AZ ARANYBULLA KORÁNAK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI MOZGALMAI.

A magyar királyság Szent István óta szerves része a nyugati keresztény államrendszernek s a magyar fejlődés minden egyéni, nemzeti vonása mellett is szervesen összefügg a nyugateurópai fejlődéssel. Jelenségeinek egyrésze a nyugati esmemények és jelenségek ismerete nélkül meg sem érthető. A XI. században ez a kapcsolat még laza, a belső fejlődésben még jobban kidomborodnak a speciálisan nemzeti vonások, a XII. és XIII. század fordulóján azonban mind szorosabbá válik s a II. Endre korában bekövetkezett nagy társadalmi, gazdasági és politikai átalakulás „főokát” – Domanovszky (Geschichte Ungarns. München, 1923) helyes megállapítása szerint – „a nyugati országokban végbement hasonló irányú fejlődésben kell keresnünk”. Történetírásunk a multban – sajnos mellőzte az európai kapcsolatok és kölcsönhatások vizsgálatát s e mulasztás eredménye volt II. Endre korának és egyéniségének egyoldalú és téves megítélése. Az események és jelenségek elszigetelt vizsgálata vezetett a fejlődésben részes világtörténeti erők működésének félreismerésére, sőt mellőzésére és II. Endre felelősségének túlzott kiélezésére. E hibát elkerülendő, meg kellett rajzolnom a magyarországi átalakulás világtörténeti hátterét. Ez a kép némileg elüt a XIII. századról közkeletű kézikönyveinkben adott képtől, de ez az eltérés csak látszólagos. Bár a XIII–XV. század történetét rendszerint a középkor keretében szokták tárgyalni, ez a korbeosztás ma már csak formális. A „középkor” elnevezést a humanisták kezdik használni a humanizmussal felvirradt újabb kor előtti idők jelölésére, gyakrabban azonban csak a XVII. században lett használatos. Ma pusztán a történetirodalomban háromszáz éve meggyökeresedett Cellárius-féle hagyományos korfelosztáshoz való indokolatlan ragaszkodásban gyökeredzik. Lényegileg a történettudomány már évtizedek előtt szakított a merev formai korfelosztással. Az irodalom- és művészettörténet régen felismerte a XIII. és XIV. század epochális jelentőségét s e korral kezdi az irodalom és művészetek újkori történetének tárgyalását. Hasonlóképen felismerték a XIII. század korhatároló jelentőségét a gazdaság-, társadalom-, alkotmánytörténet művelői is s e kultúrtörténeti résztudományok hatása alatt ma már a politikai történet is éles megkülönböztetést tesz a XII. század végével záruló tulajdonképpeni középkor és az ekkor kezdődő „kései középkor” közt, mely utóbbi korszak a történettudomány mai álláspontja szerint szerves egységet alkot a XVI. és XVII. századdal (v. ö. pl. Lindner: Weltgeschichte előszavát és Szentpétery Imre: Az újkor kezdete. Marosvásárhely, 1901.). Ez alapon elindulva fejtettem ki 1916-ban egyetemi magántanári próbaelőadásomon a XIII. század epochális jelentőségéről vallott felfogásomat. Most, hogy ez a fejtegetésem itt e fejezetbe foglalva már kikerült a sajtó alól, jutottak kezemhez Spangenberg: Die Periodisierung der Weltgeschichte (Historische Zeitschr. 127. Bd. 1923) és Vogel: Über den Rhytmus im geschichtlichen Leben (u. o. 129. Bd. 1924) c. tanulmányai, melyekben nemcsak azonos eredményhez jutottak, hanem Spangenberg még azonos bizonyítékokat is sorakoztat fel. Noha Below ez alkalomból újra lándzsát tört a hagyományos korfelosztás mellett (Über historische Periodisierungen. 1925), egymástól függetlenül létrejött véleményeknek ez a meglepő egyezése még inkább megerősít a megszokottól eltérő új korfelosztás helyességéről vallott felfogásomban.

Imre és Endre, valamint Béla ifjabb király egyéniségéhez kormányzatuk tényei, cselekedeteik adják meg a kulcsot. A fejezetben tárgyaltakhoz egyébként szinte egyedül forrásul a kor okleveles anyaga, elsősorban a királyi oklevelek és a pápák levelei szolgáltak. Az események kronológiája és okozati összefüggése tekintetében elsőrendű tanulságokat nyujtott Szentpétery idézett kritikai jegyzéke, mely a királyi oklevelek hitelességének beható vizsgálata alapján teljes rendet teremtett a hamis oklevelek téves adataitól megzavart archontológiában. Kalauzolása mellett tudtam helyes képét kapni a gyakori kormányváltozásoknak s ezek indító okainak. Mellette Karácsonyi János: Az aranybulla keletkezése és első sora Budapest, 1899. c. tanulmánya szolgáltatott igen becses kronológiai és tárgytörténeti adatokat. Karácsonyi és Wertner nemzetségtörténeti műveinek s ez utóbbi genealógiai és archontológiai cikkeinek is igen jó hasznát vettem. II. Endre birtokreformjának tudatosságára elsőnek R. Kiss István: II. Endre birtokreformja: a perpetuitás (Debreceni Szemle, 1927) c. tanulmányában mutatott rá, majd Holub József eddig kiadatlan akadémiai előadásában foglalkozott a kérdéssel. R. Kiss azonban téved, mikor Endre reformját a keresztes hadjárat után előállt pénzügyi válsággal hozza kapcsolatba. Az örökbirtokok adományozása 1205-ben megkezdődött s a Kissnél idézett 1217. (nem 1218!) évi oklevelet Endre a hadjárat előtt s már a kibékülés után állította ki János érsek számára, ki ellenzéki magatartása miatt 1210-ben lett kegyvesztett. A „novae institutiones” sem fordítható „új intézményeknek”, hanem a kor szóhasználata értelmében „új intézkedéseknek”. János érsek kegyvesztése és újrafelemeltetése egyébként Bánk bánék bukásával és visszatérésével is összefügg, mert politikailag ehhez a párthoz tartozott. A királyi servienseknek a nemesektől különböző jogállását s az aranybulla rájuk vonatkozó intézkedéseinek helyesebb értelmét először Erdélyi László ismerte fel, de következtetéseiben – a serviensek szolgaeredetét vitatva – kelleténél messzebb ment. Elméletének legsikerültebb összefoglalását Az aranybulla társadalma (Fejérpataky-Emlékkönyv) című tanulmányában adta. A servienskérdés teljes tisztázásához Szekfű tanulmánya (Serviensek és familiarisok, 1912) mellett Tagányi polemikus cikkei (Tört. Szemle, 1916), Domanovszky megjegyzései (id. m. ) és Váczi id. doktori értekezése vittek közelebb. Az eddigiektől némileg eltérő felfogásomhoz az Aranybulla és más egykorú oklevelek adtak impulzust. Az Aranybulla alkotmányjogi rendelkezéseinek értékelése és az arragón hatás megállapítása tekintetében Ferdinándy kitűnő munkái: Az Aranybulla, 1899 és A rendi elemek a magyar alkotmányban, 1907, Ladányi: Modern alkotmányos intézmények a középkori államokban, 1873, nyujtottak jó tájékozást. V. ö. még Kern: Gottesgnadentum und Widerstandsrecht, 1914. Az angol Magna Charta és Aranybulla forrásszerű összefüggését vitató feltevés a források világa mellett összeomlik. A két szabadságlevél eszmei rokonságának minden túlzása mellett is legjobb bizonyítását lásd Hantos Elemér: The Magna Charta of the English and of the Hungarian Constitution. London, 1904. A pénzügyi reformokra és Apod fia Dénes szerepére v. ö. Hóman: Magyar pénztörténet, 1916, és A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában, 1921, Domanovszky: A harmincadvám eredete, 1916; Dodu: Histoire des institutions monarchiques dans le royaume latin de Jérusalem, 1099–1291. Paris, 1894; Wertner: Ompud nádor és utódai. (Turul, 1895.) A királyi só kezelése, a főpapság e téren vitt szerepe és a beregi-egyezmény sóügyi szakaszainak helyes értelmezése tekintetében v. ö. Paulinyi: A sóregale kialakulása Magyarországon. (Századok, 1924.) A kor társadalmi mozgalmaira elszórt okleveleken kívül főleg a Váradi Regestrum (Karácsonyi–Borovszky: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróbalajstrom, 1903) és a Pannonhalmi Rendtörténetben közölt oklevélsorozat ad felvilágosítást. Értelmezésüket nagyon megkönnyítik Erdélyi tanulmányai (a Rendtörténetben és Egyházi földesúr és szolgái, 1907), továbbá Villányi: Győr megye és város műveltségtörténete, 1881. A serviensek szervezkedése és a vármegyék autonómiai kialakulása tekintetében Tagányi Károlynak az I. kötet X. fejezetéhez idézett úttörő tanulmányai adják meg a biztos alapot. V. ö. még Török Pál: A nemesi vármegye megalakulása, 1907; Holub József: Zala megye története a középkorban. I. 1929. az 1213. évi összeesküvésről Huber: Die Ermordung der Königin Gertrud von Ungarn (Archiv f. ÖLJ. LXV. 1884); Bánk bán személyes sérelmére azonban vele és Paulerrel szemben v. ö. Marczali (Magyarország története, II. 1896, 379–380. I.) helyes megjegyzéseit. Az 1209. évi lázadásra több, látszólag össze nem függő forrásadat egyeztetése derített némi világot. Az 1231–1234. év eseményei IX. Gergely pápa levelezéséből (Theiner: Vet. Monumenta, I.) hiány nélkül rekonstruálhatók. Az 1235. évi összeesküvésre és Endre tanácsosainak bűnhődésére, valamint IV. Béla első kormányzati tényeire az oklevelek mellett Rogerius és Tamás spalatói főesperes a főforrásunk. Apod fia Dénes spanyolországi ivadékairól lásd Wertner id. ért., de Rogerius hitelt érdemlő értesítése alapján a kivándorlót nem Dénesben, hanem hasonlónevű fiában kell látnunk. A szövegben adott idézetek egykorú oklevelekből és Rogerius művéből valók.