AZ ÚJ NAGYBIRTOK KIFEJLŐDÉSE ÉS NEMZETI SZEREPE.

A NAGYBIRTOK ÚJ FEJLŐDÉSI KORSZAKÁNAK ELŐZMÉNYE A POLGÁRHÁBORÚ; A HATÁRVÉDELEM SZEREPE. A NAGYBIRTOKNAK ELLENSÚLYA NINCS TÖBBÉ, KIRÁLY ÉS POLGÁRSÁG SÚLYTALAN. A KISNEMESSÉG AZ ORSZÁGGYŰLÉSEN, A NAGYBIRTOK SZOLGÁLATÁBAN. AZ ÚJ FEUDÁLIS LÁNCOLAT A DOMINUS ALATT; A SERVITOROK RENDI KÜLÖNBSÉGEI. ROKONOK, VÁRNAGYOK. AZ ÚJ SERVITORI ERKÖLCS: TINÓDI. A FEJLŐDÉST A NÉMET LANDESHOHEIT FELÉ A TÖRÖK HÓDÍTÁS AKASZTJA MEG. A NAGYBIRTOK SZÖVETSÉGEI; KÖRMÖCBÁNYAI KONFÖDERÁCIÓ. – AZ ÚJ ARISZTOKRATA CSALÁDOK, FELEMELKEDÉSÜK MÓDJAI. AZ EGYHÁZI VAGYON SZEREPE: ERDŐDY-, CHORON-VAGYON. HÁZASSÁG SZEREPE: PEKRY LAJOS. HUSZÁRTISZTI PÁLYÁK. SERÉDY GÁSPÁR PÁLYÁJA. NÁDASDY TAMÁSÉ, HÁZASSÁGA, ERDÉLYI ÉS HORVÁT-SZLAVON HATALMI ÁLLÁSA. THURZÓ ELEK. ZRINYI MIKLÓS PÁLYÁJA; BIRTOKSZERZÉSEI, PÁTHOSZA, MAGYARSÁGA. HORVÁT URAK ÉSZAKRA HÚZÓDÁSA. PERÉNYI PÉTER, AZ UTOLSÓ ILLOYÁLIS NAGYÚR. VITÉZSÉG ÉS BIRTOKVÁGY. – AZ ÚJ FŐNEMESSÉG KÖZJOGI ÁLLÁSA; HATALMA NEM PÉNZBEN, HANEM BIRTOKBAN. FÖLDSZERZÉS LEHETŐSÉGEI: VÉTEL ÉS ZÁLOG, AMIHEZ PÉNZ KELL. A JOBBÁGYOK PÉNZBELI SZOLGÁLTATÁSAI, A NAGYBIRTOK MEZŐGAZDASÁGI ÜZEMÉNEK EMELÉSE; HADSEREGSZÁLLÍTÁSBÓL SZÁRMAZÓ JÖVEDELMEK; A NAGYBIRTOK GABONÁT ÉS BORT SZÁLLÍT, SAJÁT TERMÉSÉT ÉS VETT TERMÉST. A HADSEREGSZÁLLÍTÁSTÓL A ZÁLOGBIRTOKIG ÉS DONATIÓIG. LIECHTENSTEIN ÉS PÁLFFY SZÁLLÍTÁSAI. A KIRÁLYI BIRTOK FELÁLDOZÁSA, EGÉSZEN A NAGYBIRTOKOSOK KEZÉRE JUT. A NAGYBIRTOK FELHASZNÁLÁSA A TÖRÖK ELLENI VÉDELEMRE. MINDEN NAGYBIRTOK URA KATONA IS. A BIRTOK JÖVEDELME EMELKEDIK. A NAGYBIRTOKOS KIADÁSAI. ÉLETMÓDJA, VÁRBAN, VÉDELEMRE BERENDEZVE. EGYETLEN KIADÁS A VÉDELEM MELLETT A RUHA, ÉKSZERLUXUS. ENNEK ALAPJAI, A RENAISSANCE-BAROKK KORSZAKBAN EURÓPAI JELENSÉG. NÉMET ÉS KELETI HATÁS AZ OLASZ HELYETT A NAGYÚRI ÉLETFORMÁKBAN, MAGYAR NEMZETI ALAPOKON. – A NAGYBIRTOK IGAZI KIADÁSA A KATONASÁGRA MEGY. A BANDÉRIUMOK ALKONYA, ÁLLANDÓ ZSOLDOS KATONASÁG, ERRE A NAGYBIRTOK PÉNZBELI SZOLGÁLTATÁSAI. A CONTINUUS MILES. A NAGYBIRTOKOS SZEMÉLYES SZEREPE, Ő A VÉGVÁRI ÉLET KIFEJLESZTŐJE ÉS VEZÉRE. KAPITÁNYOK ÉS KATONÁK A NAGYBIRTOKOSNAK ALÁRENDELVE, FEGYELEM ÉS ÖSSZETARTOZANDÓSÁG. UGYANAZON NEMZETI ÉRZÉSEK; A VÉGVÁRI ÉLETBEN A TÁRSADALMI KÜLÖNBSÉGEK ELHALVÁNYULÁSA. A VÉGVÁRI ÉLET MINT MAGASABB KULTÚRA, KEDVEZŐTLEN VISZONYOK KÖZT IS A MAGYARSÁG ÉLNIAKARÁSÁBÓL KIFEJLESZTVE.

A NAGYBIRTOK, attól kezdve, hogy Szent István megalakította, mindenkor jelentős tényezője volt a politikai életnek. De minő különbség van e koraközépkori és az itt megvizsgálandó XVI. századi nagybirtok között! Szent István államában, a magyar királyság két első századában az egyházak, néhány idegen lovag és utódaik, s a nemzetségekből kivált nagyurak mind együttvéve is elszigetelt kisebbséget alkotnak az országban érvényesülő többi politikai tényezővel szemben: a nemzetiségi birtokokon a szabad magyarok fegyveres osztálya, a királyi várbirtokokon a királyi népek jól kiépített katonai és gazdasági szervezetükkel könnyen ellensúlyozhatják őket; király és nemes magyarok egyként korlátjai az új magán nagybirtok érvényesülésének. De azóta a nagybirtok évszázadoknak hatalmas fejlődésén ment át: voltak korszakok, mikor a királyi hatalom is kapitulált előtte és a szabad magyarok utódai, a köznemesek, uszályául szegődtek. A nagybirtok érvényesülésének e korábbi fázisai azonban csak pillanatnyi helyzetek kihasználásán alapultak, s e helyzetek megváltozásával a nagybirtok e hatalmi áradataira is bekövetkeztek az apály korszakai. A Zsigmond, majd Hunyadi János kormányzósága alatt kifejlődő túlhatalmas nagybirtokokat – a Hunyadi, Garai, Ujlaki birtokkomplexumok kora ez – eléri a reakció Mátyás alatt, ki e szörnyetegbirtokok hatalmát új, neki lekötelezett nagybirtokok ajándékozásával paralizálja, erős királyi hadsereget állít fel, királyi kincstárát nagy adókkal függetleníti és így a nagybirtok hatalmát illuzóriussá teszi. Hunyadi Mátyás halálával megint nekilendül a nagybirtok, az ő tőle felemelt új nagybirtokosok közös érdek alapján kiegyeznek a régiekkel, széttörik a királyi hadsereget, s örök időkre elveszik annak anyagi alapjait, a királyi rendes adót. Most már a Mátyástól felemelt családoké a nagybirtok, a régiek lassanként kihalnak, a királyság nem tud nekik többé ellenállni, kénytelen tehát szövetkezni velük és így megosztani őket. A Jagellók alatt az erők ez új megosztásban a nagybirtok egyik csoportjával a királyi hatalom, a másikkal a köznemesség szövetkezik, s így, bár folytonos krízisek árán, a nagybirtok kizárólagos érvényesülése mégis csak paralizáltatik. Még mindig nincs meg az a belső és külső politikai konstelláció, mely szinte intézményszerűleg a nagybirtok kezébe tenné le az államhatalmat. Ez a helyzet csak 1526 után állott elő.

Az egész XVI. századi fejlődés megértésére figyelembe kell vennünk, hogy 1526 óta eltűnt a békés fejlődés lehetősége az országban. Előbb a polgárháború, azután a folytonos törökelleni védekezés szüksége az, ami minden egyéb, nemzeti, békebeli kulturális feladatot háttérbe szorít, magába olvaszt. A nemzetnek védelemre van szüksége, s ezt a védelmet az akkori társadalmi viszonyok közt más nem nyujthatja neki, mint a nagybirtok; ez adja meg a nagybirtok túlnyomó befolyásának reális alapját, s egyúttal morális igazolását is. Amíg I. Ferdinándnak nem sikerül kifejlesztenie az új várrendszer királyi védelmét, aminek kezdetei, mint láttuk, az 1540-es évek végére nyúlnak vissza, addig kizárólag a nagybirtok szolgáltat védelmet a többi néposztálynak, a királyi várvonal kifejlesztése óta pedig ezen a feladaton megosztozik a nagybirtok és a király.

Ha ezt a tényt tekintetbe vesszük, akkor nem fogjuk a XVI. századi Magyarországot rablók tanyájának tekinteni, nem fogjuk a Nádasdyakat és Zrinyieket a korszak frank vagy sváb rablólovagjaival összetéveszteni, akik álruhában, bekormozott arccal mentek le a várukból és állottak lesbe, augsburgi, nürnbergi vásárokra menő kereskedők útjába. Az itthoni és külföldi úri hatalmaskodások nem ugyanazon szociális-gazdasági szervezet következményei voltak. Nem, Magyarországon ekkor már, éppen a háború permanenciája miatt, olyan irányt vett a szociális és gazdasági fejlődés, mely eltérve a nyugatitól, a nagybirtoknak sokkalta nagyobb hatáskört biztosított, semmint volt neki a nyugati országokban. Nyugaton a fegyverekkel és várakkal rendelkező birtokosnak politikai érvényesülése végóráit éli, hatalmát átveszik a territorális fejedelmek vagy a szuverén királyság, ezek veszik védszárnyaik alá az alsóbb társadalmi osztályokat. Hutten és Sickingen nagy tervei légbúborékként szétfoszlanak, a lovagság korszaka letűnt Nyugaton, amikor nálunk éppen kifejlődik. Mikor Nyugaton a nagybirtokos-lovagnak nincs többé semmi életfeladata, nálunk akkor veszi át a védelem nemzeti és állami funkcióját, amelyeknek betöltése nem volt feladata semmi egyéb nyugati nagybirtoknak sem. Az államot helyettesítő nagybirtokot a védelem szükséglete termelte ki, ez az új nagybirtoknak szociális és morális értelme.

Az új nagybirtoknak a háborús korszakban nincs többé, nem is lehet ellensúlya, ez a tény indítja meg az új képződmény kifejlődését. A királyok maguk ápolják növését, hisz hatalmuk csak addig terjed, ameddig a hozzájuk tartozó nagybirtokosok fegyverei elérnek; a nagybirtokos kardja a király kardja az ellenkirállyal szemben. Ebben a harcias világban a városoknak nincs szavuk; kereskedelmük megbénul, éppen a polgárháborúk döntő évtizedeiben, kapúikat mindegyre zárva kénytelenek tartani, s még így is gyakran egyes urak kezére kerülnek, mert maguk nem katonáskodnak, zsoldosokat pedig még a legnagyobb, leggazdagabb városok is, mint Lőcse, Selmecbánya, feltűnően csekély számban, 10–15–20-at, tartanak. Ebben a tekintetben messze elmaradnak a német birodalmi városoktól, amelyek mindenkor tekintélyes haderő és fegyveranyaggal rendelkeznek, s ehhez képest Nürnberg, Augsburg, Ulm, de még a kisebbek kis, számottevő tényezői a német bel- és külpolitikának, keresett szövetségesei nagyhatalmú fejedelmeknek. Nálunk Ferdinánd uralmának második, rendezett felében háborús célra is csak 552 embert állítanak ki a városok, ebből Kassa, Lőcse és Pozsony a legtöbbet, egyenként 75 zsoldost, amikor pedig néhány nagybirtokoscsalád 10.000-en felül állít ki katonát. Ha még hozzávesszük, hogy ezt a csekélyszámú katonaságot sem a polgárok közül vették, a polgárok maguk csak ellenséges támadások esetén álltak ki a bástyára, a rendes, állandó zsoldosokat a magyar hajdúknak – az erdélyi szász városok pedig a székelyeknek zsoldra áhitozó tömegéből fogadták fel, akkor megérthetjük, hogy e semmit sem kockáztató városoknak nem is lehetett sem tekintélyük, sem tényleges hatalmuk, a folyton fegyverben álló magyar urak között. A katonai szolgálatnak ez az elhanyagolása kétségtelenül egyik oka városaink hanyatlásának, melyek csak most kezdenek kis, vidéki városokká, kisgazdák és nyárspolgárok tömeglakásává alakulni.

A természetes ellensúlyaitól: erős központik hatalomtól és gazdag fegyverképes polgárságtól megszabadult úri, birtokos osztály most minden irányban gyors mozgással terjeszkedik. Más korokban, más országokban is megfigyelhető jelenség ez: a XIX. század liberális polgársága, a XX. század szociálista szakszervezetei, ha kedvező viszonyok közé jutva a többi néposztályok ellenállását megtörhették, habozás nélkül képükre formálták az államhatalmat. Nálunk a nagybirtokra ebből a szempontból kedvező helyzet az egész XVI. században változatlanul megmaradt s később is, csak kis mértékben változott meg, amikor a XVII. század elején a köznemesség mint rend, mint államalkotó tényező megszilárdulni kezdett. A kisnemesek ekkor még, a polgárháborúk idején nem elég erősek, hogy a nagybirtok fejlődésének korlátokat szabjanak. Hisz a Jagellók korában is a kisnemességnek csak a legnagyobb birtokossal, Zápolyai Jánossal és annak fél országot kitevő atyafiságával kötött szövetsége adta meg a hatalom némi látszatát. 1526 után, mikor nem az országgyűlések szónoklatai, hanem a fegyver dönt, a kisnemesség csak a könyörgés, legfeljebb a panasz hangját meri hallatni a nagyurak ellenében. A nagybirtokosok jellemképét, amint a köztudatban elterjedt, ezek a köznemesi panaszok határozták meg, ezek rajzolták le őket javíthatlan elnyomóknak, gonosz rablóknak és semmi egyébnek. Míg a század végén az országgyűlések az idegen zsoldos katonaságra panaszkodnak, addig Ferdinánd első évtizedeiben folyton az országbeli, bennszülött hatalmasok bűnjegyzékeit olvashatjuk az országgyűlések irataiban. Ezeket a jegyzékeket a kisnemesek, vármegyei követek állították össze, akik maguk nem tudnak védekezni a nagyurak ellen, s ezért vagy a királyi törvényszékek védelméhez folyamodnak, vagy pedig egyenesen arra kérik a királyt, hogy saját csapataival tartson rendet, fenyítse meg a nagyurakat. A nemesi panaszok a hatalmaskodás különböző nemei, a nyilt erőszakoskodás: aperta violentia, rablás, fosztogatás, tolvajlás, szegények elnyomása, tizedek, nemesi, jobbágyi vagyon lefoglalása ellen fordulnak, s ezek büntetése érdekében még a nemesi jogokat is felfüggesztik, melyeket nem régen írt össze a köznemesség nagy embere, Verbőczi. De tényleges erő nélkül igen nehéz eredményt elérniök, hisz a királyi csapatok vezetőinek jóakaratában és pártatlanságában nem bízhatnak, mert ezek is nagybirtokosok, akik a maguk fajtáját pártolják, és ha a köznemesség országos törvény által a saját testületeit, a vármegyéket ruházza fel az executió jogával, a hatalmaskodások megtorlásával, ezzel sem éri el a célját, mert egyrészt a vármegye legfőbb nemesi hivatalnoka, az alispán, akkor még a főispán szolgája, tőle kinevezve és neki alárendelve, másrészt a vármegyének sincs elegendő karhatalma. Így lesz a törvény rendelkezése, hogy a tettenért hatalmaskodók: rablók és fosztogatók a megyei kapitány vagy főispán kezéből halálbüntetést szenvedjenek, erőtlen fenyegetéssé, úgyhogy a kisnemesség inkább könyörgésre fogja a dolgot és az országgyűléseken a kölcsönös szeretetre apellálva az unio, az úr és kis ember egybefogásának szükségét hangoztatja.

Az országgyűléseken panaszkodók azonban csak egy részét tették a kisnemességnek. Más része már a nagybirtok hatalmi körében élt és ott jól érezte magát. A nagybirtok éppen a kis- és középnemesség széles rétegeinek hozzákapcsolásával nő ki egy zárt kasztnak korlátai közül és szerez magának nemeztfenntartó működésével erkölcsi létalapot. A középkor második felében fennálló régi formája a magyar feudalizmusnak, a servitori vagy familiárisi intézmény nyert itt alkalmazást. Ez a intézmény régebben is, főként a hadi szolgálatban levő néposztályok közt élt, s most mikor folytonos harc van és mindenki hadban szolgál, az egész társadalmat áthatja. Igaz, most is vannak nem hadi szolgálatot teljesítő familiárisok és servitorok: az igazságszolgáltatásban kihaló félben van ugyan, de még megtalálható az egyházi társadalomban: például a budai prépostnak egész jövedelmét a servitorai emésztik fel, ilyen servitori viszonyban van vele plébánosa is, akinek viszont magának is vannak eltartandó servitorai. A fogalom azonban egészben véve mégis mindinkább hozzákapcsolódik a hadi szolgálathoz és azzal rokon udvari, birtokkezelő, várnagyi hivatalokhoz. A várbirtokos, katonát tartó nagyurak szolgálatukba fogadják a birtokaik szomszédságában élő kis- és középnemeseket, akik ezért a nagybirtokostól ellátást és zsoldot kapnak. Ez a magánjogi viszony a középkorban hiába próbált közjogi elismerést nyerni; a birtokos és fogadott nemes szolgája közt nem jött létre a nyugatihoz hasonló feudális viszony, mely a szolgának egyenesen a királytól való közjogi függését, azaz nemesi szabadságát megszüntette volna. Ez most sem fejlődik ki; a Verbőczitől megírt una eademque nobilitas: a legkisebb nemes és a legnagyobb zászlós úr ugyanazon nemesi joga most is megmarad, de a társadalmi fejlődés tényleg messze túl megy e közjogi kategórián, mely ekkor, a reális erőviszonyok következtében, inkább csak postulatuma még a kisnemesekhez hajló Tripartitumnak. A servitori viszony annyira élő valóság, hogy az országos törvények is kénytelenek vele foglalkozni – ellentétben Verbőczi hallgatásával – s országos törvény szabja meg (1552:11–13.), hogy a dominus és a szolgája közt egyéves szolgálati viszony legyen egyhavi felmondással, de egyúttal kimondja, hogy a servitor nem mondhat fel és nem léphet ki a szolgálatból, ha a dominus hadban vagy királyi szolgálatban, kiküldetésben külföldön van, avagy ha a vár, melyben az illető szolgálatát teljesíti, ostrom alatt áll. A valóságban azt látjuk, hogy a servitor és dominus közt éveken, sőt évtizedeken át fennáll a viszony, melynek jutalma a zsoldon túlmenőleg gyakran birtokadomány lesz. Ilyen esetekben, mikor a dominus servitorának éveken át teljesített hű szolgálataiért a sajátjából birtokot adományoz s ezt némi szolgáltatásokhoz, vagy pedig visszaváltási, esetleg az adományos kihalása esetén visszaszálló joghoz köti, a servitori viszony már erősen közeledik a német vasallitáshoz, ami azután könnyen megértetheti velünk a hatalom túlnyomóságát, melyet egy-egy ilyen dominus tényleg gyakorolt a közjogilag, papíroson független kisnemesek felett. A szolgának szóló magánadomány családi kötöttségére jellemző, mikor egy dominus servitorának öt jobbágyházat hagyományoz végrendeletében, azzal a feltétellel, hogy „atyámfiai ellen ne járjon”, különben vissza kell adnia. A servitori viszony, ilyen és hasonló esetek tanúsága szerint, a szolgát nemcsak a dominushoz, hanem annak egész családjához és „családjaihoz” is köti. A viszony örökölhetőségére, helyesebben arra, hogy a hűség nyomán a servitor fia is igényt tarthatott ugyanazon úrnál a szolgálatra s ellátásra, szintén több példa van. Az egyik horvát úr, Kobasich György azon a címen kéri várai védelmét Katzianertől, hogy az ő apja servitora volt Katzianernek, s így ő is szolgálatában áll és elvárja várának török elől megvédését. Ehhez képest az urak is építenek a szolgák hűségére családjuk iránt, ezért nevezik meg rendesen végrendeleti végrehajtóiknak főszolgáikat, „jámbor szolgáikat.”

A polgárháborúk állandó volta erőteljesen elősegítette ezt a fejlődést. A két király területének gyarapodása, vagy fogyása attól függ, melyiknek pártján álló nagyurak veszik szolgálatukba a kisnemességet, melynek az ilyen szolgálati viszony megélhetést, zsoldot és egyúttal védelmet nyujtott. A királynak vagy van az illető területen megbízható nagybirtokos híve, akkor ez fogad servitorokat, vagy ha nincs, oda küldi saját udvari, királyi familiárisát, egy előkelőbb csapatvezért, aki ott a kisnemességet szolgálatába veszi. 1526 után a Dunántúl délnyugati sarkán, Zalában és Somogyban, továbbá a Drávától délre Pozsegában és Valkóban Batthyányi Ferenc és Thay János próbálnak Ferdinánd érdekében szolgákat fogadni, ami pénz hiányában nem megy, a következő évben már ezek az egész megyék „vojvodisták” János király hívei, de nem azért, mintha Ferdinánd uralmának elvi ellenségei volnának, hanem azon egyszerű okból, mert közben János párthíve Erdődy Simon, a harcias és gazdag zágrábi püspök fogadta a nemeseket szolgálatába. Az egyedülálló, magát védeni nem tudó kisnemes nem tehet egyebet, mint bérbe adja kardját, ahol hajlandók bérbe venni – ez is egyik titka a két ellenkirály közt a terület és lakosság hullámzásának.

A mozgató azonban a dominus, a nagybirtokos. Minél több vára és földje van, annál több szolgát tarthat és minél több és hatalmasabb szolgája van, annál szélesebb területekre terjesztheti ki befolyását. Az egyes nagybirtokok területén, a középkori viszonyokon is túlmenőleg, a kis és nagy servitorok egész hierarchiája fejlődik ki, melynek élén a nagybirtokos úr s alatta közvetlenül az ő rokonai, udvarában magas bizalmi hivatalok viselői állanak. Mert a servitori viszony a birtoktalan kisnemestől, vagy attól kezdve, akinek földjét a török ette meg, megszakítás nélkül egybekapcsolja a dominus uralma alatt a középbirtokos, sőt egészen nagy családok tagjait. Fráter Györgynek egyik szolgája nem kisebb családból való, mint a somlyai Báthoryakból, Báthory András, aki a barát halála után keservesen panaszkodik, hogy „immár én úr nélkül maradtam, mi igen terhes, mert szolgát kell tartanom, a szolga meg várja az övét.” Az ilyen nagy családból való szolgákat, akik maguk is nemes szolgákat tartottak, főemberszolgáknak nevezték, a dominussal rokonságban levőket atyafi-szolgáknak. A rokon, atyafi vagy szomszéd családok gyermekei már fiatalkorúkban bekerültek a dominus udvarába, ahol inas, vagyis apród szolgálatot végeztek – ilyen volt Fráter György Zápolyai János anyjának, Hedvig hercegnőnek udvarában – s ott úgy fegyverforgatásban, mint világi tudományokban kiképzést nyertek. Ferdinánd korában, a könyvnyomtatásnak elterjedésével és a magyarnyelvű olvasmányok divatbajöttével mindegyik oly várbeli udvarban rendes tanítás folyik: a nemesi ifjakat pedagógusok, prefectusok, a nemes leányokat gyakran apácák tanítják 9–10 éves koruktól kezdve s velük nőnek fel nagyszámú jobbágyinasaik is. Az előkelő servitorok egy része így már gyermekkorától kezdve a dominus hűségében nőtt fel, évekkel előbb elkezdte a szolgálatot, mint ahogy a felnőve évi szerződéssel elszegődött neki. Ezek az előkelő ifjak igen gyakran az ugyanazon udvarban kiképzett lányokat veszik feleségül, vagy pedig a dominus és a vár asszonya rokonságából valakit, ami mind hozzájárul a dominushoz való kapcsolatok megerősítéséhez. Csak érthető azután, hogy a hatalmas dominusok mindenüvé iparkodnak a nekik leginkább lekötelezett servitoraikat elhelyezni: az eredeti nagybirtok körül így épülnek ki mindenféle előbástyákként a servitoroknak hűséget tartó birtokai, melyek együttvéve egész országrészeket foglalnak magukban. Hogy Ferdinánd a Maros és Al-Duna szögében sohasem tudta lábát megvetni, ennek magyarázata is itt van: a Maros két partján a Zápolyai-családnak „szolgáló atyafisága” birtokol: Czibak Imre János vajdának udvarában famulus nepos volt; Czibak unokaöccsének, Patócsy Ferencnek pedig, aki más oldalról is a Zápolyai-érdekeltségbe tartozik, anyja (vagy mostohaanyja) a Zápolyai-rokon Petrovics Péternek unokahuga. Ezek az egymással rokoni és servitori viszonyban levő nagyurak a familiáris viszony kihasználásával, a kis- és középnemesség magukhoz csatolásával egyetlen politikai érdekszövetkezetté forrasztották össze négy-öt vármegye területét.

Az ugyanazon dominus udvarában élő servitorok között megmaradnak azok a rangkülönbségek, melyek őket a servitor-viszonyon kívül születésüknél fogva megkülönböztetik. Nincs tehát összeolvadás, a patriarchális együttélés oly mértéke, mely megszüntetné a társadalmi különbségeket. Az etikettet ehhezképest pontosan megőrzik. Nádasdy Ferenc udvarában tizennégy asztalnál étkezik az udvari szolgálat 70–80 személye: az úr asztalánál a főember-szolgák, s innen rangszerint lefelé egész a teizennegyedik asztalig, hol a kocsisok, lovászok és énekesek étkeztek. A rangkülönbség természetesen az ételek számában és minőségében is kifejezésre talált. Az egész együttélésben azonban nemesek és nem-nemesek egyképen találhatók: a dominus személyében összpontosuló feudális láncolat a közjogi különbségeken már túlemelkedett, mert nem ez, nem a nemesség különbözteti meg az egyes szolgákat, hanem az, hogy a dominus szolgálatában minő munkakört, feladatot teljesítenek. A somlyai Báthory-család említett sarjadéka, kinek unokája, Báthory Gábor, az erdélyi fejedelmi székbe emelkedett, Fráter György udvarában éppúgy csak lovaskapitányi szolgálatot teljesítő servitor, mint egyéb lovaskapitányok, mint „Nagy Péter, Nagy Pál.” Viszont nem-nemes eredetűek is magasra emelkedhetnek a servitori ranglétrán. Zápolyai János nagy párthíve, Athinai Deák Simon, nem egyetlen példa, hogyan lesznek jobbágyból a dominus jóvoltából nagyurak.

Katonailag és így politikailag is a legfontosabb állások ebben a szervezetben a várnagyság, a birtokkezelő és felügyelő hivatalok. Ezen kifejlődésben levő neo-feudalizmusban a várak birtoka a legfőbb hatalmi tényező, mert egy-egy erős várból, mely a saját „vártartományából” képes magát élelmezni, nagy területek tarthatók politikai függésben. A dominushoz hű várnagyok akkor is fenntartják a család hatalmát, mikor a dominus valamely szerencsétlen eset miatt nem tudja hatalmát személyesen gyakorolni, így török, meg német fogság esetén. Perényi Péter élete végén, Ferdinánd őrizetében, kénytelen volt lemondani Egervár és Sárospatak birtokáról, de várnagyai még az ő parancsára sem adták át a király embereinek a rájuk bízott várakat, úgyhogy országgyűlésnek kellett általános érvényű törvényt hozni (1543:6. t.-cikk), mely szerint azon nemesi servitorok, kik az úrtól jog szerint elvett birtokokat nem adják ki, veszítsék el az úr szolgálatát – ez a feudális felfogás szerint az egyik büntetés – s ezenfelül még az ország törvényei szerint vagyonukban és személyükben is büntettetnek. Az érem másik oldalát képezik azon esetek, midőn erőskezű dominus nemlétében a várnagyok saját személyes vagyonuk és hatalmuk megalapítására használják fel a rájuk bízott birtokokat. Ilyen helyzet állott elő, mikor az özvegy Izabella királyné az erdélyi püspökség birtokát, Statielo halála után, lefoglalta: az eddigi birtokos servitorainak külön egyezményekben kellett anyagi téren engedményeket tennie, hogy kiadják várakat. Idegen, lengyel szemlélő, csodálkozva nézte a tárgyalásokat: „ilyenek ezek a servitorok” – állapítja meg –, „azt hiszik, övék a vár, addig végzik az officiumot, amíg beszedhetik a jövedelmet és szabadon rendelkezhetnek vele; de ha a jövedelmet és a várat el akarod tőlük venni, rögtön tiltakoznak, felszámítják kiadásaikat, feltételeket szabnak és olyan szerződést kötnek, melyben még egy időre megnyerik a vár birtoklását.” Ez az oka azután, hogy a dominusok váraikban lehetőleg velük rokonságban álló várnagyokat (castellani, officiales) alkalmaznak.

Másik eszköz a servitorokat hűségben tartani, az elnézés és büntetlenség, amellyel a dominus minden adott esetben fedezi servitorainak cselekedeteit. Ez is egyik magyarázata a hatalmaskodások nagy tömegének és annak, hogy ezek oly ritkán találnak megtorlásra. A dominus saját jólfelfogott érdekéből megvédi alárendeltjeit, akik neki hittel, esküvel vannak lekötelezve. Úr védi szolgáját az állami igazságszolgáltatás karja elől, szolga hasonlóképen kitart ura mellett, ha az összeütközésbe kerül a közjogi: királyi és rendi hatalmakkal. A két félnek egymáshoz kötöttségéből külön servitor-erkölcs fejlődik ki, mely sokat megengedhetőnek tart, amit az állam és egyház, az erkölcs eddigi kizárólagos letéteményesei, különben elítélnének. Kitűnő példája ennek az új erkölcsi felfogásnak Tinódi Sebestyén, maga is servitor lantos, az udvari szolgálat egyik alacsonyabb fokán, aki strófák százain át képes síránkozni a világ gonoszságain, siratni a nagyurak bűneit: ez nála a régi, konvencionális erkölcsi felfogás, ami mögött már megtalálható a valóban élő servitor-erkölcsiség. Mikor a felvidéki rablófészkek: Szitnya, Léva, Csábrág, Murány kifüstölésére egész királyi hadseregnek kellett Salm Miklós vezetése alatt jönnie, kinek kellett volna ezen rablóirtást nagyobb lelkesedéssel üdvözölnie, mint Tinódinak, az erkölcs őrének, a hatalmaskodások átkozójának? Ő azonban egész szimpatiájával a rabló urak mellett van, mert hiszen ezek az üldözött nagyurak a servitoroknak eltartói, jótevői. Az első három vár megvételén erősen sajnálkozik, viszont nagy az öröme, hogy Balassa Menyhárt, a főrabló, nem került a királyi sereg kezére: „az úrfi meglépék”, konstatálja megelégedetten. „Tudjátok jól szolgált ő ez szegény országnak, tart vala sok jámbor vitézöket”, azaz servitor-tartás az, ami Tinódi fejében az ország főérdekét képezi, s aki ezt jól, bőkezűen teszi, az a jó hazafi a servitor-erkölcsiség szerint. Balassa főhadnagya, Daczó Tamás egy egész hóig védte Lévát a király ellen, amit Tinódi dícséretes esetnek tart; s mikor végre Daczó megadja a várat, apródja, Kis András a hadnagy biztatására se teszi le a fegyvert, mert

„Vitézök közt lenne rossz nyájasságom,
Tudod, itt esküdtem, itt lészön és halálom.”

A csábrágiak nem tartottak ily hűséget a dominus iránt, megadták a várat, amit Tinódi nem mulaszt el hibáztatni: nem tudja, minő észvesztés lett dolgukban,

„A várat megadák nagy bolondságban,
Megkisebbedének régi jó voltokban.

Ha tekintetbe vesszük, hogy Tinódi Ferdinánd király híve volt s mégis ebben az esetben egész lelkével a proskribált, országgyűléstől is elítélt rablóurak mellé áll és a királyi sereg ellen nyilatkozik: ebből láthatjuk, hogy adott esetekben, konfliktus kitörésekor, a servitori viszony erősebbnek mutatkozott a közjoginál. Egy-egy dominus, ha jól tartotta servitorait, szinte mindenkor számíthatott ezek támogatására, akár a király és az országgyűlés, az ország közjogi faktorai ellenében is. Az anyagi kötelék mellett természetesen a hűségi viszony, az úrnak tett eskü is nagy hatással volt a feudális kapcsolat megerősítésére.

A későbbiekben látni fogjuk, miként csap ki ez a megáradt nagybirtokosi hatalom, servitoraira támaszkodva, a magánjogi évényesülés medréből és önt el oly területeket, melyek még a középkori berendezésben is az állam és az egyház felügyelete alatt állottak. A nagybirtokos szedi be az állam adókat és az egyházi tizedet, csak úgy, mint a jobbágytól a földesúrnak járó, tehát magánjogi szolgáltatásokat; ő állít katonát, ő gondoskodik az illető országrész állam védelméről, de egyúttal ő szabja meg jobbágyainak vallását is, ő tartja fenn a birtokán levő egyházakat és iskolákat, az ő személyes elhatározásától függ, milyen felekezet szerint dícsérik Istent egész országrészek népei. Az a feudális építmény, mely a servitori alapokon épül ki, a nagybirtokot olyan magaslatra emeli, melyen immár alig különbözteti meg a német birodalom szuverén tartományuraitól, vagy Olaszország fejedelmeitől egyéb, mint éppen az, hogy szuverénitása nincsen külsőleg elismerve. Ha a XVI. század nagyúrai a helyzet kihasználásával megtagadták volna a két ellenkirály elismerését és királytalanul uralkodtak volna a köznemesség és jobbágyság nekik lekötött tömegein, akkor megszűnt volna a magyar történet egysége és egységes magyar történet helyett ma pl. a Dunántúl eseményeit a Nádasdy, Zrinyi, Batthyány fejedelemségek vagy szuverén grófságok történetében kellene szemlélnünk. Aminthogy ehhez hasonló fejlődési fokra jutott történetünk a XIV. század elején, amikor is Károly Róbert volt az, aki egyenként legyőzvén ezen függetlenített kiskirályokat, az ország egységét helyreállította. Most azonban még ennyire sem halad a nagybirtok függetlenítődési processzusa, de ezt nem annyira a királyok erélye akadályozza meg, hanem egyrészt a nagybirtoknak több országrészen való elszórt fekvése, másrészt az egész országot egyformán fenyegető török veszedelem. Bármennyire egocentrikusan áll is egymással szemben minden ily nagybirtokosi hatalom, mindegyiket ugyanazon atra cura nyomja: a folyton megismétlődő török támadás, mellyel szemben még a leghatalmasabb nagyúr, egy Nádasdy vagy Perényi Péter is tehetetlen. A servitori, vagyis feudális fejlődés ezen igen magas fokára jutott nagybirtok nem ura többé akaratának, melyet lenyűgözve tart a mohácsi katasztrófa következményeként az állandó veszedelem. Itt is megmutatkozik tehát, e speciálisan belső, társadalmi kérdésben, a Mohács utáni történetnek karaketerisztikuma, az, hogy a nemzet elvesztvén önrendelkezési jogát, nem képes többé a fejlődésben meglévő kezdeteket kiteljesíteni. A társadalom-gazdasági fejlődésnek korlátokat von az országnak tényleges és naponként még inkább fokozódó megcsonkítottsága; a fejlődés nem egy intakt, saját autonómiával rendelkező országban, hanem egy határőrterületen, végvidéken folyik le, ahol a védelem szüksége az egyetlen valódi életszükség. Még a legtöbb servitorral bíró dominus is, aki hatalmi állását folytonos harci készségben fejlesztette ki, szorongva húzódik a király felé, aki az államhatalmat képviseli s így, ha egyébbel nem is, de legalább a többi neki szolgáló dominus csapataival rendelkező török támadás esetén, sőt ezen túlmenőleg külországból is tud segítséget hozni. A nagybirtokos hatalmi állását tehát, amint elősegítette a folytonos háborús állapot, ugyancsak ez korlátozza is és teszi neki lehetetlenné, hogy a szuverénitás elérésére még csak gondoljon is.

Mohács után nincs tehát többé olyan dominus, aki elegendő volna önmagának, aki ne szorulna rá más nagybirtokosokra és a királyra. Ehhez képest a döntő események nem egyetlen dominus akaratából, hanem több ily nagyúri akarat eredőjéből munkálódnak, nem egyszer királyi közbenjárás vagy támogatás segélyével. A központi hatalom is belátja, hogy a nyugodt fejlődést, az állami célok megközelítését az egyes nagyurak közt egyezmények létrehozásával lehet leginkább munkálni. Az ilyen egyezmények sokkal többet és fontosabb kérdéseket tudnak megoldani, mint a hatalom nélküli, papíros törvényeket létrehozó rendi országgyűlések. Országrészek békéjét nem a hatalmaskodásra hozott büntető törvények, hanem a nagyurak magánegyezményei biztosítják. Ilyen nagy politikai hatással bíró egyezmény volt az, melyet Ferdinánd megbízásából Szalaházy püspök és Thurzó Elek hoztak létre a két Erdődy testvérrel és Nádasdy Tamással 1534-ben: ebben Erdődy Simon püspök Ferdinándhoz csatlakozik s ennek fejében horvát bán lesz, megkapja a területén levő Zápolyai-várakat és egyéb rebellisek, azaz eddigi párthívei várait, ígéretet nyer, hogy unokaöccse, amennyiben „alkalmas” lesz, Magyarországon püspökséget kapjon, s idővel utóda lehessen a zágrábi püspöki székben; testvére Péter, királyi főlovászmester lesz, birtokait visszanyeri, s hozzájuk a somlyóvásárhelyi apácák várát is; Nádasdy Tamás végül ígéretet kap a Kanizsay-javakra s ilymódon ezen három nagyúr egész servitori úszályával együtt Szlavóniát és Dunántúl déli részeit Ferdinándhoz viszi át és megmenti a további polgárháborútól. Jánosnak pártja, mintha elvágták volna, megszűnik itt, vojvodistából megint Ferdinánd-párti lesz köznemes és jobbágy ez országrészeken, úgyhogy ez az egyezmény nem kis mértékben elősegítette János békevágyának növekedését, s a váradi béke megkötését.

Hasonlóképen egész országrész békéjét biztosítja az 1545-i nagykárolyi egyezmény, melyet Fráter György és Báthory András hoztak létre Várady Pál érsek és Bebek Ferenc között, miután az érsek, Serédy Gáspár és Balassa Zsigmond éveken át harcoltak Bebekkel. Az egyezmény szerint Bebek megmarad a király pártján, az érsekség lefoglalt javait visszaadja, az érseki tizedekért ezután rendes haszonbért fog fizetni, s viszont az érsek is elengedi neki adósságait, miután Bebeknek úgyis sok kárt okoztak az érsek mellett harcoló királyi csapatok. Utólag Serédy és Balassa tiltakoztak ugyan az egyezség ellen, mert az érsek megkérdezésük nélkül kötötte azt, vagyis nem foglalta őket bele, de a két hatalmas úr békülésével nekik is meg kellett nyugodniok. Ilyen egyezményeket nem egyszer közvetítenek a király rendes bírói, akik maguk is érzik, hogy a törvény tekintélyével, vagy annak érdekében alkalmazott erőszakkal úgy sem tudnák a hatalmaskodásokat megszüntetni. Különösen Révay Ferenc, a nádori helytartó békítgeti a felvidéki, vele többnyire közeli viszonyban álló felvidéki urakat, így egyezteti ki Serédy Gáspárt meg Balassa Menyhértet is Várdai érsekkel. 1549-ben Nádasdy Tamás és Zrinyi Miklós a saját elhatározásukból kötik a sárvári egyezményt, melynek célja az állami élet nyugodt lefolyásának biztosítása azáltal, hogy a két leghatalmasabb dominus egymásnak kölcsönösen barátságot fogad és mindegyik a király, a szent korona és keresztény respublika szolgálatára kötelezi magát. A két dominus akaratának ily kimondása is elég volt arra, hogy a tőlük függő két feudális szervezet, elhagyva a magántorzsalkodásokat, állami funkciók teljesítéséhez forduljon. A két úr, Zrinyi és Nádasdy, személyes egyezkedésében a nyugati Dunántúl és Horvátország sorsáról rendelkezett.

Mindez bizonyságul szolgál arra nézve, hogy a nagybirtokos érzi kimagasló helyzetének felelősségteljes voltát s amennyiben azt anyagi érdekeinek megóvása mellett teheti, az országos béke helyreállításán fáradozik. Azaz a folytonos belső villongás, melyről az országgyűlések köznemesi panaszai annyit szólnak, s amelyet a nagyurak „rablóösztöneinek” szokás tulajdonítani, tulajdonképen e nagyurak akaratától független társadalmi és politikai jelenség volt az ellenkirályság és polgárháború folyamán; benne a nagyurak résztvettek, mert hiszen valamelyik királyhoz kellett tartozniok, nem lehettek szuverén tartományurak, de amikor alkalmuk volt, megpróbálták akár a királytól függetlenül is, a belső viszály megszüntetését. A nagyurak ily felelősségteljes békeakciója nyilatkozott meg a két királytól függetlenül összehívott gyűléseken, Bélavártól Keneséig, melyeket fent láttunk már. A dominusi hatalom békétkonzerváló szerepére igen tanulságos az 1537-i körmöcbányai konföderáció okmánya is, melyhez a nagyurakon kívül a hét bányaváros, sőt még egy köznemesi univerzitás is, Zólyom vármegye csatlakozott, s ezzel elismerte, hogy a királyi hatalmon kívül a nagyurak a biztosítói a védelemnek és a békés életnek. A lundi érsek biztatására, királyi jóváhagyás reményében, Várdai érsek, Thurzó, több Révay, Kosztka, nagylucsei Dóczy, Mária királyné birtokainak várnagyai, a Fuggerek képviselője, valamint az említett vármegye és városok egymás közt békét és szövetséget kötnek mindazok ellen, akik e szövetségen kívül állanak, tehát „ellenségek és a béke zavarói”; a béke és a védelem céljaira hadi adót vetnek ki önmagukra, melyet havonként befizetnek a konföderáció pénztárába. Körmöcbányán, ebből a pénzből csapatokat állítanak ki, mindegyik nagyúr maga fogja kinevezni az ő kontigense kapitányát, de a szövetség élén főkapitány (capitaneus generalis confederatorum) fog állani, aki a királytól nyeri kinevezését, közös kémszervezetet létesítenek, éhinségben egymást gabonával kisegítik, az ellenség támadása esetén mindnyájan felkelnek és nem nyugosznak, míg azt „ki nem irtják”. Az egész egyezség arra törekszik, hogy a felvidék nagy területein a királyi hatalom elgyengülése miatt az állami funkciók pótlásáról gondoskodjék, ami az adott társadalmi viszonyok közt nem történhetik másként, mint az egyes dominusok közt a viszálykodás megszüntetésével és az ott gyökeres dominusi hatalmak összefogásával. A királyi hatalom helyében az államot a dominusok akarata tartja fenn.

A nagybirtok e közjogi felemelkedése mellett aránylag kevés az olyan egyezség, melyet tisztán egyéni vagy családi érdekek sugaltak. Egyéni érdektől a közjó, az állam szempontja, a nagybirtok hatalmi állása miatt immár különben is alig választható el. Így mikor Török Bálint, Bakics Pál és Pekry Lajos megegyeznek, hogy vagy együttesen megmaradnak Ferdinánd pártján, vagy együtt fogják azt elhagyni: a kétségtelenül meglevő egyéni indok, a birtokok megtartása mellett, állami és nemzeti szempont is szerepel, hiszen Ferdinánd és János, azaz a kereszténység és a török közt választani, úgyhogy a birtokok: egész várak és vármegyék épségben maradjanak, kétségtelenül fontos nemzeti probléma is volt. A nagybirtokos a saját személyét és földjét védve, immár ezreknek életét és vagyonát védi és ha átpártolása vagy megmaradása egyéni indokokból is megy végbe, ezt mindenképen úgy eszközli, hogy birtokterületeit pusztítástól, megszállástól lehetőleg mentesítse: azaz a közjón is gondolkodik, azon is munkál, egész országrészek érdekében.

*

Az ország tehát a nagybirtokos dominusok kormányozzák s ezek a nagybirtokosok szinte kivétel nélkül új, alacsony sorsból felemelkedett emberek. Ferdinánd korában az utolsó képviselői is kihalnak azon arisztokráciának, mely Zsigmond, majd Mátyás korában kifejlődött, Korvin János uralmát megakadályozta és a Jagellókat árnyékkirályokká degradálta. A XV. század végén 800 portán felüli, igen nagy birtokosok voltak a Zápolyaiak, Korvin János, Geréb, Ujlaki, Kinizsi, Kanizsai, Bánffy, Ernust, Drágffy, Báthory családok, ezek közül csak a Bánffyak és Báthoryak ágai érték meg a XVI. század második felét, a többi addig mind elpusztult, férfiágban kihalt. Míg korábban a nemzeti politikát a Hunyadiak, Ujlakiak, Garaiak, Rozgonyiak, guthi Országok irányítják, most új kezekbe kerül minden, a politika vezetése csak úgy, mint vele együtt a föld birtoka. A régi családi dominiumok szétesnek, újak szilárdulnak meg, melyek nemcsak a régi magánbirtokokat, hanem a királyi és egyházi birtokok nagy részét is felszívják magukba. Ez az új arisztokrata nagybirtokos osztály, melynek előállása Ferdinánd korában minden külföldi szemlélőnek feltűnik, királyi adományok, özvegyek, vagy gazdag örököslányok feleségül vétele, valamint a servitori viszony előnyeinek kihasználása által gyarapodik, nem pedig egyszerűen jogtalan foglalás vagy rablás által. Az egyes családok birtoktörténetéből láthatjuk, hogy az utóbbi, az annyit emlegetett hatalmaskodás és rablás, nem volt vagyon- és birtokszerző eszköz.

Az egyházi vagyonból előálló nagybirtok nevezetes példája az Erdődy-birtok. A Drágffyaknak ez erdődi jobbágycsaládja a Bakócz-főpapok rokonsága volt s mint ilyen, Bakócz Tamás érsek és két püspök öccse familiájában a legelső, bizalmi szolgálatot töltött be. A Bakóczok után az egyik Erdődy püspök lesz, a másik, a családi hatalom megalapítója, Erdődy Péter pedig mindazon birtokokat örökli, miket az érsek-bíboros, természetesen egyházi jövedelmeiből és hatalmi eszközök kihasználásával szerzett. Erdődy Péter már nagybirtokos, övé Monyorókerék, Monoszló (Mons Claudii Kőrösben), Körmend, Somlyó; unokahugának Korotnay Katinkának kiházasítása országos politika ügye. Sokkal kisebb vagyontömbök s ezek sem állandósulva maradtak a Zápolyai János korában favorizált délszláv eredetű püspökök után: Beriszló Péter, a hősies vránai perjel, veszprémi püspök familiájából való a traui Statielo-család, Statileo püspök unokaöccse Varancsics érsek, akik mind megpróbálják világi rokonságukat elhelyezni, de állandó siker nélkül. Ugyanígy segíti elő Oláh Miklós is rokonságát, a Császár-családot.

Az emelkedésnek ehhez hasonló módja az, hogy az egyházi vagy világi dominus világi servitorát segíti elő pályáján. Legnagyobb sikerrel járt ez a devecseri Csoron-család esetében: Csoron András Szalaházy Tamás veszprémi püspöknek volt a familiárisa, aki 1530-ban ura számára elfoglalta és a János-pártiak ellen megvédte Veszprém várát, ekkor lesz veszprémi várnagy, előbb sümegi volt, s mint ilyen, a püspöki jószágok robotmunkájával építette ki egyszerű devecseri kúriáját valódi várrá; később is birtokai nagy részét a püspökség javaiból szakította ki, de ez nem akadályozza, hogy a birtok gyarapodásával családjának rangja is emelkedjék, ő maga mint magnificus, főrend hal meg, fia királyi udvarból idegen nemes hölgyet vesz el, a család rokonságba kerül a Batthyányakkal, de a birtok két generáció után a Nádasdyak kezére kerül.

Még hatalmasabb pályát fut be egy másik kisnemes-servitor, Pekry Lajos, aki Batthyány Ferencnek volt a servitora, részt vett a mohácsi csatában, utána királyi zsoldoskatonákat tartott mint huszárkapitány, s már 1529-ben a magyar lovasság királyi főkapitánya, a harc embere, akinek sokáig nincs nagyobb birtoka, csak 1533-ban adja neki Ferdinánd Likava várát Liptóban. Eleddig Batthyány pártfogolta, de végkép túlnő a servitori viszonyon, amikor Báthory István nádornak özvegyét, Zsófia mazoviai hercegnőt veszi el feleségül; vele a Báthory-birtok egyrészét kapta, másik részét is ő kezelte a nádor kiskorú leánya nevében. Így lett Dévénynek is ura, Ferdinándtól pedig szlavóniai várakat kapott. A vitéz huszártisztet Szalaházy kancellár horvát bánságra ajánlta, bár előre tudta, hogyha kinevezik, a másik bán, Batthyány Ferenc meg lesz sértve, hogy egy volt szolgája lesz kollégájává; ennek megelőzésére ajánlja a püspök Ferdinándnak, tegye Pekryt báróvá, mert enélkül a horvát grófok: Korbáviai, Zrinyi, Frangepán régi családok nem fognak engedelmeskedni e „homo novusnak”. Batthyány, amint hírét hallotta a dolognak, csakugyan rögtön lemondott a bánságról, de mikor Pekry még sem lett bán, csak szlavóniai főkapitány, megtartotta őt barátságában, sőt később fogságból való kiszabadításán is munkálkodott. Pekry pályája a gyors emelkedés dolgában egyedülálló: a servitor csaknem elérte dominusának rangját, még ennek életében. Hajtóereje e pályának a servitori viszony, az örökösnővel kötött házasság, a király kegye s nem utolsó sorban a homo novusnak kitűnő katonai erényei voltak. Amit Pekrynek hatalmaskodásairól beszélnek az iratok, ezek a kétségtelen tények nem alapjai vagy okai, csakis következményei voltak az ő hatalmi állásának és birtokszerzéseinek. Hogy magasra induló pályája hirtelen megtört, ez szenvedélyes természetén kívül műveltséghiányából érthető; mérséklet és szándékainak kellő pillanatig való politikus leplezése nem volt kenyere; Ferdinándot magát is megfenyegette, hogy ha kívánságait nem teljesíti, elhagyja őt: így mikor Komárom várát és egyéb birtokokat kíván, megmondja a vele tárgyaló Peregi Albert prépostnak: ha nem sikerül a kötés, tudja meg a király, hogy nem ő hagyta el Ferdinándot, hanem Ferdinánd őt, nem értékelvén illetően szolgálatait.

Az akkori háborús viszonyok hozták magukkal, hogy nagy családi birtokok alapítóivá gyakran lovastisztek, a magyar huszárság kapitányai lettek. Így Nyáry Ferenc, Osztrosics Miklós, így Zay Ferenc. A király rendesen megvárta, míg éveken, sőt évtizedeken át híven szolgálnak neki a zsoldért, csak azután, nagysokára adott váradományt, pl. Zay Ferencnek, akinek családja, szlavóniai birtokáról, a török elől elmenekülvén, ő maga éveken át csak a királyi zsoldból élt, kardján kívül egyéb vagyona nem volt. Akárhány ilyen nagybirtokos évtizedes fáradságának, a haza és kereszténység szolgálatában kiontott vérének jutalmát vette a királyi adományban. Amint ezek a katonák tényleges érdemeik segélyével emelkedtek fel nagybirtok uraivá, hasonló esetek szemlélhetők a polgári pályákon, ahol szintén igen gyakran érvényesül az érdemes, komoly emberek szelekciója. Ebben úgy Ferdinánd, mint fia, Miksa és legbizalmasabb tanácsadóik, a magyar kancellárok, olyan finom érzéket tanusítottak, minőt előbb igen, Hunyadi Mátyásnál, de később az egész magyar történet folyamán alig tapasztalhatunk. Nádasdy Tamás, a század legharmonikusabb magyarja, csak királyi titkár volt, mikor az új király, Ferdinánd, felfedezte és nagyúrrá tette. Ugyancsak Ferdinánd jutalmazta a Révay-család két nagy tagjában, Istvánban és Ferencben, a jogtudományi képzettséget és az igazságszolgáltatásbeli érdemeket; a Dessewffy-családot is a közigazgatási és jogi érdemek teszik Ferdinánd alatt báróvá; a század második felében a Czirákyak hatalmának megalapítója is jogtudós, Cziráky Mózes.

Vannak azonban érdemnélküli parvenük is, kiknek felemelkedésében a szelekció csak annyiban működött, hogy az alkalmat üstökén ragadó, erőszakos embereket dobott elő a polgárháborúk zavaros forrongásából. Ilyenek az akkor valóban rabló Podmaniczkyak, ilyen Basó Mátyás, Murány ura, kit az ellene küldött királyi főkapitány elfog és kivégeztet, ilyen, a legnagyobb karriérek egyike, Serédy Gáspár. Ez utóbbi az alsóbb klérusnak volt a tagja, 1526-ban mint váci őrkanonok Váradon az egyházi kincseknek a háború céljaira való összeírását eszközölte, kezdettől fogva Ferdinánd pártján volt – ez a hűség tán egyetlen becsülhető vonás benne, mert birtokainak fekvése a két király közt lehetségessé tette volna neki az elpártolást, akár többször is. Eleinte lassan emelkedik, bár egész pályája csak húsz-egynéhány évre van összeszorítva. Még 1528-ban, Nádasdy utasítására elfoglalván Sárospatakot, alázatos levélben nem kér egyebet szolgálataiért, mint a pataki plébániát, amit előre is birtokba vesz, mindjárt úgy is írja alá magát, mint pataki plébános. Ugyanezen év őszén ő védi Sárospatakot János csapatai ellen, innen átköltözik Kassára, Ferdinánd kassai kapitánya lesz, huszárokat tart, személyesen harcol, Egert ő foglalja vissza Ferdinándnak. Vagyonszerzésben az egyházi javak elfoglalása és kiuzsorázása nagy szerepet játszik, hasonlóképen a királyi zsoldosok tartása: ez a két módozat egymással összekapcsolva, kétségtelenül nagy hasznot hajtott nemcsak neki, hanem főúri osztálya más társainak is. A király megbízásából zsoldosokat tartott, mivel azonban a zsoldot a királytól nem tudta rendesen megkapni, tehát a zsoldosokat a magáéból, részben a maga birtokán, de leginkább az egyháziaktól elfoglalt birtokokon, a jogtalanul beszedett tizedekből tartotta el. Így a zsold igen kevésbe került neki, de a királlyal szemben teljesítette kötelességét, s ez kénytelen volt a zsoldosok normális eltartási költségeit utólag, birtokadományozással, zálogösszegbe beszámítással kiegyenlíteni. Serédy 1536-ban váradi kapitányságából felesége látogatására megy, Nagyida várába, ezalatt János hívei elfoglalják Kassát, Ferdinánd azonban megbocsátja hatalmas hívének a csorbát és kapitányi zsoldjának, valamint 600 lovas tartásának hátralékára is zálogba adja neki 40.000 forintért Tokaj várát és uradalmát, aminthogy e keleti vidékeken János királynak majdnem minden birtokát Serédy és öccse, György, korábban Várdai érseknek zsoldos szolgája, veszik birtokba. Ezeken a területeken Ferdinánd terjeszkedése egybeesik a volt pataki plébános hatalmának és birtokainak terjeszkedésével. Ferdinándnak ő a bizalmas követe a János királlyal, majd Fráter Györggyel folytatott tárgyalásokban, melyek során szerződést köt Statileo erdélyi püspökkel: ez Velencébe akar kivándorolni, mert Fráter György uralmát nem bírja ki, s ezért átadja a püspökség birtokait a világi Serédynek. Az átvételhez azonban Izabella és Ferdinánd jóváhagyása szükséges, ha ezt meg tudja kapni Serédy, s ha ezzel az ügylet sikerül, ő lesz Magyarország és Erdély legnagyobb birtokosa. Miután Ferdinánd vakon bízik hűségében és azt hiszi, hogy Serédy az erdélyi püspökség birtokaira támaszkodva egész Erdélyt képes lesz pártjára hozni, elismeri a szerződést és négy esztendőre Serédynek adja az egész püspökséget minden várával együtt; Izabella is tárgyalásokba bocsátkozik, mit adna Serédy neki az ő beleegyezése fejében, de ezenközben az erdélyi rendek a királyné udvarának fenntartására rendelik a püspökséget, melynek külső birtokait, Zilahot, Tasnádot úgyis elfoglalta már Drágffy Gáspár; a nagy üzlet az utolsó pillanatban kisiklott Serédy kezéből.

Valódi parvenü volt, terpeszkedő hiúsággal, mely időnkint józan pillantását is elhomályosította. Ugyanaz az ember, aki 1528-ban plébánosságért esedezik, 1536-ban figyelmezteti a királyi kancellárt, ne feledkezzék meg róla, ha a nádorság betöltésre kerül, reméli, hogy a püspök őt a nádori méltóságnál Thurzó Eleknek mindenkor elébe fogja helyezni, már csak eszénél, becsületénél, agilitásánál, népszerűségénél és mindennemű erényeinél fogva is – mondja mindezt önmagáról. A valóságban őt a nagyurak nem igen fogadták be, nem alacsony kezdetei, hanem közismert alantjáró önzése miatt; Frangepán Ferenc, aki mágnás és kolduló barát volt egy személyben és Istenen kívül senkitől sem félt, Bécsben az udvarnál szemébe vágta, hogy lator és rabló. Mégis a rablás és törvényenkívüli szerzés csak mellékes eszköz volt Serédy birtokgyűjtésében is: az ő birtokai is állami szolgálatok: király iránt tanusított hűség, a rábízott országrészeknek ellenkirály és török ellen saját erejéből megvédése által nőttek meg a Habsburg-uralom északkeleti pillérévé.

Serédy pályáját a legnagyobb külső elismeréstől, a nádorságtól, megfosztotta az ő személyének erkölcsbeli gyengesége; viszont, hogy Nádasdy Tamás elérte minden magyar mágnás vágyainak netovábbját, ezt nagyban elősegítették az ő szeretetreméltó egyéni tulajdonai. Ő is csak kisnemes volt, Brodarics István unokaöccse, anyai részről az enyingi Törökökkel rokonságban, s úgy látszik, ezek költségén tanult Bolognában és Rómában, később Lajos király udvarában titkár lett. Külső emelkedésére két körülmény volt döntő hatással. Egyik: hogy ő volt az egyik első magyar, akivel Ferdinánd mint trónkövetelő beszélt, s aki ettől kezdve mindvégig hű embere maradt neki, leszámítva az 1529 után néhány évet, amikor kényszerűségből János pártján van; a másik, ami előre vitte, házassága volt. A Kanizsai-család utolsó felnőtt férfitagja, László, országbíró volt, felesége Drágffy Anna, nővére pedig Kanizsai Dorottya, Perényi Imre nádor özvegye, Perényi Péter anyja. Kanizsai Lászlónak fia korán meghalt, csak egy leánya maradt, Orsolya, s ezért atyja még Lajos király életében kölcsönös örökösödési szerződést kötött összes birtokaira a Drágffyakkal. Ezen birtokok az ország nyugati határán hosszú vonalban nyúltak le mélyen Szlavóniába, a Drávától délre, központjaik voltak Kapuvár, Csepreg, Léka, Sárvár, Kanizsa, Csókakő, Sztenyicsnyák, Velike, Egervár. Az ilyen örökösödési szerződések alapjukban véve a királyi háramlási jog kijátszását célozták, s ezért a királyok nem szokták megerősíteni őket, Lajos azonban a Kanizsai-Drágffy-szerződést megerősítette, bár végrehajtásra, az ország kettészakításakor nem kerülhetett többé sor. János udvarába, kényszerű ott-tartózkodása alatt, Nádasdy volt a legtehetségesebb ember, amit az is mutat, hogy nagybátyja, Brodarics püspök, aki pedig már régi bizalmas híve volt Jánosnak, minden ügyében Nádasdy közbenjárást kéri ki a királynál. Zápolyai így mindent megpróbál, hogy Nádasdyt a saját pártján megtartsa, s amikor ez Kanizsai Orsolyát, a tizenkétéves örökösnőt eljegyzi magának, János fiúsítja a menyasszonyt, a Drágffy-szerződés mellőzésével. Nádasdy azonban nem maradhatott a törökbarát János mellett, ahol a kormányzó, Gritti, életére is tört, Ferdinánddal köt tehát egyezséget, mely neki és menyasszonyának adja át teljes birtokjoggal az összes Kanizsai-javakat és egyúttal megengedi neki, hogy János király, volt ura ellen, ne legyen köteles harcolni, ami jellemző Nádasdynak abban a korban ritka finom lovagi érzületére. A házasság 1535-ben ment végbe, általa Nádasdy hatalmas birtokokat szerzett, de az a körülmény, hogy mindkét király vetekedve hozta neki a gazdag örökösnő kezét, s már előbb is, a birtokok nélkül, mágnássá tette, eléggé mutatja Nádasdynak személyes, ész- és jellembeli kiválóságát.

Benne jelentkezik teljes harmóniában a magyar és nyugati kultúra, mely utóbbi ekkor még a seicento olasz renaissanceának válfajában hat a magyarokra. Nádasdyt barátja, Velencének bécsi követe, huomo italianisato, molto astuto-nak mondja, ami olasz szájából nagy dícséret, mert Machiavelli századában nem a közönséges ravaszságot, hanem minden körülmények között nyílt szemet, s az eszközöknek tudatosan a célhoz hajlítását jelenti. Nyugodt, önmagán mindenkor uralkodó természet, étel-, italban mértékletes, ami szintén olasz szokás nyomán uralkodó vonás e kor igazán előkelő magyarjai közt: az iszákosság csak később kezd, német és lengyel hatás alatt, a főurak közt is terjedni. Ruganyos, elhízásra nem hajló alak, fiatal korában rettenthetetlen vitézségű harcos, még mint horvát bán is személyesen részt vesz a harcokban, melyeket ő maga irányít, bölcs mérséklettel, semmit sem kockáztatva. Bántársával Keglevichcsel együtt a bosnyák végeken maga épít egy várat, csekély számú paraszttal, építőmester és asztalos nélkül, saját tervei szerint; éjjel-nappal dolgoznak rajta, hányják a földet és döngetik deszkák közé, készen, hogy ha közben támadná meg őket a török, Isten segítségével visszaverjék. Nincs munka, aminek szükséges voltát felismerve, magára nem vállalná, napjai folytonosan dologban telnek el, amint az időnek ez a kihasználása az olasz renaissance-embereknél is tapasztalható. Ebben a folytonos munkában, mely lelki energiáit minél teljesebben kiömleszti, ellentéte neki Thurzó Elek, aki hasonlókép nagy energiát követelő iparoscsaládból származott, de a pályát elhagyva, egyenesen a nyugalom, a békesség, az energiatakarítás érdekében lesz magyar nagybirtokossá, s mellesleg politikussá. Thurzó Elek már a mohács vész előtt is folyton ki akar lépni a Fugger-szövetkezetből, amelyben úgysem vesz tényleg, üzletileg részt, jutalékát csak azért kapja, hogy a magyar urakat lekenyerezze, s a bányavárosok pereiben a királyi bírákat, sőt magát Lajos királyt is a Fuggerek pártjára hajlítsa. Már ekkor földeket szerez, az udvarban él és végül magyar nagybirtokossá lesz, s mint ilyen legjobban szeret kastélyaiban, főként Bicsén, procul negotiis élni, még az ország legfontosabb ügyei érdekében sem lehet onnan kimozdítani. Thurzó fiatal korában udvari ember volt, érdekből és ragyogásért, később vidéki magyar úr, kényelemszeretetből, azért, hogy feladata szerint Ferdinándnak tanácsokat adjon. Napokig és hetekig ott élt, úgyhogy Bécsben házat kellett vennie és háztartást vezetnie, ahol azután társadalmi úton is élénk érintkezést tartott az udvar főembereivel és a külföldi diplomatákkal. A pápai nuncius, a velencei és spanyol követ járnak hozzá, betegségében főhercegek és a király követei látogatják. És bármennyire patriarchálisan bizalmas volt is érintkezése Ferdinánddal, aki megbecsülte benne leghívebb szolgáját, a nádori méltóság közjogi jelentőségét még a királlyal is éreztette, mint ezt korában már láttuk. Az ország jogaiból, amennyiben ezek a török korszakban védhetők voltak, soha nem adott fel semmit és a Habsburg örökös királyság elvének nem tett annyi koncessziót, mint János király, akit pedig a nemzeti királyság védőjének tartottak. Halála előtt még erélyesen harcolt az ellen, hogy Miksa király választás nélkül koronáztassék meg, s ha még néhány évig életben marad, keresztül is viszi Ferdinánddal szemben a választási elv érvényesülését.

Hogy a servitori viszonyból származó hatalom, az adott társadalmi és gazdasági helyzetben, mennyire a lakosság javára volt felhasználható, erre is Nádasdy nagybirtoka a legjobb bizonyíték. Anélkül, hogy különösképen jótékonykodni, vagy alamizsnálkodni akart volna, a szegény nép számára mindig nyitva tartotta éléstárait, jobbágyok elnyomásával ellenségei sem vádolhatták, ellenkezőleg felesége útján táplálja a szegénységet, így pl. nagyböjtben kötelességévé teszi, hogy a szegény népet a halastóból jól tartsa. És a nagyúr, aki jobbágyait nem nyomja el, hanem hadseregével védi őket a török és belső ellenség ellen, hogy békességben végezhessék a mezőgazdasági munkát, ugyanez a nagyúr a kisnemességgel szemben sem él vissza hatalmával. A szolgálatba állott kisnemesek meggazdagodnak nála, annyit szereznek, hogy öregkorukban városokba visszavonulva gond nélkül fejezhetik be életüket. Váraiba török jövetele hírére többen menekülnek, asszony-gyermek néppel, mint ahány hajdúból áll a vár őrsége. Sokgyermekes kisnemesek testamentumban hagyják neki árváikat, hogy neveltesse fel őket és legyenek fiának, Nádasdy Ferencnek örökös servitorai. Mindez mutatja, hogy a dominus hatalma nem tisztán erőszakon, és erőszakért állott fenn, a tényleges hatalom védelme alá szeretettel, magyar testvéri bizalommal húzódtak a kor zivatarai elől nemesek és jobbágyok tömegei. Politikailag ebből az következett, hogy sem a vármegyéken, sem az országgyűlésen nem állhatott össze számottevő kisnemesi ellenzék a dominusokkal szemben, akiknek védelmére és jóakaratára mindenki rászorult és számíthatott is.

Nádasdy hatalma a Kanizsai-birtokok körén túl is messze kiterjedt az országban, annyira, hogy ő utána már századokon át alig van ember, aki az egész országot annyira bejárta, ismerte volna és mindenütt otthon, hívei és barátai közt érezte volna magát. Talán Széchenyi Istvánig ő az utolsó magyar államférfiú, aki az egész magyarság sorsával foglalkozik, emelkedett álláspontról, szabadon minden partikularizmustól. Már kortársai is, mindinkább a reá következő generáció egy-egy országrészhez vannak kötve, azután jön Erdélynek végleges elszakítása, ami teljességgel lehetetlenné teszi egy ily univerzális magyar egyéniség kifejlődését. Nádasdy legtávolabbi kapcsolatai is a rokoni és servitori viszonyok alapultak. Erdélyi embere Majlád István volt, görög-orthodox vallású kisnemes oláh család sarja, akinek atyja tért át a katholikus egyházba, keresztatyja pedig úgy látszik Zápolyai János vajda volt. Majlád királyi apródként vett részt a mohácsi csatában s 1530-ban elvette Nádasdy Tamás nővérét, Annát, akit Tamás házasított ki, hozományul neki adva Fogaras felét, János adományát. Majlád Istvánt ez a házasság emelte fel, ez nyitotta meg előtte az országos politikát, melyben csakhamar erdélyi vajdává lesz és Zápolyaitól független fejedelemségre tör. Mégis mindvégig Nádasdy kreaturájának tartja magát: Fogaras nem az övé, írja Nádasdynak, nem is Annáé, hanem Nádasdyé, akivel együtt akar ezután is élni és halni. Így ír Nádasdynak ugyanaz a nagyravágyó oláh, aki Jánosról, királyáról azt mondta: már igen megunám ő felségét. Majládnak kezdetleges önzését politikai tettekre Nádasdy Tamás indítja Anna befolyásának felhasználásával. Nádasdy az, aki János király ellen 1540-ben a Nagy-Magyarország helyreállítása érdekében a vajdák lázadását előkészíti s aki Majlád fogságbaestével sem engedi meg nővérének, hogy hazajöjjön, hanem ott tartja őt Fogarasban, az erdélyi kapcsolatok további támogatására. Nádasdy családi hatalma itt már teljességgel egybe esik Ferdinánd, sőt a magyar nemzeti egység érdekével; ha sikerült volna neki az egyesített Nádasdy-Majlád családi hatalmat állítani Erdélyben János király és Fráter György uralma helyébe, ezzel Ferdinánd kormánya és általa a nemzeti egység is biztosítva lett volna. Ezt a koncepciót Nádasdy mindvégig figyelemmel kíséri, Erdély visszacsatolásában Fráter Györgygyel kapcsolatban is nagy szerepe van és gondoskodik arról, hogy kedvező alkalom esetén mindenkor eszközök álljanak rendelkezésére. Mikor Annának leányát, Majlád Margitot somlyai Báthory András feleségül veszi, Nádasdy addig biztatja ezt, míg Fráter György szolgálatába áll s ezzel megmenti Fogaras birtokát Anna számára. Mivel Báthory becsületes primitív lélek volt, Nádasdy eltitkolta előtte, hogy Fráter Györgygyel halálos ellenségeskedésben van, sőt kenetesen inti, csak szolgáljon hűséggel a barátnak, mert ez királyuknak, Ferdinándnak „tökélletös szolgája”.

De nemcsak Erdélyben gondoskodott a családi hatalom pilléreiről, kiépítette ezt a délnyugati végeken is, ahol a törökkel szemben a Nádasdy-hatalom ismét egyet jelentett a magyarság és kereszténység érvényesülésével. Itt egész családokat csatol magához a servitori viszony által, köztük legnevezetesebb a kányaföldi Kerecsényi-család, melynek birtokai a Nádasdy-birtokok déli végződését alkotják s reájuk a Dráva–Száva–Unna-vonal védelme miatt szüksége van. Mint bán, Nádasdy védi meg ezt a vonalat folytonos harcokban, melyek közt 1538-ban Jeszenovácnál a Szávánál két basát megver és a várat visszaszerezvén, Katzianer eszéki vereségének szomorú következményeit megszünteti, a délnyugati vonalat megmerevíti. Ezekben a harcokban Kányafölde kis végvár, melyre az országnak és a Nádasdy-birtoknak egyképen szüksége van, ezért teszi Kerecsényi Mihályt vicebánjává, majd mikor maga nádor lesz, alnádorként magával viszi. Így lesz a végvár ura az ő zsoldos familiárisa, aki neki, várát illetőleg is, hűséggel szolgál. Mihály testvérét, Kerecsényi Lászlót is pártfogolja, ő szerzi meg neki a szigeti kapitányságot. A legnagyobb igazsággal ő mondhatta el magáról, amit egyszer Frangepán Farkas írt Ferdinándnak; támogassa őt még néhány vár adományozásával a király, s akkor ő lesz a végeken Ferdinánd legjobb pajzsa.

Vegyük mindehhez a nagy tevékenységhez soha nem lankadó kultúrális érdeklődését, mely iskolák és nyomdák alapításában és fenntartásában, fiatalok külföldi iskoláztatásában tényeket alkotott, vegyük hozzá, hogy mindenütt született magyarok a servitorai, pártfogását született magyarokra terjeszti ki s amint ő maga szép magyar nyelven írja fölényes kedvességű, szatirikus leveleit szerelmetes Orsikájának, éppen így megköveteli pártfogoltjaitól a magyar beszédet és írást. Tarnóczy Andrásnét, aki Szlavóniában gyermekkorában nem tanult meg magyarul írni, megfeddi ezért. Végül ezt az egész, a magyarság szeretetétől vezetett kulturális munkát hozzáadva honvédelmi és politikai működéséhez, nincs okunk azon panaszkodni, hogy a korszak viszonyai szerint egy ember kezében ennyi hatalom központosult. Nádasdy Tamás kezében még több hatalom: a hazának is több bátorságot és sikert jelentett volna. Pedig szent ő sem volt, benne is tomboltak vad indulatok, mély szenvedéllyel tudott gyűlölni, de mindenkor uralkodott magán, kivéve egy esetet: Istvánffy Pál királyi tanácsosnak fiát, Istvánt, embereivel Pozsonynál a Dunába szoríttatta, amiért pörbe fogták ugyan, de a pört soha nem tárgyalták le.

Nádasdy kétségtelenül a legnagyobb politikai egyéniség Ferdinánd korában, aki állandó tárgyalási készségével és nyugodt, óvatos mérsékletével a nemzet hajóját sok örvény mellett vezette el sértetlenül. Mellette a század másik nagy magyarja, Zrinyi Miklós, a korlátlan szenvedélynek, a mindent elsöprő egyéni akaratnak példáját, Nádasdy ellentétjét mutatja. Zrinyi az Unna menti és az attól délre elterülő régi Horvátországból származott, ahol az ősi horvát grófok várai, a török támadásnak már évtizedek óta kitéve, alig voltak többé tarthatók. Atyja, szintén Miklós, már levonta a helyzet következtetéseit, akárcsak a Frangepánok, a basáknak adószámba menő ajándékokat fizetett s átbocsátotta őket birtokain Krajna felé, az osztrákokat pusztítani. A hódolás azonban nem óvta meg birtokait a török rablástól s ezért próbálkozik még Mohács előtt, hogy Ferdinándnak átadva várait, érettük nyugalmasabb vidéken kapjon új birtokokat. Így jut hozzá Mohács után Medvevárhoz, Zágráb megyében és Rakonokhoz Kőrösben; az aurániai perjelség birtokait is zálogba veszi, helyesebben szekularizálja, de megtartani nem tudja a török elől. Az öreg Zrinyi Miklós félig behódolva a töröknek, bebizonyította életével, hogy keresztény birtokos a török és magyar közt ingadozva, nem tud lábán megállni. Fiai, János és Miklós, amint atyjuk 1532-ben meghal, rögtön megtagadják a török adót, s fáradhatatlan harcosai lesznek a kereszténységnek. De a kis unnai sziklavárakat, melyekben alig fért egy-két katona s melyeknek népes vártartományuk sem volt, amiből el lehetett volna őket tartani, még az ő vitézségük sem tudta megtartani. A Zrinyiek is északra költöznek tehát, mint a Keglevcsiek, Korbáviaiak s ebben az új népvándorlásban, amikor falvak és kerületek vonulnak északra, a Zrinyiek új vagyonszerzése tipikus jelentőségű. Zrinyi Miklós évtizedeken át szívós munkát végzett, míg az unnai Horvátországból északra vonulva sikerül neki Szlavónia, Zala, Somogy, Vas vármegyékben új birtoktömböket szereznie. Ahol lehetett, törvényes eszközöket használt, donatio, zálog és a királytól jóváhagyott, vagy legalább tolerált kölcsönös örökösödési szerződés által; ahol ez nem ment, ott hatalmi eszközöket és az akkori, még nem állandó törvényhozás furfangjait is igénybe vette. Igen tanulságos egy pillantást vetni ez új birtokszerzésekre. A muraközi hatalmas birtoktömböt, Csáktornya és Légrád várakkal, az Ernuszt–Hampó-család kihalásakor a hátramaradt özvegynek atyja, Keglevics Péter bán, foglalta el, aki maga is Északnak iparkodott a török elől, tőle azonban e birtokokat fej- és jószágvesztési ítélet elveszi, az executiót Zrinyi Miklós vállalja magára, amely cselekedetét már kortársai sem helyeselték, tekintve Keglevics magas korát és hősi érdemeit, miket a török ellenében szerzett. Ilyen szentimentális szempontok nem zavarták Zrinyit, aki az elfoglalt muraközi birtokokat az executio végrehajtásával királyi adományban kapja, részben az ő báni fizetése fejében. Ez tehát formálisan, kétségtelenül jogos birtokszerzés volt és az akkori fogalmak szerint ilyen volt Csurgó megszerzése is, melyet a vránai perjelség komplexumából, zálogjog címén tartott meg. A korbáviai grófi birtok azon 1509-i kölcsönös örökösödési szerződés értelmében lett az övé, melyet atyja kötött sógorával, Korbáviai Karlovics János gróffal. Még az ozalyi Frangepán-birtok megszerzése is védhető, amely nem kevesebb, mint 25 várból állott, köztük Ozaly, Ribnik, a Kulpánál, Novigrad, Ogulin, Modrus, Fiúme, Buccari, Vinodol. Zrinyi feleségül vévén a tengermelléki komplexum egyik birtokosának, Frangepán Istvánnak nővérét, Katalint, szerződést kötött, melynek értelmében a sógorok közösen birtokolják a várakat; István később megbánta a dolgot s hosszas bonyodalmak után visszakapta a birtok egy részét, de a nagyobbik Zrinyi kezén maradt. Bonyolultságában nem tisztázható ügy volt azonban az Erdődy- és Széchy-örökség megszerzése, benne eljegyzések, szerződések, donatiók szerepelnek, míg pörre nem kerül a dolog. Erdődy Péter leányát eljegyezve, Monyorókeréket szerzi meg, Széchy Tamás lánya, Margit, kezével pedig, miután az előbbi eljegyzést felbontotta, a vasvármegyei Széchy-birtokokat. Monyorókeréket különben bírói ítélet, igaz, csak 1613-ban visszaadta az Erdődyeknek. De még utolsó házasságával, a cseh kancellár nővére, Rosenberg Éva kezével is nagy birtokot kap, a csehországi Neuhaust. Kétségtelenül minden eszközt kihasznált birtokai nagyobbítására, amit csak az akkori polgári és büntető, meglehetősen tág gyakorlat megengedett, éveken át figyelemmel kísérte a birtokokat, melyekre alkalomadtán rá fogja kezét tenni, de mindez csak kárpótlás volt, mit magának kellett megszereznie, azon nagykiterjedésű birtoktestért, amit a török foglalás nyelt el ott Délen. Ősi családi birtokai mennek veszendőbe, mert nem hajlandó többé a törökkel egyezkedni, joggal illette meg tehát a kárpótlás annál inkább, mert hisz a birtokszerzés csak a török elleni fegyvereit gyarapította: új birtokain az egyes várakból a török harc központjait építette ki. Nem ítélhető meg tehát birtokszerzése tisztán anyagi motívumokból, aminthogy egész lelki konstituciójában az érzelmi motívumok: szeretet, gyűlölet, szenvedély, játsszák a döntő szerepet. Politikus elhallgatás nincs nála, érzelmeit kimondja, még pedig szenvedélyes szavakban, korlátokat nem ismerő kifejezésmóddal. Folytonosan becsületbeli ügyei vannak: in facto honoris levelez, pöröl, sérteget, fenyeget, párbajoz s még a király sem tudja néha rábeszélni, hogy hiszen becsülete nincs érintve, nyugodjék tehát meg. Salm Miklós gróffal összeveszve, becsületsértő leveleket ír neki, míg Ferdinánd hallgatást nem parancsol rá; Erdődy Simon püspökkel hosszú heves ellenségeskedésben van, mert azt hiszi, hogy testvérét, Jánost, a püspök ölette meg; Zrinyi életveszélyesen fenyegető leveleket ír neki; bosszút követel, inkább meghal, semmint ettől elálljon; Zágrábot, Erdődy püspöki városát megtámadja s a kanonoki házakat kirabolja. Mikor a szigeti kapitányságban hozzá hasonlóan hős elődjével Horváth Márkkal, birtokügyben összevész, ezt a tekintélyes urat felakasztással és szemkitolással fenyegeti meg. És egészen magánkívül van, mikor béke idején török méltóságokkal, így a bosnyák basával, párbajra készül s Ferdinánd eltiltja ettől, s a vend kapitány által értesíti e tilalomról a basát, nehogy ez mégis elmenjen a párbaj színhelyére; Zrinyit azonban a királyi parancs sem tartja vissza, hogy el ne menjen a kitűzött helyre. Egyenesen könyörög Ferdinándnak, engedje meg a párbajt, nehogy a törökök őt gyávának tartsák.

FŐÚRI PÁR A XVI. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN.
A férfin keleti, a nőn nyugati divat hatása. A gróf Haller-családnak a Nemzeti Múzeumban letéteményezett nemzetség könyvéből, melyben az egyes családtagoknak e korban egykorúan készült színes képei találhatók. Képünkön hallerkői Haller Mihályt, a család erdélyi ága megalapítójának, Péternek és feleségének, győrmonostori Kemény Katalinnak fiát († 1596) ábrázolja, feleségével, osztopáni Pernyeszi Dorottyával. A magyaros arcú férfi prémes bundája és kucsmája kékes-lila színű, kihajtott prémmel és arany sujtással. A köpeny alól és annak ujjaiból zöld öltözet tűnik elő. Az asszony arany-barna-kékbe játszó selyemruhában van, fehér gallérral, elől vörös szegélyű főkötővel. (A kézirat 232. folio lapjáról.)

Ez a minden ízében szenvedélyember legjobb barátságban az óvatos, diplomata Nádasdyval volt, rendkívül becsülte, mióta Nádasdy mint bán, diadalmas hadjáratban biztosította Horvátországot a török elől. Nádasdy nyugodt, frázistalan írásai mellett szinte lángol Zrinyi leveleinek páthosza. Legnagyobb bizalmáról biztosítja barátját és hogy utolsó lehelletéig fog vele harcolni a közjóért és a haza javáért; Losonczynak temesvári hősies védelméről örömtől lelkendezve ír Nádasdynak, hadd tudja meg ez is és örvendjen rajta, mert hisz Nádasdy is, úgy mint Losonczy és Zrinyi, szerető fia a hazának: bonus amator patriae. És hogy minden nem frázis, hanem a lélek lobogó lángja, igazi hazaszeretetet, ezt megbizonyította 1566-ban, amikor önfeláldozását lelkes szavakban jelentette be Nádasdy Tamás félénk özvegyének: elhatározta, hogy bezárkózik Szigetvárba, Istenért, a császári és királyi felségért, a keresztény respublikáért és a szegény, végső nyomorúságba jutott édes hazáért – dulcis patria –, melyet ő állandóan és vidám arccal, vére ontásával és ha a sors úgy akarja, feje pusztulásával is szolgálni fog. Ha görög vagy római lett volna Zrinyi, ezeket a szavait, miket vér pecsételt meg, századok óta egész világ ismerné és iskolában tanulná.

Atyai és anyai horvát eredete mellett magyarnak tartotta magát, a dulcis patria nála aktaszerűen megállapíthatólag nem Horvátország, hanem Magyarország. Ebben különbözött a többi, északra húzódó horváttól. Draskovics György püspök 1556-ban szerencsét kíván Horváth Márknak Sziget sikeres védelméhez és benne látja nemzetünk virágát: „mert Uraságod is horvát”. Zrinyi ugyanekkor Bécsben jár és tanuja annak, amint német urak saját győzelmükként dicsekszenek a török vereségével, glóriálják magukat, a magyarokat kisebbítve; Zrinyi ezen úgy felháborodik, hogy a király jelenlétében részletesen elmondja a hadjárat történetét, mire a németek megszégyenülnek s ő büszkén mondhatja, hogy: „minden magyart igazán megvédelmezett ott”. Mindez ugyan nem zárja ki, hogy a szenvedély, mely állandóan forrponton van benne, biológikusan legalább, délszláv szüleitől való örökség lehetett, de hogy ez a délszláv faji hagyaték az ő személyében nem török barátságban, mint atyjánál, a Frangepánoknál és a délszláv főpapoknál, hanem végleges török harcban nyilatkozott, ez már a kor magyar nagybirtokosának tipikus tulajdonsága. Amint, hogy hibái is az akkori dominusok hibái, akiknek nincsen többé ellensúlyuk a társadalomban s így könnyen ragadtatják magukat olyanokra, miket kiegyensúlyozott társadalom a törvény szigorával torol meg. A legsúlyosabb vád, amit ellene rosszindulatú kortársak emeltek, Katziáner megöletése volt, aki nagy eszéki kudarca után a két Zrinyi testvér várába menekül s ezek ott megöletik. Ma már világos, hogy Katziáner, mint igazi zsoldos vezér, condottiere, Ferdinánd pártján végkép eljátszván hitelét, a Zrinyiektől nyujtott menedéket arra használta fel hogy a törökkel és Jánossal tárgyaljon és Kosztajnicát átadja a töröknek. A két Zrinyinek gyorsan kellett cselekednie, hogy várukat, „Horvátország kapuját” megmentsék, nem várhatták meg Ferdinándnak sem utasítását, sem segélycsapatait akkor, ha Katziáner nyakukra hozza a törököket, így ölették meg áruló vendégüket. Az önsegély az állami hatóságok távolléte, vagy nem működése miatt ekkor általában Európában pótléka volt az államhatalomnak és Zrinyi szenvedélyes temperamentuma egyébként is szívesen folyamodott hozzá. Egyszer összeveszvén egy Keglevichcsel, arra kéri a királyt, hogy vagy ezt, vagy őt magát bocsássa el szolgálatából, mert együtt nem szolgálhatnak többé, ha pedig ezt nem teszi, adjon nekik szabadságot, hogy egymásnak, ki hogyan tud, ártsanak; ugyanezen ellenfelének azt ajánlja, hogy ne Bécsben, csukott ajtók mögött tárgyaljanak, hanem itt lenn a szabad csatamezőn. Mindez a szenvedély azonban csak itthon, személyes viszályaiban érvényesül, a török harcban vasakarattal uralkodik önmagán s éppen olyan józanul, embereinek kockáztatása nélkül vezeti háborúit, akárcsak Nádasdy Tamás. 1551-ben Ferdinánd ráparancsol, támadja meg a törököt, mert ezt úgyis leköti Erdélyben Fráter György, de Zrinyi visszaír: ő úgy látja, egy törökkel sincs itt kevesebb, mint azelőtt s mikor erre a válaszra Ferdinánd megneheztel rá, ő megírja Nádasdynak: a király haragszik rá, nem tudni miért, talán hű szolgálataiért, vagy „mert nem mentem török harcba, egyedül tíz ellen”. Nincs mit csodálkozunk, hogy katonái és jobbágyai, minden nyersesége mellett is, bizalommal néztek rá: ő volt az ő védelmük, ő volt az ő önfenntartásuk.

Zrinyi és horvát társai, bár régi főnemesi családok tagjai, birtokaikat itt északon az új Habsburg-királynak köszönhetik s ehhez képest ők is lojális hívei Ferdinándnak, akárcsak a kisnemesekből lett mágnások. Ez az új arisztokrácia tehát, úgy régi nagy családokból származó tagjaival, mint homo novus-aival, a királyhoz egész más viszonyban van, mint a korábbi nagyurak a Jagellók alatt. A rakoncátlan, királyt nem ismerő nagyúri típusnak utolsó képviselője Perényi Péter, a nádorfi, akinek sorsa leginkább mutatja az új időket, melyekben, bár polgárháború dúl és bár ellenkirályok versengenek, mégsincs többé hely királytalan nagyúr számára. Perényi az egyetlen, aki Ferdinánddal szemben is a Mohács előtti hangot használja, országos tárgyalásoknál kitör, hogy ő felsége hiába veszi el idejét ily tárgyalásokkal; máskor büszkén kijelenti, hogy ő a két király közt neutrális úr és tényleg úgy is látszik, hogy az ellenkirályoktól független állásra törekedett. Nála a személyi és országos érdek szinte naiv összekapcsolódásban jelentkeznek. Ferdinándhoz áttérést előkészítendő, feltételeket szab, melyekben országos és nemzeti vonatkozások, Izabellának és fiának illő kielégítése, az ország szabadságainak megóvása, a nagyváradi béke megtartása mellett önző családi és személyi igényeket jelent be: Gábor fiának zempléni főispánságot, Miklós fiának püspökséget, magának bűnbocsánatot, Valpó és Trencsén várát követeli, királyi kancellárságot is akar, az egyházi személyek mellőzésével. A közvetítő Thurzó Eleknek, ki vele a király nevében tárgyal, megírja, hogy Valpóra a török ellen van szüksége, hogy onnan vezethessen ellene hadat. A János királlyal való tárgyalásokban is ő akar közvetítő lenni, hogy egyrészt a királynak, másrészt – mondja naiv önzéssel: saját magának érdekeit is megvédelmezhesse. A török ellen éppen olyan szenvedéllyel küzdött, mint Zrinyi Miklós, de személyes érdekei, melyeknek renaissance elfogulatlansággal engedte át magát, minduntalan kivetették törökverő pályájából. Egyik fiát kénytelen kezes gyanánt a töröknek átadni, ezt Konstantinápolyba hurcolják, s ott állítólag törökké teszik, kiszabadításáért arra is képes, hogy a felvidéken fiúkat és lányokat kocsiszámra szedessen össze és felajánlja őket fiáért cserébe a töröknek. 1542 tavaszán megköti a sárospataki ligát Bebek Ferenccel, Báthory Andrással és Györgygyel, Drágffy Gáspárral, Ráskay Istvánnal és a három Homonnayval – ez a szerződés a legmagasabb ponton, már királytalan magaslaton mutatja a nagybirtokosoknak állami funkciót teljesítő hatalmát, mert benne megegyeznek egymással, hogy a két király közt folyó harcokban egymás várait kölcsönösen visszaadják, ami nem kevesebbet, mint a királyi donatiójog megkerülését és tagadását jelentette; egymás közti ügyeikben országos bíróság helyett saját familiárisaikból delegálnak bíróságot, melynek ítéletét kötelezőnek ismerik el magukra, itt megint a király legfőbb bíróságát sértik meg; ha őket szövetségen kívüllevők megtámadnák, akkor ez ellenzőiket előbb közösen nyugalomra intik, ha pedig ez nem használna, insurrekcióba lépnek ellenük, mindez anélkül hogy a király személyére a szerződésnél bármikép tekintettel lettek volna. Az ilyen szerződés, aláíróinak óriási hatalmánál fogva, kétségtelenül nagy területekre garantálta a békét és védelmet, de épp a királynak tartozó hűség meg nem említése – ugyanaz, ami a Wesselényi-összeesküvésben is, százhúsz évvel később, döntő szerepet játszott – tette azt veszedelmessé Ferdinánd szemében. Perényi még ez évben személyes hűséggel és bölcs tanáccsal vett részt a német birodalom török hadjáratában, ahol Buda rögtöni ostromát hasztalan ajánlotta a német hadvezetőségnek; a sereg szégyenletes feloszlása után végső elkeseredés fogta el és tartani lehetett attól, hogy a sárospataki bajtársakkal feltámad a király ellen. Ezt kikerülendő, Ferdinánd elfogatta, s a fogságban kényszeríté, hogy birtokai egyrészét, köztük a jogtalanul elfoglalt egri püspökséget kiadja neki. Bűne nem volt, csak az, hogy túlságosan nagy hatalmát nem gyakorolta azzal a körültekintő mérséklettel, mely nélkül akkor már Magyarországon a legnagyobb alattvaló sem élhetett. Néhány évtizeddel elkésett, s viszont bizonyos, hogy a Jagellók korának bármelyik rendetlenkedő nagyurát ugyanezen sors, fogság vagy még rosszabb várta volna Ferdinánd korában. Hatodfélév után halt meg inkább internálva, mint fogságban, a század utolsó illoyális nagybirtokosa.

A többiek, a kisebbek színtelenebb másai a nagyoknak, Nádasdynak, Zrinyinek, Perényinek. Vitézség, lebirhatatlan szenvedély, jobbágyok szenvedései iránt érzéketlenség lakozik bennük, mint Török Bálintban, fortélyos gondolkodás, az alkalmak gyors és mégis előrelátó kihasználása, a birtokszerzésben telhetetlenség, mint Bebek Ferencben, a család utolsó sarjában és Balassa Menyhértben, akik azonban vitézségben sem maradtak kortársaik mögött. Személyes bátorság, nemzetcélokért önfeláldozás és kis és nagy dolgokban egyaránt megnyilatkozó telhetetlen kapzsiság talán egyikben sem egyesült oly feloszthatatlan egységgé, mint Dobó István személyében, aki Eger védője, a magyar rendi szabadság ártatlan üldözöttje, a korszak egyik legnagyobb birtokszerzője és a zsugoriság anekdotikus hőse volt egy személyben. Mindezek az erőtől és egyéni élettől duzzadó nagyurak mintha csak vitézségből és birtokvágyból lennének összetéve. Nem tétlenek és nem élvezők: folyton utaznak, tárgyalnak, harcolnak, tiszta családi életet élnek, papokat, prédikátorokat tartanak, könyveket adnak ki, nem kártyáznak és nem isznak még, ezeket az alantasoknak hagyják, de mégis van egy szenvedélyük, miből a hatalmaskodás, az erőszakoskodások országos sorozatai származnak: a vagyon kívánása, a mindig többnek a lebírhatatlan vágya. Mintha csak mindnyájan a Fuggerek jelmondatát: nyerni kell, amíg lehet, akarták volna a pénzszerzésről a birtok-, földszerzésre átültetve megvalósítani. De birtokszerzésük ekkor már túlnő a polgári és büntető törvények kategóriáin, mert a nagy szerzők nemcsak összeszerzik, mindenféle eszközzel, a vagyont, de azt egyúttal arra használják, hogy a lakosság egész rétegeinek, az ország nagy területének magánjogi védelmet, s a török ellen biztonságot nyujtsanak. Az újkori állam kezdetén ők teljesítik az állam helyett annak funkcióit a köz védelmére.

*

Az új arisztokrácia tagjai, felemelkedvén a társadalmi, polgári vagy legtöbbször a katonai létrán, királyi kinevezéssel bejutnak az ország bárói, azaz a mágnások közé, akiknek a többi magyartól megkülönböztető címe a Nagyságos, magnificus. Az érdemeseknek a köznemesség sorából kiemelését Ferdinánd kezdte meg korábban szokatlan mértekben, az ő kegyelméből léptek be a főrendek közé a bedegi Nyáriak, a Majláthok, gersei Pethők, ruszkai Dobók, Révayak, Büdyek, Rátkayak, Kerecsényiek, Stánsics Horvátok, Forgáchok, Paksyak, Zay-k, Méreyek utódai, Miksa és Rudolf osztogatták ezt a díszt a Pálffyaknak, Kasztellánffyaknak, lepoglavai Krusichoknak, Istvánffyaknak, Wesselényieknek, Illésházyaknak, Czoboroknak, Rákócziaknak, Szunyogoknak, Prépostváryaknak, Bocskay Istvánnak, a század fordulóján Thökölyeknek, Apponyiaknak. A grófi címet ekkor még kevesen viselték, köztük a horvát ősnemesek, Zrinyiek, Frangepánok, a tulajdonképeni Magyarországon egyes grófsággá emelt területek vállalkozó urai, így a Nádasdyak azóta, hogy Nádasdy Tamás kezén volt Fogaras „grófsága”. Az új főnemesség tekintélyének azonban csak kifejezése, s nem alapja a királyi kegyként nyert nagyságosi cím, a hatalom ekkor Magyarországon egyesegyedül kiterjedt földbirtokon alapulhat. Keglevich Péter birtokokat kért Ferdinándtól annak fejében, hogy egyik déli várát átengedi neki, s mikor hozzáteszi megokolás gyanánt, hogy pénzt nem kér, „mert a pénz a használatban hamar elfogy”, ezzel nemcsak az ő korának, de egyszerre három század magyar felfogásnak ad kifejezést. Az újkor kezdetén, mikor nyugati országokban a korakapitalizmus eddig példátlan lendülettel bizonyítja be a pénznek mint hatalomalkotó és kultúrakeltő tényezőnek értékét, s amikor a városi polgárság lassú, de biztos munkával kezdi meg aláásni a földbirtok egyedüli értékébe vetett hitet: akkor nálunk, több tényezőnek összejátszása következtében, kezd állandósulni és századokra megmerevedni az a hit, hogy egyedül a földbirtok képviselheti a magasabb életformákat, egyedül ennek van joga és lehetősége a kényelmes, a hatalmas, a példát nyujtó életre. Keglevich Péter nézetét egy híján háromszáz évvel később Széchenyi Hitelének kellett megcáfolnia. Független ember csak a nagybirtokos lehet és minden más országlakos függő viszonyban görnyedez a nagybirtokos előtt: a magyar társadalomnak ez a ma sem teljesen elhomályosult képe ekkor alakul ki a török háborúk állandóságában.

Mert ez új alakulat is, mint minden egyéb e században, a török elleni védelemnek köszöni leglényegesebb elemeit. A nagybirtoknak, mint láttuk előbb, erkölcsi alapját, létokát a védelem képezi, s ehhez a védelemhez zsoldosokra, azaz pénzre van szüksége. A végvárak őrsége részben a királyi szolgálatban, részben az urak szolgálatában harcol, servitia regia és servitia dominorum a kifejezések. A nagybirtok feladata tehát azt a zsoldot előteremteni, mely várainak és a várak mögötti lakosságnak megvédésére szükséges. Olyan országban, hol a városi polgárság csak kis üzemekben, a helyi piac vagy hetivásárok számára termeli ipari tárgyait, s ahol a nagyszabású be- vagy kiviteli kereskedelmet az állandó háborúk, s a minden szellemmel ellenkezően megvont, sőt még hozzá folyton változó határok is akadályozzák, ott az örökös háborúban az egyetlen fogyasztó, akitől pénzt lehet látni, maga a háború. A zsoldosokat tartó nagyúrnak a háború számára kell termelnie, hogy a zsoldhoz szükséges összegeket megkereshesse. A termelés módját pedig a hazai ipar és mezőgazdaság állapotai szabják meg. Az ősi mezőgazdasággal bíró ország nem gondolhat arra, hogy a török ellen küzdő csapatoknak ipari szükségleteit fedezhesse, a katonaság ruhájára, a posztó, szövet külföldről jön be, az udvari kamara igen gyakran zsold fejében adja, s maga nagy összegeket nyer a vétel- és eladási ár különbözetén. Hasonlóképen idegen eredetű a katonaság fegyverzete, különösen a nehéz német lovasoké és a tüzérségé; a hazai városok bár gyártanak, főként Kassa, lőport és egyéb municiót, kardokat is, a szükségletet távolról sem tudják fedezni. Annál inkább rászorul a hadsereg a magyar mezőgazdaság termékeire. Nemcsak a végvári katonaság, az időnként nagy tömegekben bevonuló mezei seregek is, melyek a hosszú és lassan járható magyar utakon nem tudják behozni az élelmiszer szükséges mennyiségeit, annál kevésbbé, mert a seregek élelmezése akkor még egész Európában megoldatlan probléma. Természetesen a magyar mezőgazdasági termelési problémájában is nagy szerepe van a szállítás lehetőségének: könnyen romlásnak induló, vagy az országban mindenütt megtalálható, avagy nem elsőrangú, nélkülözhetetlen szükségletet alkotó termények nem jönnek számba a hadseregszállításoknál, s miután a háborús viszonyok közt egyéb fogyasztó, a katonaságon kívül alig van, a fel nem használható termékek elvesznek a nemzet gazdaságára nézve. A hollandus eredetű Skepper Kornél, V. Károly diplomatája, csodálkozva nézi az ország halgazdagságát, még a Temes folyó is fekete a haltól, nem is szólva a hal igazi hazájáról, a Dunáról és Tiszáról és elkeseredik, mikor a halász teli merítvén hálóját, egy halon kívül a többit mind visszaereszti a vízbe, mert nincs piac, nincs fogyasztás és nincs ár, holott ugyanakkor a kis Hollandia csak a heringfogásból másfélmillió aranyat vesz be, évi egész halbevétele jóval felülmulja a kétmilliót. Az ilyen szédítő lehetőségek a hazai viszonyok között számba sem jöhettek. Ára csak az elsőrendű mezőgazdasági terményeknek: gabonának, szénának, bornak, marhának volt, ezeket fogyasztották a végvári és egyéb katonák, s amiből fölösleg maradt, azt a nyugati határokon, az osztrák és olasz tartományokba még mindig ki lehetett vinni. Mindezen terményeket a föld termelte magából, ezért van ekkor egyedül a földnek értéke. Ezért van a hatalom egyedül a földesúr kezén, s innen érthető egyúttal az a földéhség, mely szinte megdöbbentően nyilatkozik meg a nagybirtokos lelkiségében.

A föld lévén az egyetlen pénzforrás, a nagybirtokos minél több földet szerez, s a meglevőből minél több pénzt sajtol ki, amely pénz azután újabb birtok szerzésére szolgál neki. Mint tudjuk, bérmunka ekkor még alig szerepel a mezőgazdaságban, másutt sem, nálunk még kevésbbé, ahol a jobbágy a birtok haszonélvezetéért terményekkel, munkával és pénzzel tartozik szolgálni. A jobbágyszolgáltatások közül a baromfi, bárány, tojás, méz és egyéb élelmiszerek a nagybirtok személyzetének és részben zsoldosainak természetbeli ellátását fedezik, a búza, rozs, árpa kepéi és keresztjei, a boros hordók pedig részben legalább kereskedésbe kerülnek, pénzzé tétetnek. De a jobbágyszolgáltatásokon kívül a pénzszerzésnek egyéb módjai is rendelkezésre állanak a nagybirtokosnak. Ezek között a telepítési és a saját kezelésben levő mezőgazdasági termelés, valamint kereskedés is nagy szerepet játszik. A déli vidékek elpusztulásával a lakosság északra tolul, egész falvak népe telepedik meg a Dunántúl északnyugati sarkában és a felvidéken a nagybirtoknak elhagyatott, vagy csak kevéssé benépesített területein. Későbbi fejezetben látni fogjuk az idegen népek kettős népvándorlását, mely délről, Horvátországból Északnak, s Erdélytől és Mármarostól Nyugatnak indult el, hogy Liptó-Sárosban egymással egymással találkozzék: ezek a vlach pásztorok szintén pénzzel vagy pénzzé tehető állatokkal fizetnek a nagybirtok urának az erdők és hegyi legelők használatáért. Olyan erdei birtokok, melyekben azelőtt szénégetőn kívül nem volt adóztatható ember, ekkor már kiterjedt állattenyésztésnek képezik alapjait és a földesúrnak eddig ismeretlen jövedelmeket szolgáltatnak. A pénz azonban még mindig kevés, a nagybirtokos nem elégszik meg a földesúri adókkal, nem elégszik meg a saját termékeinek eladásából nyerhető haszonnal, hanem maga is közvetítő kereskedelembe kezd, marhákat, szövetet, ólmot, rezet vesz ott ahol talál, és saját nyereségre szállítja el a fogyasztóhoz: nyugatra Ausztriába vagy a hadsereghez, a végvárakba. Különösen sok a marhakereskedelemmel foglalkozó nagybirtokos: maga Nádasdy Tamás, még nádor korában is vesz alföldi szarvasmarhát, s azt a hivatásos marhakereskedelem módján, füvön táplálva hajtatja el a Fertő vidékére, s onnan az osztrák piacokra. Igen gyakori már Ferdinánd korában is, hogy a váraknak parancsnokai maguk veszik a várőrség élelmére szükséges marhát, így áll össze kereskedőtársaságba Dobó István, Eger védője, Zay Ferenc és Bornemissza Sebestyén, hogy Eger várát szarvasmarhával ellássák. A század végén a déli urak Zárán át Velence számára szállítanak marhát, ez a kereskedelem a következő században egészen a Zrinyiek kezébe kerül. Gyakori eset a vámmentes kivitel is, amikor a király tartozásai fejében bizonyos számú állatra elengedi a nagybirtokosnak a harmincadot.

Legtöbbet azonban a hadseregnek való élelemszállítás jövedelmez: a kereskedésnek ez az ága, az akkori állampénzügyi viszonyok között, a legfőbb indítéka a földbirtok néhány kézben való felhalmozódásának, különösen a század második felében, s legkönnyebben a tizenötéves háború alatt, mikor a fogyasztás a korábbi évekhez képest megsokszorozódott. Itt főként a gabona- és borszállítás jön tekintetbe, mindkettő nagymértékben elősegítette a nagybirtokos-szállító kezében tőke vagy helyesebben tőkeigény felhalmozását, amely igényt azután adott pillanatban földbirtokra váltott be. Az ilyen ügyleteknek elég bonyolult menetük van. A nagybirtokos elvállalta bizonyos mennyiségű gabona szállítását a hadsereg számára, pontosan meghatározott, kialkudott ár fejében. A szállítást elvégezve, az udvari kamara vagy a havi fizetőmester nem tudta az árat egész összegében kifizetni, annál kevésbbé, mert a kamara maga is nyerni óhajtott a gabonaszállításon olyképen, hogy azt a vételáron felül adta el kicsinyben a katonáknak, akik zsoldjuk nagy részét ilyképen visszaszolgáltatták. Míg tehát a gabona szétszivárgott az egyes katonákhoz, s ezektől visszajött a vételár, mindez hosszú időt vett igénybe; a kamara ezalatt lehetőleg nem fizetett a szállítónak, aki nyugalmasan várt és inkább csak a forma kedvéért írkált könyörgő leveleket a császárnak vagy hatóságainak, hogy végre elégítsék ki jogos igényeit. A tapasztalat azt mutatta, hogy hosszas nemfizetés esetén a türelmesen várakozó hitelező sokkal nagyobb nyereségre számíthat, semmint rögtöni, készpénzfizetésnél. A hadseregszállításból származó adósságok éveken át felgyülemlettek, egyszer csak a kamara megint pénzszükségbe jutott, megint a kifizetetlen szállítóhoz fordult, aki most egész eddigi követelését egyesítette az új kölcsön összegével, s olyan hatalmas summát mutatott ki, amilyent a császári vagy magyar hatóságok készpénzben soha le nem tudtak volna fizetni. Az üzlet ezen stádiumában a hitelező nagybirtokos rendesen átváltoztatta készpénzigényét földbirtokra, s ennek az igénynek az állami hatóság már nem állhatott ellen és utána nézve valami éppen megüresedő zálogbirtoknak vagy magszakadás útján a királyra szálló területnek, kiállíttatta róla az adománylevelet a hitelező számára. A század második felének legtöbb ily vegyes birtokadománya, donatio mixta-ja a királyi kegyelmen kívül hadseregszállítás és az államnak adott kölcsön fedezésére történik, nemcsak az ország határain belül, hanem az osztrák örökös tartományokban is. Tudjuk például, hogy a Liechtensteinok hercegi, elsőszülött ágának mérhetetlen cseh-sziléziai vagyonát a tizenötéves török háborúban ilyen hadseregszállításokkal alapította meg Liechtenstein Károly, aki 1595-től kezdve szinte évenként szállított gabonát és szénát, eleinte aránylag csekély összegekért, 1000–1500 forint értékben; közben 100.000 forintos kölcsönt is adott a kamarának a német és vallon katonák zsoldjára; időnként ezen szolgáltatásokról számlát terjeszt be, amely számla fejében bizonyos összegeket kiutalványoznak neki rendes, cseh jövedelmekből; mivel azonban ezek a jövedelmek természet szerint nem folynak be rendesen, az ilyen pénzügyi rendelkezésnek eredménye az lesz, hogy a hitelező követelései folyvást növekednek, ahelyett, hogy apadnának, s csakhamar elkövetkezik a pillanat, amikor horribilis összegekről terjesztvén be számláját, végre átváltoztathatja azt földigényre. A kamara adóssága így növekszik Liechtenstein Károlynál a század végére 137.000 forintra, még néhány kisebb kölcsön, még egyszer egy 16.000 forint értékű gabonaszállítás, és Liechtenstein már 1605-ben elkérheti 410.000 forintnyi követelés fejében előbb a glatzi grófságot, s azután a troppaui hercegséget. Az új dinasztia készen van és ezután már megengedheti magának, hogy a kereskedésre és pénzügyletre középkori megvetéssel nézzen le.

Bár a korszak nagybirtoka lényegében ugyanezen pénzügyi fejlődésen megy át, erkölcsi és nemzeti megítélés dolgában mégis különbséget kell tennünk az ausztriai és magyar viszonyok között. Az osztrák földszerzés távol a harctértől, minden rizikó nélkül megy végbe, a családok nagy szerzői tisztán pénzügyletet hajtanak végre, anélkül, hogy saját személyüket kockára tennék. Nem így a magyar nagybirtokosok. Semmi sem oly jellemző a mi XVI. századi történetünknek eminensen harcias, kizárólag a védelem céljait szolgáló jellegére, mint ez a jelenség: azok a nagybirtokosok, akik nálunk ilyen és ehhez hasonló pénzügyleteket bonyolítanak le, s ezzel hatalmas családi vagyonok alapítóivá lesznek, egytől-egyig maguk is katonák, akik végigharcolják seregeik élén a török hadjáratokat, s akik ott állnak éveken át felelős állásokban a végeken, a végvári őrségek között. A hadseregszállító egyúttal hadvezér is, aki a saját csapatait látja el élelemmel és hozzátehetjük, tisztességesen, becsülettel. A császári hatóságok, melyek a század második felében már nem vádolhatók túlzott magyarbarátsággal, soha egy panaszt nem ejtenek a magyar urak élelemszállításai ellen. Ellenkezőleg, igen gyakran megköszönik nekik a szállításban tanusított szorgalmukat és szolídságukat. Így köszöni Rudolf király és Geizkofler Zakariás császári fizetőmester Pálffy Miklósnak, Győr vára visszafoglalójának, hogy a katonaságnak „jól és olcsón” szállított gabonát és zabot. Pálffy Miklós általában típusa lehet a magyar úrnak, aki maga hősiesen forgatja a kardot a pogány ellen, katonáit bölcsen vezeti és szeretettel gondozza, s emellett élelemszállításaival és kölcsöneivel megsokszorozza kis, köznemesi családi vagyonát. Már mint komáromi főkapitány a vár uradalmát bírja, s abból élelmezi az őrséget, de ezzel együtt már vásárol is gabonát, embereivel bejáratja a Kis-Alföld termékeny vidékét és az összevett gabonát, amennyiben a vár őrségének nincs rá szüksége, az udvari vagy alsóausztriai kamarának adja el. 1585-ben Somorja városától 400 mérő gabonát vesz, s ettől kezdve állandó szállítója lesz a császári hatóságoknak. A tizenötéves háború természetesen megsokszorozza e tevékenységét. 1599-ben ajánlatot tesz Rudolfnak, hogy a jövő évi hadjáratra 1000 pozsonyi mérő gabonát és ugyanannyi zabot szállít, ha a vételár beszámíttatik Szentgyörgy és Bazin árába, melyeket meg akar magának venni. A király a két kis város polgáraitól teszi függővé ez üzletet, különben inkább készpénzben hajlandó fizetni a szállított gabonáért. Ekkor már Pálffy Miklósnak nagy összegekre van igénye, melyek részint szállításból, részint kölcsönökből álltak elő. Már 1585-től kezdve három éven át szállított az alsóausztriai katonaságnak évi 8000 akó bort és 400 mérő gabonát, évenként 18.600 forintnyi értékben; hátralékos fizetései fejében már 1595-ben kéri Szentgyörgy és Bazin birtokát, a király nem adja meg, hanem „kegyelemből” 18.000 tallért ír be e két városra 8 és fél százalékos kamattal; a következő esztendőben Pálffy a bányavárosi katonaság zsoldjára a sajátjából előlegez 27.686 forintot, ezt a cseh rendek utóbb megtérítik ugyan neki, de az 1585-i hároméves szállítás fejében még ekkor is, tizenkét év mulva, tartozik neki a kamara 40.000 tallérral. Mindez meghozza neki 1597-ben Stomfa zálogbirtokát. Az ilyen birtokadománynak, mint látható, rendkívül bonyolult az útja és valóban nem mondható, hogy a XVI. századi nagyúr ingyen, munka és áldozat nélkül érdemelte volna ki a királyi adományt. Pálffy például Ó-Zólyom várát csak akkor kapta meg 30.000 forint zálogösszegben, miután mint esztergomi főkapitány a töröktől visszafoglalt vár helyreállítására kénytelen volt 100.000 forintnyi kölcsönt ígérni a kormánynak, s ebből 30.000 forintot le is fizetni, s miután főkapitányi járandóságát, évi 600, majd 1000 forintot éveken át meg nem kaphatván, sajátjából tartotta száz lovasát, tisztjeit és egész kémszolgálatát; ekkor már, Ó-Zólyom zálogba adásakor, fizetési hátralékai és élelemszállításai fejében is 54.207 forint követelése volt az államon. Hasonlóképen kapta meg Borostyánkőt, s általában észrevehetjük, hogy úgy ő, mint kortársai mindenképen várbirtok és nem készpénz szerzése mellett dolgoznak. 1599-ben az esztergomi német zsoldosok fizetésére csak akkor hajlandó 20.000 forintot adni, ha ez az összeg Végles vagy Murány várára beiratik neki. A gazdag felvidéki Rákóczi Zsigmond pedig, akitől a kormány megbízásából Pálffy kér 100.000 tallérnyi kölcsönt zsold céljaira, ezt csak a tokaji uradalom birtoka fejében hajlandó kifizetni. Hasonlóképen kölcsönök, szállítások, korábbi zálogok felemelése fejében gyűlt össze a század végének talán leghatalmasabb vagyontömbje, a ruszkai Dobók lévai, sárospataki, tolcsvai, bodrogkersztúri, szerednyei, telkibányai birtoka. A várbirtok értéke és a tényleg lefizetett összegek között kétségtelenül nagy aránytalanság vehető észre több esetben, azaz a nagybirtokos iparkodott minél olcsóbban jutni hozzá az új zálogbirtokhoz, de az ilyen törekvéseknek az udvari és magyar kamara egyaránt ellene szegült, még pedig annál hevesebben, minél inkább megfogyatkozott a király rendelkezésére álló birtokok száma.

Egész belső történetünknek változatait a nagybirtok e nagymérvű előretörésével kell magyaráznunk. A mohácsi vésztől kezdve szinte hihetetlenül rohamos a változás, mely a királyi birtokot egészében, hiány nélkül az új arisztokrácia kezébe játsza át. Mikor Ferdinánd 1528-ban Zápolyai Jánost kiűzve a királyi birtokokat kezébe veszi, ezek legalább is 1,900.000 holdat tettek ki, s ezekhez kell számítanunk a királynéi uradalmak szintén igen nagy holdszámát is; mindebből már 1527 és 1536 között eladományozott 36 váruradalmat, uralkodásának hátralevő esztendeiben még 17 várat idegenít el, vegyes donatio vagy zálog útján, úgyhogy utódainak már alig marad eladni való. Miksa mégis el tud adni – vegyes donatio tulajdonképen nem egyéb, mint a magyar közjog számára leplezett árubabocsátás – tíz várat, összesen 363.000 forintért, Rudolfnak már csak nyolc marad eladásra, de ezeket már magasabb áron kínálja, valamint a már zálogba tett birtokokra is oly szorgalmasan emeli a zálogösszeget, hogy mégis sikerül neki 1600-ig 1,117.000 forintot bevennie. A Habsburgok tehát 1536-tól 1600-ig szinte az egész magyar királyi birtokot elidegenítették, nagyurak kezére juttatták, összesen 35 várat, 716 községet, 1,883.000 forintért, tehát tulajdonképen szinte potom árért. Ferdinánd királynak vártartományokra támaszkodó uralma így vált két utóda alatt árnyékhatalommá, s a királyi birtok pusztulásával tűnt el a királyi tekintély is az országból. Ezt a körülményt nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, amikor a következő század felkeléseinek előadásához készülünk: a XVI. században, a nyomasztó pénzügyi helyzet és a török védelem hatása alatt a királyi birtoknak II. Endre korához hasonló disszipálása ment végbe, aminek eredményeként a század végére itt áll húsz-huszonöt nagybirtokos, akik a földdel együtt a hatalmat is, a védelemmel együtt az állami funkciókat is átvették már a tűnőben levő királyi hatalomtól. A királyi birtok szétosztása elsősorban a Habsburgoktól távoleső felvidéki és tiszai urakat függetlenítette: a század végén Báthory István országbíró, Ecsed várában, már szinte szuverén úr, aki csak kényelemszeretetből marad békességben és ismeri el a király hatalmát; utána a Bocskay, Rákóczi, Homonnai stb. birtokok urai abban a pillanatban veszik kezükbe az államhatalmat, amikor akarják. Akié a föld, azé a hatalom.

Itt újra ki kell emelnünk, hogy az egész változás a török nyomása alatt jött létre; töröktől mentes, integer Magyarországban, hol a védelmi költségek nem emésztenek meg mindent, el sem képzelhetjük a király hatalomnak a földbirtok dolgában való végletes abdicatióját, éppen abban a században, mikor a királyság egész Európában megerősödik. Vesztest és nyertest, eladót és vevőt, királyt és nagybirtokost egyaránt a török veszedelem determinál cselekedeteiben. A király pénzt és élelmet szerez a védelmi vonal fenntartására, a nagybirtokos fizet és szállít ugyanezen célra, s ugyanekkor maga is vérrel adózik. A XVI. század nagybirtokai között mindössze is csak kettőt találunk, mely inkább pénzügyleteknek, kevésbbé a birtokszerző kardjának is köszöni létét: Thököly Sebestyén és Illésházy István birtokát. E két kivétel nem változtat a tényen, hogy az új magyar arisztokrácia Európa védelmében, karddal kezében fejlődik ki, pogánytól veszélyeztetett végeken.

Vér és vagyon ily felbonthatlan egységének felesleges további példáit idéznünk. Bárhova tekintünk a csonka ország területén, mindenütt harcos katonákat látunk, amint az adott politikai és gazdasági viszonyok józan kihasználásával nagybirtokukat összeszerzik. Ha valakit szemrehányással lehetne illetni – amint hogy nehéz és talán nem is történethez méltó, egy lezárt periódus gazdasági processzusait dícsérettel vagy rosszalással emlegetni –, úgy a nagybirtokosok helyett az akkori állami pénzügyek vezetését illeti szemrehányás, mely a fizetések, zsoldkifizetések folytonos halasztásával maga alatt vágta az ágat, folyton növelvén a magánosok jogos követeléseit. Ismervén azonban, a korábban előadottak alapján a pénzügyek kezelésének módjait, nem fogunk kívánni a magyar és udvari kamara vezetőitől oly lehetetlenséget, hogy korukat századokkal megelőzve a khaoszba rendet hozzanak és a kiadásokat egyenest erre utalt, s pontosan befolyó jövedelmekkel fedezzék. A nagybirtok új kifejlődése ebben a tekintetben is természetes, az adott műveltségi viszonyokból folyó jelenség volt.

Mielőtt a nagybirtok védelmi szerepének taglalására áttérnénk, egyrészt a belőle nyerhető jövedelem szempontjából meg kell szemlélnünk a nagybirtok művelésmódját, másrészt azt, hogy mire fordították a nagybirtokosok az akkori kulturális fokon jövedelmeiket.

A nagybirtok művelésében a század második fele határozottan a mezőgazdasági termelés növekedését mutatja. A továbbiakban látni fogjuk, hogy a török elől menekülő lakosság sokkal sűrűbben üli meg a megmaradt területeket, s főként a felvidéken sokkal intenzívebb mezőgazdasági kultúra fejlődik ki. Itt elég annak kiemelése, hogy ezen a téren is a nagybirtokos az, aki példájával elől jár és rendelkezéseivel magasabb fokra emeli egész országrészek gazdasági munkásságát. Erdők irtása, az irtványföldekre falvak telepítése, új mezőgazdasági üzemek létesítése: mindez a nagybirtokos fejében születik meg, s ő hajtja végre hatalmas energiával. Pálffy Miklós birtokain folytonosan irtatja az erdőt, s amint kész egy tisztás, oda jobbágyokat telepít, hogy ezek tovább folytassák az erdő hátraszorítását és az új földeknek egyelőre kölestermelésre fogását. A régi birtokokon halastavakat épített, téglavetőket és téglapajtákat állíttat fel, a szőllők művelésére gondot fordít, birtokain állandóan építvén, a közeli városok egész asztalos és lakatos céheit foglalkoztatja, így a vöröskői birtokokon a pozsonyiakat. Mindez a melioratiós munka a földesúri allodiumon megy végbe, ennek területén jönnek létre a század második felében a majorságok, melyek egyrészt az intenzívebb mezőgazdaság mintaműhelyei, másrészt azáltal, hogy a rajtuk alkalmazott munkaerők szerződéses viszonyban vannak a földesúrral, a jobbágyság elnyomott helyzetének is mintegy ventilátorait, az elégedetlenség levezetőit képezik. A majorságok szaporodásával megmunkálásuk is nagyobb gondot és fáradságot követel, s ha a század nagybirtokosai mezőgazdasági munkateljesítmény dolgában átlag nem is érték el Illésházy Istvánt, mégis jellemző, bizonyos leszállítással mindnyájukra is az a kép, melyet Illésházy rajzol saját munkájáról feleségének, Pálffy Miklós nővérének: „Jól tudod, sokszor étlen-szomjan megkerültem egy nap nagyobb része majorságodat, hajnal előtt felköltem még, paripákon Ujfalunál átalköltem az kis Dunán, ott szénatakarókat, rétirtókat megjártam, az barmot megláttam, onnan a nagy Dunán átalköltem, szentersébeti majorhoz mentem, ott szántóvetőket, aratókat mind megláttam, rendöltem, onnan bekei majorba, ott is azt miveltem, onnan Illésházára, ott is azt; átalköltem az nagy Dunán, ott is szénatakarókat, réteket megláttam... barmokat, szénatakarókat, dinnyéskerteket mind feljártam, Bazinba jöttem nagy fáradva, mint egy fáradt ló, mert ha ültem volna valahul, egy nap el nem végezhettem volna ezt az utat, mert nyolc mérföldnél több. Szőlleidet, szántóföldeidet megépítettem, jobbágyidat szekeressé, ekéssé töttem...”, s büszkén mondhatja, hogy bántására senkinek se volt, „csak egy pohár vizzel is”. Ha a katonai rendbe tartozó nagy urak, főkapitányi és egyéb hivatalos elfoglaltságuk mellett, nem is áldozhattak ennyi időt a mezőgazdaság vezetésének, mint a tisztán földszerző és sáfárkodó Illésházy: birtokaikon ugyanaz a fellendülés, ugyanazon többtermelés megy végbe, gazdatisztjeik felügyelete alatt.

A birtok jövedelmezőségének emelkedése vele jár az intenzívebb földműveléssel és azzal, hogy a földesúr maga keres és talál piacot terményei számára. A jövedelem emelkedése magyarázza azután a birtokárak emelkedését is, azonkívül, hogy a század folyamán az ezüst értékének esésével a pénz értéke is erősen hanyatlik. A munkácsi uradalmat 1571-ben Miksa Király Mágócsy Gáspárnak 42.000 forintért adja zálogba, holott 1591-ben már 155.350 forintnyi érte a zálogösszeg. Míg Ferdinánd korában 20.000 forintra sem emelkednek a zálogösszegek, s a hatalma s árvai uradalomért 1557-ben Thurzó Ferenc 18.000-et fizet, s Létava váráért 12.000-t, addig a 70-es és 80-as években 50–60–80.000 forint egy-egy nagyobb kiterjedésű vártartomány zálogösszege. Ugyanazon tulajdonos kezén is folyton nő a zálog értéke. Sárospatak vára és birtoka 1572-ben 80.000 forintért jutott a Dobók kezére s 1602-ben már 127.000 forintnyi zálog volt rajta. A zálogösszeg ilyetén emelkedése persze nem tisztán a kamara bírvágyát bizonyítja, mellyel ez minden lehető és lehetetlen alkalommal emelte a zálogot, hanem azt is, hogy a birtok mind többet jövedelmezvén, a zálogtulajdonos maga is elismerte értékének növekedését. Tudjuk például, hogy Dobó Ferenc kezén a sárospataki uradalomnak évi 20.000 forintnyi jövedelme rövid idő alatt 66.000 forintra nőtt meg, a birtokostól javított mezőgazdasági üzem, malomipari és saját kézbe vett borkereskedés következtében. De a zálogösszegek bármennyire emelkedtek is, az egyes vártartományokra mindig bőven akadt jelentkező, miután készpénzben úgy sem kellett neki túlságosan nagy összeget kifizetni, a zálog nagy része a zálogbirtokosnál levő kincstári, kamarai adósságokból jött össze, 20–30.000 forintnak egyenesen egy zálog fejében való lefizetése már igen ritka eset volt. Azaz a nagybirtokos aránylag csekély készpénz áldozattal vette át a földet, mely azután az ő kezelésében, javított és folyton tökéletesített mezőgazdasági üzemben, bor- és állatkereskedéssel egyesítve, nagy jövedelmek forrása lett. Természetesen az évi jövedelem nagysága nemcsak a termést meghatározó éghajlati és gazdasági tényezőktől függött, igen nagy befolyása volt annak kialakulására a háborús viszonyoknak, úgy a török becsapásoknak, mint a felvidék keleti részein az erdélyi nyugtalanságoknak és a tatárjárásoknak; de mindezt tekintetbe is véve, kétségtelennek kell tartanunk, hogy az akkori viszonyok között a nagybirtok volt Magyarországon az egyetlen nagy pénzforrás, az egyetlen hatalmas tőkeképző erő.

Már most föltéve a kérdést, mire fordította a nagybirtokos ezt a folyton rendelkezésre álló pénzforrást, elsősorban az életmódot kell szemügyre vennünk, melyet az akkori nagybirtokos folytatott hatalmas jövedelmei élvezetében. Ezt a kifejezést, hogy élvezte jövedelmeit, nem szabad a mai értelemben alkalmaznunk a XVI. századi nagyúrra, akinek élete sokkal egyszerűbb viszonyok közt folyt le, semmint gondolnók. Itt legelőször is ki kell emelnünk, hogy a lakás, épület és belső berendezés dolgában luxussal még alig találkozunk. Vidéki nyilt kuriákban vagy kastélyokban még nem lakhatik a birtokos, akinek szomszédaival, vagy átvonuló idegen katonasággal, vagy török és erdélyi ellenséggel szemben folytonos védelemre kell készen lennie. Lakása tehát még mindig a középkori várkastély, erős bástyáival, elszigetelt helyzetben, ahol terjeszkedésre, kényelem és fényűzés kifejtésére sem hely, sem alkalom. Hogy a lakásberendezés dolgában mennyire hiányzott minden fényűzés lehetősége, erre jellemző, hogy Bicse várában, hol a leggazdagabb urak egyike, Thurzó Elek országbíró és királyi helytartó székelt, összesen négy szobából állott az úri lakosztály. A várak helyiségeinek nagy része a védelem céljaira volt lefoglalva, az úr és családja használatára szolgáló kis lakosztályon kívül a vár különben kaszárnyák és istállók tömegéből állott, s benne minden a katonai célnak megfelelő egyszerűséggel volt berendezve. Trencsén vára a legnagyobbak közé tartozott, s ebben is az egyes emeletek közt nem volt egyéb közlekedés, mint lajtorják által. A bútorzat hasonlóképen egyszerűsége és gyakorlatiasság célját szolgálta. Mivel a várak már a védelem érdekében is szűk, kicsiny térfogatú helyiségekkel, inkább kamrákkal, mint szobákkal rendelkeztek, ezért a bútorzat is minél kevesebb és minél egyszerűbb darabokból állott. Bútorzat dolgában a század még tisztán középkorinak mondható, még a század végén sem igen találunk nyomára sem a barokk-korszak hatalmas díszbútorainak. Minden olcsó, romlandó anyagból készült, ez az oka, hogy pl. ágy egyetlenegy sem maradt ránk a XVI. századból (sem azelőttről), még a töröktől mentes északi vidéken sem. Végrendeletekben, leltárakban bútorokat felsorolni a legnagyobb ritkaság, ami szintén azt mutatja, hogy a lakás felszerelésének nincs még értéke, azaz arra a birtokos pénzt még nem költ, mert ez a szempont, a jövedelem felhasználása érdekel most bennünket. Ágy, asztal, a fal mellett végigvonuló lóca és néhány szék a lakás egész bútorzata, a szekrényeket még a középkori ládák képviselik, melyek az értéktárgyak megőrzésére szolgálnak, s így finomabb, szilárdabb anyagból készülnek és művészi beccsel bírnak. A várszobák szűk volta miatt amit lehet a falakon vagy falakban helyeznek el, így alkalmaznak fali szekrényeket, akár tárgyak megőrzésére, akár íróeszközök számára. Csak a század legvégén, Thurzó Györgynél, a későbbi nádornál találunk külön dolgozó, író és külön könyvtárszobára. Az asztal és szék formája még a régi középkori: mintha egy bakra helyeznének egy lapot, ez az asztal, nagyobb vendégség alkalmával egyszerűen összeácsolnak ilyen hosszú alkotmányokat, melyek mögött padokon foglalnak helyet. Rendes családi életben az asztalnak csak a falfelé fordult részét foglalják el, mert ott állnak a fal mentében a padok, vagy padként használható, s ekkor már támlával ellátott ládák. Karos, támlásszék renaissnace mintára csak a század közepén jelenik meg. Az ágy vagy egyszerű deszka-nyoszolya, vagy pedig már fedeles és mennyezetes, superláttal azaz kárpittal ellátott, az ágynemű, párna tollal töltve az uraknál, míg a szegényebbeknél csak szalmával. A padló téglából, gyakran mázos, vagy fából, a század második fele óta papiros- vagy vászonablak helyett már üvegablakok vannak. Az egész berendezés jóformán semmi pénzbe nem került, s ez az egyik oka is annak, hogy olyan kevés régi bútor maradt ránk ebből a korszakból: mivel igen olcsón elő lehetett állítani, a divat vagy kényelem bármely kis változásával új bútort csináltattak s a régit kidobták vagy eltüzelték.

Thurzó György vendégek érkezésekor egész házát díszbe téteti, s ilyen utasításokat ad feleségének: a házakat füttesd, hogy büdösek ne legyenek, az ágyakat készíttesd el, a házakban (szobákban) a kárpitokat és szőnyegeket szépen vonasd fel; a ház tiszta és meleg legyen, gyertyatartó és mosdó is legyen a házban; ételben, italban ne legyen fogyatkozás: mind olyan utasítás, melynek teljesítése pénzkiadásba nem került. Étel, ital még a legnagyobb lakzik esetén is kikerült az urasági majorságból, vagy a jobbágyok szolgáltatásából: nagy lakodalmaknál az egyes falukra kivetik a beszolgáltatandó élelemmennyiséget; fűtés, bútor minden kikerült a gazdaságból, pénz egyébre nem ment, mint ruhára, szövetekre, ékszerekre, és fegyverekre. A XVI. századi nagyúrnak, a védelem feladatán kívül, szövet és ékszer a tulajdonképeni kiadása.

A szőnyeg és kárpit a falak beborítására, ágyak díszítésére vagy asztalok leterítésére szolgált és a század második felében már nagy pénzekbe került. A kárpitok drága szövetekből készültek, gobelinszerű hímzett kárpitok is vannak, pl. Dobó Ferenc birtokában „képes kárpitokkal” találkozunk, Thurzó Györgynek vont arany kárpitjai vannak. Drága selyemszőnyegek török területről vagy Erdélyből jönnek és pénzbe kerülnek, nem kevésbbé a bársony, kamuka, selyem ruhaszövetek, férfiak és asszonyok számára, amelyek német kereskedők közvetítésével jönnek nyugatról, még Angliából is. A ruhaluxus aránylag nagyobb összegeket emészt meg, mint gondolnók, mert a társadalom akkori viszonyai közt a nagybirtokos nemcsak magát és családját, hanem egész udvarát is felruházza, s például a nemes úrfiaknak vagy az udvarló leányoknak rangjukhoz képest való, egyforma ruhába öltöztetése nem csekély pénzbe kerül. Nyolc-tíz udvarló leánynak hétköznapi és ünneplő ruhája, aranypaszomántos bársonyszoknyája, tafotaköntöse, prémmel bélelt kamuka subája még a nagybirtokos háztartásában is kiadási tételt képezett. Épp így a különféle prémek, farkasbőrök – a rókabőr-gereznák a század végén kimennek a divatból – kacagányok, párduc- és tigrisbőrök, ez utóbbiból csak az igazán nagy uraknak van két-három kacagányuk.

A ruha, szövet, kárpit, szőnyeg azonban még mindig számba sem jön az ékszer és arany-ezüst tárgyak mellett. A nagybirtokos igazi fényűzése ékszer és drága, nemes ércből való házi felszerelés. A fényűzés már a ruházaton is jelentkezik, a zsinórzat ekkor, a XVI. század második felében lép fel Magyarországon és ekkor kezdődik a gombokban, csatokban való luxus is. Ezüst és arany gombok, egész garniturában, nagy értékeket képviselnek, Bocskaynak denárfej nagyságú, tiszta arany gombjai vannak, szintén értékesek a kacagányok és egyéb ruhadarabokat összekötő kapcsok és láncok. Itt a XVI. század közepe nagy fordulót jelent: a magyar nagybirtokos ekkor szolgáltatja ki magát egészen az ötvösmesterembernek, aki ettől kezdve a nagybirtok jövedelmének egyik, nem csekély étű fogyasztója lesz. Nincs mesterember, akire annyira szüksége lett volna a nagyúrnak, s akit oly sok megbízással, megrendeléssel foglalkoztatna, mint az ötvösöket, különösen azóta, hogy a ruházat díszeit is az ötvösművészet szolgáltatja. Szinte minden adat, mely az ötvösluxus fellépésére mutat, a század közepéről való, abból a korszakból, mindőn a polgárháború, kettős királyság megszüntével békésebb, gazdagabb fényűzés kifejlődhetik ugyan, de a folytonos török küzdelem miatt mégis legajánlatosabbnak látszik a pénzt olyan fényűzési tárgyakba fektetni, melyek veszedelem esetén könnyen elszállíthatók, könnyen elvihetők egy ember testén és könnyen eldughatók, eláshatók. Az ékszer és ruhadísznek szolgáló ötvösmunka, amint használata a század második felének nagyurainál általános lesz, a háborús korszaknak adaequat terméke, az értékkel nem bíró, mert könnyen szétfolyó pénznek éppoly hasznos átváltoztatási formája, akárcsak föld szerzése. A nagybirtokos az ő pénzét vagy újabb földbirtok vételébe, vagy ékszerbe fekteti be, egyéb kiadása nincs is neki, a védelemtől itt még eltekintve.

Az új, megnövekedett szükséglet csakhamar előhozta a maga új formáit és technikai eljárásait. Legfontosabb újítás e téren a század közepén az új „erdélyi zománc” alkalmazása, mely a középkori sodronyzománc, szintén magyar specialitás, helyét foglalja el és lehetővé teszi a ruházatnak, hajviseletnek szélsőséges, vagyonokat elnyelő fényűzését. Ez az új divat ékszereken jelentkezik: az ezüstlap szélét keretként felhajtják, hogy a rája alkalmazott zománcot megvédjék, s a keretekben színes, kék, fehér, sárga, lila virágokat luminálnak, ezeket megint más színü pettyekkel, vonalkákkal felülfestik és így virágbokrétáknak felülmulhatatlan keleti pompája áll elő, meghintve drágakövekkel, arany és ezüst figurákkal, gyöngyök tömegével. Az új divatról először egy 1557-i céhszabályzat beszél mint olyanról, amely egész új és eddig nem volt használatban; a divat gyors elterjedése pedig azáltal volt lehető, mert az ilyen zománcos ékszer férfi és női ruhán a legkülönbözőbb formákban volt alkalmazható. Kapcsok, gombok, párták, övek, násfák, mindennemű hajdíszek, kalpagforgók, kardövek, kardmarkolatok és tokok, puskaagyak, mind meghintődött a század végére zománccal, drágakővel. A debreceni ötvösök céh-szabályzata 1600-ban megjegyzi e „virágos, gyöngyös, zománcos ezüstműről”, hogy azelőtt nem voltak annyira szokásban, mint ahogyan most naponként használják őket.

Az iparművészetnek a testen, ruházaton és fegyverzeten hordozható tárgyain kívül természetesen a házi felszerelésben is érvényesül a fényűzés, melynek haladása Ferdinánd első korszakától kezdve a századfordulóig világosan szemüggyel kísérhető. A huszas és harmincas években igen nagy a családokban is alig találunk négy-öt ezüst kanálra, holott a század végén mindegyik nagybirtokos házában több, egyenként 12–14–16 darabból álló garnitura is van, nem is szólva arról, hogy ekkor már a kés és villa hozzátartozik a felszereléshez, bár még nem olyan állandó mértékben, mint a kanál és a tányér. Az asztali felszerelés tárgyai: különböző kelyhek, kupák, kannák, palackok, medencék, poharak, serlegek, vödrök, csészék, tányérok, gyertyatartók, sótartók egy-egy nagyúri háztartásban több mázsányi ezüstsúlyt tesznek ki, nem is számítva a rájuk applikált drágaköveket és súlyos aranyozást. Báthory Kristóf tárházában 1580-ban két és fél bécsi mázsa súlynyi ezüstnemű volt, Thurzó Györgyében, 1612-i összeírás szerint nem kevesebb, mint tizenegy mázsányi, de kisebb urak sem igen maradtak hátra az asztali tárgyak elkészítésébe, amit a vevőnek szintén meg kellett fizetnie. A század második felében, a magyar nagyuraknak német arisztokrata családokba házasodásával mindinkább terjed a német renaissance-asztaldísz divata: a délnémet városok, különösen Augsburg, Nürnberg nagy kivitellel rendelkeznek Magyarországba korsók, billikomok, fedeles kupákban, s így honosodnak meg nálunk a délnémet patriciusi kultúra tipikus termékei is: kókuszdiós, strucctojásos, csigás, kagylós, harangvirágos, Nautilus-serlegek, melyeknek idegenszerű formái ott állnak a nagyúri kincsesházakban a magyar zománcos tárgyak keleti díszű tömkelege mellett. A szükségletnek szinte mesebeli méreteire jellemző adat, hogy Kassán a XVI. században több mint százhúsz ötvösmester talált megélhetést.

A német hatás mellett a török fényűzés is befolyásolta és hatványozta a magyar nagyúrak pompáját. Török hatás alatt terjed el a ruha, fegyver, sőt asztaldíszeken is a színes drágakövek, elsősorban türkisz, rubin, kláris gazdag alkalmazása: mentekötő, boglár, csat, gomb, díszfegyverek, serlegek ékszerekké merevedett virágpompába öltöznek, s versenyre kelnek az ezeregyéj színeivel. Bármennyire elzárkózott is a keresztény magyarság a pogány török kultúrájától, fényűzés dolgában meghódolt előtte, s ebből a szempontból valóban elmondhatjuk, hogy a törökvilág kezdetével Magyarország számára is megnyilt a kelet. Itt egészen keleti, mesebeli mértékekkel találkozunk. Thurzó György kincstárában csak az aranyékszerek 379 gyöngyszemet, 316 gyémántot, 373 rubint, 40 smaragdot, 27 szafirt, 4 gránátot foglaltak magukban, ugyanekkor húsz aranyláncon 56 gyémánt, 242 rubin, 2732 gyöngyszem, 25 gránátszem pompázott. 57 gyűrűn 69 gyémánt, 22 táblás gyémánt, 12 hegyes gyémánt, 1 metszett gyémánt, 41 rubin, 18 termésrubin, 27 smaragd és egyéb drágakő foglalat volt. A boglárok, násfák, koronák, övek gyöngyszemeit és drágaköveit az összeírók meg sem tudták számlálni, csak aranyboglár volt tizenhat darab zománcos és 249 drágaköves, s ez utóbbiakon ismét 42 gyémánt, 75 rubin, 21 cseh gyémánt, 500 gyöngyszem volt befoglalva. Az egyes darabok és az összérték megállapításához mindennemű kutatás hiányzik, annyi bizonyosnak látszik azonban, hogy egy-egy ilyen gyüjteményben a sok értékes darab mellett sok féldrágakő vagy üveg-utánzat is megfért, például ismerünk a század végéről, losonci Bánffy Istvánné birtokában, egy arany nyakbavetőt, mely öt smaragdból, öt rubinból, nyolc gyémántból és tizenkilenc gyöngyszemből állott, s mégis csak 82 forintot ért, Balassa Istvánnak függőjét pedig, huszonkét rubintjával és kilencvenhat gyémántjával mindösszesen 200 forintért vásárolták. Viszont tudunk eseteket, mikor egy-egy leány hozománya számára Bécsben ezer-ezer forintos nyakbevetőt vásárolnak, s Bocskay István fejedelem korában 5000 forint értékű rubint kerestet ugyancsak Bécsben Illésházy által, akinek a béketárgyalások, közjogi és vallási ügyek vitatása mellett egyik főfeladata megbízója számára ékszereket és drágaköveket vásárolni.

A thesaurizálásnak mindezen formája mellett megtaláljuk végül a leplezetlen pénzfelhalmozást is, zsákokba, ládákba, pénznemek szerint rendezve. Ime Király György, egy középfajta nemes úr csengeri hagyatékában: ruha, gyűrű, ékszeren kívül tizennégy zsák készpénz: az első négy zsákban tallérok: 859, 1000, 966 és 266 tallér, azután három zsákban lengyel dutka: 502, 263, 500 darab, a nyolcadik zsákban 200 forint, a kilencedikben 300 forint aprópénzben, a következő ötben aranyforint: 199, 197, 111, 280 és a legutolsóban 1958 aranyforint. A pénznek ilyetén felhalmozása és a forgalomból elvonása az igazi nagyuraknál kevésbbé fordul elő, ők inkább az említett ékszer, arany-ezüstnemű és ruházat formákban őrzik a pénz- és vagyonértékeket, azonban ez a leplezetlen thesaurizálás, ha nem is általános érvényű, még mindig elég tanulsággal szolgál arra nézve, mennyire megnövekedett a nagybirtokos vagyona, azaz jövedelme. Még 1540-ben egy Homonnai Drugeth kétezer forintról, mint nagy kincsről rendelkezik és három végrendeleti végrehajtójának, három nemes szolgájának egyenként ötven forintot hagy, azon kéréssel: „de jó uraim egyszersmind (= egyszerre) ne vegyétek ki, hanem huszonöt-huszonöt forintot egyszer-egyszer jószágom jövedelméből.” Pedig ez a Homonnai, akinek jövedelmei alig bírták meg a 150 forintnyi készpénz terhet, hasonlíthatatlanul nagyobb úr volt, mint ötven évvel később a tizennégy pénzeszsák ura, s ugyanazon Homonnai-birtokok, melyeknek a század közepén még alig van készpénz jövedelmük, a század végére már kitermelik nemcsak azt a néhány ezer forintot kitevő készpénzt, ami Király György hagyatékában van, hanem az arany- és ezüstneműek mázsáit, a drágakövek megszámlálhatatlan sokaságát, az arany mosdótálakat és az ékszerek, zománcok szultáni pompáját.

Ha az egész változást, összes itt vázolt jelenségeivel egyetemben történeti megítélés alá akarjuk vonni, amint ez kötelességünk is, akkor ugyancsak résen kell lennünk, nehogy modern gazdasági és politikai értékelméleteink megzavarják ítéletünket és vele a régi képnek tisztaságát, hamisítatlanságát. Mi sem volna egyszerűbb, mint párhuzamba állítani Bocskay Istvánnak németgyűlölettől fűtött hazafias leveleit azon utasításokkal, melyekkel ugyanazon levelekben a bécsi piacon drágakövek vételét sürgeti és hasonlóképen nem volna nehéz Forgách Simon vagy Pálffy Miklós közgazdasági tevékenységét, jövedelmeinek nagysikerű emelését háttérül állítani azon levelekhez, melyekben a lerongyolt és éhező magyar katonaság számára zsoldot könyörögnek a cseh rendeknél. Mindez könnyű munka volna, de egyúttal a mult iránt végletesen méltánytalan, és a történetírás feladataihoz szégyenletesen méltatlan. Ha valakinek, úgy a történetírónak feladata az idegenszerű jelenségeket megérteni, és saját viszonyaikból megmagyarázva emberinek feltűntetni.

A jelen esetben a megértés útján járva, kell, hogy elsősorban szemünkbe tűnjön az a hasonlóság, mely a Habsburg-király házi gazdasága és a magyar nagybirtokosok közt észlelhető. A századnak három egymásra következő Habsburg-uralkodója napról-napra, folyton folyvást súlyosan érzi az állam pénzszükségletét, fűhöz-fához folyamodik segélyért, kölcsönökkel terheli meg országait, összes bevételeit, s mégis nyugodtan, lelkifurdalás nélkül költi el udvartartásra azt a több százezer forintnyi összeget, mely pedig a végvárak helyzetén nem csekély könnyebbséget okozna, ha oda fordíttatnék. Az udvar tanácsosaival és futáraival, kancellárjaival és lovászlegényeivel, udvarhölgyeivel és sok száznyi lovas testőrségével évente nagy összegeket emészt meg és senkinek se jut eszébe, de haszontalan kiadások ellen protestálni, aminthogy reformátor nem akad, aki egyszerűbb formákhoz vezetné vissza ezt a háborús végveszély korához illetlen udvari fényűzést. A magyar rendek közt éppoly kevéssé akadhatott ilyen reformátor, mint a német és cseh urak közt sem, azon egyszerű okból, mert a korfelfogás és divat szerint az udvartartás fényére adott összegek nem pazarlás, hanem természetes, illendő, sőt szükséges tisztesség tényét képezték. A Habsburgok ebben mit sem különböztek Európa többi szuveréneitől, hiszen ők is Erzsébet királyné pompázatos öreg Angliája, a spanyol grandok és olasz fejedelmek, a Farnesék és az új toskanai nagyfejedelmek századában éltek, melynek Tizian és Tintoretto adták meg soha el nem halványuló színeit. A renaissance és barokk közti átmenetnél hatalmas, nagyvonalú életformákkal van dolgunk a társadalom ezen legmagasabb osztályainál, melyek százados renaissance-hagyomány szerint élik a maguk külön életét, tekintet nélkül a szegényeknek és nélkülözőknek alattuk nyüzsgő hangyabolyára. Demokrácia és szociális szolidaritás ismeretlen fogalmak ekkor, s ennélfogva az ő hatásukat követelni a korszaktól éppoly kevéssé történeti eljárás volna, mintha azt kívánnók V. Károlytól, hogy barokk pompáját levetve II. Józsefnek polgári ruhájába vagy Ferenc József egyszerű uniformisába öltözzék. És amint érdemtelenül szidalmaznók a Habsburgokat udvartartásuknak a század fogalmaihoz illő méltóságos fényűzéséért, éppoly igazságtalanság volna a magyar nagyurakat vonni felelősségre kincstáruk és öltözetük gazdag pompájáért. Bármennyire töretlen úton járunk is a régi magyar életformák megállapításánál, annyi kétségtelen, hogy a század nagyúrai eleinte a renaissance olasz hagyományait követték, utóbb pedig a barokk és a német renaissance hatása alá kerültek, s így mindenképen a nagyvonalú, pompakedvelő, a társadalom csúcspontjain az alépítményektől függetlenül kiképzett egyéni kultúra embereivé lettek, kellett, hogy legyenek. E mellett hatott mindnyájukra az ősi magyar természetben gyökerező pompaszeretet is, melynek a külföldi, nyugati úgy, mint keleti hatások új és új impulzust adtak. Míg a század első felében Nádasdy Tamás még az olasz renaissance nyugodt, harmonikus, testileg-lelkileg és háztájában egyaránt kiegyensúlyozott reprezentánsa, addig a század végén, a sok német házasság következtében, a birodalmi németség kultúrhatása kezd érezhetővé válni. A Slam, Fugger, Ungnad, Rosenberg, Arco, Stubenberg, Popel-Lobkowitz, Kollonics családok már ekkor összeházasodnak a magyar urakkal, akiknek oldalán a várasszony teendőit, a familiáris szolgák serege felett már a század második felében idegen születésű asszonyok végzik. Magában a Zrinyi-család két nemzedékében Rosenberg-, Arco- és Stubenberg-lányokkal találkozunk; Lobkowitz-vér van ekkor már a Széchyekben és Csákyakban. Magának Pálffy Miklósnak is Fugger-leány a felesége, Augsburgból hozta magának, s eleinte éveken át németül beszél, németül levelez vele. Ezek a házasságok szakítják meg az olasz hatást, annak dacára, hogy a fiatal nagyurak még mindig szívesen járnak be, protestánsok úgy, mint katholikusok, az olasz egyetemekre. Egyik utolsó olasz műveltségű úr Batthyányi Boldizsár, aki nem is szereti a németet. De az életforma mégis német lesz, ami a szomszédság, a birtokok közelsége és hasonló kezelhetősége miatt úgyis természetes Magyarországon. És ez a renaissance-barokk életforma, mely ugyanazon birtokjogra támaszkodó, sőt ugyanoly címekkel ellátott családokat köt össze a magyar és német nyelv- és államterületen, teszi Magyarországot ebben a korban is a nyugateurópai műveltség utolsó láncszemévé Kelet alacsonyabb viszonyaival szemben. Közvetlen keleti szomszédságban az oláh fejedelemségek bojárjai és folyton változó vajdacsaládjai már török szokások hatalma alatt élnek, fejük felett a renaissance és barokk műveltség korszaka nyom nélkül suhan el, s meg sem kísérelhetik régi szláv és új török életformáiknak megváltoztatását. Az szláv-oláh jog szerint a vajdasághoz a családok minden tagjának, ági vagy ízi különbség nélkül, törvénytelennek és törvényesnek egyaránt joga van, maga ez az elv is érvényesülésében teljességgel kizárja a XVI. századi Európa behatolását a fanarioták keleti despotaságaiba. Európa határa ekkor is, ebből a szempontból is a magyar határ, rajta túl keresztény oláh bojárok között Hamza, Benga, Talapie (Cselebi) családtagokkal találkozunk. A török, keleti hatás természet szerint egészen másként érvényesült az oláh bojárok közt, kik a szultánnak alattvalói voltak, mint a vele folyton harcban álló magyar uraknál.

A nyugati renaissance és barokk elé azonban, bár Magyarországon egyedül érvényesülő kultúrhatások voltak, áthághatatlan korlátokat vont a háborús veszedelem folytonossága. Bizonyos, az élet primitív nyilvánulásaihoz tartozó dolgokat a háború szabott meg, így láttuk a fentiekben, hogy a magyar nagyúr élete, minden gazdagsága mellett is, várak szűk szobáira korlátozódik, s ez a folytonos védelmi szükség az, ami a fényűzést is annyira és szinte kizárólag az arany- és ezüstedényekre és drágakövekre koncentrálja. Hisz még mindenki emlékezett az 1526 és 1541 utáni nagy törökfutásokra, amikor egyháziak mint világiak egyebet nem, csak nemesércből és drágakőből álló vagyonukat tudták megmenteni. De egészében véve az iparművészet értéktárgyainak felhasználása európai jelenség, mely egész Nyugaton megtalálható ugyanezen műveltségi periódusban, ugyanezen magas társadalmi osztályok között, sőt ezektől az alacsonyabb, polgári családok közé is átszivárog. Nálunk is, az aránylag szegény városi polgárság körében ugyanolyan improduktív kiadások figyelhetők meg, mint a nagyuraknál, pl. Lőcse városában egy Hainné asszonynak 1033 forint értékű felsőruhája van, ékszert nem is számítva, egy másiknak, Zableri Jóbnénak pedig 1204 forintnyi akkor, mikor férjének egész vagyona se tesz ki többet 16.500 forintnál.

A magyar nagyúri életet, életformák emberi változatosságát egyenletes képbe fogva szimbolizálja az 1594-ben meghalt Thurzó Elek szepesi grófnak síremléke: tiszta olasz-renaissance fülkés sír, némileg egyszerűsített formában, Itáliának inkább vidéki, kis templomaiba illik, mint Bramante, Sangeallo vagy Bernini remekeibe, de a halott alakját szegélyező palmetták és domborművű delfinek hamisítatlan olasz minták után készültek, míg középütt, márványból kivágva nagyszakállas magyar férfi fekszik az ágyon, zsinóros, sujtásos és különben impozánsan tagolatlan subában. Tovább Keletnek nincs többé delfin és rafaeli plametta, ezek a rekvizítumok szimbolizálják a lőcsei nagytemplomban Magyarországot, mint Európa határvárát, a sírban fekvő alaknak magyaros szakálla, magyar zsinóros subája pedig eléggé bizonyítja, hogy e nyugati kultúrhatás itt is, mint a magyarság egész életében, hazai talajra hullott és hazai, magyar műveltséggel egyesült.

Ez a magyar műveltség, mely a nagyúri életformának a renaissance és barokk hatás alatt is hordozója, a XVI. században egészében hadi műveltség, a védelem feladataitól megszabott társadalmi formák közt. A nagybirtok urának élethivatása a harci küzdelem, s ennek érdekében használja fel jövedelmét, egész thesaurizált családi vagyonáig. Az eddigi kép csak akkor lesz teljes, ha megnézzük a zsinóros, subás magyar urat, amint renaissance kincsei közt a nemzet védelmét irányítja.

*

A nagybirtok a korábbi században is kivette részét az ország védelméből, s e részvételnek formája a bandérium volt. A bandériális rendszer, mint a korábbi történetekből tudjuk, nem volt egyéb, mint a nagybirtoknak állami funkcióval való ellátása: az állam megengedte, sőt megparancsolta, hogy a nagybirtokon levő lakosságot a védelem állami céljaira a nagybirtokos szervezze meg. Ez a világosan feudális intézmény akkor keletkezett, mikor a védelem még nem volt helyhez kötve, nem irányult bizonyos vonal fenntartására és így nem is volt állandóan szükséges. A régi nagybirtok bandériumát országos törvény és jegyzékek értelmében csak háború esetén állítá ki, s így most, a XVI. században, ugyanezen kötelezettségnél sokkalta súlyosabb terheket kellett volna vállalnia, amikor a várvonalt állandóan évről-évre, sőt napról-napra kellett a török áradat elől megtartani. Világos volt tehát, hogy a banderális rendszer ez állandó szolgálat esetén nem tartható fenn, s ehhez képest látjuk, hogy a banderális jegyzékekben foglalt katonaságot az urak nem is állítják ki többé. Az időnként kiállítandó bandériumok a naponkénti feladat idején tárgytalanná váltak és eltűnnek. Egyedül a horvát báni bandériumok maradnak meg. A többinek pótlása lassan, tapogatózva történik. A megoldandó kérdés már magában véve is, bármily megoldásra talál is, a nagybirtok súlyos, mert immár állandó megterhelését jelentette. A legfőbb momentum az állandóságé, melyet a töröktámadás folytonossága, soha ki nem hagyó energiája hív elő. Ferdinánd király, mert ő az első, aki e feladatot felismeri – János király soha sem foglalkozott vele –, éppen az állandósági momentumra való tekintettel megkísérli az egyes nagyuraknak évi zsoldot adni, hogy ezzel hozzászoktassa őket állandó katonaság tartásához. Ez a megoldás, azonban, mely az időleges bandériumtól az állandó főúri katonasághoz az átmenetet királyi segéllyel, pótlékkal akarja megkönnyíteni, nem lehet végeleges, mert hiszen, mint tudjuk, a királyi jövedelmek nagyon is korlátoltan folynak be és az ügy intézményes megoldásához távolról sem elegendők. Újabb és újabb kísérletekkel találkozunk tehát, melyek nem egyszer egymással párhuzamosan folynak, tehát a nagybirtok több oldalról is egyszerre való megterhelését jelentik. Ilyen két, szimultán kísérlet egyrészt a bandériumtartásnak pénzzel megváltása, másrészt a végvárakban a nagybirtokos költségén állandó lovasok tartása.

Az első forma Ferdinánd uralkodásának második felében fejlődik ki, s Miksa alatt is érvényben van. Alapjául a régi, hagyományos banderiális regisztrum szolgál, melyet természetesen a változott viszonyokhoz képest át kell dolgozni. Egyházi és világi urak, változott birtokviszonyaikhoz képest a korábbi bandériumtartás fejében a magyar kamarának meghatározott összegeket fizetnek, bizonyos számú katonaság állandó eltartására. Így az egyháziak között az esztergomi érsek két bandérium fejében évi 15.000 forintot fizet (amikor egész jövedelme, minden egyházi céljaira sem tesz ki többet 50.000 forintnál), az erdélyi és nyitrai püspök egy bandérium fejében 10.000-et, az egri püspökségtől annak világi parancsnoka, Mágócsy Gáspár, 400 lovasra 12.000 forintot ad, s így a szegényebb, töröktől elfoglalt területű püspökök is, a veszprémi például 100 lovasra 3000 forintot; a főpapság összes szolgáltatása 2000 lovasra 56.500 forint, az apátoké 700 lovasra 23.005 forint, a nyolc káptalané 437 lovasra 13.000 forint. Az egyházi és világi vagyonban végbement eltolódást, a katholikus egyház elszegényedését és a világiaknak királyi adományból gazdagodását mutatja, hogy ugyanekkor a világi urak körülbelül 10.000 lovast és gyalogost állítanak ki, illetőleg ennyinek eltartását biztosítják. Köztük a legnagyobb családok egyenként 500 lovasra és 400 gyalogosra fizetnek, egyenként 15.000 forintot évenként, így Báthory András és testvérei, Perényi Gábor, a Zrinyiek, Dobó István és a Homonnayak; a második kategóriában, 12.000 forinttal találjuk a Nádasdyakat és Batthyányakat, 10.000-rel a Serédi-vagyont és Ungnad Ádám birtokait, 7–9.000 között Thurzó Elek két unokaöccsét és Balassa Menyhártot, le egészen 4 és 2000 forintnyi összegekig, amiket a Bánffy, Perényi, Révay, Országh, Török, Tahy, Zay családok tagjai fizetnek. Összeszámítva a világi nagybirtok e hadi adóját 170–180.000 forintot az egyháziak 92.000 forintnyi szolgáltatásával, az egész összeg, 260–270.000 forint sokszorosan felülmulja az országgyűlésektől megszavazott portális adó, a dica ekkori jövedelmét, mely mint láttuk, 60–80.000 forint körül volt. Már most akár eltekintünk attól, hogy a nagybirtokos vagyona is jobbágymunkából gyarapodott, akár nem, kétségtelenül a progressziv adózásnak olyan mértékével van dolgunk, amilyent ezen távoli korszakokban nem remélhettünk láthatni. A Habsburg-királyok nem hiába adták át a királyi birtoktömeget a nagybirtok kezébe, az új tulajdonosok túlnyomó állásuknak, az országban való hegemóniájuknak megfelelően derekasan kivették részüket az állami feladatokból.

Kétségtelen azonban, hogy ezeket az akkori viszonyok közt igen magas összegeket a nagybirtokosok, még ha voltak is az államhatalomnak megfelelő tekintélyű végrehajtói, szervei, nem tudták évenként befizetni. A pénzgazdálkodás távolról sem állott oly biztos alapokon, hogy egy-egy nagyúr évenként 10–15.000 forintot beszolgáltathatott volna, mikor jövedelmei részben természetben folytak be, pusztításnak mindenfelől kitett vidéken és a terményeket magának kellett eladnia, piacra vinnie. Láttuk, hogy egy-egy állami szállításért a készpénzfizetés éveken át késett, s végül is elmaradván, a szállító birtokban nyert kielégülést. De másrészt a tényleges török veszedelem is lehetetlenné tette a bandériumok terhének ily egyenletes pénzbeli átszámítását, hiszen a földesúrnak magának is voltak várai, melyeket ő védhetett meg legjobban. Az egyes nagybirtokok védelmi szükséglete gyors kielégítést kívánt, se nem volt megoldható oly bonyolult módon, hogy a nagybirtokos fizesse be a kamarának a megváltási összeget, ez utalja át a királyi hadseregszervekhez, ezek fogadjanak rajta katonát, aki aztán a birtokos váraiban szolgálatot teljesítsen. Ebben a helyzetben a fönnebbi kimutatás adatait inkább úgy kell értékelnünk, hogy az egyes birtokosok a feltüntetett összegeken maguk tartották a hasonlóképen megállapított számú katonaságot, elsősorban a saját váraikban. Így aztán lehetővé vált birtokaik terményjövedelmét természetben használni fel a várkatonaság ellátására, ami a kereskedelmet kikapcsolva, sokkal gazdaságosabb eljárás volt. A tény azonban, ezen fizetési módozatoktól függetlenül is megállapítható: a Habsburgok alatt néhány évtized munkájával sikerült a nagybirtokot az eddig időleges bandériumtartás helyett állandó katonaság tartására kényszeríteni, nem annyira erőszakkal, mint inkább nagy ellenszolgáltatások fejében: területe megsokszorozódott, felfalván az egész régi királyi birtokot.

De ezzel még nincs vége a nagybirtok állami megterhelésének. Már az 1555-i országgyűlés megpróbálta a nagybirtokos állandó őrségeitől függetlenül egy másik állandó katonaságot alkotni, kimondván, hogy minden száz jobbágy után két jól felfegyverzett lovas állandóan készen tartassék, ez a continuus miles, állandó katona az országban hat új főkapitány alá tartozzék, akik felett a nádor gyakoroljon felügyeletet. Ez a konstrukció, mely az összes rendeket kötelezni akarta az állandó katonaság tartására, nem valósult meg, a vármegyék kihúzták magukat belőle, s így az 1566-i országgyűlés revideálva a korábbi határozatot, most már minden száz jobbágy után három fegyveres kiállítását parancsolja meg az „uraknak és nemeseknek”. Ez a törvénycikk, megállapíthatjuk, végrehajtásra talált, de olyképen, hogy az így létesített „állandó lovasokat” nem annyira a vármegyék és köznemesek, mint maguk a nagybirtokosok, a dominusok fizették, akik maguk fogadták fel a katonákat, s küldték el azokba a várakba, hová őket szolgálatra a király vagy főkapitánya berendelte. Ez a teher a rendes katonatartás mellett a nagybirtok részén évtizedeken fennállott, bár lényegesen kisebb volt, mint az előbbi – Dunántúl alig tett ki 250 embernél többet, az egész országban 1000–1500-at–, mégis elsősorban a nagybirtok nemzeti terhei közé számítandó. Erre mutat a zsoldfizetés módja is: az ország valamely végvárában elhelyezett katonaság rendesen követet küldött az úrhoz, aki őket felfogadta, s ez a követ hozta meg számára az esedékes zsoldot, úgyhogy ebből a járáskelésből sok rendetlenség származván, a királyi propozíciók állandóan arra törekednek, hogy az ilyen állandó lovasokat a zsoldot fizető dominus tartózkodási helyéhez közeleső várakba helyezzék. Ily módon, ha nem is nagy mértékben, a nagyurak mégis részt vettek a királyi várak fenntartásában is, állandó lovasokkal találkozunk Érsekújvár, Léva, Korpona, Divin, Kékkő és több délbalatoni kis váracska őrségében. A continuum további szervezésének az országgyűlések köznemes oppozíciója áll útjában, miután úgylátszik, ez állandó lovasságot, mely mellé később Dunántúl, Zala vármegye kívánságára gyalogságot is állítanak fel, időnként legalább a köznemesség, a vármegyék nemessége is segített eltartani.

Ha azonban egy-egy nagybirtokos évi jövedelméből számszerinti pontossággal akarnók kimutatni a védelmet, a hazának áldozott összegeket, éppen úgy zavarba jönnénk, mint a királyi, állami haditerhek kiszámításánál. A nagybirtok kezelése bár központilag volt megszervezve, amennyiben egyetlen tulajdonos áttekintése alatt állott, mégis a gyakorlatba éppoly széttagolt, áttekinthetetlen rengetege volt a bevételeknek és azoktól független kiadásoknak, akárcsak az állami pénzügyigazgatás. Majorokból, falvakból, malmokból, bor- és állatkereskedésből a pénzt és terményeket néha beszállították a központba, azaz egy-egy uradalom központjába (amikor a nagybirtokosnak egyszerre húsz–harminc uradalma is volt), máskor azonban a helyszínén költötték el, utasítás értelmében. Ehhez képest a nagybirtokos háztartása is nagy ingadozásokon ment át, tudunk eseteket, mikor egy-egy nagyúr 40–50.000 forintot le tud fizetni zálogbirtokért. Dobó Ferenc például Lednice uradalmáért 104.000 forintot fizetett (egy részét bizonyára nem készpénzben), máskor azonban néhány ezer forintnyi kölcsönökre szorulnak rá, amint például Illésházy Istvánnal egyre-másra vesznek fel 10–15.000 forintnyi készpénz kölcsönöket Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc, Thurzó György csak úgy, mint a királyi felség, Mátyás főherceg, az udvari és a magyar kamara. Rendezett költségvetés, melyben bevétel és kiadás egymással egyensúlyoztatnak, ebben a korban a magán és állami gazdaságban egyaránt ismeretlen lévén, a nagyurak havi kiadásaiban éppen annyi improvizáció, utolsó pillanatokban ide-oda kapkodás és a legkülönbözőbb forrásokhoz fordulás figyelhető meg, mint a magyar és udvari kamaránál. Ezt a helyzetet részben az államháztartásnak krónikus zavarai is okozzák, hiszen a nagyurak legtöbbnyire magas katonai méltóságok, akiknek nagy összegek járnának szerződés szerint vagy kinevezési okmányuk értelmében katonatartásra, de ez összegeket sohasem kapják kézhez idejében. Így inficiálják az állami pénzügyek a magángazdaságokat is, a végeredmény pedig az, hogy a magánbirtokos is kénytelen hadi kiadásai fedezésére a legkülönbözőbb helyekhez és módokhoz folyamodni. Zrinyi Miklósnak, mint horvát bánnak, például annyi fizetés járt volna, hogy abból a báni méltósággal járó bandériumát fenntarthassa, de ezt a fizetését a magyar kamara olyan vármegyék hadi adójára deputálta, melyekből a török hódoltság terjedése és folytonos hadi állapot miatt alig jött be immár valami. Zrinyinek azonban mégis készen kellett tartania a két régi bandériumnak megfelelő ezer lovast, s mivel fizetése nem volt elég rája, 600 lovast a sajátjából, a saját birtokai jövedelméből tartott el. Váraiban a helyőrségeket szintén magának kellett fizetnie, így Csurgó várában kétszáz lovast. A báni gyalogságot is időnként maga látja el zsolddal, de viszont, amikor teheti, úgy a báni várak, mint magánvárai fenntartására kölcsönöket vesz fel, vagy pedig megkéri azokat, akiknek e várak fenntartása érdekük, hogy abban részt vegyenek. Mindez az állami hatalomtól függetlenül, a nagybirtokos-főtiszt saját kezdeményezésére megy végbe. Így sikerül Zrinyinek a belsőausztriai rendekkel folytatott direkt tárgyalásokba elérnie, hogy Horvátország végváraiban 500 embert, Tótországban 300-at Stájerország, Krajna és Karintia fizessen egy időre, s 1556-ban már arról tárgyal velük, hogy Kanizsa és Fonyód eltartását is magukra vegyék. A gazdasági komponensek egész sorának együttműködése tartja fenn tehát a védelmi vonalat, s köztük a nagybirtokos anyagi részvétele, ha pontosan nem számítható is ki, mégis az egyik legjelentősebb tényező.

De bármily értékes is a nagybirtokos anyagi hozzájárulása, a védelmi vonalat mindenek felett az ő szíve és agya, energiája és bátor vezetése tartja meg. Ha történeti előadásunk, amint azt munkánk céljához képest ki kellett fejlesztenünk, megbírná az egyes tényeknek sokaságos egymásmellé állítását, úgy a XVI. század történetéből minden egyebet el kellene hagynunk, és annál részletesebben előadni mindazt, amit a magyar urak seregeikkel napról-napra, évtizedeken át, a védelmi vonal egész hosszában tettek a török visszaverésére. El kellene ismételnünk a végvári hősiesség számtalan példáit, amint azok e korszak lelkes és szerencsés kutatója, Takáts Sándor írásaiból, végeláthatatlan sorban elénk tárulnak. Vagy legalább is névsorát és életrajzát kellene adnunk a végvárak megtartói közül néhány száz legderekabb vitéznek, kapitányoknak, és főlegényeknek, akik elsorolása nem maradna mögötte, egyéni kiválóság dolgában, Homerosz seregszámlájának. Sajnos, mindez nem illeszthető be munkánk kompozíciójába, s így csak arra szorítkozhatunk, hogy e végvári életnek minél egyetemesebb szempontból való legnevezetesebb sajátságait felemlítsük.

Legelőször is meg kell állapítanunk, hogy a védelmi vonal vezetése, bár nyugati felfogás szerint a bécsi kormány és haditanács kezében van, a valóságban mindenkor a magyar nagyuraké. Ezek a nagybirtokosok mint zászlósurak és főkapitányok formálisan is parancsnokolnak a védelmi vonalon, mint országos fontosságú kővárak urai saját felelősséggel is intézik a védelmet. De mindezeken túl ők a szellemi vezetői az egész harcnak, mely évszázadokon át tombol itt, szinte pihenés nélkül. A századnak szinte minden ismertebb alvezére, kapitánya, aki később magasra emelkedik, egy-egy nagybirtokos neveltje, s ez a dominus még akkor is tanácsadója és mintaképe volt szolgájának, mikor ez királyi kegyből önállóan vezeti nagy területek védelmét. A királyi szolgálatban levő végvári hősöket a nagybirtoktól vette át az állam, a nagybirtokos udvara képezi ki őket, ez a seminarium militiae Hungaricae. A nagy Thury György, kinek hőstetteit, törökvér szomjúhozását énekek dicsőítették, s halálát a német népköltés is megsiratta. Várdai Pál érsek szolgája volt, az ő váraiból ment át királyi szolgálatba, s jutott a kanizsai főkapitányságba, ahol végül is török les áldozata lett. A hozzá hasonló hősiességű, marcona Magyar Bálint egész életén át hív szolgája maradt Nádasdy Tamásnak, ennek a várait őrizte a Dunántúlon és ura szolgálatát még a király hívására sem hagyta el, aki pedig Szigetvár kapitányságával kínálta meg. Békés időben Szigliget és Fonyód kapitánya, ha azonban Nádasdy a török ellen vonul, ő is vele megy, minden harcán ott van, mint az hű vazallushoz illik. Amint meg is írja urának: „mert énnékem ez országba nincsen több bizodalmam az Isten után, mint te nagyságodhoz”. Ez a rakoncátlan verekedő, aki a szegény népet, ha megharagszik rá, törökkel versenyt pusztítja, s a királyi rendeleteket végrehajtatlanul félre teszi, aggódva figyeli Nádasdy Tamás szemöldökének játékát: „könyörgök, elvigye rólam az haragját, mert látja az Isten, hogy bűntelen vagyok”, esedezik neki, mikor ura egész kis dolog miatt megneheztelt reá. Annál nagyobb megtiszteltetés neki, ha Nádasdy megengedi, hogy egészségére egy pohár bort ürítsen: „hol te nagyságod azt parancsolja, hogy én az te nagyságod egészségéért egy pohár bort köszönjek, meghigyje te nagyságod, hogy még az levelet nem hozták volt, addig is pakostasággal az te nagyságod egészségéért bort köszöntem”. Nagyobb tisztelettel a királlyal sem beszélt Nádasdy, mint vitéz szolgája ő vele, holott ez a szolga ekkor már a Dunántúl déli sarkának egész életére vigyázott, s utóbb Nádasdytól kanizsai kapitánynak kinevezve az állami védelem vezetését teljes felelősséggel látta el. Nádasdy halála után ismét nagyúr szolgálatába áll, Batthyány Boldizsár zsoldjában szolgál tovább. Nem kisebb tiszteletnek örvendett Nádasdy fia, Ferenc, akiről török történetíró beszéli, hogy a császári magyar követ Drinápolyban törökökkel poharazván, a nagy tóalakú ezüstpoharat Nádasdy Ferenc egészségére itta: „olyan emberért, mondván, akinek párja nincs sem a császárnál, sem a szultánnál, akinek kardjánál hatalmasabb kard nincs, aki bárhová megy, ott mindenütt győz.” Ugyancsak Nádasdy Tamásnak írja egyik szolgája, mikor betegségét hallja, hogy gyógyuljon meg, mert „ottan leesik az én csillagom, mihelt nagyságodnak valami történik”. Egy másik vitéz kapitány, az Eger vár viadaljából ismeretes Zolthay György meg már régi családi hagyomány következtében kezdi szolgálatát Nádasdy Tamásnál, a Kanizsai-örökösnő férjénél, a Zolthayak generációkon át a Kanizsaiaknak familiárisai voltak, s egyik közülök 1551-ben „csecsemő” unokaöccsét Orsika asszonynak így ajánlja fel szolgálatra: „De énnékem mind az én szerelmes atyámfia gyermekével ti nagyságtokhoz vagyon bizodalmam. Azt bizonnyal írhatom és mondhatom, hogy mikoron az Uristen te nagyságodat ez világra hozta, akkor is az én megholt szerelemes atyámfia az te nagyságod atyja és anyja szolgája volt; mind azután jámborul szolgálta nagyságtokat. Im az ő maradíkja, az ő gyermeke ti nagyságtokra szakadott a ti nagyságtok akaratja szerint”. Így azután a század folyamán nemzedékek szolgáltak egy-egy dominusnak, tanulták meg udvarában a harci mesterséget, a török gyűlölését és felnövekedvén a nagyúr csapatainak mindenkor kész és engedelmes vezetőivé lettek. A század híresebb huszártisztjei között szinte ritkaság az olyan, minő például Huszár Péter, aki familiáris szolgálat nélkül, tisztán a király szolgálatában nőtt fel és emelkedett lovaslegénységből főkapitányságra. De még az ilyen sem tudja magát kivonni a nagyurak hagyományos tekintélye alól, mely a végvári szolgálatban az egyetlen megdönthetetlen hatalom, s mikor 1587-ben, úgynevezett béke idején, Nádasdy Ferenc és Batthyány Boldizsár, a Dunántúl legnagyobb urai Koppány alá vonulnak, hogy az ottani béget izgágaságáért megbüntessék, Huszár Péter pápai kapitány se szó, se beszéd velük megy, magával vivén, főkapitányának, Majthényi Lászlónak tudta nélkül, a király egész pápai őrségét. Az urak Koppányt elfoglalták, bégjét fogságba ejtették, de Majthényi panaszára vizsgálat indult meg Huszár ellen, miként merte utasítás nélkül kivinni a várból a király népét. A vizsgálatot a haditanács nevében Teuffel Erazmus győri főkapitány vezette, ő előtte Huszár és Majthényi hevesen vitatkoztak, de végül is Nádasdy Ferenc magyarázta meg a helyzetet az igazi nagyúrnak nyugodt, tárgyilagos szavaival: „A koppányi bég foglalta el a mult évben Hídvéget és Kéthelyt. A koppányi bég támadta meg Keszthelyt. Én csak a saját jobbágyaim érdekében küzdöttem ellene. Ha mi nem védjük azt, ami még a miénk, az egész ország elvész.” Míg a vitéz kapitány Huszár Péter kimondottan zsákmányért vállalkozott a merész támadásra, addig a nagybirtokos jobbágyait, saját birtokát és az egész országot védte meg. Magán- és államérdek feloldhatatlanságát világosabban nem lehet jellemezni, mint Nádasdy Ferenc szavaival.

A nagyúr udvartartása tehát az államnak nevelt katonákat és vezéreket, s amit pénzben és természetiekben beleölt a nagyúr, az mind az államnak, királyának és a magyar nemzetnek kamatozott. Nem véletlen tehát, hogy éppen a legnagyobb birtokosok egyúttal az ország legnagyobb vezérei, leglelkesebb főkapitányai is. Ha végignézzük a század magyar hőseit, akik tömegeket organizáltak és vezettek a török ellen évtizedeken át, a legnagyobb birtokos-családok neveivel találkozunk. A régebbi nemzedékben Zrinyi Miklós a szigetvári, Nádasdy Tamás, Batthyány Ferenc, Bebek György, Balassa Imre, Menyhért János, Dobó István, Forgách Simon, a következőben ezek leszármazói: Nádasdy Ferenc, Zrinyi György, Dobó Ferenc, Batthyány Boldizsár, Pálffy Miklós azok, akiknek hívására a végvári vitézek tömege megmozdul, hisz ezek nevelték és ezek táplálják, segítik őket, ahol csak tudják. A király kinevezhet idegen, német vagy olasz főkapitányokat, ezek vagy megmagyarosodnak, mint a Salmok vagy Kollonics Szigfrid, s ekkor maguk is magyar módra tartják a vitézeket udvarukban, vagy pedig elhagyatva, elszigetelten állnak itt, kizárva magukat a körülöttük pezsgő magyar életből, melynek magyarok a szokásai és magyarok a vezetői. A felsorolt nagyurak, leszámítva a nyughatatlan vérű Balassákat és Bebekeket, barokk méltósággal és nyugalommal állanak e szervezet élén: egymásközt jóviszonyban lévén, a világot nézeteltérés vagy civakodás példáival nem botránkoztatják, alattvalóiknak kegyes urai, de éppoly kevéssé ereszkednek le hozzájuk magas méltóságukból, amint Ferdinánd és utódainál sem látják. Csak a kisebb birtokosok, mint rátóti Gyulaffi László, vagy alulról felemelkedettek, mint Thury György isznak huszárjaikkal a győzelemre, az igazi nagyúr mértékletesen él, ebben is példát nyujtva szervitorainak, akikre az ugyancsak ráfér. A XVI. század nagyurainál szó sincs még oly dőzsölésekről, minők később Erdélyben voltak, vagy a kuruc-király, Thököly környezetében. Az igazi nagyúr ekkor még, olasz renaissance-mintát követve, tudatosan él, minden mozdulatét megfigyeli önmagának úgy, mint környezetének.

És mindenekfelett maga is katona, aki személyesen harcol és vitézei előtt személyes bátorságának példáit adja. Hogy nem követték halálukban Zrinyi és Losonczi példáját, az nem tőlük függött, mindnyájan szinte állandó életveszedelemben vezették az ország védelmét. Mindnyájan viseltek főkapitányságot, főkapitányság pedig akkoriban annyit jelentett, hogy bent kellett ülnie a török támadásának legjobban kitett várban és a támadásokat a török védelmi vonal ellen magának vezetnie. Pálffy Miklós komáromi főkapitányság alatt, mely csak három évig tartott, harmincszor támadt a török Komáromra, s ugyanannyiszor kellett őt visszaverni. De falak mögött meghúzódni nem elégítette ki a magyar úr harci szenvedélyét. A török támadásaira bosszúból Pálffy Miklós 1587-ben néhány száz emberével, s az érsekújvári és tatai őrség egy részével északra, járatlan úton lopakodik Buda alá, elhajtja a csordákat, levágván az őrséget, de visszavonulóban eléri az egész budai török sereg, alvezérei szinte mind fogságba esnek, az életbenmaradtak napok mulva szállingóznak ki a Vértes erdejéből Tatába és Komáromba. Az első nemzedék vezérei, Nádasdy Tamás és Zrinyi Miklós még a Száva eleste után, Koppány, Siklós és Paks megtámadásával kénytelenek megelégedni, akkor már ezek a helyek is több száz kilométer távolságban voltak a magyar vonal előtt.

XVI. SZÁZADI MAGYAR ÉKSZEREK.
A két szélső nyaklánc aranyozott ezüstből, zománcozással, drágakövekkel és igazgyöngyökkel díszítve; a középső sorban három rezgő bokréta, szintén aranyozott ezüstből, zománcozással és drágakövekkel; alul három arany násfa, rendkívül díszes darabok, zománc és drágakővel meghintve. Mind tipikus magyar ötvösmunka. Jellemzi a XVI. századi nagyurak életformáját, amely ily világi vonatkozású ékszerekben tartotta vagyonát és elégítette ki ősi pompaszeretetét. A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából; mindegyik az eredeti nagyságot 1/3-ában tünteti fel.

Ha a magyar urat széles távolság választá is el hadi szolgáitól, sőt még azok vezetőitől, az ő zsoldján levő kapitányoktól is, lelkileg mindegyiknél, a zászlósúrnál csakúgy, mint az utolsó, havi kétforintos hajdúnál ugyanazon belső tartalommal, ugyanazon érzelmekkel találkozunk. A végvári élet kifejlődésének ez a szellemi közösség volt feltétele és éltető eleme. Mindenkit összekapcsolt itt ugyanazon magyar érzés, a haza védelmének ugyanazon parancsoló szüksége, mely adott pillanatban minden egyéb érzést képes volt legyőzni, maga alá hajítani. A csonka országot további csonkaságtól meg kell védeni, ez, amiért évtizedeken át urak és szegények, díszes kísérettel és egy szál kopjával rohannak megállás nélkül a török ellenségre. A csonka ország érdeke előtt minden más érdek kapitulál, még a vallási és egyéb nemzetiségi érdek is. A védelem pillanatában nincs tétovázás, protestáns és katholikus mindenkor egyképen, ugyanazon hajthatatlansággal szegül ellene a török leigázó akaratának, vallási okokból soha nincs visszavonás a magyarok közt a végvári vonalon. Az egyéni ambiciók hallgatnak, még akkor is, mikor pedig nemzetiségi jogos sérelem adhatna nekik erős hangot. A bécsi udvar akárhányszor idegent tesz a magyar urak fölé, jöttmentet, akit sem tekintélye, sem hadi tapasztalata, sem családi multja nem kvalifikált arra, hogy egy nádorfinak, vagy a szigetvár hős fiának parancsoljon. És a magyar úr meghajol a parancs előtt, mely királya nevében jön, alárendeli magát az idegennek, ha érdemtelen is, hogy tovább szolgálhassa eddigi körében a nemzeti védelem ügyét és tovább gondoskodjék a magyar vitézekről.

A fegyelemnek, mely tulajdonképen önfegyelem, ez a mértéke különbözteti meg a magyar zsoldos katonaságot az idegenektől, vallontól úgy, mint spanyoltól és németektől. Vallon és spanyol zsoldos erőszak egész Európában ismeretes abban a korban, a német katonai rendtartások is kénytelenek folytonosan hivatkozni régi német lovagi tisztességre, mely ma már a zsoldosok közt zabolátlanságnak adott helyet. Hogy a magyar végvári zsoldosok közt ily fegyelmezetlenség el nem harapózott, ennek is egyik legfőbb oka abban látható, hogy a magyar katonaság vezetőivel és vezéreivel legteljesebb lelki egységben élt, s ez a lelki egység a nagybirtokos személyétől kezdve főszolgáin át egész az utolsó lovaslegényig harmonikusan terjedt szét. Itt egy homogén seregről van szó, mely nemcsak összeszokott minden egyes tagjában, de nemzeti multjánál és közös sorsánál fogva predesztinálva is volt a harmonikus együttműködésre. Magyar föld és magyar sors egyaránt, ugyanazon irányban mozgattak vezért és tömeget; a végvári élet a nemzeti életnek egyik legszebb kiteljesedése lőn, történetünknek szinte páratlan fejleménye, amikor a társadalmi szakadékok mintha maguktól betemetődtek volna és amikor a magyar történetben legyőzhetetlen személyi ambiciók mintha maguktól ledőltek volna az útra, hogy rajtuk keresztül haladjon a nemzet régi országának, régi államának visszaállítására.

A végvári életet történetünk ezeréves perspektívájába elhelyezve, benne a nemzet csodálatos ifjúságának jelét kell szemlélnünk. A magyar fejlődés Szent István korától kezdve az európai utat zökkenő nélkül járta, apróbb katasztrófái semmiben sem különböztek a nyugati országokétól, sebeik a fejlődés további fokán gyorsan behegedtek, úgyhogy a nemzet vitalitásának teljes birtokában ért el a végzetteljes XVI. század küszöbére. A Mohácsot közvetlenül megelőző bajok már súlyosabb természetűeknek látszottak és a jobbágyság elnyomása, a városi fejlődés megakasztása már komollyá tette a veszedelmet, hogy a nemzet privilegizáltak és elnyomottak ellenséges táborára szakad. De ez még csak a korai előképe volt a később bekövetkező társadalmi szakadásnak, az imminens veszély ekkor a török részéről fenyegetett, melyet a nemzet, szerencsétlen körülmények összejátszása miatt, csakugyan képtelen volt kivédeni. Így jött el nemzeti nagylétünk nagy katasztrófája, melynek mélyéből az első nemzedék, keserű önmarcangolásában. semmikép nem találta a kivezető utat. De az első évtizedek e kétségbeejtő tapasztalatát megcáfolták azok a nagyok, kik testüket vetették bástyául a török előnyomulása elébe: Zrinyi és Losonczi és Szondi véréből, Nádasdy és Dobó hősies életéből új remény, új fiatalság sarjadzott. A végvári élet, teljes kifejlésében, amint a század második felében megjelent, erőteljes, fiatalos felemelkedést jelent a polgárháború mélységeiben sínylődő közelmulttal szemben. A Mohácsban bűnös nemzedék kihalt végre, nem kár érte, gondolta az ifjú, új Magyarország, melynek lantosa, nem többé a recitátor Tinódi, hanem az első szárnyaló költő, ki magyarnak született, Balassa Bálint az egész generáció nevében indul ifjú társai élén vitézi, végvári gyűlésbe:

      ...víg és szabad elmével,
Gyülésbe indulván jó ruhás legényekkel,
Hozzám hasonlókkal,
Vitéz ifiakkal:
Nem kehegő vénekkel.”

Az ifjú Magyarország élniakarása újjong e végvári énekekben és hozza létre semmiből, társadalmi gyűlölség keserű mélységeiből azt a végvári életet, hol nagyúr és szegény hajdú meleg szeretettel húzódnak egymáshoz, s hol a korábbi nemzedék jobbágyszipolyozó nagyurainak utóda így búcsúzhatik szegényebb, alacsonyabb sorsú társaitól:

„Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem:
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekben jótétemrül nevem.”

Itt van a végvári élet mélységes értelmének kettős gyökere: egyik a hadi kommunitásban a társadalmi osztálykülönbségek fenntartása mellett is megvalósított társadalmi béke, a másik: lebírhatatlan nemzeti vágy a régi Magyarország helyreállítására, a török feltartására:

„Oh én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki Kereszténységnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola! immár Isten hozzád.”

Vitézlő oskolába jár most a magyarság minden egészséges embere, ott tanul tisztességet, vitézséget, ott tanulja a magyar föld szépségét, friss és kívánatos voltát újkori szemmel meglátni, ahol „kikeletkor a sok szép madár szól, kivel ember ugyan él; mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél”, ebbe az iskolába járóknak „az nagy széles mező, az szép liget s erdő sétáló palotájok, az útaknak lese, kemény harcok helye, tanuló oskolájok”, ahol „az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek; viadalhelyeken, véresen, sebesen, halva sokan feküsznek; sok vad madár gyomra gyakran koporsója vitézül hólt testeknek”. Az élet nagy erkölcsi javaiért, hazáért, vallásért még a halált is megvető, azt fiatalosan kihívó bátorságnak ugyanazon újjongása ez, mellyel előbb meggondolt, öreg harcosok, méltóságteljes kiskirályok mentek halálba az édes hazáért, Zrinyi és Losonczi legelől. A nemzet, melynek öregje és fiatalja egymást múlja felül e fiatalos halálmegvetésben, az még maga is ifjú, maga is hatalmas energiák nemzője, melyekkel helyzetét újra jóra fordíthatja. A végvári élet tehát nemcsak erő nyilvánulása, de egyúttal hitnek, a nagy jövő hitének is kitermelője. Csak aki hisz nemzetében, áldozhatja fel életét ifjúi mosollyal, mint Balassa és társai.

A végvári élet, összehasonlítva a mögöttes ország és az idegen katonaság életével, kétségtelenül magasabb fokát jelentette a kultúrának. Magyar vitéznek szökött jobbágy, elpusztult kúriájú kisnemesember egyformán beállhatott, s korán kifejlődnek egyes várakban a vitézi kommunitások, melyekben jobbágy és nemes közt nincs különbség többé, mindnyájan végvári vitézek, egyenlők. Ebből a várfalak mögött felépülő társadalmi békéből áll elő a század végére egy új néposztály, mely sem nemes, sem jobbágy, s a kettő közt készül elhelyezkedni, alkalmasan arra, hogy puszta létével is szelidítse, enyhítse a társadalmi ellentéteket. De magasabb kultúrának nevezhető a végvári élet azért is, mert az urak udvarától elkezdve a kis, magános kastélyokig, palánkokig mindenütt tanulják és mindenütt terjed a magyar írás-olvasás, sőt a végvári vitézek közt könyvek, vallásos olvasmányok, vitézi énekek is közkeresletnek örvendenek. Balassa Bálint „jó lova mellett való füven lettében”, tavaszi füvelésnél latin verseket olvasgatott és fordított magyarra, vitézi társai pedig, ha nem is latinul, de magyarul mind olvastak és művelődtek. Ezzel együttjárt az érintkezési formáknak urbanitása, udvariassági szabályok fejlődtek ki nemcsak egymásközti, hanem a törökkel való érintkezésben is és mint „szokástörvény” szigorúan megtartattak. A török-magyar bajviadalok, melyeknek számos esete ismeretes, mindkét részéről pontosan ismert szabályok szerint folytak le. A kihívó fél, magyar vagy török, előbb kihívó levelet küldött a másik fél valamely nevesebb vitézének, megesett az is, hogy a magyar katona a másik fél legvitézebbjét kérte ki párviadalra, így az öreg Káldy Miklós, aki még Nádorfejérvárott szolgált Lajos korában, s most a veszprémi bég legjobb vitézét hívta ki életre-halálra: „És egyéb fegyver nála ne legyön, csak egy éles szablya és egy vasbot, sem páncél, sem sisak... s mind halálig legyen az viadal.” Aki ilyen kihívó levélre ki nem állt, annak súlyos sértésekkel teli, kötődő vagy mocskos leveleket küldtek, hogy így kényszerítsék kiállásra. Ezek a kihívó levelek a vitézi becsület öntudata, a vitézi név mocsoktalanságának mindennél többre becsülése dolgában a francia lovagi emlékeket elérik, őszinteségben felülmúlják. Az egyéni becsületen túl a nemzeti öntudatot is kifejezi enyingi Török Ferenc főkapitány levele egy kiállani vonakodó budai pasának: „Mi szabad nemzet vagyunk, uraságunk és becsületünk is van, de te, Musztafa, hitvány rab vagy, s minden órában nyakadban az istráng, mint budai Oroszlán basának” (kit a szultán ez évben, 1566-ban végeztetett ki). A bajvívásnak és a végbeli udvariassági szokásnak eredete is bizonyos e levélből: nem a törökök találták ki, hanem az európai szabadságú, személyesen szabad magyarok, akiktől csak átvették, eltanulták a szultán rabszolgái. A bajviadal egyéb momentumai is tanuskodnak a magyar lovagiságról és a végvári vitézek közt ellenmondás nélkül uralkodó fegyelemről: a kihívást magyar vitéz csak felettes hatóságának engedelmével fogadhatta el, s gyakran megesik, hogy a főkapitány, szükségtelen hetvenkedést vagy a végekre veszedelmet látva a dologban, megtagadja engedelmét. Ilyenkor egy-egy vitéz arra is képes, hogy más kapitány szolgálatába menjen, akitől az engedélyt megnyerhette. Gyakran a király is beleszólt a dologba, különösen béke idejében eltiltván a párviadalt, melyből mindkét részről való nézők és érdekeltek sokadalma miatt könnyen származott nagy tűz a két császár között. Az eltiltott végbeli vitéz nem kevesebb elkeseredéssel vette tudomásul a párbajengedély megtagadását, akárcsak Zrinyi Miklós, kinek kitöréseit föntebb láttuk. Mikor végre párviadalra került a dolog, a mezőn a végváriak tisztjeik vezetésével jelentek meg, még a legnagyobb urak is eljöttek, így például Kapitány Györgynek Hubiár agával tartott viadalán, a bujáki mezőn nem kisebb urak voltak jelen a nézők sorában, mint Losonczy István, Bebek György, Balassa János, Bálintnak atyja és Zay Ferenc. Az egyik igazlátó, azaz a bajviadal vezetője, Zoltay István volt, a későbbi egri hős. Az ilyen személyes viadalok, mikor egész lovagcsapatok jöttek össze, zászlósurakkal élükön akár egyszerű közvitézek kopjatörésének nézésére, a személyes bátorságnak és fegyelemnek valóban nagy iskolái voltak, s magukban is megmagyarázzák, hogy magyar végváriak közt lázadás, fegyelemsértés soha nem fordult elő, nem úgy, mint vallonok és németek vagy török janicsárok közt. A magyar katonaság tisztjeivel összeforradva egyetlen instrumentummá vált, mely gépszerű biztossággal indult el, az adott pillanatban, a török védelmi vonal ellen.

A magyar katonaságnak ezt a felsőbbséges voltát ismerték az itt szolgált német főtisztek, megcsodálta egy-két errevetődött katona szakíró, de a nyugati és középeurópai köztudatba nem hatott be az a meggyőződés, hogy a magyar hadsereg, számbelileg megerősítve, sokkal nagyobb sikerrel veheti fel a döntő harcot a törökkel szemben, mint bármely más nemzetiségű katona. Nemcsak hogy ez a felfogás általánossá nem vált: ellenkezőleg mindinkább elterjed az a hit, hogy a magyar bármennyire kitűnő katona is, csak mint könnyű lovas és gyalog alkalmazható, kisegítőül a német nehéz lovas és landsknecht mellett. A velencei követek mindegyre kiemelve a magyarság természetes bátorságát, hadi fáradalmakat kitűrő fegyelmét, a huszárt tartják a magyar katona típusának, aki magában véve nem képes komoly, nagy harcokat megvívni. Ebben a felfogásban annyi igaz van, hogy a magyar nehéz lovasság a század folyamán a huszárság mellett mindegyre háttérbe szorul, miután a törökbeütések, portyázások visszaverésénél és megbosszulásánál könnyű, gyorsan mozgatható fegyvernemre volt szükség. A huszárt, mint a magyar faj hadi reprezentánsát is a török védelmi vonal napi szükséglete termelte ki. Ugyancsak gyakorlati szükségből alakul át a könnyű lovas öltözete mindinkább keletivé, törökössé, miután a folytonos harcokban, ellenséges területen becsapásokban fontos érdek volt, hogy a török az utolsó pillanatig ne vegyen tudomást a magyar csapat közelségéről. A század végén már oly nagy a hasonlóság magyar és török lovasság közt, hogyha a magyarok süveg helyett turbánt tesznek fejükre, még a török maga sem ismeri fel őket. Ló és lovas tolldísze, lebegő ruházata teszi teljessé a csalódást, nyugati népek valóban összetévesztik a magyart a törökkel, a schmalkaldeni háborúban Nyáry Ferenc és Bakits Péter huszárjai elől ijedten menekült Szászország lakossága, töröknek tartva őket. A magyar lovasról a páncél darabonkint leválik, csak könnyű, hegyes huszársisak marad, mely tőlünk terjed el nyugat felé, kardja visszagörbül a késői középkor egyenes pallosából az ősi, keleti formába, buzogányt, hosszú lándzsát hordoz, testhossznyi pajzsa több színre festve, lándzsáján apró lobogó, még lova is gyakran be van festve, a töröktől eltanult módszerekkel.

Így válik a magyar védelem katonája kívülről törökké csak azért, hogy annál bizonyosabban visszaverhesse a kereszténység védelmében a török támadásait. A végvári élet nagy kultúrfokot jelent, melyre Európa érdekében szigorú önfegyelemmel emelkedett fel a magyarság, idegen támogatás, idegen elismerés nélkül. A töröktől nem fenyegetett nyugati területek már homogén kultúrát kezdenek kifejleszteni, mely a magyart, a Kelettel harcolót és elkeletiesedőt már néha idegenszerűnek is találja. Miksa király 1551-ben Trient városába bevonulván, a kíséretében levő 150 magyar lovas öltözékét az olaszok fantasztikusnak és nevetségesnek ítélték. De itthon is érezniök kell a végváriaknak, hogy Európa bástyáját, a kereszténység egyetlen nagyfalát maga Európa nem becsüli eléggé, hogy a kar, melyet segíteni hívott nagy szükségében, uralkodásra nehezül felette. Köszönet helyett lenézés és kizsákmányolás az, mivel fizetni fog az akkor is rosszul organizált Európa a magyarságnak. Mivel a század végén megjelenik a „szegény megromlott és elfogyott magyar nép” szimbolumaként a „senyvedendő kép”, már ekkor kesereg a végvári élet ifjúi költője a „magyar nemzet romlásán és fogyásán”, idegenektől megvettetésén:

„Kedvelt és böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Nevednek szépsége utálatságossá.
Föld reménségére felnevelt urfiak,
Szemítre vettettek úgy, mint köztyukfiak,
Zsirokkal hizódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.
Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,
Sereged szép száma fogy, romol, s szállton száll,
Inséged nő, s árad, veled egy ágyban hál,
Bő étkeid helyett rakódik apró tál.”

A század végén a mélyebben látók előtt már nem volt titok, hogy a végvári élet nagy lelkes felemelkedése, Nyugat közönye és Kelet dühe közt összeroppanásra van ítélve. A magyar kezdemény a tizenötéves háború periódusában még egyszer fellángolt, hogy azután némettől elnyomva, törökhöz forduló magyartól elhagyatva végső pusztulása felé menjen, a tetszhalál évtizedein keresztül.