-ban őneki, ő is részt adott Istvánnak az ország kormányzatából. Emellett Erdély hercegévé és a „kúnok urává” tette, kik fölött felesége, Kún Erzsébet, révén amúgy is nagy befolyása volt. Kisebbik fiának ugyanekkor a déli tartományokat adta és a tizenötéves Béla még 1260-ban át is vette horvát-szlavon-dalmát hercegségét, a kormányzatot azonban az első években vele együtt a tengermellékre ment anyja vitte Loránt bán segítségével. Macsót és Boszniát neM sokkal utóbb Ratiszlávnak 1262-ben bekövetkezett halála után két fia, Mihály és Béla hercegek kapták tartományul s anyjuk irányítása mellett több bánnal kormányozták. Ez időben hallunk először ozorai és sói bánságról, első viselője Ákosnembeli Ernye volt 1262-től 1267-ig. A helyzet körülbelül az volt, mint 1226-ban, mikor II. Endre Bélát küldte Erdélybe, Kálmánt Szlavóniába. Bélának akkor sok összetűzése volt apjával, de ő sohasem az érvényesülésért, hatalomért harcolt, hanem elvekért és országa jólétéért, amit apja kormányzata – felfogása szerint – veszélyeztetett. S bár a küzdelem ily fontos érdekekért folyt, a végső eszköztől, a fegyveres támadástól mindig visszatartotta gyermeki tisztelete és alattvalói hűsége. István más ember volt, mint apja. Inkább nagyapjára, II. Endrére emlékeztetett, hasonló erényei és hasonló hibái voltak. A tatárpusztításban elnéptelenedett erdélyi tartománya és az országos kormányzatban való részvétel, mikor a gyeplőt mégis csak Béla tartotta kezében, nem elégítette ki ambicióit. A mellőzés is sértette, amiben felsége részesült. Anyja, a gőgös császárleány és nővérei – a cseh királyné és a bolgár cárrá lett Ratiszláv felesége – lenézték a szép kún asszonyt, aki egyre-másra hozta világra a gyermekeket – 1262-ig három leányt és a kis Lászlót – és szépségével, közvetlenségével bájolta el urát és környezetét. Feleségének és leányainak érzelmei és áskálódása az öregedő Bélát is befolyásolták s noha a kún házasság az ő műve volt, a cseh királlyal kötött béke óta kisebbik fiát kezdte kitüntetni. István, hogy helyzetét javítsa, erősítse, a XI. századi hercegséghez és nagyapja szlavóniai hercegségéhez hasonlóan független tartományt követelt magának, ahol teljes hatalommal uralkodhatott. Felesége, hívei tüzelték s mikor Béla 1262-ben kívánsága teljesítését megtagadta, fegyverkezni kezdett. Béla fia készülődésén módfelett felháborodott, dunántúli és felvidéki csapatait harcba hívta s a két sereg Pozsony alatt találkozott. István az utolsó percben mégis visszarettent a harctól. Béketárgyalásra hívta apját s Béla meglágyult, teljesítette követeléseit. István király, a magyar király elsőszülött fia, kit apja még 1245-ben megkoronáztatott, megkapta az ország keleti nagyobbik felét s ott független uralkodóként rendezkedett be.

Az ország és hatalom megosztásának a XI. században keleti szláv mintára életbeléptetett szokása nem tudott hazánkban gyökeret verni. Az orosz és lengyel udvarban nevelkedett I. Endre és I. Béla fiaival e gyakorlatnak vége szakadt. Álmos herceg már hiába kísérletezett felújításával. A XII. század eleje óta királyaink szívesen adtak a hercegeknek tartományokat, de hatalmuk megosztásától mindíg tartózkodtak. III. István a bizánci hatalom nyomására kénytelen volt Bélának apai örökség címén Dalmáciát kiadni, de hatalma kényszerű megcsorbításába belenyugodni élete végéig sem tudott. II. Endre is hiába kísérletezett Horvátországban a királyi hatalomtól független hercegi tartomány megalakításával. IV. Béla volt az első, aki 1226 óta ifjabb király minőségben az ország keleti része felett már önálló fejedelemként uralkodott, de ő is inkább uralkodótársa volt apjának, semmint tőle független uralkodó. Bár elvi ellentétek és személyi intrikák többször összeütközésbe hozták Endrével, tapintata mindig megtalálta a módot a fegyveres összeütközés elhárítására s törekvése nem is a független hatalom megteremtésére, hanem befolyásának, az uralomban és kormányzatban való tényleges részvételének biztosítására irányult. István királynak sikerült elérnie, hogy apja „a régi királyok” – I. Endre és Salamon – példájára megossza vele országát.

Határ a Duna volt s a zólyomi, gömöri, sárosi hegyvidék. Szepes, Zólyom, Hont és a dunántúli vármegyék Béla kormányzata alatt maradtak, a többi mind Istvánt uralta, de ez a terület most a tatárvész után népességben alatta volt a király részének. A tiszántúli részeken az öreg király csak az erdélyi sójövedelem felét tartotta fenn magának. István a maga tartományában teljes királyi hatalommal uralkodott és szuverén uralkodóhoz illő udvart tartott. Volt nádora, országbírája, tárnokmestere, lovász-, étekhordó- és pohárnokmestere s az ő királyi tanácsának voltak tagjai az erdélyi vajda – az ifjabbik Kán László, Béla volt nádorának fia – és a szörényi bán, valamint az országrész püspökei is élükön a későbbi Zsámboky-család francia nemzetségéből származó Smaragd kalocsai érsekkel. A két király kölcsönösen kijelentette, – s ez bizonyítja leginkább István teljes függetlenségét – hogy egymást sem nyiltan fegyverrel támadni, sem alattomos cselszövéssel bántani, háborgatni nem fogják, egymástól embereiket elcsalogatni, azok jószágait elfoglalni és idegen fejedelmekkel – lengyellel, orosszal, némettel – egymás ellenében szövetkezni nem fognak s háború idején egymást kölcsönösen megsegítik. A két király hívei közt támadó viszályok és perek elintézésére a két fél híveiből összeállított vegyes bíróságot küldtek ki. A békét az összes főpapok, főurak és a kúnok főemberei is megerősítették. Az egyesség megvolt, a béke látszólag helyreállt, de a torzsalkodás tovább tartott. Béla nem tudott megbocsátani fiának, kit egykor oly nagy aggodalommal várt a sok leánygyermek után s akit valamennyi közt a legjobban szeretett. Fájt neki, hogy éppen az ő részéről érte bántalom. Bízni nem tudott többé benne. Családja, környezete is folyton ingerelte István ellen. Az egyetlen, aki pártját fogta és igazán szerette Istvánt, Rátót Loránt volt, de ő most távol a királyi udvartól Dalmáciában működött, mint bán. Az ifjabb király másik jó híve, Gutkeled István már nem volt az élők között. A viszálykodás hírére még a pápa is elküldte követét két király kibékítésére, de a bizalmatlanságot eloszlatni neki sem sikerült.

István király közben bolgár földön szerzett dicsőséget a magyar fegyvereknek. Ratiszláv halála után 1262-ben Bulgária északi részén egy másik orosz fejedelem, Szvetiszló Jakab, ragadta magához a hatalmat s magyar szövetségre támaszkodva harcolt Konstantin bolgár cár (1260–1277) és görög szövetségesei ellen. István megsegítette az oroszt 1263-ban, majd 1266-ban seregét az erdélyi vajda és szörényi bán vezetésével Bulgáriába küldte és sikerült a bolgár cárt, valamint a latin császárság megbuktatásával 1261 óta uralkodó Palaiologosz Mihály bizánci császárt is megvernie. Alig tértek vissza seregei, a tatárok újabb megmozdulásáról jöttek hírek az országba.

Berke kipcsáki kán 1261-ben döntő lépésre határozta magát. Ellenfele, a kereszténybarát Hulaku perzsiai il-kán, 1258-ban csatában megölte Mutasszim Billah bagdadi kalifát s a kalifátus megsemmisítése után a szentföldi és szíriai szeldsukokat kezdte támadni, keletről hozva segítséget a jeruzsálemi királyság utolsó maradványait védelmező kereszteseknek. Győzelme veszélyes helyzetbe sodorhatta Berkét, ki ugyenez időben az Oxuson-túli tartományokon uralkodó Alguj-kánnal is harcba keveredett. Ha Hulakunak sikerült volna egész Kis-Ázsiát elfoglalva a tengerparti keresztény hadakig és a szuezi földszorosig eljutnia, teljes erővel fordulhatott volna Berke ellen. Ezt megelőzendő, a kipcsáki kán 1261-ben – elsőnek a tatár fejedelmek közül – mohamedán hitre tért s az egyiptomi új kalifának hívői hódolatát jelentve, szövetségre lépett a kún származású Rokn-eddin Bejbársz egyiptomi mameluk-szultánnal. Az új szövetségesek 1262-ben megverték Hulaku-kánt s ennek következtében Berke kán újra szabad kezet nyert nyugati akciója folytatására. Az orosz fejedelemeket ismét hódolatra kényszerítette s Dániel is kénytelen volt – legalább színre – a római egyháztól elszakadni és a tíz év előtti állapothoz hasonlóan hódolni. Ugyanekkor Berke megismételte öt év előtti szövetségkérő ajánlatát. IV. Orbán pápa (1261–1264) szörnyűködve hallotta 1264 januárjában „szorongó szívű és könnyes szemű” magyaroktól, hogy az udvar újra alkudozásba kezdett a tatár-kánnal a magyar-tatár szövetség és házasság dolgában. Kétségbeesett levélben unszolta Bélát és Istvánt e gondolat elejtésére s az egész magyar püspöki kart is felhívta ennek a szégyenletes szövetségnek megakadályozására. Béla megint Panity ispánt küldte Berkéhez s a követségnek meg is lett az eredménye. A tatár kán, mi okból nem tudjuk, lemondott a nyugati országok megtámadásáról. Két évvel később meg is halt s nemsokára bekövetkezett a kipcsáki birodalom feltartózhatatlan bomlása. A magyar határhoz legközelebb eső területen, a Bug és Dnyeper folyók vidékén, Batu-kán testvérének unokája, Tatár fia Nogáj alapította meg három évtizeden át fennálló uralmát s a következő időkben a magyar királyság már nem az egész tatár hatalommal, hanem a régi besenyők és kúnok örökébe lépő dnyeper-vidéki tatár törzsekkel állt szemben, mikor összeütközésre került a sor.

A tatárveszedelem vihara három gondterhes, szomorú évtized után elvonult, de belső harcoknak, viszályoknak nem szakadt vége. A két király lappangó küzdelme két évvel a kibékülés után, 1264 nyarán fegyveres harccá fokozódott. Béla elhatározta, hogy fiát tartományától és trónutódlási jogától is megfosztja Béla herceg, vagy Istvánnak nemrégen született kis fia javára. Kún Erzsébetet sógornője, Anna halicsi, boszniai és macsói hercegnő serege Sárospatakon elfogta és őrizetbe helyezte. Béla emberei, kikhez most igen sokan csatlakoztak fia korábbi hívei közül is, sorra elfoglalták az ifjabb király várait és csapatait elfogva, visszavonulásra kényszerítve, a Barcaságba szorították Istvánt. Az öreg király seregét Kemény fia Lőrinc országbíró vezette s erős ostromzár alá vette a „fekete hegyet,” hová István legjobb embereivel bezárkozott. Mialatt István az ostromlott várban vívta élet-halálharcát apja seregével szemben s felesége Hontpázmány András őrizete alatt tisztes fogságban sínylődött, az öreg királyi pár és többi gyermekeik – II. Otokár pottenburgi várában ülték Béla herceg fényes lakodalmát brandenburgi Ottó leányával. Az 1260-i békét bekoronázó esküvő után IV. Béla új hadakat küldött Lőrinc országbíró segítségére. E had vezére azonban Miskolc Panity volt, István király titkos híve. Az ostromlók támogatása helyett ellenük fordult s ezzel eldöntötte a csatát. Maga a vezér, Lőrinc is fogságba esett. Az ifjú király meggyarapodott seregeivel még decemberben elérte a meszesi hágót, leszállt a tiszántúli síkságra, sorra megverte az öreg király pártjára szegődött kúnokat és Ákos Ernyei ozorai bán hadait, magát Ernyét is foglyul ejtve. István serege folyton gyarapodva új csatlakozókkal 1265 márciusának elején Pest alatt járt. Apja már az idegen vőkhöz, Otokárhoz és krakkói Boleszlávhoz, fordult segítségért, mikor a döntő összecsapás Isaszegnél megtörtént. A királyi sereget Béla macsói herceg és Henrik nádor – a Kőszegiek hatalmának erőskezű megalapítója, szertelen és szenvedélyes ember – vezették. István maga állt serege élére. Magyar és magyar állt szemben, de a küzdő felek épp úgy ölték, gyilkolták egymást, mint az ellenségek. Sok sebesült és fogoly volt mindkét részen, de végül is István mellé szegődött a szerencse. Az apa serege szétfutott s a foglyok között a macsói herceg, a nádor és fiai is István kezébe kerültek. Az isaszegi csatával István elérte célját. Tartománya újra az övé volt, többet pedig nem is akart. A főpapok – Türje-nembeli Fülöp esztergomi és Smaragd kalocsai érsek – közbelépésére szívesen elfogadta apja békejobbját. A békét a régi feltételek alapján kötötték meg s ez idő óta megszűnt az ellenségeskedés apa és fiú között. Még Anna hercegnővel és Béla macsói herceggel is kibékült István, ki megbántott, haragvó szüleit Margit testvére hajlékában, a nyúlszigeti kolostorban látta viszont. IV. Béla és Mária, ki nagyon haragudott Istvánra, ünnepélyes külsőségek közt fogadták a nagy győzelem után magát mérséklő, megtért fiút. A békét újra megkötötték s az összes családtagokat belefoglalva, esküvel is megerősítették.

*

A testvérharc elmultán mindenki örvendezett, csak a kúnok elégedetlenkedtek. Nekik nem tetszett a békés állapot, mert útját vágta a szabad zsákmányolásnak, portyázásnak. Egy csoportjuk a Tisza vidékén felkerekedett s az Alduna felé indult, hogy az országot elhagyva más földön keressen boldogulást. István azonnal utánuk sietett seregével és akit ért, lekaszabolt, a többit átkergette az országhatáron. A béketárgyalás idején annak is híre jött, hogy a tatárok a megelőző évi egyezség ellenére megmozdultak és Magyarország felé jönnek, de ez a hír nem bizonyult valónak. IV. Kelemen pápa (1265–1268) már a keresztes hadat is kihirdette ellenük, mikor kiderült, hogy a tatárok Konstantin bolgár cár hívására jöttek a Duna torkolatához s magyar földet nem érintve keltek át Bolgáriába, majd Trákiába, a görög császár tartományába. Bolgáriában ugyanez időben Szventiszló Jakab kibékült Konstantin cárral s kihasználva a Magyarországon dúló belső zavarokat, függetlenül kezdett uralkodni. István király azonban 1266-ban Loránt nádorral a menekülő kúnok nyomában átkelt a Dunán s miután más csapatai a szörényi végekre tört bolgárokat kiverték, bevette Bodony várát, a mai Viddint, a bolgár sereget öt ütközetben megverte, Szófiáig és Tirnovóig hatolt és Szventiszlót hódolatra kényszerítette. Béla macsói hercegnek két évvel később a szerbekkel akadt dolga. I. Uros szerb király a magyar hűbéruraságról mitsem akart tudni s az országával szomszédos magyar tartományokat kezdte betöréseivel nyugtalanítani. Béla herceg a segítségére küldött királyi sereggel ellene ment s rövid harc után hadát leverte, őt magát foglyul ejtette. A fogságból nemsokára elbocsátott szerb király fiának, Dragutin Istvánnak a hűbéri viszony megerősítése végett nőül adták István király legidősebb lányát, a tizenhároméves Katalint. A második lánynak már előkelőbb férj jutott.

A pápa hívására Itáliába jött Károly anjoui és provencei gróf, IX. Szent Lajos francia király testvéröccse, 1268 augusztusában a tagliacozzói csatában végét vetette az itáliai német uralomnak s az utolsó Hohenstaufot kivégeztetve, megalapította a sziciliai és nápolyi királyságot. Károly pápai hűbéres volt, de az olasz föld leghatalmasabb fejedelme, ki mindjárt trónralépte után szőni kezdte nagy koncepciójú világuralmi terveit. Bizánc utolsó latin császára, II. Balduin trónvesztése után őt nevezte kis utódának, elveszett birodalma és jogai örökösének s Károly komolyan foglalkozott a régi római császárság helyreállításának tervével. A német-római császárság olaszországi örökének birtokában Itália és Bizánc egyesítésére, nagy birodalom alapítására törekedett. Mint egykor Mánuel császár, ő is Magyarországon keresztül kereste a másik fővárosba vezető utat. Első feleségének halála után már 1269-ben elküldte követeit Béla udvarába, hogy Margit hercegnőt nőül kérje. Az aszkéta királylány azonban most is ragaszkodott fogadalmához s így a házasság füstbe ment. Helyette István ifjabb király gyermekeit jegyezték el Károly gyermekeivel. Sánta Károly salernói herceg Mária hercegnőt, a kis László herceg pedig Anjou Izabellát, vagy mint idehaza később nevezték: Erzsébetet jegyezte el. A házasságot Németország ellen irányuló szövetség kísérte, ami Istvánnak a stájer tapasztalatok után nagyon inyére volt.

Ez a szövetségkötés Magyarország történetének korszakos jelentőségű eseménye. Ezen alapult a magyar nagyhatalmat teljesen kiépítő Anjou-ház magyarországi uralma. A kortársak és szerződő felek ezt még csak nem is sejthették, de ők is tudták, hogy ez az új összeköttetés a magyar királyi ház tekintélyének emelkedését jelenti. IV. Béla élete alkonyán, mikor a sok csapás után épp 1269 nyarán kedves Béla fiát is eltemette, megérte, hogy „a királyi méltóságot lealacsonyító” sok szláv és kún házasság után, két unokája – mint egykor III. Béla és II. Endre – újra francia családból házasodott s Európa legrégibb és legelőkelőbb dinasztiájával lépett rokoni összeköttetésbe, a harmadik pedig a bomladozó Németbirodalom lehatalmasabb fejedelmének, Otokárnak, volt a felesége. De nemcsak Béla, hanem az új rokonok is örültek a hatalmas magyar királlyal kötött rokonságnak. Károly sziciliai király maga írta követének adott megbízó levelében, hogy „a világ minden fejedelme közt, kikkel szabadon léphetnénk családi összeköttetésbe, a legkiválóbb, legnemesebb, leghatalmasabb, leghívőbb és legvitézebb István úr, Magyarország királya, Erdély és Szlavónia hercege, a kúnok ura, a szent és nagy királyok nemzetségéből való hatalmas harcos fejedelem.” II. Otokár is ápolta a barátságot, rokoni jóviszonyt szép felesége nagyapjával s Bélát sem bántották már a cseh király hatalmi törekvéseit. Örömmel hallotta, hogy Ausztriában, Styriában a hatalmaskodó urakat, rablólovagokat éppoly erővel, szigorúsággal bünteti és tartja féken, mint egykor ő a király javait kizsákmányoló, tekintélyét csorbító, méltóságot lealázó magyar főurakat s halála előtt nagybetegen Otokár védelmébe, szeretetébe, szükség esetén vendégszeretetébe ajánlotta feleségét, Anna leányát és leghívebb tanácsosait, akiket féltett trónralépő fia bosszújától, mert Istvánban minden látszólagos jóviszony és békülés ellenére sem tudott igazán bízni. Éppúgy nem tudta elfeledni az ő lázadását, mint régebben II. Endre tanácsosainak vele szemben elkövetett sértéseit.

IV. Béla király magas kort ért, magasabbat, mint Szent István kivételével összes elődei, de hosszú élete a szomorú emberi sorsok egyike, uralkodásának ideje középkori történetünk legszomorúbb korszaka volt. A tatárok borzasztó pusztítása, az osztrák és cseh háborúk, a rablók, fosztogatók és a belső háborúk feldúlták az ország békéjét, megtizedelték, sokhelyt egészen kiirtották lakosságát, megbénítottak minden katonai akciót. Béla hadi sikerek tekintetében családja leggyengébb tagjaival sem vehette fel a versenyt. Hadviselése a kudarcok sorozata. A tatár nagyhatalom túlerejétől szenvedett veresége után még az osztrákok, oroszok, csehek is meg tudtak birkózni legyengült seregével. Birodalmát mégis meg tudta védeni, sőt még növelte is. A régi tartományokat megtartotta vagy visszaszerezte, újjászervezte és újakkal gyarapította. A tengerparton és Horvátországban megerősítette a magyar kormányzat pozicióját. Boszniát, Hulmot, Macsót s az egész szávántúli határvidéket szorosabb viszonyba hozta országával, Szörényt és Kúnországot újjászervezte, Halicsot, Szerbiát az addiginál erősebb kötelékkel kapcsolta magához, Bolgária északi részét és egyidőre Stájerországot is hűbéres tartományává tette. Bent az országban a nagy pusztulás után rendet teremtett, várakat és városokat épített, új vármegyéket szervezett, telepített, reorganizálta a királyság pénzügyeit, hadseregét és közigazgatását, új fejlődés alapjait vetett meg. Anjou Károly követe 1269-ben azt jelentette urának, hogy „a magyar királyi háznak hihetetlenül nagy a birodalma, Észak és Kelet legtöbb tartománya urasága alá tartozik atyafiságos vagy hűbéres kötelék által, ki sem mondható, mennyi a fegyverese s ha ez a dicső király fegyverbe szólítja seregét, északon és keleten senki mozdulni se mer.” Sikerének titka páratlan energiájában és kötelességtudásában, mély vallásos érzésben gyökerező igazságszeretetében, Kálmánra és III. Bélára emlékeztető diplomáciai tehetségében, hatalmas szervező erejében, reálpolitikai érzékében és jó emberismeretében rejlett. Mindenüvé a legalkalmasabb embert állította s maga járt elől jó példával munkában éppúgy, mint a nélkülözésben, önmegtagadásban. Ennek köszönhette, hogy országát és nemzetét a teljes romlás széléről visszarántva, királyi hatalmát és tekintélyét a régi színvonalra tudta emelni s halála után – mikor egyik-másik osztrák író pokolra kívánta a vérszopót – elmondhatták róla, hogy „míg uralma tartott, lappangott a ravaszság, szilárd volt a béke, a tisztesség uralkodott.” Ha királysága, nemzete érdekei követelték, elvi meggyőződését is fel tudta áldozni. Így tett, mikor gyermekeit mesalliance-nak vélt házasságokra biztatta s mikor a főurak hatalmát birtokadományokkal, várak építtetésével gyarapította. Utolsó nagy képviselője, erőskezű regenerátora volt Szent István, Kálmán és III. Béla korlátlan hatalmú patrimoniális királyságának, a régi Magyarországnak, de egyúttal alapvetője és építőmestere az újnak, mely az átalakulás kaotikus zavarain keresztül félszázaddal az ő sirbaszállta után volt eljövendő. Különös játéka a sorsnak, hogy ez a nagyszerű magyar tehetség, ez a hatalmas uralkodói egyéniség elődeihez mérten hosszú életének egy szakaszában sem tudta egész népe osztatlan szeretetét megszerezni, nem tudott igazi népszerűségre szert tenni. Tisztelték és féltek, de szeretni nem tudták. Ridegségig puritán egyénisége, a korlátlan hatalom elvén alapuló kormányrendszere s a királyi méltóságot és tekintélyt kidomborító külsőségek a szivet nem vonzották, csak az értelmet. Hívei, munkatársai gondolkodás nélkül követték, védelmezték és támogatták, mert csodálták és megbíztak benne, de a szivek megnyeréséhez fia jobban értett s mikor kettejük közt törésre került a dolog, legbizalmasabb emberei közül is nem egy – köztük Rátót Lóránt és Miskolcz Panyit is – a fiú mellé szegődött, kinek kiváló katonai tehetségét Béla nem eléggé gyümölcsöztette. Pedig Béla vágyott a szeretetre s mint többi gyerekeit, nagyon szerette elsőszülött fiát is, kinek születésére oly soká kellett várnia. Mikor húszévi házasság és hat leánygyermek után 1240-ben végre megérkezett a várva-várt fiú, egész falut adott a hírthozó Konrádnak s húsz évvel később a morvamezei csata után is nagy birtokkal jutalmazta a Máriássy-család ősét, Batizt, mikor István szerencsés meneküléséről biztos hírt hozott. Ha István fellépése és mások áskálódásai el is fordították fiától s hatalmi törekvéseit és népszerűségét öreg napjaiban idegen befolyásra féltékenyen és gyanakodva nézte is, szeretete nem mult el s életének legfájóbb mozzanata a szeretett fiúval támadt összeütközése volt. Felesége vígasztalást talált a kisebbik fiúban, ő maga is a „jó fiú” ragaszkodásában. Mikor pedig ez 1269 nyarán váratlanul meghalt, legkisebb leányának, a róla Margitszigetnek nevezett Nyúl-sziget zárdájában lakó Boldog Margitnak, környezetében keresett vígasztalást és gyógyulást megsebzett szívének. 1270 május havának 3. napján a margitszigeti királyi kastélyban érte el a halál Magyarország újjáépítőjét. Nemsokára követte a sírba felesége, Mária királyné, ki ötven éven át volt szerető, hűséges élettársa s az utolsó évtizedben egyúttal kormánytársa is. Végignézte fia és a gyűlölt kún asszony koronázását, de azután elment öreg férje és másik kedvesebb fia után. „A második honalapítót” országa fővárosába, Esztergomba vitték és feleségével együtt a minoriták templomába Béla herceg mellé temették. Az érsek a székesegyház számára követelte, de Szent Ferenc fiai a királyi utolsó akaratára hivatkozva, maguknak szerezték meg a királyi tetemet. A kolduló barátok sírboltja és a várba költözött főváros erős falai, virágzó élete együtt jelképezték Béla életét, a tatárvészben koldusbotra jutott ország felépítésének hosszú, küzdelmes útját.


III. Béla 1. f. Chatillon Anna, 2. f. Capet Margit; Margit (lásd 27. l.); Imre f. arragón Konstancia; III. László; II. Endre 1. f. Meráni Gertrud, 2. f. Courtenay Jolán, 3. f. Este Beatrix; Konstancia (lásd 7. l.); (1. nőtől:) Szt. Erzsébet f. Lajos thüringiai őrgróf; IV. Béla f. Laszkárisz Mária; Kálmán f. krakkói Salome; Endre f. szmolenszki Mária; Mária f. II. Asen János bolgár cár; (2. nőtől:) Jolán f. Jakab arragón király; (3. nőtől:) István f. Morosini Tomasina; III. Endre; Anna f. csernigovi Ratiszláv bolgár cár, Bosznia és Macsó hercege; Katalin; Margit f. Saint-Omer Vilmos; Szt Kinga f. krakói Szemérmes Boleszláv; Erzsébet f. Henrik bajor herceg; Konstancia f. Leó halicsi király; V. István f. Kún Erzsébet; Jolán f. gnezeni Boleszláv; Béla Szlavónia hercege; Szt Margit; Mihály boszniai és macsói herceg; Béla boszniai és macsói herceg; Kunigunda f. II. Otokár cseh király; Erzsébet; Katalin f. Dragutin István szerb király; Mária f. Anjou Sánta Károly; IV. László f. Anjou Izabella; Endre; Anna f. Mihály görög császár.

*

Az új királyt, V. Istvánt (1270–1272) két héttel apja halála után koronázta Fülöp esztergomi érsek „Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics, Ladomér, Kúnország és Bolgária királyává.” Trónraléptét, mint egykor apjáét, nem mindenki fogadta örömmel. Béla hívei tartottak bosszújától. Testvérnénje, Anna hercegnő, mindjárt Béla halála után futva menekült Prágába leányához s a gyász pillanatában is eszébe jutott, hogy a királyi kincstár drágaságait összepakolja, melyeket – az egykorú udvari felfogás szerint – „a magyar királyok Attila ideje óta gyüjtöttek össze.” Otokár védelme alá húzódott az erőszakos Kőszegi Henrik bán, Geregye István királynéi udvarbíró, Geregye Miklós erdélyi vajda, Aba Lőrinc étekhordómester és Hahót-nembeli Arnold fia Miklós is, csupa határszéli birtokos, kik nem menekültként, hanem mint hűtlen árulók mentek át a cseh király szolgálatába, váraikat, birtokaikat is az ő védelme és uralma alá helyezve. Feltűnő, hogy ez urak, Henrik kivételével, azok sorából kerültek ki, akik Béla uralkodásának későbbi éveiben, 1254 után jutottak befolyáshoz. Nyilván ők voltak a főintrikusok Béla udvarában. A régi tanácsosok, harcban kipróbált kemény vitézek, gondolkodás nélkül meghajoltak a koronás király előtt, kivel nemrégen még fegyverüket kellett összemérniük. Kemény fia Lőrinc nádor, Ákos Ernye országbíró – öt év előtt Henrik nádorral együtt István foglyai – és Pok Móric tárnokmester a többi főurakkal együtt elmentek a koronázásra és bemutatták hódolatukat új királyuknak.

A kormány élére István régi hívei, udvari tisztei kerültek. A horvát és szlavón báni méltóságot, Henrik örökét, a néhai István herceg fia, Gutkeled Joakim kapta meg, szép fiatalember, kit az új királyné nagyon kegyelt. Az erdélyi vajdaságra István jó híve, Csák Máté, a második e néven, az étekhordómesterségre pedig öccse, a vitéz Csák Péter került. Országbíróvá Balog-nembeli Miklós lett, míg a tárnokmesterséget Monoszló-nembeli Egyed vette át. A nádorispáni méltóságot István Mojsra bízta, II. Endre nádorának fiára, kinek felesége Árpád-házi lány volt. S maga mellett tartotta, mint tanácsadót, hű öreg barátot, a bolgár hadjárat idején melléállt Rátót Loránt volt nádort és bánt is. Béla tanácsosai sem lettek kegyvesztettekké. István nemcsak megbocsátotta, de meg is becsülte apja irányában tanusított hűségüket és becsületes magyar gondolkodásra valló viselkedésüket. Mikor anyja halála után a sokszor megbántott szülők emlékének kiengesztelésére vezekelni ment Krakóba Szent Szaniszló sírjához, Kemény fia Lőrincet vitte magával, ezt a derék vitéz harcost, ki öt éve előtt sereget vezetett ellene és fogságába került, most azonban éppoly híven szolgálta őt, mint apját. Nemsokára szörényi bánná, majd mikor Mojs a hűtlenné lett Joakim helyét foglalta el, nádorává is kinevezte. Béla macsói herceget sem büntette anyja árulásáért, meghagyta méltóságában. A többieket is udvarába fogadta s mikor a korona védelmére harcba szálltak, éppúgy jutalmazta, mint saját legrégibb híveit. István engedékenyebbnek, kegyelmesebbnek bizonyult apjánál, de a hűtleneknek ő sem tudott megbocsátani s haragja kiterjedt Otokárra is, aki az árulókat védelmébe vette.

Koronázása után mindjárt követeket küldött Prágába és visszakövetelte odavitt kincseit s mikor Otokár ezekről tudni se akart, személyes találkozóra hívta. A cseh király hosszas huza-vona után október közepén el is jött Pozsony mellé a határra. A kincsekről nem soká vitatkoztak; Otokár kijelentette, hogy ha kívánják, négyannyit ad helyettük. Ezután két évre fegyverszünetet kötettek s az időközben felmerülő és függőben levő kérdések elintézésére a két fél által választott urakból álló bíróságot küldtek ki. A cseh király mindjárt hadra is kelt Karintia ellen s Fülöp patriarkát legyőzve, birodalmához csatolta a két déli tartományt is. A hűtlen magyarok azonban nem nyugodtak s a birtokaikkal szomszédos határvidéket kegyetlenül pusztítani kezdték. István erre fegyvert ragadott s Otokárt sejtve a Kőszegi-had támadása mögött, azonnal Ausztriába tört és Bécstől keletre a Duna és Semmering közt mindent elpusztított.

A magyar hadak járása borzasztó csapás volt az osztrák tartományra, sokkal nagyobb, mint még csak huszonöt-harminc évvel azelőtt. A tatárjárás óta a magyar hadviselés nagyon átalakult, a támadás meglepőbbé, a pusztítás kegyetlenebbé lett. A seregben sok volt a kún lovas s ezek a régi pogány magyarok és a tatárok harcmodorában küzdöttek. Maga a magyar sereg is alkalmazkodott az új szokáshoz, hiszen saját kárán tanulta meg annak előnyeit megismerni. De az erkölcsök is elvadultak az örökös csatázásban. Otokár a történteket még túlozva is, világszerte hirdette, hogy „barbár had, kutya had” támadt országára és „szent helyeket megszentségtelenített, ártatlan vért ontott, kort, nemet, rangot nem tekintve.” Segítséget kért mindenfelől, Rómából, a németektől, lengyelektől a „hitszegő” István ellen, ki a fegyverszünetet megszegve, ellene támadott. A magyar árulók üzelmeit persze bölcsen elhallgatta s hogy fellépését István ellen még nyomatékosabbá tegye, a régi császárok – a két Henrik, Mánuel – példájára trónkövetelőről is gondoskodott. Felkutatta II. Endre Velencében élő fiát, Istvánt, kit Béla kitaszított a világba s most egy ősi velencei patricius család leányával, Morisini Tomasinával élt házasságban és bátyja bosszúságára Szlavónia hercegének címeztette magát. Őt és kis Endre fiát akarta Otokár sógorával szemben kijátszani. Sikerült is ily eszközökkel nagy hadat gyüjtenie s 1271 márciusában felvonult a Morvamezőre.

Mint tizenegy év előtt, most is nagy bizalommal ment harcba a csehek, osztrákok, németek és a magyar árulók serege. Ellentállás nélkül keltek át áprilisban a Morván s Pozsonyt elfoglalva, elárasztották a Felvidéket, majd a Dunán hidat verve, átkeltek a jobbpartra. Itt már várta őket István serege. Ő is felkészült a hadra, a magyar seregen kívül eljöttek a könnyűlovas kúnok, székelyek, besenyők és a hűbéres tartományok horvát, szerb, bolgár, oláh, orosz népe. Az első összeütközések Otokár javára dőltek el. Serege Mosont bevéve és lerombolva, a Rábcáig hatolt. István békét ajánlott, de cseh király vonakodott lemondani arról, amit elfoglalt. A tárgyalásnak hamar végeszakadt s Otokár most cselt vetett a magyar seregnek. Visszavonulva, biztos állásban állította fel hadát s mikor üldözésére jöttek, teljes erővel fordult a magyarok ellen. A régi magyar hadviselésre jellemző csel azonban ez egyszer nem vált be. Az üldözők a meglepetés hatása alatt visszafutottak a Rábcáig s a németek azon is áttörve, egész a Rábáig hatoltak, de a magyar derékhad döntő támadásba ment át és Mosonyig, Kapuvárig verte, csépelte az ellenséget. Otokár a fordulat láttára éjjel szép csendesen kereket oldott, átkelt Pozsonyba s ott hadát feloszlatva, Bécsbe vonult vissza. A magyarok egyik nagyobb serege – a megrémült osztrákok harmincezer emberről beszéltek – szokás szerint dúlva, pusztítva csapott be Morvaországba és Ausztriába. Az árulók nagyrésze eljött Pozsonyba Istvánhoz bocsánatért és kegyelemért. Csak Henrik és néhány társa maradt meg Otokár mellett.

A magyar király nem bizakodott el sikerében, békét akart, hogy folytathassa az országban apja példájára megkezdett konszolidáló munkáját. A kiküldött bizottságok már újra járták az országot a jogtalanul elfoglalt királyi földek visszaszerzése és a királyi népek számbavétele végett s a király igen jól tudta, hogy az elhatalmasodott főurak ellen előbb-utóbb szüksége lesz minden erejére. Kőszegi Henrik példája ragadós volt s ha az árulásban nem is sokan követték, idehaza már szívesen játszották a tartományurat, kiskirályt. Maguk a király főtisztviselői is egyenrangúaknak kezdték magukat tekinteni királyukkal s már ott élt az udvarban egy kis nótárius, Kézai Simon mester, kinek históriájában Anonymus korlátlan hatalmú honfoglaló fejedelme a többi hét vezérrel egyenrangú hadnaggyá devalválódott. Otokár mindenfelé a maga győzedelmét hirdette, de mikor a magyar követek megérkeztek és István önmérsékletét látta, mégis ráállt az egyezkedésre. A békét 1271 július 2-án Pozsonyban kötötték meg a status quo alapján. Otokár kötelezte magát, hogy mindazt visszaadja, amit IV. Béla birodalmából elfoglalt. István viszont lemondott minden igényről Styriában, Krajnában, Karintiában és lemondott a kincsről, amit nénje magával vitt. A vitás kérdések elintézését most is a két részről kiküldött döntőbíróság elé utalták s mindkét király fogadalmat tett, hogy a másik hűtelen alattvalóit – Otokár Henriket és társait, István a hozzámenekült osztrák urakat – többé be nem fogadják. A cseh király ezenfelül lemondott „lombard István” támogatásáról és szövetségéről. A békébe mindegyikük belefoglalta saját szövetségeseit és hűbéreseit, István többek között a francia királyt és nagybátyját, Anjou Károly sziciliai királyt, valamint Mihály és Andronikosz görög császárokat, mert ez utóbbi nemrégen vette nőül Annát, István negyedik lányát, továbbá István orosz, lengyel és bajor sógorait, a szerb királyt és a bolgár cárt is. A háború epilógusa Kőszegiék várainak elfoglalása s az országból való kikergetésük volt. II. Otokár kísérlete teljes kudarcot vallott, de a diadalt István király sem élvezhette sokáig. Alig egy évvel a pozsonyi béke megkötése után hirtelen meghalt.

1272 nyarán a király tízéves László fiával és nagy kísérettel Dalmáciába indult, hogy a szerb tengerparton időző apatársát, Károly sziciliai királyt felkeresse s neki leendő vejét bemutassa. Már horvát földön járt, mikor kíséretéből hirtelen eltűnt Joakim bán s vele a kis László herceg is. A merénylet Erzsébet királyné tudtával történt, aki neheztelt, mert ura nem adott neki részt a kormányzatból, nem hallgatott tanácsára, mint IV. Béla feleségére. De nem tetszett neki a francia házasság sem; tartott tőle, hogy menye éppúgy kicsinyleni fogja, mint azelőtt anyósa és sógornői. Ezért szövetkezett a nagyravágyó Joakimmal, kit már előbb rokonleánnyal, halicsi Román és Babenberg Gertrud lányával házasított össze, hogy a trónörököst kézrekerítve, reákényszerítsék akaratukat a királyra. István, mikor fia elrablásáról és ilyképen felesége hűtlenségéről is tudomást szerzett, éktelenül felháborodott. A bánt rögtön elcsapta s utódjává ott a horvát földön Mojs nádort, nádorrá apja utolsó nádorát, a hűséges Kemény fia Lőrincet nevezte ki. Csapatait Joakim üldözésére, fia visszaszerzésére küldte. Ő maga Budára sietett.

Megtorló csapatai már elérték a felségsértő bánt, már ostromolták várát, hová a trónörököst rejtette, de István nem örülhetett a hírnek. A nagy felindulás, a harag és lelkifurdalás megtörte erejét, megbetegedett. Kísérői betegen vitték a Nyulak szigetére, hol szent testvére – Margit – leélte életét. A szent helyen vígasztalást szerezve, csepelszigeti vadászkastélyába vitette magát s ott 1272 augusztusában, alig harminckétéves korában meghalt. Halála után összecsaptak a hullámok a trón felett.

Időpont Nádorispán Országbíró Tárnok-mester Horváth-szlavón bán Erdélyi vajda Lovász-mester Étekhordó-mester Pohárnok-mester Királyné tárnok-mestere Macsói bán, Macsói bán; Ozorai és Sói bán; Kucsói bán Szörényi bán
1272 VIII–XI. Kemény fia Lőrinc Sándor fia Sándor Ákos Ernye Gutkeled Joákim Geregye Miklós Gutkeled Miklós Básztély Rénold Aba Lőrinc Mojs fia Mojs Béla macsói herceg ?Albert
1272 XI–1273 III. Rátót Loránt » Gutkeled Joákim Csák Máté » Csák Ugrin » » » Rátót Loránt; Kőszegi Henrik, Pécz Gergely Gutkeled Pál
1273 III–VI. Kemény fia Lőrinc Kán László Rátót István Kőszegi Henrik » » » » » János Ákos Ernye? »
1273 VI–X. Rátót Loránt Csák Máté Gutkeled Joákim » » » » » » Monoszló Egyed »
1273 X–1274 VI. Pécz Dénes Gutkeled Miklós » » » ? » Kőszegi Miklós » » »
1274 VI–VII. » Ákos Ernye Monoszló Egyed » Csák Máté Csák Ugrin » ? » » Csák Ugrin
1274 VIII. » Gutkeled Miklós Gutkeled Joákim » Geregye Miklós ? Osli Herbord ? » »? Gutkeled Pál
1274 IX–1275 VI. Rátót Loránt Hontpázmány Tamás Monoszló Egyed Pécz Dénes Csák Máté Osli Herbord [? Kőszegi Miklós] Ják Csépán Pécz Dénes ? Csák Ugrin
1275 VI–X Kőszegi Miklós Geregye Miklós Gutkeled Joákim Kőszegi István és Gutkeled Miklós » ? Básztély Rénold Gug Péter » ?Albert ?
1275 XI–1276 VI. Csák Péter Csák Ugrin Mojs Csák Máté Hontpázmány Tamás Kán László, Csák Ugrin Osli Herbord Csák István Pok Miklós Rátót Loránt Csák Ugrin (1280-ig) Kökényes Mikod
1276 VI–1277 VII. Kőszegi Miklós ? Kőszegi Iván Gutkeled Joákim Csák Máté ? Básztély Rénold ? Geregye Miklós » Básztély Rénold
1277 VII–X. Pécz Dénes Rátót Loránt Csák Ugrin Rátót Loránt » Aba Péter Csák István ? Mojs fia Mojs » ?
1277 XI. Csák Péter Pécz Dénes » Kőszegi Miklós » » » ? » » ?
1277 XII–1278 III. Pécz Dénes [?Csák Máté] » » Pok Miklós » » ? » » ?
1278 IV–1279 XII. Csák Máté Gutkeled István » Szlavónia Gutk. Miklós, Tengermellék Subich Pál Aba Finta » » Kaplony Jákó Zsidó István » Aba Lőrinc
1279 XII–1281. Aba Finta Aba Péter Aba Lőrinc (1280. IV-ig) Kőszegi Miklós (1280 IV-ig) Tekes fia István ? Péter ? » » »
1281–1282. Kőszegi Iván János [? Aba Péter] Tétény Péter ? ? ? ? ? Erzsébet anyakirályné [? Gyula]
1282–1283. Csák Máté Aba Amadé Aba Péter Pécz Apor ?Katapán Mihály ? ? ? » ?
1284–1286. Kőszegi Miklós ? Aba Lőrinc Kőszegi Iván Borsa Loránt Borsa Kopasz Péter Borsa István Dömötör » ?
1286–1287. Aba Makján ? ? Padoszláv és István Mojs ? ? ? ? Dragutin István volt szerb király ?
1288. Aba Péter, Aba Amadé Pécz Gergely ? » » ? ? ? ? » ?
1288–1289. Dunáninnen Básztély Rénold; Dunántúl Kőszegi Miklós Aba Amadé ? Kőszegi Iván Borsa Loránt ? ? ? ? ?
1290. Mizse ? ? » » ? ? ? ? » ?

Kormányváltozások IV. László korában.