A török terület társadalmi és nemzetiségi viszonyai.

A rabszolgaság a török államban, magyar rabok a Balkánon és Kis-Ázsiában; a rabszolgakereskedés; a hadifoglyok sorsa. A magyar területen megtelepedett törökök. – A török hódítás vallási alapjai; az állami berendezkedés; hűbérjog; katonaság, hivatalszervezet. Adórendszer; állami adó, vámok, ipari és fogyasztási adók. Földesúri szolgáltatások, bírságok. A behajtás módja falvakban és városokban; visszaélések. – A hódoltsági terület demografiai változásai; az első korszakbeli pusztulás; nagy hadjáratok, tatárjárások; az első, déli zóna változásai; rác bevándorlás, rác telepítések, a rác félnomád életforma. A második és harmadik zóna; vegyes nyelvterületek alakulása. Rác városok. A magyarság erőfeszítései a föld megtartásáért. Az oláhság terjeszkedése. – A harmadik zóna magyar parasztvárosai. Makó, Hódmezővásárhely; Kecskemét és társai, a kún puszták. Az új állattenyésztés, a parasztvárosok gazdaságpolitikája és társadalmi rétegeződése. A városi autonomiák, parasztdemokráciák, kereskedő szellem. Halas, Szeged, Debrecen. Kúnok és jászok. Buda és Pécs. A magyar városkép pusztulása. A török kultúrhatás nyomai. – A hódoltságbeli magyarság nemzeti élete; a menekült vármegye, a magyar részre adózás, a végváriak szerepe. – A vallási viszonyok, protestánsok; unitárius terjeszkedés; katholikus szerzetesek; püspöki hatalom; az Alföld mint missziós terület.

Ahol a föld ennyit szenvedett és így elpusztult, mennyit kellett annak szenvednie, akié az korábban volt, vagy aki most ezen a földön tengette, idegen uralom alatt, életét.

A töröktől meghódított országok, mint tudjuk, háromévenkint az ott található gyermekek tizedével szolgáltak az államnak, mely tehát intézményesen is rabszolgatartó állam volt: a szüleiktől elszakított gyermekeket valami borzasztó falanszter-gondolat megvalósításaként, kaszárnyákban és különös kollégiumokban nevelték fel, katonának, janicsárnak, közigazgatási tisztviselőnek, basának, nagyvezírnek. A török államigazgatás minden körében felhasználta a rabszolgaerőt, nagyurai a rabszolgasorsban nőttek fel, s a magánbirtokosok is általában rabszolgafelügyelők gondján, rabszolgamunkások verejtékéből éltek és termeltek.

Magyarország, igaz, nem tartozott a gyermektizedet adó rájaországok közé, itt nem jelentek meg háromévenkint a török állam kiküldöttei, hogy a betlehemi gyilkosság racionálisabb formájában elvegyék a gyermekek legjavát az állam, a mohamedán moloch számára. De erre nem is volt szükség, hiszen Magyarország határterület volt, ahol folyton, megpihenés nélkül folyt a harc a keresztényekkel. Ezek a harcok éppen elég rabszolgát szolgáltattak arra, hogy a Szeráj kollégiumában, ahol a főméltóságok jövendő viselői képeztettek ki, magyar és horvát rabifjakban hiány ne legyen, aminthogy a török hivatalokban legalább is annyi volt magyarral és horváttal találkozunk, mint albánnal, szerbbel vagy olasszal, göröggel.

Hasonlókép telítve van a török mezőgazdaság is magyar származású rabszolga-munkaerővel. A balkáni török területek gazdasága részben a rájákon nyugszik, részben rabszolgagazdaság. Ez utóbbinak középpontja egy-egy bégnek úri háza, mely körül az elhagyatott, vadon vidékből tanyák, farmszerűleg művelt földek csoportosulnak, rajtuk tisztán rabszolgamunkásokkal. Ugyanez a helyzet Kis-Ázsiában is: az igazi török ott nem érkezett el ekkor még a földművelés fokára, ez a magyarországi vlachhoz hasonlóan, még pásztor, aki marhából és tejből él, a farmok földművelő munkáját pedig ott is rabszolgák, még pedig magyarok, horvátok, németek végzik. A Balkán és Kis-Ázsia ily módon egy rabszolgatábor, a folytonos végvári harcokban, magyar lakosságból, meg Magyarország védelmére jött idegen, német zsoldosokból összeszedve. Nicea környékén, Kis-Ázsiában csupa magyar, német, horvát rab dolgozik, akiknek élete már kifejlődött szokásjog szerint alakul: tíz-tizenöt évig dolgozik a török földesuraknak, akkor szabadon bocsátják, megházasodhatik, de helyéről csak akkor mehet el, ha törökké lesz. Idegen utazók mindegyre magyar beszédet hallanak: a kerítések mögött magyar rabszolgaasszonyok tereferélnek, az utak mellett magyarok őrzik a tehenet és ökröt; Nikomédiában egy követség magyar tagjaihoz magyar asszony csatlakozik, el is viszik magukkal, míg a legközelebbi hídon a török vámőrség fel nem fedezi és vissza nem adja gazdájának.

A rabszolga a török magánembernek mint mezőgazdasági munkás, mint mesterember, s végül mint egyszerű árucikk, eladható tárgy lehet hasznos. Mind a három kategóriában a magyar a keresett árucikk. A Balkán török úri házait ő építi tornácosan, Szófia török negyedének faházait is a „rabog” emelik; Szerbia farmjaiban a bégek, akiknek egy része mohamedán hitre tért szerb, magyar rabszolgák keserves munkájából élik vitézi, dologtalan életüket. Egy ilyen szerbiai farmnak minden munkása magyar, magyar a felügyelőjük is, egy katholikus pap, aki rabságában megházasodott ugyan, de a gondjaira bízott rabszolgáknak misét tart, gyermekeiket kereszteli. A nagy többség ilymódon mezőgazdasági munkára kerül a vidéken, aránylag kevesen jutnak hárembe, udvari szolgálatra, vagy katonának. A nagyobb urak az értelmesebb, fiatal rabszolgákat néhány hóra mesteremberek keze alá adják, hogy ott a szabó-, suszter-, kovács-, nyerges-, szűcs-, borbélyteendőket elsajátítsák és az úr udvarában gyakorolhassák. Az ilyen rabszolgamesterember látja el aztán úgy a török úrnak, mint a többi rabszolgamunkásnak minden ipari szükségletét. A helyzet itt hasonlít a magyarországihoz, ahol, mint tudjuk, a nagybirtok központjában szintén házilag fedezik az ipari szükségleteket, a városi vásárok lehető elmellőzésével; míg azonban Magyarországon jobbágyok vagy kisnemesek dolgoznak a nagyúrnak a familiaritás szokásjogi kereteiben, addig a török nagyúr kizárólag rabszolgamunkát alkalmaz, Európától évszázadokkal elmaradt álláspontján.

Az Alföld elpusztulása.

A rabszolga ez értékes volta magyarázza meg, miért nem szűnt meg soha, még a béke évtizedeiben sem, a magyar végvárak között és a mögötte levő területekről emberek elhajtása, gyermekek eltolvajlása. A török kormány, budai basa és követjei ugyan mindegyre a magyarokra tolják a betörések, nyugtalanítások ódiumát, akik prédaleső módon, zsákmányolás kedvéért támadják a török hódoltság falvait, s ezzel kihívják a török vitézek bosszúálló, megtorló lépéseit; a valóságban azonban a magyar rabnak sokkal nagyobb pénzértéke volt, semhogy a török végbeli vitézek meg tudták volna tőle magukat tartóztatni. Ehhez képest széles vonalakban folyik, özönlik be béke idejében is a magyar rab török államterületre, a Balkánon át a nagy gyűjtőmedencébe, Konstantinápoly rabszolgavásáraira. Balkáni utazók mindegyre találkoznak ily magyar karavánokkal: Szerbiában ott hajtanak tizenöt balatonvidéki magyart, Vörösberényből, a fiatal parasztok gyalog mennek, nyakukon egymáshoz láncolva, az asszonyok gyerekekkel, csecsemőkkel lovon, ezeket kosárban tartják maguk mellett, amint a tatárok is így szokták gyermekfoglyaikat magukkal ragadni. A munkáshiány kipótlásának ez a legegyszerűbb módja: ha a bég rác rájái megszöknek, azaz török irreguláris katonának, rablónak állanak be, a földesúr egyszerűen magyar rabot hozat helyükbe. Az is megesik, hogy a balkáni földesúr egyúttal Magyarországon magas hivatalnok vagy főtiszt, mint például 1550 körül Dervis pécsi bég egyszersmind jagodinai, szerbiai birtokos, s e kettős minőségét kihasználva, Pécs környékéről Jagodinára telepíti magyar rájáit, itt mecsetet építtet velük, s a mecset nemcsak magyar vérből és verejtékből, de magyar kőből is épül: Pécs templomkövei eljutnak Jagodinára s az utas később a mecset falában felfedezi a pécsi magyar vörösmárvány síremlék töredékeit, rajtuk az 1430-as évszámot!

Mondottuk, a rabszolga árucikk is. Nemcsak azon értelemben, ahogyan a magyar urak is kihasználták török hadifoglyaik értékét, minél nagyobb váltságdíjat követelve értük, s hogy azt minél hamarább megkaphassák, a rokonok részvétét felkeltendő, védtelen török rabjaikkal nem egyszer kegyetlenül bántak: ugyanezt megtették a törökök is, de náluk a magyar rabszolga értékét csak kivételes esetben adta meg egyedül a váltságdíj, ilyent csak tehetősebb, előkelőbb emberektől lehetett követelni, a szegény emberek, jobbágyok értéke váltságdíj nélkül is növekedett, egyszerűen a közvetítő kereskedelem útján. A magyar rab becsületes munkájáért, a magyar asszony tisztaságáért, kenyérsütő tudományáért mindig keresett árucikk, melyet egyik kézből a másikba adna, értékét mindegyre magasabbra szabva. Ugyanígy a német rab is. Egy Wild András nevű német katona egy kis vár ostromán, Szentandrásnál Bocskay-párti magyarok kezébe került, vidéki nemes házába viszik, ahol asszonyok ülnek, esznek-isznak hosszú asztalnál, nyelvüket élesítik az istenadtán, de enni is adnak neki; hat nap mulva törökök jönnek a faluba, megveszik, miután kezét, karját megtapogatták, fogait megnézték – a rabszolgavásáron főként a fogakat nézik, s azok egészséges voltából következtetnek a rab egészségére –, ára ekkor 30 arany; innen harmadnapra Egerbe viszik, s itt már egy más török 40 aranyat ad érte, Egerből Budára kell gyalogolnia, lábai elfagynak, de egy janicsártiszt mégis ad érte 50 aranyat, – gazdája 60-ra tartotta – s hogy fagyokozta sebei elmuljanak, a budai melegfürdőkbe küldi őt rendszeresen. Ez a fiatal német katona feljegyzéseiben egyébről sem beszél, mint a rabszolgák világáról, mely a török pompa alatt ott nyüzsög piszokban, vérben, bűnökben, a szerencsétlen magyar földön csakúgy, mint Konstantinápolyban és Egyiptomban, a török világbirodalom minden tartományában. Budai tartózkodása alatt 1605-ben tatárok jönnek 2000 rabbal a piacra, az asszonyrabok itt is lovon, két oldalt kosárban négy-öt gyerek, csak fejük látszik ki; a nagy kínálat azonban nem nyomja le az árakat, Wild gazdája egy tizenhatéves leányt ekkor 35 aranyért vesz meg, hallatlan összeg, mikor egy ökörnek 8–10 forint az ára. Katonánkat különben később ajándékba adták Eszéken egy inspekciót végző császári fizetőmesternek, akinek jóakaratát hasznos volt ily ajándékokkal megszerezni; ez a hivatalnok Eszéken egyetlen hivatalos ténykedése alatt kap harminc magyar és német ifjút, akik közül Wildet Belgrádban a szerdárnak ajándékozza, ennek azonban már hatvan ily nem sokra használható ifjú rabszolgája lévén, őt Konstantinápolyban hatvan aranyért eladja arab kereskedőknek, akikkel azután bejárja egész Keletet. Így emelkedett a rabszolgaárucikk értéke néhány hónap alatt harminc forintról a kétszeresére: a rabszolgakereskedés a török birodalomban is jövedelmező üzlet volt, amelynek megvolt a nagy kereskedelmi szervezete, négerei pedig elsősorban magyarok voltak.

Még súlyosabb, még véresebb nyomokat hagytak egykor szabad magyar földön azok a rabok, akik vitézként, fegyverrel a kezükben estek török kézre, s akiknek útja az aldunai határokig valóságos Kálvária-járás volt, ha ugyan addig meg nem rövidültek egy fejjel. Míg a rabszolgakereskedés tárgyait tevő egyszerübb rabok sorsát gazdasági kényszer okozta s azt barbár kegyetlenség szükség nélkül már csak azért sem igen terhelte meg, mert hiszen a rab érték volt, – addig a harcban fogságba esettek sorsát nemzeti és vallási fanatizmus, egy alacsonyabb kultúra embertelensége tette elviselhetetlenné. Legyen elég itt egyetlen példaként a pozsonyi polgármester fiának, Auer János Ferdinándnak útját Belgrádig elmondani, aki 1663-ban a pozsonymegyei fölkelő nemesség csapatában vonult harcba, s a gróf Forgách Ádámtól szerencsétlenül vezetett párkányi csatában került fogságba. Egy szubasinak, tábori csendőrtisztnek sátrához viszik, kikérdezik, vasra verik, a csendőrtiszt nyugodtan ül sátra előtt és nézi, amint 8–10 éves fia kigúnyolja, leköpi a foglyokat. Innen a pribékek futva viszik a nehéz láncokban görnyedő rabokat a vezér sátra elé, ahol már összegyűjtvék a tekintélyesebb foglyok, pozsonymegyei nemes urak, érsekújvári huszártisztek, német főtisztek. Auert már búcsúzóul földrelökte első gazdája, a szubasi, most üdvözlésül ugyanezt teszi vele a tábori prófósz. A foglyokhoz törökök jönnek, gúnyolni őket; éjszakára Esztergomba viszik át, ott háromszáz rabot összezsúfolnak, a hőségben reggelre kettő meghal. Esztergomból ki- és bevitelüket a felvonóhídról fehérszakállú, előkelő törökök nézik, akik a várparancsnok agával együtt szőnyegen ülnek és magyar, török, bosnyák nyelven szidalmazzák őket. Végre a nagyvezír sátora elé kerülnek, tizenkét–tizenöt rab egy láncon, melyet mindegyik nyakán karika, tart, s e láncnál fogva húzzák a törökök a sort. Mire azonban idekerülnek, zaj, hőség, piszok, ütlegek, melyeket sorbanálló törököktől kapnak, utolsó ruhadarabjukat is lehúzzák róluk; három válogatott hős huszártisztet, köztük egy Nógrády Miklós nevűt kivégeznek; a sátor előtt meztelen, fejetlen holttestek, meleg piros vér zöld füvön, feltűrt ingújjú hóhérok véres karddal, akik a közkatonafoglyokat a többi szeme előtt vagdalják össze, vagy torkukat nagy handzsárkéssel átszúrva, őket hanyatt fordítják, a fejet, csorba késükkel formálisan lefűrészelve a testről. A nagyvezir pedig szőnyegsátorában ül, bejáratát arannyal, ezüsttel szőtt függöny fedi el, bent padló, falak, tetőzet csupa virágos perzsaszőnyeg, középütt vörös bársony kerevet, rajta hosszú ezüstköpenyben, keresztbevetett lábakkal az, akinek nevében e szörnyűségek történnek; fehér kabátja felett meggyszínű patyolatot hord, s erről legfinomabb cobolyprém omlik le lábaihoz, kezén hatalmas gyémántgyűrű, arca barna; finom, gondozott szakálla fekete, kifejezése méltóságos, de melancholikus, néha cholerikus és gúnyolódó; a fogoly tisztek latinnyelvű hazugságait gúnyosan hallgatja, tolmácsot csak méltóságból tart, mert hiszen nemcsak nyelveket, de matematikát és asztronómiát is tanult. Végül a tiszteknek megkegyelmez, nem fejezteti le őket, s a láncos menet most visszamegy embermagasságú fejpirámisok, másutt emberi fülek tömege között, melyekért a beszállító török pénzjutalmat kapott.

A fogságra kegyelmezett rabok végre eljutnak a magyarországi főgyűjtőbe, a budai Csonka-toronyba, hol heteken át tartják őket, míg valamikép szétosztatnak, vagy, legtöbbnyire, alkalomadtán Konstantinápolyba vitetnek. A török nemtörődömség a Csonka-toronynak, azaz a torony körül lévő néhány háznak bizonyos önkormányzatot adott, melynek az a haszna is megvolt török szempontból, hogy a rabok eltartásáról nem igen kellett gondoskodni. A Csonka-torony rabközségének külön pecsétje is van, benne címerként bilincs; élén egy írástudó, törökül értő magyar rab, Auer idejében István gazda. Itt már csak lábrakovácsolt béklyót kell hordaniok, a német grófnak és kapitánynak csak úgy, mint a magyar nemeseknek. A háromhetes fogságban itt kapnak először húst, tíz embernek egy fontnyi jár, miért is az élelemért koldulni mennek, csontokat, gyümölcshéjat gyüjtenek, akinek sója és hagymája van, az irigyelt szerencsés ember; lopnak is, ahol tehetik, de legnagyobb szerencséjük akkor akad, mikor a Dunához vízhordásra kell menniök, ez az út nagy alkalmat nyújt a várost végigkoldulni. Sebben, zsúfoltságban itt negyven magyar közül a fele meghal, a holttestek két-három napig az ajtó előtt fekszenek, míg a kajmakám csausza el nem jön, le nem vágja a pénzértékű füleket, a holttesteket aztán az életbenmaradtak elföldelhetik. Végre megindul az utolsó utazás magyar földön, hajón Belgrád felé; egy hajóra harmincnégy foglyot csuknak el, akik a tizenkét napig tartó hajóút alatt nem mozdulhatnak, a hőségben és piszokban, egymásra halmozva, vérhast kapnak, a kis ablakon át nem tud elég levegő jönni, hatan útközben meghalnak, testük ott marad, férgektől fedve, az élők között, akik Belgrádba érkezve az arzenálbeli munkát, durva cigányok felügyelete alatt, még megváltásnak tartják magyarországi tapasztalataik után.

Ne gondoljuk, hogy ez az embertelen piszok, nyomor és kegyetlenség valamiképen a magyar föld akkori urának, a törökségnek lelkéből szükségszerűleg fakadt volna fel, beteg, fekete kelevényként. A török, mint emberi egyéniség, önmagában nézve bizonyára nem vonható felelősségre a török korszak szörnyűségeiért, de igenis az egész állami és társadalmi berendezés, mely vallási parancsok következéseként nem vette, nem is vehette emberszámba az alávetett keresztényeket, s ezekkel szemben való viszonyának egyetlen regulátorául az önzést, a gazdasági érdeket ismerte el. Amikor a török, pillanatra megszabadulva államának irtózatos nyomásától, emberi érzéseinek átengedheti magát, humanizmusának akárhányszor adja oly példáját is, hogy azok is elszégyelhetik magukat, akiknek hite a keresztény Caritast szabja meg az emberi érintkezés szabályául. Ilyen esetekkel a már megtelepedett, Magyarországon meghonosodott törököknél találkozunk, akik a keresztényekkel folytatott intenzívebb érintkezés következtében a gyaurnak életét is kezdik már megbecsülendőnek tartani és lélekben mindinkább eltávolodnak ázsiai testvéreiktől. A hadjáratok alkalmával Magyarországra jött ázsiai és az itt megtelepedett végvári török közt ki is fejlődik bizonyos ellentét, melynek azonban megvan az ellenszere: a végvári katona is bármikor kénytelen, császári parancsra, elhagyni Magyarországot, s a nagy birodalom bármely keleti zugába távozni szolgálatra. De amíg itt van, megtanulja a magyar munkaerőt becsülni, előbb csak anyagi érdekből, később, hosszas együttélés folyamán, emberileg is. A végvári török szívből gyűlöli a nagy, nyílt háborút, amikor nagyvezír vagy szerdár vezetésével ázsiai seregek és tatárok özönlik el az országot, a neki szolgáló keresztény falvakat elpusztítják, felégetik, lakóikat rabszíjra fűzik. Viszont az ázsiai törökök is észreveszik végvári kollégáik idegenkedését, valamint azt, hogy ezek a keresztényekkel emberségesebben bánnak, azokat nem egyszer szökéshez segítik, amiből ázsiai és végvári török közt összeszólalkozás, sőt emberhalál is támad. Végvári törökök titokban sajnálkoznak a fogoly magyar tiszteken, kik közt nem egyet, végvári rendes, békés vagy fegyveres érintkezésből ismernek; ezeket inggel, minden szükségessel ellátják, bort, kenyeret is hoznak, vagy küldenek magyar jobbágyaik által, ha a török főhatóságok nem látják. Auer tiszta emberi örömmel jelenti, hogy Esztergomban egy öreg török asszonyban meglátta az anyai szivet: ennek fia már két éve Batthyányi gróf tömlöcében ül és nem szabadulhat, mert a magyar úr csak fő magyar rabért, nem pénzért akarja kiadni, a nagyvezír azonban nem ad csere magyar rabot; a török asszony megsajnálja a magyar rabokat, ócska pokrócokat ad nekik, s két tehene frissen fejt tejével vendégli őket, ígérve, hogy amint a hozzá beszállásolt ázsiai törökök elmennek, egyébbel is segíteni fogja őket.

De a rabszolgaságra épült társadalom könyörtelenségét egyesek emberi szíve nem enyhítheti. Magyar és török érintkezését nem az emberi szív, hanem könyörtelen, irgalomnélküli önzés, állami és egyéni önérdek szabályozza, s egyes törökök jólelkűsége nem akadályozhatta, hogy másfél százéven át megszakítatlan sorban ússzanak le az egykor magyar Dunán a rabszolgahajók, Konstantinápoly szeráját és háremeit asszonnyal, gyerekkel, Kelet rabszolgavásárait munkáskezekkel ellátandók. „Különben pedig, – írja Auer, ki a konstantinápolyi héttoronyból kiszabadult, hogy életét rabságától megtörten fejezze be szülővárosában, Pozsonyban, – szerencsésen úszott hajónk a Dunán Belgrád felé, szomorú szemmel néztük a szép vidéket és a többi, mellettünk elhaladó hajókat, melyek többnyire fogoly asszonyokkal és gyermekekkel voltak tele, akik útunkat siralmas jajgatással kísérték, melyre mi hasonló keserves sírással válaszoltunk, majd pedig felhangzott egyszer a magyarok, máskor a németek egyházi éneke, s mindig együtt az asszonyok kétségbeesett sírásával, mert mindnyájan ugyanazon halálfélelmet szenvedtük, mint szomorú hattyúdal hatolt át csonton és velőn és sziveket repeszthetett, sőt még a Dunában úszkáló halakat is részvétre indíthatta volna.”

A török állam sokkal erősebben volt összekovácsolva, semhogy részvét lazíthatott volna rajta.

Újonnan elfoglalt területeket a törökség a saját szempontjából, a meghódított lakosságra való tekintet nélkül rendezett be. Az elfoglalt tartományban a török hódítás ténye egy csapással megszüntette az egész addigi, keresztény állami, közigazgatási életet, s helyébe a sajátját állította. Az elv maga, valamint annak kegyetlenül következetes végrehajtása páratlanul állt Európában, ahol a hódítók a feudalizmus hosszú századaiban megelégedtek a felsőbb rétegek átalakításával, s az új feudális vezető osztályok alatt többé-kevésbbé háborítatlanul élhette tovább korábbi életét a régi népesség. Nem így a török, aki a Koránból levezetett következetességgel semmisít meg minden eddigi jogszabályt és jogszokást és mindent alárendel a saját törvényeinek, melyek végső fokon vallási törvényre, a seriatra mennek vissza. A török állam polgári törvényhozása ezen vallási törvényen alapszik, a politikai rendeleteket Allah földi helytartója, árnyéka, a szultán adja ki, kikövetkeztetve azokat a mohammedán vallás szent könyvéből, a Korán szuráiból. E politikai rendeleteket kanún-oknak hívják, Kanún-naménak pedig az egyes uralkodóktól kiadott rendeletek gyüjteményét. Legtöbbet Szolimán, a bölcs, a törvényhozó adott ki, egyik Kanún-naméját Ebuszúd mufti gyüjtötte össze, a másikat, a pénzügyi és rendőrközigazgatási rendeleteket Mohammed cselebi effendi defterdár, a szultán halála, Szigetvár elveszte évében. Ezek a törvények hiány nélkül szabályozzák az életet, s mellettük az elfoglalt területek korábbi jogelvei semmikép sem érvényesülhetnek.

Az elfoglalt terület egyötöde a szultánt, mint Allah helytartóját illeti, a vallás céljaira; négyötöde a földnek kiosztandó az Izlám győzedelmes harcosai közt, amikor is pontosan megállapíttatik, milyen arányban részesüljenek a lovasok és gyalogosok; a törvénymagyarázók e tekintetben gyakran eltérnek egy mástól, de a gyalogosok rendesen egyharmadát, a lovasok pedig kétharmadát kapják a kiosztandó földeknek, aminek természetesen feltétele az, hogy az eddigi lakosságnak mindennemű birtokjoga megszűnjék az egész elfoglalt területen. A fegyverrel meghódított tartomány lakosságát a kalifának joga van kivégezni, vagy rabszolgának eladni, vagy végül adófizető alattvalóvá tenni. Maga Mohammed, az alapító, tanításában úgy, mint gyakorlatban az első módszerhez ragaszkodott, de már a második kalifa, Omár lemondott a meghódított népek kiirtásáról, meghagyta nekik életüket, vallásukat, sőt javaikat is fejadó és birtokadó fejében. Az Izlám harcosa és a meghódított hitetlen közt legfontosabb kapocs a fejadó, mely tulajdonképen a Mohammedtől követelt halálváltság, fejváltságadó, amire mutat a meghódolt lakosság neve: rája, rajet is, azaz nyáj, a Korán verse értelmében: a szolgák az úrnak nyája, melyről az számot fog adni. Azaz a kalifa a rájákat fej szerint tartja számon és fej szerint adóztatja.

Ugyancsak Omárnak Damaszkusz elfoglalása után kiadott kanúnja az, mely a ráják jogi helyzetét a VII. századtól kezdve egész a legújabb időkig szabályozta, még a XIX. század elején is eszerint rendezték a Szíriában meghódított wahabiták jogviszonyait. Ez a kanún keresztényekre és zsidókra vonatkozólag megállapítja, hogy kolostort, templomot vagy remeteséget nem építhetnek, templomukat nem javíthatják ki, lakóházaikat is, ha azok a mozlimek (Mohammed hívei) közelében vannak, csak a legvégső szükség esetében; gyermekeiket a Koránra nem taníthatják, maguk közt nem törvénykezhetnek; mozlim bejövetelekor kötelességük felállani és helyüket átadni; tilos nekik a mozlimek ruháihoz hasonló öltözetben járniok, nyerges lovon ülniök, fegyvert, kardot otthon vagy házon kívül hordaniok; hajukat nem ereszthetik hosszúra, bort nem szabad eladniok, keresztet házukban nem tarthatnak, harangozniok tilos, csak halkan énekelhetnek, halottaikért csak magukban imádkozhatnak. Omár kanúnjának ilyen és hasonló rendelkezései bár Európában meghódított lakossággal szemben nem alkalmaztattak teljes szigorúsággal, mégis általában érvényben voltak, így nálunk is: a templomokat csak a legnagyobb nehézséggel, kérvényezéssel, pénzvesztegetéssel lehetett kijavítani, turbánt, sárga papucsot vagy csizmát tilos volt viselni, csizmában csak a fekete, kék vagy lila volt megengedve; a házak külső festésénél is bizonyos színeket, így sötétbarnát vagy feketét követeltek. Omár eltiltotta továbbá a ráják tanulását, főként az arabs, irodalmi nyelv ismeretét, ezért a tolmácsokat gyakran utasítják, hogy csak közönséges török nyelven beszéljenek a rájákkal.

A korábbi lakosság életszínvonala ilymódon leszoríttatván, a török faj fiaiban új uralkodó-osztály vándorol be, melynek birtokviszonyai a hűbérjogon, a Kanúni timar-on alapulnak. Korán-mondás: „A föld Allahé, annak adja, akinek akarja.” Tehát a föld a kalifáé, másként: az egyházé vagy az államé. Csakugyan, a török területen nincs tiszta magánbirtok, minden az államé, de a föld legnagyobb része, Európában négyötöde hűbérbe adatik a harcosoknak, főként Mohammed Cselebi törvényhozása óta. Ez a hűbériség azonban igen lényeges vonásokban eltér a nyugati feudalizmustól. Először abban, hogy a török hűbér, eredetileg legalább, nem örökölhető; Nagy Szolimán utóda, II. Szelim óta öröklődés esetei is mind gyakoriabbak, de nagybirtokos vagy középbirtokos társadalmi osztály még sem fejlődik ki nyugati mintára, mert – s ez a második, még fontosabb különbség: a kalifa változtatja a hűbért, mert nem a föld adatik hűbérként, hanem csak annak jövedelme. A hűbéres vitéznek mindegy, hol kapja, ma Magyarországon ad neki a császár 5000 akcsényi hűbért, azaz olyan földet, melynek ennyi a jövedelme, holnap Bagdadban 10.000 akcsényit. A török hűbéres gazdagodik tehát anélkül, hogy földhöz volna kötve; a hűbérbirtokkal szemben idegenül áll, személyes kapcsolatot ahhoz alig szerezhet, hisz egyéni érdeke kívánja, hogy minél előbb újabb, nagyobb hűbért nyerjen. Kivételt csak a boszniai bégek képeznek, kik nem török fajúak, hanem áttért, renegáttá vált szerb nemesek, s így nem lévén meghódítottak, külön elbánásban is részesülnek, földjükön megmaradhatnak. Ez a berendezés egymagában is megmagyarázhatja a hódoltság alatti területek végletes elpusztulását: tőkét és munkát beleölni olyan földbe, melyet csak átmenetileg, félévig, egy évig, addig sem, bír valaki, erre nem érdemes vállalkozni.

A császár pénzügyi hivatalában megvan az egész birodalom katasztere, s benne az egyes kiosztható hűbérbirtokok, jövedelem: dirlik szerint megjelölvék. Ilyen hűbérbirtok háromféle van: 1. a timár, melynek jövedelme 3000-től 20.000 akcséig terjed, azaz, lévén 60 akcse egy magyar aranyforint (két forinton felül), az ilyen hűbérnek évi jövedelme 100 forinton felül kezdődőleg körülbelül 700-ig megy. A timárt 6000 akcse jövedelmen alul a beglerbég maga adományozza, azon felül jelentést, tezkerét kell írnia a szultánnak, amelyben a javaslatba hozott vitéz érdemeit lerajzolja; a szultán erre, ha eleget tesz a kérésnek, külön oklevélben, berátban adományozza a timárt. A timárbirtokos az első 3000 akcse jövedelem fejében maga köteles katonáskodni, minden további 3000 akcse után pedig egy-egy katonát saját költségén tartani. Természetesen a beglerbégnek nem közömbös, hogy minél több timárt ő maga, saját jóvoltából adományozhasson az ő udvari embereinek, ezért a megüresedő nagyobb timárokat, ahol csak teheti, 6000 akcsen aluliakra tördeli szét, amikor is az első 3000-ért a hűbérbirtokos maga szolgál, de az azon felüli 1500–2000–2500 akcséért már nem köteles katonát tartani; az ilyen hűbér, a beglerbégtől kiosztva, biztosítja ugyan az ő tekintélyét, de a birodalmat egy csomó katonával szegényíti.

A másik, nagyobb hűbérbirtok a ziámet, tulajdonosát záimnak nevezik. A ziámet 20.000 akcsén felüli jövedelmet hoz, az ennek megfelelő birtok szabály szerint is feldarabolható a megüresedéskor, bár természetesen olyan tendencia is érvényesül, hogy egészében adományoztassék, mert csak így lehet biztosítani azt, hogy e birtokokról ugyanazon, állandó számú katonaság állíttassék. Ebből a célból, nehogy az elaprózódás miatt a hűbérbirtokból élő katonaság száma megfogyjon, hozta be a rendkívül fejlett török pénzügyigazgatás a kilidzsbeosztást, melynek értelmében úgy ziámet, mint timárbirtok egybevétetik, bizonyos egységgel, mely egy kilidzset, egy kardos katonát tartozik szolgáltatni; ezen egységen aluli birtok nem adományozható, úgyhogy a kilidzs-beosztás segélyével a beglerbégek machinációitól függetlenül lehet egy-egy területen ugyanannyi, állandó számú katonával számolni. Így volt 1562-ben a budai szandzsákban 105 kilidzs, ami eltartott összesen 294 katonát, a nógrádi livában 31–44 kilidzs volt, azaz 113–141 katona. A XIX. század elején, ugyanezen beosztás értelmében, egész Törökországban 36.000 kilidzs találtatott, 93.000 katonával, ebből Rumilire, az európai területekre 9000 kilidzs és 30.000 katona esett. A török hódoltság alatti Magyarország kilidzsei összegét, az anyag hiányossága miatt, egyelőre nem tudjuk kiszámítani.

A harmadik fajta hűbér, a zsoldhűbér, csak a XVI. század végén, a török hadrendszer hanyatlása korában fejlődik ki, amikor a várakban elhelyezett zsoldos őrség tagjait, janicsárokat, tüzéreket nem tudják többé fizetni, s rendes zsold helyett birtokot adnak nekik, egyenkint 1000–2000 akcse jövedelemmel; az is megesik, hogy több katonának, pl. egy altisztnek és kilenc emberének adnak egy falut, melyet ezek természetesen a legborzasztóbb módon kizsarolnak.

A rendes forma azonban a timár és ziámet, tulajdonosukat egyformán szpáhinak nevezik, ellentétben a gyalogos janicsársereggel, mely a Konstantinápolyban nevelt keresztény gyermekekből fejlődik ki, a birodalom területén egységes csapatokat alkot, feje a janicsáraga, tagjai a végvárak őrségének gyalogságát képezik; később, a hanyatlás korában a janicsárok fiai is belépnek a janicsár-testületbe. A szpáhinak fia eredetileg semmikép se örökölhette atyja hűbérbirtokát, legfölebb kegyelemből kezdhette egész kis timárral, s nagyobb birtokot csak a saját erejéből, hadi érdemei alapján szerezhetett. Később ziámet-birtokosok fiai is bejuthattak atyjuk hűbérébe. Maga a szpáhi, az ő első 3000 akcse jövedelemrészén felül a dzsebeli-katonákat tartja, kiket háborúban saját költségén tartozik felszerelni, felfegyverezni és élelmezni; ez a kötelezettség a magyar végeken könnyebben volt teljesíthető, mint pl. a birodalom középső vidékein: a budai pasalik záimja ha kiállította a maga dzsebeliit, ezek már ott is volta: a harctéren, ahol azután a háború önmagát tartotta el, míg pl. a rumilii, vagy konstantinápolykörnyéki szpáhinak, ha perzsa háborúba kellett mennie, igen hosszú útvonalon kellett dzsebeliit eltartania. Ez is egyik oka, hogy a szpáhik szívesen folyamodtak magyarországi hűbérekért.

Mindez az elfoglalt ország négyötödrészén helyezkedett el, az ötödik ötöd, elvben azonban az egész terület, a császár tulajdona volt, a császári kincstár: kházine, khazna kezében; az ilyen birtokot khásznak nevezték. Khász lehetett a kincstár saját kezelésében, pénzügyi tisztviselők gondozása alatt, de lehetett tiszti khász is: a fő katonai hatóságok eltartására rendelt területek, melyeknél vigyáztak, hogy ne egy testben feküdjenek; a budai basa hivatali birtoka, khásza, a budai, fejérvári, simontornyai, szigetvári, nógrádi, szolnoki kerületekben volt elszórva, ami persze szintén útjában állott annak, hogy a hűbérbirtokos bárminemű személyi vonatkozásba léphessen az ő birtokához. Az új bég vagy basa eleinte kisebb birtokot kapott, éhásza csak később, érdemei következtében növekedett; a budai beglerbég évi jövedelme 6–7000 aranyra is felment, tehát nem maradt mögötte a leggazdagabb magyar mágnásokénak.

A birodalomnak beosztása is ezen a hűbéri, tehát hadi, nem polgári alapon nyugodott. Ugyanazon tartomány szpáhijai a beglerbégtől, előbb kétlófarkos, később háromlófarkos basától függtek; Európában Rumili, Boszna, Buda, Temesvár voltak az ejáletek, melyekhez a XVII. század elején Kanizsa csatlakozott; mindegyik ejálet egész bevétele a beglerbég vagy basa pénztárába folyt be, akinek e célból egész pénzügyigazgatása volt; ő fedezte az összes állami kiadásokat is, így különösen a hadi és iskolai költségeket. Csak a birodalom ázsiai és afrikai területén volt néhány ejálet, mint Tripolisz, Tunisz, Algir, Egyiptom, Bagdad, ahol a jövedelmek külön állami kezelésben voltak, s a basának a khászon kívül egyéb bevétel nem járt. A beglerbég alatt szolgált a szandsákbég, egy lófarkkal; az alajbég, ezredesféle; a cseribasi, kapitányféle; szürüdsi basi, azaz hadnagy, szubasi, őrmester, mindezek szpáhik voltak, hűbérbirtokkal ellátva, s a legalsótól a beglerbégségig megszakítatlanul haladhatott az, aki hadi érdemeket szerzett magának.

A budai ejálet legnagyobb kiterjedésében 18 szandsákból, azaz livából állott, köztük voltak Buda, Fejérvár, Simontornya, Koppány, (Tolna és Somogy vármegyék határterülete, Zalába is be egész Göcsejig), Szekcső (benne Mohács), Pécs, Szigetvár szandsákok; az ejáletbe tartozott északon Esztergom, Nógrád, Szécsény, Fülek; Hatvan, keleten Szolnok, Szeged, délen a Szerémség és Észak-Szerbia egyes részei. Sokkal kisebb volt a temesvári ejálet, benne Gyula, Jenő, Lippa, Csanád szandsákok, s délen, részben Szerbiában, a Duna két partján, Orsovától nyugatra a moldovai szandsák. A kanizsait később részben a budaiból szakították ki; a váradi ejálet csak 1660-ban jött létre, hogy már néhány évtized után megszűnjön; volt végül a boszniai basának is területe Magyarországon, a Szerémségtől nyugatra, a Dráva és Száva között.

Ez az egész hatalmas, rendkívüli következetességgel kiépített szervezet ráfeküdt a magyar földre és onnan meg sem mozdult, míg a visszafoglaló háborúk során ki nem vetették. A hűbérrendszer elűzte a feudális urat, a nemest, a beglerbég és előkelő szpáhik a mágnásokat; a katholikus hierarchia helyét elfoglalta az imám és müezzin, a Verbőczi törvénykönyvét forgató keresztény bírósági szervezetet pótolta a kádi: egyszóval ami hatalom, intelligencia, kiemelkedő helyzet az országban volt, annak pusztulnia kellett az új török berendezkedés előtt. Minden, ami a török uralom alatt meg akart maradni, ezt csak akkor tehette, ha leszorult a legalsó fokra, a rája színvonalára, azaz a keresztény társadalom maradványai a legalsó fokon nivellálódtak. Nemes és jobbágy közt a török nem tévén különbséget, a magyar nemes csak rájasorban élhetett, alávetve fegyverviselési tilalomnak és megalázó ruhaszabályoknak. Aki tehette, menekült tehát, s amennyiben a XVII. században már több nemessel találkozunk a török területen, ezek legnagyobbrészt nem régi nemesi családok leszármazottjai, hanem jobbágyok, akik a hosszú formális békében lehetővé vált közlekedést felhasználva, a magyar királytól armálist, vagy legalább is névleges, magyar földesuroktól felszabadító levelet eszközöltek ki maguknak, s erre támaszkodva próbálnak a rája kötelezettségei alól, csekély sikerrel, menekülni.

A rájának pedig igen súlyosak a terhei Magyarország egykori területén is. Az izlám pénzügyigazgatás Omár kalifa, fejváltságadója óta hosszú utat tett, s oly bonyolult adórendszert fejlesztett ki, hogy az adófizető rája az egészből csak annyit értett már, hogy neki egyetlen lépést, mozdulatot sem szabad tennie fizetés nélkül. Az adóterhek általában állami és földesúri terhekből állottak, a khászbirtokon a földesúr is maga az állam volt. Az államiak sorában még mindig legfontosabb, – kádik írják össze utcánkint, ha a község maga nem vállalja egy összegben kifizetni: a fejadó, harács, vagy különösen megvető török szóval: iszpendsi. Ezt eredetileg kapuk szerint számították ki, mint a portális, magyar adót, gyakran azonban családfők szerint is, végül pedig egy-egy községre nézve megállapodott, megmerevedett egy szám, mely sem a kapuk, sem a házak, sem a családfők számával nem egyezett. Sokhelyütt azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy annyi harács legyen, ahány ház van, s mivel a folytonos pusztulásban időnkint mind több és több ház állott üresen, az ilyen községtől továbbra is ugyanazt a harácsot követelvén, a néhány megmaradt rája volt kénytelen az elszököttek helyett is fizetni, minek további következése természetesen a falu teljes pusztulása lőn. A császári khász helységei rendesen jobb, kíméletesebb elbánásban részesültek, így Nagykőrös a XVII. század elején csak 120 harácsot fizet, ami lényegesen kevesebb házai, portái számánál. Egy harács összege Szolimán korában 50 akcset tett ki, később ez 60–80-ra emelkedett, majd a XVII. századi pénzromlás idején 200-on is túl ment, úgyhogy ebben az időben sokkal nagyobb terhet tett a török jobbágy vállára, mint a magyaréra a portális adó, a dika.

Vegyük ehhez, hogy a magyar jobbágy, beszolgáltatván az állami, dikális adót, vagy a XVII. században ennek alosztályait, a koronázási pénzt és hasonló, alacsony összegeket, ezzel eleget is tett az állam iránti pénzbeli kötelességeinek, s amivel még tartozott, azt földesurának fizette. Nem így a török terület jobbágya, akit a harácson kívül még egy csomó egyéb állami adó terhelt, s ezzel szemben alig jött számba az a könnyítés, hogy szegénynél, özvegy asszonynál, valamint olyan mozlimnál, aki nem volt se katona, se hivatalnok, a kádi megelégedhetett a harács felével. A török adórendszer a fejadón kívül a fogyasztást, forgalmat, sőt termelést is súlyos illetékekkel sujtotta, egyes cselekedeteket is adótárgynak tekintett, s végül büntetőjogi kérdéseket is szeretett bírságokkal elintézni. Igen nagy jövedelmet hoztak neki a belső vámok, melyek mindennemű szállítás után jártak, s így különösen terhesek voltak a jobbágyokra, akiknek minden adójukat pénzben kellett fizetniök, s hogy pénzhez jussanak, városba, piacra kellett utakon, hidakon, vámhelyeken át szállítaniok terményeiket. Vám járt az olaj, szőlő, bor, búza, sajt, só, juh, marha, ló után; egyes városokban behozott marha után 7–14 akcset fizettek; volt híd-, rév-, kompvám, volt vásárvám, mely nagy sokadalmaknál nagy összegeket hozott, így a budai, pesti, szegedi, fejérvári, dunaföldvári nagy vásárok után egyenkint 6–10.000 akcset. A kiviteli vám, az ubúr, kisebb volt a magyar harmincadnál, marha után 40 akcse, azaz kétharmad forint, míg a magyar kiviteli vám a XVI. században egy, majd másfél forintot tett ki. A legnagyobb forgalma a váci vámhivatalnak volt, ahol havonkint 2000 marhát is áthajtottak Magyarországra, a vámos ehhez képest előkelő úr volt, aki egyenrangúként levelezett magyar főurakkal; nagy vámhelyek voltak még Ráckevén, Dunaföldváron, a Dunán átszállított kiviteli marhára.

A vámok mellett voltak ipari és fogyasztási adók is. Így a mészárszékadó, vagy vágási illeték, a levágott juh vagy marha száma szerint darabonkint 2 akcse néhol, Budán ebből is bejött 5–6000 akcse. A gyertyaház adó az éji világosság háza, azaz kocsma után járt, Budán és Pesten ez az adó évi 30.000 akcsét tett ki, másutt, mint a szolnoki szandsákban, házankint kellett fogyasztási adót, összesen 17.000 akcsét fizetni. A pénzváltási illeték Budán és Pesten mindjárt a török uralom első évében, 1542-ben 21.000 akcsét tett ki. Talán a legnagyobb jövedelmet hozott a bejt-ül-mál adó, azaz kincstár adója, örökösödési illeték; elvileg mindenki, török és rája után a kincstár örökölt, s bár ezt így a keresztényekkel szemben nem hajtották végre, mégis ahol csak tehették, bevonták a hagyatékot, főként ahol nem volt egyenes ágon örökös. Ugyanez történt olyanoknál, akik eltűntek, ezeknek ingóságát is bevonták, úgyhogy pl. Tolnán 1553-ban 17 bejt-ül-mál, 16 keresztény és egy török halott után, 18.000 akcse jövedelmet hozott; Budán és Pesten ez a jövedelem az elfoglalás után, 1546–48-ban 195.000, 1552–53-ban 270.000 akcse. Mivel behajtása az akkori magyar pasalikokban, hol folyvást állt a harc, rendkívüli zaklatást okozhatott, hiszen a török közegek mindegyre felelőssé tehették a falvakat, ha valaki útközben, esetleg a harmadik határban is eltűnt, ezért nagyobb községek kieszközölték maguknak, hogy általányt fizettek a „szökött és holt emberek adójára”, így Nagykőrös sommában 93 forintot. Súlyos illetékszámba ment az a sok taksa, amit mindennemű tenyérnyi írásért kellett fizetni a legkülönbözőbb török hatóságoknak, melyek már teljesen az írásbeliség alapján működtek, s a legkisebb ténykedésükről, hagyatéknál, adómegszabásnál, nyugtatásnál, engedélyeknél, bérbeadásnál „cédulát” adtak ki oly nagy eredménnyel, hogy ez a taksajövedelem rendesen bérbe is adatott, s pl. Pesten a raktárbérrel együtt két és fél hónap alatt 15.000 akcsét hozott. A nagyszámú rendkívüli adókat később oly módon egyszerűsítették, hogy a fejadó-kimutatásokat véve alapul, minden emberre egyformán kivetették, így az építési adót, ha a török közigazgatási területen várat kellett kijavítani vagy más közmunkát végezni, ez pl. a pécsi szandsák 4953 adófizető kapuja után 24.765 akcsét tett ki, így a hadiadó, kardtok vagy szablyapénz, amelyre 1579–80-ban a budai pasalik területén házankint 75 akcsét róttak ki, 65.000 ház e pasalikban majdnem ötmillió akcsét fizetett ez egyetlen rendkívüli adóban. Ilyen volt a vendég-váltság, mely a régi magyar descensus jogának megváltásához hasonlított, ilyen az árpapénz, amelyet akkor fizettek a falvak, mikor a háborús viszonyok miatt a török földesúrnak, a szpáhinak nem volt bátorságos kimennie a falvakra, összeszedendő a földesúri adót, ilyen esetben megszabadultak ugyan a ráják a 20–60–80 főnyi kíséret rablásaitól, s maguk vihették be a szpáhi székhelyére adójukat, de az államnak, az árpapénz nevű adóban, házankint három akcsét tartoztak fizetni. Természetesen katonai vonulások alkalmával az illető katonai parancsnok annyi pénzt és élelmet zsarolt ki a szegény községen, amennyit csak tudott; a török katonaságnak végzett szolgáltatások épp oly súlyosan nehezedtek a lakosságra, akárcsak magyar területen a németek nyomása; hisz mindkét esetben zsoldos sereg kényszeríté ki eltartását idegen nemzetiségű lakosságtól.

Még nyomasztóbb terhet jelentettek a rája-falvakra azon szolgáltatások, melyekkel a földesúrnak, a hűbéres iszpahiának tartoztak, khász-területen pedig az államkincstárnak, mint földesúrnak. Köztük legáltalánosabb a tized volt, melyet sokkal több termény után kellett a török jobbágynak fizetnie, mint magyar területen a földesúrnak és papnak együttvéve. Tized járt mindennemű gabonaféléből, továbbá kender, len, lencse, borsó, takarmányfélékből, a kert terményeiből, így gyümölcs, alma, körte, szöllő, továbbá hagyma, fokhagyma, káposzta, répa után, a szöllőhegyen mustból, a réten szénából, továbbá a jobbágy által nyert olajból és zsírból, az állatok közül juh, kecske, méh után. Mindezt részint természetben, részint pénzben veszi meg a szpáhi; az előbbi esetben a jobbággyal kicsépelteti a gabonát, a magot beszállíttatja városi házába, a szalmát eladja, ebből van neki az úgynevezett szalmapénz-jövedelme. Másutt megbecsüli a tizedgabonát, s pénzbeli árát véve meg a termelőn, ott hagyja neki; a khász-jobbágyok pedig, kik a többihez képest aránylag kedvezőbb helyzetben voltak, egy összegben, átalányként fizetik meg, évről-évre, a tizedet földesuruknak, a kincstárnak, amikor is ezt a tizedet a fejadóhoz hasonlóan, császáradónak nevezik. Persze, az átalány is folyton emelkedik, Nagykőrösön 1626-ban még 604 forint volt a tizedváltság, fokozatosan emelkedve, már 1650-ben 1179 forintot tett ki. Mindezen tizednemek együttvéve a lakosságot rendkívül zaklatták, s pl. jól meggondolta akármely rája, érdemes-e neki kertjében, háza körül káposztát vagy gyümölcsfát tartania, hogy bejőjjön az iszpáhia és szemmérték szerint, azaz kedve szerint vegye meg belőle a tizedet. A török közigazgatás láthatólag nem jött rá arra, hogy ennyiféle, a termelést sújtó adóval magát az adótárgyat is agyonüti, a termelés visszafejlődik, s a szegény rája, aki nem látja munkája hasznát, előbb-utóbb otthagyja földjét, s községének engedi át, hogy fizesse utána a szököttek adóját. Egész világosan akadályozta a termelés intenzitását, a gazdasági melioratiót, a kert-tized mellett sok helyütt külön szedett kert-adó, azon kertekre, melyeket újonnan létesítettek a ház körül s csak most fogiak művelés alá. Míg az egész európai, így a magyar jogfejlődésben is az újonnan kezdett gazdasági üzemeken éveken át, a kezdet nehézségeiben, adómentességgel segítettek, addig a török az új üzemeket külön is megadóztatva, maga állt útjába a gazdaság javításának.

Egy csomó készpénzbeli tartozás a mindennapi élet cselekedeteit hasznosította, igen agyafúrt módon, a török földesúr számára, aki büntető hatóságát láthatólag nem úgy fogta fel, hogy azzal a ráják életmódját megjavítsa, a bűnözéstől őket távoltartsa, hanem, hogy cselekvéseikből minél több bírságpénzt biztosítson magának. Külön bírságot szedett be a jobbágyok civakodásaiból, ha azok egymást, még inkább, ha törököt kigúnyoltak, ha egymást rágalmazták, ha a családban verekedés történt, pl. egy rája megverte az anyját, ha valaki rossz mértéket használt, ha a barmok idegenbe bitangoltak, amely utóbbi esetben ugyan botbüntetés járt volna, de a földesúr ezt is pénzzel váltatta meg. Az ilyen, földesúri bíráskodásból származó adók igen nagy összegeket tettek ki, hasonlóképen a házasságkötésekre kivetett mátkaadó, vagy ágypénz, melyet rendesen sommázva, átalányban fizettek a községek. Idővel aztán a mezőgazdasági termelést a tizeden kívül is megadóztatták, különösen szenvedett ez alatt az állattenyésztés: a juhtizeden kívül pl. minden juh után félakcsét kellett a földesúrnak fizetni, hasonlóképen méhek után, később már sertések után is szedtek egyenkint két akcsét. Egy-egy szandsákban váratlanul új adónemekkel is találkozunk, melyek nem egyszer az állami fejadónál is többet hoznak, s egyszerűség kedvéért, a harács-lajstromok szerint, kapuszámra vettetnek ki. Így szedtek Szolnok vidékén házankint száz akcse faszénadót, Tolnán ugyanerre 50 akcsét, így volt egy „apróságok” nevű adó, fejenkint 22 akcse, azután kasza-adó, sarló-adó, tapu, ami átírási illetékféle volt és ajándékozás, csere alkalmával fizette az új birtokos, de az a rája is, aki elpusztult házba költözött, – itt is ellentétben a magyar joggyakorlattal, mely az ilyent lehetőleg mentesítette.

Kétségkívül nehéz sora volt annak, akinek vállaira a török közigazgatás ez adókkal és szolgáltatásokkal ránehezedett. Mégis távol maradnánk az igazságtól, ha a török hódoltság jobbágysorsát ezen adónemek formális felsorolása alapján akarnók megítélni. Ne felejtsük el: ez adókat nem mereven a közigazgatás vetette ki, nem is az hajtotta be, hanem fegyveres hódítók rótták ki jogtalan rájákra, kikre vallási parancs szerint is megvetéssel tekintettek, s akiknek anyagilag nem volt semmi lehetőségük, hogy ne engedelmeskedjenek. A kirótt adó ellen föllebbezni nem lehetett, a császár messze volt és csak a legnagyobb községek, Kőrös vagy Kecskemét engedhették meg maguknak, hogy kérelmeikkel Konstantinápolyba, a császári khász főigazgatóihoz menjenek, kieszközlendő régi szokásjogaik sérelmének orvoslását. Ilyen sérelem állandóan volt, az adórendszert, mely a török kincstár deftereiben szépen és világosan le volt írva, éppen a sérelmek, a törvénytelen erőszakosságok tették igazán sujtóvá. Hiszen a szpáhi azon jövedelem után, mely a defteren kívül volt, melyet tehát a szokáson kívül maga sajtolt ki jobbágyából, nem tartozott katonát állítani, tehát ez, a törvénytelen, volt az ő igazi jövedelme, melynek hasznát igazában élvezhette. Vegyük ehhez egyrészt a személy- és vagyonbiztonság teljes hiányát, lefegyverzett bennszülöttek között fegyveres urak, jól felszerelt, ágyúkkal megtömött várakban laknak, s onnan járnak le a védtelen falvakra, elveendő, amit csak érdemes elvenni, – másrészt egy hatalmas méretekben kifejlődött tisztviselő-szervezetet, mely a bürokráciák örök törvénye szerint elsősorban önmagáért él, s a rájával szemben legtöbbször büntetlenül követheti el a zsarolás, hivatalnoki önkény hallatlan eseteit is: akkor megértjük a tényleges, szabályokon és írásbeli kötelezettségeken túlmenő elnyomás mértékét, melyre itt csak néhány példát hozhatunk fel a köznapi életből, amilyen akkor naponta és falvankint megtörtént.

Győrszentmártonnak, Pannonhalma tövében, török adója a XVII. század első felében így növekedett: 1606-ban fizetett készpénzben 20 forintot, adott továbbá 22 szekér fát, ugyanannyi szekér szénát, félmérő búzát, félmérő árpát, egyéb kisebb szolgáltatásokon kívül. 1619-ben fizet földesurának, az iszpahiának, 28 forintot, császári adóba, azaz harácsba 3 forintot, tartozik szállítani 28–28 szekér fát és szénát, három mérő búzát, szárított gyümölcsöt. 1649-ben három földesura van, azaz három szpáhinak van hűbérként kiutalva, kettő Székesfejérvárott, egy Budán lakik, a községben ekkor lakos kilenc egészhelyes és tizenegy félhelyes jobbágy és zsellér fizet ezeknek 80 forint készpénzt, 40 szekér szénát, 40 szekér fát, s ha annyi nincs, szekerét egy-egy tallérral váltják meg; 30 pint vajat, 15 mérő búzát, ugyanannyi árpát, tíz napra harminc szekérrel előfogatot szállításra, 19 forint nászadót, 4 akó bort, 7 mérő aszúszilvát és diót, vagy ha nem terem, egy-egy mérő helyett egy tallért; 18 ember köteles tíz-tíz napnyi szöllőmunkára, s végül jár igen sok ajándék, melynek összege évenkint 267–400 forint közt változik. Az eredmény: 1650 körül elszöktek a jobbágyok, a falu pusztán maradt, s a három bölcs szpahia, aki, hogy minél több tojást kapjon, agyonverte a tyúkot, új hűbérbirtok után nézhetett.

Hivatalnoki zsarolások Nagykőrösön: ha a vajda Budáról akármi ügyben, de többnyire adóbehajtásra lejött, tartoztak neki, már szokásjog szerint, 30 tyúkkal, 6 pint vajjal, 6 sajttal, fizettek neki készpénzben árpáért, búzáért, szénáért, ajándékpénzért 12 forint 50 dénárt, rókabőrt, egy farkasbőrt 10 forint 60 dénár értékben, továbbá „egy puskát vöttünk neki Szarka Jánostól ajándékba” – írja a tanács – 8 forintért, egy aranyos kést 1 forint 50-ért, kincstartójának egy pár aranyaskést 1 forintért; a vajda képinek, helyettesének 4 tallért, egy pár aranyaskést, egy rókabőrt, egy szál darutollat 1 forintért, ugyanily „ajándékokat” a vajda deákjának s altisztjének, Heder szubasának, Mehmed szubasának stb. Hogy pedig a vajda nem akart elmenni minden ilyen látogatásnál ott van a városi jegyzőkönyvben: „hogy pedig nem akart mönni rólunk”, – négy nap mulva újabb ajándékpénzt kapott, 10 tallért, s megfizették neki azt a 30 tallért, azaz 48 forintot is, amit a budai basa nyilván törvénytelenül, Vácra való szénaszállítás fejében, vetett rájuk; ajándékot kapott újra szakácsa, lovásza, két szolgája, s így végre eltávozott a török fenhatóság e képviselője a magyar városból.

Ez a „vajda ajándékja” nevű szolgáltatás, melyet defterben érthetőleg nem emlegetnek, utóbb megnagyobbodott, mint általában minden török adó: 1676-ban a budai defterdár, Nazur bég „urunk” számára Nagykőrös készpénzben már 100 forintot fizet, továbbá négy darutollat, nyolc pár gyöngyházas kést, 12 sajtot, 12 pint vajat, 12 rókabőr helyett 12 tallért, egy farkasbőrt, négy tábla szappant; bég urunk fiának 12 tallért, egy pár kést, egy pár sajtot, egy rókabőrt, hasznadárjának tíz tallért, aki megígérte, hogy jövőre nyolccal is megelégszik, egy farkasbőrt, egy rókabőrt és egy sajtot; a tihajának, azaz íródeáknak 8 tallért, egy pár kést, egy sajtot; egy pint vajat, rókabőrt, darutollat és táblaszappant. Persze a hivatalnokoknak járó illetékekkel együtt a községek defterszerű, szabály szerint fizetendő kötelezettségei is folyton növekedtek. Kecskemét török adója, a császárnak járó fejadó 1640-ben 3300 forint volt, 1647-ben 4300, 1654-ben 5200, 1657-ben 6220, 1663-ban 8500, ettől kezdve azután, az állandó pusztulásra való tekintettel, alacsonyabb fokon, 4500–6700 közt váltakozott.

A kötelezettségek tehát egyoldalúan, a fegyver nyomása alatt emelkedtek, s e tekintetben a török uralom első pillanatától kezdve bukásáig semminemű változás nem észlelhető. A végvári iszpáhia, aki már rég itt lakott, magyarul is megtanult, bort ivott és a magyarságnak bizonyára már nem volt személyesen ellensége, a neki alárendelt rájával szemben mégsem helyezkedett más álláspontra, mint a teljes önkényére, melyben neki minden, amannak semmi sincs megengedve. Föld és birtokosa, rája és hűbérúr közt hiába keresnénk a patriarchalis viszony legcsekélyebb nyomát is, mely, mint látni fogjuk, a magyar földesúr és jobbágya között, minden érdekellentét mellett, mégis megvolt. A magyar jobbágy legjobb esetben hidegen, érzéstelen közönnyel nézte a fényes, lobogós, tollas iszpahiát, aki hatalmas kíséretében megjelent, hogy elvigye termésének legjavát, s akitől egy jó szót nem, de okos tanácsot sem várhatott arra nézve, miként művelje földjét, hogyan iparkodjék jóléte nevelésére, keserves bajai megkönnyítésére. A magyar nemes urat jobbágyai gyűlölték vagy szerették, de vele szemben valami személyes álláspontot mindenképen elfoglaltak, míg a török úr személyével nem törődve, rájái benne általában a pogányt, az úrt, a hatalmas önkényt gyűlölhették. Ezen személyes kapocs hiányával függ össze, hogy a török uralom fajilag aránylag csekély hatással múlt el magyar földön; török és magyar keveredése ritka eset s nagy városaink történetében alig van reá példa. Az iszpáhia asszonyait nem jobbágyfalvaiból szerezte, hanem a városoknak rabszolgavásárain, a falusi népesség ilymódon megmenekült az uralkodó osztállyal való vérbeli keveredéstől, kevésbbé a városi lakosság, ahol a szegény nép asszonyai cselédnek, ágyasnak mentek el a török katonákhoz; az ilyen viszonyokból származottak azonban inkább a török katonaság számát, mint a magyar lakosságét gyarapították. Marad az a nemi promiscuitás, mely a hadmenetek vonulásakor mindig előfordul, amelytől a török-tatár seregek sem tartózkodtak; az ilyennek azonban annál kevésbbé lehetett hatása a magyarság faji összetételére, mert igen sok esetből tudjuk, hogy ily seregek közeledte hírére a lakosság, szinte szabály szerint, elhagyta lakóhelyét és csak a seregek távoztával tért vissza.

A két faj, uralkodó és rája-osztály, olaj és vízként, keverés nélkül helyezkedett el, egyik felül, másik alul; érintkezéseik a török közigazgatás fentjelzett financiális fejlettsége következtében mindegyre a fizetés, szolgáltatás, adózás csomópontjai szerint tagolódtak. Itt még kiemelhetjük, hogy a defterekbe írt szolgáltatások fajai is természetesen a legteljesebb önkény szerint sokasodtak, így pl. a szpáhia vagy földbirtokos büntetőjogából származó bírságok belenyúltak a köznapi élet minden momentumába, körülbelül úgy, mintha a modern állam pénzügyigazgatása a hírlapok napi híreit olvasná, s akiről ott bármiféle hír megjelenik, annak szó nélkül prezentálná a fizetési meghagyást. Mikor a nagykőrösiek végre is nem tudták elviselni a budai pénzügyi tisztviselők hasonló eljárását, 1677-ben Konstantinápolyból kieszközöltek egy császári rendeletet a budai kádinak, melyben ez és a budai urak a következő esetben tiltatnak el a kőrösieken vérdíj, azaz halott adója követelésétől: „ha valaki közülük lóról vagy fáról leesik, vízbe fúl, tűzben összeég, szekérről lezuhan, villámtól sujtatik vagy reá fal omol és ha ekkor valami állat is darabokra töretik”, az ilykép kimúltakért – állatért és emberért – nem szabad ezután fizetést követelni. Szultáni rendelet a szegénység védelmére nagy számmal van, az ilyenek szigorúan meghagyják, hogy „senkit törvénytelenül ne bántsatok; ami nem volt szokásban, azt fel ne vegyétek; ne háborgassátok a szegénységet (ha ugyan úgy van, miképen ők panaszt tettek ide be), mert nincs engedelem tőlem arra, hogy az szegénységet nyomorgassátok, háborgassátok”, – nem kevesebb az olyan levél is, melyben török földbirtokosok, basák, bégek magyar uraknak írják, hogy az ő kezük alatt a hódolt nép békességben, rendben gyarapodnék, ha a magyar urak nem pusztítanák őket, – de mindezen császári és hűbérúri nyilatkozatokra rácáfolnak adataink, melyek szerint Konstantinápoly központi hivatalai a legkevésbbé sem tudták az önkényt szelidíteni, melyben főként a magánbirtokosok, a szpáhik falvai sinylődtek. A defterbeli összeírt terhek csak keret, melyen belül végtelen zagyvasága uralkodik az esetenkint megszabott kötelezettségeknek, s el lehet mondani, hogy nincs két falu, mely egyforma terheket viselt volna. Nagykőrös község a nagy fejadón, ajándékokon, utiköltségeken kívül, a már ismert ágypénz, fapénz, szénapénz, bírságokon, fuvarozáson kívül szögveréssel is tartozott: vasat kapott Budáról, s azt fel kellett dolgoznia a budai hajóhíd és egyéb budai építkezések számára szögekké, ezzel kapcsolatban a szöges kocsik felszállítása, szénégetés, továbbá salétromkészítés is kötelessége volt. A halasiaknak hajót kellett vontatniok, Dunán fel, Dunán le; a kecskemétieknek salétromot gyártani, Buda és Pest építkezéseire szekeret szolgáltatni és robotolni. Omár kalifa ruhatilalmai szintén érvényben voltak, Kecskeméten így terjedt el a töröktől megengedett szürke posztóruha, fekete süveg, sarkantyútlan csizma viselete.

A reánk maradt igen nagyszámú adat az önkényuralom e vázlatos képét hagyományozza reánk. Ahol a kifejezések, a Korán theológus magyarázóinak istenes nyelvén mást mondanának, ott is tudjuk, hogy pénz a cél, erőszak az eszköz. Így, mikor a kanún értelmében bűn díja vétetik meg Varga Tamás kőrösi polgáron, mert „púposhátú pappal civódván, azt nyomorult háta miatt gúnyolta” – ez esetben a kádi megkapja a maga illetékét, s a budai defterdár a büntetés lefizetéséről tezkerét adva ki, maga is némi megelégedéssel szemlélheti Varga Tamás civódását, mert a tezkere kiállításáért ő is illetéket kap. Hasonlóképen több hivatalnoknak örömet okoz az a meglehetősen egyszerű cselekedet, hogy Pap János ugyancsak Kőrösön megütötte az iskolamestert, ebből is egy csomó hivatalnok gyarapíthatta jövedelmét. Az önzés, haszonlesés hamisítatlan hangjai is megszólalnak nagyszámú rendeletekben, ahol előkelő török urak egy idegen, alacsonyabb kultúra szidalmait vágják védtelen alattvalóik arcába. Ma már szinte elképzelhetetlen, mit kellett szenvednie az emberi méltóságnak e gőgös uralom alatt, melyben a hatalom közveszélyű öntudatát műveltség ritkán szelidíthette. Legyen itt elég egyetlen példa: Kászon egri basa ilyen megszólítású levelet intézett Miskolc városához: „Ti miskóci bírák, polgárok és egész tanács, szófogadatlan és keménynyakú rossz ebek” – rendes megszólításuk „hitetlen eb”, ami nem a levélíró basa személyes rosszindulatából, hanem a törökök vallási felfogásából egész szabályszerűen következik; – ily megszólítások után csak életveszélyes fenyegetések jöhetnek, pl. ha nem fizetnek (mert mindig fizetésről van szó), nyargalókat küld reájuk, sőt „körösztül nyársba veretünk és így melyet az anyátok melléből tejet szoptatok, az is keserűre fordul”.

Nem csoda, hogy a sok szegény magyarnak keserűre fordult szájaíze, s nem csoda, hogy a régi lakosság, ahol csak tehette, menekült a török uralma alól. A török rendszer, aprólékos szabályokba foglalt önkényuralmával, nyugtacédulákat osztogató zsarnokságával és véres hadvonulásaival űzte el a magyarságot ősi telepedése határaiból, s hozott be helyébe idegen, balkáni jövevényeket.

Az ezeréves Magyarország demográfiai viszonyait ez a két török század alakította át, s a leggyökeresebben a hódoltsági területen. A Nagyalföldről és a Dunántúl keleti-déli vidékeiről a konstantinápolyi kéz törölte le a régi magyar lakosságot, teremtett tabula rasát, melyet azután a török kiűzése után a magyar népfaj nem tudott többé újra kitölteni, s így kénytelen volt az új település kulturális és politikai lehetőségeit idegen nemzeteknek átengedni.

A lakosság azonban nem egyszerre, nem is egyenletesen pusztult el. A török kormánytól távol állott a gondolat, hogy az őslakos rájákat kiirtsa, ezért olyan nehéz tervszerűséget, de még csak határozott vonalakat is felfedezni a török kor demográfiai alakulásában. Egyes vidékek, városok többször is elpusztultak, s mindegyre újra betelepültek, aszerint, amint az illető terület háborús viszonyok súlya alatt szenvedett, vagy nyugodtabb időket élt. Általánosságban három tényezőt különböztethetünk meg, mint amelyeknek hatása alatt egyes területek szabály szerint lakatlanná váltak. Egyik a török hódítás első korszaka, mely a Dráva-Száva-Duna vidékére, Baranya dunai sarkára és Bács megyére nézve egyenes folytatását képezi az 1526 előtti török háborúknak, s ezen vidékeket illetőleg a XVI. század második és harmadik évtizedére korlátozható. A török seregek ott állnak Belgrád, éjszak Szerbia és a Szerémség váraiban, az ezekkel szomszédos magyar vidék, egész Kalocsáig, leszámítva az egy-két vár, mint pl. Pécs közvetlen környékét, a török betörések hatása alatt lesz néptelenné. 1541 után kezd ezen első tényező éjszakibb vidékeken is hatni, be egészen a későbbi magyar várvonal vidékébe. Elmondhatjuk, hogy Győrtől, Nógrádtól, Szolnoktól délre alig van helység, mely e korszakban, a török első terjeszkedésében, el ne pusztult volna, s amelyről írva ne találhatnánk, mint pl. 1536-ban Kecskemétről, hogy „devastata per immanissimos Turcas”, elpusztíttatott a szörnyűséges törökök által.

A pusztulás második tényezője a török nagy hadjáratok, melyeknél ázsiai seregek, óriási állattömegekkel, tevenyájakkal, s nem egyszer százezret is megközelítő irreguláris csapatok kíséretében vonultak át az országon, mint hódításra készülő ellenségek. Jaj annak a vidéknek, melyen gyorsan áthaladtak, s még inkább jaj annak, ahol várostrom kedvéért hosszasabban megültek. A Szolimán szigetvári táborozásával párhuzamos gyulai expedíció 1566-ban egész vármegyék lakosságát tette földönfutóvá, olyan vármegyékét, melyeket az első tényező, a kezdetbeli török terjeszkedés még többé-kevésbbé megkímélt. Gyulával együtt elpusztult Békés, nyugati Bihar, Szabolcs, Szolnok vármegye is, melyeknek számos magyar lakossága éjszaknak és keletnek Erdélybe fut, Várad bástyái oltalma alá, vagy Debrecen polgárai közé véteti fel magát. Míg 1552-ben Nagyszalontán és környékén 384 portát számolnak, Békés mezővárosban 256-ot, Kondoroson 80-at, 1566 után a török se tud többé egyidőre adóalanyt találni; a vidék ekkor kezd mocsarak tartományává átalakulni. Hasonló eredmények figyelhetők meg a tizenötéves török háború egyes hadvonulásai nyomán, továbbá a XVII. század nagy hadjáratainál: 1660-ban, a Váradot ostromló sereg vonulásaiban Bihar megye közép és keleti részei is elpusztulnak, hogy Várad bukásával a török nyomás területei szinte Kolozsvárig nyúljanak el.

A pusztulás harmadik eszköze a tatársereg, mely 1566-tól, de különösen a tizenötéves háborútól kezdve igen sűrűen megtalálja az utat Krimből, kozákokon, lengyeleken, Moldván, s nem egyszer Erdélyországon át Magyarország felé, ahol a nagy török hadjáratoknak állandó kísérője, részt vesz azoknak pusztításaiban, de talán még több kárt okoz addig, míg a szerdárhoz, vagy nagyvezérhez csatlakozik, legtöbbet pedig akkor, ha a hadjárat befejeztével itt telel. Magában véve egy tatár támadás, amilyenre e félelmetes lovasok útközben, szinte mellékfoglalkozásként szoktak vállalkozni, kivédhetetlen volt, éppen a támadás villámgyorsasága miatt. Íme egy székely úrnak, Hidvégi Nemes Jánosnak leírása, aki egyszer, 1663-ban birtokait járva, egy reggel a szemben levő hegyről „keserves szemmel” kénytelen szemlélni a tatár hirtelen rajtaütését: „Reggel mintegy tíz óra tájban a feldobolyi erdőről ereszkedvén le mintegy háromszáz, nagy sebességgel reá ütének Dobolyra, Nagyborosnyóra és Czófalvára. Künn egynéhány embert levágának, némelyeket s megfosztván (kirabolván) megsebesítettek, annak utána Zágonra rámenvén és az faluját felvervén, nehány embereket ott is levágván, sokakat sebesítvén, minden künn lévő javokban és marhájokban az odafutott szegénységnek zsákmányt vetvén, elmentenek” – a székely úr csak másnapra tudott fegyveres csapatot összeszedni, amikor már a tatárok hetedik határban jártak. Ha ilyen tatárvonulás egy irányban ment, a lakosságnak egyetlen mentsége a futásban volt, azaz a tatárjárással együtt járt a tatárfutás: „a szegénység havas erdőkre, kastélyokhoz és városokhoz futa”, s onnan ereszkedett vissza a tatár távoztával házaihoz, melyeket jó ha csak kirabolva; s nem felégetve talált. 1594-ben Huszt felől jövén a tatár, Debrecen lakossága elfut, Szovát és Nádudvar lakói levágva, 1596-ban a Körös-Marosközt pusztítja ki, Szegeden telel, Csanád és Békés vármegyék ekkor válnak pusztává, bihari területek is, későbbi hajdútelepek helyei hasonlóan; ebből a tatárjárásból a vidék évekig sem épül ki, oly alaposan végezte a „horda” munkáját, embervadászattal, égetéssel, gyujtogatással. 1597–98 telén Zombor környékén táborozik a tatár, innen messze távolságokat pusztít el, többi közt Kecskemétet is. Ettől kezdve a tiszai, alföldi városok évről-évre kénytelenek vendégül látni, amint útban van a magyar határ felé, a velük való érintkezésben lassankint szabályok fejlődnek ki, melyeknek céljuk, hogy a tatár az illető község határán rablás nélkül menjen át. Kecskemét ekkor állandóan szolgálatban tartott néhány tatárt, ú. n. tatárőrzőket, akik a kóborló tatárokkal beszélni tudván, ügyes-bajos dolgaikban a városon kívül járó polgárokat kísérni voltak hivatva. Persze az emberrablásokat ezzel nem tudták megakadályozni, amint egy 1600. évbeli levél mondja Kecskemétről: „mostani állapotunk nyavalyás az tatárság miatt, számtalan embört hordának el ez napokban várasunk földéről, annyira, hogy még soha eccör annyi kár nem lött, mint lőn ez napokban”. A tizenötéves háború e tatárjárásait sok vidék húsz-harminc évig sem heverte ki, állandó lakosság az ilyen vidékekre sokáig nem merészkedett. Hasonló viszonyok állottak elő 1683-tól kezdve, amikor a török újra nagyobb mértékben segélyül hozza a tatárságot. 1683-ban a budai basa maga figyelmezteti Kecskemét városát, hajtsa át baromállományát a Dunán addig, míg a tatár át nem vonul a határon, amely jó tanácsot a város siet is megfogadni. 1686-ban téli szálláson van a tatár Békésen, Várad környékén, 1686-ban Csanád megye pusztul el újra, 1689-ben Szatmárt, Szabolcsot, Kecskemétet látogatja meg ez Isten csapása, 1690-ben ismét Bihar megyét, Debrecenből is hajt el embereket, a vele szövetséges kurucok rokonait is. Hogy pedig az ily látogatásoknak minő pánikszerű hatása lehetett, erre legyen elég említenünk, hogy 1658-ban Apafi Mihályné Bornemisza Anna, a későbbi fejedelemné, aki nem igen ijedt meg a maga árnyékától, így ír: „mi bizon nagy félelemmel vagyunk, mivel az tatár kám ittbenn vagyon; énnekem tizenöt gyermeklovamat elvitték, Ujfalut is felégették, az tiszttartómnak is fejét vették, de csak magunk maradnánk meg, mind semmi volna”. Hogy pedig a rabságba hurcolt ezrekkel hogyan bánhattak, arra tanulságul szolgálhat a visszataszító kínzások e leírása Putnoki Zsigmond krimi tatár rabtól, 1661-ből: „Elsőbben korbácsokkal, éheztetéssel, mezítelenséggel sokat kínzottak, azután kezemet, lábamat hátra összevonván, az derekamra igen nagy követ kötvén felakasztottak többig három vagy négy óránál úgyannyira, hogy holtelevenen vettek le, az ágyékom kiszakadván, az belem kijött; azután két esztendővel meg úgy elvertek, kínoztak, hogy tomporámról az húst ollóval metélték le, avval nem elégedvén meg, egy villa nyelére ültettek, két azsag fát alól töttek, az lábamra igen nagy követ kötöttek, az két kezemet két felé vontatták úgy annyira, hogy nem éltem sem holtam tizenkét hétig; ezzel is meg nem elégedvén, négy holnap mulva ujra felakasztottak kezemnél-lábamnál fogva, de az szenvedhető volt. A szakálamat is egyszer kitépték meleg víz nélkül” – a tizenkét hetes fekvés alatt „más fordított el is ágyamban, az tomporám elrothadott”. Az akkori ember kétségtelenül edzettebb volt testi fájdalom, seb, csonkulás iránt, mint a mai, hisz példáink vannak arról, hogy magyar hajdúk a legnagyobb kínzásokat is látszólag egykedvűleg tűrték, de a tatárrabságba került szegény nép nemcsak hajdúkból állott, s elmondhatjuk, hogy e véres századok, tatár és török vészükkel a magyar fajt a testi fájdalomnak és megalázásnak is hasonlíthatatlanul nagyobb mértékével sujtották, mint más, boldogabb népeket.

Mindez mint előzmény és motivum megmagyarázza a faj kipusztulását, melynek lefolyását, világosabban látható hullámzásaival együtt, a következőkben foglaljuk össze.

Nyomtalanul eltűnt a magyarság, soha vissza nem térésre, a legdélibb vidékről, melyet itt első zónának nevezhetünk, s amely Zsigmond és Mátyás korától kezdve folyton kitéve a török becsapásainak, emberpusztító, rabságba ejtő hadjáratainak, már Zápolyai János korában pusztasággá vált. Mint tudjuk, a régi lakosság, részben még a honfoglalóktól leszármazva, ezeken a területeken szinte mind magyar fajú volt, szerb vagy rác csak a két Brankovics, György és Vuk betelepedésekor zavarta meg, 1439 és 1465 után, a magyarság összefüggését, főként a világosvári uradalomban, s azután Bács, Csongrád és Temes vármegyében. A török pusztítás kétségtelenül nem tett különbséget magyar és szerb telep közt, mind a kettőt irgalmatlanul elsöpörte. Méreteit megítélhetjük, ha tudjuk, hogy magában Bács vármegyében Mohácsot megelőzőleg öt vár, 16 mezőváros és legalább is 316 község volt, Bodrogban 7 vár, 12 mezőváros, 213 község, s mindezeknek 5–6 százalékja sem lehetett szerb, a túlnyomó többség, elpusztulva, a magyarság veszteséglistájára teendő. De a Buda felé irányuló török nyomás központjától jobbra és balra is szemmel kísérhető a romlás. Így Somogy vármegyében, hol a XV. század végén még 11.000 portát számlálnak, tehát portánkint csak 5 lelket számítva, legalább is 55.000 főnyi, tiszta magyar lakosság volt, de valószínű, a porták lélekszáma meglehetősen ismeretlen lévén, hogy esetleg még egyszer annyi volt. Ebből 1534-ben már csak 7300 porta marad, s ebből is 2800 már puszta, lakatlan, 1546-ban összesen csak 1239, melyek nagy része török hódoltság alatt van, 1566 után, Szigetvár elestével újból nagy a pusztulás, egyelőre adatok sincsenek, de 1596-ból tudjuk, hogy már csak 193, 1598-ban 99, 1622-ben 235, 1671-ben 106 portája van a megyének. Hiányos számbeli adatainkból is világos, hogy a régi lakosságnak tíz százaléka is alig maradt az egykor sűrűn lakott telepedési helyeken.

A magyar faj pusztulásával megnyílt az út annak a népnek, mely az európai kultúra iránt sem vonzalmat, sem kötelezettséget nem érezve magában, megegyezett a hódító törökkel. A szerbek, alacsonyabb, balkáni gyökerű kultúrájuk folytán, török uralom alatt nagyobb vitalitást tanusítottak, mint a magyarok. Bár a déli vonal központjában az erősítés nélküli szerb telepek a magyarokhoz hasonlóan eltűntek, már a vonal keleti részén, a temesi bánságban sikerült nekik megmaradniok, amennyiben katonai szervezetekbe tömörültek, s az ottani szerb főurak vezetése alatt a Marosszög sok kis várában zsoldosként harcoltak a török ellen. De már amint vezérük, Petrovics Péter is megalkudott a pogánnyal, így ők is; Losonczi István hősi bukása után a Temesvárat éjszakról és keletről övező kis várakban megadták magukat, s ettől kezdve török zsoldban harcoltak a magyarok ellen.

De a töröknek magának is megvolt a Balkánon a nagy rezervoárja, melyből szerbet annyit meríthetett, amennyit akart. És szívesen is tette ezt; a szerb, akkori kifejezés szerint: rác, értékes segédcsapata volt a török reguláris katonának, szpáhinak és janicsárnak, a rác martalócok ott voltak minden magyarországi végvárban, előljárva, s legmesszebbre bemerészkedve a keresztény területre rablásért, gyujtogatásért, embervadászatért. És amit a török nem tett meg, hogy t. i. sajátmaga szállja meg, török faji telepedéssel, a meghódított földet, arra is gyorsan vállalkozott a rácság: a török derékhaderő még el sem távozott, máris jönnek a szerb családok, török patronátus alatt megszállandók az új területeket. Elmondhatjuk, ki sem hűlt a magyarság évszázados munkával megalkotott fészke, máris betelepedett helyébe a rác. Kalocsa és Baja környéke, Bodrog vármegye területe 1541-ben a töröknek telelőhelye, mielőtt az Budára menne; a vidék ekkor pusztul el, vele a Czobor-család vára, a középkori Czobor-Szentmihály község, amely azonban 1543-ban már újra éled: a törökök szabályszerű knézektől vezetett rác telepítést hajtottak végre benne, s 1543-ban készen van helyén az új török-szerb város, benne öt dsámi és egy fürdő; török kereskedőkön kívül a község maga szerbekből áll. Így lett néhány év alatt a magyar Czobor-Szentmihályból, a török védelme alatt, a szerb Zombor. Természetesen nem mindenütt ilyen gyors a szerb térfoglalás; a déli végek, a Tisza két partja, Ujvidék, Zenta környéke sokáig lakatlan vadon, lassan jön néhány félnomád szerb család, halász és marhatenyésztő, akik meg sem kísérlik az elvadult földön a régi mezőgazdaságot, földmívelést helyreállítani, s később is, mikor a század végére megszaporodnak, a pusztának hagyott egykori magyar falvak területét a török földesuraktól, péterváradi, szabadkai várbeli szpáhiktól, olcsón veszik bérbe az állattenyésztés céljaira. A magyar faj pusztulása, a rácnak bevándorlása itt is, és látni fogjuk, másutt is össze van kötve a mezőgazdaságnak elhanyatlásával.

Az új rác telepedés sűrűség dolgában kétségtelenül nem érte el a korábbi magyart. A régi magyar Szintarév, rác korszakbeli nevén Zenta, a XVII. század elején sem áll 6–700 rác lakosnál többől. A rácság általában nehezen tudott kibontakozni félnomád természetéből, szerette állatai legelőjét változtatni, s a török végvárak e mögöttes területén sátrak alatt tanyázva ide-oda vándorolt. A török pénzügyigazgatás közegei megpróbálják ugyan defterbe írni, adó alá vetni őket, s éppen e defterekből tudjuk, hogy néhány rác család már korán betelepedett az elhagyott magyar falvakba, melyeknek neveit megtartva, szláv végződéssel látta el. Míg a mohácsi vész előtt Szabadka környékén tiszta magyar falvak terülnek el Madaras, Napfény, Csontafejér, Kölestarló, Veresegyháza, Pál-, Lika-, Ludas-, Pusztaegyháza, addig a 40-es években már nyoma sincs a legtöbbnek, s ami mégis megvan, annak már Sebesegyháza és Veresegyháza helyett Sebesity és Verusity, Félegyháza helyett Felity a neve. Tovább délre, Újvidék körül is ugyanezen egyszerű fajtája megy végbe a rác honfoglalásnak, Keménden a magyar házakba beköltözik a rác, s a falu neve Kamendin lesz, Révből ugyanígy Rivica, Baksafalvából Baksics stb., amint a defter összeírója az ott lakos rácoktól hallotta.

Az első zónának e középső szektorán aránylag pontosan meghúzhatjuk a határt, ameddig, Dél felől, a magyar település végkép kipusztult. Mint látni fogjuk, a magyar állami hatóságok a török hódoltság alatt élő jobbágyságtól is megkövetelték a magyar részre való adózást, amit a török el is tűrt, de csak oly falvaknál, amelyekről többé-kevésbbé világos volt, hogy lakosai valamikor a magyar földesurak jobbágyai voltak. Nem egyezett azonban bele a magyar részre való adózásba, ahol a község új, szerb telepítés volt, bizonyára a szerbek kívánságát is követve, akik állattenyésztő vándorlásaik után ha be ültek is magyar falvak romjaiba, a földesúrnak való adózásnak nevétől is irtóztak. Amely vonalig tehát a török megengedi a jobbágynak a magyar részre adózást, addig még megvannak a régi telepek, bármily ritkásak is most; attól délre azonban csupa új, rác telepítés van, mely nem ismeri el a korábbi magyar lakosság földesúri családjait. Ezt a vonalat, melytől délre a török illetlennek tartja, hogy magyar vitézek adót szedjenek, a szőnyi béke tárgyalásakor Szeged, Kalocsa, Baja, Zombor közt vonják meg, ettől délre, le Titelig az egész „Mezőségen” szerb lakosság ül vagy bolyong, mely nem érzi magát kötelességekben a magyar jobbágy jogutódjának.

Míg ezen a központi szektoron aránylag kevés helyütt látunk a török részéről tervszerű rác telepítést, aminek oka részben a talajviszonyok gyors romlása, eldurvulása is lehet, addig a középponthoz jobbra és balra csatlakozó szektorokon félre nem ismerhető a tudatos telepítési szándék, mellyel a török a magyarság elhagyott telepeit rácokkal, részben pedig oláhokkal rakta meg. Nyugat felé, Baranyában aránylag legkisebb a rác lerakódás, mivel itt részben, Pécs környékén és tőle délkeletre, megmaradt a magyar lakosság, a vármegyének dunai és szávai szakaszán pedig a füvek és vizek rengetegje harapózván el, állandó letelepedés hosszú ideig lehetetlen volt. De már Somogyban a tizenötéves török háború előtt is negyven-ötven rác falu van, melyeknek lakossága a végvári magyarokkal folyton harcban áll, s bár a legtöbb ily új telepet 1586–87-ben a balatonvidéki végvári vitézek fel is égetik, a tizenötéves háború végére megint ott vannak a rácok, akiknek telepedését ezen a vidéken a török kétségtelenül elősegítette. A török telepítő munkássága egész világosan szemlélhető a középponti szektortól keletre, a Temes–Maros–Tiszaszögén, s attól északra, a Maros jobb partján Csanád és Arad megyében. Itt a Mezőhegyes környékén elterülő üres pusztákat a csanádi őrség parancsnoka, Ali alajbég népesítette be 1640 körül, aki hivatalánál fogva a Maros északi partján, de a délin is egész Becskerekig a szpáhi-hűbérek ura volt, s ezek jövedelmét részben Konstantinápolyba kellett volna szállítania, ha ilyen jövedelmet az elpusztított vidékről szerezni tudott volna. A jámbor török kapitány körülnézett tehát, hol szerezhetne lakosokat, akik az ő hűbérbirtokait jövedelmezőkké tennék, s így fedezte fel, hogy a régi magyar falvak romjai közt rácok tanyáznak, sátoroznak, akiket azután le is telepített birtokain. Bár az új telepedés ellen a magyar királyság területén élő régi birtokoscsaládok leszármazói is tiltakoztak, nem kevésbbé Makó és Hódmezővásárhely városok, melyek a gazdátlan pusztaságokon marhatenyésztésre rendezkedtek be, Ali alajbég fáradozásai még sem gyümölcstelenek. A század közepe óta a vadonban egész csomó ráctelep keletkezik: a régi Csanád megye területén 24 falu, Csongrádban egy, Aradban 12, Békésben 6, Zarándban 2, aminek jelentőségét akkor tudjuk csak egészen felfogni, ha meggondoljuk, hogy ugyanekkor az egész Jászság és Kúnság nem állott 30–32 falunál többől. Az alajbég megírta a pozsonyi kamarának, hogy „szűk az magyar jobbágy, valami rácokat küldtem”, – ezeknek az új rácoknak azután meggyűlt a bajuk a végvári vitézekkel, akik a régi magyar birtokosok érdekeit képviselve (részben maguk is ilyenek voltak), Ónod, Szécsény, Buják, Gyarmat, Tokaj, Kálló váraiból lejárva, jobbágyi szolgáltatásokra próbálták őket, magyar részre is, kényszeríteni. Ali bég új telepesei, hogy békében maradjanak, végül is megegyeztek két szendrői vitézzel némi kis adóban, akiknek évtizedeken át beszállították az adót, s ezek ennek fejében tőlük telhetőleg védték őket a többi végvári katona követelései ellenében. A töröktől teremtett helyzetet, a régi magyar telepesek helyén új rác lakosság birtokjogát így tehát utóbb a magyar földesuraság is elfogadta, elismerte.

Mezőhegyes vidékének megszállása nem egyedülálló eset, a töröknek telepítő munkássága a Marostól délre a hódoltság egész ideje alatt alig szünetelt. A bánsági rác telepesek létjogát, az alapító törökök számára nemcsak az adófizetés adta meg, a szerb lakosságot itt fegyveres szolgálatra is lehetett használni. Így ad még Szolimán szultán 1566-ban megbízást Pál rája-kenéznek, hogy a Temesvár környékén elterülő pusztaságon a rablók elszaporodván, telepítse és művelje meg a vidéket, s ennek fejében tíz fegyveressel őrizze a vizek átkelőit, valamint szükség esetén az utasokat kísérje. Pál kenéznek régi szláv telepedési szokásjog szerint létesített falvai Új-Pécs tájékán terültek el. Az ilyen rác, sőt már részben oláh falvak amily gyorsan keletkeztek, épp oly gyorsan pusztultak is el a háborúknak, vízáradásoknak kitett vidéken; a török földesúr azonban mindegyre újból megkísérelte a telepítést, melyre jellemző, hogy rácot és oláht igen, de magyart soha erre igénybe nem vett. 1661-ben Új-Arad környékén, mely szentalapítványi, vakuf-birtok volt, a vakuf-hatóság nagy telepítő akciót kezdett, kapcsolatban a Maroson nagy híd építésévek a déli parton dsámi, iskola, karavánszeráj áll elő, s ezek szolgálatára négyszáz család, csupa szerb és oláh telepedik le, akik eddig „defteren kívül álló, sátorozó ráják” voltak, most azonban mindegyik számára ki jelöltetik házhely, szérűskert, udvar, kert és „valamennyi számára elegendő nagyságú föld” azaz ezen eddig nomád rácok és oláhok letelepítve is megmaradnak a mezőgazdasági terület, szántóföld földközösségében. A határokat a gyulai és világosi kádi jelölték ki számukra, az aradi palánk temesvári kapujától kezdődőleg; a telepítő török még arról sem feledkezett meg, hogy új lakosait egyelőre a harács alól felmentse.

Nem kevésbbé tervszerű telepítés ment végbe 1665 előtt Köprili Mohammed nagyvezír ájtatos alapítványain, melyek szintén a Maros két partján, északon messze Bihar megyébe nyúltak el, hozzájuk tartozott Biharpüspöki, Nagykereki, Kismarja (régi Bocskay-birtokok), Margitta is. A birtok déli részein, Kisszentmiklóson, Ságon Temes vármegyében, Aradon, Nagylakon, Csanádban az eddig szétszórtan élő, tehát az előbbiekhez hasonlóan nomadizáló lakosságot megtelepítik, beírják a vakufbirtok jegyzékébe, megszabott adószolgáltatással; ezek az új falvak szokatlanul sűrű lakosságot kapnak, egy-egyben 60–100–110 családfő, tiszta rác, néhol oláh nevek, vezetéknév még sehol, az egyesek keresztnevéhez atyjuk nevét írják be, így: Vuk fia Peták, ennek nagybátyja fia Aloko, Palutin unokatestvére Matava, Miladonics fia Korintye stb.

Ez az első zóna tehát már akkor elveszett a magyarság számára, a Vukok, Petákok, Korintyék török segítséggel, török földesúr gondolatából szállták meg az ősmagyar települési területeket, s bár onnan el is mosta őket egy-egy hadjárat, pusztítás, s bár az itt felsorolt telepek legnagyobb része a visszafoglaló háborúk viharait semmikép sem élhette túl, a szerb elem a maga primitívebb kultúrájával újból meg újból rátette kezét a talajviszonyaiban is megromlott területre. Mert ne felejtsük el a török pusztítás itt oly talajviszonyokat hozott létre, amelyekben a magyar a maga fejlettebb agrikultúráját nem gyakorolhatta többé, legfölebb, ha a török kormány, az ő technikai ismereteit felülhaladó talajmelioratióra, áradásvédelemre, lecsapolásokra vállalkozik, ami persze kívül esett a török khász, vakuf-kezelők és szpáhik látókörén. A megromlott talaj így azután szinte magából termelte ki az új életformát, mely egyedül volt lehetséges, s amely, mint kultúrális fok, akkor már csak a szerbeknek, vagy az oláhoknak felelt meg. A mocsaras lápok, vízöntések, puszták vadonjában megjelenik a talajjal adekvát sátoros cigány életforma: a vajda vezetése alatt néhány családból álló csapat vándorol erre-arra barmaival, az egész társaság régi szláv jog szerint vérségi kapcsolatban van egymással, adót senkinek nem fizetnek, vad és primitív szabadságukban ösztönszerűleg idegenkednek minden jobbágymunkától, s ha már a török beinvitálja őket a régi magyar falvakba, vagy nekik új házakat, kerteket épít, akkor is inkább fegyverrel, mint munkával akarnak szolgálni, s természetesen a nomád életbe való visszaesés nélkül nem igen tudják megszokni a „defterbe vagy vakufba írt” magasabb életmódot. Így esik, hogy az a török, aki a magyarság életmódját századokra leszorította a középeurópai színvonalról, a cigányok műveltségi fokán álló szerbnek itt-ott tanítómestere lőn, aki alattvalóját magasabb kultúrfokra, megtelepedett agrikultúrára próbálta szoktatni. Ezek a szerb telepek eleinte a XVI. század végéig még a régi minta szerint, kenézek vezetése alatt létesülnek, utóbb azonban a kalugyerek veszik át a vezetést, ezek egyeznek meg a török földesúrral a község vagy a vérségi egység nevében és szállítják oda, a kijelölt helyre az új rác lakosságot. Egyházilag mindezen szerb telepek a XVI. században felújult ipeki patriarchatus alá tartoznak, tekintet nélkül arra, hogy a magyarországi szerbeknek már a század elején, Mohács előtt volt a krusedoli zárdában, a Szerémségben metropolitájuk. A török uralom alatt azután, Ipektől függőségben egy csomó, állítólag tizenkét szerb püspök is él régi magyar területen, részben a korábban bevándorolt nagy görög-keleti szerb családoktól, a Brankovicsoktól, Jaksicsoktól alapított kolostorokban.

Második zónának azon területeket tekintjük, melyekben a magyarság többször is elpusztult ugyan, de végkép mégsem mondott búcsút ősi szállásának; itt a török korszak hatásaként tért vesztett ugyan, eddigi telepedési területébe rácok és oláhok benyomulnak, de olyan teljes pusztulásról, mint az első zónában láttuk, itt még nem lehet szó. Harmadik zónának vehetjük a Makótól és Hódmezővásárhelytől Budáig és a Csepelszigeten át Tolnáig, Pécsig nyúló területeket, melyeken ugyan a magyarság telepedési formája gyökeres változáson ment át, de a faj, megtévén a koncessziókat a török politikai helyzetnek és talajviszonyoknak, mégis fentartotta magát anélkül, hogy ősi területére számbavehető idegen elemeket kellett volna beengednie. Ez utóbbi harmadik zónának határvonalai könnyebben körülrajzolhatók, kiindulva az első zóna éjszaki határától, amelyhez tovább éjszakra csatlakozik; a második zóna pedig e harmadikat veszi körül, keleten Tiszántúl, a Marostól éjszakra, éjszakon Szolnoktól és Budától be addig, ameddig török hódoltság és magyar végvári terület nyúlik, nyugaton pedig a Balaton két partjától fel éjszaknak, mindaddig, ahová csak, Érsekújváron túl is, török kard elvihette a rémülést, s ezzel a régi telepedési rend felbomlását.

Mind a két zónára jellemző, hogy a rác hullám ezeket is elöntéssel fenyegeti, de némi beszivárgáson túl nagyobb eredményeket nem tud elérni. A sátorozó nomádoknak valóban nehéz volt a végtelen pusztaságon korlátokat szabni, így érthető, hogy a Duna-Tisza közén már a tizenötéves török háború előtt is megérkeznek Halasig, s a harmadik, már tiszta magyar zóna falvait is, ha elpusztulnak, ők szállják meg. Amint megírta Tassi Gáspár, Esterházy Miklós nádornak új török béke megkötésével megbízott embere 1629-ben: ,,valahány esztendőtűl fogva újab rácok tolyakodtanak föl és immár nemcsak az elébbeni rác falukat, hanem az magyar falukat is, az kiknek népét az tatárok mind levágták, meg kezdték szállani”. Ugyanez volt a helyzet a Dunántúl középső részein is, az első zónától éjszakra: „Szinán pasa feljövetelének előtte Mohácson, Szekszárdon, Baranyán, Somogyon főlül (azaz e vonaltól éjszakra) vagy igen kevés, vagy semmi rácság nem lakott, hanem mind magyarság lakta … ez nem tagadható dolog. Hanem ím nemrégen jött megint valahonnét afféle rácság és az egész Tolnán is fölül ellepte a földet, a magyarokat kiszorították sok falukról”. A Dunántúl nagy része, az első zónán innen is így alakúl vegyes nyelvterületté, a töröktől pártfogolt új rác lakosság beköltözése következtében, akik azután a török kiűzéséig tartják magukat, s pl. az 1642-i szőnyi béke tárgyalásaiból is tudjuk, hogy „Pécs, Koppán, Simontornya, Szekszárd, Mohács, Mező-Sziget szandsákságokban sok rác faluk” találtatnak. Gyors éjszakra vándorlásukra jellemző, hogy már 1613-ban a Rábaközben, Török István birtokain oly nagy számmal élnek, hogy adóztatásukról maga az országgyűlés tanácskozik; arra is nem egy adatunk van, hogy maguk magyar nagyurak szállítják fel őket, még a királyi Magyarország területére is, így pl. mikor a Perényiek régi drávai birtokaikat kénytelenek a török elől elhagyni, úgylátszik, maga Péter, a hatalmas nádorfi viszi fel Valpóvára környékéről az ő rác falvait sárospataki uradalmába, ahol azok még a század második felében sem magyarosodtak el. Esztergom környékére a hős Pálffy Miklós telepíti őket, aki a tizenötéves háborúban Budát oly módon akarja elszigetelni és ezzel visszafoglalását előkészíteni, hogy környékét, mélyen be az Alföldbe elpusztítja, s a lakosságot magyar területre áttelepíti. Így távozik el, 1595-ben, lopva Óbuda környékének magyar lakossága, magáról Pócsmegyerről 2066 lélek szökik át Magyarországba 175 szekérrel, Pálffy pedig hajduival Tolnába nyomulva, onnan régi magyar nevű szerb falvak lakosait hozza fel, a kalugyerek vezetése alatt, Esztergom környékére, s a Csallóközbe, ahol azonban ez új rác telepesek már a következő háborús években elpusztultak.

Elmondhatjuk tehát, hogy e második és harmadik zóna területén is át meg átvonulnak a rácok, s velük az oláhoknak nevezett vándor, félnomád vlach, délszláv pásztorok, Eger, Kecskemét, Szeged, Debrecen, Tokaj lakosságába ez az új vér egyenlőképen beszívódik; a városokon kívüli pusztaságokon szabadon barangolnak, de városokba is bekéreznek, egyelőre még megtartva alacsonyabb kultúrigényeiket; innen érthető Kecskemét tanácsának 1697-i tilalma: rác és oláh ne építsen a városban házat, ne is vehessen a magyaroktól, hanem a jövevények földházakban lakjanak. Másutt a rác már régi lakos, a XV. század telepedései következtében, a magyarral egyenlő fokon álló városlakos, így Ráckevin, és a dunai átkelőhelyeken; itt szabadon fejlesztheti kereskedelmi tehetségét, gazdagodik és politikai befolyásban, a városok igazgatásában felülmúlja, maga alá gyűri a magyar lakosságot. Így Ráckevében, a Csepelsziget központjában, mely a régi magyar Szentábrahámtelke puszta helyén még a legelső szerb bevándorláskor, 1404-ben épülvén, benne a magyar elem nemcsak Mohács előtt, de utána is erősödött, így pl. a Székesfejérvár elfoglalásakor menekülő magyarokkal, akiknek a városban külön fejérvári utcájuk van; a két nemzetiség közt a város igazgatása körül fejlődnek ki csakhamar ellentétek, s bár a magyaroknak sikerült is a városi tisztségeket kezükbe szerezniök, a törökkel való közelebbi viszonyuk miatt mégis inkább a rácok jártak a gazdagodás útján. A Csepelszigeten, az állattenyésztésre használt, kipusztult területek, a folyton „öregbedő habos homok és szomszéd pusztaságok” khász-birtokot képeztek, mint általában a Dunán átkelő, vagy azokhoz vezető összes területek; itt legelőbérletnél, kikötő-, rév-, vámbérletnél állandóan rácok részesülnek előnyben, pl. a ráckevii khász- és kikötőbérletet a „kövini” bíró, Bogdán Gyuró vezetése alatt álló társaság kapja meg, amelynek tagjai közt kevii rácok mellett egy török tímárbirtokost is találunk; ezek három esztendőre, 1543–46-ra 600.000 akcse bérösszeget fizetnek, amit leginkább a Dunán által hajtott alföldi szarvasmarhából tudnak maguknak megszerezni. Hasonló kereskedőteleppé lesz, túlnyomóan rác és török lakossággal, Tolna, Paks, Földvár, Fajsz, Fadd, Báta, Bátaszék, Baja, Vörösmart, mindezek a khász-város egyik faját képezik, hasonlóan a Nagyalföld nagy magyar khász-városaihoz, míg azonban ez utóbbiak elsősorban mezőgazdaságból élnek és parasztvárosok, addig a rác telepek a török kincstár legbonyolultabb transzakcióiban is résztvesznek és aránylag nagy gazdagságra jutnak. Magában Tolnán évenkint bérbeadatik a kikötővám, a fejadó vagy harács, a Tolnához tartozó halastavak, a holt Dunaág halászati és révjövedelme, a sárvízi hídvám, a szököttek adója és a bejt-ül-mál; a bérlő legtöbbnyire török vagy rác, ritkán magyar; a bérlet ára folyton emelkedik, 1543-ban 300.000 akcse volt, utána egy török katona 350.000-ért, majd a következő években két rác 400.000-ért, egy budai tímárbirtokos szpáhi 470.000, végül a tolnai magyar bíró, Vanda István 750.000 akcseért veszi bérbe az egész komplexumot, ez utóbbi több bíróviselt tolnai lakossal egy társaságban. A gyarapodás e szokatlan lehetőségeire csak úgy tódul délről a sok rác, a bérletekben a régi magyarnak és bevándorolt rácnak balkáni szerbek is konkurrenciát csinálnak, így találkozunk e khászvárosokban az állami jövedelmek bérlői közt hercegovinai: focsai, és szerémségi: dimitrofcsai szerbekkel. Az átmeneti kereskedelem e magas pénzgazdasággal dolgozó helyei valóban a török uralomnak köszönhetik fellendülésüket, amelynek hasznát azonban idegenek, legritkább esetben magyarok élvezték.

Mielőtt a központi fekvésű, tiszta magyar harmadik zóna viszonyaira áttérnénk, egy pillantást kell vetnünk a második zóna keleti és éjszaki részeire is. Mint láttuk, az első zóna, abszolut pusztulásával, s a magyar telepek teljes megsemmisülésével, a Maros jobbpartjára is átterjedt, Csanád vármegye lakossága 1566-ban még 15–20.000-nyi lehetett, hogy a század végére időnkint teljesen kihaljon. A pusztuló falvakat itt, tovább keletnek és éjszaknak, az akkori nagykiterjedésű Zarándban, azután az erdélyi Partiumhoz tartozó bihari, szabolcsi részekben egyszer-egyszer felépítik, hogy egy újabb tatárvonulás, hadjárat, vagy egy hajdúpusztítás megint elsöpörje őket a szegény magyar föld színéről. A Marostól a Körösökön át a Tiszáig, a kún szállásokig állandó lesz a futás, mindegyik vidéknek megvan a maga „kis futása”, „nagy futása”, amikor is éveken, néha évtizedeken át üresen, felépítetlenül maradnak a felégetett faluromok. Falusi, erődítetlen telepek alig is tudnak megmaradni, a tiszántúli sokszor megszakított településnek a hajdúváros lesz a típusa, melyben a sűrűn egymás mellett épült lakóházakat körben szegélyezik, védik a kerteknek nevezett aklok és a gazdasági épületek, mindennemű kerítés, palánk labirintusával, amely elrendezés kisebb kóbor tatárcsapat elől menedéket nyujt anélkül, hogy beleütköznék a töröknek szigorú várépítési tilalmába. Persze az élet- s vagyonbiztonságot e kertek sem tudták komoly támadással szemben megvédeni, hasonlóképen értékteleneknek bizonyultak a végvidéki török bégek terjeszkedési törekvéseivel szemben, akik lebírhatatlan pénzvágyukban a hódoltságot mind tovább és tovább terjesztették. Ezen a vidéken különösen a gyulai, csanádi, később jenői bégnek volt érdeke újabb és újabb adófizetőket szerezni, az ő nyomásuk alatt pusztul lassankint a vidék, hogy közben nagy hadvonulások idején egyszerre elmeneküljön az egész lakosság, ki a nádasokba, ki a szomszédos magyar várakba. Békés és Bihar megyékre ilyen csapás volt Váradnak 1598-i ostroma, amikor a török sereg Gyula felől Szalontán át vonult; ez volt Nagyszalontának „kis futása”, amelyből a város maga megépült ugyan, de a körülötte levő tizenhárom magyar falu, egyenkint 20–25 portával, soha többé emberi lakóhellyé nem lett. Szalontának, Sarkadnak, de egész Bihar vármegyének „nagy futása” azután 1658-ban, rögtön Borosjenőnek török kézbe esése után következett be: a férfiak II. Rákóczi György seregébe állanak be, a nőket és öregeket Szabolcs megye hajdúvárosaiba küldik, de vissza egyelőre nem jöhetnek, 1660-ban Nagyvárad is török kézre kerülvén, 400 község hódol, a szalontaiak nem akarnak rájának visszatérni, a terület pusztán marad, míg a visszafoglaló háborúk alatt, 1688-ban Heister oltalomlevelére vissza nem szállingóznak. A Bethlen Gábortól odatelepített több száz hajdúcsaládból alig harminc maradt meg e nagy futás után.

Ugyanily tragikus periódusokat találunk kivétel nélkül minden tiszántúli vidék és város történetében. A magyar faj nem csekély ellenállóképességére mutat, hogy a legtöbbször mégis akadt egy-egy bátor ember, egy-egy vezető tehetség a sok szegény között, aki összeszedve a menekülteket, visszamerészkedett és hozzákezdett az új tűzhelyek felállításához. A magyarság munkáját rövid említésekből, a defterekben az adófizető falvak száma gyarapodásából kellene az egész területet illetőleg összegyüjteni, s akkor látnók, minő hallatlan erőfeszítésekkel tartotta meg az ősi földet, melyet megtartani nagyobb és nehezebb munka volt, mint annak idején elfoglalni. Egészben véve a tizenötéves háború és a visszafoglaló korszak közt, 70–80 éven át napról-napra megújult e keserű küzdelem. Mennyi egyéni nyomort, s egyúttal egyéni bátorságot említ pl. Bethlen Gábornak egy 1629-i levele, melyben röviden elmondja, hogy az egykor népes Csanád megyei Sajti a viharokban elnéptelenedett, házai összedőltek, földjeit gaz nőtte be, míg Bánhegyesi János Borosjenőn, az erdélyi végvárban össze nem szedte a régi lakosokat, s újakat is híva, újra betelepítette. Hogyan pusztult el a falu, mily szörnyűségek közt, hány magyar élet veszett el benne, hogyan, milyen lelki nyomorban, testi szegénységben, piszokban élhettek földetlen menekültjei, míg egy nagy elhatározással újra hozzá nem láttak az ugarföld feltöréséhez, házak felépítéséhez, s mindez azért, hogy a legközelebbi tatár járásban újra minden elpusztuljon! A nagy urak ott ültek váraikban, palotáikban, csinálták a magyar, az erdélyi politikát, és számvetéseikből már rég elhagyták a török kiűzésének gondolatát; pedig ha egyesült erővel sikerül pl. a XVII. század elején kiűzni a törököt, mindez a magyar nyomor végbe nem megy és az Alföld száz évvel előbb válik ismét búzakalászos rónasággá. A magyarság pedig újabb száz éven át gyüjtheti az életerőt a jövő küzdelmeire!

A magyarság e pusztulását a tiszántúli vidéken is véglegessé teszi új népesség bevándorlása. Amint a csanádi, gyulai, szolnoki bégek székhelyeiktől kelet felé terjeszkedtek, majd pedig a váradi basa martalócai szintén keletnek egész Kolozsmonostorig veszélyeztették az élet- és vagyonbiztonságot, s amint a magyarság az Erdélyből síkságra törekvő folyómedrek alsó részein kezd kipusztulni, hogy pusztulása a folyóvölgyekben mind tovább felfelé haladjon, ezt a folyamatot kiegészíti az oláhság ellentett vándorlása. A folyóvölgyekbe, Körösök, Szamosok, Berettyó stb. völgyébe a síkságról behatol a török, a magyarság elpusztul s helyét a hegyekből leereszkedő oláhság foglalja el. Ez a politikailag rendkívüli következésekkel járó processzus most indul meg: az Erdélyt a Nagyalföldtől elválasztó hegységek fennsíkjain ott vándorolgat már régóta a havasi oláh pásztor, az Alföld sátorozó szerbjének a párja, szabad állattenyésztő, senkinek alá nem vetve, ezer méteren felüli erdők és hegyi legelők nomádja, a ráchoz hasonlóan alacsonyabb, balkáni kultúra fia, kenézek és pópák vezetettje. Magas hegyeiről idegen pillantást vet néha a völgyek fejlettebb mezőgazdaságára, templomtornyok körül csoportosuló házaira, a magyarság telepeire. S most, mikor a házak török-tatár miatt lakatlanná válnak, az oláh pásztor is leereszkedik a hegyekről és szó nélkül elfoglalja a régi magyar telepeket. A török földesúr őt is szívesen fogadja, hisz ő is schizmatikus, se nem katholikus, se nem protestáns, papjai nincsenek alávetve a magyar királyság vagy Erdély hierarchiájának, nem is tekintgetnek idegen, keresztény országok felé. Adófizetésre is jobb az oláh, kinek nincsenek úri emlékei, s ha már havasi kalyibája helyett kész házakat, falvakat kap, e kellemes cseréért szívesen megfizeti a harácsot; alázatosan szolgál a török szpáhinak. Alázatos, jó nép, érdemes a magyarral szemben pártolni; nemesei sincsenek, akik folyton követelőznének és birtokjogokat emlegetnének.

Székelyföldi ferences barát.
Sötétbarna ujjas kámzsa, derékon fekete kötél kétszer átcsavarva, kétszeres gallér, kámzsa födetlen fejre húzva, fatalpú papucs mezitlábra kötve.
A bolognai Marsigli-rajzok után

Magyar kántor vagy iskolamester.
Hosszú barna posztóruha, ujj és kihajtott bélés meggyszínű bársony; szürke szövettarisznya, zsinóros gombok; fekete nemezkalap, benne irattekercs.
A Nemzeti Múzeum 198. Oct. Germ. kéziratából.

Közszékely.
Fehér halinaposztónadrág, felszíjazott bocskor; fekete posztózeke, balkaron panyókára vetett fekete mente; csúcsos fekete báránybőrsapka.
A Nemzeti Múzeum 198. Oct. Germ. kéziratából.

Oláh juhpásztor (pakulár).
Halinanadrág, bocskor; báránybőrbekecs minden bélés nélkül, fekete báránybőr ujjakkal; halina csuklya, öv gyanánt kötél (akkor kétségkívül legalacsonyabbrendű öltözet).
A Nemzeti Múzeum 198. Oct. Germ. kéziratából.

A török keletnek, az oláh nyugatnak nyomul, az egyik a síkságról fel a hegységnek, a másik a havasról le a völgyek irányában, a kettő között vannak a magyar őstelepek, de mire a kettő egybetalálkozik, nincs többé magyar falu, a magyar innen is éppúgy végkép elpusztul, mint az Aldunától, a török és rác együttes nyomása alatt. A processzus világosan szemmel kísérhető pl. Délbiharban, a Feketekörös völgyében, ahol a régi magyar falvak a tatárok vonulásai következtében 1600 körül mindnyájan puszták már. Bihar vármegye öt déli járásában 1552-ben még legalább 42.000 magyar lakott, Belényes, Magyarcséke, Vaskóh, Tenke, Bél népes magyar telepekkel; 1595-ben már csak 35.000, innen kezdve rohamosan esik a létszám, le egész 5000-re, s ez a lakosság sem magyar többé, hanem kenézektől vezetett oláh falvak, az akkori oláh település tipikus berendezésével. A falu feje a kenéz, az igazságszolgáltatást a vajda intézi, az adószedő a krajnyik, aki a falutól, ha erdélyi uralom alatt van is, az oláhokra jellemző ötvenedet szedi, nem pedig a magyar falvakban szokásos adókat. Miként később a költő mondta: „Bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába”, a török kard benyomult e völgyekbe, s előle az üldözött magyar mind följebb vonult, be Erdélybe; viszont az oláh pásztor annál könnyebben nyomulhatott le a síkságra, mert akkor még az erdélyi határhegyek folytatásaként széles övben nyúltak le az erdők az alföldre, Szalonta vidékét még a XVIII. században is Erdőhátnak nevezték, s még Arany János gyermekkorában is Szalontától Belényes felé megszakítatlan erdőség húzódott. Az oláh pásztor ezen erdős csíkokon át vonult nyugatnak, s ahol elhagyott falut talált, annak házaiba, betelepedett, soha el nem hagyandó azokat.

A harmadik zónában, az Alföld középponti területein, a régi magyar telepedés hasonlóképen eltűnt, de helyét nem foglalták el idegenek, hanem a falvaktól üres pusztaságok egy-egy központjaként nagyobb települések, városok fejlődtek ki. Így egyrészt Nagykőrös, Kecskemét, Cegléd, Halas, Jászberény, Mezőtúr, Dévaványa, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely; ide kell számítanunk másrészt a hasonló fejlődésű, bár nem török hűbéruralom alatt élő Debrecent, s a más fejlődésű, de a magyar települést mégis valamiképen fenntartó Budát, Pestet, Pécset. Az első kategóriában felsoroltak a császári kincstár városai, khászbirtokok voltak, parasztlakossággal; ez a lakosság egy summában fizette a harácsot Budára, a budai basának és az ottani kincstartónak; ezért szpáhinak nem volt alárendelve, s így jogilag török uralom alatt is elérte azt a fokot, amelyen pl. a magyar királyi szabad városok egyedül a magyar államtól függöttek. Persze kötelezettségük sokkalta súlyosabb volt, a török pénzügyigazgatás minden zaklatásának kitéve, robottal is szolgáltak; igen súlyos volt a fuvarozás, továbbá a sok kisebbfajta adó, illeték, meg a török hatóságoknak járó ajándékok. A lakosok azonban személy szerint nem érintkeztek a törökkel, szpáhi nem járt le lovasaival közéjük, hogy öklét és kardját mutogassa, hanem a város községül szolgált, bíró és tanács vették át az utasításokat, melyek végrehajtásáról a város a maga kebelében, a maga belátása szerint gondoskodott. Mindezen városok korábban földesurak alatt, legjobb esetben mezővárosként, oppidumként éltek, s így jogilag talán azt is mondhatnók, hogy helyzetük a török uralom alatt emelkedett, ha éppen el akarunk tekinteni a török uralomnak keresztényre nézve speciálisan nyomasztó voltáról. E néhány nagy parasztváros élete azonban magyar falvak százainak halálából táplálkozott, mert az új városi lakosság elpusztult falvak menekültjeiből állott össze, s az új városi község területe, melyből lakossága élt, éppen az elpusztult falvak lakatlan határából hízott fel.

Ez a folyamat szemmel kísérhető mindegyik említett alföldi városnál, még Makónál és Hódmezővásárhelynél is, mely utóbbiak a XVI. században s a tizenötéves háborúban annyiszor elpusztultak, hogy ezt a városi fejlődést csak a bécsi békét követő aránylag békés évtizedekben kezdhették meg, s így a többi, duna-tiszai várostól erősen elmaradtak. Hiszen Makót Temesvár 1552-i elfoglalásakor a török annyira tönkreteszi, hogy lakói szétszaladnak, egyrészük Debrecenben telepedik meg; utána a község inkább csak vegetál, mint Hódmezővásárhely is, melynek a század második felében alig van több lakosa 6–800-nál egészen az 1596-i tatárjárásig. Ekkor mindkét város és környéke teljesen elpusztul, templomok, házak porrá égnek, a lakosokra a tatárok szabályszerű embervadászatot rendeznek, úgyhogy itt éveken át nincs többé telepedésnek nyoma. A makóiak legelőször 1603-ban, a vásárhelyiek csak 1610 körül szállingóznak vissza, felépítik házaik egy részét, s ekkor kezdődik mindkettőnek fénykora, azzal a ténnyel, hogy körültök a korábbi falvak többé nem épülnek fel. A két város lakói megszállják az új pusztaságokat, baromtenyésztés céljából, ami hoz nekik annyi jövedelmet, hogy a khásznak, vagy az egri szpáhiknak, szegedi emirnek, akik hűbéruraik, az elpusztult területek után is tudnak bért fizetni. Míg a XVI. század második felében Makó mellett egy csomó kisebb falu is harácsot fizet, defter szerint, addig az 1596-i nagy pusztulás után Makó maga fizet ezen falvak határának élvezéséért. Igen valószínű, hogy az elpusztult és többé fel nem épült falvak lakosai, amennyiben visszatértek, e két városban telepedtek meg, s így állott elő a korábban sűrűen elhintett falvakbeli település helyett a puszta, s központjában egy-egy város, mely földmívelés helyett inkább állattenyésztéssel foglalkozik. Mikor a már említett csanádi alajbég Mezővásárhely határát is be akarja telepíteni rác falvaival, a város erélyesen tiltakozik, megizenve a török kapitánynak, ne küldjön ide rácokat, mert azokat „megnyúzzák vagy megsütögetik”, annyira létérdeke volt az új városnak, hogy határai épségben maradjanak, s a korábbi falvak, se magyar, se rác lakossággal, többé fel ne támadjanak. De nemcsak ezt a birtokállományukat védik, melyhez a tatárjárás juttatta őket, hanem a XVII. század 20–30-as éveitől kezdve tervszerűleg is terjesztik határukat; a szomszédos földek egykori magyar földesuraitól, azok leszármazóitól megveszik a birtokjogot, melyet ezek a török miatt úgysem tudnak érvényesíteni. Az előrelátó mezővásárhelyiek még arra is gondolnak, hogy a birtokperek alapját képező okleveleket is megvegyék. A két város így gyarapszik és terjeszkedik, jószágaik mind szélesebb körben járják a pusztát, melyért töröknek, néha a régi magyar birtokosnak is fizetnek, s ezzel a fizetéssel védik, biztosítják tényleges szabadságukat. Amíg újabb tatárjárás nem következik; 1686-ban Galga khán lovasai alföldi raidjükön ezt a vidéket is meglátogatták, Mezővásárhely nem pusztult el teljesen, de Makót a következő évben Esterházy Pál nádor mint gazdátlan pusztát adományozza el. A felszabadító háborúk általában végét jelentik e tiszántúli városi fejlődésnek. A vásárhelyiek is 6–7 éven át üresen hagyják városukat, nem bírva ki a török és szövetségesei, a rácok kegyetlenségeit, a legtöbben a Duna-Tisza közére, Halasra, Soltra, Szegedre futnak, s csak 1699-ben kezdődik új telepedés, változott viszonyok között. A török uralom csak a pusztát tudta állandósítani, a települést mindegyre új és új veszedelmekkel szakította meg.

Az új városfejlődés és a puszta terjeszkedésének összefüggése Debrecené mellett, legvilágosabban Kecskemét történetében figyelhető meg, mely szorosan összefügg Nagykőrös, Cegléd, Halas, a Kiskúnság történetével is. A Kecskeméttől és Kőröstől nyugatra és délre húzódó kún pusztának, mint tudjuk, kezdettől fogva nem volt sűrű lakossága; rajta a kúnok megtelepedésüktől kezdve azt a félnomád, állattenyésztő életet élték, melyet a magyar már akkor, a XIII. században is rég elhagyott. Idővel azonban a kún „szállások” mégis csak állandó telepedési formákká váltak, s tőlük keletre a Tisza felé széles sávban nyúltak le éjszakról délre a magyar falvak, földmívelő népességükkel. Ezen az egész dunatiszaközi területen, a déli részek pusztáihoz és rác telepeihez csatlakozva a török alatt egy széles pusztaság keletkezett, az ismert recept szerint: a háborúkban a kis községek tönkremennek, lakói szétfutnak, vagy beköltöznek a legközelebbi városba, mely császári khászbirtok, s így némileg biztosítja az élet és vagyon védelmét; a falvak helyét benövi a fű vagy befolyja a homok, később a pusztatemplom, vagy annak romja egyedül hirdeti, hogy itt valaha emberek is laktak. Az elpusztult falvak határát pedig magába szívja a város, melynek birtoka így nő meg 2–300.000 holdnyi pusztaterületté. Kecskemétről tudjuk, hogy nem kevesebb, mint 37 község határát foglalta el, elkezdve a XVI. századtól mélyen be a török kiűzése korszakáig, aszerint, amint ezek a falvak egy-egy török pusztítás következtében néptelenné váltak. Tatárszentgyörgy, Ágasegyháza és Orgovány 16.000 holdnyi határával, Bene 12.000-rel, Kerekegyháza 20.000-rel, Csöngöle, Szank, Mizse, Örkény, Lajos, Majsa így lesznek faluból Kecskemét pusztájává, Szer 1640 körül pusztul el és szintén puszta lesz, Vacs lakossága a lelkész vezetése alatt kivételképen Nagykőrösre költözik. Kecskemét területe így nő meg 352.000 holdra, melyből 130.000-et a kúnpuszták tesznek ki. Ez a foglalás néha zálogként, de többnyire különösebb jogi formák nélkül történik, tisztán a gazdasági élet kényszerhatása alatt. Hiszen nem volt ott ember, aki többé megmívelte volna a földeket, melyek magukra hagyva, mívelés nélkül semmit sem hoztak sem a török földesúrnak, sem a Füleken, Nógrádban, magyar végvárakban ülő magyar igényjogosultaknak; s így mindkettő szívesen beleegyezett, hogy a nagy parasztváros oda hajtsa barmait s e használatért valami bért fizessen nekik. A megszállás, a birtokbavétel nem is volt nehéz, annál több tárgyalásba került aztán a khász hivatalnokaival a bérösszeg megállapítása az új pusztáért, meg a magyar birtokosok kielégítése. Általában a városi tanács, Kecskeméten, a többi városban is sikerrel titkolta el a marhatenyésztésből nyert jövedelmeket, a város szegény volt és a pusztaföldek bérletéért keveset fizetett, de polgárai a marhatenyésztésből és kereskedésből annál inkább gyarapodtak. A török még csak kapott egy-egy pusztáért néhány forintot, de a végvári magyar úr inkább csak szárított halat, egy pár csizmát, török kendőt s nagynéha egy forintot.

A puszták marhatenyésztése lett az, ami a városok népét eltartja, tehát a korábbi földmíveléshez képest egy alacsonyabb, visszaesést jelentő gazdasági forma, mely akkoriban persze nem racionális, istállókat használó üzem, hanem a régi félnomádkorból átvett ridegmarhatartás. A szarvasmarha, ló, sertés, mely utóbbinak tartása csak később, a XVII. században kezd számba jönni, az egész évben künn van a pusztán, tehát a homokos, füves síkon, a vizes réten, a süppedékeny lápon, télen erősen lesoványodik, s nyáron sem tud oly jól táplálkozni, hogy valaha is hízott marha válhatnék belőle. A legelők rosszak, olyanok, amilyent a puszta magától, minden emberi munka nélkül, kinevel; az állat ki van téve az éghajlat minden változásának, a pusztai élet zaklatásainak, árvizek elől menekül, lápos ingoványon áthajtják, s mindez közreműködik, hogy a mult századokban megszelidült állatfajok most többé-kevésbbé visszaessenek a vad állapotba. A sertés alig különbözik a vaddisznótól, mellyel össze is keveredik, a ridegmarha hasonlóképen fél vadállat, melynek a bécsi piacra szállítása annyit jelent, hogy más, elmult világból való hajtók, félig meztelenül jelennek meg a magyar királyság és osztrák tartományok civilizáltabb vidékein leromlott, sovány, tisztán húst szolgáltató állattömegekkel, melyek a hosszú úton itt-ott pihenőt tartva tönkreteszik a vetéseket, a már megjavított, rendszeresen trágyázott földeket, de immár nélkülözhetetlenek a nyugati városoknak, mert Bécs, Nürnberg, Augsburg, a délnémet nagy városok lakossága belőlük táplálkozik, s a közbeeső vámvonalak a magyar marhaszállítás vámjából táplálják az állami szervezetet.

E félnomád emberfaj, mely a ló- és marhatenyésztéssel és hajtással foglalkozik, a XVI. század második felében már egészen magyar; ami kevés a XV. századi rác hajtókból, hajdúkból megmaradt, az az új nagy alföldi városok légkörében annál inkább magyarrá válik, mert hiszen a ridegmarhatartás, mint gazdasági üzem, kétségtelenül a kún pusztákról, a középkori campus Cumanicusról terjedt el most az egész Duna-Tiszaközén, tehát nem rác, hanem kún, magyar eredetű. El sem lehet képzelni élesebb eltérést, mint ami a Szabadkától és Halastól délre megfigyelhető rác, s attól éjszakra látható kún–magyar élet- és gazdasági forma közt van. Délen vérségi kapcsolatban levő kis ráccsoportok, mintegy elszakadt, éjszakra sodort sejtjei a szerb családközösségeknek, ide-odavándorló nyugtalan népség, oláhcigányhoz hasonlóan sátorozva; tovább éjszaknak nagy, több ezer lakosból álló városok, a török nyomás alatt megedzett, független szellemű, de már diszciplinált magyar lakossággal, s e városok szolgálatában a puszták lakosai, egyedül élő, a természet minden veszélyével dacoló „rideglegények”, „szilajpásztorok”, akik ugyan a városi lakossághoz képest alacsonyabb kultúrfokon állanak, de saját felelősségükre, erős számadástétellel fáradnak, dolgoznak, nem adják meg magukat a pusztának, mint a rác vándorok, hanem uralkodnak rajta és kihozván belőle azt a nyereséget, amit a török uralom alatt a talajviszonyok megengednek, mégis csak kultúrmunkát végeznek. A marhatenyésztés a városi polgárság nagy jövedelme lévén, a rideglegények munkája is szabályozva van, annál inkább, mert hiszen a városi lakosságnak magának is szüksége van gabonaneműekre, s ezért a puszta végtelenségét itt-ott mégis megszakítja a szántóföld, melynek jelenléte már magában véve is korlátokat emel a marhatenyésztés egyeduralma elé.

Látni fogjuk, ez a korszak az, amikor a nemesi magánbirtok végkép kiválik az ősi földközösségből, s a községi föld lassankint felbomlik magántulajdont képező sávokra, szeletekre, földekre. A gazdaságnak magántulajdon formájában mívelése kétségtelenül megfelelt az általános kultúrfoknak, innen van, hogy nemcsak a nemeseknél, hanem a magasabb kultúrával rendelkező független parasztvárosokban is megtaláljuk e törekvést. A község nyájain kívül a polgároknak, gazdagnak és szegénynek is megvan a maga kisebb-nagyobb marhaállománya, s a gazdagok már a határból is lefoglalnak marháik számára legelőket, melyeken az áthajtást nem engedik meg. A város körül a jobb földek, jobb legelők így lesznek magántulajdonná, a szegényebbek állataikat mindtávolabbi legelőkre, rétekre kénytelenek hajtani. Elősegíti e fejlődést a város gazdaságpolitikája, mely itt is, akárcsak e korszak német városaiban, a gazdag polgárokat teszi gazdagabbá, s a szegényeket a városi patriciusok oligarchiájának alárendeli. A pusztákat nagyban, egészben adja a város bérbe, s mint egy 1677. évi ítéletlevél mondja: „magok az puszták urai magoknak és marhájiknak csinálnak tilalmat”, így szakad ki, a bérlet felhasználásával, a köztulajdonból a vagyonos polgárok magánbirtoka, mely lehet nyaraló puszta, azaz olyan, ahol a föld rossz, s így lábas jószágot tartanak rajta nyáron, s lehet telelő, mely már szántásra alkalmas és ha távol fekszik a várostól, a birtokos rajta tanyaszerű gazdaságot rendez be. A tanyagazdaság e kezdetei azonban nem sok állandóságot mutathattak, s azt sem hihetjük, mintha rajtuk állandó földmívelés, trágyázással, istállózással, háziállatokkal folyt volna, ilyent a közbiztonsági állapotok, kóbor hajdúk, törökök, tatárok lehetetlenné tettek. A törökkorszak tanyái – amikre úgyis csak a XVII. század második feléből lehet következtetnünk – építkezés dolgában alig haladtak túl a régi pusztai pásztorkodás fa- és szalmaalkotmányain, a szárnyékon, a karámon, a kontyos kunyhón. De a még leginkább állattenyésztő célokat szolgáló puszták is elég alkalmat adtak a városi polgárság rétegeződésére, gazdag és szegény elkülönülésére; igaz, a szegények megpróbálták többen összeállva kivenni egy pusztát, de már zálogba a város nem igen adhatott pusztákat másnak, mint csak gazdagnak, akik aztán a szegényebbeknek használati bérért megengedték, hogy ráhajtsák az ő marháikat is. Míg Esterházy Miklós korában, aki nádor és a kúnok főkapitánya lévén, a kecskeméti pusztákra is igényt tartott, ezeket a lakosság még általában közösen használja, addig a század végére a magántulajdon és az azzal összefüggő vagyonegyenlőtlenség nagyban kifejlődik. Koháry István füleki kapitány, aki a század végén több évtizeden át földesúri jogokat gyakorol Kecskemét felett, a régi közbirtok fenntartása érdekében tiltakozik az ellen, hogy minden hatalmasabb polgár hozzányúl a város vagyonához, s ezt a fejlődést a gazdagabbak soraiból rekrutálódó városi tanács nem elég erélyesen akadályozza. „A marhák pascuatiójára rendelt régi nyomást, mezőt, határokat, szőllőknek és kerteknek fogták, foglalták, árkolták, felszántották”, s ezekkel tőzsérkednek, kereskednek, panaszkodik Koháry, eltiltva mindezt, de természetesen visszacsinálni nem tudja többé az egyenlőtlenséget, s ezért inkább arról gondoskodik, hogy egy-egy pusztát a szegények és új lakosok közt osszanak fel, hogy ezeknek is legyen külön szőlő-magánbirtokuk.

Mai nagy alföldi városainknak alapjait általában véve nem igen kereshetjük a XVII. századon túl, sem a határterület, sem a városi közigazgatás, sem pedig a társadalmi viszonyok dolgában. A török kormányzat csak lassan jött rá, hogy a nagy telepeket némileg kímélnie kell, a tizenötéves háború krízise nélkül talán sohasem jött volna rá, s a nagy magyar alföldön is ugyanoly elvek szerint igazgatott volna, mint a balkáni területeken. A városok autonómiája, a polgárok belső ügyeit illetőleg csak később fejlődik ki, hiszen a XVI. században Kecskeméten is kádi székel és ítélkezik a polgári perekben, a büntetőügyekben pedig Budára kell a polgároknak menniök, a basa törvényszéke elé. A hosszú török hadjárat tanította meg a törököt arra, hogy végvárrendszerével, szpáhijaival mégsem lehet megvédeni az új tartományt, ha a bennszülött lakosság szolgálatait nem veszi igénybe, amihez azonban némi szelídség, kímélet, s általában más bánásmód kellett, mint amiben a ráják a mozlimtól részesedtek. A háború alatt, mint tudjuk, Pest keresztény kézre került, Buda több ostromot átszenvedett, s a kecskemétiek állandóan ott robotoltak Buda és Pest falai építésénél, gyártották a salétromot, és lakosságuk száma a háború alatt harmadára olvadt. Ekkor állította helyre a török azt a helyhatósági szabadságot, melyet a XVI. században már I. Ferdinánd és Rudolf is több oklevélben elismert, a polgári és büntető törvénykezést is átengedte a városi tanácsnak: a kecskeméti bíró 1596 óta a török engedélyéből is ítélkezik a polgárok ügyeiben, amint ezt a magyar király, I. Ferdinánd 1564-ben megengedte neki. A török kádi és a magyar földesúr bíráskodásától egyaránt mentesen kezd kifejlődni a XVII. század elején ez a különös városi autonómia, mely egyrészt a török részéről, adózás dolgában, a legnagyobb önkénynek van kitéve, de másrészt egy hatalmas, a pénzgazdaság magas fokán álló communitas ügyeit minden felügyelet nélkül intézi, sőt a budai basával, török és tatár hadakkal, nádorral, végvári kapitányokkal való állandó érintkezésben egész diplomáciai tevékenységet is kifejleszt. A székelyeket kivéve, ez az első eset, hogy magyar jobbágyság nagy tömegei minden feudális gyámkodástól mentesen rendezik be saját életüket; ezek az új városok parasztdemokráciák akkor, mikor a székely önkormányzat kimerül és a régi székely közszabadok nagy része jobbágyságba süllyed; ezek a parasztdemokráciák, bár nem mentesek a városi élet oligarchikus rétegeződésétől, mégis csak volt jobbágycsaládok iniciatívájából, szellemi munkájából élnek, gazdagodnak, kormányozzák magukat, sőt művelődnek is. A városi tanácson kívül valódi néptörvényszékek is működnek, melyeknek vezetői, ugyanazon törvényszékben, a római katholikus plébános és a református lelkész; a „fogott bírák”, ahogyan e nem hatósági személyekből álló törvényszékeket Kecskeméten is nevezik, szorosan vett büntetőügyeken kívül az erkölcs kérdéseivel is foglalkoznak, s pl. házassági ügyekben, elválásokban is együtt ítélkeznek a két felekezet papjaivak a prédikátorral és a „más röndön levő” ferences baráttal együtt. Az ilyen fogott bírák ítélkezése is csak a hosszú háború alatt, 1598-ban kezdődik.

E paraszttelepek fejlődését mindenképen városinak kell tartanunk, s ha az egyes városokra nincs is minden kérdést illetőleg kielégítő adatunk, egészen bizonyos, hogy fejlődésük teljesen homogén volt. Mindegyikben ugyanazon társadalmi osztályok fejlődnek ki, ugyanazon magyar céhek dolgoznak, ugyanoly ügyességgel és makacssággal védekeznek volt magyar földesuraik követeléseivel szemben, melyeket végvári hajduk fegyvere is támogatni szokott, ugyanoly dézsma-egyezségeket létesítenek a váci püspökkel, kinek egyházmegyéjében laknak, bár maguk többségükben protestánsok, s végül ugyanazon kereskedelmi érzéket tanusítják marhaszállításaikban, a súlyos török adók összeszedésében és városuk pénzügyi kormányzásában. Nagykőrös város költségvetése az adótárgyak leleményes kihasználásában versenyez a török defterekkel: találunk benne 1661-ben rideglegények és jövevény emberek adóját – a rideglegények fejenkint egy tallért fizetnek a városnak –, özvegyasszonyok adóját, különböző bírságbeli jövedelmeket: hazugságért, juh, disznó, ökör, ménes tilalmasba tévedéséért, a salétromgyártás elmulasztásáért, hús- és bormérésbeli bűnökért; van továbbá égett borból való jövedelem, van a város juha gyapjújából is, amit rimaszombati kereskedők vesznek meg. A marhatenyésztés jövedelmét e században nem szabad túlbecsülnünk, hiszen körülbelül tudjuk, hogy esztendőnkint 80–100.000 marhánál több nem igen ment át a határokon, aminek egy része is erdélyi marha volt, úgyhogy egy-egy városra nem nagy marhatenyésztési és szállítási kvóta eshetik. A kecskeméti, s általában alföldi tőzsérek nemcsak marhával kereskedtek, s nem is voltak mindnyájan gazdagok, de mindben megvolt az élénk kereskedelmi érzék, mely a marhaszállítással mindennemű pénzügyletet összekötött. Tőkéjük gyakran nincs, s pl. a győri kereskedők többsége azzal foglalkozott, hogy pénzét alföldi tőzséreknek adta kölcsön, részben pedig előlegként a győri vásárra leendő szállításokra; tőkehiányukra mutat az is, hogy a khász- és egyéb jövedelmek bérleteinél a rácokkal fel nem veszik a versenyt. Nagykereskedőknek nem mondhatók, mozgékony kupecek, nyíltszemű, értelmes parasztok, akik a török zsarnokság alatt és a magyar, meg ausztriai feudális világban egyaránt kiismerik magukat, s egészben véve a magyar parasztnak szerencsés, abban a korban egyedülálló típusát alkotják. A nemes urak ott hagyták őket védtelenül, s ők megmutatták, hogy a szülőföldet Verbőczi nélkül, nemesi privilégiumok, sőt fegyver nélkül is meg lehet védeni s ki nem engedni a kézből.

Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét annyira azonos fejlődést tüntet fel, hogy büntető ügyekben a három város esküdtjei, egyiknek a bírája elnöklete alatt, együtt ítélkeztek, még pedig úgy a török, mint a nádor beleegyezésével. Ez a három város szövetsége megfelelt a felsőmagyarországi öt város és a bányavárosok egyesüléseinek. Különállott ezektől, török és magyar előtt egyképen kisebb tekintéllyel, Halas városa, mely a Kis-Kúnságban szinte egyedül tudta magát fentartani. Lakossága azonban nemcsak a sok elpusztult szomszédos „szállásból” gyarapodott: Halas a legjellemzőbb példa arra, mennyire összetörte a török korszak az ország régi lakosságát, s még ott is, hol a település kontinuitása kimutatható, őslakosságról szó sem lehet többé. Halasnak volt e korszak végéről, 1699-ből származó adatunk szerint, 106 családfőnyi, tehát körülbelül 5–600 főnyi lakossága, melyben háromnegyed rész idegen, bevándorolt, tehát az őslakos kún ekkor már semmiesetre sem több, mint legfeljebb egynegyede a lakosságnak. A 106 családfő közül ugyanis Szigetről vándorolt be 1, Csanádról 2, Baranyából pedig 72; baranyai volt a bíró, a másodbíró, sőt a kapitány, a kúnkapitány is. Pedig ekkor már körötte elpusztultak a kún falvak, csak a templomok romjai mutatták helyüket, határukon Halas lakói legeltették marháikat és méneseiket, s a nádornak nem kevesebb, mint hét ily puszta kún falu után fizettek legelőbért. Feltehetjük-e, hogy a hét eltűnt falu lakosságának leszármazói mind ott rejtőzködtek a halasi egynegyed nem bevándorolt lakosságban? A török uralom demográfiai rejtélyeit másként nem tudjuk megoldani, mintha feltesszük, hogy az ily elpusztult falvak lakossága bizony legnagyobb részt elveszett, elhalt, s ami belőlük más városban letelepedett, az az egész népességnek csak igen csekély százaléka lehet. A pusztatemplomok egykori keresztény híveit csak kis részben tolta el más helyekre, a legtöbbet felkoncolta, elpusztította a török korszak.

Halashoz hasonlóan Szeged városát is a kún puszták táplálták újszerű fejlődésében. A szegediek megélhetési viszonyai a török hódítás következtében erősen elnehezedtek; korábban a borkereskedés volt a főfoglalkozásuk, a Szerémség szőlői nagyrészt szegedi polgárok tulajdonában voltak, akik a szerémi bort baranyai és somogyi borokkal együtt Budára, onnan Kassára, Bártfára, Lengyelországba szállították. Ez a kereskedés most épp úgy megszűnt, mint egyéb forgalom is, az iparosok egyrésze Szegednek végleges megszállása, 1552 óta Kecskemétre költözött, a halászat, mely előbb még állítólag 700 halászt foglalkoztatott, piac híján, hová a szárított és sózott halat szállíthatták volna, szintén visszafejlődött, a város még inkább nagy faluvá lett, mely a Tisza árterének erdői és legelői után, meg a környékén folyton növekvő pusztaság után török szpáhiknak fizetett haszonbért. Mint tudjuk, a kún pusztákra Szeged már I. Mátyás óta igényt tartott s bár ez igényét a jászok és kúnok hatóságai nem ismerték el, a „kún föld pascuatiójának és élésének” az egész XVI. században birtokában volt, ott legeltette gulyáit és méneseit s így a többi városhoz hasonlóan, marhatenyésztésből és kereskedésből élt. Úgy látszik, hogy a pusztaságok növekedésével Kecskemét és Szeged, bár mindkettő ugyanazon pusztákra is igényt tartott, szépen megfértek egymás mellett; nagyobb nézeteltérések csak a XVII. század közepén álltak elő, mikor Esterházy Miklós, a nádori és kúnfőkapitányi jogok erélyes őrzője és visszaszerzője, a kecskemétiek pártfogója, szétosztotta köztük a pusztákat, Dorozsmát és Szentmihályt végkép Szegedhez csatolta és a többiért, amit Szeged kezén meghagyott, évi haszonbért követelt, amit persze, perzsaszőnyegekről és hasonló használati tárgyakról, valamint halról lévén szó, a város könnyen megadhatott.

Szeged e korbeli fejlődésében egyetlen speciálitás van, s ez a mészáros-céh hatalmi állása. A mészárosok, vágómarhával is kereskedve, Buda és a magyar végek felé folyton úton voltak, s foglalkozásukkal kapcsolatban, egyúttal a török hatóságok postájának szállítására is kötelezve voltak. A török megbecsülte szolgálataikat, melyek nem sokban különbözhettek a kémszolgálattól, s ezért a jó szegedi mészárosok közül, ha egyet megfoghattak a magyar végvári vitézek, bizony nem hagyták életben. Így a török pártfogására támaszkodva, külön várost alkottak a városban, céhmesterrel meg nem elégedve, külön bírójuk volt, függetlenül a városi bírótól, sőt mivel bírájuknak több tekintélye volt a török előtt, semmint a városi bírónak, a város közönsége jobbnak látta, ha a saját bíráját a mészárosok bírájának alárendeli, s ez utóbbi jár el a törököknél, a város ügyeiben is. A mészárosok bölcseségére jellemző, hogy ezt nem vállalták el, de azért a XVII. században sok mészárossal is találkozunk a szegedi bírák között, kiket különben Lipót király megnemesített.

A város fejlődése tisztán a török hódoltság viszonyaitól függött, fekvése szerint is el lévén választva úgy a királyságtól, mint Erdélytől. Primitív ipara edényeket termelt a Fazékszeren, hajóácsai pedig az akkor hajóknak, naszádoknak nevezett sajkákat állították elő. Lakossága mindenesetre messze elmaradt szám és vagyon dolgában a Duna–Tisza városai mögött, mely utóbbiak legalább a budai garnizonban mindenkor vevőkre találtak különböző ipari és mezőgazdasági terményeik számára.

Még egy khász-városról kell szólanunk, mely ugyan az előbbieknél sokkal nagyobb terheket viselt, lévén a törökön kívül Erdélynek s gyakran a magyar királynak is adófizetője, azért mégis megelőzte fejlődésben a többieket. Debrecen a három uralom határán terült el, fekvése az, mely rendkívül gyors népszaporodást tett neki lehetővé. Török hatóság, bég vagy kádi sohasem székelt benne; Várad elvesztése után khászvárossá lévén, a török megelégedett az adó beszállításával, s így, a város különben is félig-meddig a határon kívül lévén, a belső hódoltsági részek minden újabb pusztulása alkalmával menekültekkel gyarapodott. Igen valószínű, hogy Halashoz hasonlóan, Debrecen őslakosságát is csakhamar majorizálhatta a menekültek sokasága. Ilyenek jöttek 1542-ben Szegedről, 1552-ben Makóról, Csanádról, Lippáról, hasonlóképen sokan Szolnok és Temesvár elestével elpuszult vidékekről, 1566-ban Gyuláról és környékéről. De lassankint a közeli mezővárosok és falvak lakosságát is magába szívta. Margitta lakossága pl. az Érmelléken 1572-ben még 100 házat tett ki, melyek 20.000 akcse adót fizettek, 1582-ben az egész község alig áll többől, mint néhány házból, mert egész adója csak 500 akcse; a, lakosság egy része Debrecenben talált menedéket, mint pl. Székelyhíd, Álmosd lakosai is, akik e korban hasonló rémületes gyorsasággal fogynak és pusztulnak. A menekültek közt igen sok a nemesember, ezért találkozunk Debrecenben gyakorta nemes bíróval; mivel pedig az a terület, honnan a város menekültjei származnak, Lippát és néhány déli véget leszámítva, tisza magyar volt, innen van, hogy a XVI. században még meglévő szláv, rác elem rövid idő alatt végkép eltűnik, beolvadva az immár tiszta magyar lakosságba. Hasonlóképen magyar fajú a városba költözött jobbágyok túlnyomó többsége, akik leginkább erdélyi, szamosvölgyi területről, meg Szabolcsból és a Tisza vidékéről jöttek; az erdélyi törvények már korán, így az 1588-i országgyűlésen is, megengedik a jobbágynak Debrecenbe költözését, illetőleg eltiltják azt, hogy a szökött jobbágyot földesura Debrecentől visszakövetelje. A XVII. század közepén ugyan megint tilos erdélyi jobbágyot befogadnia a városnak, de az élet ment tovább a maga útján, Debrecen polgársága folyton gyarapodott s e kívülről való állandó szaporodás könnyíté meg a városnak, hogy sem a tizenötéves háború tatárjárásai, melyek nem kímélték, sem Lipót korának török, német, kuruc pusztításai nem vetették annyira vissza, mint pl. Makót és Mezővásárhelyt, vagy akár a Duna–Tisza közi városokat.

Debrecen hatalma területileg is virágzó falvak pusztulásából táplálkozott, mint a többi városé. A debreceni uradalom, mely, mint tudjuk, a debreceni Dózsák, rác despoták, enyingi Törökök, Hunyadiak, Zápolyaiak kezén forgott, hatalmas birtokkomplexum volt, nagyobb a Kiskúnságnál, s természetesen ez utóbbinál sokkal népesebb is. A Debrecen körül, különösen tőle éjszakra és nyugatra fekvő népes falvak pusztulása növelte meg a város területét, s e falvak eltűnése, a talaj elvizesedése, begyepesedése és elhomokosodása hozta létre a Hortobágy vize két partján azt a nagy alföldi pusztát, melyben nem egyszer az ősi magyar pusztát bámulták meg, nem emlékezve arra, hogy a magyarság középkori kultúrmunkája után nem volt többé az Alföldön pusztaság, s ami ott az újkorban mégis látható, az a török korszaknak keserű szülötte. A hortobágyi síkság középpontja, a 20.000 holdas Máta helyén három község állott, ott van még 1552-ben is egy 17 portás faluja Török Jánosnak, 1563-ban azonban János Zsigmond már mint pusztát adományozza Debrecennek. Hasonlóképen népes falvak még a XVI. század közepén is Szovát, Boldogfalva, Ebes, Szepes, Fancsika, az 5800 holdas Aracs, a 6300 holdas Hegyes, Ohat 9700 holdjával, Zám 12.000, Haláp 11.000, Bánk 6900, Parlag 3300 holdjával. Mindezek nagyrésze már a tizenötéves háborúra, az azt megelőző „béke” éveiben elpusztult, csak igen kevés, így Parlag és Haláp, marad meg az 1660-i nagy pusztulásra, hogy akkor ezek is végleg eltűnjenek és helyet adjanak a debreceniek kiterjedt állattenyésztésének. Közülük a legtöbb zálogbirtokként került Debrecen kezébe; a város tanácsa azután hozzáigazodott a török uralom alatt egyedül lehetséges gazdasági formákhoz, csak a legközelebbi földeket vette eke alá, amennyire éppen a lakosság ellátása és a gyakori török sarcok érdekében szüksége volt, a többit ő is hagyta pusztának, ahol az emberi élet nyomait szinte hihetetlen gyorsasággal tüntette el a szabadjára engedett természet. Ohat és Zám középkori templomait épp úgy föld alól kellett kiásni, mint akár a népvándorlás kora emlékeit. Debrecen határa ma 60 egykori birtokrészből áll, melyek közt ma csak 12 a lakott, de a XVI. század közepén még 45 lakott, virágzó magyar telep volt.

Debrecen kedvező politikai helyzetéből magyarázható úgy a városnak, mint polgárainak a többi alföldi városhoz képest gazdagabb volta is. A város ugyan állandóan kétfelé is fizetett adót: a töröknek a harácsot egyben, summázva, s néhány kisebb adót, az erdélyi fejedelemnek előbb 1500, majd 2000, 1664-től kezdve 3000 forintot, ennek fejében azonban egyrészt mentes volt a török hatóság személyes zaklatásaitól, és különböző törvénykezési illetékeitől, másrészt államjogilag magyar, illetőleg erdélyi területen lévén, a magyar városok szokott jövedelmeit is beszedhette. Így élvezte úgy a magyar királyok, mint az erdélyi fejedelmek kegyéből a bor-, égett bor-, sörkiméréssel járó földesúri jövedelmeket, melyek a néha 15–17.000 lakosú városban igen nagy összeget tettek ki, 10–20–27.000 forintot is; magának a vásárpénznek évi átlaga is 1700 forintra ment. A kereskedés útjai pedig mind a három államterület felé nyitva állván, az iparos- és kereskedőosztály felülmúlta a földmívesek és pásztorok számát, bár természetesen az előbbieknek is megvolt a maguk élelmezésére szükséges kis gazdaságuk. Iparosai a városi piacon túl is termelhettek, magyar és erdélyi városok vásárait látogathatták és a török is szívesen hozatott Debrecenből árucikkeket, a budai basa, kocsijait, meg óráit is javításra Debrecenbe küldte. A debreceni iparosok céhszabályai a török hódoltságbeli városokban mintául szolgáltak; a Kecskemétre futott szegedi ötvösök a debreceni céhszabályt használták, a kecskeméti és kőrösi szappanosok is debreceni kollégáiktól vették át szabályaikat. Természetesen török területről is élénk kereskedés folyt, ez magyarázza azt is, hogy a török uralommal éjszaknak hatoló görög kereskedők is csakhamar letelepedtek Debrecenben. A város hanyatlása Várad bukásával, a török gőg és kegyetlenség újabb megnövekedésével kezdődik, hogy később, a három állam határvárosa kiváltságos helyzetét elvesztve, kereskedővárosból nagy faluvá, állattenyésztő- és kisgazdatömegek telepévé essék vissza.

A Hortobágytól nyugat felé, a Tisza két partján, ismét kúnok földje terült el, melyet a török korszakban kezdenek Nagykúnságnak nevezni, mellette a jászok falvai. Mindkét régi kiváltságos terület csak nagy nehézségek közt tudja magát, a magyar király és a nádor-főkapitány védelmétől megfosztottan, fenntartani. A jász és kún szállások már a hódolás előtt is kénytelenek voltak, privilégiumaikkal ellenkezően, Egernek és más magyar végváraknak szolgálni, majd a török és tatár hadjárátok őket is a megsemmisüléshez vitték közel. Az 1556-i, 1594-i, 1596-i tatárjárás itt is megtette a magáét, a Jászság, Kúnság egészen elpusztult, s 1610 után Thurzó György nádornak nagy tárgyalásába került a törökkel, míg Karcag, Márialaka, Turkevi „puszták” új betelepítését előkészíthette. Ez a korszak pusztítja el az éjszaki kún terület központját, Kolbász székét: helyébe vezetőként lassankint Jászberény lép, melynek lakossága azonban nem tiszta jász: a külön bírák alatt élő két külön telepedés, a Jászváros és Magyarváros 1588 körül olvad össze, s fejlődik ki részben az odahelyezett török garnizon, részben a marhakereskedés következtében aránylag hatalmas kereskedő várossá. Általában véve bizonyos, hogy a jász és felsőkún területek lakosságát a török uralom alatt még külsőleg elismert külön jogállása sem tudja megóvni nagymértékű faji kicserélődéstől. A magyar királysággal való viszonylatban a régi privilégizált jogállás fenntartatik, s különösen Esterházy Miklós és Wesselényi Ferenc nádorok szorgosan óvják és védik a maguk kúnkapitányi jogaikat, s ezzel e területek külön jogállását: az új lakosság azonban, mely a folytonos elpusztulások után bevándorol, s mint jász és kún telepszik meg a régi szállásokon, nagyrészt már nem kún és nem jász eredetű. Már az 1556-i tatárjárás után a Jászságon nem több, mint 14 község, Kolbászszéken (azaz Nagykúnságban) 16, Kiskúnságon 14 maradt meg, összesen 1088 telekkel, 411 zsellérrel, 243 elhagyott, 337 üres telekkel és 87 kapitánnyal, azaz 6–7000-nél többre e három privilégizált kerület egész lakosságát nem tehetjük. Utána jött újabb százéves vihar, a Nagykúnságnak 1629-ben már csak 9 falva lakott, s egyes városok, Karcag, Fényszarú évtizedeken át üresen állanak. Viszont már az 1566-i pusztulás előttről is tudjuk, hogy a kúnok és jászok gyérültével idegenek, azaz magyarok foglalják el a műveletlen földeket, ők szántanak és legeltetnek. A pusztulás haladtával a kún mezők használata, mint láttuk, Kecskemétet, Nagykőröst, Szegedet gazdagítja, s a nádoroktól újonnan betelepített lakosok csak lépésenkint tudják művelhetővé tenni az immár a Túrtól (Berettyótól) egész Hatvanig és a budai szandsákig terjedő vizes, lápos, mocsaras, majd homokos pusztaság egyes kis szigeteit. Igaz, ez új megszállók jogilag a régi kún és jász nép utódai, akik élvezik is a régi privilégiumokat azon mértékben, amint ez török uralom alatt lehetséges: kapitányi szervezetük bíráskodás dolgában folyton életben van, de ez a jász és kún privilégizált népesség kétségtelenül új és új, fajilag nem jász és nem kún családokból tevődik össze, akik azonban ragaszkodva a jász-kún jogálláshoz, tudatosan is ilyennek vallják magukat. A töröknek sokáig egyben, sommázva fizették adójukat, a XVI. században 2616 forintot, 1522 véka búzát s ugyanannyi árpát, 406 pint vajat, 17 vágómarhát, külön jogállásuk érdekében viszont a nádornak, vagy ennek nem létében a király nevében a magyar kamarától kinevezett kapitányoknak is engedelmeskedtek, akik legfőbb bíráik voltak és a magyar végváriak zsarolásaitól oltalmazták őket, mint pl. Zichy István, s Andrássy Miklós. Ez utóbbi különösen sokat tett védelmük és új betelepedésük érdekében; az ő krasznahorkai várába évtizedeken át, a legrosszabb időben, a visszahódító háborúk alatt bizalommal jártak a kún és jász városok főemberei. A XVII. század végének török, német, kuruc pusztításától természetesen sem ezek, sem Esterházy Pál nádorfőkapitány nem védhették meg őket, a Böszörményben székelő Leslie tábornok hadai, a Thököly kurucai egymással versenyezve újítják meg a tatárjárások pusztításait, Kúnszentmárton megint „puszta” lesz, végre 1683-ban az új tatárjárás egész Nagykúnságot, az 1686-i a Jászságot is tönkreteszi, egyes városok lakói csak 1698-ban térnek vissza, amikor már nincs messze a töröktől való felszabadítást követően az új iga, a szabad kerületeknek a nádori méltóság halálos sérelmével a német lovagrendnek leendő elzálogosítása.

A jász és kún kerület határvidék lévén, itt vázolt nyomorúságai a kétfelé hódolt terület általános bajaival egyezőek. Tűrhetőbb életmódot a rája-lakosságnak a khász-birtokokon kívül csak az nyujthatott, ha valamelyik nagy török vár körül, annak oltalma alatt élhetett, amikor is a török garnizon szükségleteit kielégítve, a saját fenntartására, s adóinak kifizetésére is elég pénzt kereshetett. Itt ugyanazon városképző, ipari és mezőgazdaságot elősegítő erővel találkozunk, mint amely a nyugati városok nagyságát is megalapította: a francia királyi udvar és hadsereg, tudjuk, a párizsi piac legnagyobb fogyasztója volt, amint pl. a XVII. és XVIII. századi Berlin nagyságát is a „nagy választó” óta ott állomásozó igen nagyszámú és jól fizetett garnizon alapította meg. A janicsárok csak úgy, mint a budai basa nagyszámú cselédsége, leginkább pénzbeli zsoldot élvezvén, készpénzfizetéseikkel felélénkítették a budai piacot; ők voltak a nagy fogyasztók, akiknek rendelései iparosokat tápláltak, s akik éhségének s szomjúságának enyhítésére dolgoztak a Buda és Pest körüli falvak lakosai. Az a terület tehát, melynek körzetéből még be lehetett szállítani friss élelmiszereket a budai piacra, a török uralom nyugalmasabb évtizedeiben aránylagosan nagy fellendülést mutat, – ugyanezt látjuk, kisebb mértékben Pécs környékén is. A falusi lakosság örömmel műveli földjét, s azon már nemcsak a saját fogyasztására, hanem a nagy budai, pécsi piacra is termel, a bortermelés is fellendül, mert bár a török katonának vallási parancs tiltja a boritalt, Buda Rác- és Vizivárosa teli van kis kocsmával, melyeknek a többé fegyelemben nem tartható, folyton lázongó janicsárok nem kevésbbé látogatói, mint a nagyszámú paraszt és kereskedő magyar lakosság. Azokon a földeken pedig, melyek a város mellett török főhivatalnokok hűbérbirtokai, így Óbudán, a budai basa nyaralókertjében, fellendül a keleti kertkultúra, úgyhogy a budai hegyvidék, Pest falvai és a Mecsekalja Pécs körül a többi török terület sárga homokjából, végtelen zöld erdős bozótjaiból és lápos mocsaraiból mint virágos kert tűnt elő az egykorú utazók szemébe.

Mindent összevéve: ami a török területen a lakosság aránylag kis hányadának életét elviselhetővé tette, az nem a török kormányzat akaratából, annak tudatos rendelkezéseiből származott, hanem egyszerűen általános szociális és demográfiai viszonyokból, melyek kialakításában a török kormányzóknak semmi aktív részük nem volt. Ez a százötven esztendő az a korszak, mikor a török hatóságok, földbirtokosok és egyháziak összes rendelkezéseiben nem találjuk nyomát sem annak, hogy a magyar lakosság anyagi vagy kulturális szükségleteiről gondoskodtak volna. Nemcsak hogy egyetlen iskolát nem alapítottak, kivéve sajátmaguk számára a mecsetiskolákat, medreszeket, hanem a meglévőket is megsemmisítették, bevonva állami vagyonná a földesurak, káptalanok, egyházak birtokait, melyekből a középkori iskolák fenntartattak. Egy angol utazó 1669-ben nem hitte el, hogy Bécstől keletre valaha is létezhessék egyetem, a töröknek keresztényellenes uralma miatt. A magyar középkor műemlékei a török hódoltságban mindenütt elpusztultak: a templomok előkelőbbjei, így a budavári Boldogasszony-templom, mohammedán mecsetté váltak, mások az ostromok, hadi tények következtében dőltek romba, így Szent István Boldogasszony-dómja Székesfehérvárott; az esztergomi főtemplomból a Bakács-kápolna renaissance csodaműve éppúgy véletlenül maradt fenn, mint Székesfehérvárott a kis, dísznélküli gothikus Szent Anna-kápolna. Paloták, középkori kőházak javítás híján gyorsan haladtak a teljes megsemmisülés felé, amikor török katonák vagy kereskedők céljaira boltokká, kaszárnyákká tették meg. Abban az időben az európai városképet a templomok mellett a gazdag polgárság lakóházai és a városokba vonuló nagyurak palotái képezték ki; a magyar városképnek azonos fejlődése éppen az ősi magyar vidékeken szakad meg, a török uralom keleti nemtörődömségével elhanyagol ja a régi építészet emlékeit, újakat nem emel, s ha manapság keserűen nézzük városaink városiatlan voltát, elmaradt falusi képét, melyen alig lehet már változtatni, akkor tudnunk kell, hogy ezt az eredményt a magyarság kultúrakarata ellenére, az ő nagy nekilendülése romjain, idegen erőszak hozta létre. Mátyás király budai vára sem kerülte ki e sorsot: már a XVI. század második felében részben romhalmaz volt, s amit még a török célszerűségi okokból fenntartott, az át meg át volt építve, mint amikor egy hatalmas főúr tágas, barokkéletnek szánt csarnokai zsugori kispolgár kereskedő kezére kerülnek, s ez a nagy termekből sötét zugokat csinál, melyekben maga is jobban érzi magát és áruit is elhelyezheti. Jellemző erre, hogy Mátyás palotájának renaissance ablakait a törökök befalazták, csak akkora ablakokat hagyva meg az épületen, ahol egy ember a fejét kidughatja. Így lassankint minden királyi lemállott a palotáról, az első utazók még aranyozott famennyezeteket is találnak, az ajtókon kőbe vésett magyar címereket, a termekben még képeket is, valamint a búcsúzó Izabella királynétól késsel bekarcolt mondatot: Isabella regina, sic fata volunt – eleinte a szőnyeges termekben még divánt tart a basa, de nemsokára neki is nagy és túlságosan idegen – a magyar, keresztény dísznek még emléke is, kiköltözik más házba, s a királyi palota, raktárcéloknak szolgálva, biztosan megy a pusztulás felé, az elhagyatottság, keleti piszok és nemtörődömség útján. A palota és egyéb főúri házak legszebb kő- és vasboltjait vályoggal fedik be a törökök, úgyhogy mindennek végtelen nyomorúságos képe lesz. A Corvina maradványai egy rakáson hevernek, férgek, egerek és patkányok prédájául, majd úgylátszik ládákba teszik őket, amikor Pázmány Péter, I. Rákóczi György és I. Lipót kérdezősködéseiből, vételi ajánlataikból megtudja a török, hogy e limlom eladásából mégis lehetne pénzt szerezni. A könyvtár nagyobb része már Szolimán korában Konstantinápolyba került, s az ottani Szerájban szenvedett hasonló sorsot, amely egyúttal a byzánci császári könyvtár szomorú sorsával is megegyezett. A török uralom csak azt pártolta, amiből neki, a saját fenntartására, katonai vagy Izlám-vallási szempontból szüksége volt: építkezései így korlátozódnak a meglevő keresztény épületek kaszárnyákká és börtönökké való átalakítására, – pl. a budai Csonka-torony több középkori nagyúri és egyházi palotát tett a nyomor és piszok tanyájává, továbbá fürdők, mecsetek és mecsettornyok építésére, aminthogy a keleti áradat visszaszorításával fürdőn és mecseten kívül egyéb nyoma nem is maradt a török alkotásnak. Budavára török kézben bár a legnagyobb úr, a beglerbég székhelye volt, annyira lehanyatlott, hogy az egyik délnémet utazó szerint Esslingennel volt egyenlő nagyságú. Esslingen pedig akkor is igen kicsiny város volt.

Ökörhajcsár.
Halinanadrág, szíjazott bocskor, durva fehérvászon ing, kék szövetöv; kék posztózeke, ólomgombokkal, báránybőr kucsma, bajusz, fonatos haj; fekete bőrtokban evőkészség; a kép részben rác benyomást tesz.
A Nemzeti Múzeum Oct. Germ. 198. kéziratából.

Vándor mesterlegény.
Világosbarna hosszú dolmány, fekete ujjhajtóka, zsinóros gombolás, fekete szövetöv, fekete nadrág, mezitláb; fehér vászontarisznya, rókaprémes fekete kucsma; magyar nemzetiségű vándorlegényt ábrázol.
A Magyar Tud. Akadémia Történelem-Régészet 2. sz. kéziratából.

Termékenyítő kultúrhatásokat tehát hiába keresnénk a török részéről. Két ellentétes kultúráról van itt szó, melyek közt csak a harc lehetett természetes, s azon századokban, amikor a török kultúrának sikerült a magyarra ráfeküdnie, ez utóbbi csak vegetálhatott, de életrevaló, életképes kultúrhatásokat nem vehetett át a tőle lényegileg különböző idegentől. Ami átvétel van, az inkább csak külsőségekre és lényegtelenre vonatkozik. Kétségtelen, hogy a törököknek a perzsáktól kölcsönzött kertkultúrája nem volt hatás nélkül sem a királyságbeli és erdélyi nagyúri kertekre, sem pedig a hódoltság alatt élő ferencesek, sőt jobbágyok kertjeire sem. Nincs kizárva az sem, hogy a tulipánt egyenesen az itt élő töröktől vettük át, bár eddigi adataink szerint Konstantinápolyból Hollandiába, s onnan került vissza kelet felé, Német- és Magyarországba. Tulipán, nárcisz, egyes keleti rózsafajok török közvetítéssel kerültek át, hasonlóképen jobbfajta, keleti dinnyemagvak is. A kertnek formája, beosztása kezelése azonban nagyurainknál továbbra is nyugati marad, renaissance és barokk hatás alatt, a parasztlakosság pedig papjaitól, s főként a monostorok kertjeiben tanulja a virágápolást. Hasonlókép külsőségek közt marad a török zene, dal, ének hatása. A XVI. század kedvelt magyar hadi muzsikája a tárogató-síp volt, mely, úgy látszik, nem egyéb, mint a török síp; valószínű, hogy a török méltóságok udvarában hadi tetteket éneklő háfizok énekei, hárfa- és kobozpengetése is nemcsak párhuzamos jelenség a magyar hegedősök szerepével, hanem az utóbbiakra nem maradhatott egészen befolyás nélkül. Aminthogy tudjuk is, hogy Balassa Bálint költészetében török nyomok, török szövegek és formák is megtalálhatók, viszont a divényi Mehemed magyar formában és magyar nyelven énekelt szerelmeséhez. A török virágénekek és vitézi versek közvetítésében nagy szerepük van a török cigányoknak, akik mohammedán uraiknál éppúgy hegedűvel és cimbalommal vagy citerával szolgálták a vigasságot, mint már a XVI. század elején a magyar nagyuraknál; mindkét félen szívesen látták őket, s a határon innen és túl jártak és terjesztették töröknél, magyarnál, muzsikájukat. Tudatos kultúrhatás kísérletéről csak egyről van tudomásunk: amikor Murad dragomán a XVI. század első felében magyar és latin versekbe szedte a mohammedán vallás dícséretét, ilymódon terjesztendő azt a magyarok között. De ez a Murad sem volt igazi török, hanem magyar renegát; a mohammedán kultúrát gyaurok közt terjeszteni nem volt, nem is lehetett igazi töröknek a gondolata.

A magyar jobbágynak lelkére tehát, bármennyire méltatlan sorba szorította is le a török, mégsem spekulált az új hódítás. A török területen nálunk sem történt kísérlet az idegen, nem török nemzetségek beolvasztására, ilyen célja nem volt a török kormánynak, mely megelégedett a rája végletes anyagi kihasználásával, – szellemiekben is a legalsó fokon tartotta ugyan, de nemzeti és vallási hovatartozásának kérdését soha fel nem vetette. Bizonyára végzetes hiba volna ebből arra következtetni, mintha a török uralom a nemzeti kisebbségek kezelése dolgában dícsérhető volna; a minoritási jog szempontjából a mohammedán kormány alatt valóban nem találunk dícséretest, hiszen a régi iskolák, egyházak nagyrésze megsemmisül, s ahol azok működése továbbra is megengedtetik, ez csak nagy pénzbeli zsarolások, zaklatások árán érhető el. Egyetlen, ami a török uralomnak javára írható: hogy a szegény nép magyar érzését és keresztény vallását általában nem akarta megváltoztatni, persze nem modern minoritásvédelmi okokból, hanem az Izlám harcosának határtalan gőgjéből, mellyel minden török annyira lenézte a gyaurt, hogy törökké, mohammedánná tételére még csak nem is gondolhatott. Ez adja meg azon viszonylagos szabadság mértékét, melyben a régi magyar lakosság a hódoltság alatt is nemzeti és vallási szempontból élhetett.

A magyar rája az egész korszak alatt magyar volt, szokásai, örömének, bánatának nyilatkozásai magyarok voltak, sőt még politikailag is egynek érezte magát a magyar királysággal, melynek testéről leszakították. A földesurak, mint tudjuk, török uralom alatt nem maradhatva, elfutottak, de igényeiket birtokaikra nem adták fel, földesúri egyetemüket, a vármegyéket kényszerű távollétük alatt is fenntartották. A töröknek hódolt vármegyék tisztikara újra és újra megújul egy-egy magyar végvárban, így Pest, Pilis, Solt, gyakran Középszolnok, Heves vármegyéké Füleken, a magyar király is folyton kinevezi ezek főispánjait, úgyhogy a nemesi univerzitás szabály szerint hozhatja statutumait, melyeknek végrehajtása azonban annál bizonytalanabb. E menekült vármegyék elsősorban a földesúri birtokjogok fenntartásával és rendezésével foglalkoztak: a földnélküli urak egymással pörösködtek a birtokokon, melyek a török szpáhi kezében voltak, királyi donációkat jártak ki maguknak, melyeknek beiktatása természetesen a hely színén végbe nem mehetvén, a legközelebbi hiteles helyet és a menekült vármegye asszisztenciáját vették igénybe, hogy jogaik legalább a papiroson megőriztessenek. A jászói konvent mélyen bent, a török torkában levő birtokok tulajdonjogát statuálja és regisztrálja, már csak szinte szimbólikus módon. Mindez azonban mégsem volt egészen kézzelfogható haszon nélkül, mert a török nemcsak a földesúri, hanem az állami adók beszedését is megengedte az ő területén, s a magyar jobbágy, aki már a szpáhinak éppen eleget adózott és szolgált, egyúttal volt földesurának és a magyar államnak is fizetett.

Kétségtelenül bizonyítéka ez a magyar jobbágy magyar érzésének; hiszen magyar érzés nélkül könnyen mozgalom indulhatott volna meg a jobbágyok részéről, hogy török hűbéruraik védjék meg őket e nyomasztó második adóztatástól. Tényleg elég panaszt ismerünk, amikor magyar parasztvárosok és jobbágyok török uraik előtt tiltakoznak a magyar végváriak adószedése, azaz zsarolásai és rablásai ellen, de ezek a tiltakozások mindig csak a mértékentúli követelések ellen szólnak és sohasem az elv ellen, mely szerint magyar részre is kell a magyar jobbágynak adóznia, még ha török uralom alatt él is. A magyarsággal való összetartozás érzése öntudatlanul ott élt a rája-sorbeli paraszt szívében, aki ennek következtében semmi különöset sem látott abban, hogy hazájának szokása, országának szabályai szerint továbbra is hozzájáruljon a köz- és földesúri terhekhez. Ezentúl azonban, valami romantikus patriotizmusból eredő iniciativát igen korszerűtlen volna a hódolt jobbágynál keresnünk: a kétfelé adózás kifejlődésében ő csak passzív, adófizető alany, akitől nagy dolog, hogy hajlandó a terhet viselni; kezdeményező szerepe itt egyrészt a magyar állami közegeknek, másrészt a végvári vitézeknek van.

A török hadsereg, mint tudjuk, várakat foglalt el, s innen terjesztette ki hatalmát, békében is, a szembenfekvő keresztény községekre, melyek a folytonos zaklatásnak kitéve, végre is beküldik az adóval, haráccsal bíráikat a török végvárba. Ez a processzus másfél századon át megszakítatlanul folyik, s az egyes török béketárgyalásoknál 100–150–300–400 ily „holdult” faluról van szó melyeknek tényleges birtokjogát ilyenkor, békekötéskor, akarja a török formálisan is jogivá tenni, a magyar fél nagy ellenkezése mellett. A kétfelé adózásnál tehát elsősorban ilyen újonnan, jogtalanul hódolt falvakról van szó, melyek eddig háborítatlanul magyar falvak lévén, a királyi adót, dikát éppúgy fizették, mint a földesúri szolgáltatásokat. A tényleges török hódításra a magyar állam egyelőre azzal reagál, hogy az ilyen „Turcae subditi, subjecti” falukat a fél állami adó alól felmenti, ezek a vármegye hatósága által beszedett dikának csak a felét tartoznak megfizetni. Hasonlóképen a katonatartás mértékében is engedményeket élveznek, így mikor (pl. az 1555 : 7. tv.-cikk szerint) a töröktől mentes jobbágyok százan állítanak ki egy lovast, akkor a hódoltakból csak minden kétszáz. Később persze a katonaállításról és a végvárak fenntartásához szükséges robotról le kellett mondania a magyar államnak, mely örülhetett, ha a török engedelmét a féldika beszedésére megnyerhette.

Ez először az 1547-i török-magyar békeszerződésben történt. A törökről nem kell hinnünk, hogy áldozatot hozott ezzel: ő nagyon jól tudta, hogy e falvakhoz jogigénye nincsen, s így örült, ha birtokukban megmaradhatott annak fejében, hogy magyar részre adózásukat elismerte. Jogfeladásról tehát csak magyar részről lehet szó, ami azonban kényszerű volt, hiszen a falvak visszafoglalására már csak azért sem lehetett gondolni, mert ez egyértelmű lett volna azok teljes és állandó pusztulásával. Maga a békeszöveg is világosan kifejezi, hogy a kétfelé adózás tulajdonképen magyar engedmény volt a törökkel szemben, kimondván, hogy a timárok, azaz a török katonáknak kiosztott mezővárosok és falvak, amelyekbe a török erőszakkal helyezkedett, a királynak és alattvalóinak tovább is fizetni fognak. A magyar rendek azonban, mikor I. Ferdinánd eléjük terjesztette a békeszerződés szövegét az 1547-i országgyűlésen, nem találták elég világosnak a szöveget, s ezért megkérdezték a királyt, vajjon az illető falvak tovább fogják-e fizethetni a dikát neki, a földesuraknak pedig a cenzust, a szolgálatokat, s a végvárakhoz a robotot. A király véleménye szerint ezek jórészt biztosítva vannak a békeszövegben, s csakugyan ettől kezdve, bár a török a későbbi béketárgyalásoknál, így mindjárt Szolimán halála után, sok nehézséget csinál, az elv mégis megmarad: a hódolt jobbágy a törökön kívül a magyar királynak dikát, a magyar püspöknek tizedet, földesurának adót és szolgálatot tartozik adni.

Még nagyobb nehézségekbe ütközött a magyar részre való adónak tényleges behajtása. Itt először is kiestek a török garnizonok hatalma alatt lévő területek: ameddig a török fegyver biztosan elért, oda a nemesi vármegye adószedője természetesen be nem tehette a lábát. A török végvárvonalon kívül lévő falvak már könnyebben voltak adóztathatók, hasonlóképen a belső hódoltság nagy magyar városai, melyeknek lakossága iparkodott a magyar hatóságokkal jó viszonyban lenni, s ezért pl. Nagykőrös, Kecskemét is rendesen fizették az állami adókat, még a XVII. századi új adókat is, így küldi be Kőrös a reá eső 24 porta után a két évre 24 forintot kitevő koronaőrzési adót Szécsény végvárába. Egészben véve azonban a magyar részre adózás vonala csak addig ért, ameddig a magyar végvári vitézek merész raidjeikkel benyomultak a hódoltsági földre. Sem a magyar király, sem a magyar földesúr nem tudta volna, tisztán a jogra támaszkodva behajtani az adót az agyonsanyargatott jobbágyoktól, ha súlyt nem kölcsönöz követelésüknek a hajdúnak fegyvere. Innen van, hogy nemcsak a földesurak közt válik szokássá hajdúknak, végvári vitézeknek bérbe adni a hódolt jobbágyoktól behajtandó összegeket, hanem maga az állam is egyszerűen átengedi a féldika-jövedelmeket a végváriak zsoldjára: szedjék be, ahogyan tudják. Már Verancsics Antal megírta, 1567-ben, hogy a magyar részre való adózásból az országnak nincs haszna: a falvak a végvári katonaságnak adatván ki, csak a végvári tiszttartók gazdagodtak meg, a jobbágyok azonban a király haszna nélkül romlottak le, mert a felhízlalt kóbor hajdúknak és katonáknak mégis kell zsoldot fizetni. Verancsics szerint egyetlen ok, mely a kétfelé adózás fenntartását követeli, az ország területi épsége: a magyar korona jogát adnók fel, ha lemondanánk a kétféle adózásról, s ez a lemondás a király esküjébe is ütköznék, melyben ott van, hogy az ország területét nem idegeníti el, hanem inkább visszaszerzi.

Nem mondhatjuk azonban, mintha akár a végváriak, akár az igazi birtokosok vagy egyházi férfiak is túlságosan gyarapodtak volna a hódolt falvakból. A rácoktól megszállott területekről úgysem lehetett adót szedni, ennek a török is erélyesen ellenállott; hiába követelte pl. 1629-ben Esterházy Miklós, hogy „az kik Magyarországban laknak, holduljanak”; még pedíg a „Tisza-Duna közben Péterváradjáig, a Dunán innen Pozsegáig”, a Szerémségről ez alkalommal nem akart szólani. A töröktől a XVII. században, amikor Bethlen és Rákóczi korában a magyar királyság török háborúra képtelen volt, új engedményt nem lehetett kicsikarni: az 1606 utáni békötések semmit nem intéznek el lényegileg, csak azt, hogy a hódolt falvak száma megint ennyi meg ennyi, eddig tiszta magyar faluval szaporodik, amikor is a zsitvatoroki békében hódolás alól kivett területek lassankint megint török alá kerülnek. Adószámba úgysem ment ekkor már a jobbágy szolgáltatása: a legtöbbször megegyeztek a magyar végváriakkal, ezeket jól látták, etették, itatták, ha lerándultak az Alföldre, s némi ajándékokat adtak nekik, ami inkább az adózási kötelezettség elismerését, mint adóösszeget jelentett. Az 1640-i szőnyi békekötésnél Esterházy Dániel helyesen állapította meg, hogy a magyar úrnak régi földjéből a jobbágy – Pécs, Simontornya, Szekszárd, Mohács, Szigetvár falvairól, s részben rácokról van szó – csak „valami apró dolgot cselekszik, az mintha esztendőben egyszer egy papucsot kapcástól vagy egy pár csizmát vagy ha egy rossz szőnyeget ád magyar urának, holott csaknem ezer annyit kell az török urának (a szpáhinak) cselekedni, adni és szolgálni”. Csakugyan a legtöbb földesúr kénytelen ily ajándékokkal megelégedni: szárított hal, papucs, paplan, szőnyeg a rendes adó, nagy ritkán pénz, ami aztán többnyire ott marad a behajtó végvári vitéznél fáradsága, élete kockáztatása díjául. Szokatlanul nagy jövedelme volt a csanádi püspöknek nagyszámú Csanád megyei falujából, mikor azoktól földesúri szolgáltatás és dézsma fejében 343 tallért, 15 csizmát és egy paplant tudott szerezni; ugyanekkor, a XVII. század közepén Szeged városa a magyar kamarának mindössze 100 fogás közönséges halat, 40 pozsárt, öt pár karmazsin csizmát küld; a már említett kún pusztákért pedig Wesselényi Ferenc nádornak három évre hat szőnyeget, majd Esterházy Pálnak évi két skarlát szőnyeget adnak.

De a hódolt szegény nép nyakában mégis csak nagy kereszt volt ez a kétfelé adózás. Hasznát még az a jobbágy sem látta, akinek sikerült, földesura közbenjárásával, egy-kétszáz forint lefizetésével a magyar részről nemesi oklevelet kapni; az ilyen ugyan megpróbálta, armalisára hivatkozva, a töröktől adómentességet szerezni, a török azonban erélyesen tiltakozott az ilyen ellen, s a XVII. századi békekötésekben, a magyar fél rábeszélései mellett sem mentette fel az ilyen új nemeseket az adózás alól. Haszon nem, de kár annál több származott a szegény községre a végváriak kirándulásaiból, akik a XVII. század fegyelmetlenségében valóságos ostoraivá lettek az alföldi szegény magyarnak. További részletezés helyett legyen elég egy nagykúnsági panaszt hoznom fel, amely 1670 körül, egy török-tatár betörés után jellemzi a végváriak garázdálkodásait. Alighogy a török és tatár, füsttel, tűzzel, mérges nyilakkal borítá el a földet, s alig hogy utánuk az elfutott lakosság kevés megmaradt jószágával hazavonult, a magyar végházakból lovon, gyalog, sáskákként, mint tavaszi vízáradás indultak meg a vitézek, Makóig mindent elvettek, ami nincs a vermekben, templom rejtekében, hét év óta gyümölcsünket, szőlőnket, dinnyénket ők eszik meg, a csapszékeket, mészárszékeket ők rabolják ki, ezért van, hogy míg régebben minden faluban volt, most Polgártól Makóig 24 mérföldön mindössze csak három csapszék, hét vágószék van; a lakosság szántóekéivel a kertek alá szorult, mert a végbeliek ekéből, szekérből igás marhát kifognak, rablással, sarcokkal, ingyenmunkával „földünknek minden mesterembereit, (akiknél t. i. pénzt sejtenek), szűcseit, vargáit, szabóit, kovácsait, járókelő kúfárait, kereskedőit elrettenték, rudalák, botolák, sarcoltaták, de elrettenték az egész szegény községet is „az ő sok keresztfogásokkal, sarcoltatásokkal, éjjeli, nappali lopásokkal, marhahajtogatásokkal, gabona, házi eleség, házi portéka és minden éves keresményüknek elprédálásával, űzésekkel, kergetésekkel, rongáló kezekkel, káromló nyelvekkel”, úgyhogy előlük is futnak, akár a tatár elől.

Bizonyára nem volt könnyű magyarnak maradnia a hódolt falunak még akkor sem, amikor a török nem tartotta érdemesnek törökké tenni; de ha az elkeseredés pillanataiban kiszaladt is a hódoltak száján, hogy a török nemzet oltalmazza tatár, ázsiai török és végvári magyar ellen, a magyar nemzeti érzés általánosságán és állandóságán ez semmit sem változtat. Valóban nem kívánhatjuk, hogy a török korszakot bárki is panaszszavak nélkül kibírta légyen. A magyar érzést pedig mindenkor hatványozta és tudatossá tette a keresztény vallás, ez utóbbi az, mely igazában felépíti az áthághatatlan falat magyar és török között.

Itt is a mohammedán vallás és a vele összekapcsolt ozmán állami érdek az, ami a két nép viszonyát szabályozza. A meghódított rájákat az Izlám nem tartotta szükségesnek áttéríteni, megtarthatták vallásukat, de annak gyakorlásában alkalmazkodniok kellett az Izlám és harcosai parancsaihoz. Istentiszteletre, templomokban, nem pedig azokon kívül, nyilvánosan, a török hatóság engedelmet adott, a rendes zaklató és pénzzsaroló eljárással; új templom felépítése, sőt a réginek tatarozása is a legnagyobb nehézségekbe ütközött, amikor is, az engedély megadásakor nem mulasztották el a keresztény vallás iránti meg-megvetésüknek erélyes kifejezést adni. Ilyenkor még az a legszelídebb hang, hogy engedélyt adnak a keresztényeknek, hogy templomukban „hijábavaló szertartásaikat és üres szabályaikat gyakorolhassák”, ez a rendes formula a szegedi ferencesek Boldogasszony-temploma tatarozásánál. Máskor azonban ugyanazon templomot „pokolbeli sátánok gyűlhelyének és kárhozatos ördögök fészkéül szolgáló fertelmes templomnak” nevezik, tatarozásánál pontosan kikötve, hogy egy vonallal se nagyobbíttassék, vagy fel ne emeltessék. Szűk beszédhez, mélységes lenézéshez, s ezekből származó kicsinyes korlátozásokhoz mindegyik keresztény felekezetnek hozzá kellett szoknia nálunk is, bár az Izlám fanatizmusának oly véres kitöréseire nálunk soha nem került a sor, minő volt pl. Bulgáriában 1688-ban a katholikusok üldözése, amikor is 50–60 papból 14 maradt életben. Nálunk az elnyomás inkább az egyházi vagyon tökéletes megsemmisítésében, a papképzés lehetetlenné tételében, nyilvánult meg, továbbá az egyes istentiszteleti cselekmények akadályozásában, a külsőségek elnyomásában; így pl. harang- és órahasználat csak Esztergomban és Budán volt megengedve, Pesten már nem, s innentől délre az egész török birodalomban sehol sem.

Ezt a magatartását a török egyformán érvényesíté a keresztény felekezetek mindegyikével szemben. Igaz, hol katholikus, hol protestáns részről gyakran hallunk dícsérő szavakat, melyek a töröknek nemcsak türelmét, hanem egyik vagy másik félhez való határozott jóindulatát magasztalják. Tudjuk azt is, hogy pl. Melanchtont és más német protestáns vezetőket is gyakran biztatták magyarországi híveik, hogy nem sok kell, s a török is protestánssá lesz. Mindez azonban részben jámbor szándék és remény volt, részben pedig azzal a legendakörrel függ össze, amelybe az elzárt török határokon belül élő vallásos gyülekezetektől származó hírek csakhamar belekerültek, s az igazságtól szabadon továbbfejlődtek. Az akkori európai, keresztény ember érdeklődése elsősorban vallási irányú lévén, éppen a vallási híreket ragadta meg legerősebben, s alakította át, természet szerint úgy, hogy abból a saját vallási felfogása, reménye és kilátásai igazoltassanak. Ezért olyan nehéz a török hódoltság vallási viszonyairól tiszta képet nyerni, kivéve az oly adatokból, melyek praktikus célból készült leírásokból, pl. vizitacionális jegyzőkönyvekből és jelentésekből valók. A török területen, a mohammedán nyomás alatt, mindegyik vallásfelekezet némileg rejtett, félig szektaszerű életet élt, innen van a sok agyonszínezett leírás, mely éppen hódoltsági emberektől maradt ránk. Íme egy öreg körösi ember vallomása arról, hogyan lett a katholikus templomból protestáns: eredetileg a nagy templomban a katholikusok voltak, a protestánsok téglából hozzáépítettek, s az ő részüket ajtó kötötte össze a katholikusokéval, akik azonban egyszer döglött kutyát tettek a protestáns szószékre, amiből botrány keletkezett; a bűnösök elfutottak a városból, a többi katholikus áttért és protestánssá lett, átadta a nagytemplomot, úgyhogy az eddigi protestáns szárnyat el lehetett zárni. Való és mese keveréke, mint annyi más, ami a hódoltsági viszonyra vonatkozik.

A valóságban nyoma sincs annak, hogy a török bármelyik fél iránt bárminemű kedvezéssel viseltetett volna. Vallási szempontból csakúgy lenézte és megvetette a katholikusokat, mint a protestáns felekezetek tagjait, s a magatartásában helyenkint megfigyelhető változások az elvi antipáthiától függetlenül, hatalmi kérdésekre vezethetők vissza. A hódoltság első évtizedeiben a katholicizmus veszélyesebbnek tűnt fel előtte, mint a hierarchiával akkor még alig rendelkező protestáns felekezetek. A régi katholikus hierarchia politikai múltja és jelen súlya is közrejátszottak itt: a magyar püspökök vallási befolyása török területen a magyar állam politikai érvényesülését is magával hozta volna, viszont a magyar egyháznagy egyúttal nagy földbirtokos, mágnás is volt, aki a földnek Izlám vallási és császári birtokba vétele után valóban nem volt beilleszthető az új viszonyok közé. A katholikus egyház e fenyegető hatalmával szemben a kezdet évei a protestánsok terjeszkedését tették lehetővé: Luther és Kálvin tanai, majd az unitárizmus nemcsak szabadon terjeszkedhettek, de hierarchiájukat is kiépíthették, természetesen csak úgy, hogy a lelkészektől megválasztott szeniorok, szuperintendensek, püspökök sem politikai befolyást, sem pedig állásuknak külső elismerését nem követelhették meg. Aminthogy a török hódoltságbeli vallásos életnek a legjellegzetesebb tulajdonsága nem egyéb, mint a földesúri hatalomtól való teljes és tökéletes elválasztottság; török uralom alatt nincs földesúr, sem állam a keresztény felekezetek védelmére, s ezért mindegyik kénytelen szervezkedésében és terjedésében a saját lábán állani. A török elnyomás tehát egyúttal a feudális, világi erőket is megszüntetve, az egyházi élet alatta tisztán különálló gyülekezetekből, demokratikus alapokon épül fel. A keresztény egyházak szegény ráják egyházai, minden kapcsolat nélkül világi hatalmasságokkal.

Ez persze akkoriban nemcsak az állammal rég összenőtt katholikus egyházakra, de a protestáns felekezetekre nézve is új és szokatlan dolog volt. Hiszen láttuk, miként terjeszkedett a királyság területén a protestántizmus, éppen a kegyúri jog, a feudális kapcsolatok révén és miként szerezte meg elismertetését mind a három protestáns felekezet Erdélyben országgyűlés és fejedelem határozatai által. Érthető tehát, hogy az első évtizedekben mindegyik fél megpróbálta a török hatalmi kart is igénybe venni a saját területe vallási egységének biztosítására, így a 40-es években a katholikusok, amikor a budai basától lutheránus lelkészek elűzését követelték, a basa kérésüket nemcsak nem teljesítette, hanem a protestántizmus terjedését kimondottan is szabaddá tette. Ezt a kezdetbeli katholikusellenességet használta fel a protestántizmus az 50-es, 60-as és 70-es években, hogy a hitvitákat török basa vagy bég jelenlétében tartsák és azoknak, akik „vereséget szenvedtek” – mindig a kisebbség szenvedett vereséget, nem pedig az a fél, amelyik a hitvitát megengedte, – török hatalmi szóval könnyítsék meg „tévelygéseikről” való lemondásukat. Így a Sztárai Mihály vezetése alatt tartott drávaszentmártoni 1550. évi vita, továbbá a következő évben a valpói és vukovári félig zsinat, félig hitvita, amennyiben ezeken a katholikusok is megjelentek, aminthogy egyáltalában a török uralom első idejében katholikus és protestáns együttesen jöttek össze egyházi dolgok megbeszélésére és csak Szegedi Kiss István, meg Sztárai Mihály folytonos és erélyes fellépésének sikerült ez összejöveteken protestáns többséget alkotni s a határozatoknak protestáns színezetet adni. Sztárai a tolnai és baranyai plébánosoknak makacsul katholikus nézetei ellen írta meg a papok házasságáról szóló „komédiáját”, majd a protestáns gyülekezetek megszervezése után másik drámai vitairatát, az „Igaz papság tükrét”, melyben az erdélyi reformátusok szuperintendens választása példáját követve, népszerűsíteni akarta a protestánsok közt is a püspöki hivatalt. Szegedi Kiss István mellett leginkább az ő fáradhatatlan munkája, népies szónoklatai és szervezőképessége szorította vissza a katholikusokat a Duna két partján és a Dráva és Száva között, úgy hogy már 1553 körül megalakult, az ő vezetése alatt, az alsóbaranyai lutheránus szuperintendencia, mely később református lett, az utána alapított felsőbaranyaival és ráckevivel együtt. Ahol azonban világi hatóság nem szólt bele a két fél vitájába, ott nemcsak a felekezetbeli szétválás ment végbe békés úton, hanem ugyanazon területen mindkét fél békességben is élt egymással. Így különösen Kecskeméten, ahol a kőtemplom használatában és a párbérben is megegyeznek katholikusok és reformáltak, s ezt a megegyezést a hódoltság egész ideje alatt fenntartják.

A protestántizmus továbbfejlődését török területen természetesen nem állította meg az innovatio tilalma: Sztárai lutheránus szuperintendenciája már a 60-as években Kálvin tanításának hódol, sőt Szegedi Kiss István püspöksége alatt Zwingli nézeteihez is közeledik. Az úgynevezett alsó- és felsőbaranyai és felső szuperintendenciák, melyek Pesttől délnek a Dráváig, sőt azontúl is minden kálvinista községet magukban foglalnak a Duna két partján, főként a XVI. században; a 15 éves háború pusztítása előtt sok iskolával is bírnak, a tolnainak egyszerre több tanítója is van. Ez a kálvinista egyház kénytelen aztán az unitárizmussal megvívni, s a harc szenvedély és megsemmisítési szándék dolgában semmikép nem marad mögötte annak, amelyet Melius Juhász Péter vívott a tiszai területen; itt azonban az unitáriusoknak nem akadt fejedelmi pártfogójuk, aki a küzdelmet hatalmi szavával megállította volna. Az unitárius tan Erdélyből terjedt át a hódoltságra, egyenes vonalban nyugat felé, és Temesvárhoz, Nagyváradhoz csatlakozva, amennyiben lakott vidékek voltak, egymás mellett jöttek létre unitárius gyülekezetek, melyek a keresztény közvéleménytől immár nem tartva, bátrabban hangoztatták „egyistenhívőségüket” és tagadták a Szentháromság tanát. Dávid Ferenc bukása után az Erdéllyel szomszédos részekben nem játszanak többé nagyobb szerepet, annál inkább Tolna és Baranya vármegyék területén, ahol a már megszervezett kálvinisták a török hatóság segítségét próbálják igénybe venni, hitvitáikat az „arianusok” ellen török basa jelenlétében tartják. Az egyik hitvitán, az 1574-i nagyharsányin az unitárius vezért, Alvinczi Györgyöt halállal bünteti az elnöklő Vörösmarti Illés kálvinista szuperintendens, viszont a következő évben a budai vitán a basa őt találja legyőzöttnek és csak váltságpénz menti meg a halálos büntetéstől. Az unitáriusok ez előretörésével szemben a kálvinista tant a hercegszöllősi kánonok foglalják össze, melyeket az „Alsó és Fölső Baranyában” levő ekklézsiák számára 1576-ban negyven prédikátor írt össze, s amelyek a török hódoltságbeli kálvinizmusra általában irányadókká lettek; a későbbi zsinatok artikulusai ezekre vezethetők vissza. Mindezzel sikerült ugyan az unitáriusoknak tovább terjeszkedését megakadályozni, de az eddig meghódított területeken, így különösen Pécsett és a Mecsek-hegység falvaiban tovább is élt a tan, a Pécs körüli magyarság többsége még a XVII. században is ennek a híve, amely tan különben, erdélyi példára, önmagában is mind tovább fejlődhetett a Szentháromság tagadása alapján a szombatosság vagy zsidózás felé. Pécs visszafoglalása után is találunk „ignoráns”, egyházi dolgokban tudatlan unitáriusokat, akiknek persze már semmi kapcsolatuk sem volt erdélyi hitsorsosaikkal.

A kapcsolatok fenntartása volt a hódoltság alatti katholikus egyháznak is főproblémája. Az világos volt, hogy a magyar püspököknek a török soha nem fog engedni juriszdikciót, aminthogy a török uralom századaiban a pécsi, szerémi, csanádi püspökök, a kalocsai érsekek nem is láthatták az ő elárvult dioecesiseiket. Többé-kevésbbé hasonló helyzetben voltak a veszprémi, váci, egri, zágrábi püspökök is. Mindnyájuk hivatala inkább csak névleges volt, szó szerint is: in partibus infidelium, a hitetlenek országában, s bár a magyar király az ő főkegyúri jogán mindegyre betöltötte e méltóságokat, s ezzel Magyarországnak és a magyar katholicizmusnak folytonos, meg nem szakított jogigényét dokumentálta, mindez még a legkevésbbé sem biztosította a hódoltságbeli katolikusok hitéletét. Itt lépnek munkába a szerzetes rendek, mint amelyek terjeszkedési lehetőségeit nem korlátozzák dioecesisek határai. Köztük először Szent Ferenc szerzetesei, azután a Jézustársaság tagjai. A ferencesek boszniai provinciája a legnagyobb sikerrel akklimatizálódott a török uralomhoz, s miután hozzászokott annak rettenetes zsarolásaihoz, gőgjéhez és kiszámíthatatlan szeszélyeihez, a török is legjobban e bosnyák ferenceseket szenvedhette, akiknek szabad járást engedett birodalmában és akiken kívül más szerzetest vagy világi papot nem szívesen tűrt el a katholikusok pasztorációjában. A Duna és Száva vonalától délre szinte kizárólag ezek a horvát, szerb, részben olasz származású ferencesek működtek, nemcsak mint konventtagok, kolostorokban, hanem mint plébánosok, sőt püspökök is; a Balkán-félsziget katholikus püspökségeit, így különösen a boszniait és a Bulgáriára és Havasalföldre kiterjedő szófiait rendesen velük tölti be a szentszék. Provinciájukat a középkor magyar ferences provinciáitól, a Szűz Máriáról és a Megváltóról nevezett marianus és szalvatorianus területtől a Duna–Száva vonala választotta el; most azonban, a török hódoltság terjedésével, s a régi magyar ferencesházak elpusztulásával éjszakra vonulnak, megvetik lábukat a Dráva–Száva közén, ahol egyik házukat a tizenötéves háború alatt a török felforgatja, felfedezvén, hogy keresztény raboknak menekülésre segítséget nyujtottak; a guardián karóbahúzással lakolt e bűneért. Eljutnak a XVII. század elején a Karánsebes melletti krassovai kolostoron át Erdélybe is, Lippán iskolát tartanak fenn, sőt a Propaganda fidei megbízásából 1635-ben Budára is bemennek, itt katholikus egyházközséget alapítanak, de nem sokáig tűri őket a török; kénytelenek Pestre átköltözni, ahol templomuk és székházuk körül csoportosulnak a katholikusok a környékbeli falvakból is, míg Buda 1684-i ostrománál az egész telep el nem pusztul.

A bosnyák ferencesek e működése azonban csak elszigetelt jelenség volt, a volt magyar terület katholikus hívőit a régi szalvatoriánus provincia szerzetesei gondozták, akik nagy áldozatok, még mártiromság árán is hozzászoktatták magukat a török iga elviseléséhez. Mikor 1552-ben Szeged városát a magyar hajdúk könnyelmű támadása után a budai basa visszafoglalja, a három ott maradt ferencest, Szegedi Tamás és Zádori László miséspapokat és Lippai Bernátot az ott maradt lakosság nagy részével együtt leöleti. Az igénytelen, politikától távol álló, tisztán a lelkek üdvével foglalkozó ferencesek azonban csakhamar elnyerték a török bizalmát, amennyire ilyenről egyáltalában szó lehetett; gyöngyösi, jászberényi, szegedi, karánsebesi klastromaik a katholikus hitéletnek központjaivá fejlődtek ki; nemcsak messze földről jött hozzájuk a nép, hanem maguk is kijártak a török engedelmével a közelebbi falvak elhagyott templomaiban istentiszteletet végezni. Mivel a török részükről nem tartott politikai működéstől, ezért lassankint megváltoztatta magatartását a katholikusokkal szemben, Szegeden már a ferencesek és a kálvinisták vitájában az előbbieknek fogta pártját. Hogy a katholikus vallás a hódoltság alatt megmaradhatott, ez az igénytelen ferencesek érdeme, akik még a magyar nemzetiség erősbítésén is sikerrel dolgoztak, amennyiben gondozásukba vévén az Alföld déli vidékeire, így Szegedre is bevándorolt katholikus „dalmatákat”, azaz albán-délszláv keverék népet, ezeket megóvták a rác tengerben való elmerüléstől és lassankint megmagyarosították őket. Kolostoraik mellett iskolákat tartottak, a népet nemcsak a hit, hanem általában a kultúra útján is vezették, a szegedi ferencesek a város ügyeiben is nagy tekintéllyel szólottak; telepeiket mindenütt virágos kertekkel vették körül, s ezzel a nép kertkultúráját is emelték. A gyöngyösi templomba ünnepnapokon sohasem fért el a nép, ezért a templomon kívül faalkotmányt építettek szószéknek, zsindellyel befödték, előtte padok voltak, melyekre két nagy kőrisfa vetett árnyékot; nyaranta itt tartották a barátok az istentiszteletet és itt beszélték meg a szegény nép ügyes-bajos dolgát, melynek ők voltak egyetlen, szerény hatalmú, de jóakaratú pártfogói.

A ferencesek példáját követték a jezsuiták, akik 1612-ben indultak el alsólendvai missziójukból a „török misszióba”. A kanizsai basa hívta őket, hallván egyikük gyógyító tehetségéről; ők Babocsán, Szigetváron át tovább mennek Pécs felé, ahol két évig sikerül missziójukat fenntartani, sőt még Kalocsára is átmennek, ahol négyszáz elhagyatott katholikust találnak. Tapasztalataik szerint a török uralom nem engedvén be papokat, a katholikusok babonába süllyedtek, világiak szolgáltatják ki a szentségeket, akik félrevezetik a hit után szomjazó szegény községet. Ahol még pap van, az tudatlan és cselekedeteiben inkább protestáns, mint katholikus. De nemcsak a katholicizmusra volt létérdek, kívülről képzett papokat kapni, miután török területen paputánpótlásról szó sem lehetett. A jezsuiták tapasztalata szerint a pécsi ariánusok is azért pusztultak, mert nem volt papjuk, míg végre öreg vak főpapjuknak sikerült Erdélyből öt fiatal unitárius lelkészt hoznia, s ezzel az unitárizmust ismét megmentenie. A jezsuiták ettől kezdve többször benyomultak térítő útjaikon a hódoltságba, egyszer Belgrádon át Karánsebes környékére is el jutottak, Temesvárott is működtek, de általában a török nem tűrte őket, talán azért sem, mert hatalmas prédikátoraik szónoklataira nagy tömegek tértek vissza a katholikus egyházba, s ezzel a töröknek annyira kedves és kényelmes felekezeti megosztottság veszélynek lehetett kitéve.

A szegény nép pedig semmit sem áhított annyira, mint a papokat, akik a hitben gondoznák őket, s gyermekeiket tanítanák. Megható Herceg István temesvári magyar bírónak és társának 1582-i levele a pápához, melyben elsiratják eddigi papjukat, aki megígérte nekik, hogy a pápa költségén iskolát állít fel köztök, „mivelhogy gyermekeink tanulnának és valami gyökeret verhetnének, hogy a sok lutherségeknek és tévelygéseknek végek lehetne és Isten segítségéből olyan növekedne közülök, aki pap méltóságot vinne és a juhokat táplálná”. A fő pedig az, hogy a saját nyelvükön beszélő papot kapjanak. A török birodalomnak, mint missziós területnek, lelki gondozásával megbízott római kongregáció, a Propaganda fidei, tisztában volt a magyar lakosság e természetes óhajtásával, s iparkodott is azt a rendelkezésére álló eszközökkel kielégíteni. A legegyszerűbb mód, mely többször felmerül a kongregáció és a szentszék tárgyalásaiban, a régi magyar püspököknek az ő elhagyott székhelyeikre való visszaköltöztetése lett volna, ami azonban a török hódoltság alatt teljességgel kivihetetlen volt. A kongregáció, mely gyakran csak optimista leírásokból ismerte a török viszonyokat, többször szemére veti a magyar in partibus püspököknek, hogy nem térnek vissza székhelyeikre, s ehelyett politikával foglalkoznak tanácsosi, királyi kancellári hivatalokat viselnek. Ez is egyik kis fejezete annak a nagy harcnak, melyet a szentszék a nemzeti államokkal túlszoros kapcsolatba jutott hierarchikus egyéneknek a tulajdonképeni feladatra, a lelkek gondozására való visszavezetése érdekében folytat. Ennek érdekében lépett fel VIII. Orbán a nagyszámú címzetes püspökségek adományozása ellen, 1625-ben pedig áthelyezvén a szemendriai püspököt Belgrádba, ennek rendelte alá az alsó magyar, alföldi területek összes katholikusait. Ettől kezdve valóban a belgrádi ferences püspök jár, elég ritkán, vizitációs úton a hódoltságban, s itt 150, ott 300 gyermeket bérmálva, mégis csak kielégíti az elhagyott nép vallásos szükségletét. A belgrádi püspökség felállításából évtizedes tárgyalás származott a szentszék és III. Ferdinánd, majd I. Lipót között, akik ragaszkodtak királyi kegyúri joguknak nemcsak a régi Magyarország, hanem annak melléktartományai felett való gyakorlásához is, amint-hogy a boszniai, knini stb. püspökségeken, a melléktartományok földjén, rendesen a királyi prezentáció alapján történt a kinevezés. Ebben az ügyben VII. Sándor pápa 1662–63-ban konkordátumtervezetet küldött a császári kormánynak és az esztergomi érseknek, elhatárolandó a püspöki kinevezési jogot olyképen, hogy a hódoltsági katholikusok hitbeli gondozása biztosíttassék. Miután azonban erre sem a király, sem az érsek nem válaszoltak, a pápa továbbra is a belgrádi püspökséggel, valamint adminisztrátorok kinevezésével segített a dolgon, anélkül azonban, hogy a régi magyar püspökségek címzetes birtokosainak jogait tagadta vagy megrövidítette volna. Ehhez képest egyes püspökök székhelyüktől távol is megtalálják a módját híveik gondozásának, így nevezi ki a csanádi püspök 1648-ban egyetemes vikáriusává a szegedi ferences guardiánt, aki aztán ettől kezdve, minden új püspök megbízásából, a belgrádi püspökségtől függetlenül vezeti a magyar katholikusokat, akiknek valóban nincs okuk bármiféle rokonszenvvel tekinteni vissza a hódoltság korára.