| « A török kiűzése. | KEZDŐLAP | RÁKÓCZI-FELKELÉS. » |
A NEMZETI AUTONOMIA SÉRELME A KÜLPOLITIKAI VISZONYOK NYOMÁSA ALATT. A RENDI KÖZPONTI KORMÁNY GYÖNGESÉGE, ESTERHÁZY PÁL HERCEG JAVASLATAI. BÉCSI JAVASLATOK AZ ÚJ BERENDEZÉSRE: FRA ANGELO MEMORANDUMA; A KOLLONICS-FÉLE EINRICHTUNGSWERK ÉS BUKÁSA; A KATONAI HATÓSÁGOK HATALMA ÉS VISSZAÉLÉSEI. AZ UDVARI KAMARA SZEREPE A NEOACQUISTA BETELEPÍTÉSÉBEN; A VÁROSOK HELYREÁLLÍTÁSA – A NAGYBIRTOK ÚJ SZEREPE; TERMELÉSI KRÍZIS, A MUNKAERŐ KÉRDÉSE; AZ ÚJ TELEPÍTÉSEK, A JOBBÁGYSÁG HELYZETE; A FŐNEMESSÉG ÁTALAKULÁSA. – A RÁC BEVÁNDORLÁS; A TISZA-MAROSI HATÁRŐRVIDÉK, A LIKA-KRBÁVIAI HATÁRŐRVIDÉK. – A GÖR. KATHOLIKUSOK UNIÓJA: RUTHÉN, OLÁH, ÖRMÉNY, RÁC UNIÓS TÖREKVÉSEK. – A RENDEK ERŐTLENSÉGE, A KONKURZUSOK. A FUNDUS ADÓMENTESSÉGE; A JOBBÁGYSÁG TERHEI, TOKAJI FERENC LÁZADÁSA. – AZ ERDÉLYI VISZONYOK, A RENDEK A MAGYARORSZÁGHOZ VISSZACSATOLÁS ELLEN, AZ ÚJ TRANSZILVANIZMUS, BELSŐ ANARCHIA JELEI.
TUDOMÁNY és közvélemény már régóta, leginkább Ranke tanításai következtében, tisztában van azzal a nagy hatással, melyet egy-egy nemzet fejlődésére a külpolitika változásai, a nemzeten kívül működő, szomszédos, idegen erők gyakorolnak. A külpolitikai hatás az európai történet menetében oly nyomasztó, mindent maga alá gyűrő erővel jelentkezik, hogy feltétlen érvényesülése szinte a természettudományokat szabályozó axiómákkal, törvényekkel hasonlítható össze. Hazai történetünk, mint az európai történet integráns része, természetesen szintúgy alá volt vetve e törvény végzetszerű érvényesülésének, akárcsak nyugati szomszédaink élete, aminthogy már a középkorban is láttuk, miként állnak elő itthoni változások külső események hatása alatt. Még fokozottabban felismertük e kölcsönhatást a török korszak két évszázadában, amikor a katasztrófálisan szűkreszorított magyar államterületen még sokkal korlátlanabbul működtek külső erők s a meggyengült állam- és nemzettest kénytelen volt szinte ellenkezés nélkül engedelmeskedni Bécs és Konstantinápoly hatalmi szavainak. A két korábbi kötetben végigkísértük a nemzet és állam e halálos betegségét, mely másfél századon át szinte állandósult agónia volt, az 1526 előtti Nagy-Magyarország egyik kis harmadának gyöngye, következetlen és következésnélküli próbálkozása a nemzeti autonómia fenntartására, majd pedig lassú, bár passzív, de nem kevésbbé reménytelen beletörődése a változhatlanba, abba, hogy Szent István, Károly Róbert és Hunyady Mátyás, e nagy szervezők országát németek és törökök kormányozzák. Nyugat és Kelet erői közé szorulva, a kis ország már egyébtől nem, csak ismét nagy külpolitikai változástól, a török hatalom visszaszorulásától remélhette új önállósulását.
Az elmult század második felében minden magyar idegrendszerre elemi erővel feküdt rá ez a két irányból jövő külső nyomás: már Zrínyi Miklós, a költő is két front ellen gondolkodik és készül harcolni, gyöngébb utódait pedig a pillanatnyi konjunktúra szele állítja egyszer a Habsburg-királlyal, máskor a török hatalommal szembe. A Wesselényi-összeesküvést követő két évtized legerősebb intelligenciája Magyarországon Esterházy Pál, aki a Habsburg-uralom európai nekilendülését látva, immár világosan megérzi az egyik nyugati erő túlsúlyra jutását és sóvárogva megjövendöli a török kiűzését az ország területéről. Ugyanez a benyomása az erdélyi észnek, Teleki Mihálynak is, aki évtizedes nyugatellenes politikájával hirtelen és végkép szakítva, életét hagyja a csatatéren, Erdélynek Nyugathoz visszatérése szolgálatában.
De ezekben a sorsdöntő évtizedekben, melyeknek külső eseményeit az előző kötetben végigkísértük, a magyar sors ilyképen még inkább, végletesen, külső erők játékszerévé válik. Magyar akarat nincs többé, amint már Zrínyi Péternek a császár lábaihoz borulása, majd a nagyvezir és szultán elé letett hódolata is reménytelenül szimbolizálta a magyarság belső, szervesen építő erőinek, akaratának és önálló gondolkodásának hiányát. A nyugati hatás megerősödésével ez ide-oda ingadozó tehetetlenség helyébe Esterházy Pál szolgálni akarása lép: az évszázados harcban, pusztulásban elgyengült magyarság nyugat felé fordul, s onnan, tehát külső erőtől várja a töröktől szabadulást. Az új nádor, kinek csak kérésre, könyörgésre van hatalma, így lesz szimbolumává a kifáradt, a győző előtt fejet hajtó, s a felszabadulásért hálát érző magyarságnak, melyhez lassankint, Thökölyi bukása után, a keserű kurucok és a megkeserített életű protestáns prédikátorok is visszatérnek. De vajjon, ha a nemzet sorsát a visszafoglalás döntő évtizedeiben külső erők döntik el, vajjon az ilyképen, császári seregektől felszabadított Nagy-Magyarország nem lesz-e maga is e külső erőknek alávetve, vajjon sorsa nem lesz-e továbbra is egyszerű dinamikus probléma, ahelyett, hogy jövőjét most végre saját belső szervezete, ősi államalkotó és államvezető tehetségei alakítanák ki?
A magyarság organikus, veleszületett alkotó és szervező erői számára valóban Szent István kora óta nem kínálkoztak oly hatalmas feladatok, mint éppen most, a török területek visszafoglalásakor, amikoris a régi államterületnek több mint egyharmada lakatlan pusztaságként hullott vissza a régi állami keretekbe. A legelső, mindennél égetőbb szükség e puszta területek betelepítése volt, s ezzel kapcsolatban széles földsávoknak az iszlám kultúrálatlanságából a középeurópai fejlettebb, immár erősen barokk felé hajló műveltségbe való visszacsatolása. Hatalmas munka, melyet nem lehetett egyes erőkre, nemesek vagy nagybirtokosok magán jóakaratára hagyni, sikerrel egyedül központilag megszervezett munka kecsegtethetett, olyan, melynek irányítója csak az akkor már Európában mindenütt kifejlődött hivatalszervezet, az akár feudális, akár polgári vagy udvari, de mindenképen felelősségteljes és egyúttal nagy hatáskörrel felruházott bürokrácia lehetett.
Korábbi előadásunkra visszaemlékezve, alig lesznek illúzióink aziránt, vajjon az akkori magyarságnak rendelkezésére állott-e ily központi szervezet. Még mindig – és még jó sokáig – a rendiség korszakában vagyunk, mely akkor nálunk a főpapság mellett elsősorban a világi főurak és a nemesi vármegyék uralmát jelentette, olyan uralmat, mely személyes és rendi privilégiumait a Habsburg-uralom eddigi zivataros századaiban változatlanul megtartotta, de modernek nevezhető központi szervezetet nem tudott magának teremteni. Országgyűlések nemlétében – melyeknek összehívását I. Lipót bécsi kormánya sikerrel halogatta és tologatta évről-évre, évtizedről-évtizedre – a nemzet politikai vezetése a régi rendi kormány kezében nyugodott, s ennek feje most is, mint évszázadok óta, a király és nemzet közti közvetítő, a palatinus volt. E rendi s az idegen királyság korában egyedüli nemzeti kormánynak hatáskörét az 1681. évi törvények formálisan visszaállították, s az új nádor, a nagy nemzeti reformernek, Esterházy Miklósnak fia, Zrínyi Miklós kedves öccse és tanítványa, nem is késett Budavára visszafoglalása után az ország helyreállítását, a visszakerült területek civilizálását illető reformideáit átgondolni és a rendek, valamint a király elé terjeszteni.
Esterházy Pál hosszú idő óta, Hunyadi Mátyás, de legalább is Nádasdy Tamás óta az első magyar, aki a török hatalomtól összeszorított Kis-Magyarország szűk határaiból szabadulva, újból széles pillantással méri fel a magyar állam közigazgatási szükségleteit. Szerinte a megindult felszabadító hadjárat feleslegessé fogja tenni az eddig végvárrendszert, győri, kassai és egyéb főkapitányságaival együtt, ezek helyébe az Adriától a Fekete-tengerig, Dalmácián, a Száva és Duna folyásán végighúzódó vonalat kell majd Magyarország védelmére megerősíteni, – azaz, mint emlékszünk, az I. Ferdinándtól felállított belső, északi, homorú vonalat újra kiegyenesíteni és a Balkánig előretolni. Az új végvonalakon négy új generalatus alakítandó: Banjalukában, Belgrádban, Nikápolyban és Kilián, a Duna deltájában, a krimi tatárok ellenében; mindegyikben 3–300 állandó magyar-horvát-német katonasággal. A generálisok magyarok és németek legyenek, s mindegyik egyenlő hatalommal uralkodjék mindegyik nemzetiségű legénysége felett. A hadsereget Magyarország tartsa el, de ennek fejében semmi más adót ne fizessen, s a visszafoglalt területek: conquisita et acquisita visszaadassanak régi birtokosaiknak, a magyar nemességnek. A politikai kormányzást illetőleg nemcsak a magyar kancelláriának újjászervezését látja, még pedig cseh minta szerint, szükségesnek, hanem a saját hivatalának támasztalan voltát is felismerve, Pozsonyban „bizonyos gubernium” felállítását javasolja, melyben az ő, a nádor elnöklete alatt két főpap, két báró, a magyar kamara elnöke, a királyi táblának egy prelátusa és bárója, továbbá a bécsi haditanács egy kiküldöttje intéznék az ország ügyeit. Ez az új állandó politikai kormány évenkint kétszer öt-öthetes törvénykezési időre kiegészülne a régi főtörvényszékek bíráival, s így egyúttal a legfőbb törvénykezési hatóságot is képezné. Bár ily módon a rendi igazságszolgáltatás már ismert rendetlenségén szervezetileg Esterházy sem javítana, annál inkább felismeri a „törvények ellenmondásaiban” lévő nehézséget, s ezen bátor lépéssel, az artikulusok „koncentrációjával” akar segíteni olyképen, hogy az egyes, katonai, egyházi, pénzügyekre hazai szakemberekből álló bizottságokat hivatna össze, s ezeknek javaslatait a király rendeleti úton valósítaná meg.
A nádor e javaslata a bécsi abszolutisták, köztük Kinsky gróf, régi kívánságát volt alkalmas megvalósítani, de persze nem bécsi és abszolutista, hanem magyar és rendi szellemben. A Corpus Juris rendelkezései már annyira felszaporodtak és különböző századokból származván, oly kevés érdekkel bírtak az új korszak felé haladó, új viszonyok és műveltség útjára tért magyarság számára, hogy e becsületesen rendi javaslat sem zárkózott el azoknak még országgyűléstől független revíziójától sem. A központi kormány és kancellária reformja hasonlókép bizonyítja Esterházynak a rendi szűk keretekből kiemelkedő magyar voltát, nem kevésbbé a magyar hadsereg és a magyar generálisok követelése azzal együtt, hogy a német csapatok is alá legyenek rendelve a magyar generálisnak. De a magyar katonaság ideáját Esterházy éppoly kevéssé valósíthatta meg, mint tanítómestere, Zrínyi Miklós: javaslatát az 1687–88-i országgyűlésre beterjesztve, a rendek vonakodtak tárgyalásától, mikor pedig 1688-ban a bécsi udvar elé terjesztette, az hasonlóképen elejtette azt; újra bebizonyosodott, hogy a rendiségnek magyaros szellemű, modern reformja mind a rendek maradiságán, korlátolt látókörén, mind a bécsi kormányférfiak magyarellenességén egyformán megbukik. Esterházy Pál, az új herceg, nem volt az a keményakaratú ember, mint atyja, ki heves indulattal újra meg újra nekilendült reformtervei elfogadtatásának; Pál herceg az első kudarc után visszavonult, s a reformok terére beengedte a bécsi udvar embereit.
Itt pedig bármennyire szimpátikus volt is a törvények revíziója, a kancelláriának átalakítása, Esterházy főkövetelései közül sem a magyar hadsereg felállítása, sem az acquistának a nemesek kezére adása, s ezzel adómentessététele nem tartozott a megadható engedmények közé. A bécsi kormány a magyar kérdést 1699-ig, a felszabadító hadjáratok befejezéséig, elsősorban katonai érdekből nézte, s mindegyre azt kereste, hogyan tudja legegyszerűbben, anélkül, hogy a magyarok panaszaira hallgatnia kellene, a nagy császári sereget magyar területen, magyar lakosság költségén évről-évre eltartani. Magyar kormányközegek befolyása, magyar generálisok és sereg felállítása e cél érdekében csak hátráltató momentum lehetett, hasonlókép a visszafoglalt területek magyar kézre adása ahelyett, hogy ezek katonai és bécsi kamarai igazgatás alatt tisztán a hadsereg eltartására szolgálnának. De e pillanatnyi, vagy legalább is átmeneti háborús szempont mellett a magyar rendiségtől jövő szervezeti javaslatok Bécsben, előbb a Lobkowitzok, most a Kinskyek magyarellenes abszolutista felfogásán apriori is szét kellett, hogy töredezzenek és megvalósulatlan maradjanak.
Miként korábban Montecuccoli, most is olasz ember fogalmazta meg legélesebben azon kívánságokat, melyek a bécsi központosítás érdekében a magyarsággal és a rendiséggel szemben szükségesnek látszottak. Az olasz territoriumok, akár fejedelemségeknek, akár köztársaságoknak neveztettek, ekkor már erősen központosított, abszolutisztikus és merkantilista szellemben vezetett városokból állottak, s a bennük felnőtt államférfiak elborzadva tekintettek az oly országra, melyben még a rendi dualizmus harca sem dőlt el, hanem kaotikus rendetlenségben tovább folyt a közigazgatás minden ténykedésében a központi hatalommal szemben. A XVI. századi nunciusok és velencei követek ily természetű megfigyeléseit új, polgári szempontból, de nagy magyarellenességgel eleveníti fel Fratre Angeli Gabriele da Nizza, a magyar irodalomban Tüzes Gábor néven ismeretes génuai ferences, aki Budavár visszafoglalásakor sikerrel alkalmazván tűzokádó gépeit, Bécsben a császári tüzijátékok felügyelője lett, s mint ilyen, kéretlenül is javaslatokat készített a monarchia belső ügyei, így különösen pénzügyi felsegítésére. Fra Gabriele úgy találja, hogy az ország szabadságai túlságosan nagyok, s ezért Lipótnak azokat revideálni, azaz kisebbítenie kell, vagy a négy rend beleegyezésével, vagy a pápától kérendő, eskü alóli diszpenzációval, vagy pedig egyszerű rendelettel, melyre jogot adhat neki az a körülmény, hogy a magyarok András király ellenállási záradékának eltörlése óta is újra fellázadtak. Igaz, a Hármaskönyv még így is megmarad nehézségnek, de hát a törvények az „örökös királyt” úgysem kötik. Ily módon a király átalakíthatja az egész magyar alkotmányt olyképen, hogy a magyar intézményeknek legfeljebb nevük marad fenn. Így alakulhat a legfőbb központi hatóság, a „nemzeti tanács”, melybe a nádor és az ország bárói mellé a király annyi németet delegálhat, amennyit akar; viszont a nádor csakis ezen testületben működhetik, egyéb hatásköre nincs többé. Országgyűlés helyett háromévenkint rendkívüli gyűlések tarthatók, s ezek tagjainak egy részét a király nevei ki az egyes „kerületekből”. Az ország vármegyei beosztása fölé ugyanis Fra Gabriele hat „circoli”-t épít: Pozsony, Buda, Kassa, Szatmár vagy Várad, Veszprém, Eszék székhelyekkel, melyekbe egy-egy kormányzót, kancellárt és tanácsosokat a király nevez ki; a vármegyék ily keretekben puszta formalitássá süllyednek; választott hivatalnok nincs többé, hanem a nemességtől kandidáltak közül a király nevez ki a főispán mellé alispánt és minden egyéb hivatalnokot. Késő évszázadok fejlődését anticipálta az olasz az ő hideg államművészetével, mikor a vármegyék lakosságában a nemesség mellett megkülönböztette a szegény népet – provera plebe – és a bevándorolt nem magyar nemzetiségeket: nazioni straniere, s ezeknek, igaz, hogy a magyar királytól kinevezett, de a nemesi vármegyétől független képviseletet biztosított az országgyűléseken. Az olasz nem hízeleg, nem fogadja el a régi konstrukciót, hanem a török korszak magyargyilkoló eredményeit felismerve, javaslatával egyszerre bevilágítja a mélységet, melynek szélén jár a megfogyatkozott magyar nemzet, s vele állama. Megyei és városi autonómia egyképen megszűnik, minden vármegye, város és község igazi ura a „notario regio”, aki egyúttal a király nevében a jobbágyság védője is. Nemesség és magyarság egyformán háttérbe szorítandó – Fra Gabriele is megfeledkezik arról, hogy hiszen a jobbágyság hatalmas része is magyar –, a nemesi nagybirtokok csak 10.000 forint értéken alul lesznek adómentesek, azon felül fizetni tartoznak; a katonaság, 45.000 fő, természetesen idegen, a nádor vezérsége, s a nemesi felkelés a multé lesz, a hat kerület mindegyikében legfeljebb 3–300 magyar lovas lesz, s ezek, ha megfelelnek, háború esetén azon kitüntetésben részesülnek, hogy a német seregbe is felvétetnek, sőt abban még tábornokságig is felvihetik; végvárakban csak német katona lesz, magyar soha, de hogy a „rác nemzet fel ne izguljon”, a rácok az Aldunán, Tiszánál és Buda környékén letelepítve, földért katonáskodnak három rác főkapitány alatt…
A császári tüzijátékmester javaslatát olvasva, lehetetlen fel nem ismernünk a változott helyzetet, melybe a rendiség az államterület kiegészülésekor jutott, ahhoz hasonlítva, melyben Nagy-Magyarország elvesztekor, 1526 előtt volt. A XVI. század elején szinte egész Európában a természetes, a modernnek tartott államforma a rendiség volt, s az az uralkodó, ki pénzügyeinek javítása érdekében, tehát éppen nem elvi okokból, megkísérelte a rendiség hatalmának visszaszorítását, bizonyos vereségnek tette ki magát, mint pl. I. Miksa császár, ki évtizedeken át megújított reformjavaslataival sem tudta a birodalmi rendeket magához hajlítani. A magyar rendiség tehát ekkor még általános európai jelenség volt, melyen senki fel nem akadt; harca a királysággal hasonlóképpen ugyanoly formákban folyt le, a rendi dualizmus alapján, mint Európa bármely más territoriumán, azzal a különbséggel, hogy a francia, spanyol, bajor vagy jülich-clevei rendek dualisztikus harca nem járt államukra oly katasztrófális eredménnyel, mint Magyarországra, melynek belső fejlődését a külpolitikai helyzet, a török veszély komplikálta. De egészen más volt a helyzet a XVII. század végén – Fra Gabriele memorandum 1701-ből maradt reánk –, amikorra a mintául szolgáló nyugati államokban, így Francia- és Spanyolországban már rég megtörettek a rendek, sőt Angolországban is a második forradalom után teljesen kialakult a régi rendiség helyén az új alkotmányosság, mely nem ugyan a király, de az egész nép érdekében avította el a rendi privilégiumokat, illetőleg tette azokat az egész nép tulajdonává, s ezzel gyakorlatilag a rendi államot hasonlóképpen megszüntette. Az abszolút fejedelemség lassabban, de sikerrel szorította vissza régi ellenfelét a középeurópai területeken is, így a velünk szomszédos német-cseh tartományokban, úgyhogy a magyar rendiség, az ő csonkítatlanságra számot tartó privilégiumaival, adómentességével és a jobbágy munkáján alapuló társadalmi és gazdasági szervezetével kezdett immár anakronizmussá válni az idegen, nyugati szemlélő előtt. A kiváltságoknak változatlan fenntartása egyszerre két frontra állítá a magyar rendeket: az uralkodó és a jobbágyság ellenébe, mely utóbbi, bár ekkor még sok területen, különösen Németországban, távol állott teljes felszabadulásától, mégsem egyedüli hordozója volt immár az állami terheknek. Ehhez járult a harmadik, a legnagyobb veszélyeket megnyitható front, melybe a magyar történet legnagyobb katasztrófája, a török korszak emberpusztulása kényszeríté belé a rendeket, e téren valóban a magyar nép képviselőit: a török korszak alatt beköltözött és a visszafoglalás nyomán újra beözönlő nem-magyar népek immár puszta jelenlétükkel is veszélyeztetni kezdték a magyarság uralmát, azon népét, mely az országot megalapítá, évszázadokon át fenntartotta, táplálta, védte és kormányozta, s még a két legutóbbi században is vérét adta érte oly bőségesen, hogy épp e véráldozata miatt vesztette el korábbi számbeli fölényét. Súlyosabb helyzetben Árpád óta soha nem volt a magyar nemzet, mint most, számban megfogyatkozva, beköltözött, többnyire ellenséges idegenektől szorongatva, mikor pedig hivatott védelmi szervezete, politikai képviselete csak avult, rendi fegyvereket emelt és a külföldi abszolutizmussal szemben két-háromszázéves ócska páncélja alig nyujtott többé védelmet. Nemzetiségi és jobbágykérdés egyképen védhetetlen felületet nyujtott az idegen kormány lándzsája számára. Ezt a helyzetet világítja meg hirtelen villámként Fra Gabriele memoranduma.
A felszabadító hadjáratok végtelen nyomort hoztak a magyarságra, de benne mégis szerencséje volt a magyar államiságnak, hogy a bécsi kormány államférfiai tehetetlenségükben és szellemi lustaságukban nem tudták kihasználni a helyzet előnyeit. A Lipót-féle abszolutizmusnak európai viszonylatbeli alacsonyrendűségét már ismerjük, itt legyen elég arra rámutatnom, hogy a bécsi kormány akcióit most sem elvi szempontok irányították, s ennélfogva átfogóbb, a viszonyokat gyökeresen átalakító szervezési munkához nem is fogott. Mindaz a kormányrendelkezés, melyet Bécs a felszabadító háborúk alatt bocsátott ki, tervezett és megvalósított, s ami végső fokon a Rákóczi-felkelés majdnem évtizedes lázába döntötte a nemzetet, éppen nem magas humanisztikus, vagy általános európai meggondolásokból folyt, hanem csupasz pénzérdekből, az új magyar területek anyagi kihasználása céljából. Még az osztrák kameralista tudósok elméleti elvei sem hatottak a Magyarországot ért bánásmód alkalmazásánál, hanem azon primitív nézetet nem említjük, mely szerint az ország annál gazdagabb, minél több pénz van benne, – de ezt is csak az ausztriai tartományok nézőpontjából említhetjük, hiszen a rendszer célja Magyarországot illetőleg épp az ellenkező volt: hogy Magyarországból minél több pénzt kisajtoltassék.
A bécsi törekvéseknek ehhez képest nemis az alkotmányos kérdés a tengelye: a rendiségnek 1681-i papiroselismerése éppenséggel nem állott útjába a bécsi törekvéseknek, főképen miután az 1687–88-i országgyűlés a királyválasztás és a fegyveres ellenállási jog rendi biztosítékairól is lemondott. Az alkotmányos kérdés miatt nem fájt a bécsi kormányférfiak feje, annál nyugtalanítóbb volt a pénzügyi krízis, mely a háborúk alatt a nagy katonai kiadások, de egyúttal a barokk pompájú udvartartás, nem kis részben pedig a főhivatalnokok tolvajlásai miatt állandóvá vált. A császári pénzügyek már a háború kezdetén is súlyos helyzetben voltak: az előző évtized nagy magyar konfiskációi alig hoztak valamit: Wesselényi, Zrínyi Péter maguk is teljesen el voltak adósodva, Nádasdy is eléggé; s bár a hitelezőkkel először kegyetlenül bánt a kamara, utóbb mégis sokuknak, valamint a rokonoknak is adtak engedményeket vagy követeléseikkel más jövedelmeket terheltek meg; persze az állami kezelésben a javak maguktól is elolvadtak, úgyhogy 1672-ben a konfiskált javak eladásából csak 35.000 forint jött be, s 1673-ra már csak 30.000-et reméltek. Láttuk már a pápai segélyek apadását is, a magyar terület pedig már az első két-három esztendő háborújában elpusztult, úgyhogy egyszerű rekvirálással nem volt többé eltartható a hadsereg. A Thököly híveinek adott amnesztia viszont újabb konfiskációnak élénken táplált reményét semmisítette meg, úgyhogy a háború sikereivel, a visszafoglalt terület nagyobbodásával mindjobban befészkeli magát az ötlettelen bécsi pénzügyi koponyákba, mint egyetlen reménység: a neoacquistica, a visszafoglalt javak felhasználása. Ezek dolgában már 1684-ben több konferenciát tartanak Bécsben, egy augusztusin jelen vannak Dietrichstein főudvarmester, Badeni Hermann, Königsegg, Kinsky, Harrach, Abele, tehát mindazok, kiknek a magyar alkotmány elleni rohama 1681-ben formálisan visszaveretett ugyan, de akik most, a háborút kihasználva, az alkotmány megkerülésével próbálják meg egy megszállott területnek nagystílű és könyörtelen kizsákmányolását. Ez a konferencia, melyen a magyar pénzügyek tulajdonképeni szakértője, Kollonics püspök nem volt jelen, elvként kimondotta, hogy a visszafoglalt terület a régi birtokosoknak nem adandó vissza, ezek igényeikkel a békekötés utánra utasítandók, s a területek pénzügyi hasznosítása dolgában két bizottság küldendő ki, az egyik a magyargyűlölő Abele elnöklete alatt.
A neoacquisticának magyarellenes kihasználása tehát oly gondolat, melynél az atyák és ősök: Montecuccoli, Kinsky, Hocher, Abele egész filiatiója világosan megállapítható. A további lépéseknek jelentős szerepe volt annak, hogy a hadsereg, melynek kezébe jutottak a visszafoglalt javak, teljességgel képtelen volt azokat úgy kezelni, hogy rajtuk és belőlük az itt harcoló és telelő csapatok eltarthatók lettek volna. A dolog természete szerint, amint a hódítás s vele a kombattáns sereg előrenyomult, a mögöttessé váló területek iránt a polgári igazgatás nevében az udvari kamara is kezdett érdeklődni, mely már 1684-ben szolgálatába fogadta az érsekújvári hadi élelmezési biztost, Werlein Istvánt és általa próbálta kiterjeszteni jogait az egész visszafoglalt területre. Werlein és a másik kamarai kezelő, Aichpichl jelentései tele vannak panaszokkal a katonai adminisztráció tehetetlensége miatt, mely a császári hadseregnél hagyományos nagy összevisszaságban képtelen az elpusztult területek rendszeres betelepítéséhez hozzáfogni, s ennek folytán adókat sem tud szerezni saját ellátására. Ezek a nehézségek adták az impulzust végre 1687 és 1688-ban a neoacquista új berendezésének kidolgozására, illetőleg egy főbizottság kiküldésére, melynek tagjai: Dietrichstein, Kinsky cseh kancellár, továbbá az osztrák kancellária, az udvari kamara és a haditanács vezetői, végül is Kollonics püspököt bízták meg, mint egy albizottság elnökét, a munkálat elkészítésével.
Kollonics Lipót gróf ekkor az udvarnál mint a magyar ügyek szakértője vitt szerepet. Horvát családból származott, melynek több tagja a magyar végeken szolgált és a XVII. század elején megmagyarosodott; ő maga Komáromban született, hol atyja főkapitány volt; előbb máltai lovag, majd nyitrai, bécsújhelyi, győri püspök, kalocsai érsek lett, hogy pályáját a Rákóczi-felkelés alatt mint esztergomi érsek fejezze be. Ellenreformációs buzgalma mellett pénzügyi érzés jellemezte, mellyel már Bécs ostromának költségeit is előteremtette. Mint 1672 óta magyar kamaraelnök, rendszerető, pedáns hivatalnok volt, aki főként a hadseregélelmezés titkait tanulta ki s ebben a népekre és államokra akkor legvégzetesebb dologban is szakértőszámba ment. A magyar rendek ellenzése miatt a kamarát 1684-ben elhagyta, de 1692–94-ben az udvari kamara elnöke volt, Lipót császár nem nagy örömére, aki elismerte ugyan tisztakezű voltát, de csekély képességű és makacs embernek tartotta. Rá is vonatkozott Lipót azon sóhaja, hogy ha arra gondol, hogy a másvilágon nemcsak a sajátmaga, hanem főhivatalnokai sáfárkodásáról is számot kell adnia, égnek áll a haja. A főbaj Kollonics ügyvezetésében az volt, hogy csak parancsokat adott, de azok végrehajtására sok egyéb politikai és egyházi gondja közt nem volt ideje. A legtöbb bécsi miniszterrel rossz viszonyban volt, különösen a katonákkal, akik tartottak az ő hadseregélelmezési ismereteitől, – a magyarság vele szemben a Wesselényi-összeesküvés leverése óta jogos bizalmatlansággal viseltetett, egyébként is ismervén abszolutista hajlamosságát. Abszolutisztikus szinezet mellett a magyarság háttérbeszorítása, a németség pártfogolása azon jellegzetes vonások, melyek Kollonics nagy művét, az Einrichtungswerk-et elsősorban megfosztották azon nép szimpátiáitól, melynek jövőjét akarta vele a harcias püspök megszabályozni.
Munkája a neoacquistán kívül az egész magyar politikai és gazdasági élet megreformálására kiterjeszkedett. A változtatások megkönnyítésére ő is szükségesnek látja, hogy a magyar kancellária rendesen működő, modern, docilis udvari hivatallá alakuljon; a politikai vezetést ő is a magyar államterületnek több részre tagolásától várja; Budán, Kassán, Zágrábban akar guberniumféléket felállítani, a nádor, Kassán az országbíró, Zágrábban a bán vezetése alatt. Természetesen a Hármaskönyv veziciója is bennt van programmjában, de közjogi skrupulusai nem igen lévén, inkább az igazságszolgáltatás könnyebbé, gyorsabbá tétele érdekében, s ahol Verbőczy műve hiányokat tartalmaz, ott osztrák átvételekkel akar segíteni, így az árvavagyon kezelését illetőleg. Bár sokalja a magyar törvénykezésben a halálos ítéleteket, büntetőtörvénykönyv gyanánt az alsóausztriai kódex átvételét ajánlja – ezt latinra fordíttatja, s a fordítás ettől kezdve be is vonul a magyar gyakorlatba mint a Corpus Juris egyik függeléke – s vele bevonul hozzánk a torturának rendszeres alkalmazása. Egyházi téren nagyban alkalmazkodik a fennálló viszonyokhoz: elismeri a katholikus mellett, erdélyi mintára, a református és ágostai felekezetek „akceptált” voltát, melyek ugyan az ország alapvető törvényei ellenére jutottak e helyzetükbe; a jövőt illetőleg az 1681. és 1687. évi törvények alkalmazását, s utolsó sorban a király döntését javasolja. Különösen felkarolni óhajtja a plébánosokat, kiknek anyagi helyzetét tűrhetetlennek látja, aminthogy egész munkálatán végigvonul a szegények, s általában a jobbágyok pártulfogásának gondolata, mely akkor a rendek közt idegen volt, és Kollonicsnál is bizonyára abból a meggondolásból származott, hogy elnyomott, elszegényedett néptömegektől adók nem kaphatók, már pedig ez a fiskális szempont az, mely az egész munkálatra alkalmat adott.
A Lipót-féle abszolutizmus bűneire mi sem oly jellemző, minthogy Kollonics éppen fiskális szempontból, azaz az egész monarchia és Bécs érdekében követeli a magyarságra halmozott terhek minél gyorsabb leszállítását. Ez a vezetőgondolata a rendes kamarai bevételek, a kontribució reformjának. Kiszámítja, hogy az utolsó portális szabályozás, 1647 óta a helyzet megváltozott: a 7200 portára eső, egyenként 4 forintnyi adó már 1672-ben 40 forintra növekedett, 1685-ben 4.798,000, 1686-ban 3.568,000 forintot hajtottak be, s Magyarország a mostani években is, „mint egy ellenséges ország”, a katonaság diszkréciójára bízva, minden szabály és rend nélkül, a legnagyobb konfuzióban zsákmányoltatik ki annyira, hogy „lakói, egyháziak, nemesek, polgárok, parasztok naponkénti halálukat látva maguk előtt, remény és félelem közt várják, mikor lesz vége nyomoruknak”. A hadiadót tehát újra kell szabályozni, de olyképen, hogy az alattvalók és vazallusok elég erősek legyenek viselésére és ilykép „az egész királyság biztos és állandó jólétben tartassék meg”. Magyarország elérte teherviselőképessége határát, amit bizonyít az is, hogy két ezrednek egyéb dolga sincs, mint katonai végrehajtások eszközlése, ami a legrosszabb eszköz, mert a jobbágy tudja, hogy a katonák mindenét elveszik, házából kiűzik, és hiába sír, jajgat: nyomorékká verik, ennek következtében előre megszökik az executio elől. Legutóbbn is Komárom és Fejérvár közt öt falu futott az erdőkbe ilyen hírre, kilenc gyerek az úton maradt megfagyva, s valószínű, hogy mind az öt falu népét is ugyanez a sors érte. Az adókivetésnél elvként állapítja meg, hogy a magyar népesség ne viseljen nagyobb terheket, mint az ausztriai, kivéve azt, hogy Magyarországon a végvárak fenntartására eddig is portánkint 12 napi robot járt, – az ausztriai porta (= négy ház) évi hadiadója 24 forint, a magyaré, a 12 napi robot átszámításával és hozzáadásával 36 forint legyen, ezen felül semmi esetre se emelkedjék. Hasonlókép osztrák mintának felel meg, hogy főpapok, urak és nemesek is fizessék birtokaik után az adót, egyedül saját nemesi házuk legyen szabad alóla; az egész összeg könnyen elviselhető, mert egy parasztházhoz nálunk 32 föld tartozik, ennek értéke 160 forint, s viszont egy ház (= egynegyed porta) adója 9 forint, azaz a birtok értékének 6 százaléka, ami Kollonics szerint méltányos és könnyű adózás.
Egészen a magyar álláspontra helyezkedik Kollonics akkor, amikor az adó behajtási módjánál a katonai közegek eltávolítását követeli és elképesztő részleteket hoz fel a csalás, sikkasztás, zsarolás ezerféle módjáról, mellyel a katonai biztosok és kiküldött executiók emberei a magyarok pénzét elveszik és elszámolás nélkül maguknak tartják meg. Az udvari kamara magyar bevétele az utóbbi öt évben csak 2,600.000 forint volt, holott Magyarország legalább 10, de egyesek szerint 20 millió forintot fizetett a behajtó közegeknek. Az egyik vármegyében a kivetetten felül 1800 porcióval hajtott be többet a hadbiztos, a másikban a panaszkodó vármegyei tisztikart elzárta; igen súlyos visszaéléseket követnek el a természetbeliek beszedésénél: a bor akóját másfél forintban számítják be, s maguk ugyanazt a bort 8–9 forintért adják el; a revirálási nyugtákat utóbb a falubíróktól ütlegekkel visszaszerzik, számadást nem tesznek, vagy hamisítanak, – s mindez arra a kétségbeesett gondolatra viszi a jobbágyságot, hogy hiszen a török járomban jobb dolga volt… Menekülni e helyzetből csak úgy lehet, ha a behajtás „a hazai törvények értelmében” újra a vármegyékre bízatik, amelyek szelídebben és sikeresebben végzik azt, mint az idegen katonaság, melynek egyéb „excesszusai”, kvártély, beszállásolás, élelmezés dolgában is igen nyomják a magyar lakosságot, s Kollonics ezek megszüntetésére is különböző módokat ajánl.
De az anyagi érdek Kollonicsot közvetve kulturális követelésekre is rávezeti: Velence és Hollandia példájából látja, hogy tanulmányok és szabad művészetek, kéziipar, manufakturák és a „commercium” segítik az országot virágzó állapotba, ezért két egyetemet kíván, Budán és Kassán, a jogi és orvosi karon világiakkal, hogy művelt plébánosok, ügyvédek és „sok ezer lelket megmentő orvosok” képeztessenek ki. A műipar érdekében a céhek kizárólagosságának megtörését ajánlja, a Dunán kereskedelem kifejlesztését és olyan gyáripari ágakét, melyek Magyarországon kedvező feltételekkel bírnak, így török mintára szattyán-és karmazsinbőrgyártást: ehhez Fejérvárott a török óta megteremnek a hozzá szükséges füvek. Belső termeléssel több százezer forintnyi import ára takarítható meg. Gondja kiterjed az egészségügy emelésére is: pestisnél babonás szokások legyőzésére a boroszlói pestisszabályok követését ajánlja, tűzvész megakadályozására a bécsi tűzrendészeti szabályzatot; a boszorkányokat üldöző igazságszolgáltatást egészében eltörlésre ajánlja, aminthogy talán nála jelenik meg először a merkantilizmus szótárának „Poliziewesen” kifejezése magyar viszonyokra alkalmazva: az állam érdeke a népességnek rendben, jólétben tartása, s ennek érdekében fejedelmi rendelkezések kiadása.
Mindez kétségtelenül népjóléti követelés és a magyar nemzetiségnek sem ártott volna, de annál feltünőbb volt magyarellenesség nyilvánul meg a munkálat főtárgya, a neoacquista berendezésénél. Itt a legnagyobb kérdés, mely csakugyan száz esztendőn át a magyar fejlődést nagyban befolyásolja, a telepítés, az impopulatió, melyhez adó- és robotmentességgel akarja a gyarmatosokat becsalogatni, de inkább a németeket, mint a magyart: németnek öt évi, magyarnak csak három évi mentességet igér, hogy a „királyság vagy annak egy nagy része lassankint germanizáltassék és a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelidíttessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”, – e célból még a vallási kérdéstől is eltekint, s a németektől nem kívánja, hogy katholikusok legyenek. Az új telepesek telket és házhelyet ingyen kapnak, a földesúr nem örököl utánuk, robot az acquista és régi magyar területen egykép heti három nagy legyen, mert bár a törvényben (1514) csak heti egy nap áll, mégis sokkal több volt szokásban, úgyhogy e három nap már könnyítésnek tekinthető; a polgári iparűzés érdekében több földesúri regálét megszüntet, a mezővárosokat a vármegyék hatásköre alól kiveszi, s ezzel új polgári osztály kialakulására próbál életfeltételeket teremteni. Nem feledkezik meg a telepítés anyagi oldaláról sem, mely a földesúrra annyi terhet ró, hogy az uzsorakölcsönök alatt roskadoz; már Kollonics is felismeri a kötött nemesi birtok hitelnehézségeit, minek okát abban látja, hogy nincs „Credit” és fides publica, mert a birtokok és terheik sehol nincsenek összeírva, a káptalan kiadja egy birtokról, hogy nincs adóssága, más káptalannál nyakig el lehet adósodva… Itt is ausztriai mintára rendi kezelésben levő telekkönyvek bevezetését javasolja.
Ilyen és hasonló részletjavaslat nagy számmal található Kollonics művében, anélkül, hogy valódi rendszert nyujtana, melyen végighaladva az ország csakugyan kiemelkedhetnék akkori nyomorából. Kétségtelen, hogy tervét az abszolút állam, s annak bécsi központja érdekében készíti el, hasonlóképen világosan felismerhető rajta a magyarság, s ennek képében a nemesség elleni szándék, de viszont az ország anyagi és részben szellemi jóléte dolgában előnyösen különbözik a leopoldi korszak összes egyéb szisztémáitól. Kollonics lényeges pontokban észrevette az elmaradottságot, mely a török korszakból kilépő magyarság arculatján felismerhető volt, s az észrevett bajokon komolyan segíteni akart. Sajnos, felfogása az új, XVIII. század osztrák kormányférfiainál nem érvényesült, ezek nem követték őt sem abban, hogy Magyarország ne viseljen súlyosabb terheket az ausztriai tartományoknál, sem pedig abban, hogy hazánk magában véve is műiparral, manufakturákkal ellátandó terület legyen, tekintet nélkül arra, vajjon a magyar gyáriparból haszna vagy kára lesz-e az örökös tartományoknak. Kollonics új területen, sok ismeretlenségben tapogatózott, mikor Magyarország felsegítésére e tervet megalkotta, s bár kezét a magyarság iránt jóakarat nem vezette, mégis ha egyszer elfogadta azt az álláspontot, hogy Magyarország a leopoldi monarchiának egy része, akkor a logika is megkívánta, hogy e nagy kiterjedésű „örökös tartomány” anyagi jólétének emelésével is törődnie kelljen. Az egész monarchia érdeke, hogy minden tartománya önmagát eltartsa, ezért kell Magyarországot is önmaga eltartására képessé tenni: „benépesíteni és gazdaggá tenni, katonasággal, várakkal, jövedelmekkel, regálékkal ellátni”, amire szerint elérkezett az utolsó pillanat, mert a nyomor és konfuzió folyton növekszik, s valóban csak gyors és erélyes királyi akarat segíthet.
A munkálatot a főbizottság letárgyalta, de nem találta egészében végrehajthatónak; az adómérséklés és az emberiesebb behajtási mód egyáltalában nem tetszett neki, Kinsky gróf pedig, aki francia mintára már többé-kevésbbé hitetlen ember volt, fellépett a főpaptól származó terv ellen, s vele szemben az abszolutizmus erősebb hangsúlyozását követelte, az egyházi ügyeket is erősebb királyi felügyelet alá akarta helyezni. Leginkább fel volt háborodva a hadbiztosok feje, a „General-kriegskommissär” Carafa, aki személyes támadást látott a hadbiztosság bűneinek leleplezésében; a döntés elhalasztása érdekében azt ajánlotta, hogy a porták új rektifikációja előtt – ami már évtizedes tengeri kígyó volt – semmi ne történjék. Kollonics ebben a helyzetben, Carafával szemben legalább a magyarok támogatását nyerhette volna meg, de rapszódikus modorával ezt is elrontotta, amikor 1689 közepén önhatalmúlag rendeletet adott a vármegyéknek: ezek jelentsék be neki az 1683 óta területükön elkövetett katonai rablások adatait (hogy Carafa ellen felhasználhassa azokat), továbbá a neoacquistának nyilvános árverésen leendő eladásáról és új telepesek beköltöztetéséről is rendelkezett; Esterházy nádor és Széchenyi György esztergomi érsek tiltakoztak e jogtalan beavatkozás ellen, s a magyar urak egy pozsonyi konferenciája, mikor végre eléje terjesztették a Kollonics-féle munkálat kivonatát, az egész tervezetet elvetette. Maga Kollonics, épp mikor védenie kellett volna munkálatát, a döntő harc elől kitérve, Rómába ment, s így az egész munka, egyes kis részleteket kivéve, mindörökre tervezet végrehajthatatlan maradt.
Nehéz eldönteni, hogyan alakult volna a századforduló, ha Kollonics javaslataiból legalább az adómérséklést és a katonai kihágások megszüntetését végrehajtják; annyi azonban bizonyos, hogy ez volt az egyetlen terv, mely felismerve a belső bajok, nyomor és elnyomás, elkeseredés borzasztóságát, az utolsó pillanatban próbálta levezetni azokat, nem sokkal a kitörés előtt. Kollonics érdeme, hogy szemébe mondta a bécsi kormánynak, hogy ily módon lehetetlen tovább kormányozni, – ez azonban már többször kimutatott tehetetlenségével továbbra is meghagyta a magyarság nyakán az elnyomást, melyet az már sokáig alig viselhetett. Itt elsősorban számba kell vennünk a katonai elnyomást; ezt évről-évre nagyszámú seregek gyakorolták, nyáron a déli, új részeken, telente Pozsonytól Nagyszebenig szinte minden lakott helyen. Az embertelenségek tömegét, melyet két évtizednél tovább szenvedett a magyarság, lehetetlen leírni, s egyes esetek helyett is legyen elég egy császári tisztnek, a már említett Flämitzer hadbírónak tanuságtétele, aki császári zsoldban írt félhivatalos munkájában így emlékezik meg a magyarság szenvedéseiről: „Magyarország tele van a német katonaság szörnyű zsarolásával, telhetetlen exaktióival, teljes önkénybe menő arcátlanságával, embertelen összeütközésekkel, úgyhogy ily erőszakosságok és barbár könyörtelenségek leírásával könyveket lehetne megtölteni. Nem allergorice vagy példaként, de valóságban is odajutott a magyarság a német katonaság elnyomása alatt, ahova Tacitus szerint a friszek: előbb ökreiket, azután földjeiket, s végül feleségük és gyermekeik testét kénytelenek eladni barbár rabszolgaságba; – hogy magukat a német rabságból kiválthassák, gyermekeiket a töröknek adják el, s a német katona nem kérdi, honnan a pénz, mert hiszen a kegyetlen töröknél is kegyetlenebb. A főparancsnokok maguk is a leggonoszabb kihágásokra adnak katonáiknak botrányos példát: a legkisebb csapat vezetője is állását aranybányának tartja, tőkét gyüjt és az alattvalók véres verejtékéből mérhetetlen fényűzésben él.” Mindegyik őrség tisztje külön vámhelyet állít fel, útleveleket ad ki és követel, jurisdictiót gyakorol, vasba ver, botoz, elképzelhetetlen kegyetlenségeket követ el, mintha a magyarok háborúban elfogott rabszolgák volnának; a fiskus jogait, a regálékat ezek a „katona urak” bitorolják, konfiskálnak, birtokokat bevonnak, nem törődve királyi amnesztiával, sőt haláleset alkalmával a királyi jog ürügye alatt egyenes leszármazótól is elveszik jogos birtokát. – Vagyonnak és életnek ekkora bizonytalansága az, melyet az akkori politikai és gazdasági viszonyok mögé el kell képzelnünk háttér gyanánt, ha ugyan el tudjuk képzelni egy ilyen, idegen földön éveken át garázdálkodó zsoldos hadseregnek magatartását a fegyvertelen lakossággal szemben.
Kollonics tervének bukásával az újonnan visszakerült terület igazgatásán tovább vitatkozott a bécsi udvari kamara és a hadsereg, de ami szervező munka történt, mégis az előbbitől származik. A bécsi kamara patronátusa alatt mindjárt Buda visszavétele után megalakult a budai kamarai adminisztráció, függetlenül úgy a magyar kamarától és kancelláriától, mint a főhadbiztosságtól is. Feladata ez új szervezetnek az egész neoacquista-földön a viszonyok megismerése, a birtokok feljegyzése, adó behajtása, harmincad-, vám-, sóhivatalok berendezések s általában gazdasági kiaknázása. A budai központ alatt közép- és alsóhivatalok egész sora létesült, igen nagyszámú személyzettel, csak Budán az inspektorátusnál, ellenőrök, harmincadosok, a hús-, bormérés, szőllők, halászat provizorai, erdőmester, építész, sótisztek, számtisztek. Külön kamarai tiszttartókat kapott Esztergom, Érsekújvár, Vác, Hatvan, Eger, Karánsebes, Siklós, Szolnok, Szeged, Veresmart, Földvár, Sziget, Kaposvár, Pécs, Kanizsa, Babocs, Légrád, Baja, Palánka, egészben több száz új hivatalnokkal, ami több volt, mint a királyság összes eddigi, vármegyei és központi hivatalnoka, de köztük alig 3–4 magyar, a többi mind a bécsi kamarától leküldött, vagy a hadseregtől átvett német, akik persze az új viszonyok közt eredményes munkát alig végezhettek. Bár főfeladatuk volt telekkönyv számára összeírni a birtokokat, telkeket, házakat, ezzel a munkával csak egy magyar inspektor, a Dunántúl dolgozó Nagy készült el. Ehhez képest a pénzügyi eredmény is sovány volt: 1686-tól 1697-ig mindössze 1,500.000 folyt be, ebből tiszta jövedelem 1,170.000, azaz kevesebb mint a vármegyei igazgatás alatt egy esztendő adója; a sójövedelemből külön bejött évi 300.000 forint. A hivatalnokok főfoglalkozása saját eltartásuk biztosításán kívül a hadbiztosokkal folytatott harc volt, nehogy ezek vegyék el a szegény nép élelmét és állatait, továbbá a neoacquista-terület hasznosítása vagy pénzzététel, vagy beltelepítés útján. Ezen munkálat vezetésére Bécsben állandó bizottság alakult, mely 1690-től 1707-ig viseli a neoacquista nevet, s amely az eladás céljából a birtokok és fölszerelések becsüárát egy 1696-i királyi rendelettel szabályozta. A lakatlan vidék eladása a Rákóczi-felkelés előtt nehezen ment; egyes nagyurak, magyarok és idegenek, inkább adománybirtokokat kaptak több-kevesebb pénzfizetés mellett, régi birtokos nemes családok tagjai csak nagy nehézségek, pörösködések árán, s ekkor is készpénzfizetés mellett jutottak ősi birtokaik egy részéhez. Állandóbb hatású eredményt inkább csak a városok telepítésénél értek el. Egyes városokba a királyi had bevonulásával együtt jött be a kamarai biztos is, aki összeírta a töröktől elhagyott, többnyire faházakat; Egerben pl. 880 ház akadt, ennek fele még évekkel az 1687-iki visszafoglalás után is lakatlan: 1690-ben van itt 112 magyar ház, 42 német, 35 rác, 50 új keresztély, azaz ottmaradt és a keresztséget felvett török. Eger és egyéb városok példája mutatja különben, hogy a visszafoglaláskor mégis belekerült a magyar ethnikumba valamennyi új török vér, pl. magában Egerben az új lakosságnak több mint 25%-a török. Az új lakosságot az egri kamarai biztos, Fischer Mihály, erélyesen megvédte előbb a hadsereg, azután a vármegye ellenében, kijelentve, hogy a neoacquista-területen minden város királyi szabad város, de ezt a thesisét már nem tudta fenntartani az egri püspökkel szemben, aki mint földbirtokos végre is azt 1694-i egyezményben érvényesítette régi jogait, robot helyett censust, pénzfizetést állapítva meg, s eretnekeket és zsidókat kizárva a polgárjogból. A polgárság szabad költözködése és hatóságválasztási joga megmaradt, a bíró mellé, az új nemzetiségi viszonyokkal számolva, évi 4–4 magyar és német tanácsost választottak, a rácok és a törökök a hivatalviselésből kizárattak.
Ugyancsak a kamarai hatóság vette kezébe Pécs helyreállítását és pártolta a lakosságot a pécsi püspök földesúri igényeivel szemben, egyúttal azonban a város elnémetesítésén is dolgozott, úgyhogy mikor a város és a püspök közt a bécsi berendezési-bizottság előtt 1702-ben egyezmény jött létre, ebben a püspök nem tudta ugyan érvényesíteni teljes birtokjogát, viszont kimondatott, hogy a kanonokok németek legyenek és a városban német iskolák tartassanak fenn. Székesfejérvár új berendezését is e neoacquista-bizottság készítette 1689-ben, feltünően követve a Kollonics-féle elveket: a város megkapta a nagyjövedelmű regálékat, úgymint a piacvámot, malmot, sörfőzést, részben a bormérést és a téglakemencét; fakémények eltiltattak, tűzoltás megszerzése rendeletetett el, s kilátásba helyeztetett, hogy Magyarországon úgyis az ausztriai rőf és font fog elfogadtatni, tehát Székesfejérvár már most fogadja el ezeket. A választott főbíró és tanács büntetőbíróságától a fellebbezés a budai kamarai igazgatáshoz ment, s végrehajtás is csak ennek engedélyével volt foganatosítható, azaz a város egyelőre nem kapta vissza szabad királyi jogait, s a bécsi kamara hatósága alá került, – népessége természetesen német volt. Esterházy nádor 1696-i felterjesztése, mely szerint Buda, Pest, Esztergom, Fejérvár újból szabad királyi városokká teendők, eleinte csak kitérő választ nyert, míg végre 1703-ban megkapták privilégiumaikat az új korszaknak megfelelően átalakítva, a regáliák nagy részét, az örökös nélkül meghalt polgárok után örökösödést megkapták, ügyeik fellebbvitelére ismét a tárnoki szék jelöltetett ki, de a „jus armorum”, a fegyver joga megváltására mint eddig,ezután is nagy összeg fizetésére köteleztettek. Miután ebbeli tartozásaikat lerótták, Eleonora királyné 1711-ben végkép felszabadítá őket a kamarai hatóságtól, mely tehát húsz évnél tovább tartotta kezében e városok fejlődését. Hogy nem nagy eredménnyel, azt Pest példája mutatja, hol a gyarapodás rendkívül lassú ez időben, és inkább falusi, mint városi jellegű. Pestnek 1696-ban mindössze 228 háza van, ebből 10 tanácsosi, 4 nagy, 46 kicsiny, 169 apró, benne lakik 342 családfő, házzal bír ebből 192, lakbért fizető napszámos 65, nem fizető 27, nemes és katona 36, az összes lakosság száma legfeljebb 1500–1800 lehetett, bolttal bíró kereskedő csak 3, városos 1 és 3 boltnélküli kereskedő, azonban aránylag nagyszámú iparos: 93, közte 10 szabó, 7 szűcs, 4 varga, 4 csizmadia stb., akik iparűzés mellett a szegény magyar vidékeken élő szokás szerint inkább mezőgazdaságból tartották el magukat, bár a város földjei rosszak, homokosak voltak és így nagy volt benne a szegénység. Ehhez járult, hogy a dunai halászatot a fegyverváltság lefizetéséig a budai kamarai adminisztráció bírta, az átvonuló katonaság, sőt egyes futárok is sok kárt okoztak, legázolva a vetéseket, élelmet elvéve, lakosokat ütlegelve. Az akkori kis falunak, melyet Pestnek neveztek, 1703-ban is csak 342 háza van.
Bizonyos szegényes, kisméretű, falusias élettel kezdték középkori nagy városaink az új életet a bécsi kamara gyámkodása alatt, melyből a bécsi kormánynak több haszna volt az adó embereinek, a hivatalnokoknak eltartása, a regálék ideiglenes kihasználása útján, semmint a szegény gyámoltaknak maguknak. A bécsi központi hatóságok még ott sem tudtak új életet elővarázsolni, ahol ez érdekük lett volna és szívesen tették volna.
Az újjáépítés sokkal nagyobb lendülettel járt ott, ahol azt a nagybirtok végezte, melynek anyagi helyzete ebben az időben nem igen engedte meg a kormány tétlenségét utánozni. A XVI. és XVII. század nagy gabonakereskedelmi konjunktúrája ekkor már emlékekben is alig élt: a felszabadító háborúk hadseregeinek élelmezésénél a magyar nagybirtokosok alig játszottak szerepet, hiszen a katonaság maga vette el a föld terményeit, egyenesen a termelő paraszttól, s amennyiben a bécsi kormány utána szállított élelmet és takarmányt, ezt inkább az ausztriai tartományokban vette és nagy költséggel hozta át a magyar hadszintérre. Ugyanekkor, I. Lipót korában figyelhető meg a nagybirtokos főnemeseknek a városokba, elsősorban persze Bécsbe való átköltözése: a cseh, német-ausztriai várak elárvulnak, a főúr udvari élethez szokik bécsi vagy prágai palotájában, s birtokára legfeljebb nyári tartózkodásra megy ki ezentúl. Mindebből: a földesúr távollétéből, városi életéből, mely nagy költséggel jár, természetesen következett, hogy a birtokon maradt gazdatisztek és hivatalnokok mindent megtesznek a jövedelmek emelésére, hiszen a földesúr is folyton pénzért sürgeti őket; – a földesúr és jobbágyai közt ezzel minden személyes kapcsolat megszűnik, a régi pátriarkális viszony helyébe, a gazdatiszt szigorú, ellenőrizetlen, nem egyszer kegyetlen uralma lép, aminthogy ekkor, a XVII. század 70-es, 80-as éveiben kezdődnek a cseh parasztlázadások, melyek folyton megújulva Mária Terézia nagy jobbágyvédelmi akciójához vezetnek. Magyarországon itt is lassúbb a fejlődés, a nagybirtokos még váraiban ül, de anyagi helyzete így is folyvást rosszabbodik, mert a folytonos felkelések, háborúk, a Kárpátokban a kereskedelmi utakon elszaporodott és ki nem irtható rablóbandák miatt terményeit alig tudja pénzzé tenni, már pedig jövedelmeit a jobbágyoktól, de saját allodiumáról is leginkább terményben kapja. A közvélemény még mindig azt tartja, hogy a föld a vagyon alapja, s csakugyan, ha nem is pénzt, de tekintélyt, politikai hatalmat még most is csak a nagybirtok ad tulajdonosainak, úgyhogy a nagyurak továbbra is a régi földéhséggel gyarapítják birtokukat, nem véve észre, hogy minden új birtok csak deficit forrása lesz számukra. Ez volt a szerencsétlensége Wesselényi nádornak és feleségének, Széchy Máriának, akik folyvást új birtokokat szereztek, ezek vételárára több százezer forintnyi kölcsönt vettek fel, mire gyakran 10% kamatot kellett fizetniök, úgyhogy a birtokok terménygazdálkodása, rossz gabonaárakkal, a kölcsön kamatait sem hozta meg, s így a politikai hatalmi célból történt minden ily új vétel csak mélyebbre süllyesztette őket adósságaikban. Az igaz nagy szerzők, Szelepcsényi György és Széchenyi György esztergomi érsekek, felismerték a helyzetet, s Kollonics megfigyelte, hogy ők nem maguk kezelték birtokaikat, hanem bérbeadták azokat, termeléssel, és a termények eladásával nem törődtek és megelégedtek a pénzben fizetett bérösszegekkel. Mivel pedig takarékosan éltek, s nem követték az akkori urak pompás életmódját, évenkint átlag 100.000 forintért új birtokokat vettek, de ezek már nem deficit forrásai voltak számukra: az új birtokokat is bérbeadták, s maguknak csak a könnyen pénzzé tehető jövedelmeket tartották meg, a bormérést, az ingyenmunkát, néhol a tizedeket. Ez a magyarázata, hogy míg a világi urak folyvást adósodtak s igen gyakran teljes bukással végezték gazdálkodásukat, addig e két öreg főpap százezreket hagyott végrendeletében és adott már életében egyházi és iskolai célokra.
A birtok jövedelmezőségén meliorációs politika alig segíthetett, bár ennek további kísérletei is megfigyelhetők majorok létesítésében, földek trágyával javításában. Esterházy Pál 1680-ban svájci teheneket hozat be, darabjáért 100 forintot fizet, aminek azonban csekély nemzetgazdasági jelentősége volt, hiszen sem ekkor, sem a következő században nincs az országban tejfogyasztás, a tehént húsáért, nem pedig tejeléséért tartják. A fogyasztás és eladás krízise az akkori háborús és társadalmi viszonyok közt kétségtelenül megoldhatatlan volt, s ha mégis azt látjuk, hogy a nagyurak versenyfutást végeznek a neoacquista-birtokokért, s azokat megszervezve nem hogy tönkremennének, hanem inkább most szerzik meg vagyoni alapjaikat a nálunk ekkor, majd a Rákóczi-korban és utána kezdődő barokk nagyúri életnek, akkor ennek okát a jobbágy szolgáltatásainak megváltozásában kell felismernünk.
A neoacquista-területre telepített jobbágy sorsa, jogi szempontból tekintve, sokkal jobb volt, mint a királyságbeli régi jobbágyoké: Új telepítésről lévén szó, földesúrhoz való viszonyát többnyire egyezség szabályozta, melynek értelmében helyzete a Verbőczi-megszabdta jogtalanságból kiemelkedve, közelebb jutott a bérlő helyzetéhez. Míg korábban a robotmegváltás csak a mezővárosok irigyel privilégiuma úgy, hogy a jobbágyok fejenként vagy pedig községenként, egyben, summázva, váltják meg pénzzel robotjukat, s ezzel a jobbágyrobotnak legtöbb visszaélést megengedő, legkevésbé emberi vonásától szabadulnak meg. A földesúr termény és munka helyett pénzt kíván tőlük, főként ott, ahol sajátmagának nincs allodiális földje, majorsága; már pedig a neoacquistán nincs sok értelme majorságnak, a földesúr távol lakik és egyelőre, a háborús időkben, szándéka sincs ideköltöznie és kastélyokat építenie. A 47.000 holdnyi ozorai uradalomban, melyet hosszú pörösködés után, az udvari kamara ellenzésének legyőzésével és a fegyverjogváltsát lefizetésével Esterházy Pál herceg váltott magához, egész községek új, magyar lakossága „nem örökös jobbágy, – ki nemes, ki szabad legény”, bármikor elköltözhet, házát, földjét, rétjét, szőlőjét eladhatja, csak maga helyett külső lakost állítson, mert különben az első három esztendő ingyen életét, amikor minden szolgáltatás alól szabad volt, meg kell térítenie. Az uradalomhoz tartozó Pincehelyt előbb rácok szállták meg, akik azonban elköltöztek, s helyükben már 1695-ben Esterházytól betelepített 101 magyar gazdát találunk, akiknek a korhoz képest feltűnően gazdag állatállományuk van: 212 ökrük, 62 lovuk, 162 tehenük. Az 52 napban, tehát szokatlanul emberségesen megállapított robot napi 11 ˝ pénzben váltatja meg velük a herceg, holott, mint Kollonicstól is tudjuk, Ausztriában ekkor 30 krajcár volt egy robotnap váltsága; a pincehelyiek és velük az uradalom több más községe az 52 nap robotért csak 6 forintot fizet; census az egész falura 100 forint, azaz egy házra ekkor egy forint esik, ezenkívül a termés kilencedét, s a pécsi püspöknek a tizedét tartoznak szolgáltatni. Vannak „örökös jobbágyoknak” nevezett falvak is, ezek robotválságban valamivel többet, pl. 8 forintot fizetnek; a lakosok közt sok a protestáns is, akiknek azonban a herceg a prédikátortartást bár nem engedi meg, de megakadályozni sem tudja.
Nagyurak, sőt városok és vármegyék is nagyban telepítettek már, amikor a neoacquista-bizottság Lipóttal 1701-i rendeletét kiadatta, mely az új telepeseknek általában három évre mentességet ígér adó, vám, beszállásolás alól. Ez a gyakorlat akkor már mindenütt, a régi vármegyei területen is állandó volt, mindenütt így kezdődött meg a telepítés; egyes vármegyék, így Szabolcs 1690-ben, Ugocsa 1698-ban és 1699-ben, Győr 1700-ban, Abaújvár 1702-ben ily ígéretekkel csalogatják az embereket, hogy elpusztult, deserta falvaikban új házakat építsenek, vagy a romokban levőket kijavítsák és benépesítsék. Ezek a rendelkezések nagy népvándorlást indítanak meg, melyek során a már nagyon is felszaporodott hullámzó rétegek, szökött jobbágyok, volt végvári katonák, volt kurucok egy része talál, egyelőre, rendezettebb viszonyok közt való megélhetésre, másrészt pedig megindul, az ígéretek hatása alatt, az örökös tartományok szomszédos részei szegény népének bevándorlása hozzánk. A morvaországi hatóságok már 1699-ben fellépnek e mozgalom ellen, elpanaszolva, hogy jobbágyaik házukat és udvarukat elhagyva, asszonyukkal és gyerekeikkel „csapatosan” mennek át a szomszédos magyar királyságba, hogy ott megtelepedjenek.
Mindez bizonyítja, hogy az új betelepítés már korán, még hozzá azon hatóságtól függetlenül indult meg, mely pedig a visszafoglalt területek berendezését kizárólagosan saját feladatának tekintette, s ebből a magyar hatóságokat tervszerűen kizárta. A bécsi kamara és az „Einrichtungs”-bizottság csak megnehezítették a telepítést minél nagyobb fegyverjogváltság, jus armorum, jus Turcicum követelésével, mely alól azokat sem mentesítették, akiknek sikerült ősi jogukat kimutatniok. Kisnemes számára nehéz, szinte lehetetlen volt ily birtoknak átvétele, nem lévén a fegyverjogváltságra sem tőkéje, sem pedig kölcsönvétel lehetősége. Viszont a nagyurak nemcsak kölcsönt vehettek fel, hanem adósak is maradhattak, vagy pedig a lefizetendő összeg egy részét beszámíttathatták saját szolgálataik jutalmául. Így érthető, hogy a neoacquista-terület betelepítése már ekkor is, a Rákóczi-felkelés előtt, leginkább a nagybirtok mint gazdasági üzem kereteiben megy végbe, egy-egy császári tábornok, vagy magyar főúr végeláthatatlan területet vesz birtokba, anélkül, hogy ezt a komplexumot bárhol is tarkítaná, megszakítaná kisebb nemesi birtok vagy városi terület. Schlick Lipót tábornok Hódmezővásárhelynek a török korszak második felében kialakult óriási pusztaságait 44.000 forint fejében kapta meg, övé volt Csongrád is 19 faluval és sok pusztával, ezenkívül birtokos Heves megyében is. Salm Károly herceg a hatvani uradalom ura lett, melyet magyar középnemes, Ottlik György igazgatására bízott a jobbágyok nem nagy örömére. A legnagyobb birtokszerző a legnagyobb politikai hatalom tulajdonosa volt, Esterházy Pál nádor, aki már a visszafoglalás előtt is szép birtokokat vett: a Gyulaffy-örökösöktől Csobáncvárát s vele tízezer holdat, a Lisztiektől Köpcsényt, a lefoglalt Nádasdy-javakból is sokat, így Nádasdy Ferenc vejéből, Draskovics Miklóstól és a kamarától, mely utóbbinak 205.000 forintot fizetett le; 1676-ban megvette Montecuccoli zálogbirtokát, Kapuvárt, 1702-ben a kamarától Szarvkőt, 1704-ben a Széchy–Kéry-örökségből Kaboldot, de mindezt felülmúlják neoacquistica-szerzeményei: Kaposvár, Ozora, Koppány, Tamási, Simontornya százezer holdon felüli uradalmai. Ugyancsak a család egyik tagjának politikai hatalma lendített fel egy eddig középnemes családot is e könnyű birtokszerzés idején a főnemesek legelső soraiba: Zichy István, Lipót első korszakának magyar kamaraelnöke alapítja meg a Zichyek nagyságát, az oroszvári és lébényszentmiklósi birtokhoz megszerezvén előbb Vásonkő-Adony, majd 1686-ban a Balassa-fénye Divény-uradalmat; a visszafoglalás után Zichy-kézre jut az ú. n. komáromi várbirtok, mely II. Mátyás egy rendelkezése szerint a mindenkori komáromi kapitányok zálogbirtoka lett volna, de már Esterházy Miklós és egy Zichy Pál győri kapitány megszerzik azokat egy Kollonicstól, amikor még a birtokjog, a török hódoltság miatt, alig volt érvényesíthető; Budavára visszafoglalása után a Zichyek lesznek valóságos urai e komáromi várbirtok hatalmas testének: Óbudának és majdnem egész Pilis vármegyének, benne Szentendre, Budakeszi, Tök uradalmaknak.
Általában e nagy változást, melyet a török impérium megszűnése jelent, a főurak és néhány középnemes-család tagjai kísérik leginkább éber figyelemmel; ez a főúri osztály, melynek, mint tudjuk, főnemesi volt alig nyúlik vissza két-három nemzedékre, az emelkedésben lévő új családok friss életerejével próbálja az országot megszervezni, s ehhez természetesen saját birtokába venni. A századfordulón ez a fiatal arisztokrácia nagyfokú vitalitást tüntet fel, s igen tévedne az, aki benne kiöregedő, vén családok tehetetlenségét akarná keresni. A magyar főnemességben még érezhető ekkor a homo novusok élénksége, vállalkozó szelleme, mely megmagyarázza a Rákóczi-felkelésben, s utána a végleges új berendezésben játszott nagy szerepét. Igaz, külsőleg, cím és rang dolgában ez a főnemesség kezd a bécsi szokásokhoz idomulni: a bárók osztálya többé semmi kapcsolatban sincs, még névleg sem, az országbáróval, ehelyett ausztriai mintára liber báróknak nevezik magukat, azaz freiherreknek; az utolsó igazi magyar báró, liber nélkül, a labancgenerális, Ebergényi László volt. A grófi cím szintén áthasonul a német gyakorlathoz, eltérve a régi magyar tradíciótól: míg ugyanis a grófi cím régebben valamely birtoktól származott, amelynek „szabad és örökös comes”-évé lett az illető család, addig most birtok nélkül, tisztán a csupasz grófi címet adományozzák; az első ily német mintára való grófi címet Bethlen István kapta, 1623-ban, az utolsó örökös grófságok, a birtokkal kapcsolatban, a Wesselényiek murányi (1646), a Lisztiek köpcsényi (1655), I. Rákóczi Ferencz sárosi (1664), a Koháryak csábrági (1685) grófsága. De Lipót korában nemcsak egy csomó ily birtoktól függetlenített grófi címmel találkozunk, így az 1676-ban grófosított Zichyekkel, hanem szintén külföldi, spanyol-német mintára, a hercegi cím adományozásával is. Míg korábban a római szent birodalmi hercegséget erdélyi fejedelmek politikai szükségszerűségből kapták meg, most 1687-ben Esterházy Pál bécsi udvari módra lesz herceg, spanyol szokás szerint elsőszülöttséghez kötve családjában e cím öröklését. Szintén külföldi szokás vonul be az 1687: IX. törvénycikkel, mely mágnások számára, nehogy birtoktestük sokfelé szakadjon és elidegeníttessék, megengedi végrendeleti intézkedéssel hitbizomány létesítését és az elsőszülöttség öröklődés behozatalát. Mindez azonban, bármennyire külföldi átvétel is, egyelőre tősgyökeres magyar főúri családok anyagi erősítését szolgálja: főuraink ekkor még sokkal közelebb állnak a magyar fajból, a magyar középszerűségből való kiágazásukhoz, semhogy közöttük ú. n. aulikus érzelmi kapcsolatok kinőhettek volna. A Thököly- és Apaffy-ellenes urak éppúgy magyarok, mint a keletmagyarországiak, s katholikus és protestáns közt a vallás, de nem a nemzeti érzés tesz különbséget. Ezért fogjuk látni, hogy gyökeres nyugati grófok, Esterházyak, Forgáchok visznek szerepet vezető helyeken a Rákóczi-felkelésben. Csakis a felkelés leverése után fejlődik ki Bécshez szító, anyagilag és szellemileg egyaránt Bécs után igazodó, attól függő „aulikus” főnemesség.
A bécsi kormány, megakadályozván a neoacquista-területnek magyar közigazgatásba adását, nem annyira a vármegye hatalmától tartott, mint inkább azt akarta kikerülni, hogy e területeken is megvesse lábát e mozgékony, vállalkozó szellemű, magyaros érzésű főnemesség. A vármegyétől nem sokat kellett tartania, hiszen még a Rákóczi-korszak után is egy-egy alföldi vármegye 8–10 tekintélytelen köznemesen kívül a két-három mamut-nagybirtokos képviselőiből, jószágigazgatóiból állott, s ez utóbbiak adtak tekintélyt a vármegyének. De viszont vármegye nélkül a főúr sem érvényesülhetett, az ő politikai életformája is a vármegyei élet helyreállításának halogatására és lehető megakasztására. Ennek szolgálatában lépett a bécsi abszolutizmus a szerb, rác nép pártolása útjára, amely út a magyarság anyagi és kulturális birtokállományának legsúlyosabb sérelmére vezetett, végső fokon pedig a trianoni katasztrófában a szerb követelések realizálására.
Emlékezünk a korábbiakból, hogy a török hódító kíséretében mint nyomultak be félnomád délszlávok, rácok az elhagyatott magyar területre, ahol szabadon élhettek cigánymódra sátraik alatt, halászat, vadászat, lopás, tolvajlásból, s alkalmilag a török irreguláris katonaság kereteiben háborúból, a magyar végvidékek kirablásából. A visszafoglaló háborúk zivatara várakat és városokat pusztított el, annál könnyebben, feltűnés nélkül törölte le a magyar földről a félnomád rácok sátrait, földbe ásott putrijait. Az új telepesek csak elenyésző csekély mértékben lehetnek a régi sátorozók utódai, új nagy tömegek beköltözéséről biztos tudomásunk van. A császári seregek délfelé nyomulásukkor érintkezésbe jutottak az ősi délszláv területtel, a Duna és Száva folyamától délre, ahol a rácok a török iga alatt nagy elnyomásban éltek. Csak természetes, hogy török sorsuktól szabadulni iparkodtak, s egymásután jelentkeztek vezetőik a császári tábornokoknál, hogy magyar területre szállíttassanak, minek fejében hajlandók voltak a török ellen fegyvert fogni. Az első ily szállítmány, Novak Petrovics alatt, 4892 lélek, 1686-ban érkezett a Szerémségbe, ahol két elhagyott falut szálltak meg, s a következő évben Petrovics kapitánysága alatt Carafa seregében harcoltak. Ez volt a kezdete az új szerb inváziónak, mely az ezeréves Magyarország déli részeinek Belgrád uralma alá hajtásához vezetett. E több százados processzus egész szellemére jellemzően Petrovics kikötötte, hogy magyar kapitányok alatt ne szolgáljanak emberei, a „magyarokat nem szenvedhetik, mert eddig a magyar nemzet rosszul bánt a rácokkal”, – persze természetes is volt, hogy a magyar végváriak eddig „rosszul bántak” a rácokkal, kik a török elővédjeként és nyomában pusztították a keresztény területeket. 1687-ben Miksa Emanuel bajor választó fogadott be 5–6000 katholikus délszlávot, bunyevácot, akiket az ú. n. sáncokba helyezett el, a visszafoglaló háborúkban elpusztult helyeken gyorsan fölvetett földsáncokba, minők Szegeden, Szabadkán, Baján készültek. A nagy bevándorlás három évvel később következett: már 1688-ban császári proklamációk szólíták fel a Balkán szlávjait és albánjait, mint régtől fogva a magyar koronához tartozó területek lakóit, hogy felszabadításuk érdekében fegyvert fogjanak; ennek a felhívásnak engedelmeskedett az ipeki pátriarka, Csernovics Arzén, amikor a neki alárendelt Djakovics Izajás jenopolisi (borosjenei) püspököt 1689-ben Bécsbe küldte és magát népével együtt Lipót császár pártfogása alá adta. Lipót egymásután két privilégiális oklevélben fogadta a rácok hódolatát: az 1690 április 6-iban megemlíti, hogy ezek ősidőtől fogva Magyarországtól függésben lévén, most ő is megtartja őket régi jogaikban, főként görög keleti vallásuk és vajdaválasztásuk szabadságában és mindabban, amit török uralom alá kerülésük előtt élveztek; a második oklevélben, 1690 augusztus 21-én megengedte nekik, hogy a rác egyházi és világi státusz maga válasszon rácnyelvű és nemzetbeli vezetőt, azaz érseket, aki a püspököket konszekrálja, templomokat épít és az egész görög keleti egyháznak és az e vallásban lévő községnek élén áll. Mindez a rácok eddigi, Dél-Balkánon lévő területére vonatkozott s értelme az volt, hogy a török szolgaságból felszabadítja őket Lipót, a magyar király, s ugyanazon jogokkal látja el őket, amilyeneket török uralom előtt élveztek, mikor még Magyarország melléktartományainak lakosai voltak. Az első privilégiumban, a rác és albán néphez szólóban, benne is volt, hogy legyenek nyugodtak, Lipót király megvédi őket s ezért – így szól a császár – „lareseiteket és földjeitek művelését ne hagyjátok el”. A második privilégium már sokkal homályosabb volt, legnagyobb részét Djakovics püspök kérvényéből vette át az osztrák kancellária, mely elfogadta a rác püspök nagyhangú előadását a rácok nagy kiterjedéséről és beleírta az oklevélbe, hogy annak érvénye egész Görögországra, Raschiára, Bulgáriára, Dalmáciára, Boszniára, Borosjenőre, Hercegoniára, nem kevésbbé Magyar- és Horvátországra kiterjed. Tudjuk, hogy az erdélyi oláhok papjainak nagy része is délszláv volt, mielőtt az erdélyi fejedelmek püspökkinevezéseikkel az oláh elemet meg nem próbálták e szláv uralom alól felszabadítani. Badeni Lajos seregét a gyulafehérvári görög keleti püspök öccse, Brankovics György kísérte, aki a szerbek despotájának, a régi Brankovicsok utódjának nevezte magát, s nem elégedett meg a császári proklamációk terjesztésével, hanem maga akart a rácok élére állni és külön fejedelemséget alapítani. Badeni Lajos erre 1689-ben elzáratta, úgyhogy Csernovics pátriarka világi és egyházi egyeduralma ettől a veszedelemtől is megszabadult. Mikor pedig 1690-ben a császáriak a Balkánt elvesztve, Üszküböt, Nist, Belgrádot feladva, Magyarország területére visszavonultak, velük jött, a török bosszújától remegve, Csernovics Arzén és népe, 37–40.000 fegyverfogható szerb, körülbelül 200.000 lélekszámmal.
A török korszak szétszórt sátorozói helyébe így szállották meg az ország déli részeit erős egyeduralom alá fogott nagy tömegek, melyeknek politikai szervezetét csak most alkotta meg Lipót király, igaz, hogy Dél-Szerbia, Üszküb és Nis vidéke számára, de mi sem volt természetesebb, minthogy a lakosság a Dunától északra költözvén, itt ugyanazon privilégiumok szerint, ugyanoly zárt egységben és függetlenségben akart élni. Ez pedig nem kevesebbet jelentett, mint a magyar államterület és szuverénitás megcsonkítását, széttörését. A menekülő tömeg előbb az Alsó-Tiszánál állapodott meg, de ekkor még Nagyvárad, Temesvár török kézen lévén, itt nem érezte magát biztonságban, mire a császári hadak védelme alatt a Dunántúl középső és északi vidékeire költözött, hol ekkor már híre sem volt a töröknek, sőt már a vármegyék is kezdtek megalakulni és első feladataikat betölteni, azaz a hadsereg számára élelmet és kvártélyt szerezni. Az első összeütközés magyar és rác között ebből származott: a menekült rácok nem voltak hajlandók ily szolgáltatásokra, s panaszaikra Lipót király 1691-i rendeletében el is tiltotta Győr, Komárom, Fejér és Veszprém vármegyék hatóságait, hogy a rácokat adóval, téli kvártéllyal és porcióval terheljék. Hogy pedig e rendeletnek némi értelmet és törvényességet szerezzen, az 1691 augusztus 21-i privilégiumot, melyben tized és hadi adó és kvártély alól felmentette őket (Dél-Szerbiában és Albániában!), 1691 augusztus 20-án a magyar kancellária által is szó szerint kiadatja, hozzátéve, hogy ha szabadon visszamehetnek és hogy meghalt rác után az érsek és az egyház örököljön. Az első hozzáragasztás azt jelentette, hogy ami önállóságot nekik délszerbiai hazájukra adott, azt most, egy esztendő mulva, áthelyezte Magyarországra, a második hasonlóképen a magyar jogszokás áttörését jelentette, mert hiszen Magyarországon világi egyének után érsek és egyház sohasem örökölt. Ezt az 1691-i rendeletet az a magyar kancellária adta ki, melyet Kollonics javaslatai értelmében az előző évben megreformáltak, azaz a bécsi királyi akarat docilis, expeditiv eszközévé tettek.
De a Balatontól Komáromig terjedő Dunántúl ekkor már erősen civilizált vidék volt, s még visszafoglalt részein is megkezdődött a magyar és német telepesek házépítése, gazdálkodása, mi a hegyipásztor délszerbiai népségre elriasztólag hatott. A rácok így innen is elkérezkedtek, Csernovics puszta vidék után áhított, s a kún pusztákat és Szlavónia keleti elpusztult részeit, Kis-Oláhországot kérte népe számára. A haditanács 1694-ben a Duna-Tisza közét jelölte ki számukra, s a rácság zömét Heisler Donát tábornok katonai erővel vitte a törökhöz közelebb, Bács, Bodrog, Csanád, Csongrád, Arad elpusztult vármegyékbe, de soknak sikerült a dunántúli és más városokban megmaradni. Annyi bizonyos, hogy a bécsi kormány elszánta magát arra, hogy a rácokat magyar területen is politikai egységben tartja: Lipót több oklevélben megerősíté a pátriarka különböző jogait és kezébe adta a folyvást szaporodó görög keleti püspökök kinevezési jogát. 1695-ben már a következő népesebb rác telepeknek vannak „püspökeik”: Temesvár, Borosjenő, Károlyváros, Szeged, Buda, Székesfejérvár, Mohács, Sziget, Versec (török földön még), Várad és Eger. Döntő fontosságú volt a rác nép további sorsára, sikerül-e Csernovics Arzénnak egyházi hatalmát a már bennlakó egyéb délszláv, elsősorban vlach népelemekre is kiterjesztenie, amely esetben alattvalóinak száma legalább is megkétszereződik és az a privilegizált, zárt szervezet, melybe eddig csak a vele jött délszerbiaiak tartoztak, kiterjeszthető lesz az összes magyarországi délszlávokra. A bécsi kormány azzal, hogy a pátriarka egyházi hatalma elé Károlyvárostól Egerig és Temesvárig semmi nehézséget nem gördített, bebizonyította, hogy ebben a kérdésben sem látott tisztán és maga indította meg az amalgamálódás folyamatát, mely a különböző korban bevándorolt és különböző etnikumú vlach, horvát, rác elemekből, a görög keleti ortodoxiából kiindulva, egységes nemzettestet volt hivatva csinálni. Hogy ez már akkor nem sikerült, az Kollonics unió-törekvéseinek köszönhető, amiről alább szó lesz; rajta kívül a belsőausztriai, gráci hatóságok és rendek álltak Csernovics diadalmenetének útjába, aki előbb Pozsega és Szerém vármegyékben alapozta meg tekintélyét, s azután görög keleti szerzetes-ágensei kiküldésével a horvát-vend végvidéken próbálkozott a népet a horvát és német hatóságok és a görög katholikus papság ellen fellázítani. A vend határőrvidék feloszlatását ugyan már 1687-ben megígérte Lipót király, de ez mindegyre húzódott, s a Csernovicstól okozott helyi lázadások, tumultusok alkalmat adtak a gráci udvari kamarának, hogy a határőrvidék előtt fekvő területet megvegye, s ebből 1700–1712 közt új határőrséget, a lika-krbávait, alakítsa ki.
Rácoknak magyarokkal és horvátokkal való összeütközéseit a rác autonomisztikus és hegemonisztikus törekvéseken kívül műveltségi eltérések is okozták. A sátorkultúra cigányfokán a Csernoviccsal bevándorolt rácok sem nőttek túl, minden rendelkezésünkre álló adat szerint ekkor is sátrakban és földbevájt kunyhókban laktak, a legprimitívebb berendezéssel, s még csak ezután kellett a műveltség azon fokára emelkedniök, melyre a száz évvel előbb beköltözött horvátországi vlachok már rég eljutottak. Félnomád pásztorkodásaik lakott területen, letelepedett népek, falvak közt útonállókká, rablókká és javíthatatlan tolvajokká tették őket, minek következtében nemcsak a vármegyével, a katholikus püspökkel, a földesurakkal, de a császári katonasággal is állandóan összeütközésbe kerültek. Vicevajdájuk, Monaszterly János, kit az érsek-vajda mellé császári engedéllyel még 1691-ben választottak, mindegyre gyűlést tart velük, mit a császári katonaság oszlat el, viszont a magyar vármegye és a rácság összetűzéseiben a bevándorlók számíthattak inkább a katonaság pártfogására. Mikor Bács vármegye a zombori és szabadkai rácokat lefegyverzi, Lipót király azzal adatja nekik vissza fegyvereiket, hogy „azokat soha el ne vegyék tőlük”. Ugyanekkor folyik császári parancsra, a Tokaji-féle lázadás megtorlásaként, az egész magyarság lefegyverzése!
Magyar és rác közti összeütközések kikerülésére legalkalmasabb módnak látszott a magyar hatóságok eltiltása a rácok ügyeivel való foglalkozástól, s ezek számára külön terület szervezése. A tiszai és marosi határőrvidék gondolatával először a haditanács foglalkozott 1699-ben, s hosszabb tárgyalások és bizottsági bejárások után 1702-ben vágták ki a magyar állam testéből Csernovics menekült rácjai számára Erdély határától a Maros, majd Tisza mellett Titelig az új határőrvidéket, ahol ez a szlavóniaival érintkezett. Az egész terület neoacquistának tekintetvén, a bécsi kormány szerint úgysem volt beleszólása a dologba magyar hatóságnak, s ehhez képest ezekre a földekre különösen óvakodtak régi birtokoscsaládok igényeit elismerni. Szabadka területéről megállapították, hogy a kihalt Enyingi Törökcsalád birtoka volt, s a magyar kamara kénytelen volt a haditanácsnak átadni; a kalocsai érsek is csak nehézséggel tudta régi birtokai egy részét, így Bácsot visszaszerezni. A rácokat e területen községekben vagy katonai sáncokban telepítették le, minő volt Szabadka, Zombor, Zenta, Kanizsa, Szenttamás; a tiszai 13 község 1000 lovast és 500 gyalogost tartozott kiállítani, a 24 községgel bíró aradi vagy marosi kerület majdnem mégegyszer annyit. Az 1702 május 23-i rendelet megkülönbözteti az ezredekben szolgáló „nationalmiliciától” az ú. n. csardakok őrségét, a törökkel szemben felállított kis őrhelyek embereit, továbbá azokat, akik nem szolgálnak, de ehelyett adót fizetnek, persze nem a vármegyék kereteiben, hanem a haditanácsnak, mely a terület egyetlen földesurának tekintetett. A katonai szolgálatot teljesítők „katonai hűbéreket” kaptak, 16–18 hold földet kimérve, szabad erdőhasználatot, vallásgyakorlatot, papjaiknak két külön szabad telket, a tanítónak is egyet s mindennemű szolgálattól felmentettek. Adó- és polgári ügyeiket a királytól kinevezett főknéz intézte, a vármegyék nem szólhattak bele dolgaikba, s ha a főispán rájuk vonatkozó levelet felbontott, azt át kellett adnia a bírónak, aki aztán a haditanács és az udvari kamarai igazgatás helyi közegeivel egyetértésben rendelkezett, egyébként a falu igazgatása délszláv szokás szerint a vének kezében volt, a bíró helyettese kivételesen német is lehetett, magyar nem. Viszont a szomszédos vármegyék: Bács, Bodrog, Csongrád, Csanád, Arad, Békés, Zaránd, Torontál kötelesek voltak hadiadójukat a rác ezredek zsoldjára beszolgáltatni, ami eleinte 60.000 forintra, 25.000 köböl gabonára és a német törzstisztek fizetéseként 20.000 forintra ment fel. Azaz nemcsak hogy teljesen jog és ok nélkül vágtak ki széles sávokat a megyék területéből a civilizálatlan szerbek számára, hanem ezek eltartására a magyar adózó jobbágyokat kötelezték. A magyar kancelláriát az egész berendezéstől távol tartották, a haditanács szerint a rácok nem kaptak ugyan külön, autonóm területet, továbbra is megmaradtak a vármegyék területén, de nem azok hatósága alatt: „in comitatu, non de comitatu”.
Tudjuk, ez években Magyarországon minő nagy tömege kószált, járkált ide-oda a volt katonáknak, akik boldogok lettek volna, ha a bécsi hatóságok szemüket rájuk vetik és a rácok helyett őket telepítik le a török végeken. Ekkor is, később is, mint látni fogjuk, minden hozzáértő ember kétségbe vonta a rác „nemzeti milicia” katonai értékét, aminthogy az is bizonyos, hogy a török határokon keresztül folytonos érintkezésben voltak régi uraikkal, a töröknek kémszolgáltatásokat végeztek, s nem egyszer megtörtént, hogy a haditanács atyai gondoskodásával földbirtokossá tett rácok visszatértek a török alá, mert a szabad rablás és nomadizálás jobban megfelelt ősi lelki alkatuknak. Magyarok letelepítésével kétségtelenül elejét lehetett volna venni a Rákóczi-felkelésnek, melynek a kezdetbeli ütőerőt e szegénylegény, volt végvári katona, szökött jobbágy népesség adta. De az is kétségtelen, hogy a bécsi kormány, ekkor soha nem gondolt a magyarok megnyugtatására, ehelyett, meg lévőn győződve az ő javíthatatlan rebellis természetükről, az előrelátott felkelés leverésére rendezte be a magyarság ellen a tiszai-marosi határőrvidéket.
Rác telep Szlavóniában a XVII. század végén.
Edward Brown, A Brief Account of some Travels in Hungaria… című útleírás 1685. évi londoni kiadásából. A török hódoltság alatt élő szláv népek jellegzetes földalatti kunyhóit ábrázolja, Pozsega és Valkó megyékből, tehát régi magyar területről, melynek ekkor vegyesen horvát-rác telepei lehettek. A gémeskút a magyar, alföldi életforma hatása.
A magyarság ezzel abba a helyzetbe jutott, hogy saját államterületén fészkelték be magukat védett, kiváltságos helyzetben oly ellenségei, kiket századokon át bármikor fel lehetett ellene hajszolni. A magyar állami autarkiának mélyebb süllyedését el sem képzelhetjük, hasonlóval nyugati és Közép-Európa egy népének sem kellett számolnia történetében.
Mai perspektívából is nézve az újabb rác betelepülést, lehetetlen észre nem vennünk, hogy most már a déli határ egész hosszában, az Adriától Erdélyig terjedőleg, kompakt tömege lakik egy nem-magyar nemzetiségnek, melynek másik fele a határokon kívül már uralom alatt él. Azaz a déli határon éppúgy megvan a veszedelem arra, hogy a határokon innen és túl lakó nép egyesüljön és vagy egészében Magyarországhoz csatlakozzék, vagy pedig a magyar félen lakó töredék is kiszakadjon és a magyar állam területének egy részét magával vigye, idegenné tegye, mint ez keleten oláh, északon rutén vonatkozásban eddig is lehető, elképzelhető volt. A határok mindkét oldalán ugyanazon népfajnak nagy tömegekben való, szinte vegyítetlen és kizárólagos megtelepedése óriási veszélyt jelentett az immár nemzetiségek konglomerátumává alakuló magyar államterületre, úgy csatlakozás esetén, amikor is a magyar faj politikai vezetése került kockára, mint a később csakugyan beálló leszakadás esetén. Az államterület egysége szempontjából tehát minden oly mozgalmat, mely a határ két partján lakó népek egységét veszélyeztette, a magyarság számára hasznosnak kell felismernünk, s ilyen volt, tisztán politikai szempontból nézve, az ugyanekkor nagy erővel megindított unionisztikus mozgalom.
Ismerjük az évszázados törekvéseket, melyekkel a római Egyház a keleti szkizma hatását akarta megszüntetni, s melynek nagy eredménye 1595-ben a lengyelországi rutének uniója lőn. A nagy munkálnak leglelkesebb előmozdítói mindenütt a Jézustársaság emberei voltak, ők tartották ébren e törekvéseket az egész XVII. század folyamán. Magyarországon legelső sikert Lippay érsek ért el, hasonlóképen a rutének között, amikor az I. Rákóczi Györgytől munkácsi szakadárpüspökké kinevezetett Taraszovics Vazul, hosszabb tárgyalás és kétségeskedés után, Egerben 1642-ben letette a római katholikus, athanázi hitvallást. A rutén nép katholikussá válásában az erdélyi protestáns politika azonnal felismerte a közvetlen veszélyt, Taraszovics Rákóczi nyomása alatt újból szakadár lesz, az unió ideája csak a királyhű Homonnai-család birtokain marad fenn, míg végre az ötvenes és hatvanas években a Homonnaiaktól pártolt Parthenius Péter bazilitának sikerül a négy nagy krajna: a homonnai, ungvári, makovicai és munkácsi közül az első háromnak rutén papjait, batykóit unióra térítni, s végül a munkácsi püspöki széket is elfoglalni.
Ezen előjáték után a század végén Kollonics veszi kezébe az unió ügyeit és mozgatja azt páratlan lelkesedéssel, melyet különben neveléséből és korábbi érdeklődési köreiből alig lehet megmagyarázni. Nincs kizárva, hogy legelső impulzusait is a környezetében élő magyar jezsuitáktól nyerte, akik megállapíthatólag a magyar egyház hitterjesztő művének új felvonását látták az unionisztikus törekvésekben hasonlót ahhoz, amikor a középkorban magyar királyok és magyar egyháziak szorították vissza a Balkánon a szkizma veszedelmét. A nagyszombati születésű Ravasz Ferenc jezsuita már 1687-ben egész programmot dolgoz ki a görögök, rácok, rutének, oláhok uniójára, melyben nagy szerepe van annak, hogy az uniáltak írás-olvasáson túl magasabb tanítást csak jezsuita-iskolában nyerhessenek, s az ortodoxnak maradtakkal szemben adó és robot alól immunisak legyenek. Utána Hevenesi Gábor és Szentiványi Márton, a rend e két tudós és szentéletű tagja, foglalkoztak e kérdéssel azon az alapon, hogy a görög ritust meg kell hagyni, s meg kell elégedni az 1439-i firenzei zsinat szerint annak elismerésével, hogy 1. a pápa az egész egyház feje, 2. a kovásztalan kenyér elég az oltári szentséghez, 3. van tisztítóhely, purgatórium és 4. a Szentlélek egyszerre származik az Atyától és Fiútól. Ezen az úton, a szláv lélekre annyira lényeges külsőségek kímélésével, csakugyan rohamos léptekkel haladt elő az unió, s bár természetesen sem Kollonics, sem a magyar jezsuiták nem láthatták a kérdés nemzetpolitikai kapcsolatait, e vallásilag determinált korban ez utóbbiak talán észrevették, mennyivel hasznosabb, ha az államhatárok közt élő szláv és oláh népek nem Kiew és Bukarest és Tergovistye felé fordulnak legprimérebb, vallási szükségleteik kielégítése érdekében, hanem magyar püspökökhöz, a magyar rendiség vezető rétegéhez…
A munkácsi püspökség, s vele a rutén krajnák uniált voltát egy görög születésű misszionárius, de Camelis József szilárdítja meg, akit az egri püspök és Szentiványi Márton kérésére 1689-ben hozott Kollonics Rómából, s aki több partikuláris zsinaton 350, magában Szatmár vármegyében 50 szakadár-papot vezet vissza az unióhoz. Papjai megtartják a görög ritust és Lipóttól 1692-ben privilégiumot nyernek, melyben kiemeltetnek a jobbágysorból, úgy ők, mint gyermekeik, valamint egyházaik és házaik. Az unió ugyan Camelis alatt megszilárdult, de a papság püspökválasztási gyakorlatából évtizedes bonyodalmak származtak; a Rákóczi-felkelés alatt két ellenpüspök állt egymással szemben: a papságtól választott Hodermarsky József, akit azonban bűnei miatt Róma nem fogadott el, s a Rákóczi-párti Kaminszki Petronius, akinek konszekrációt Rákóczi nem a labancpárti esztergomi érsektől, hanem a kiewi metropolitától szerzett. A püspökségre az egri püspöknek volt bizonyos felügyelő joga mindaddig, míg azt XIV. Kelemen pápa 1771-ben, a magyar egyházmegyék rendezése alkalmával, canonice meg nem alapítá s ez alkalommal egyenesen az esztergomi érseknek rendelte alá. A vallási határ ez északkeleti részen az unió következtében így kiterjedt az állami határokig és a magyar főpapság vezetésének egész a lengyel határig semmi sem állt útjába.
Hasonló politikai hatása volt az uniónak az erdélyi oláhokra, akiket hosszú időre elválasztott görög ortodoxiában megmaradt havasalföldi és moldvai szomszédaiktól. Az oláhok vallási viszonyaira, mint tudjuk, már protestáns részről is befolyást gyakoroltak az erdélyi fejedelmek, akik az oláh ortodox zsinatokat a kálvinista püspök fennhatóságának próbálták alávetni, sőt a kálvinista községeket is alkotni. A fejedelmek azon törekvése, hogy a szláv litugrikus nyelv helyébe, püspökkinevező jogukat felhasználva, az oláh nyelvet hozzák be, szintén hozzájárult az erdélyi és az Erdélyen kívül oláhságnak egymástól eltávolításához, aminthogy az oláh egyházi és iskolai nyelv ellen a havasalföldi ortodox egyházi körök állandóan tiltakoztak is. Az impériumváltozással, a kálvinista erdélyi fejedelemség megszűntével a katholikusok vették át ugyanezen törekvéseket, itt is a jezsuiták gyakorlott vezetése alatt. Az oláh uniót Erdélyben a jászberényi születésű Baranyi Pál László jezsuita intézte, aki még a fejedelemség korában jött be álruhában, s utóbb gyulafehérvári plébános lett, a központban pedig Hevenesi és Kollonics, akik az oláhoknak és szlávoknak nagystílű megtérítésére gondoltak, s ennek érdekében a pápától engedélyt kértek, hogy a nép nyelvét ismerő jezsuiták görög ritusra térhessenek át, s így személyesen felügyelhessenek az unióba hozandó egyházak viszonyaira. Ezt ugyan Róma nem teljesítette, de az erdélyi oláh unió félszázadokon át a jezsuita-rend működésének gyümölcse volt. Hevenesiék eszközölték ki Lipót király 1692 augusztus 23-i rendeletét is, mely az unióálandó oláh pópáknak a ruténekéhez hasonló immunitásokat adott. E rendelet nagy hatást gyakorolt az oláhokra: 1697-ben Theophil püspökök espereseivel zsinatot tart, melyen a kálvinista püspök helyett már Baranyi jelenik meg, s itt az unió kimondása mellett világiak számára is szabadságokat követelnek. Az unió ellen most a havasalföldi ortodox klérus mellett az erdélyi kálvinizmus is fellép, mely egyrészt a katholikus erők megsokasodásától tartott, másrészt pedig oláh kálvinista községeit féltette, nem ok nélkül, mert ezek, legutoljára a hétszegiek, az unió erősödésével valóban eltűntek, az oláh hívek a görög katholikus egyházba tértek át. Theophil utóda, a protestáns nevelésű Athanáz püspök sok bonyodalom után az 1700-i nagy zsinaton 58 esperest, 1563 pópát visz át az unióra, az athanázi hitvallás letételével; az új egyházat Lipót király az esztergomi érsek alá helyezi, s 1701 március 19-i nagy privilégiumában magyar apostoli királyi jogából kiindulva, eltiltja az oláh püspököt a havasalföldi vajdával, az ortodox pátriarkákkal (a jeruzsálemi pátriárka is kiátkozta az oláh uniált püspököt) és a protestánsokkal való érintkezéstől, s melléje egy katholikus generális auditort ad, aki nemcsak egyházjogban legyen tanácsadója, hanem a havasalföldi vajdákkal és másokkal való magánlevelezésére is felügyeljen. II. Lipót itt az erdélyi fejedelmekhez hasonlóan kötelességévé teszi az oláh püspöknek a nép tanítását, Gyulafehérváron, Hátszegen, Fogarason oláh iskolák fenntartását, – mindez mai értelemben az oláh népfaj és nemzetiség művelődésének erős emeltyűje volt és mindennél meggyőzőbben bizonyítja, hogy a magyar állam e régi századokban nem-magyar nemzetiségeinek gyámolítója, nagyranövelője, kiművelője volt. Aminthogy az oláh unióból rögtön kisarjadzott a politikai követelés, hogy a „tolerált” oláhság a többi nemzettel egyenjogusíttassék, – s ezirányban már Lipót említett privilégiuma is kezdőlépést jelent, amikor elrendeli, hogy a papokon kívül az uniáltak „népi és alacsonyrendű emberei” is ugyanoly immunitásokat élvezzenek, mint a „katholikus státus” tagjai. Rákóczi felkelése után látni fogjuk, mint nő ki a román öntudat épp az uniált papságból, mely az oláh nép kulturális vezetője, ébresztője és izgatója lesz, de a magyar államterület egységének életfeltételeit vizsgálva, ne felejtsük el, hogy e nagy ébresztő papok, csak úgy, mint a XIX. század oláh történetírói, mindenkor gyűlölettel beszéltek az unióról, mely rájuknézve a nép kettéválasztását jelentette, azt alacsony jezsuita machinációk, hamisítások, családok eredményének próbálták feltüntetni, s Petru Maior megírta róla: „Egy idegen fortély akarta, hogy a románok két részre szakadjanak.”
Kisebb jelentősége volt az örmények uniójának, akik nagyobb tömegekben Apaffi alatt vándoroltak be, s az Apaffi-birtokon, Ebesfalván, a későbbi Erzsénbetfalván, továbbá Szamosújváron, Gyergyószentmiklóson telepedtek le; első uniált püspökük, Oxendius Verzirescu Besztercén 1690 körül még a lemberi érsek vikáriusa, de azután a magyar jezsuiták veszik kezükbe a térítést, a székelyföldiek közt nagy aratásra téve szert; az örmények végleges uniója a XVIII. század folyamán ment végbe.
Leginkább ellenállott az uniónak a rác népfaj, melynek a bécsi kormány már ortodox korában privilegizált állást adott, s ezzel az immunitás ígéretében rejlő argumentumtól önmagát fosztotta meg. Magyar papok és jezsuiták elszigetelt kísérletei csekély hatással voltak e népre, melynek nemzetiségi alapszövetét képezte, ősidőktől fogva, a szkizmatikus ortodoxia. Jány Ferenc szerémi püspök mindjárt a visszafoglalás után elősegíti, hogy az egyházmegyéjébe költözött rácoknak uniált püspökük legyen, aki aztán Pakrácon tartja székhelyét, de bár Pozsega vármegye és a magyar kamara védelmükbe veszik, Csernovics Arzén vakmerő izgatásainak nehéz ellenállni, s a püspökséget végre is Csernovics tölti be saját emberével. Hasonló kudarccal végződött egy szlavóniai kísérlet, amikor 1690-ben a pécsi jezsuita templomban szintén Jány miséje alatt szlavóniai és dunántúli rác papok teszik le a professio fideit, köztük a székesfejérvári, döbröközi, simontornyai, ozorai, pécsi pópák, kiknek községei utóbb nagyrészt átvándoroltak a Tisza-Maros vidékére. Egy darabit a Duna és Dráva közén az udvari kamarától behelyezett Raić Job, az első pakráci püspöknek, Raić Longinusnak testvére, a tolnamegyei grabócai kolostor főnöke az uniált püspök, de az egész alakulat újból eltűnik, s Csernovics Arzén mindent felszív egyházi és világi szervezetébe. Az ortodoxiára különösen előnyös volt a Rákóczi-korszak, amikor a bécsi kormány óvakodott kegyenceit katholizáló tendenciákkal elkedvetleníteni, így azután Csernovics és utódai akadálytalanul terjesztették ki hatáskörüket nyugat felé, ortodox szerzeteseikkel terrorizálták az unióra hajló papokat, úgyhogy még az ú. n. swidnici püspökség is mind kevesebb lélek szám felett uralkodott, s végül is szinte csak névleg létezett. Mikor ezt a zágrábi püspöktől való függésből végleg felszabadítják és 1777-ben Kőrösön canonice megalapítják, mindösszesen négy plébániája van, holott még 1685–89 körül 40.000 lélek tartozott hozzá. A rác unió nem sikerült, mert az ortodox pátriarka, nagy világi hatalma segítségével is, szinte az egész szerbséget maga alá hajlította.
A nem-magyar nemzetiségek mindezen mozgalmát, s leginkább a menekült rácság nyilvános pártfogását a magyar politikusok bármily elkeseredéssel szemlélték, megakadályozni nem tudták. Haditanács, udvari kamara, főhadbiztosság szabadon rendelkeztek a régi magyar államterületen, azon fikcióból kiindulva, hogy hiszen a neoacquista a fegyver jogán a császáré, nem pedig a magyaroké. Országgyűlés nem létében még a rendi dualizmus papiros-tiltakozásaira sem volt alkalom, a nádor elkeseredett panaszai hatás nélkül pattantak le a bécsi hatalomról, s valóban úgy látszott, hogy az 1681-ben megszüntetett abszolutizmus tért vissza, azzal a különbséggel, hogy ünnepélyes proklamálása elmaradhat, hiszen a meglévő magyar alkotmányos hatóságok úgysem zavarhatják útját, formális eltörlésükre tehát semmi szükség. Az idegen uralom mind nyomasztóbban feküdt rá a magyar földre, s alatta mintha a vezetők is kezdtek volna meghajolni és a változhatlanba beletörődni. Bár országgyűlés nincs és nélküle a rendi alapfogalmak szerint tilos adót elvállalni, főurak és a vármegyék követei évenkint összeülnek Pozsonyban, sőt az országhatáron kívül is, Bécsben, ott végnélkül alkudoznak az adóról, s utoljára is örülnek, ha a négymilliónyi követelést kettőre leszállíthatják. A háború vaskényszere az, mely a vármegyéket e törvénytelen tárgyalásokra szorítja, melyeken mégis csak szóbahozhatják leginkább életbevágó panaszaikat és utat-módot kereshetnek legalább a puszta élet megtartására. Az 1696-i konkurzuson a vármegyék kérik ausztriai mintára új országos tisztség, polgári főbiztosság felállítását, mely a katonaságnak kezére járva, gondoskodnék porcióról és kvártélyról, s így a hadsereg és szegény nép közti érintkezést emberibb formákba hozná. A király beleegyezik, három provinciális főbiztost nevez ki: Felső-Magyarországra a királyhű családi hagyománnyal bíró katholikus Bercsényi Miklóst, Alsó-Magyarországra Zrínyi Ádámot, Dunántúlra Nádasdy Ferencet, a lefejezett országbíró fiát. Mintha a hetvenes évek rebelliseinek fiai, az új nemzedék, végkép megszelidültek volna és elérkezett volna az idő, hogy az országban Bécsben nagy európai szempontoktól irányított parancsai érvényesüljenek. Még a nádor sem áll útjába az új időnek: Esterházy herceg már 1687-ben felveti, mint magyar követelést, hogy a magyarok a bécsi központi hatóságokban alkalmaztassanak, hivatkozva az „egy pásztor, egy akolra”, utóbb pedig, mikor a 90-es években hirtelen testi és lelki dekadencia jeleit mutatja, nemzeti szempontból egészen használhatatlanná válik: ő, Zrínyi Miklós kedves tanítványa, elrészegesedik, családi botrányaival, válópörével foglalkoztatja a titkos tanácsot, mely közjogi panaszaira most még kevesebbet hajt. Más büszke családok fiai is italnak adják magukat, így Esterházy grófok, egy Erdődy is, a szegény nép e régi búfelejtőjéhez nyúlnak, mintha csak politikai tehetetlenségükre keresnének vigasztalást. Emlékszünk, hogy a XVI. században a borital nem tartozott a főúri szokások közé, s Esterházy Miklós nádor is megvetette a részegeskedést.
Egy kérdésben mégis mindenkor sarkukra állnak a nagyurak, s ez a nemesi adómentesség. A nádori konkurzusokon a kormány mindenkor eléri az adó megszavazását, de a nemesi birtok megadóztatásáról mindegyre kénytelen lemondani, bármennyiszer elő is hozta azt Kollonics. A szívós ellenállás ebben az egy pontban mindenkor eredményt ért el, ha egyébként a Rákóczi-felkelést megelőző húsz esztendőt különben a rendiség csődjének kell is neveznünk. A korszak legtisztább egyénisége, Széchenyi Pál kalocsai érsek sem ért el sikert bátor fellépésével, amikor 1696-ban a kormány exorbitans adóköveteléseit visszautasítva, Lipót császárnak az országgyűlést jelölte meg, mint amely egyedül illetékes adó megszavazására. Lipót helyeselte hívének szavait: ő is így gondolja, de nem akart ellenkezni minisztereivel, ezért kéri az adót országgyűlés nélkül, – az adót végül a rendek mégis elvállalták, mindent elvállaltak, csak a nemesi föld megadóztatását és nemesi házba bekvártélyozást nem.
Ez különben természetes is, hiszen a rendiségnek alapját bizonyos társadalmi osztályok privilégiumai képezik, s akkor még messze volt az idő egész Európában, hogy a privilégiumokról, s ezzel saját rendi jellegéről, politikai és hatalmi érvényesülése egyetlen formájáról bárki is lemondjon. De ennek következtében minden teher a folyton fogyó és szegényedő jobbágyságra hull, melynek sorsában osztoznak a földnélküli, armális nemesek. A XVIII. század rendiségének alapelve: hogy a nemesi fundus nem visel terhet, már ekkor szemefénye a rendiségnek. Ami kevés adót időnkint mégis kénytelen elvállalni a nemesség, azt is óvakodik a földre radikálni, taksa és hasonló személyi címeken könyveli el. Részvétele ekkor is minimális: Heves vármegye 59.000 forint adójából csak 3771 forintot fizet a nemesség és papság. 1699-ben a 48.000 forintból 45.000 forintot parasztok és armális nemesek fizetnek, az előbbiek 25.000 forintnyi dikát, az utóbbiak 1500-at; 3200 forintot birtokos nemesek és papok, még pedig vízi- és szárazmalmaik, sör és pálinkafőzőik, allodiális földön lévő jobbágytelkeik után és 77 nemesi kúria után. A polgári főbiztosság felállításával az adóelosztás és behajtás lassankint a katonaság kezéből újra a vármegyékhez kerül, ami kétségtelenül megnyugtatólag hatott a tömegekre és néhány évre eltolta a felkelés kitörését, – a vármegye, ha lehet, még pontosabban felügyel arra, hogy élelem, adó, kvártély alól a nemesség mentes legyen, bár viszont erélyesen közbelép, ahol teheti, a jobbágyságot elnyomó katonák és hadbiztosok ellen. De a jobbágyra mégis csak demoralizáló hatást gyakorol, hogy az ő szegény viskójában vagy putrijában kell eltartania az átvonuló vagy telelő katonaságot, mely mindenét feléli, holott a gazdag nemesi kúriák mentesek ily elnyomástól. Mindgyakoribb az eset, hogy a jobbágyok „rosszakaratból és gyűlölségből” – így mondják a vármegyék – a német katonákat rávezetik a nemesi kúriára, s azt velük együtt kirabolják, hasonlókép cselekszenek az armális és egytelkes nemesek is, kiket a birtokosok szűkkeblűsége erővel szorít le a jobbágyok közé. A misera plebs mindinkább rugódozik „refractarius” lesz, az adóösszeírás elől eltagadja állatait, mint dikaegységeket, forspontra erőszakkal kell kényszeríteni, s újra megszaporodnak a szökött jobbágyok tömegei. A Rákóczi-felkelést megelőző 7–8 évben a vármegyék drákói rendeletekkel próbálják a költözést és szökést megszüntetni, még az újonnan betelepített vármegyék is tiltják a jobbágyok távozását, akik pedig szabad költözési joggal telepedtek le. De mind e rendelet írott malaszt maradt ott, hol adó- és katonai elnyomás egyképen keseríti a népet, s hol a vármegyék a porcióba hétéves fiút ugyan nem, de nyolcévest már beírnak, holott a barokk-pompában járó főurak, főpapok és a nemesség tagjai semmi adót sem viselnek.
Az első felkelés, Rákóczi mozgalmának előképe, valódi parasztlázadás. A hegyaljai zendülésnek katonai magvát koldusbotra jutott, elbocsátott végváriak s Thököly kurucai adták meg, akik állami szolgálat hiányában, csapatokba verődve, alkalmilag ajánlták fel szolgálataikat uraknak, vármegyéknek, közben hegyeken, erdőkön bujdostak, rablásból éltek. Ilyen csapatokról tudunk a Dráva mellett, a Duna-Tisza közén, a nyugati Kárpátokban s kelet felé Árvától Erdélyig. Egy ily csoport Kis Albert vezetése alatt Károlyi Sándor szatmári főispán szolgálatában oláh rablókat irtott, majd elbocsáttatva, északnak vonult, töredékeihez csatlakoztak hegyaljai szegény emberek. A felkelés 1697 június végén a sátoraljaújhelyi vásáron tört ki, Tokaji Ferenc nevű ember vezeti, kinek Tokaj és Patak is hatalmába kerül; mellette Kabay Márton református prédikátor a vezető, közös manifesztumukban a porcióra panaszkodnak, s a német hivatalnokokra: Magyarországot a németek kifosztják, azért üsd-vágd a német kutyát. De a német hivatalnokok megszökvén, a nemesek ellen is fordulnak, egy Vécsey bárót megölnek, egy Semseyt majdnem. Ellenük Nigrelli kassai generális és Bercsényi Miklós szervezik a császári és vármegyei haderőket, Vaudemont herceg tábornok csapatai és Deák Pál huszárezrede foglalják vissza a várakat, Tokajit és Kabayt Bécsbe viszik rabságba, kis része a felkelőknek Moldvába, más része Temesvárra a törökhöz vonul. A bécsi udvar határozottan parasztlázadást látott a felkelésben, melynek nem akadt vezére: Tokajiék a fiatal Rákóczit szerették volna vezérnek, de ez birtokairól kalandos utazással Selmecbányán át Bécsbe sietett, nehogy az udvar még meggyanusítsa. A következő évben a kormány elrendelte, hogy a vármegyék mindennemű, még szúrófegyvert is elvegyenek paptól, tanítótól, prédikátortól, deáktól, mesterlegénytől, paraszttól, katonától, ha ez nem végvári. Valóban, mindezen alsóbb társadalmi osztályok megértek a forradalomra.
Nem sokkal jobb viszonyok uralkodtak az új szerzeményben, Erdélyben, hol a bécsi kormánypálca alatt csakhamar mindazon ellentétek elemi erővel robbantak ki, melyeket az otthon lakó fejedelmek személyes tekintélye és az erdélyi fejedelemségnek mesterségesen kiegyensúlyozott szisztémája eddig még lefogva tartottak. I. Apaffy Mihálynak 1690-i halála, s Teleki Mihálynak zernyesti eleste után nincs többé tekintély, mely a főurak személyes becsvágyát bármiként is zabolázni tudná, valóságos oligarchikus harcok dúlnak az államélet azon területein, melyeket a császári generális még az erdélyiek kezén hagy. A legnagyobb tehetségű Bethlen Miklóssal szemben, kinek európai látókörét és őszinte nyugati orientációját a bécsi kormány is ismerte, a 28 éves tehetetlen Bánffy György lesz a kormányzó, akinek felesége Bethlen Gergely generális leánya; ez a Bánffy–Bethlen koalíció most Bethlen Gergely másik leányát Lipót császár tudta nélkül hozzáadja az ifjú II. Apaffy Mihály fejedelemhez, kinek e házasság trónjába kerül, mert ennek ürügye alatt Bécsbe viszik, internálják s a fejedelemségről lemondatják. Bánffy György mellett a nagy katholikus Apor István érvényesül, ellenük harcol Bethlen Miklós a kancellár, aki azonban nem tudja megakadályozni, hogy Bécsben egy fiók erdélyi kancellária ne fejlődjék ki, mely az ő letűntével át fogja venni a fejedelemség igazi vezetését. Az urak többsége ekkor még református, a szász nemzet egészében luteránus, de német eredete biztosítja számára a bécsi kormány, sőt még Kollonics jóindulatát is. A túlnyomó többségben lévő magyar és szász protestánsok azok, akik most Erdély függetlenségét fenntartják, vallási szempontból veszélyt látva a magyar királysághoz visszacsatolás gondolatában. Az 1693-i ú. n. Alvinczi-féle resolúciót megelőző bécsi tárgyalásokban a református Alvinczi és a szászok követe, Zabanius, a későbbi Sachs von Harteneck tiltakoztak az erdélyi kancelláriának a magyar alá rendelése ellen, s mikor Kinsky gróf azt mondja nekik, hogy ez nehéz dolog, a magyarok nem fognak beleegyezni az erdélyi ügyek függetlenségébe, Alvinczi inkább az ő személyes kezelésébe ajánlja az erdélyi ügyeket, mit Kinsky azzal köszön meg, hogy ő már öregember s elég gondja van a cseh tartományokkal is, melyeknek ő a kancellárja. A Partium visszacsatolásának gondolatát is Kinsky képviseli az erdélyiekkel szemben: szerinte nemhogy a Partes függenének Erdélytől, hanem Erdély része a magyar koronának, visszacsatolására a császárt esküje kötelezi, s félő, hogy ezt nem teljesítve a magyarok nehézségeket okoznak. De tudjuk, hogy Esterházyék nem okoztak nagy nehézségeket, s ezzel elszalasztották az alkalmat, hogy legalább a katholikus ellenreformáció érdekeinek a bécsi kormányra hatásos exponálásával Erdélyt a királysághoz visszacsatolják.
Erdélyben ekkor már a függetlenség tudata és követelése nagy érzelmi tényező volt. Veterani, de főként 1695-től kezdve a brutális Rabutin tábornok vasvesszeje alatt kiki visszasírta a fejedelemség dicső évtizedeit, melyeknek emlékéből most a szigor, az adók, a notapörök, kivégzések mind eltűntek, s megmaradt Bethlen és I. Rákóczy György országa európai méreteinek, hatalmának, boldogságának fényes képe. A ma transzilvanizmusnak nevezett lelki képződmény ekkor kezd feltünedezni, elsősorban mint ressentiment, elkeseredés a mult nagysága és a jelen silány volna miatt. A bukás okát pedig Telekiék magyarbarát politikájában látják most utólag, mely belezavarta Erdélyt a magyarországi bonyodalmakba, s ezzel utat nyitott Erdély függetlensége megszüntetésére, – mintha bizony Teleki nélkül Lotharingiai Károly seregei megálltak volna a Szilágyság hegyei előtt! A Cserey Mihálynál szinte elemi erővel jelentkező magyarellenes transzilvanizmus tehát politikailag teljesen téves elképzelés, aminthogy bizarr furcsaságára legjellemzőbb, hogy a kálvinista Cserey a magyaroktól vezetve le Erdély veszedelmét, őszinte híve és támasza a császári uralomnak, a Habsburg-ház alá jutott Erdély ideáljának. Ő mélyíti el írásaiban a magyarnak és erdélyinek korábban csak némely erdélyi hadjáratok alatt, itt-ott Felső-Magyarországon fellépő ellentétét valóságos történetfilozófiává: „Az ég klimájától vagyon-é vagy mitől, de megbékélhetetlen antipathia vagyon a két ország lakosi közt”, az erdélyi humor egészen más, az erdélyi ember „nyájas, barátságos, hospitalis, reális, csendes, alázatos, amit szívében gondol, a szájában sem találsz egyebet, keveset szól, de igazat, nem kérkedik”, holott a magyar kevély, negédes, kérkedő, pompakedvelő, mikor semmije sincs, állhatatlan, csalárd, hazug, hízelkedő, símabeszédű, de keserűmérgű, fösvény, rossz gazda, aki ingyen vendégségbe jár Erdélybe. „Az is bolond, aki Magyarországra megyen házasodni”, s az egész elkeseredés politikai maximává kialakítva: „Ne barátkozzál soha, semmi időben, édes hazám, magyarországi emberrel, ne kapcsold egyben soha többször magadat Magyarországgal, mert Erdélynek minden romlása, pusztulása örökké Magyarországtól származott…” „Többször azért édes hazám, Erdély, meg ne bolondulj; ha most elpusztulál, elromlál Magyarország miatt, ne cimborálj többször véle, vesszen a maga dögivel; lássa, mit csinál; uralja azt, akit akar, te vond meg magad és hallgass, láss magad dolgodhoz”. A valóságban az öncélúságnak ily szent önzésszerű, brutális fogalmazása mögött nem politika vagy kulturális szisztéma, csak egyszerű érzelmi momentum rejtőzött, s a most saját útján tovább indulú Erdély egy évszázad mulva újra belátta, hogy felemelkedés számára csak a magyar kapcsolatban rejlik.
De az erdélyi magyar antipátiának e szenvedelmes igenlése legkevésbbé sem jelentette azt, hogy maguk az erdélyiek, egymásközt, szeretik egymást. Vallási, nemzetiségi, személyi és társadalmi ellentétek rég nem sejtett erővel lángolnak fel. A katholikus egyház az Alvinczi-féle resolucióban, majd az 1699-i Mikes-féle pontokban visszanyeri egyenjogúságát, teljes hivatalképességét: a hivatalokra kandidált három egyénből egy katholikus legyen, az ország három pecsétjéből egy a katholikusoknál legyen, akik „libertast és aequalistast” élvezzenek; mindezek privilégiumok azonban csak a jogi alapot nyujtották, melyre helyezkedve, a katholikusok megkezdték a többi felekezet, főként a kálvinizmus eddigi uralmát és túlsúlyát visszaszorítani. Visszaváltják vagy visszakapják a reformációtól lefoglalt birtokaik egy részét, egymásután követelik vissza elvett templomaikat, eddig protestáns többségű helyeken is megvetik lábukat, úgyhogy a régi helyhez kötött vallási rendszer teljesen meginog, megkezdődik a felekezetek egy helyen élése, miből természetesen térítés, harc, a szerzetesrendek és a kormányhatalom támogatásával a protestánsok háttérbe szorítása származik. Legtöbbet vesztenek az unitáriusok, akiknek helyzetét már Alvinczi követsége is iparkodott megnehezíteni, s akik a központi hivatalokból is mindinkább kiszorulnak. De a folytonos harc és küzdelem a vallási térről a nemzetek közé, s azok kereteiben egyes koteriákra is kiterjed, egyensúlyát vesztett társadalom tépi magát, marakodik itt, minden cél és értelem nélkül. Az 1701–1702-i országgyűlésen a 750.000 forintnyi adó szétosztása miatt szinte késhegyre mennek; a szászok vezére, a felvidéki bevándorolt Sachs von Harteneck szebeni comes új alkotmánytervezetet dolgoz ki, melyben a három nemzet jogai védelmét a királyra bízná, s követeli a nemesek aránylagos megadóztatását. Ő lesz a másik két nemzet gyűlöletének céltáblája, de a szászok is megrettennek hatalmától, mikor a hamispénzverésben és sikkasztásban bűnösnek talált Schuller von Rosenthal segesvári polgármestert, a császári amnesztiával nem törődve, kivégezteti. Bukására felesége bűne ad alkalmat, aki Rabutin segédtisztjét, volt szeretőjét meg akarta gyilkoltatni, a felfogadott gyilkost házában rejtegeti, majd úgy látszik férje tudtával megöleti. A szász comest az országgyűlés és a szebeni tanács egyformán halálra ítéli és kivégezteti, Rabutin és Bethlen Miklós együttes örömére, de mikor ez utóbbi az ausztriai uralom rossz tapasztalatai után az „Olajágat viselő Noé galambja” című memorandumában visszatér ifjúkora koncepciójához, a független fejedelemséghez, s német protestáns fejedelmet és fejedelemasszony gyanánt főhercegnőt követel – Csereyhez hasonló transzilvanizmussal megállapítva, hogy „a magyar nemzetnek javára való az, hogy soha Magyarországot és Erdélyt együtt senki is, akár török, akár német, akár magyar légyen, ne bírhassa” –, az országgyűlés 1704-ben őt is halálra ítéli, a császári kegyelem Bécsbe internálja, s ott hal meg 1716-ban Erdély utolsó félszázadának legműveltebb főura, legnagyobb értelmisége, miután tehetségeit egy feloszlófélben lévő társadalom paralizálta és jószándékait megsemmisítette.
Ez a saját egyenetlenségében forgó Erdély, az erőskezű belső kormánytól megszabadulva, nem lehetett bázisa a mozgalomnak, mely most, az új század legelején, hivatva érezte magát a magyarság végletes nyomorának egy csapással megszüntetésére.
| « A török kiűzése. | KEZDŐLAP | RÁKÓCZI-FELKELÉS. » |