AZ ÚJ NÉPESSÉG. GAZDASÁGI ÉS NEMZETISÉG VISZONYOK.

A LAKOSSÁG SZÁMÁNAK CSÖKKENÉSE A TÖRÖK KORSZAK KÖVETKEZTÉBEN. A MAGYARSÁG ARÁNYA EURÓPA LAKOSSÁGÁHOZ KÉPEST. A PUSZTA TOVÁBBI KITERJEDÉSE. AZ ÚJ TELEPÍTÉS. A NAGYBIRTOKOSOK TELEPÍTŐMUNKÁJA, AZ ÚJ ARISZTOKRÁCIA KIVÁLASZTÓDÁSA. A MAGYAR TELEPÍTÉS AKADÁLYAI. NÉMET TELEPÍTÉS A FŐURAK RÉSZÉRŐL; AZ ÚJ NÉMET TELEPEK ÉS NÉMETORSZÁGI KAPCSOLATAIK. ÁLLAMI AKCIÓK: A KAMARAI BIRTOKOKON, A RÁCOK ELŐNYBEN RÉSZESÍTVE. A TEMESI BÁNSÁG BENÉPESÍTÉSE MERCY ALATT. MÁRIA TERÉZIA SZERVEZETT AKCIÓJA, FRANCIA, SPANYOL, BOLGÁR JÖVEVÉNYEK. II. JÓZSEF AKCIÓJA, MINTASZERŰ TELEPÍTÉSEK. – A RÁC ÉS OLÁH BEKÖLTÖZÉS, ANNAK VESZÉLYEI. OLÁH BEVÁNDORLÁS A BÁNSÁGBA, BIHARBA, AZ UNIÓ KÉRDÉSE; A MAGYARSÁG CIVILIZATORIUS MUNKÁJA. A RÁCOK TÁMOGATÁSA BÉCS RÉSZÉRŐL, A HATÁRŐRVIDÉK, RÁC NEMZETI PRIVILÉGIUMOK, AZ ILLYR DEPUTÁCIÓ. VISSZACSATOLÁSOK; A RÁCOK KULTÚRÁLLAPOTA. VÁROSI LAKÓK; GÖRÖG KERESKEDŐK. ZSIDÓK. TÓT TELEPEDÉS. A MAGYARSÁG BELSŐ VÁNDORLÁSA; ÚJ ELHELYEZKEDÉS. – KULTÚRÁLIS GAZDASÁGI VISZONYOK AZ EGYES NÉPFAJOK KÖZT: TÓT HEGYIPÁSZTOR ÉS FALUSI JOBBÁGY; NÉMET VÁROSLAKÓK HANYATLÁSA. A MAGYAR KISNEMESSÉG KRIZISE; A MAGYAR PARASZT, JELLEME, MEZŐGAZDASÁGI MŰVELTSÉGE, AZ ALFÖLDÖN ÉS A NYUGATI NAGYBIRTOKON; A NAGYBIRTOK GAZDASÁGI ÜZEME; AZ ÚRBÉRES SZOLGÁLTATÁSOK; A JOBBÁGY ÉS A VÁRMEGYE; ÁLLAMI ÉRDEKLŐDÉS KEZDETEI; PARASZTMOZGALMAK.

A TÖRÖK HÓDOLTSÁG két századának magyarpusztító jellegét igazában csak a népesedési mozgalomra gyakorolt hatásában ismerhetjük fel. A magyar barokk emberei bármily lelkesen indultak is ez „új”, e „nagy” Magyarország felfedezésére és bármily erős hittel tartották is az ő országukat a régi ország, Hunyadi Mátyásnak európai nagyhatalmat tevő birodalma egyenes utódjának: a valóság mást mondott. Ez a valóság, mely most, a kétszázesztendős harcok lezártával megmutatkozott, a magyar történet legszomorúbb valósága volt. Mikor 1720-ban III. Károly és az 1712–15. országgyűlés rendjeinek közös elhatározásából, az adó igazságosabb elosztását lehetővé teendő, először számlálták meg az ország lakosságát, Magyarországé mintegy 1,770.000, Erdélyé 800.000 főt tett ki, oly számot, mely a Hunyadi Mátyás-korabeli hozzávetőleges négymillió lakosnak messze alatta maradt. Igaz, a XVI. és XVII. század egész Európában, ha nem is s hanyatlásnak, de a középkorhoz képest feltűnő lassú, háborúktól, pestis- és egyéb járványoktól gyakran megszakított szaporodásnak volt a korszaka: Franciaországnak a középkorban 20 milliót felülmúló lakossága a XVI. század végére 14 millióra szállott le s innen a XVII. század elejéig csak 18 millióra tudott emelkedni, hogy azután a nagy francia forradalomig, a XVIII. század aránylagosan békés és rendezett viszonyai között 26 millióra növekedjék. A német területeken a harmincéves háború okozott nagy hanyatlást, melyet azonban a XVII. század második fele általában helyrehozott. 1620-ban a birodalom lakossága 15 milliót tett ki, ez a szám egyes területeken a harmincéves háború alatt felére, sőt az alá is leszállt, hogy az összlakosság 1700 körül megint elérje a 15 milliót. Az olasz tartományok lakossága szintén alig változott a XVI. és XVII. században, e korszak elején és végén egyaránt 11 milliót tett ki, Spanyolország népessége azonban a XVII. század folyamán 8,400.000-ről leszállott 5,800.000-re. Ez az egyetlen adat tőlünk nyugatra, mely a magyar folyamathoz hasonlóan apadást mutat fel akkor, mikor egész Európa lakossága 1600 és 1700 között 95 millióról mégis nem kevesebb, mint 130 millióra emelkedett.

Ha tehát Hunyadi Mátyás korában a körülbelül 80 milliónyi Európában egymaga Magyarország, hódított területeit nem is számítva, 4 milliónyi lakossággal bírt és ha a XVIII. század elején a 130 millió lakost számláló Európában a magyar állam mindössze csak 2 1/2 millió lakossal szerepelhetett, akkor e százalék szerint is könnyen kiszámítható hanyatlás mértéke adja meg nemzeti hanyatlásunk igazi mértékét. Helyesebben: hanyatlásunk még ennél is sokkal mélyebb volt, mivel Magyarország és Erdély össznépességében a magyar nemzetiségű alig tett ki 1,160.000 lelket, azaz az egész lakosságnak 45%-át s Európa össznépességének még csak egyetlen százalékát sem!

Bármennyire hiszünk is a lélek erejében a test és anyag felett s e hitünket bármennyire érvényesítjük is történeti módszerünkben, e lesújtó számok mellett nem haladhatunk el azzal, hogy számbeli hanyatlásunkat nemzetünk szellemi, lelki erői kipótolhatták. Hiszen e számok egyúttal lelki lehanyatlásunkat is mutatják, azt, hogy Európa lelkiségében most már alig egy százaléknyi, sőt annyi sem a magyar lélek, mely tehát alkotó, vezető, kigondoló munka s eredmények dolgában természetes módon háttérbe szorul és előkelő szerepet alig fog játszhatni egyelőre. A magyar államnak és nemzetnek olyan érvényesülése, ami nőtt még Nagy Lajos és a Hunyadiak korában láttak Európa népei, e néhány szám miatt lehetetlenné vált s innen van, hogy a XVIII. században történetünk kis ország, kis nép történetévé lesz, mely Európa egyik zugában saját belső problémáival foglalkozik és saját bajain kívül magasabb európai perspektívára nem emelkedik. A XVIII. század az, amikor a kontinens és a Föld igazi nagyhatalmasságai előlépnek és kezdik maguk közt a földrészeket, kereskedelmi utakat és kolóniákat felosztani; ez a korszak az, amikor a túlnépesedő angol vidékek kitermelik a gyáripart és a kapitalizmust s amikor más nyugati népek, az ő példájukat követve, előkészületeket tesznek a következő század világgazdaságában játszandó vezető szerepükre. Mindez akkor, amikor az Európa egyszázalékát tevő magyarság saját hazájában is kisebbségbe szorulva, födél nélkül próbálkozik házépítéssel, gazdasági termelésének megindításával, azaz legprimitívebb nemzeti és állami szükségletei kielégítésével. Ez az egyszerű kis szám: egy százalék, minden statisztikánál többet mond és végkép megmagyarázza nekünk nemzetünk belső, országos és külpolitikai gyengülését és jelentéktelenné válását, mely végső fokon nem volt egyéb, mint a török korszak emberpusztító hatásának végzetes következménye.

Buda-Pest környéke a XV. század végén, illetve a XVIII. század végén.

A pusztulás mérve ehhez képest most is a török hódoltságnak kitett területeken a legnagyobb. A legnépesebb vármegyék a nyugati határon fekszenek: Nyitra megye 125.000, Pozsony 88.000, Sopron 85.000, Vas 118.000 lakossal; innen keletnek és délnek tartva, mindinkább apad a lakosság, hogy a Tiszánál és az Aldunánál ma alig elképzelhető alacsony számra süllyedjen. Arad vármegyében az 1720-as népszámlálás szerint 5000, Csanádban 2500, az akkor visszafoglalt Temesközben, három vármegye helyén 30.000, Csongrádban 9700, Bács és Bodrog vármegyékben mindössze 12.000 lakost találtak, beleszámítva e számokba nemcsak a vármegyék területén levő városokat, hanem a visszafoglalás óta újonnan betelepedett lakosságot is, mely ekkor már nem kevesebb, mint 230 községet tett ki. Azok a lakatlan térségek, melyek már a török uralom idején, az esztelen politikai és társadalmi viszonyok hatása alatt állottak elő, most a felszabadító hadjáratoknak és a Rákóczi-felkelésnek egymás sarkában járó évtizedeiben még inkább megnövekedtek és korábban lakott területekre is kiterjedtek. Míg a török korszakban a „puszta”, a „Heide” általában Budától délre kezdődött, a Duna és Tisza mindkét partján levonulva, egész a régi országhatárig, addig már a török korszak végső évtizedében Magyaróvártól és Győrtől keletre és délre is alig van emberi lakás. Még török basa székel Budavárában, mikor az angol utazó 1669–70-ben Bécstől Belgrádig 400 mérföldön folytonos, meg nem szűnő pusztán át utazik, melyet csak itt-ott szakít meg cserje vagy silány erdő, az egész vidék már őreá is tó vagy tenger benyomását teszi, főként amikor nyitott szekere mérföldeken át úttalan sötétzöld füves talajon száguld vele. Savoyai Eugén sem igen túlzott, ő különben is hadjárataiból jól ismerte a Duna–Tisza közét, mikor 1717-ben egy angol ladyt azzal akart lebeszélni a Magyarországon át való utazásról, hogy Buda és Eszék között egyetlen házat sem fog találni.

A maroknyi magyarságnak, ha még volt benne valami őseinek államalapító és államfenntartó érzékéből, a szatmári béke megkötése után közjogi és nagyhatalmi aspirációk helyett a legprimitívebb feladatról, az ország betelepítéséről kellett gondoskodnia, hiszen a neoacquista-bizottság munkájából, Kollonics és mások terveiből világos volt, hogy ha ezt ő maga el nem végzi, akkor ellenséges tényezők fogják azt, saját fejlődését akadályozva, végrehajtani. Korábbi fejtegetéseink megmutatták, hogy a megöregedett rendi alkotmány képtelen volt a feladat elvégzésére s az 1722–23. országgyűlés egyetlen, errevonatkozó szakasza, a 103. artikulus, nem foglalt magában egyebet, mint hogy a király szabad embereket hatévi adómentesség mellett az országba hívhat s eziránt a római birodalomban és az örökös tartományokban hirdetéseket tehet közzé; továbbá, hogy a visszafoglalt javakat a régi jogukat bebizonyító családoknak vissza fogja adni és fiskális javakat csak érdemes személyeknek fog adományozni. A neoacquista-bizottság ekkor már nem működött, eltűnése szintén a Rákóczi-felkelés jótékony hatásának tudható be; helyében az 1712–15: 10: t.-c. értelmében a régi birtokjogok igazolását három rendi bizottság végezte, Pozsonyban, Kassán, Zágrábban a nádor, a tárnokmester és bán elnöklete alatt, amely bizottságoktól újabban az 1723. évi 19. t.-c. értelmében a királyi táblához lehetett föllebbezni. Így tehát a nemesség régi családi javaira vonatkozó igényeit most már rendi hatóságok előtt érvényesíthette s úgylátszik érvényesítette is, amennyiben a régi, XV. századi családoknak még egyáltalában voltak, annyi véres nemzedék multával, kimutatható leszármazóik. A korábbi történetből tudjuk, hogy 1526-ot megelőzően és főként a déli vidékeken a nagybirtok uralkodott olyan családok kezén, melyek már a XVI. század közepén szinte kivétel nélkül kihaltak. Így érthető, hogy a neoacquista-bizottság magyarellenes eljárásán az újabb, rendi szellemű berendezés sem tudott sokat javítani s a visszafoglalt területek nagyrésze a rendi jog szempontjából is királyi adomány alá került.

A telepítőmunkában tehát, – miután a rendi képviselet a fenti, inkább csak kerettörvénynek nevezhető rendelkezésen túl egyébre nem volt képes, – a számában is erősen megfogyatkozott nemesség alig vehetett részt, annál inkább a nagybirtokos-osztály és többé-kevésbbé átgondolt terv szerint az állam, azaz a király. Leszámítva a temesi bánság és a határőrvidékek területét, az ország elpusztult vidékeit legnagyobbrészt a nagybirtokosok s főként a főurak telepítették be, úgy, hogy a benépesítés érdemeit, legalább a XVIII. század első felében, nekik kell betudnunk. Láttuk már, hogy a III. Károly-korabeli rendszeres munkálatoknak modernebb, merkantilista gazdasági szelleme is őtőlük származik s mikor ezt a szellemet nem sikerült a törvénykönyvbe átültetniök, már csak saját anyagi érdekükben is kénytelenek voltak azt legalább az ő birtokaikon megvalósítaniok. Érthető, hogy lakatlan, sőt a vadvizek, szikes területek, homokbuckák miatt egyáltalán lakhatatlan földjeikre embereket akartak hozni, mert az akkori gazdasági rendben egyedül a földművelő jobbágytól várhattak birtokaik után jövedelmet s az is érthető, hogy ebbeli törekvéseik élénk ellenzésre találtak azon vármegyékben, hol a török hódoltság meghagyta a jobbágyfalvakat s ahonnan tehát belső telepítés útján egyedül lehetett volna az Alföldre és a Dunántúlra magyar, tót vagy német jobbágyot átültetni. Az új területek birtokosai és a régi, királyságbeli vármegyék urai közt tehát természetes érdekellentét állott fenn s ez utóbbiakhoz, a telepítésellenesekhez tartozott az egész köznemesség is, melynek ugyancsak érdeke volt, hogy néhány megmaradt jobbágya birtokán maradjon és azt továbbra is megművelje. Ez az ellentét is egyik indoka annak, hogy egységes telepítési terv nem jött létre és a benépesítés egyes urak saját jószántából ment végbe.

Végigtekintve e korszak nagybirtokosainak névsorán, első pillanatra az lehet gondolatunk, hogy a Rákóczi-felkelés után Magyarország földjét éppúgy idegenek kezére adták a Habsburgok, miként Csehországét a fehérhegyi csata után. Alig van titkos tanácsos, hadvezér vagy udvari ember, német vagy olasz származású, aki ne lett volna most egyszerre holdak ezreinek és tízezreinek urává Magyarországon. III. Károly nagyúri bőkezűségben és pazarlásban még a XVII. századbeli Ferdinándokat is felülmúlta, de nagy adományozásainak nem ez volt főindoka: neoacquista birtokért mindenkinek fizetnie kellett a fegyverjog megváltása címén és így a hadvezérek és bécsi főhivatalnokok hátralékos fizetésüket kénytelenek voltak elengedni az államnak akkor, mikor valahol bent a hozzáférhetetlen, járhatatlan magyar területen birtokadományban részesültek. A legtöbb ily idegen új földesúr soha nem is látta birtokát s a legelső alkalomkor iparkodott azt akár olcsó áron is, de legalább készpénzért vagy annak igéretéért eladni. Így érthető, hogy bár az országgyűlések mindnagyobb tömegekben vették fel a rendek közé az indigenákat, – 1715-ig összesen több, mint 250 ily idegenhonos családról van tudomásunk –, mégis ezekből igen kevés maradt magyar föld birtokában. Még inkább érvényesült a természetes kiválasztás a magyar nagybirtokosok között. Az öreg Széchenyi György gróf, dunántúli birtokos, nem győz panaszkodni azon, hogy a török hódítás a régi örökös birtokosokat száműzte és elpusztította és most micsoda emberek jutottak birtokokhoz, – persze elfeledkezve arról, hogy ő maga kapta testvére Pál érsek és nagybátyja György érsek érdemeiért a grófi diplomát és hogy az ő családja is e hirtelen felemelkedő rétegbe tartozik, mely a magyar köznemesség annyi tehetséges tagjának adott az új korszakban nagy alkotási lehetőséget. Valóban, a főnemesi társadalom kialakulása dolgában ugyanoly jelenséggel találkozunk, mint a XVI. században, amikor a középkori családok kihaltával helyüket szinte természetes kiválasztás folytán erőteljes, fiatalos akarat- s munkaerővel rendelkező egyének foglalták el, köztük Nádasdy Tamás, utóbb Esterházy Miklós, ma élő legrégibb főúri családaink ősei. 1711 után teljes pusztulás egyedül a Rákóczi és Bercsényi családot érte, melyeknek gyér leszármazói külföldön éltek és soha haza nem térhettek, a többi nagyúri család tovább élt és a század folyamán csak azok pusztultak el, melyekben nem volt többé életerő. De ezen, ekkor már réginek számító XVI. és XVII. századbeli családok mellett, aminők az Esterházyak, Koháryak, Nádasdyak, Zichyek, Apponyiak, Károlyiak, a köznemesek egész tömege jut be a grófi és bárói családok közé, így elsősorban a központi hivatalok, kancellária és helytartótanács hivatalnokai, akik vagy maguk vagy legalább fiaikban rendesen elérték a bárói s utóbb a grófi rangot, így a Sigray, Meskó, Niczky, Ráday családok. Az ország akkori helyzetében a főrendi cím és birtok ez tulajdonosai nem pihenhettek babéraikon, hanem folytonos munkát kellett áldozniok birtokaik felépítésére és gyarapítására. Innen a rendkívüli mozgalmasság, mely ezt a generációt elfogja és amely végső hatásában a tunya és tehetségtelen családok kiválását, elpusztulását eredményezi. Egyes felemelkedő családok tagjai, mint Károlyi Sándor, Grassalkovich Antal, a század második felében Jankovich Antal, Atzél István, a birtokszerzés, gyarapítás és igazgatás terén példátlan energiát fejtenek ki, mely talán párhuzamba hozható a magyar parasztnál többször megfigyelt, leküzdhetetlen, soha ki nem elégített földéhséggel. Régi családokból gyakran hiányzik ez az energia, így az akkor már legrégibb főúri család, az Erdődyek, nem képesek többé a neoacquista-területen lábukat megvetni, bár régi királypártiságuk erre eléggé megadta nekik a lehetőséget. Erdődy György gróf, kamarai elnök, III. Károlytól megkapja a 100.000 holdat kitevő mindszent–algyő–pusztaszeri uradalmat, fia Kristóf azonban nem dolgozik az uradalomért, távol él tőle és csak jövedelmeit akarja látni, úgy, hogy az eladósodása következtében előbb a szorgalmas szerző Batthyányiakra, azután egy génuai kereskedőcégre száll, melynek egyik tagja, Pallavicini Károly gróf az, aki azt végül is családjában meg tudja tartani. Mert ez a két századon át elhanyagolt föld kiszámíthatatlan lehetőségeket rejtett magában, de ezeket csak munkával, folytonos törődéssel lehetett feltárni; a kényelmes munkátlan birtoklás egyértelmű volt az illető földesúr tönkremenetelével. Azóta persze újabb kétszázesztendő telt el s az akkori nagy szerzők utódai már szinte száz év óta bírják a földeket több-kevesebb munkával és alig fogják megérteni, őseiknek minő, időt és idegeket egyaránt felőrlő munkájába került az amerikailag változó viszonyok között birtokuk összeszerzése és megtartása.

A királyi adomány, melyért a magyar uraknak kivétel nélkül magas összegeket kellett fizetniök, csak alapja volt a vagyonszerző munkának, mely, hogy eredményes legyen és a birtoktest szét ne folyjon az adományozott kezeiben, gazdasági ismereteken kívül erős pénzügyi, spekulációs érzékkel is kellett bírnia. Ha az utódok is megtartották volna őseik ez érzékét, Széchenyi István nem fedezett volna fel bennük száz év mulva dekadenciát és a XIX. század gazdasági élete másként alakult volna. Károlyi Sándor báró, 1712 óta gróf, csak egy példa a sok közül. Birtokai művelésére, melyeket folyvást beutazott, maga írta a gazdasági utasításokat, amiben felesége, Barkóczy Krisztina nagy segítségére volt; külön tanulmányokat írt a dohánytermelés felvirágoztatására, a szegénység felsegítésére, a szarvasmarhakereskedés fellendítésére, sokat foglalkozott a halászat hasznosításával, sőt még a teknősbékatenyésztésre is tett kísérletet. A pénz amit fáradozásaival birtokából szerzett, új birtokszerzésre szolgált; ez az igazi titka a XVIII. századi nagybirtokok előállásának. A pazarló urak messziről megismerhetők, mert pazarlásuk vagy egészen tönkretette a családot, mint például a Grassalkovich-vagyonnal történt, vagy pedig hosszas, terhes moratóriumot hozott rá, ami utóbb, a század második felétől kezdve mind gyakoribb különböző családokban. Károlyi Sándor birtoktestét 1711-ig az ősi birtok: Nagy-Károly, Olcsva-Apáti mellett, felesége hozományaként a salánki uradalom és több porció képezte, zálogba bírta ezenfelül az erdődi uradalmat II. Rákóczi Ferenctől, akinek 2000 aranyat kölcsönzött. A kurucmozgalom alatt szerzett egyéb birtokai, így főként a huszti uradalmat vissza kellett adnia, de III. Károly megigérte neki, hogy ennek fejében 50.000 forinttal vagy ilyértékű birtokkal fogja kárpótolni. Így kapta ez igéretre a tarcali három szőlőt, melyek fejében azonban 22.000 forintot kellett fizetnie a már ismert Universal-Bancalitätnak. 1722-ben megvásárolta a volt Bercsényi-féle csongrádvásárhelyi uradalmat gróf Schlick Lipóttól, lefizetett érte ennek 30.000 forintot, továbbá ő és utódai lefizettek azon családoknak, melyek az egyes pusztákra, mint régi birtokukra igényt tartottak, összesen 62.000 forintot, nem számítva a XIX. század elején eszközölt még nagyobb lefizetéseket. Ez a 118.000 holdnyi uradalom, mely utóbb Károlyi Sándor unokája, Antal gróf, feleségének, báró Harruckern Jozefának hozományával 154.000 holdra növekedett s ekkor már Csongrádon és Hódmezővásárhelyen kívül Szentest, Csabát, Orosházát is magában foglalta, a vétel idején még törökkorbeli állapotban volt; benépesítése, felvirágoztatása a Károlyi-család hatalmukat is hosszú időre megalapozták. 1725 után vette meg Károlyi Sándor a nyitramegyei nagysurányi és tótmegyerei uradalmat, ezért összesen 120.000 forintot fizetett gróf Kaunitznak és más Bosnyák-családi örökösöknek; a fizetés lassan és nehezen ment, a nála zálogban levő Bátorkeszi visszaadásával szerzi meg az első 24.000 forintot, miből a birtok első tizenkettedének árát fizeti le. 1726-ban megvette még az Erdődyektől a bélteki uradalmat, de királyi donatiót erre csak unokája, Antal gróf tudott szerezni, lefizetvén érte a kincstárnak is 26.000 forintot. A Rákóczi-örökséget tevő, 162 községből álló ecsedi uradalmat már Károlyi Sándor meg akarta venni 90.000 forintért Rákóczi Julianna férjétől, Aspremont Gobert gróftól, de az adásvétel csak 1747-ben jött létre, amikor Károlyi Sándor fia, Ferenc gróf, lefizetett az Aspremont-birtokért 80.000 forintot, az ecsedi uradalomnak fiskális kézen levő részét később, 1776-ban a harmadik szerző, Antal gróf kapta meg s az egész uradalomért a család 308.000 forintot fizetett. Nem csodálható ezek után, hogy Károlyi Sándor a hatalmas birtoktesteken kívül 596.000 forint, legnagyobbrészt birtokvásárláskor adott kötelezvényekből álló adósságot hagyott fiára, az ilyes adósságcsinálás azonban a nagy birtokszerzőknél, kiknek a vétel lehetőségét üstökén kellett ragadniok, nem volt ritkaság és bajt nem okozott mindaddig, míg a leszármazók atyjuk példájára munkás, nem tékozló és a vagyont felélő életet folytattak. Ebből a század végének nagy szerzője, Atzél István, valóságos elméletet csinált magának, Jankovich gróf példáját maga elé állítva, aki csak vármegyei ügyész volt s első jószágát hitelben vette s „az első esztendőben félelemben élt és nyughatatlan volt a fizetések iránt, de utóbb, amidőn látta, hogy haszonnal vette, a második s azután a többi uradalmait adósságból szerezte” s halálakor, bár házi pénztárában 60.000 forint készpénz volt, mégis 250.000 forintnyi adósság maradt utána. „Tehát te is úgy tégy, ajánlja Atzél, mert ha csak akkor akarsz jószágot venni, amidőn az egész árát megszerezted, így neked nagyobb jószágod nem lészen.” Az a kereskedelmi, spekulatív szellem, melyet a török kor magyar tőzsérjeiben megfigyelhettünk, most ebben a lakatlan, s ezért olcsó földek hazájában a köznemesi emelkedésnek legnagyobb emeltyűje lesz és csak sajnálható, hogy a nagy szerzők unokáiból a kapitalista korszak beköszöntése újra kiveszett.

A magyar faj energiáinak egyik hatalmas történeti megnyilatkozása tehát ez a folyamat, melynek során a III. Károlytól telepített idegen földesurak nagyrésze kivész, s a megmaradtakat ez az új, erőteljes nagybirtokos osztály teljességgel áthasonítja önmagához. De nem kevésbbé jelentős a gazdasági munka, melyet most ez az osztály hajt végre, saját kezdeményezésével, saját tekintélyének védelme alatt. Hatalmas, ezrekre menő tömegek megmozdításáról van szó, amikor a vezető, mozgató földesurak saját tekintélyükön és az államrenden kívül semmi kényszerítő eszközzel nem rendelkeztek, de az a barokk társadalmi gondolkodás, melyet föntebb megismertünk, ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorolt a tömegekre, melyek így engedelmesen végrehajtották a földesúrtól kigondolt mozdulatokat, különben is jól tudván, hogy a birtok java az ő meggyökerezésüktől, fizetőképességüktől, tehát a saját javuktól is függ.

Ebbe az új fegyelembe legnehezebben tudott a magyar jobbágy beletörődni, aki a kuruc korszak letűntével nem egyhamar vált meg a nyugtalan, bujdosó, fegyveres életmódtól, s ezért letelepítése, különösen eleinte, igen nagy nehézségekbe ütközött. A vármegyék különben is mindent megtettek, hogy e még mindig hullámzó népesség egyedeire, mint szökött jobbágyokra rátegyék kezüket, s nagyobb belső telepítést a jobbágynak kötött helyzete tett lehetetlenné. 1736-ban, mikor már a német telepesek nagy tömege élt az országban, Károlyi Sándor panaszosan állapítja meg, hogy bár az Alföld és a déli Dunántúl vármegyéiben nagy szükség volna telepesekre, ilyenek mégsem kaphatók az országban, pedig a felső vármegyéknek annyi népük van, hogy egy telket negyed- és nyolcadrészre is osztanak, s az ilyen jobbágy „földjéről igen szegényesen élhet, sőt nyári hónapokban más vármegyékben kell keresnie mindennapi kenyerét is”. A jobbágyság gazdaságosabb eloszlását, azaz a belső telepítést tehát a jobbágy jogi kötöttsége akadályozza meg, nem pedig az, mintha a nagy telepítők és vagyonszerzők a magyar jobbágy iránt ellenséges érzülettel viseltettek volna. Amennyire a későbbi évtizedekben még hullámzó jobbágyréteg rendelkezésre állt, találkozunk is mindenfelé magyar telepítéssel, bár ennek nagysága elenyésző csekély az idegen, főleg német telepítéshez képest. Károlyi Sándor róluk írja 1736-ban, Nagykároly és Erdőd telepítését említve, hogy „az aranyos magyarok megint szétmentenek”, – a magyar telepesek vagy tovább vándoroltak Erdély felé, vagy pedig a hajdú városokba szöktek be, ahol az egykor letelepített 15.000 vitéz ivadékaiból 1702-ben már csak 689 családfő volt életben, de már 1752-ben annyi a beköltözött jobbágy, hogy ez évben a szomszéd vármegyék 736-ot költöztetnek ki közülök.

Belső telepítés helyett idegenek, elsősorban németek behozásával próbálták a török korszaktól okozott vakuumot kitölteni. A XVII. század végén és a következőnek elején nem volt szokatlan nagy tömegek átköltözése egyik államból a másikba. A merkantilizmus magábanvéve is elősegítette képzett ipari munkaerőknek átültetését; vallonok, olaszok, hollandi zsidók nagy számmal költöztek be német területre, ahol a harmincéves háború után újraélesztették az ipart és kereskedelmet. De hasonlíthatlanul nagyobb tömegek mozdultak meg a nantesi ediktum visszavonására, amikor 50.000 hugenotta család, 300.000 főnyi tömeg hagyta el Franciaországot. Hollandiába a század végéig 75.000 francia költözött, s Poroszország hasonlóképen a beköltözésekből lett naggyá. A század végén 7000 pfalzi kálvinista ment át porosz földre, francia hugenotta legalább 20.000, a salzburgi érsekségből 1732-ben 20.000 protestáns jött át, s Nagy Frigyes halálával a hárommilliónyit kitevő porosz lakosság egyharmada ilyen, az utolsó században beköltözött családokból állott. Egyedül Nagy Frigyes uralkodása alatt nem kevesebb, mint 400.000 ember vándorolt be országába. Ebbe a nagy mozgalomba illeszthető be tehát a magyar föld benépesítését célzó kolonizáció, mely csak a hugenotta-tömegek költözésének befejeztével indult meg, s magaskultúrájú iparosnépesség helyett csak földmívelőket és szegény kisvárosi iparosokat hozhatott be, aminthogy az elpusztult földön elsősorban mezőgazdasági termelőnépre volt szükség. Ilyent akkor leginkább a Rajna mindkét partja szolgáltathatott, melyet a Saarvidéktől Hessenig és Frankenig XIV. Lajos rablóhadjáratai és a spanyol örökösödési hadjárat évtizedeken át pusztítottak, úgyhogy ott a lakosság szegénysége nem sokban különbözött a harmincéves háború okozta nyomortól. Erre a fegyverzajtól megfélemlített népességre súlyosan nehezedett a sok kis egyházi és világi uralkodó, territoriális fejedelem hatalma, akik ekkor mindnyájan XIV. Lajost játszottak, mindegyik saját Versaillest épített magának és költséges barokk udvartartásával szokatlanul megterhelte a bár többnyire szerződési viszonyban levő, de szolgáltatásait fizetni nem tudó, s így szinte földhözkötött alattvalókat. Emellett a badeni alemann, württembergi „sváb” területeken a parasztbirtokon egyetlen fiú, a legifjabb örökölt, ami a XVIII. század békésebb viszonyaival beköszöntő nagyobb szaporaság mellett rendkívül megnövelte a kivándorlásra kész elemek számát. Ezeken a vidékeken nem hangzott el hiába III. Károlynak és a magyar földesuraknak hívó szózata.

Mert leszámítva néhány korai morvaországi és ausztriai hullámot, mely inkább csak szökött jobbágyokból állhatott és a betelepített népességben semmi nyomott nem hagyott maga után, ezek a birodalmi jobbágyok sem maguktól, nem hivatlanul jöttek, nem is jöhettek így, mert földesuruk el sem engedte volna őket. Áttelepítésüket minden esetben hosszadalmas tárgyalás előzte meg. Hogy magyarországi földesurak egyáltalában sikerrel fordulhassanak a német fejedelmekhez és birtokosokhoz, ehhez szükséges volt a császár előzetes közbenjárása. Valóban tudomásunk van III. Károly több leveléről, melyekben különböző fejedelmektől, így a hessen-darmstadti, a hessen-casseli landgrafoktól, a mainzi érsektől engedélyt kér, hogy a török háborúkban az „ősi ellenség” kiűzése közben elpusztult Magyarországot, a „kereszténység e védbástyáját”, németekkel népesíthesse be. Ilyen császári kérések érkeztek az egyes birodalmi kerületekhez is, s amennyiben ott nem támadt nehézség, csakhamar megjelentek – ha királyi telepítésről, pl. a Bánságról volt szó: – a császári „telepítési biztos” (Populations-Kommissär) emberei, – vagy pedig egyes magyar urak verbuválói – az illető falvakban, akik nem egyszer plakátszerű nyomtatott röplapokon próbálták a népet kivándorlásra csábítani, ígérve nekik szabad utazást a Dunán, egészséges, friss vízben bővelkedő, termékeny földet, annyi szántót, rétet, szőlőt, erdőhasználatot, amennyit még „a leggazdagabb paraszt is alig élvez Németországban”, s ami a legfőbb: 200 forintért kész házat, szekeret, ekét, boronát, négy ökröt, két lovat, négy tehenet, három borjút, két tenyész-sertést és az első termésig teljes élelmet kapnak. Bár természetesen az ilyen ígéreteket különösen III. Károly korában nem mindig tartották meg, mégis érthető, miért tulajdonítja Károlyi Sándor az impopulatio lassú előhaladását többek közt annak is, hogy „az földesurak az költséget sajnálják”. Még akkor is, ha, mint nem egyszer, Pestig magok költségén jöttek le a telepesek, letelepítésük és élhető állapotba helyezésük nemcsak folytonos gondot, hanem hatalmas pénzbeli és természetbeli befektetéseket is kívánt a földesúrtól, úgyhogy nagyobbszabású telepítés erős gazdasági és kereskedelmi érzék nélkül el sem képzelhető. Ilyen érzékkel bírt – egy a sok közül – a tolnamegyei birtokos Dőry László, aki már 1712-ben megállapította, hogy ottani birtokán, Tevelen ezer jobbágyra van szüksége, s megszerzésükre a württembergi Biberachban egy irodatisztet vett szolgálatába. Ez az ember bejárta Badent és Württemberget, mutogatva és terjesztve Dőrynek plakátszerű felszólítását, melyben egyebek közt azt is kimondja, hogy birtokán már német katholikus pap van, német tiszttartó igazgatja, nem pedig magyart és hogy csak katholikus lakost fogad be, magyar és nem-katholikust nem. Fáradozásai már a következő évben sikerrel jártak, 6–700 telepesnek szerzett Bécsben császári útlevelet és hozta be őket dunai hajókon, s mikor ezek valami okból elégedetlenül hazamentek, újabb telepeseket is kapott.

Nagyobb tömegekben, rendezettebb viszonyok között csak a század huszas éveiben indult meg a telepítés. Úgy látszik, a békés viszonyok beköszöntése első hírére, mindjárt a szatmári béke után III. Károlynak a sváb kerület katholikus rendjeihez intézett felhívására, több ezernyi ember jött be e távoli vidékekről, akiknek viszontagságai úgy nálunk, mint hazájukban élénk emlékezetben maradtak. Ezek lehettek az első „svábok”, akiknek neve azután átszállott minden más XVIII. századbeli német telepesre. Károlyi Sándor szerint 14.000 főre ment számuk, s közülök őmaga 1500-at fogadott fel birtokaira, sok volt köztük a pénzes ember is, aki ugyan szintén költségébe telik a földesúrnak, míg megtelepedik, de „megtelepedvén, százezreket ér”, így látta előre a korszak legnagyobb stílű magyar agráriusa. Viszont még több volt köztük a szegény ember, akinek sok a gyereke, s „a tejért csaknem meghalnak”. Miután ekkor még az új földesúrnak alig vették birtokba földjüket, rendszeres telepítésről szó sem lehetett, s a szegény emberek, gyakran papjaik vezetésével, ide-oda kóboroltak az országban, keresve, ahol letelepedhetnek. Igen sok közülök csalódva, még inkább lerongyoltan tért vissza, teli panasszal a magyarországi állapotok ellen – ez volt tudomásunk szerint az egyetlen eset, amikor a kivándorlók a bennlakó magyarok részéről ellenséges érzelmeket véltek tapasztalni –, legalább is így mondták el ezt otthon. Kétségtelen, hogy az akkor még a török korszak hatása alatt elvadult magyar föld sok veszedelmet rejtett a jövevények számára, akiknek előbb hozzá kellett szokniok a mocsaras, lázakat termelő éghajlathoz, s amíg ez megtörtént, az első, beköltöző nemzedéknek tetemes hányada betegedett meg és pusztult el. Hiszen az alföldi részeken még mindig endemikus volt a XVI. század rettegett morbus Hungaricus-a, magyar orvosok még a század második felében is azt tartják, hogy e mocsaras területen hideg és meleg hirtelenül váltja egymást, s Közép- és Dél-Magyarországon az emberek alig érik el életük delét is. Ebből az első, szerencsétlenül járt bevándorló csapatból is sokan vitték magukkal régi hazájukba a láz csiráit, s pl. Ulm városa, mely a kiindulók és visszatértek középpontja volt, nem ok nélkül tartott járványok kitörésétől.

Ezen első rossz tapasztalatok tanulságaira terelődött a telepítés szabályozottabb mederbe. Minél nagyobb volt a magyarországi kereslet új telepesek iránt, annál inkább meggondolták a német földesurak, eleresszék-e saját munkaerőiket, s ezt csak akkor voltak hajlandók megtenni, ha abból maguknak is hasznuk akadt. Míg eleinte gyakran eltekintettek a császár kérésére az ú. n. manumissio, az elbocsátási illeték lefizetésétől, ezt utóbb rendesen megkövetelték távozó jobbágyaiktól, úgyhogy egészen szegény emberek annál kevésbbé jöhettek el, mert az itteni berendezkedésre is kellett, hogy ha nem is császári pátensekben megkövetelt 200, de legalább 60–80–120 forintja legyen egy-egy új telepesnek. Ily módon gyorsan emelkedett a bevándorlók színvonala, rendes, dolgos emberek jöttek be, akik, ha otthon korábban iparosok voltak is, gyorsan beletanultak a hazai mezőgazdaságba és főként szorgalmukkal jó nevet szereztek maguknak. Ami viszont a földesurakat újabb német telepítésekre ösztönözte. Így keletkeztek az akkori vármegyei területen a német falvak százai, melyek egymással a földbirtokviszonyoktól megszabott összefüggésben vannak: egy-egy földesúr természetesen csak a saját földjeire hozott telepeseket, s a szomszédos falakba a másik földesúr már magyar, tót vagy rác telepeseket helyezett el. Innen érthető a hazai német telepek szakadozottsága, tarkasága, mely minden időkre lehetetlenné teszi, hogy ez a bevándorlott németség mint nemzeti kisebbség, a többi hazai nemzetiség mintájára, területileg körülhatárolt autonómia után áhítozzék. Maga a bevándorolt tömeg a nagy német nyelvterület legkülönbözőbb déli vidékeiről szűrődött össze, északnémet alig szerepel köztük, mivel III. Károly, atyjával, I. Lipóttal ellentétben, csak katholikus telepedést volt hajlandó előmozdítani. Egy-egy falu a legkülönbözőbb német vidékek lakóiból tevődött össze, aszerint, amint a kivándorlási biztos vagy verbunkos itt is, ott is rá tudott beszélni egy-két embert a bevándorlásra. A különböző dialektussal beszélő telepesek azután ugyanazon faluban összeszoktak egymással, s keverék német nyelv állott elő, melyben hozzáértők ma is felismerik az eredeti, németországbeli dialektusok maradványait. A legnagyobb ritkaságok közé számítjuk, ha valamely falu lakossága egységesen ugyanazt a dialektust beszéli, mint pl. az aradmegyei Elek nagyközség egy, a Würtzburgtól északra, a Spessarttól és a Rhön-hegységtől körülhatárolt keleti frank dialektust. Földrajzi egységek csak annyiban állapíthatók meg, hogy a telepítés kezdetén még a szomszédos örökös tartományokból, Alsó-Ausztriából, Morva- és Csehországból is lehetett telepest kapni, így főként a Bakony falvaiba és az ország nyugati határszéleire; utóbb jöttek Bajorország dunai vidékéről a Vérteshegység és Pest vármegye északi részeinek németjei, majd ezen területek kimerülésével a verbuválók továbbhatoltak nyugatra, Württembergbe, Badenbe, a Schwarzwaldba és a rajnai tartományokba; az innen jöttek azután mindinkább délre és keletre, az Alföldön és déli Dunántúlon találtak új hazát, hogy végül a legdélibb vidékek, Bácska és Bánság telepesei a legnyugatibb tartományokból, a Mosel vidékéről, Elzászból, Lotharingiából, sőt Luxemburgból, Hannoverből és francia földről kerüljenek ide. Miután azonban mindegyik ily települési hullám megtörött és szétszóródott, régi telepesek közé más német törzsbeli újak jöttek, így állt elő az a szinte bábeli dialektus-zavar, mely kétszáz év leforgása alatt, az állandó együttélésben lassankint csillapodott és tisztult olyképen, hogy a különböző moselfrank, hesseni, elzászi, sváb, keleti frank, sőt még a hazánkban régóta elterjedt bajor és osztrák dialektusok is háttérbe szorultak az ú. n. rajnai frank mögött, melyben gyökerezik hazai németségünkben legtöbb mai nyelvi sajátsága. Ami persze nem akadályozza azt, hogy egyes kapcsolatok ma is felismerhetők legyenek, pl. a Hortobágylakó, megmagyarosodott német telep emlékeként ma is megállapíthatók a hajdúböszörményi öregek beszédjében a majnai Frankfurttól délre beszélt dialektus sajátságai.

A német, s vele a tót és részben a rác telepítés történetét részletesen csak úgy mondhatnánk el, ha minden egyes nagybirtokos ily telepítő munkájával külön foglalkozhatnánk. Ehelyett legyen elég néhány nevezetesebb telepítést megemlítenem. A budai hegyek sváb falvai régi települések, Pilisvörösvár német lakóit 1692-ben a Majthényiek hozták be, Budakeszit 1718-ban gróf Zichy Péter, Törökbálintot 1701–2-ben a jezsuiták telepítették. Dunaharaszti Ráday-telepítés. A csepeli német falvakat Savoyai Eugén telepíti be, részben még 1706-ban, a Rákóczi-felkelés alatt, részben utóbb; Budafok lakóit is ő hozza 1714-ben Breisgauból. Tétény, Torbágy németjeit több birtokos: Rudnyánszky, Sándor, Szily, Hadik stb. hozatta be. Buda és Pest körül ötven évnél tovább tart a telepítő munka, Grassalkovich Antal Soroksárt 1742-ben, Örkényt 1750-ben, Gödöllőt 1753–4-ben ülteti meg. Hartát Ráday Pál gróf 1723-ban protestáns emigránsokkal népesíti be. Fejér megye vérteshegységbeli német falvait a 20-as években telepítik be a földesurak: Esterházy, Zichy, Bajzáth, Brunszwick, Rosty urak, a jezsuita és pálos rendek. A bakonybeli német telepek nagyrésze az Esterházyaknak és Zichyeknek köszöni fennállását, Zircet a magyar cisztercitabirtokok akkori tulajdonosa, a sziléziai Heinrichau apátja telepíti be; tovább délre és nyugatra a veszprémi püspök és káptalan, s a Batthyányak telepítenek. Tatát és más komáromvármegyei és tolnai birtokokat gróf Esterházy József, a rendi jogok nagy védője lát el németekkel, akik Elzászból és Würzburg környékéről jöttek el az ő invitáló plakátjainak hatása alatt. Kompaktabb tömegben települtek a németek Tolna, Baranya vármegyékben és Somogynak ezekkel határos részeiben, amely vidékek a török harcokban, s utóbb a kuruc küzdelmekben még törökkorbeli lakosságukat is elvesztették. Ezt a lakatlan területet III. Károly leginkább idegen hadvezérei jutalmazására fordította: Eugén herceg Béllye uradalmát kapta, Dárdát Veterani tábornok, akitől viszont az Esterházyak szerezték meg, Németbólyt és Devecsert a Battyányak. Nagy gyarmatosítók voltak az egyházi földbirtokosok, III. Károly alatt szintén német származásúak, így Nesselrode gróf és Thurn pécsi püspökök, továbbá Zinzendorf gróf kölni kanonok mint pécsváradi apát. Festetich-, Perczel-, Dőry-, Daróczy-, Rudnyánszky-telepek mellé a temesi kormányzó, Mercy gróf birtokának falvai sorakoztak, Hőgyész központtal, Hessenből, Darmstadtból, a rajnai Pfalzból és Württembergből; Dunaföldvárat Mednyánszky apát magyarokkal és frankokkal ülteti be. A Duna balpartján Heves megyében a debrői és hatvani uradalom birtokosa, Grassalkovich Antal gondoskodott német telepesekről, kiket ágensei, a Rajna vidékén, a trieri és kölni érsekségben, valamint Elzászban szedtek össze, szállítottak hajón Pestig, s onnan tovább, – ez a telepítés a Mária Terézia korában végbement magánakciók legnagyobbika volt. Korábban kerültek ide, Károlyi Sándor gróf birtokaira a szatmármegyei svábok, összesen 16 falu népe. Békés megye németjei a gyulai uralom, s vele a vármegye nagy részének birtokosa, báró Harruckern telepítette be 1724-től kezdve, s mivel a gyulai magyar lakosokkal nem fértek meg, külön községet, Németgyulát alapított nekik. A Duna-Tisza déli közén, Bács-Bodrogban ismét Grassalkovich volt a nagy telepítő, de itt, valamint a Maros mentén és a Bánságban a kamara és a haditanács vezetésével ment végbe az igazi benépesítés, amiről mindjárt külön fogunk szólani. A vármegyei területen egész a század végéig folyt itt-ott, egyes földesurak iniciativájára a telepítés, sőt még a következő, XIX. század első felében is keletkeznek új falvak, így Hercegfalva és Előszállás, cisztercita birtokok Fejér megyében, de a magánbirtokosok munkaerőszükséglete már II. József korában kimerülőben volt, s amikor a szerémségi Rumára hozott 700 német családot a birtokos, Pejachevich gróf, ígérete dacára nem tudta elhelyezni, II. József császár kérdést intézett a vármegyékhez, városokhoz és magánosokhoz, hol volna még hely: a válaszok nagyrészt tagadók voltak, mire a császár rendeletével beszüntette a telepítési akciót, melyet ő államköltségen szervezett meg.

A magánakciókkal párhuzamosan folyt az állam, illetőleg a király részéről azon úgynevezett kamarai birtokok betelepítése, melyek egyelőre nem adattak magánkézre. Ezek kérdése szorosan összefüggött a határőrvidék kérdésével, melyet, emlékszünk, hogy a bécsi udvarnak a magyarok iránti bizalmatlansága vetett fel. Ez a bizalmatlanság már I. Lipót több tanácsosát arra indította, hogy az ország új betelepítése alkalmával próbáljanak gondoskodni a rebellistermészetű magyarság ellen felhasználható lakosságról. Ez a gondolat járt Kollonics érsek fejében is, amikor a magyar lakosságot telepítendő németekkel akarta szelidebbé tenni. Míg azonban a német telepesek ilyetén, magyarellenes felhasználhatóságának gondolata csakhamar háttérbe szorul és sem III. Károly, sem utódai uralkodása alatt nem szerepel mint a német telepítés indító oka, annál tovább él ez a gondolat a szerb viszonylatban. A szerbeknek, azaz rácoknak magyar területen megtartása, s egyúttal hatóságoktól függetlenítése a bécsi politikának egyik alapgondolata maradt, melytől csak Mária Terézia tudta magát többé-kevésbbé függetleníteni. Katonai szempontok főként a passzarovici béke után egyáltalában nem követelték az eddigi határőrvidékek fenntartását, még kevésbbé azt, hogy a Temesköz három vármegyéje is katonai igazgatás alá kerüljön, hiszen ugyanezen béke a határokat mélyen a Balkán-félszigetre tolta, s az Aldunától délre katonai szervezetet nyert „Osztrák-Szerbia” magában is elég erős volt a határvédelemre. Hogy azonban sem a horvát-szlavón, sem a szerémségi, bácskai és tiszai határőrvidékeket fel nem oszlatták, sőt a Temesköz kormányzását is 1717-től kezdve császári tábornokra bízták, aki a most temesi Bánságnak nevezett területen a polgári és katonai hatalmat egyesítette kezében: mindennek indítóoka a bécsi kormányférfiak magyarellenes bizalmatlansága volt. Temesvár visszafoglalása után Savoyai Eugén világosan kijelentette, hogy Magyarországgal ez a terület sem most, sem később nem egyesítendő, hanem Erdély mintájára mint külön tartomány, egyedül a császártól való függésben kormányzandó. Eugén herceg ezzel a bécsi udvarnak immár évtizedes véleményét fejezte ki, s valóban a bécsi kormányférfiak ettől kezdve folyvást hangoztatják ezeket a nézeteket. Mária Terézia uralkodása alatt 1748-ban gróf Kollowrat, mint érvényes alapelvet jelölte meg, hogy a rác nemzet védelme „austriaco-politicum”, s ez a nép „patrimonium domus Austriacae”-nak s nem Magyarország alattvalójának tekintendő, úgy, hogy Magyarországtól sem „dependenciában, sem pedig konkurrenciában” nem lehet. Mert a rácok csak addig használhatók fel – e gondolkodás szerint – a magyarok ellen, amíg a magyar hatóságoktól függetlenül élnek, mint Bécstől függő fegyveres alakulat: így szövődött össze a rác nép fogalmával a külön terület kérdése, így lett a rácoktól lakott határőrvidék a bécsi politika dédelgetett kedvence, mely a magyaroktól való félelmében és bizalmatlanságában maga készítette első a habsburgi monarchiát veszélyeztető szerb területi aspirációkat. Mikor a szerb metropolita az 1723. és 1729. országgyűlésektől a Lipót-féle alapvető privilégiumok törvénybeiktatását kérte, ezt a lépését a bécsi kormány is támogatta, bár lassankint előtte is világossá lőn, hogy ezen kiterjedt területeket egyedül a rácoknak hagyni teljességgel lehetetlen. Arra a rácok túlkevesen voltak és túlságosan kevéssé voltak civilizálhatók. A rác metropolita igényeivel szemben már III. Károly is megszorította a Lipót-féle privilégiumok értelmezését, 1729., 1732. és 1734. évi rendeleteiben kimondván, hogy a metropolita nem nevezhet ki püspököt, hanem a püspöki szék megüresedése esetén három jelöltet köteles a király elé terjeszteni, akikből ez fog választani, hasonlóképen megszüntette a metropolitának polgári ügyekben való felsőbbségét a rác nép felett, bár elismerte, hogy ez, mint a nép vezetője, képviselheti népének ilytermészetű panaszait is, főként akkor, ha a magyarok az ő alkotmányuk alá akarnák kényszeríteni. A bécsi politikusok abban is követték Savoyai Eugént, hogy saját vélt érdekükben a rácokat a magyarok ellen lázították. Savoyai Eugén a Rákóczi-felkelés alatt többször utasításba adta, hogy a rácok „magyarellenes antipátiáit melengetni, fomentálni kell”, ezt pedig, ami a fölkelés ideje alatt, bár nem éppen előkelő, de mégis harcos gesztusnak számíthatott, a bécsiek utóbb III. Károly és Mária Terézia hű magyarjai ellen tovább alkalmazták.

A temesi bánság első kormányzója Savoyai Eugén javaslatára egy lotaringiai tiszti család sarja, gróf Mercy Claudius Florimond tábornok lett, aki 1717-től 1734-ben bekövetkezett haláláig (félvakon, köszvénytől gyötörve hadbavonult és Olaszországban elesett) átalakította a törököktől átvett tartomány egy részének képét. Mercy gróf kezébe a kormány szinte abszolút hatalmat tett le és amit ő végzett, azt hozzáhasonló józan és ügybuzgó magyarok, minő volt Károlyi Sándor vagy Grassalkovich herceg is elvégezték volna, ha hasonló hatáskört ad nekik a sors. A terület jellegét a roppant terjedelmű állóvizek, mocsarak, kiöntéses folyók adták meg, melyek a török korszakban szabadon elterülve, egészségtelen posványokká, beláthatatlan síma tengerekké, bűzhödt rétekké és rengeteg nádasokká alakították a középkorban magyar falvakat hordozó földet. Magyar lakos a török után megállapíthatólag egy sem maradt, a visszafoglaláskor az egész lakosság mindössze 21.000 lakóházat tett ki, amennyiben a rácok és oláhok már ismert földalatti putrijait lakóháznak lehetett nevezni. A lakosság kizárólag a töröktől betelepített vagy megtűrt rác és oláh népből állott, félnomád rablókból, akik fölé most tiszta német közigazgatás került, járási katonai biztosokkal, katonai bíróságokkal, mert a lakosság határőrségi szervezetet nyert: katonakötelezettség fejében földet kapott megművelésre, melyet mint a török korszakban, a knézek, öregek osztottak szét évenkint az ősi földközösség keretében. Mercy gróf feladata elsősorban a terület katonai biztosítása lévén, meghagyta őket eddigi állapotukban, Temesvárat újból erős várrá építette s amellett modern merkantilista szellemben gyártelepekkel: selyemgyárral, posztó-, tégla-, sodronygyárral, papírmalommal, hollandi olajsajtókkal is ellátta. Üveghutáit meg kellett szüntetnie, nehogy a cseh üveggyárak konkurrenst kapjanak. A telepítésnél főként magasképzettségű, speciális iparosokra volt tekintettel: Temesvár polgárságában milánói, velencei, danzigi, breisgaui, svájci eredetű polgárokkal, sőt még soproni, esztergomi, pesti, komáromi, szegediekkel is találkozunk. Az 1718-ban bejött első 300 német telepes tisztára iparos volt: kőművesek, kik a városokat s erődítéseket építették. Tiroli, cseh és magyar bányászokkal helyreállítá a török alatt parlagon hevert bányákat. A betelepedő iparosoknak és földműveseknek 15 évi adómentességet adott, többet, mint ekkor bárhol másutt. A Bánság legrégibb német földműveseit is ő hozta be, leginkább stratégiai pontokra, valamint a keleti hegyvidékre a bányatelepek közé. Halála után parancsnokló tábornok utódai nem tudtak hozzá hasonló önállósággal intézkedni, s a benépesítés inkább terv nélkül, vagy pedig a bécsi hatóságok kezdeményezésére folyt tovább. III. Károly egykori hívei, a spanyolok közül már Mercy is próbált telepeseket hozni; a lengyel örökösödési háborúban nápolyi területről az osztrák örökös tartományokba menekült spanyolok végre 1738-ban telepedtek le Nagybecskereken, Mercyfalván, Versecen és a temesvári gyárvárosokban, ők hozták Magyarországra az eperfát és dolgoztak az új selyemgyárban; trienti és mantuai és más olaszokat még Mercy gróf hozott be 1733-ban több faluba, így Mercyfalvába, a selyem- és rizstermesztés céljaira. 1737-ben nagy tömeg bolgár érkezett, akiknek török földön azóta, hogy a felszabadító háborúk alatt felkeltek, a török kegyetlenségek miatt nem volt maradásuk, előbb a császári kézen levő Kis-Oláhországba menekültek s onnan most, ez a terület ismét török kézre jutván, a nikápolyi katolikus püspök vezetésével átjöttek. Ezt a népek, mely magát paulicsánoknak hívta, s melyet a hatóságok gyakran összetévesztettek albánokkal és klementinusokkal, Vingán, Lovringban, Óbessenyőn telepítették le. Még inkább tarkította ez etnográfiai zűrzavart az a körülmény, hogy a bécsi kormány a Bánságot büntetőkolóniának is használta s idetoloncoltatta huszonötéven át, 1771-ig, az örökös tartományok tolvajait, gyilkosait, orgazdáit, csempészeit. A tisza–marosi határőrség feloszlatása után a rác határőrök, 3583 ember is a Bánságba költözött, hogy ne legyen magyar uralom alatt; nagyobb német telepítés Mercy után, aki maga nem kevesebb, mint 53 német helységet alapított, többnyire pfalziakkal, 1745-ben indult meg a rajnai vidékekről; egyedül magyar telepest nem kívánt a katonai kormány, bár a más nemzetiségű katolikus papság, mely a rác és oláh orthodoxok hatásától féltette a saját nyáját, gyakran kérte katolikus magyarok betelepítését. A görögkeleti kérdés egyik bécsi „szakértője”, Bartenstein még 1755-ben is elutasítá a magyartelepítés gondolatát: veszedelmes volna a határszéleken ily elégedetlen elemeket tartani, kik újra fellázadhatnának, mint Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Thököly alatt; ehelyett a szerbeknek kell visszaadni régi földjüket (?!); a szerbek – ekkor már ilyeneknek nevezi őket Bécs, – kiváltságai isteni jogon alapulnak, tehát eleget kell nekik tenni. Így aztán magyar nélkül találtatott ez ősi magyar földön 1753-ban 200.000 mindenféle nemzetiségű lakos.

Rendszeres állami telepítést Mária Terézia kezdett, aki szakértőkkel beutaztatván a gyérlakosságú vidékeket, olyan széleskörű telepítési tervet készíttetett, hogy annak keretei ma sincsenek még egészen kitöltve. A bécsi kamara és haditanács uralma alatt álló területeken kívül egyrészt az úgynevezett kamarai prediumokat is be akarta telepíteni, melyek az új királyi földbirtokot tették ki, a neoacquista-területből és a Lipót-korabeli konfiskációkból, valamint a Rákóczi-birtokokból visszamaradván, másrészt pedig a török uralom alatt abnormisra nőtt alföldi városok határát akarta falvakkal benépesíteni. Ha ez utóbbi szándéka sikerül, akkor nincs a XIX. században tanyakérdés és nem kell ma e szétszórt emberi lakóhelyek rendetlenségén és kultúrától elzárt voltán panaszkodnunk. Tervében a máramarosi, ungvári uradalmokon kívül a bácsmegyei puszta prediumok, Mezőhegyes, Zombor, Szeged, Debrecen óriási kiterjedésű határának felosztása is helyet foglalt, a Szeged és Félegyháza közti pusztákra több falut szándékozott elhelyezni s azokat esetleg a városi igazgatásból kivéve a vármegyének alárendelni. III. Károly felfogásával szakítva, katholikusokon kívül protestánsok bevándorlását is megengedte, egedül a Bánságban ragaszkodott katholikus és görögkeleti lakossághoz. 1766-ban Bécsben külön telepítési bizottságot állított össze egy Lamberg gróf alatt, aki mellett a nagytehetségű Festetich Pál gróf tanácsos működött, emellett a magyar kamara elnöke, herceg Grassalkovich Antal is élénk részt vett a munkában. A hazai viszonyok ekkor még nem változtak, emberfölösleg, melyet a földesurak elbocsáthattak és nélkülözhettek volna, még nem volt a régi királyságbeli területen s így Mária Terézia is a német birodalom nagy medencéjébe nyúlt, Ulmban, Kölnben, majnai Frankfurtban, Schweinfurtban és Regensburgban császári gyarmatosítási biztosokat nevezett ki, akik most már a kiindulási helyen kezdték meg a kivándorlók gondozását. Egyedül a Bánságban kijelölt prediumok telepítésére 1763–73 közt évi 200.000 forintot irányzott elő és adott ki s az egész országban ez idő alatt államilag végrehajtott telepítés költsége hárommillión felül volt, amely összegen körülbelül 50.000 családot sikerült behoznia.

A német telepítés ház- és falutípusai.
Franz Griselini, Versuch einer politischen und natürlichen Geschichte des Temesvarer Banats in Bríefen, Wien 1780 című műnek a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában levő példányáról. A négy háztípusból A vertfal, B sövényfal, C vályogtéglából, D agyagból készült. A köralakú község Saroltavár, Charlottenburg. 1770-71-ben tiroli telepesek számára épült temesmegyei község tervrajza. A négyzetalakú rajz Szépfalut, Schöndorfot ábrázolja, mely Temes megyében a középkori magyar Sződi község és vár helyén épült 1766-ban német telepesek számára, miután a magyar telep a török korszakban elpusztult, s a hódoltság után a romokba betelepedett oláhok csakhamar szétszéledtek és a község a német telepítés előtt teljesen puszta volt.

A nagybirtokon történt telepítés, mely különben Mária Terézia akciójával párhuzamosan és annak kimerülte után is továbbfolyt, kétségkívül sokkal olcsóbban ültette át az új gyarmatosokat. A királynő alatt a költségtöbblet az a humánus elbánás okozta, melyben ő minden egyes gyarmatosát nagyszámú rendeletével részesíteni óhajtotta. Nemcsak, hogy minden faluban paplak és iskola építéséről gondoskodott, minden két falut együttesen egy sebész-felcserrel látott el, nemcsak, hogy az új telepes falvak életéről folytonos kihallgatások, panaszok, felterjesztések által tájékoztatta magát s ha például meggyőződött arról, hogy valamely falú nedves helyen épült, az egészet áttelepítette, hanem mindezek előtt a letelepített családoknak teljesen berendezett gazdaságot adott át, sőt az első években az elhullott, eltévedt állatok helyett újakról gondoskodott és az első termésig pontosan megállapított mennyiségű élelemmel és vetőmaggal is ellátta őket. Az ő példáját követte II. József s e két uralkodó oly humánus érzékkel rendelkezett e telepítések dolgában, amilyenhez hasonlót azóta sem találunk a magyar haza népességének elhelyezését illetőleg. Mária Terézia és II. József e téren európai viszonylatban is a felvilágosodás felé haladó abszolutizmus legnagyobbszerű akcióját hajtották végre, példát mutatva az emberi élet és emberi sors megbecsülésére. Míg III. Károly korában a telepesek tekintélyes százaléka ment tönkre a talajjal, klímával folytatott harcban, elemi csapások vagy gazdasági hozzánemértés miatt, addig például az összes bánsági telepesek közül 1775-ben egyetlen egy ment tönkre, nyolcat munkálatlansága miatt eltávolítottak földjéről s összesen 98 szökött meg. Az igaz, hogy az új telepesek között ez egyetlen évben elpusztult állatállományuk pótlására 646 lovat, 25 ökröt, 326 tehenet osztottak ki, elhasznált, eltörött szekér helyett 334 újat, a régi ekék helyett 122 új ekét s 268 lószerszámot adtak nekik. A bevándorolt német paraszt tehát megszakítás nélkül érezte az államhatalom segítő, támogató kezét, ellentétben a vármegyei területek magyar jobbágyával, kinek sorsát az államhatalom új jóakaratától a földesúri hatalom választotta el.

Mária Terézia e gondoskodása következtében főként a Bácska és a Bánság lakatlan térségei népesültek be, az utóbbinak egész lakossága 1773–74-ben 318.000 főt tett ki, hogy már 1780-ban elérje a 450.000 főt. Ily nagy tömeg elhelyezésének természetes feltétele volt, hogy a mocsarak lecsapolásával, a vizek szabályozásával az éghajlat egészségesebb legyen s a művelhető terület nagyobbodjék. A 70.000 holdnyi terület alibunári mocsár ekkor Nagybecskerektől Versecig terjeszkedett, lecsapolását a temesvári kormányzóság már 1745-ben megkezdte s 1759-ben Fremaut nevű németalföldi mérnökre bízta, aki azonban a 1763–69-ben elkészült Terézia-csatornával nem tudta levezetni a Temesből és Bégából folyvást táplálkozó víztömeget. Annál nagyobb sikerrel szabályozta a még Mercytől megépített Béga-csatornát. Az így nyert földeken nagy csomó új falu épült fel, az évi bevándorlás csak a Bánságban 1500–3000 személyt tett ki, például 1769-ben 3124 német személy telepedett le, összesen 815 családban. Szórványosan fordultak elő ekkor már magyar telepítések is, így jöttek az ötvenes években Belgrádból Becskerekre magyar családok, melyek Belgrád visszafoglalásakor telepedtek oda, de az újra helyreállított török uralom alatt nem tudtak tovább maradni. 1768-ban Baranyából is jött néhány magyar család. A rajnai német vidékek földesurai mindinkább elzárkózván jobbágyaik kivándorlása engedélyezésétől, a 60-as és 70-es években még távolabbról, francianyelvű területről jönnek telepesek, Metz, Besancon, Luxenburg és Páris egyházmegyéiből, akik Fehértemplomban és más falvakban találnak új hazát. Az ország már részeiben is találkozunk ily állami telepítésekkel: így épült Budán 1771–80 közt üres telkeken 134 ház új telepesek számára: 1780-ban a morvaországi protestáns szekták egy utolsó hulláma került ide, 106 család, akik előbb Cinkota környékén, azután az aradi kamarai birtokon kaptak szállást. Ha lehetséges, még nagyobb előrelátással folytatta a telepítést II. József, aki népszámlálásai és a telkek összeírása segélyével pontosan meg tudta állapítani, hol van szükséglet s aki felvilágosodási ideáinak értelmében az egész akciót felszabadította a még Mária Terézia alatt is érvényesült felekezeti korlátok alól. 1782. évi kivándorlási pátensében, melyet a rajnai tartományokban ügynökökkel terjesztetett, teljes „lelkiismereti és vallásszabadságot” biztosított, bár az új telepesek most is a többnyire katolikus rajnai területekről jöttek. A telepítés előkészületei gyanánt az ország városait és birtokosait megkérdezte, hol vannak még üres és benépesítő telkek s bár a bánsági kamarai birtokok nagyrészét eladatta, ami kamarai föld még volt az országban, mindegyik benépesítéséről rendelkezett. 1784 és 1785-ben az aradi, huszti, péceli, sárospataki, óbudai stb. kamarai birtokokon, a tanulmányi alap dunaföldvári, pécsváradi stb. földjein és a lefoglalt kolostorok birtokain összesen 5.663 családot, 25.896 személyt telepített le; a Bácskába 1784–89 közt 3500 család jött ki, ami az államnak 1,750.000 forintjába került. Finomabb kézműveseket városokba osztott szét, melyek, így Besztercebánya, Zombor, Pozsega, Varasd, eziránt igényüket bejelentették. Legnagyobb tömeget most is a Bánság fogadott be, ahol az 1778-i visszacsatolás óta a temesi, torontáli és krassószörényi vármegyeigazgatás alatt a birtokviszonyok lassankint hozzáidomultak az ország többi, rendi szervezetű részéhez. A Bánság különállása alatt az új telepesek, bár földjeiknek csak haszonélvezői voltak, mégis aránylag jobb jogi helyzetben éltek, mint a vármegyék jobbágynépessége, ezért kivánta most a hazai felvilágosodás legmozgékonyabb koponyája, Hajnóczy József, hogy ezt újonnan visszakerült vidékeken a nem nemes lakosság továbbra is fenntarthassa eddigi előnyösebb helyzetét. 1778-ban azt javasolta a magyar kancellária útján a királynőnek, hogy a jobbágyságot a Bánságban és az összes kincstári birtokokon szüntesse meg, ami bevezetése volna az egész ország területén hasonló rendszabálynak. Javasolta továbbá, hogy az eladandó kamarabirtokokat kisbirtokokra osszák, mert a kisgazdák földjükön laknak, jobban művelik azt és szükségleteik kielégítésével a környék iparosait táplálják. Az eladásnál azonban, melynek ügye évekig húzódott, közép- és nagybirtokokat vágtak ki, de csak a 400.000 forintnál nagyobb értékű birtokoknál követelték meg a vevő nemesi származását. Magyar nemes alig akart venni. A királyi biztosnak, gróf Niczky Kristófnak külön kellett biztatnia a három vármegye tisztikarát, hogy használják fel az alkalmat; a legtöbb földet azon bérlőtársaság tagjai vagy hozzátartozói vették meg, amely már korábban is bérelte a kamarai prediumokat, s amelynek rác, görög, örmény tagjai ily módon földbirtokhoz jutva, a bánsági nagybirtokos osztályt is néprajzilag époly kevertté tették, mint aminők az alsóbb társadalmi osztályok voltak. A vármegyei területről sok városi polgár is szerzett magának ez alkalommal földbirtokot. Az állami telepítés azonban továbbra is szabad emberekre terjedt ki, a német telepesek többnyire nem kerültek földesúri hatalom alá, holott az a kisebbszámú magyarság, mely e korszakban költözött a Bánságba, nagyrészt szorgalmas, dohánytermelő nép, már az új földesurak hatalma alá jutott, melynek korlátait az új bánsági úrbéri rendelet vonta meg.

A németek telepítését közismert szorgalmuk és a territoriális fejedelmek abszolutisztikus kormányzása alatt erősen kifejlődött fegyelmezettségük és engedelmességük tette ajánlatossá. Ők voltak a tipikus népelem, melyen a barokk-korszak nagy tömegeket mozgató közigazgatása nagy és maradandó munkát végezhetett. Valóban egy-egy községnek betelepítése ugyanoly előrelátást s a munkának ugyanoly fegyelmezettségét követelte, akár egy barokk-templom megépítése. A zombori kamarai adminisztráció II. József alatt megfigyelte, hogy a bácsvármegyei Szivácz község rác lakosai, a vérükben levő antipátiával a rendszeres mezőgazdaság iránt, nem művelik a földjeiket, s ezért oda, pontos számítások szerint, még 135 házhelyet lehet telepíteni. A kamarai hivatal erre kiküldte építészeti igazgatóját, Kiss Józsefet, aki 130 paraszt és 5 zsellér számára a falú tervrajzát elkészítette, mérnökei a házak helyét kimérték s az utcák és telkek helyét ekével megvonták, az építési anyagokat a házhelyekre hozatták, mire a kamarai építészeti hivatalnokok és pallérok vezetésével napszámbavett munkások megkezdték a házak építését. Az új lakosság, csupa a rajnai-Pfalzból származó református, ekkor már ott volt részben a sziváczi rácok házaiban, mint vendég, részben a szomszéd falvakban; köztük minden családfőnek volt egy számozott könyvecskéje, melyre a család eltartására, addig is, míg elhelyezkedhettek, élelmet és pénzt kapott. Az új házakat most szintén megszámozták s mielőtt még teljesen elkészültek volna, a könyvecskék számai alapján kiosztották a német családfőnek, úgy, hogy az új telepesek még maguk is dolgoztak házukon, ami az új földhöz való ragaszkodásukat kétségtelenül emelte. Ahol a ház már tető alatt volt, ott több család húzódott meg, amíg mindegyiknek hajléka el nem készült. A beköltözés után mindegyik család megkapta azt a fundus instructus, ami akkor az állami telepeseknek ingyen járt: egy tehenet, ágyat, szalmazsákot, szőnyeget, 6 zsákot, fejszét, kapát, vasvillát, rokkát, továbbá a telkes parasztok 4 lovat vagy ehelyett 22 forintot, lószerszámot és hasonló napi szükségleti tárgyakat. A falu azonnal kapott, bármily felekezetű volt a lakosság, egyelőre imaházat, míg a templomot a telepesek maguk el nem készítették, s abba harangot, szószéket, oltárt, aranyozott kelyhet, keresztelőmedencét, ostyakészítővasat, keresztet kaptak és a szükséges egyházi ruhákat, hasonlóképen még a beköltözés előtt elkészült az iskola, felszerelésével együtt és a paplak; a pap számára kivágtak egy egész tehermentes telket, a tanító számára féltelket, s addig míg a telepesek minden adó alól mentesek voltak – II. József alatt 6–12 évig –, addig a kamara gondoskodott jövedelmükről. A község mint testület szintén kapott egy egész telket, a falu jegyzője jelet, s a beköltözőket készen várták már az akkori modern tűzoltóeszközök, egy hordós kocsi, két lajtorja, négy fejsze, 12 bőr- és hat favödör. A telkek egy részét a régebbi rácoktól vették el, úgyhogy amelyik rácnak volt évek óta műveletlenül hagyott földje, azt átadták az új német lakónak, miből azonban az következett, hogy a rác és német földek egymásközt, keverten terültek el, a gondatlan rác művelés zavarta a német rendet, a rácok állatjai őrizet nélkül kóboroltak a szántókon, s a rác községtanács sem tudott olyan rendet tartani, amihez a németek még régi hazájukból hozzá voltak szokva. Ezért kérték már a települést követő évben, 1787-ben, két küldöttjük által II. Józsefet, válassza szét a két községet, amit tíz évvel később a magyar kamara meg is tett. Ó- vagy Rác-Szivácnak 24.000 hold földje maradt, benne 9100 hold szántó, Német- vagy Új-Szivácnak csak 7300 holdnyi határ, ebből 2800 hold szántóföld; a németekhez csatolták a néhány házat kitevő magyarokat is, s mikor a XIX. század közepére a kettéosztott község lakossága felszaporodott 1600 katholikus magyarra, 3700 orthodox szerbre és 2200 németre, közismert volt, hogy a németek a gazdagok nem pedig az összehasonlíthatatlanul több földdel bírón rácok leszármazói.

A német telepesek tehát nem tűntek el a rác, oláh, tót környék chaoszában, hanem ősi jellegükhöz és szokásaikhoz híven ragaszkodva, az új Magyarország tarka etnográfiai térképén szorgalmas lojális, aránylag művelt szigeteket alkottak, melyek a magyar lakossággal legkönnyebben harmonizálhattak akkor, ha érintkezés adódott. Keresztény vallásosságukhoz ugyanaz volt, mint a magyaroké, s ez ebben a vallásilag jellegzetes korszakban sokat számított. A Kalocsától délre fekvő Hajós község németjei württembergi hazájukból fából való Mária-szobrot hoztak magukkal 1726-ban, s ez az új hazában éppen úgy búcsújárás céljává lőn, akárcsak Szűz Máriának régi magyar kegyhelyei. A német falvak külsőleg is áthasonultak a magyarokhoz, amennyiben a házépítésnél nekik is alkalmazkodniok kellett az alföldi viszonyokhoz, a kő- és fahiányhoz: a falakat éppen úgy fűzfavesszőből készült fonatban és arra tapasztott sárból, vagy pedig szalmatörekes földből verték, mint a magyarok s a háztetőt is szalmából vagy, ahol volt, nádból, esetleg kukoricacsutkából készítették. A magyar föld kezdettől fogva éreztette velük átalakító hatását.

A magyarság egyetemes szempontjából nézve e településeket, bármennyire fájdalmas volt is, hogy a mohácsi vész előtt ősi magyar települési terület most idegen nemzetiségű lakossággal tölt fel, mégis a török korszak szomorú hagyományaként ittmaradt puszta helyeket be kellett népesíteni, s e kényszerűségben a német telepítés volt a magyarság jövőjére nézve a leghasznosabb. A német parasztok nemcsak hogy egymás falvaitól elszigetelten telepedtek le, anélkül, hogy egységes németnyelvű szigeteket alkothattak volna, hanem ősi hazájuktól is oly távolra szakadtak, hogy a német haza felszívó hatásától a magyarságnak és államának nem kellett tartaniok. Annál veszélyesebb helyzetet teremtett az oláh és rác bevándorlás. Mindkét nép törzslakossága a magyar határokon kívül volt, s mikor a bevándorlók a határokon belül kezdtek letelepedni, ezzel a földrajzi és szellemi kapcsolatokat egyáltalán nem szakították el. A Dunától és Kárpátoktól délre elterülő rác és oláh vidék egyre több rajt bocsátott észak felé, s ezzel egyúttal az oláh és rác nemzetiség földrajzi területe is mindinkább átnyúlt a magyar határokon, ahol a magyarság korábban a Dunáig és Száváig az egész vidéket kitöltötte, s a XV. század rác bevándorlói is óvakodott a veszélyeztethető déli vonalon letelepíteni: ezek, mind tudjuk, a Maros mellett és a Csepel-szigeten, sőt még beljebb fekvő városokban találtak szállásra, s a magyarság közt elszigetelten, veszélyessé nem válhattak. A török hódoltság pusztaságai csak most tették lehetővé, hogy a bevándorlók künnmaradt testvéreik szomszédságában, azokkal szoros összeköttetésben telepedjenek le; csak most válhatott ketté az államhatár és a néprajzi határ addig azonos vonala, s adódott ezzel a lehetőség, mely eddig a magyarság zárt és a határokat kitöltő települése miatt fel sem merülhetett, hogy t. i. a bevándorló rácság és oláhság, régi kulturális és ősi faji kapcsolatainak hatása alatt, délre nézzen és települési területét a szerb és oláh nemzetiségű egyszerű nyúlványának tartsa. A magyar államnak ősi kerekded formájában oly vonzóerővel bíró központi hatalma mellé így áll most konkurrensként a szerb és oláh állam, mindkettő eleinte még a török fennhatóságtól megszabott nyomorult helyzetben, mely a magyar földön élő oláhokra és rácokra egyelőre nem éppen nagy vonzerőt gyakorolt, – de ez új földrajzi és néprajzi helyzetből a történet logikája, még borzasztó következtetéseket hozhatott államunkra.

A XVIII. században azonban nem volt magyar, aki ily veszélyekre gondolhatott volna, hiszen e félvad népek Magyarországra mint az ígéret földjére tódultak és ki sem hihette volna el róluk, hogy valaha is vissza fognak kívánkozni azon uralom alá, melyet elhagytak. A rácság a belgrádi basának barbár uralma alól menekült, mely a belgrádi béke óta ismét helyreállt, hogy a szerb nemzetre a lealacsonyító szolgaság sorsát újabb évtizedekkel meghosszabbítsa – az oláhok szintén visszakerültek a két oláh vajdaság egész területén a török alá, akinek uralmát csak még súlyosabbá tette az, hogy nem maga gyakorolta, hanem fejedelmeket nevezett ki, akik e szerencsétlen oláh népterületen a világtörténetben is párját ritkító korrupt igazgatást hoztak be. A XVIII. század a Konstantinápolyból Bukarestbe és Jassyba delegált görög fejedelmek, a fanarióták korszaka, amikor konstantinápolyi romlott görög családok fiai pénzen veszik a vajdaságokat, s behelyezkedve székükbe, a lehető legrövidebb idő alatt nemcsak befektetett tőkéjüket szipolyozzák ki a lakosságból, hanem valóságos kincseket is gyüjtenek. Erre annál inkább szükségük volt, mert uralmuk csak rövid lehetett: a török kormány iparkodott lehetőleg minél gyakrabban újra átadni a fejedelemségeket, s a görög családok is folyvást tolakodtak, hogy fejedelmi székre ülhessenek. Ezek a fanarióta családok utóbb a román nemzetnek legelőkelőbb osztályát képezték, de ekkor még uralmuk alatt embertelen elnyomás, Európában már rég ismeretlen jogtalan állapot divatozott, melytől szabadulandó, az oláh jobbágy tömegesen költözött át a Kárpátokon, erdélyi és e korban főként bánsági területre.

Innen érthető, hogy bár az állami akció csak igen ritkán és kis mértékben terjedt ki az oláhokra, ezek mégis erős hullámokban nyomultak át a határokon. Leszámítva a Lipót-korabeli nagy rác bevándorlást, a XVIII. század új nemzetiségei közt az oláh tömegek a legszámosabbak, bizonyítékául annak, mennyire életszükség volt számukra, hogy hazájukból meneküljenek és magyar földön megélhetést találjanak. A német, rác és oláh elem közt ez utóbbiak álltak a műveltség legalacsonyabb fokán, s így ezek vándorolhattak legkönnyebben, minden előkészület, s egyúttal feltűnés nélkül is, úgyhogy jelenlétükről csak utólag értesültek a hatóságok. Mária Terézia utolsó éveiben a temesi Bánság 318.000 főnyi lakosságából már 181.000 volt az oláh, s csak 78.000 a rác, 43.000 a német, olasz és francia. A Havasalföld hegyi pásztorai így szállották meg a kipusztult Krassó-Szörény megyét, a lugosi és karánsebesi bánságot, melyek neve adott valószínűleg alkalmat a temesi Bánság elnevezésre, s mind tovább nyomultak, Temes és Torontál megyék területére nyugat felé, s a Maroson át északnak. Műveltségi állapotuk nem sokban különbözött azon oláh és rác családokétól, melyek, mint láttuk, a török hódítás idejében, a XVII. században, félnomád állapotban barangoltak a déli részeken. Hegyes, erdős vidékeken nyájaikat legeltették, s a síkságra akkor szálltak le, amikor rablásra nyilt kilátás. Rendezett viszonyoknak ősi ellenségei voltak; az 1738-i török beütések alkalmával Lugos, Karánsebes, Versec, Pancsova környékét vandál módon pusztíták, s bár ezért vezéreiket a császári parancsnokok kivégeztették, bevándorlások egy pillanatra sem szakadt meg, annyira űzte őket a török és fanarióta uralom egyesült elnyomása. 1765-ben egyszerre 227, majd 535 ily menekült oláh jött be, kiknek érkezéséről a temesi kamarai igazgatás csak utólag értesült. A bécsi kormány nem örült e bevándorlásnak, hiszen a határt titkon átlépő oláhokat vesztegzárnak sem lehetett alávetni és szabadon hurcolták be a török birodalomban akkor folyvást pusztító pestist. A vesztegzárat azonban annál inkább iparkodtak kikerülni az oláhok, mivel az odaérkezőket egyáltalában nem voltak hajlandók befogadni a hatóságok, sőt a bécsi udvar konstantinápolyi követe által a portál is lépéseket tett, hogy az elnyomás és zsarolás elől magyar területre menekülő oláhokat a török fogadja vissza és nekik amnesztiát adjon. Mindez nem használt; Karánsebes, Lugos, Oravica, Mehádia vidéke megtelt ily földönfutó oláhokkal, akiket a temesi adminisztráció, majd a vármegye próbált rabló szokásaikról leszoktatni és belőlük földmívelőket csinálni. Ezeket a menekülteket a korábbi erdélyi oláhoktól megkülönböztetően „thiaran”-nak (terraneus) nevezték, mint akik az oláh tartományokból származtak. Tömegük szinte ellenállhatatlanul hullámzott nyugat felé, úgyhogy a német telepítési területet is elöntéssel fenyegette; a bécsi kormány ezt látva 1766-ban elrendelte, hogy Temesvártól és a Béga folyásától nyugatra ne eresszék be őket, Arad, Szeged, Pécsvárad környékén az üres helyeket – a legtöbbet már a rácok elfoglalták – a németek számára kell fenntartani. Félvad állapotuk miatt a kezdődő bányamívelésnél sem igen vehették hasznukat, miért is nem egyszer hatósági erővel helyezték el őket a bányavidékekről, hogy az iparos és munkás németeknek helyet csináljanak. Számuk gyarapodott II. József alatt is, aki a Hóra és Kloska-féle lázadás után Hunyad, Zaránd, Kolos és Fejér vármegyékből büntetésül helyeztette át a nyugtalan elemeket, néhány száz lázadó oláh családot, ezek a Bánságnak ekkor már katonailag szervezett déli részein települtek le. Művelődésük a század folyamán feltűnő lassan haladt előre, falvaik a hegyekben, erdőkben szétszórt viskókból álltak, s az utazóra, ki látta a német falvak szabályos négyszögét vagy köralakját, benne a templomot, az eperfaültetvényeket, az egyenlő magasra épült takaros házakat, az oláh vidék barbárság benyomását tette, melyet a velük való közelebbi ismeretség csak megerősített. Szokásaik, babonáik boszorkánytiszteletük mint sötét korszak emberhez méltatlan maradványai felháborították a felvilágosodáskorabeli szemlélőt, így vámpirhitük, mely szerint meghalt ellenségük éjszaka fölkel a sírból és bosszúját kitöltendő, vérüket szopja, – ez ellen egyetlen biztos orvosságnak tartották, ha a holttest mellét egész hátáig késsel átszúrták. Babonájuk vallási képzetekkel is összefonódott, s műveletlen pópáik vallási ceremóniákban hit helyett inkább babonával táplálták őket, a „ratio” és a kezdődő higiéne arculcsapásával; a halott koporsóját pl. csak a sírnál zárták le, amikor is előbb minden jelenlévő megcsókolta – olyan korban és olyan vidéken, hol a járványos betegségek sohasem szűntek meg. Ez az alacsony kulturális fok azonban feloldhatlanul összefüggött nemzetiségükkel és orthodox vallásukkal, ez magyarázza az európaisodás lassú menetét. Falvaikat csak a század legvégén lehetett rendezni, félnomád állapotukhoz sokáig ragaszkodtak, s a köztük járó cigányokkal együtt, kik hozzájuk hasonlóan Oláhországból jötték és II. József letelepítési parancsainak is sikeresen ellenállottak, a déli és keleti Bánság közbiztonságát állandóan veszélyeztették. Pancsovától és Temesvártól keletre a század végén, sőt a XIX. század elején is csak erős katonai fedezettel lehetett utazni, Mehádia, kezdődő, ekkor még férgektől hemzsegő „tisztátalan” fürdőjével, valamint Orsova ekkor Európa legdrágább helyei közé tartoztak, mivel a kereskedők nem mertek áruikkal arra járni; a határőrvidék felállítása után a katonaság főfoglalkozása volt, hogy fegyverben kísérte és védte az utasokat az oláh rablók ellenében, akik az utat szegényező erdőkből csoportosan ugrottak elő, az utast kifosztották, sőt, ha ellenállt, meggyilkolták. A Bánság oláhlakta részét ezért a „rablók paradicsomának” nevezték, de nem hiányoztak az útonállók más oláhlakta vidéken sem, ezért II. József alatt Arad, Krassó-Szörény és más vármegyék a községek rendezésével kapcsolatban az utak két oldalán kivágatják a fákat, s mivel a hosszan elhúzott falvak egymástól különálló házaikkal nem tudtak a rablóbandák ellen védekezni, fejszével leromboltatták az elszórt házakat és egymás mellett építették fel; így lett a rendezetlen oláh faluból két kisebb, kompaktabb, alsó és felső község. Az elvadult nép éppoly érzéketlenséggel tűrte a büntetéseket, mint 2–300 év előtt a magyar-rác hajdúk, s a Bánság humánus műveltségű kormányzói kénytelenek voltak legjobb érzésük ellenére szigorú büntetéseket szabni rájuk: így rendelt el még Mercy gróf az eperfák kivágóira halálbüntetést, amit többször végre is hajtottak.

A Marostól északra az erdélyi határhegységek oláh pásztorai tovább folytatták az elpusztult magyar lakosság telephelyeinek megszállását, melyet már a török korszakban megkezdtek. Arad, Zaránd, Bihar vármegye területén éppen úgy a rácok voltak versenytársaik, mint délebben a Bánságban. A rácok már I. Lipót alatt megszálltak egyes elhagyott városokat, így pl. Nagyváradot, melynek környéke a török hódoltság után éppen úgy pusztákból állott, akárcsak Debrecené és Szegedé. A Rákóczi-harcokban a rácok szokásos kegyetlenségükkel garázdálkodtak: Várad-Püspökiben, egykorú panasz szerint, „az kegyetlen rác nemzetség minden lakosig bujdosásra juttatta, házait tűzzel felégette és hamuvá tette”, úgyhogy nyolc évig, 1711 után, pusztaságban maradt. Ugyanekkor a váradi püspök uralmain a belényesi vidék öt-hat faluján kívül nem volt hely, melyben „emberek laknának”. A megmaradt magyarságot a rác pusztította ki, aki e harcokban önmagát is felőrölte e vidékeken, helyet adva a harc után a biztosra érkező oláhságnak. Rákóczi után Várad egész lakossága „rác, görög, török és más egyéb gyülevész népből álló purgerség”, bár közben Benkovics Ágoston püspök Erdélyből székelyeket is telepített, akik azonban a rác harcokban elpusztultak. Mindez tárt kaput nyitott az oláhság előtt, melyet éhségek is hajtottak. Erdély felől a magyar Alföld irányában, így az 1717. évi erdélyi éhinség. Várad püspökének falvai újra benépesültek, s az orthodox oláhok tizedet fizetnek neki, mert tizedföldeken laknak, azaz olyan falvakban, melyeknek korábbi katholikus magyar lakossága mindenkor fizette a papi tizedet. Így éri el az oláhság a váradi, s hasonlókép a szatmári oldalon újabb néprajzi határvonalát, miután a XVI. század tatárjárásai, a XVII. századi törökdúlások, a felszabadító és Rákóczi-harcok emberpusztításai a magyarságot végkép visszavetették alföldi bázisaira. Fejlődése azonban e területeken is egyelőre rendkívül lassú, bár a Bánsághoz képest itt az oláhság már nem tisztán pásztorkodással foglalkozik, részben már a földmíveléshez és egyszerűbb ipari munkához is felemelkedett. Szellemi életét a nálánál erőszakosabb rác fenyegeti, akivel szemben a magyarság próbál neki védelmet nyujtani. Más vonatkozásban láttuk és látni fogjuk az oláh unió történetét, mely a XVIII. században az oláh önállósulás és művelődés történetével is egybeesik; az uniót e magyarországi nyúlványokra is kiterjesztette már az 1702-ben meghalt Benkovics váradi püspök, Baranyai és Hevenesi Gábor jezsuiták segítségével, s ettől kezdve utódai folyvást azon fáradoznak, hogy az uniót a rác orthodoxia ellenakciójával szemben valamikép fenntartsák. A rác egyház fejei: a karlócai metropolita, az aradi vladika saját nemzetük hatalmi törekvéseit szolgálták, amikor az oláhokat meg akarták fosztani bennszülött, biharmegyei uniált pópáiktól, s helyükre rác orthodox papokat akartak tenni. Az unió ügye Bécsben Kollonics után nem igen talált pártfogókra, mivel az orthodox rácoktól több segélyt várhattak a magyarok ellen, semmint a földhözragadt, politikailag teljességgel tehetetlen oláhoktól, akik közt most az uniót magyar papok tartják fenn. Így térít köztük gróf Csáky Imre váradi püspök megbízásából 1711 után a székely eredetű László Pál, volt plébános, sokat szenvedve a híveik tudatlanságát kihasználó rác pópáktól, akik időnkint fanatikus népmozgalmakat szerveznek, az uniált papokat véresre verik, az ilyentől használt oltárt megfertőzöttnek tekintik és szétrombolják. Különösen nagy hatása van az aradi rác vladika vizitációs útjainak, akinek ugyan I. Lipót rendeletei értelmében nem volt joga a katholikus püspök diöcesiséban utazgatni, de III. Károly tanácsosai, így a rác-oláh szakértőnek számító Bartenstein, elnézik neki. Joanovics aradi vladika vizitációjára 1728-ban 178 pópa hagyja el az uniót, de gróf Csáky Miklós és gróf Forgách Pál váradi püspökök tovább folytatják a munkát, s a 30-as évek végétől sikerül is nekik az uniót megszilárdítaniok. Csáky Miklós 1738-ban Erdélyből oláh uniált főesperest hoz magának, Hátas Lászlót, ő kezdi az oláh papokat Rómában neveltetni, s ő oszt ki nekik rendes reverendát, hogy végre a ruha is megkülönböztesse őket híveiktől, kikhez hasonlóan eddig közönséges jobbágyruhában jártak. Egy esztendőben 82 ilyen, magyarszabású reverendát adott nekik: sötétkék hosszú mentét, eltiltva egyúttal a bocskor és a parasztruha használatát. A szövetet előbb Lipcséből hozatta, utóbb Belényes mellett, Fenesen posztógyárat állított fel gyártása kedvéért. Utóda, Forgách Pál alatt már száznál több uniált pap gondozza a 40.000 főt meghaladó oláhságot, s föléjük Róma beleegyezésével uniált püspököt nevez ki, kinek fizetését ő adja, joghatóságát ő szabja meg. Mindez egyetlen emeltyűje volt az oláh művelődésnek, az emberi viszonyok közé került papok teszik az oláh intelligencia legelső rétegét; Forgách 13 oláh iskolát alapít, s tovább folytatja a legkiválóbbak római iskoláztatását; az eddigi szalmatetős, fatemplomok helyett új templomok épülnek, s míg korábban száz oláh egyházban összesen csak húsz könyv találtatott, most az anyanyelvi istentisztelet minden segédeszközét rendelkezésünkre bocsátja a magyar püspök. Munkáját csak a bécsi kormánytól pártolt rác törekvések veszélyeztetik; az aradi vladika új vizitáció ismét véres zavargásokat okoznak, az 1754-ben De Ville tábornoka alatt működő bizottság a rácokra hallgatva megállapítja, hogy az oláhok tulajdonképen rácok, az uniót a magyar püspök csak bosszúvágyból pártolja, püspök, káptalan és vármegye egyképen bűnös a rác püspök és a rác nemzet privilégiumai megsértésében, mire Bartenstein 1757-ben Forgách grófot a váci püspökségbe áthelyezteti, s az aradi rácoknak szabad bejárást és munkát biztosít az oláhok között. Ez utóbbiak alacsony műveltségére jellemző, hogy a magyar támasztól megfosztva, behódolnak a rác ellenségnek: alig tíz falu marad meg az unióban, még a Forgáchtól kinevezett püspökük is orthodox lesz. Viszont az új váradi püspök, báró Patachich Ádám, aki a barokk püspöki palotát építette, megint megfordítja az oláhságot: jezsuita missziókat hoz be, bazilita monostort alapít, évi 8–10.000 forintot költ az egyesült papságra, 2000 forintot az oláh iskolákra, sőt az uniált plébániák kegyúri terheit is magára vállalja, úgyhogy 1765-ben már ismét 94 plébániája van, melyek számára a magyar kancellária segítségével sikerült 1777-ben a görög katholikus püspökséget felállítani, olyképen, hogy ez az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozik. Ezt a magyar érdeknek és oláh művelődésnek egyaránt megfelelő helyzetet újra a bécsi abszolutizmus változtatja meg, amikor a püspökséget 1854-ben kivévén a prímás alól, a fogarasi érsek alá rendeli.

Az oláhság terjedése egészben véve egyenes folyománya volt a török korszak magyarpusztulásának, s a bécsi kormány egyelőre semleges álláspontról nézte az oláh és magyar elem új elhelyezkedését, de annál inkább befolyt a magyar-rác viszony kialakulásába. Már említettük, hogy a bécsi politikusokat itt a magyarság elleni bizalmatlanság vezette, s ebben az irányban százados fáradozásaiknak sikerült is elérniök, hogy a magyar nép és állama érdekei visszaszorultak, sőt súlyos veszteségeket is szenvedtek. Államférfiúi pillantásuk előtt persze nem vetette le fátyolát a jövendő, Bartenstein és más udvari tanácsos társai nem is sejtették, hogy amikor a monarchia érdekében a magyarságtól területeket vesznek el és ezeken dinasztiahű szerbeket növelnek nagyra, ezzel a legádázabb ellenségeket bocsátják be a falak közé… A történet évszázados processzusokból áll, de alig van oly processzus, melynek kifejlése annyira meghazudtolá a kezdeményezők és kifejlesztők bölcsességét, mint épp a magyar-szerb kérdés.

Mert ez a kérdés, történeti kifejlésében, nem magától folyt le, hanem kezdettől fogva a bécsi kormány irányítása alatt. A szerb kérdésért Magyarországon nem lehet magyar hatóságokat felelőssé tenni, mert ezek épp a kialakulás évtizedeiben a legcsekélyebb befolyással sem bírtak rája, s a szerb népet csak akkor kapták kezükbe, mikor ennek politikai viszonyai, sőt gondolatvilága is olyan formák közé jutott, melyekben már a békés együttélés csak átmeneti, múló lehetőségnek látszott. A szerbek, akkor magyarul, németül, latinul egyaránt rácnak nevezve, kivétel nélkül menekülő ráják voltak, akik korábban többé-kevésbbé rabszolgasorban éltek a török földesurak alatt, s mint szökött szolgák, barangolásaik során elkeseredett rablókká, fegyvertforgató irreguláris katonákká alakultak át. Az ember azt hihetné, hogy a bécsi bürók felvilágosodott légkörében legelső teendőnek azt tartották, hogy e rendetlen bandákat lefegyverezzék és visszatereljék a földmívelés jámbor, emberies foglalkozásához. A bécsi udvari tanácsosok azonban e kérdésben lemondtak felvilágosodási ideáikról: a félnomád rácság kezében meghagyták a fegyvert, sőt mindent megtettek, nehogy a vármegyék és a nemesi földurak a rácokat telepítve, földmívelő jobbágyokká tegyék. Bár a jobbágyság elismert intézmény volt, s annak fennállása ellen e korban még senki kifogást nem emelt, a rácokra nézve mégis folyvást protestál a bécsi kormány, ha magyar földesurak és vármegyék ki akarják terjeszteni reájuk hatóságukat. Az a kormány, mely soha egy szót sem szól a német falvak jobbágyhelyzete ellen, számtalan nyilatkozatban védi az „önkény” lehetősége ellen a rácokat, természetesen nem emberbarátságból, hanem azért, mert vármegyei uralom alatt legelőször is elvennék a rácok fegyvereit, másodszor pedig ezek földmívelő életmódba kényszerítve, még előbb-utóbb hozzászoknának, hozzásimulnának a magyar karakterhez.

Bécs célja rác fegyveres erő fenntartása volt, s mivel ez csak zárt területen volt lehető, ezért volt szüksége a magyar államterület állandó megcsonkítására. Azt a fegyveres erőt, mely alkalmilag, mint már a Rákóczi-felkelés alatt, a magyarság ellen volt felhasználandó, a magyartól elvett földön kellett fenntartani. A rácokat fegyveres katonává nevelve és a monarchia egyetlen népeként szabadságeszmére, a földesúri viszony megvetésére szoktatva, a rác és magyar törekvések antitézisét örökíti meg a bécsi kormány, mely a „divide et impera” államracionalisztikus eszméjét sehol másutt nem tudta oly tökéletesen megvalósítani, mint éppen itt, egy darabit, az 1918. évi katasztrófájáig.

A szerb nemzeti fejlődés dolgában a bécsi kormány kétségtelenül nagy érdemeket szerzett. A török korszakban a rác életforma kétféle volt: Magyarország területein martalóc, félnomád, egész cigány, török uralom alatt rája, földet túró, állatot legeltető rabszolga. A szerb és horvát népbe beolvadó vlachok hegyipásztorok voltak, alkalomadtán fegyveres rablók, a rác első életformához közeledve. Ez az életforma a XVIII. században, hála a bécsi törekvéseknek, rendkívüli emelkedést mutat. Igaz, a Dunától délre, török uralom alatt, továbbra is jogtalan rája marad a szerb, de a magyar korona területén vagy városlakóvá lesz, aki szabad királyi vagy mezőváros privilégiumainak védelme alatt szabadon kifejlesztheti kereskedői érzékét és oly gazdagságra tesz szert, mely őt nemsokára a birtokos magyar nemesek osztályába fogja emelni, vagy pedig, s ez a többség életformája, katonai szolgálata fejében földet kap, mint egységes, előjogokkal felruházott fegyveres alakulat tagja, aki előtt a hadipályának bármely magas lépcsője is meg van nyitva. A rác katona így emelkedett fel rájasorból egyszerre feudummal bíró vitézzé, s innen nem egyszer a monarchia legmagasabb katonai méltóságaiba, melyekbe a régi magyar urak csak nagy nehézségekkel juthattak el.

A szerb népelem középpontját ekkor már az Al-Duna és a Száva vidéke képezi, közvetlen összeköttetésben a török uralom alatti Szerbiával és Boszniával, ahonnan a szivárgás, átköltözés most is folyvást folyik. A népet e racionalizmus előtti korszakban elsősorban a közös vallás, a görögkeleti orthodoxia tartja össze, melynek feje Csernovics Arzén utódja, aki azonban egyelőre még alá van rendelve az ipeki patriarchai széknek, melyet az ószerbiai orthodoxok Csernovics kivándorlása után is továbbra betöltöttek. Ez a vallásbeli függés nem tetszett a bécsi kormánynak, mely ekkoriban azon hitben élt, hogy az egész szerb népi erőt kezében tartja, s ezért Csernovics egyik utódjának halála után rávette a valódi ipeki patriarchát, Joanovics Schakabent Arzént, hogy székhelyét elhagyva, a magyar területre költözzék át. Arzén patriarchát Mária Terézia 1741-ben megerősítette metropolitai méltóságában, alárendelve neki a monarchia rác lakosságát, s mivel az ipeki széket ettől kezdve valóban nem töltötték be, a szerbség főpapja most már magyar földön, Karlócán székelt, s így a nép vallásos-kulturális súlypontja is a monarchia területére került. A metropolitát továbbra is a rác nép egyeteme választotta, s az alatta levő püspököket ő maga nevezte ki, – Mária Terézia uralkodása végén már nyolc ily rác püspökség volt, Bács, Temesvár, Arad, Karánsebes vagy Versec, Buda, Pakrác, Károlyváros, Kosztanica székhellyel. Miután a Lipót-féle privilégiumokkal engedélyezett vajdai állást többé nem töltötték be, a metropolita lett a rác nép egyetlen látható fejévé, aki a bécsi udvarhoz intézett nagyszámú beadványaiban népének politikai és gazdasági viszonyairól is szívesen beszélt. A községek élete tovább haladt a primitív szerb családi kapcsok kereteiben; öregek, kenézek, több község felett főkenézek uralkodtak, bíráskodtak, legfelső fokon pedig a katonai, vagy kamarai hatóságok. A bécsi hatóságok legszívesebben az egész rác népet katonai szervezetben tartották volna, s e célból ugyancsak kihasználták a török szomszédságát, mellyel szemben hangsúlyozhatták határőrvidékek fenntartásának szükségességét. Persze a temesi Bánság visszafoglalása, s ott külön határőrkatonaság szervezése után alig volt többé értelme a tiszai és marosi határőrvidéknek, mely a Marostól északra és a Bácskában terült el, távol az új török határtól; ezt a két katonai vidéket az 1741-i országgyűlés kérésére mégis csak fel kellett oszlatni, amire a katonai kormány csak nehezen tudta magát elhatározni, hiszen a feloszlatás annyit jelentett, hogy a katonákból földmívelők lesznek, akik így a magyar vármegyék befolyása alá kerülnek. Ezen a bécsi kormány úgy segített, hogy a területet lassankint, 1743–51 közt oszlatta fel, s a rácoknak lehetővé tette, hogy a Bánságba kivándorolva, továbbra is katonai szolgálatban maradjanak. A rácok együttéreztek bécsi pártfogóikkal, a „provincializálás” ellen többhelyütt fellázadtak, egy részük inkább Oroszországba vándorolt, semhogy magyar uralom alá kerüljön, de 3500 fegyverest sikerült a bánsági határőrvidékre áttelepíteni. A régi tiszai határőrvidékből azonban a Tisza torkolatánál Titel középponttal hat községet kiszakítottak, s ott a rác katonaságból a csajkások kerületét szervezték meg.

A magyar rendek joggal nem látták be, miért nem csatolják vissza az országhoz azon területeket, melyek a töröktől már régen visszakerültek. Panaszaikat Mária Terézia országgyűlésein mind erélyesebben hangoztatták, s a királyné kénytelen is volt a reincorporatio dolgában az 1741 : 18. és 1751 : 24. törvénycikkekben többé-kevésbbé világos ígéreteket tenni. A Bánság eddigi kormányzási módját azonban mégsem volt lehetséges tovább fenntartani; eddig a parancsnokló tábornok kormányzása a haditanácstól és a bécsi udvari kamarától függött, egyes vidékek pedig már 1726 óta formálisan határőrvidéket alkottak: a négy főkapitányságban, a temesváriban, a csákovaiban, a hedjákiban, s a mutnikiban (e két utóbbi Krassó-Szörényben) összesen 4200 rác állott fegyverben. A magyarok 1751-i panaszaira végre a királyné a Bánság északi részeire nézve megszüntette a katonai és kamarai adminisztrációt, ezt a kerületet „provincializálva”, élére az eddigi katonai kormányzót, Engelshofen báró tábornokot a tartományi (polgári) adminisztráció elnökévé nevezi ki, a déli részeket azonban tisztára katonai határőrvidékké alakítja. Ilyen katonai igazgatás maradt ekkor Pancsova, Újpalánka, Karánsebes, Mehádia, a Tisza mentén Becskerek vidékén, a provincializált részt a m. kir. temesvári kincstári adminisztráció kormányozta, ez pedig egy külön bécsi hatóságnak lőn alárendelve.

Ez a bécsi hatóság pedig csak újabb, modernebb, polgári formáját képezte a Savoyai Eugéntől kifejezett gondolatnak, hogy t. i. a Bánság soha magyar kézre vissza ne kerüljön. A katonai igazgatás nemcsak a magyarok szemében volt igen nagy szálka, idővel a rácokat sem elégítette ki, akik az ország belső részeiben is elterjedve, most más polgárjogokat is követeltek. A bécsi kormány tévedése már ekkor megmutatkozott: a rácok nem elégedtek meg katonai határőrvidékkel, hanem statust akartak alkotni a statusban, s bár ez területi szétszóródásuk miatt nehezen volt megvalósítható, az I. Lipót-féle privilégiumokban mégis hathatós eszközzel rendelkeztek. Törekvésük tehát odairányult, hogy minden rác nemzetiségű egyén, bárhol lakik is Magyarország területén, ezen privilégiumok élvezetében megtartassék, melyeket különben úgy III. Károly, mint Mária Terézia, néhány évvel trónralépésük után, megerősítettek. Természetesen a nemzeti autonómia személyes formája, melyet mai napig sem sikerült, talán legújabban Észtországon kívül, egyetlen állammal is elfogadtatni, az akkori rendi viszonyok teljes felforgatását jelentette volna, s pl. minden egyes szabad királyi vagy mezővárosban a rácok külön, független községet alkottak volna. Az akkori viszonyok közt ez példátlan telhetetlenségnek tűnt fel, s ezért mondotta róluk 1745-ben Mária Terézia, hogy ő fenn akarja tartani eddigi jogaikat, de „amennyire derék, bátor ez a nemzet, annyira ravasz is és mindig többet akar, ami valóban sajnálatos”. A privilégiumok azonban csakugyan megadták a lehetőségét, hogy a rác nemzet többre menjen, még pedig olyképen, hogy a metropolita-választást az egész nép kezébe téve, magukban foglalták azt, hogy a népnek joga van küldöttjei útján gyűlésekre összejönni. Így fejlődött ki a privilégiumok eredetileg vallási rendelkezéseiből a rác „nemzeti kongresszus” intézménye, mely immár politikai dolgokkal is foglalkozott és a magyar országgyűlés mintájára rendi hatósággá akart kifejlődni. Az első, 1744. évi karlócai „rác nemzeti kongresszus” tárgya az Ipekről átköltözött új metropolita, Joannovics Arzén eskütétele volt, emellett a Mária Teréziától 1743-ban konfirmált régi privilégiumok kihirdetése, amit a rácok valóságos alkotmánytervezet készítésére használtak fel: követelték e „nemzeti privilégiumoknak” Magyarország minden törvényhatóságában kihirdetését, azoknak a magyar országgyűlésen inartikulálását, érdekeik védelmére az udvarban egy vagy két miniszter kinevezését, akiknek „a nemzetből” választandó tizenkéttagú deputáció állna tanáccsal rendelkezésükre; követelték továbbá a vármegyék „szinte embertelen” bánásmódjával szemben a földesúri hatóság alatt élő rácok szabad költözési jogát, mert „ez a nemzet tudvalevőleg nem jobbágy, hanem szabad nép”, s végül azt, hogy önmagukat kulturális, iskolai és egyházi célokra megadóztathassák, s a begyűlt pénzt kezelésére „nemzeti pénztárt” alapíthassanak. A javaslatok készítésénél a vármegyei és városi terület rác lakosai vitték a szót, akik már beletanultak nagy tömegek önkormányzati szervezésébe, s amit magyar területen rendi közösségben láttak, azt itt rendiség nélkül, demokratikusabb formában akarták megvalósítani. Érthető azonban, hogy e követeléseket Mária Terézia bécsi tanácsosai is megsokalták, s a nemzeti kongresszust ezután csak metropolita-választás alkalmával hívták össze. A rác ügyeket pedig 1745-ben rábízták az eleinte bánátinak, utóbb illírnek nevezett udvari bizottságra, mely, mint a hosszúéletű és meghalni alig tudó neoacquista-bizottság legújabb örököse, a bánáti és szlavóniai területek kezelésére hivatott életre, s emellett hatáskörét az egészségügy védelmének ürügye alatt az összes vesztegzárakra és „kontumac”-vonalakra kiterjesztve, az egész déli határvidéknek, sőt egy ideig Erdélynek is legfőbb udvari hatóságává lett. A vármegyei területen lakó rácok dolgaiban ú. n. „koncentrációra” volt utalva a magyar kancelláriával, ami abban állott, hogy a kancellária egy tanácsosa megtárgyalta vele a rác dolgokat, anélkül, hogy azok elintézésébe beleszólhatott volna. Az illír udvari bizottság elnökei, gróf Kollowrat Ferdinánd, majd egy Königsegg gróf, Lipót miniszterének, Kinsky grófnak magyarellenes elveit követték, s a szerbek pártolásában, valamint a szerb mozgalom monarchiaveszélyének félreismerésében csak utódjuk, a polgári származású, becsületes Bartenstein múlta felül őket, aki minden kérdés történeti előzményeinek legpontosabb ismerője lévén, királynőjét hosszadalmas és unalmas beadványokkal iparkodott a magyar reinkorporációs törekvések ellen hangolni. Bármennyire rámutattak is azonban a rác katonaságnak az osztrák örökösödési háborúban szerzett érdemeire, Mária Terézia a magyarság érdemeit sem felejtette el, s ezért döntéseiben igen gyakran a magyar kancelláriai referensnek, nagymányai báró Koller Ferencnek adott igazat, a privilégiumoknak a magyar vármegyékre való kiterjesztésébe, Bartenstein rábeszélései ellenére sem egyezett bele, nem hívta meg a rácokat, mint külön magyarországi rendet (pl. a kúnok és hajdúk mintájára) a magyar országgyűlésre, amit ezek szintén követeltek. Ha lehet, még erélyesebben küzdöttek a rác terjeszkedés ellen a horvát tartománygyűjtés rendjei, akiket egyenesen nemzeti állagukban fenyegetett a rác vallási propaganda, mert aki a horvátok, vagy katholikus vlachok közül orthodox hitre tért, az egyúttal horvát nemzetiségét is feladva, beolvadt a rác tömegbe, melynek túlsúlyától már ekkor kezdenek a horvátok tartani. Az 1764-i országgyűlésen a horvát-szlavón-dalmát rendek újabb gravámeneket adtak be a rác preponderancia ellen, szinte prófétai pillantással nézve a jövőbe: „Midnyájunkat elfog az a nem alaptalan félelem, hogy ez a moszkvai határoktól egész az Adriáig terjedő, a metropolitai hatalom által egységesen összefogott nagy nép idővel a mi vallásunkat és államunkat teljességgel el fogja nyomni”, amely elképzelésnél különösen veszélyesnek tűnt fel a horvátok előtt egyrészt a schizmatikusokkal, másrészt a határőrkatonasággal való kapcsolata a rác propagandának; az orthodox vallás volt az, ami a metropolitának, mint láttuk, lehetővé tette, hogy a rác hatalmat és nyelvet, az istentisztelet útján, az oláhok közt is elterjessze, s így valóban elnyúljon az orosz határokig; másrészt pedig a haditanácsnak és a fő katonai hatóságoknak immár több nemzedéken át tartó rácbarátsága szabad utat engedett a rác propagandának minden, s így a horvát határőrvidékre is.

A rác nép tehát és vezetői, a klérus, valódi balkáni ügyességgel ült egyszerre több nyeregben és iparkodott mielőbb megvalósítani a magyar közmondást, mely a vendégről szól, ki a gazdát kiveri. Mária Teréziának köszönhető a bécsi protekcionizmus megszüntetése és a magyar korona jogainak helyreállítása. Az illír deputáció elnökévé Bartenstein halála után magát Koller bárót, a rác terjeszkedés nagy ellenzőjét nevezte ki, s ezzel e törvénytelen hatóság működését egyszeriben paralizálta, míg azután a magyar kancellária kérésére 1777-ben az egészet feloszlatta. A rácok, vagy nyilvánosan: a határvédelem érdekében külön kezelt területek száma és kiterjedése úgyis összezsugorodott már eddig is, egymásután mentek végbe ú. n. exkorporálások, amikor a törvénytelen hadi és kamarai igazgatás alól kivettek egyes vidékeket, s a vármegyékbe osztották őket. Legnevezetesebb volt a Dráva-Száva keleti közének exkorporálása, mely a török uralom óta mint neoacquisticum a bécsi udvari kamara igazgatása alatt volt, s mint ilyen, a rác telepedés főfészkévé vált, holott a török előtt magyar faluk és magyar vármegyék terültek itt el. A visszafoglaló háborúk után itt Péccsel és Baranya megye déli részeivel együtt mindössze 16.600 ember találtatott 3300 házzal, 172 falunak nevezett emberi lakóhellyel és több mint 700 lakatlan község helyével. Azóta a kamara erősen betelepítette s Mária Terézia 1747-ben visszacsatolta az országhoz olyképen, hogy három vármegyét, Verőcét, Pozsegát és Szerémet vágott ki belőlük, de a Száva mellett a rác lakosságot, mint határörsöket, összesen 21.000 embert, három gyalog és két huszárezredbe foglalta össze. Ez a három vármegye azonban most már a horvát bán alá került, mint Alsó-Szlavónia, ellentétben a régi Szlavónia három megyéjével, Zágráb-, Körös- és Varasddal, melyeket most Felső-Szlavóniának, később pedig egyszerűen Horvátországnak kezdtek nevezni. Az egész processzusból a rácoknak nem származott káruk, mert megmaradtak határőröknek, a horvátok is nyertek három vármegyét, mely soha nem volt az övét, egyedül a magyarság vesztett, melynek akkori rendi képviselete nem akadt fenn azon, hogy a régi magyar területek a horvát bán alá is kerültek, hiszen a magyar országgyűlésen továbbra is megjelentek küldötteik.

A Bánság további kormányzását illetőleg: ezt Mária Terézia a hétéves háború költségeire adott tízmillió forintnyi előleg fejében tíz évre elzálogosította a már ismert bécsi Banco-Deputatiónak, mely azután a már szintén említett nagy német telepítést hajtotta itt végre. Ezzel ismét eltolódott a reinkorporáció, melyet pedig az 1764-i országgyűlés is erélyesen sürgetett. Az eddigi felemás, polgári és katonai igazgatás teljes csődje kiderült II. Józsefnek, mint trónörökösnek 1768-i utazása alkalmával, aki lesújtó véleményt mondott a tisztviselők gazdálkodásáról, a hivatalok kompetencia-bonyodalmairól, melyekből az ember azt hihetné, hogy az „illirica” elintézése boszorkányság, a lakosok prekarius viszonyairól, mert hisz a folytonos ide-odatelepítés miatt senkinek sincs biztos hazája, a kamarai puszták bérlőinek csalásairól, mellyel 27 hold legelőt számítanak egy szarvasmarhára, s ezzel a telepedést akadályozzák stb. Különösen feltünt neki a rácok „gyülölete és irtózata” a magyaroktól, melyet tehát nem hiába nevelt beléjük a katonai hatalom; báró Kollernek, mint magyar embernek is elszomorodva beszéltek neki. Mindezek benyomások hatása alatt II. József a Bánságot különálló zárt osztrák tartománnyá akarta tenni, a bécsi tanácsosok élénk helyeslése mellett; Esterházy Ferenc gróf, magyar kancellár azonban kimutatta a királynő előtt, hogy a tartományon a hercegi rangra emelés semmit sem segítene, viszont meghazudtolná mindazon igéreteket, melyeket a királynő hű magyarjainak a visszacsatolást illetőleg tett. Végül is Mária Terézia 1778-ban eleget tett igéretének, a Bánság visszacsatolásának és annak három vármegyére, Temesre, Torontálra, Krassó-Szörényre osztását gróf Niczky Kristóf, Kollerhez hasonlóan hivatalnok-család tagja, nagy tapintattal végezte el, anélkül, hogy a rácok ellenállást tanusítottak volna.

Az igaz, hogy a rác nemzet egybetartozását s ennek időnkénti dokumentálását a magyar igazgatás nem akadályozhatta, a királynő a régi privilégiumok egyrészét már az 1770. évi első, s az 1777. évi második „illír regulamentumban” is összefoglalta s bár a metropolita politikai határkörét az ezek magyarázatául 1779-ben kiadott „declaratorium” alkalmával világosan meg is szüntette, kimondva, hogy ha továbbra is a rácság fejének, „caput nationis”-nak tartja magát, 4000 forint évi fizetését meg fogja vonni: mégis a vallási összetartozás és a nemzeti kongresszus intézménye továbbra is megvédte a rác népet a magyarságba való beolvadástól, mitől annyira remegtek bécsi protektorai. Az új telepedés központjait, így Szabadkát, Zombort, a királynő szabad királyi várossá tette, Nagybecskereket mezővárossá, Nagykikindát és környékét 1774-ben külön privilegizált területté, melynek lakói az egész határt csekély bér fejében, robotmentesen megkapták s törvényhatósági joggal bíró tanácsot és törvényszéket alakíthattak maguk közt. Igaz ugyan, hogy ez a rác önkormányzat eleinte nem valami fényes eredménnyel működött, s osztrák hivatalnokok állapították meg, hogy a közbiztonság rossz állapota miatt a nép az utcán is csak pisztolyokkal és handzsárokkal felfegyverkezve mer járni, vérengzés, gyilkolás, fényűzés, iszákosság sehol annyi, mint a kikindai „districtus” kormányzása alatt, de a közigazgatási bajoknál fontosabb volt, hogy a rácság tekintélyes részét mégis ki lehetett menteni a magyar uralom alól. A legtöbb rác ettől kezdve is határőr, de műveltségi szinvonaluk azóta kezd emelkedni, mióta a haditanács nagyterjedelmű területeknek a fenti módon polgári kormány alá engedésével a Száva és Duna mellett keskeny csíkon újra megszervezi a határőrvidékeket. Első ütemét e munkának 1768-ban a haditanács kebelében határőrvidéki „Generalinspektor” állás szervezése képezi s ettől kezdve újra épül az egész vonal, nyugati részén a régi, a horvát-vend végek utódjaiként, melyek 1748-ban szabadultak meg a gráci hatóságok és a stájer-belsőausztriai rendek gyámságától, a károlyvárosi és varasdi „Generalkommandók”, tovább keletre, egyelőre folyton változó határokkal, az illír, bánáti-illír, bánáti német és oláh határőrezredek, melyekhez csatlakozik az új erdélyi végvonal. Ez az új berendezkedés már II. József szemei előtt megy végbe, Mária Terézia nagy iskolareformja idején s így érthető, hogy a katonai hatóságok végre komolyan hozzálátnak iskolák építéséhez, gazdasági oktatás bevezetéséhez, burgonyatermelés, selyemtenyésztés tanításához, – ez a korszak az, a felvilágosodott század utolsó harmada, mikor a rác s velük a nyugati oláh katonák leszoknak a törökkorbeli martalóc erkölcseikről és kezdenek hozzásímulni Magyarország többi, régóta földművelő lakosságához. A katonai szigor, melyben nemzedékeik nőttek fel, csak hasznukra vált, lázadásokról alig hallunk most, holott korábban egymást érték úgy az oláh, mint a rác területeken a legkülönbözőbb okokból keletkezett lázadások, például azért, mert eltiltották nekik, hogy halottaikat nyitott koporsóban tartsák és végigcsókolja az egész község, miként ugyanily okból történtek oláh felkelések is. 1719-ben a tengeri végeken volt lázadás, 1721-ben és 1732-ben Likában, 1754-ben a Száva melletti határőrök keltek fel, a tisza–marosi határőrvidék feloszlatása ismét véres lázadást okozott, 1777-ben a verseciek és újvidékiek lázadtak fel az említett temetkezési dologban és szinte inzultálták a metropolitát és püspökeiket, – némi illusztrációképen a bécsi urak nyilatkozataihoz, melyek szerint a magyarok voltak az örök lázadók s ők a hű, megbízható alattvalók. A képet kiegészíti, hogy Magyarország népfajai közt ők voltak az első és sokáig egyetlen, mely külső hatalommal érintkezésbe lépett, amit annál kevésbbé lehet csodálni, hiszen mint láttuk, a magyar röghöz néhány évtizedes ottlakáson kívül semmi sem kötötte őket. A bécsi kormánynak már 1734-ben feltűnt, hogy az orthodox egyház útján a rácság a moszkvai cárral kapcsolatban van, aki tudvalevőleg Nagy Péter óta vallási tekintélyét orosz politikai célokra is iparkodott kamatoztatni. A tisza–maros határőrvidék feloszlatásakor egy Horváth nevű határőrkapitány, aki magát a királyi biztostól, Grassalkovich Antaltól sértve érezte, továbbá egy Thököly nevű kapitány, a bécsi kormány engedélyével Oroszországba vándoroltak ki, 1752–53-ban Preradovics és Sevics vezetésével mások is követték őket s ott a Dnjeper mellett, Ukrajnában, a lengyel és török határral szemben teljesítettek orosz határőrszolgálatokat. Ettől kezdve folyvást járnak a hazai rácok közt orosz emisszáriusok: vagy orthodox-egyháziak, mint 1751-ben egy állítólagos montenegrói metropolita, vagy pedig lóvásárló katonatisztek, akiket a bécsi orosz követség lát el útlevelekkel. Mindez nem volt képes a bécsi politikusokban kételyeket ébreszteni aziránt, milyen lesz a jövő, melyet nem a „rebellis” magyarokra, hanem e „hű” és dédelgetett szerbekre alapítanak.

Ugyancsak az orthodox hit emelt áthághatatlan válaszfalat a városokat lakó rác kereskedők és a magyar vagy németiparos és kereskedő közé. A rác kereskedők száma aránylag igen nagy volt s ez megmagyarázható abból, hogy a hódoltsági területen újjáépülő városokban, minő Szeged, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Esztergom, Eger, a magyar elem ekkor már csak földműveléssel és kisiparral foglalkozott s ahol német bevándorlók voltak, ezek sem emelkedtek ki e legegyszerűbb kereseti ágakból. A rác azonban, mint korábban láttuk, még a török uralom alatt is talált alkalmat kereskedelmi tehetsége gyakorlására, most pedig a békés viszonyokat s a magyar és német tehetetlenséget felhasználva kezébekerítette volna e korszak egész kereskedelmét és pénzüzletét, ha nem akad még tehetségesebb versenytársa a makedonoknak is nevezett görögökben. Ezek már a XVII. század folyamán is kereskedtek magyar területen, főként Erdélyben, nagyobb számmal most jönnek be, részben a törökök 1760–70. közti kegyetlenkedései miatt. A törökországi kereskedők szabad bejárását az 1718-i passzarovici béke szabályozta, háromszázalékos, tehát igen alacsony vámot szabva behozott áruikra. A görög kereskedő volt a török korszak óta az első, aki tőkével kereskedett s a magyarországi kezdő kapitalizmus korának – mert ennek tarthatjuk a XVIII. századot – első úttörője volt. Családját többnyire otthagyta s csak addig élt itt, míg meg nem szedte magát. A debreceniek, kik maguk is a konkurrenst gyűlölték benne, némi túlzással mondhatták róla 1759-ben: „nemsokára keresnünk kell majd Magyarországon Magyarországot és édes hazánk sóhajtva fogja csodálni, hogy Magyarhonból Macedóniát csináltak.” A görögök valóban nem voltak a szolid kereskedő mintaképei, nemcsak, hogy uzsoráskodtak, hanem például hogy városokban letelepedhessenek, oklevélhamisításra is hajlandók voltak. A hivatalok megvesztegetésére adókat róttak ki egymás közt. Ahelyett, hogy török árukat adtak volna el, amire privilégiumaik szóltak, németországi importáruval kereskedtek, sőt a rácokkal és örményekkel együtt a marhakereskedést, gabona- és bőrexportot is kezükbe vették. Bár a céhekbe nem vétettek fel, tőkéjük segélyével a kisiparosnál megrendeléseket eszközöltek, ők adták neki a munkaanyagot, sőt munkaeszközt is, úgy hogy a kezdő kapitalizmus „Verlagssytem”-jének első terjesztői voltak nálunk. 50–60 tagú kereskedőtársulatokba, Compagniákba tömörültek s a század végére már harmincnál több városban volt templomuk, ekörül kis orthodox görög sziget. Jellemző üzleti érzékükre, hogy nagyszebeni társaságuk a Hármaskönyvet és a szász jogot 1760-ban görögre fordíttatta, hogy tagjai az ország jogviszonyait ismerve, kevesebb kockázattal kereskedjenek. Ők, valamint a Szamosújvárról elterjedt örmények és a rácok vették bérbe a bánsági kamarai bérleteket s utóbb is ők váltották azokat magukhoz örökáron. A helytartótanács végre 1772-től kezdve ragaszkodik ahhoz, hogy kereskedelmi szabadságot csak honosított görögök élvezhetnek, minek következtében lassankint elhozzák családjukat vagy itt benn házasodnak s beolvadnak a magyar városi vagy nemesi rendbe. A Sina, Szacelláry, Monaszterly, Manoli, Nákó, Petrovics családok közülök valók; egyrészük a XIX. század harmincas éveiben, Görögország felszabadulása után visszavándorolt régi hazájába. A magyar kereskedelmen annál korlátlanabbul uralkodhatott e néhány száz családfőre tehető néptöredék, mivel a későbbi kapitalizmus hordozója, a zsidóság ekkor még alig tett számot. 1720 körül a hazai zsidóság száma 11.000-en alig emelkedett felül, s bár igen sok helyen, főként az északi, de már alföldi vidékeken is kezében volt több földesúri regále, így különösen a kocsmajövedelem, s bár a tokaji bor lengyelországi exportjában is nagy szerepet játszott, a kereskedelem terén alig jött számba. A nyugati városok ghettóiban a zsidó kisiparosok voltak vagy kis pénzüzletekkel foglalkoztak, másutt házalással, elterjedésük lassan, feltűnés nélkül folyt északkeletről délnek az Alföldre és nyugat felé, míg a nyugatról jövő hullám, mely a német zsidóságot hozta magával, ekkor már sokkal gyöngébb volt. A Bánság akkori kisszámú zsidósága legalább részben a német bevándorlókkal jött be a Rajna vidékéről. Számuk az 1720-beli 11.000-ről 1785-re már 75.000-re emelkedett, ami kétségtelenül bevándorlásnak is eredménye.

A század új néprajzi térképén a rác, oláh, németnél kisebb foltokat képez az a tót elem, mely a felvidéki kompakt tótságtól leválva dél és kelet felé, a volt hódoltsági területre tartott. Emlékszünk, hogy a XVI. és XVII. század folyamán a hegyvidéken a tótság egy része, így a beléolvadó vlach pásztorelem, még félnomád életet élt, ami megmagyarázza azt, hogy a neoacquista földesurai könnyebben kaptak tót telepest, mint magyart, aki ekkor már mindenütt földművelő volt s ennélfogva úrbéri szolgáltatásaiból ura alig engedte el. Az ide-oda vándorló tót pásztorokra, valamint az egészen szegény kis hegyvidéki falvak lakóira nem vigyázott ennyire a földesúr, innen érthető a dunántúli és tót telepek létesülése. Hogy csak egészen szegény emberek költöztek be, erre abból következtethetünk, hogy az alföldi tót ház a legegyszerűbb felvidéki típust mutatja, melyben szoba, istálló, konyha együtt van és csak később választódnak szét külön közfalakkal. Úgylátszik, a mozgalom előbb a pestvidéki, nógrádi, honti, esztergomi, veszprémi, fejérmegyei tót telepeket hívta életre, részben felvidéki urak kezdeményére, aminők voltak a Beniczkyek, Koháryak, Podmaniczkyak, Rádayak, akik esetleg saját jobbágyaikat szállították át új birtokaikra; az alföldi tót telepek azután részben a dunai gyarmatokról váltak le. Itt főpártfogójuk Békés, Csongrád és Zaránd lakatlan vármegyék nagyrészének ura, báró Harruckern János György volt; ő alapította meg első települet, Csabát, melynek helyét 1715-ben szállta meg összesen 22 magyar lakos egy bizonyos Thuróczy Miklós vezetésével, 1720-ban Harruckern tótokat hozatott a felvidékről, akik annyira elszaporodtak, hogy kirajzásaikkal a szomszédos tót gyarmatokat is megalapíthatták. A szomszéd tót várost, Szarvast, ugyancsak Harruckern báró alapította 1722-ben, első 300 lakója közt csabai, gömöri, zólyomi tótok voltak, akikhez csatlakoztak 1732-ben a Podmaniczkyak aszódi gyarmatának megszökött tótjai. Mezőberény Szarvassal egyidős tót telep, Orosházát 1744-ben főként dunántúli, tehát már ott is gyarmatos fejér, veszprém-, győrmegyei tótok alapították. Tótkomlóst szentendrei, Apateleket és Mokrát szarvasi tótok ülték meg, 800 szarvasi lakos 1748-ban Szabolcs megyében, Károlyi birtokon, Nyíregyházát alapította. Mindezen tót telepesek részben katolikusok, részben lutheránusok voltak s a magyar környezetben felvették a magyar paraszt szokásait, ami nélkül különben nem végezhették volna el a nehéz éghajlat alatt mezőgazdasági munkájukat. Jellemző a török korszaknak utóbb is minden fejlődést szuverén módon irányító hatalmára, hogy az új lakosok is kénytelenek voltak azon mezőgazdasági formákhoz idomulni, melyeket a pusztítás századai határoztak meg. Amint Debrecen, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Kőrös, Kecskemét végeláthatatlan puszták közt állott, ahol eleinte csak szarvasmarhatenyésztés volt lehetséges, utóbb azonban, mint láttuk, itt-ott a földművelésre áttérve a tanyatípus legrégibb formái fejlődnek ki, ugyanezt látjuk e nagy tót falvaknál, melyeknek lakosai korábban szűk völgyekben, egy-egy szántóföldcsíkon dolgoztak vagy erdei, juh- és kecsketenyésztést folytattak, most pedig maguktól átveszik az alföldi üzemformákat. A törökhódítástól diktált gazdasági mozdulatlanság következtében az Alföldön megmaradt a földközösség s az első tót telepek is a földközösség primitív formáiban élnek, élénk ellentétben a német falvakkal. Eleinte a legelőül szolgáló határban kiki ott tört magának szántót, ahol akart és elhagyta, ha másutt akart foglalni; később a lakosság szaporodásával a község választott ki egy határrészt, melyet darabokra osztva kiadott az egyes lakosoknak, hogy aztán, ha ez a határrész kimerült, másikat jelöljön ki és osszon szét. Az új telepek, például Szarvas városa, a földközösség e formáit igen rövid időre sűrítve élték át. Szarvason 1771-ben a szántóföld már állandóan körülhatárolt egyéni birtokokra van osztva s ezzel előáll a határ nagy kiterjedése és a lassú közlekedés miatt a tanyaképződés szüksége. Az új telepek ekkor érték el a magyar városokat, melyek közül például Kecskemétnél már a XVII. század végén megfigyelhettük a tanyaképződés kezdeteit. A leáldozó XVIII. század magyar és tót városoknak egyaránt nagy gond gyanánt hagyja hátra a távoleső szántókra és legelőkre kitelepedett tanyai házak rendezésének problémáját. A fejlődés gyors tempóját mutatja, hogy Szarvasnak 1770-ben már 4000 lakosa van, ezzel vidéke már elérte, sőt talán felül is múlta középkori népsűrűségét, amikor négy falu volt abban a határban, melyet 1722-ben a tótok mint új első foglalók szálltak meg.

A tót nép a magyarral, némettel és ruténnel együtt a középkori Magyarország népességének is lényeges alkotóelemét tette, s régi szállásterületét most is megtartotta. S bár e korból részletes adatok nem is állnak rendelkezésünkre, annyi bizonyos, hogy szaporaságából származó emberfeleslegét nemcsak a Dunántúlra és Alföldre küldte el, hanem közelebbi vidékeken is hódításokat tett, még pedig két irányban. Az egyik dél felé: a Felvidék nyugati részében, Pozsony, Nyitra, Bars és Hont vármegyékben a török korszak sok lakatlan területet hagyott hátra, hiszen mint emlékszünk, e vármegyék tartották fenn az érsekújvári és bányavárosi várrendszer segítségével száz évnél tovább a török folytonos nyomását; itt a kipusztult magyar falvak helyére, részben legalább, tótok költöztek s ehhez képest a tótság déli elterjedési vonalának nyugati felén némi előhaladást és viszont a magyartelepülési vonal visszaszorulását lehet megállapítanunk. A tótság másik hulláma a Felvidék közép és keleti felén a német szállásterületet fenyegette elöntéssel. A középkori német telepek és egész Felvidéken folytonos harcban állottak a magyar és tót bevándorlással szemben s láttuk, miként sikerült a magyaroknak már a XVII. században megnyitniok a német városok kapuit legalább a nemesi beköltözés számára. De törvényes rendelkezésektől függetlenül általános népesedési norma teljesedett itt be: a vidék népe asszimilálta a városi elemet, mely minden életnyilvánulásában rászorult a környékre. Itt különbséget kell tennünk a Körmöc- és Selmecbánya csoportjába tartozó bányavárosok és a keleti Gömör és Abaj-Torna vármegyék területén levő német telepek között. Az előbbiek még csak fenntartották valahogyan német jellegüket, amiben nagy támogatásukra volt a köztük székelő bányahatóságok kizárólagos német jellege. További fejlődésről persze itt nincsen szó, ezek a középkori ipari és kereskedő városok most mindinkább kiesnek a kereskedés útjából, elnéptelenednek és elszegényednek. Már az 1730-as években feltűnik, hogy Selmecbányán és a többi városban alig él többé a régi családoknak sarja, valamint később is megállapítják, hogy „hány szabad királyi városok vagynak, kivált Felsőmagyarországon, melyeknek pusztult voltukat szemlátomást tapasztalni, holott egy-egy roppant faházban alig lakik öt-hat személy?” Aki mégis beköltözik, az nem német többé, e vigasztalan kisvárosi sorsra ítélt városok nem bírnak többé másokra vonzóerővel, mint egyedül a környék szegény lakosságára, mely aztán feltartóztathatlanul meg is szállja őket, szinte felfalva, magába olvasztva a régi lakosságot. A régi német Korpona magyar és tót lakossága már csak abból tudja, hogy valamikor németek lakták a várost, hogy még emlékezetben van a német prédikátor hivatala, mely régebben a magyar és tót lelkészé mellett fennállt. Olyan német telepek, melyeknek nevében is benn van a német szó, már ekkor tiszta tótok, azaz, mint a XVIII. században a tudósok mondták: szlávok, így például Németlipcse; szintén teljesen tót a régi német bányaváros, Hibe. A németek hiába dolgoznak továbbra is szorgalmasan és takarékosan, a tót, sőt a magyar is szaporább és így szinte természeti törvény szerint szállja meg a régi német házakat, különösen a már említett keleti részen. A német polgár megtanul magyarul és tótul, de feleséget nem vesz a tót népből, mindamellett a magyar politika és kultúra vonzóerejének már a század első felében élő nemzedék sem tud ellenállani. Már a 30-as években megállapítják, hogy a német fiatalság büszke arra, hogy magyar földön született és szeretne is magyar lenni, csak az öregek nem engedik. Itt is megvolt a nagy hatása a barokk-korszak nyugodt, öntudatos, szándékos magyarosítástól távolálló életének: magyaros színeivel és jellegével előkészítette a német városi polgárságnak a század végén hirtelen bekövetkező megmagyarosodását.

Általában a XVIII. század népesedési mozgalmaival foglalkozva, nem szabad elfelejtenünk, hogy a megelőző török korszak nemcsak a szorosan vett hódoltsági területen dühöngte ki magát, hanem a régi királyság területén is erősen elpusztította a lakosságot. A hódoltságot szegélyező országrészeken, melyek utóbb a felszabadító seregek felvonuló és telelő vidékei, mögöttes területei voltak s még később a kuruc-labanc-harcokban is sokat szenvedtek, nem egy helyütt éppoly teljes pusztulással, a lakatlanság ugyanoly mértékével találkozunk, mint a hódoltságban. Ezek az országszegélyek most, a helyreállítás korszakában, feltűnés nélkül helyreállanak, nem tartozván a neoacquista-bizottság hatáskörébe s például a Csallóközben, Nyitra vármegye déli részein már a 20-as, 30-as években kifejlett, népes mezőgazdasági üzemekkel találkozunk. Ha most azt keressük, hova és mennyire terjedt ki a magyar népfajnak expanziója ebben az országban, melyben akkor évtizedeken át minden nép állandó mozgásban volt, akkor elsősorban a régi Habsburg-királyságnak ily törökkel szomszédos részeire kell rámutatnunk: a Kis-Alföldre, a Rába vidékére, Heves vármegyére, sőt általában a régi királyság minden magyarlakta vármegyéjére, mert hiszen Zala lakossága éppúgy megfogyatkozva került ki a kétszázéves nemzeti elnyomásból, akárcsak Nógrád és Hont vármegye. Már pedig mindezen vármegyékben már a XVIII. század első felében élénk életet, lakott falvakat, mezőgazdasággal foglalkozó magyarnyelvű tömegeket találunk, melyeknek egy része kétségtelenül nem ott született, hanem a földesurak vitték oda az ország nyugati vagy felvidéki magyar széleiről. A magyar népfajnak e gyors regenerálódását ma még alig tudnók pontos méretekkel kifejezni, csak az 1720-i népszámlálásnak egyes, feltűnően alacsony adatai mutatnak rá: Esztergom vármegyében 15.000, Nógrádban 14.000, egész Komárom és Győr vármegyében, beleszámítva a két népes hasonnevű várost, egyenkint csak 30–30.000 lakos volt. Még lesújtóbb képet kapunk a Duna–Tisza közén és a Tiszántúl egyes, tiszta magyar kerületeiben, melyek a hódoltság szélén feküdtek. A Hajdúság egész lakossága, férfi, nő, öreg és gyermek 1720-ban mindössze 4700 személyt tesz ki, felét sem annak, ahány hajdút oda száz év előtt Bocskay telepített. A jászok területe az ő 12.800 főnyi lakosságával még népesnek mondható, de már a Kiskúnságban csak 6 községben lézeng 4000 ember, a Nagykúnságban ugyancsak 6 községben még kevesebb, 3500. Amint világos, hogy a Hajdúság lakossága nem természetes szaporodás útján nőtt meg az 1720-ban élő 523 családból valamivel több, mint száz év alatt 68.000 személyre, époly kétségtelen, hogy a jász és kún területek emberanyaggal való újabb feltöltése is a magyarság nagy rezervoárjából ment végbe. A régi privilégiumok élvezetében élő jászokat és kúnokat még I. Lipót adta el 1702-ben 500.000 forint lefizetése ellenében a német lovagrendnek, mely mint fölesúr, a szabad lakosságot jobbágysorba helyezte, bármennyire tiltakozott is ez eljárás ellen a jászkún „főbíró”, Esterházy Pál herceg nádor. A német lovagrend után a pesti invalidusház lett földesuruk, míg végre 1745-ben Mária Terézia megengedte nekik a „redemptiót”, azaz visszakapták korábbi szabadságaikat a zálogösszeg lefizetése fejében. A lakosság már a jobbágykorszakban is gyarapodott bevándorlások által, a redemptio után pedig oly hatalmas vonzóerőt gyakorolt a helyreállított jászkún szabadság a magyar jobbágyokra és mesteremberekre, hogy például Karcag és Túrkeve mindenképen ellenáll újabb bevándorlásnak annál inkább, mert a jövevények igen gyakran vagyontalan katolikusok, akik számára a királynő kormánya telek és föld kihasítását is követeli. A túrkevei községi jegyzőkönyv megírja 1778-ban, hogy „Tóth János maradjon ott, ahol eddig lakott, minthogy elegen lakunk helységünkben.” Az 1771 után eltelt félszázadnak példátlan gyors, amerikai viszonyokhoz hasonló szaporodását semmi sem jellemzi annyira, minthogy 1786-ban már majdnem annyi nagykúnsági lakos jelentkezik települőnek bácskai kincstári pusztákra, mint amennyi volt 1720-ban az egész kúnság számára. Kisújszállásról és Karcagról egyenkint 1000–1000, Kúnmadarasról majdnem 500 lélek kapott ekkor útlevelet, hogy Pacsér és Ómoravica pusztaságait megülje. Az igaz, hogy a kivándorlók egyrésze néhány év mulva, amikor az adó és szolgáltatások alóli mentességük megszünt, visszakérezkedett, de közben a nagykúnok felső parancsra nehéz töltésépítést végeztek s ezért a kisújszállási tanács irgalom nélkül visszautasította az ily kérést: „Az instans a királyi kegyelmesség alatt a szabad esztendőkben Pacséron csendesen nyugodott. Tovább is hát, ahová vette magát, ott maradjon, helységünkbe való bejövetel semmiképen meg nem engedtetik.” Ezen szigorú elutasítástól függetlenül a kivándorlás nagy érzelmi kitörések közt ment végbe, a búcsúzásnál szem nem maradt szárazon s a távozók prózában vagy versben, de egykép megható búcsúlevelet írtak a nemes tanácsnak, mely az archivumába eltétette. Összehasonlítva a német búcsúleveleket, melyek a rajnai falvakban, a Magyarországra költözés alkalmaival írattak, könnyen felismerhető a magyaroknál az érzelmeknek bátor, szépformájú kifejezése, szemben a németek tartózkodásával és szófukarságával. Különben a kivándorlóknak Karcag és Kisújszállás egy ménlovat és egy bikát adott ajándékba.

Kétségtelen tehát, hogy a magyar parasztság épen oly nagy sikerrel hajtotta volna végre az ország helyreállítását, mint a német és más bevándorlók, ha a török korszak vérvesztesége számbelileg vissza nem veti. Magyar telepítéseket szándékosan csak egyes vidékeken mellőztek, így Mercy kormányzása alatt a Bánságban. Jellemző a magyar paraszt önállóságára s egyúttal a nemesség részéről elhagyatott voltára is, hogy a kivándorlókat rendesen egy közülök való jobbágy vezette, s ez tárgyalt a letelepedhetés dolgában, így az a parasztember, aki Pest megyéből húsz katolikus magyar családot akart Kis-Zomborba telepíteni, de a temesvári kormány elutasította őt. Még rosszabbul jártak csanádmegyei magyarok: ezek visszaküldésére a temesvári kormány Mercy alatt a marosi határőrség rácait mozgósította, akik aztán fegyverrel űzték őket vissza arról a földről, mely a török hódoltság előtt teli volt magyar falvakkal s az ősi magyar települési területhez tartozott.

A magyarok költözése, leszámítva Mária Terézia és II. József alatt néhány esetet, nem állami úton ment végbe, miből az is következik, hogy az új telepek mindenfelé jobbágysorban éltek, mert magán földesurak földjén, ezek beleegyezésével keletkeztek. Bármennyire lehetetlennek tartjuk is, hogy a törökhódoltság pl. a dunántúli részben teljesen kipusztította volna a régi falvakat, úgyhogy a régi magyarságnak magja sem maradt volna s bármennyire tudjuk is, hogy egy-egy öldöklő hadvonulás vagy tatárjárás után a mocsarakba, erdőkbe húzódó lakosság mindegyre újból visszatért a szülőföldre, mégis a XVII. századvégi és XVIII. századeleji népsűrűségi adatok alapján, melyek rendkívül csekélyszámú lakosságról adnak számot, azt kell hinnünk, hogy még a Dunántúl hódoltsági területein is, például Veszprém vármegyétől keletre és délre, a ma ottélő magyarságnak legalább 80, ha nem még több százaléka a török hódoltság után költözött oda. Ezzel nem azt akarjuk mondani, mintha ez a nép nem volna régi, gyökeres magyar, hanem azt, hogy nagy tömegében nem őslakos volt, ahol ma van. A magyarságnak az egész hódoltsági földet szinte újra kellett megszállnia, második, békés honfoglalásával, munka és az elvadult vidékekkel, a primitív viszonyokkal való küzdelem által. Hogy aztán csakhamar beletanultak az új viszonyokba s például a Csallóközből vagy Sopron megyéből megszökött jobbágy, ha egyszer Esterházy herceg tolnai vagy somogyi birtokaira befogadták, ősi magyar módon művelte a jobbágytelket és hajtotta, legeltette a sertéskondát a somogyi rengetegekben, ez természetes, – ezeréves történetünk szempontjából az egészben az a legjelentősebb, hogy ez a rengeteg, az a somogyi erdő és mocsár nem ősi magyar rengeteg, hanem a török uralom századai tették azzá s az a Balatontól délre szolgáló, ma már ritkaságszámba menő befonthajú, zsírosruhájú kanász, kiben tájékozatlan dilettantizmus Koppány ivadékát tiszteli, minden valószínűség szerint a Felvidék déli lejtőiről vagy az osztrák határ mellől származik. Míg a német telepesekről ma már meg tudja mondani a tudomány, hogy a nagy német nyelvterület melyik részéből származnak, addig a magyar telepítésnél a kivándorlási hely megállapítása szinte teljesen lehetetlen, mivel a parasztok vagy maguktól jöttek, vagy földesurak fogadták be őket s mindkét esetben volt okuk elhallgatni származásukat. De annyi bizonyos, hogy századokra visszamenő, ősmagyar tradiciókat a dunai és tiszai települési terület legnagyobb részén nem kereshetünk: amint a magyar nép politikailag is teljesen új helyzetbekerült a XVIII. század beköszöntésével, olyan helyzetbe, mely többé alig volt szerves kapcsolatban az 1526-ban megszakadt fejlődéssel; hasonlókép szakadt meg és kezdődött újra minden családi tradició és a magyar tájhozkötöttség is. A politikai és közigazgatási keretek a régiek maradtak, régi magyar falvakat újra magyarok szálltak meg, de amint láttuk, hogy például Halas ősi kún lakossága helyén már a török korszakban is dunántúli magyarok ültek, úgy kell feltennünk igen sok települési helyünkre nézve, hogy azt a XVIII. századtól kezdve új emberek foglalták el. Kúnjaink tehát nagyrészt nem ősi kúnok, a XIII. századi bevándorlók ivadékai, hanem a XVIII. században máshonnan beköltözött magyarok, ugyanígy a hajdúk, a somogyi és baranyai magyarok, a szegediek s a már korábbi törökkorbeli bevándorlás eredményei, a debreceniek. A mai kor magyarjának ősei tehát a XVIII. század elején, a béke beköszöntésével örvény szélén állottak, mely ép elnyelte multjukat. Ez az ide-oda tologatott, erre-arra vándorló népesség Európában szinte példátlanul próbálta meg másodszor elfoglalni saját hazáját, melynek védelmében fogyott meg annyira, s a régi helyi tradiciókból kiválva az új helyzet követelményei szerint próbált átalakulni. Felismerve ezt, sokat megértünk a magyar paraszt önzőnek nevezett individualizmusából, a kisebb és nagyobb körű közösségek iránt érzett közönyéből, abból, hogy legfeljebb falujához, de a tájhoz, a járáshoz, a vármegyéhez nem kötik érzelmi szálak s ami mégis köti, az is mintha inkább százévelőtti romantikának, a szülőföldről zengett műköltészetnek hatása volna, nem pedig vérből vérbe, atyáról fiúra szálló sötét, homályos örökség, öntudatlan, de annál feloldhatlanabb kötelék, mely az embert, az egymást követő nemzedékeket századokon át fához és fűhöz, virághoz és nádashoz, folyóhoz és halomhoz köti. A legtöbb született magyart, a felvidékieket és erdélyieket kivéve ilykép legföljebb kétszázéves tradiciók tartják azon a darab földön, mely családját ellátta és élelmezte: a grófot ott, hol őse az akkor szerzett birtokon a barokk-kastélyt építtette, a jobbágyot ott, hol a barokk-kor főura letelepítette, s a munkásembert, ahol ezek az új földmívelő falvak befogadták őt, ahol épen csizmadiára, szabóra és fazekasra, e magyar iparágakra szükség volt. Történetünk és mi magunk közvetlenül a XVIII. század talaján állunk, ami azonban nem zárja ki, hogy egyes kisebb területeken, főként erdőtől, hegytől védett, a forgalomból és a hadak útján kieső vidéken a középkori lakosság családjai fennmaradjanak bevándorlástól vegyítetlenül. Így például a Bükk-hegység palóc falvai közt Nagyvisnyón, ahol a régi kabar eredetű „hadak” katonai szervezetben és földközösségben tovább éltek, bár megfogyatkozva és gyakran menekülésre kényszerítve. Az ilyen, igazolhatóan állandó lakosságú szigetek mellett annál feltűnőbbek a nagy területek változékony népvándorlási tünetei.

E néprajzi tarkaságban már a barokk szemlélő is észrevette, hogy a magyarnak nemcsak multja, hanem jövője is van. A magyar, tót és rác közt már ekkor föltetszettek kulturális fokozatok s ezek mögött jellembeli, velükszületett különbségek. Az oláh és kisorosz, rutén, akkori primitívségében, kulturálódása kezdő fokán legkevésbbé tűnt fel, a rácot is teljes igénytelensége jellemezte, mely nem sokban különbözött a mai oláhcigányokétól, a sátorlakóétól. Házat a rác alig épített, négy vert fallal megelégedett, vagy akár földalatti üreggel, bútorokra nem volt szüksége, a tűzhely mellett két padja volt s ezeken ült ő és családja nappal, s aludt éjszaka. Írni-olvasni többnyire csak papja tudott, külsőségekben azonban a magyart utánozta, ruhája csak abban különbözött a magyarétól, hogy hosszabb volt. Dolgozni nem szeretett, amit igénytelensége tett lehetővé, a Dunántúl, Bácska és Bánság szerb telepei folyton változnak, a rác otthagyja jobbágytelkét, vagy földesura, vagy a vármegye űzi el, mivel lehetetlenség szolgáltatásokra kényszeríteni. A magyarországi napfajok közt, leszámítva a városlakó és kereskedő rácokat, ez a nép áll legközelebb az oláhhoz, s fejlődése igazában csak a XIX. századra esik.

A tót nemzetiségű népesség már nem hiába lakott évszázadok óta a rendtartó magyar állam területén: sokkal magasabb műveltségi fokon állott, mint a legújabban bejött rácok és oláhok. A magyar állami élet művelő hatása félreismerhetetlen e néprajzi egyvelegben, ahol a hosszabb ittlakás egyúttal a művelődés hosszabb tartamát s végeredményében magasabb kultúrális fokot jelentett, mint amit a magyar állami határokon kívül, a szomszédságban el lehetett érni. A tótok közt még a kultúra alacsonyabb fokán álltak a hegyipásztorok, akiknek egyrésze, mint már láttuk, valóban csak a XVI. és XVII. században költözött be, úgy, hogy az ittlakás és a kultúra közti kapcsolat ebben az esetben is világosan látható. A tót és egyúttal rutén településű vármegyékben a hegységek pásztornépét ekkor is a juhtenyésztés táplálja, a félnomád pásztor még most is ide-odavándorol a nyáj szükségleteit követve, s legfontosabb periódusa életének, amikor a juhtejből sajtot gyártanak, ilyenkor a pásztorok feje, a „bacsa” ott ül a sajtgyártásnál, mert ez hozza azt a kevés pénzt, amire a hegyi pásztorságnak, részben földesúri vagy állami tartozásai lerovására, részben szükségletei cikkeinek megvételére szüksége van. Élelemmel és ruhával ugyan szinte teljesen ellátja a juhnyáj, melynek termékeit primitív módon, házi munkával dolgozzák fel: a gyapjúból készült a pásztor ruhája, a tej- és sajttermékekből élelme, így a tejnél erősebb sajtléből kedvenc eledele, a zsendice. Túróc, Liptó, Zólyom, Bars hegyvidékein mindenfelé felharsan a tót pásztornépnek fából való havasi kürtje. A falvak tótsága már a földművelésnek magasabb kultúrfokán áll, a földesúrnak úrbéri szolgáltatásokkal tartozik s ezek fejében háza, telke, megművelendő földjei vannak. A tót földműves szorgalmas, takarékos, termetre magasabb a magyarnál, akit különben külsőségekben, ruhában szívesen utánoz. Ahol egy falúban vagy egy vidéken vegyesen laknak, ott a tót rendesen az egyszerűbb, alsóbb nép, mely vászonruhában, fehér köpenyben, fekete süvegben jár, de már terjed közte a magyarok színesebb és gazdagabb viselete: a sokszínűre festett és kivarrott ruhák és a gyapjúviselet. Gyakori a tót falvakban a disznótartás is, nem eladásra, hanem a magyar vidékhez hasonlóan tisztán a család élelmezésére. Viszont a Felvidék gyarló szántóföldjei a földművelésen kívül más munkára is megtanítják a tót jobbágyságot, aki főként a hosszú télidőben famunkával foglalkozik: deszkát vág, tölgyfából hordót, bútort készít, vagy pedig fazekassággal tölti idejét. Úgy a famunkával, mint a fazekasáruval lemegy az Alföldre, a magyar vidékekre s szekerét visszajövet szalonnával, gabonával, zöldséggel, lennel, szilvával és más gyümölccsel tölti meg azon a pénzen, amit saját árui eladásából kapott. Így lesz a magyar Alföld: Zdolney zemy, mindjárt a török kiűzése után, a XVIII. század első felében a felvidéki tót gazdasági életre nézve is nélkülözhetetlen területté. Míg a sajttermékeket még nyugat felé, a Vágon át Pozsony, Sopron, Bécs felé, az ausztriai tartományokba is ki tudják vinni, nemcsak hollandi mintára kerékformában, hanem bödönyökben, hordókban is – a tót sajtkereskedés már ekkor többnyire falusi zsidók kezén van –, addig a házüzem termékeinek az Alföld és a Dunántúl az igazi lerakata, mivel ily termékekben az ausztriai tartományok maguk is bővelkednek. De a magyar terület, az ország közepe munkaalkalmat is ad a tótságnak: a török kiűzése és az alföldi mezőgazdaság újraéledése óta évről-évre kora tavasszal nagy csoportokban vonulnak le a liptói s más északi tótok a Tisza és Duna mellékére, hogy előbb a korai szőlőmunkát végezzék el napszámban, azután a gabonaaratást, akár napszámban, akár részes munkában, minden 9., 10., 12 keresztért. A zabkenyérben is keveset termő Felvidék tótságának az Alföld az eldorádója, mely nemcsak élelemmel látja el télire őt és családját, de a nyárimunka alatt szokatlan, bő életmódot is biztosít neki. Már a XVIII. század első felében is megállapították, hogy a nyárimunkát Alföldön végző tót nem egyszer minden nélkül tér haza aratás után, mert bérét elitta, otthon aztán még jókor érkezik az ottani sovány aratásra s azután az újabb télimunkára. Fuvarozás ekkor már mind kevesebb a Felvidéken: a török korszak alatt itt ment át az erdélyi és általában keleti kereskedelem egyrésze, mely lehetőleg kikerülte a Nagy-Alföld török vámhelyeit; most azonban nemcsak ez a kereskedelem tér vissza természetes útjára, Győr, Komárom és Buda városain át, hanem főként a század második felében szinte mindennemű külkereskedelem kikerüli a Felvidéket. Szilézia elvesztésével már csak a lengyel piac marad meg, ahonnan a magyar országgyűlés 1715-ben újra megengedte Árva, Túróc és Liptó vármegyéknek a lengyel só behozatalát, s ez az egyetlen árucikk, melynek fuvarozása és eladása a tót és felvidéki magyar lakosság kezében van. A borkereskedelmet már egészen a lengyel zsidóság bonyolítja le.

Mindebből érthető, hogy a felvidéki német városi lakosság, különösen annak iparos és kereskedő része is folyton pusztul: ezek a vidékek hatalmas és sokszerű természeti kincseikkel maguktól kínálkoztak arra, hogy az akkori merkantilizmus szellemében állami parancsra gyárüzemek épüljenek rajtuk, amit azonban a bécsi kormány teljességgel elhanyagolt. Összehasonlítva a Felvidék német városainak e korbeli anyagi helyzetét az indusztriálódó német territóriumok városi lakosságáéval, a hanyatlás szembetűnő; a magyarországi német városok azok, melyek merkantilista szellemű pártolás híjján legtöbbet szenvednek, a bécsi kormánynak alább ismertetendő iparpolitikájától és kis vidéki, szinte falusi színvonalra szállnak le. Körmöcbánya a leggazdagabb köztük, de ennek sincs egyéb városi jövedelme, mint a serfőző, melyből évenkint legfölebb ezer forintot tud bevenni s egy deszkakészítő fűrészüzem – ezekből nem lehet ellátni a szerb mult emlékeit tevő kulturális intézményeket: egyházat, papot, alsó- és középfokú iskolákat; az önállóságára büszke középkori communitas így terelődik anyagi okokból a XIX. századi fejlődés sodrába, ahol majd mindent mindenkinek az állam fog adni. A földesúri uralom alatt élő német községek aránylag nagyobb kontinuitásban élik eddigi életüket, nemcsak az újonnan telepített vidékeken, hanem a régi német települési helyeken is, ahol ebben a korban szaporodik a lakosság annyira, hogy az eredetileg egy lakóházat magában foglaló belső telken második, sőt harmadik ház is épül új családok számára, mint például a Szepesség egyik falvában, Nagylomnicon. Az aránylag nagyobb jólét és az ágostai evangélikus németségtől Németországból korán átvett felvilágosodás tették lehetővé, hogy a német kisvárosi és főként szepesi lakosságból már ekkor sokan emelkednek fel magasabb társadalmi osztályokba, részint mint a tanügy és egyházak emberei, részint pedig, főként Mária Terézia hadjárataiban, mint katonatisztek. Ezen társadalmi emelkedéssel együtt indul meg a hazai németség műveltebb elemeinek a magyarságba való önkéntes beolvadása.

A magyar köznép állapotáról igen nehéz egységes képet adni, mivel annak létfeltételei az ország különböző vidékein még sokkal inkább eltértek egymástól, mint más hazai népfajokéi. A főkülönbséget egyrészt az határozza meg, vajjon földművelő úrbéresek-e, másrészt pedig, vajjon a királyság régi területein, avagy a visszafoglalt részeken laknak-e. Az igaz, hogy a két kategória némileg födi egymást: a régi királyságbeli magyar paraszt többnyire úrbéres és a volt hódoltság lakói közt sok az állattenyésztő, aki nincs szorosan vett, földhöz kötött úrbéri viszonyban. A régi királyságbeli magyar jobbágy, bár anyagilag mind rosszabbul áll, gondolkodásmódjában sokat megőrzött azon alapvető tulajdonságokból, melyek a magyar közszabadot, vagy akár a középkor szerződéses jobbágyát is az 1514-ben elkövetkezett elnyomásig kétségtelenül jellemezték. A magyar kisnemesség minél inkább elszokik a fegyverfogatástól, annál nagyobb szeretettel emlékezik meg ősei hadviselő erényeiről ebben a korban is, amikor pedig az ősi hadi virtusnak valóságos gyakorlása alig fordul többé elő, de lehetőségben, emlékben, nyilatkozatokban annál erősebben, élénk szinekben él. Hozzájárul ehhez, hogy a nemességnek többsége, legalább is 60%-a a béke éveiben is uralkodik, parancsol, jobbágyaitól engedelmességet vár, úgy, hogy a földesúri életmód továbbra is megőrzi a magyar nemességnek vezető, embereket irányító tehetségeit, melyek különben városi, polgári, vagy alárendelt életmód mellett, a fegyverforgatásról lemondva, kétségtelenül visszafejlődtek volna. A magyar nemes tehát, bár nem katona többé, mint földesúr is vezető marad és sikerül fenntartania vitézi jellegét, melyet különben egy-egy nemzedéknek ritkán van alkalma bemutatnia. Ebben nagy segítségére van a barokk műveltség és oktatás is, melyek a vitézi mult képeit állandóan szeme elé tartják és füleit is heroikus retorikával töltik meg. A vezetés mint életfeladat egyúttal a jellem kialakulására is hat: bármennyire elvidékiesedik is egy-egy kisnemes élete, bármely szűk körbe zárkózik is falusi kuriáján, mégis neki kell jobbágyai munkáját áttekintenie, beosztania, a föld megműveléséről valamiképen gondoskodnia, a termények felhasználása, esetleg eladása dolgában lépéseket kieszelnie, a jobbágyok ügyes-bajos dolgait, magánviszonyait is irányítania, pereiket bírói tekintéllyel elintéznie. Mindez a földesurat valósággal „úrrá” teszi, aki saját belső családi életén kívül egy-egy kis társadalmi piramisnak élén áll s ehhezképest egyénisége is megnövekszik. Igaz, ezt a társadalmi piramist nem fűzik hozzá többé a hűség középkori szálai, s ő sem fegyveres védője többé alárendelt „familiájának”; a védelem állami feladattá lett és a társadalmi piramis kohézióját, összetartó erőit is az állam szolgáltatja, a rendi állam, mely Verbőczi törvényét a jobbágyságról még mindig életben tartatja. De a társadalmi piramis tovább is fennáll s annak élén tovább is a földesúr van, aki kezéből a fegyvert kiadva is vezető, uralkodó természet marad s mint ilyen, erényekkel rendelkezik, amelyek nélkül nem lehetséges hosszabb ideig vezetni és uralkodni. A később zsentrinek nevezett társadalmi osztálynak politikai pillantása, kis, lényegtelenebb dolgokban alkalmazkodó tehetsége, nagyokban a hatalom gyakorlásához ragaszkodása, emberekkel bánni tudása, az ő piramisába tartozókkal szemben közvetlen, patriarchális fellépése mind megvannak a XVIII. századi földesúrban, aki tehát azt a nagy krízist, melyet az uralkodó osztályra a hadviselésről való lemondás jelentett, szerencsésen kiállotta. Egykorúak nemcsak régimódi, őszinte vendégszeretetétől vannak elragadtatva, hanem a nemes asszonyok, leányok erkölcsétől, szemérmetességétől is: az asszonyok közmondásosan hű feleségek, akik másodszor nem mennek férjhez a kisnemességben, annál inkább a nagybirtokos családokban, hol özvegyasszonyok vagyonuk miatt különösen keresettek.

Magyar paraszt és nemesúr a XVIII. század végén.
Robert Townson, Travels in Hungary című, 1797-ben Londonban megjelent útleírásából.
A paraszton jellemző a rövid ing, mely a hasat fedetlenül hagyja.

A magyar nemességnek e jellegzetes tulajdonságai a vérségi kapcsolaton túl is bizonyára hatással lehettek a magyarfajú parasztságra. A nemesi élet nagyvonalúsága, széles gesztusai, parancsoló szokása, gyakori fényűzése és pazarlása, legalább is a vagyoni értékeknek, elsősorban a természetbelieknek könnyen pótolhatóságuk miatt könnyen vétele azok, amik a jobbágynépességre leginkább hathattak. A magyar paraszt vendégszeretete nem állott a nemesé mögött, míg a rossz anyagi viszonyok le nem szoktatták róla, – e tekintetben főleg a katonai beszállásolások súlya hatott rá. A jobbágyasszonyok szívesen utánozzák ruhában a kis földesúri család nő tagjait, ők tartják fenn és fejlesztik tovább a népi hímzéseket, míg a férfiak ruhája, a folytonos munka, robot és a szegénység miatt még mindig igen egyszerű, – a magyar parasztviselet díszdarabjai, mint például a cifraszűr, csak a század második felében, a Mária Terézia-féle jobbágyvédő korszakban, a jobbágyság vagyonosodásával lesznek általánossá. A paraszt hegyes süvegben, durva köpenyben, zsíros ingben jár; ebben a században mindinkább anakronizmusnak tűnik fel, hogy inge elől, a mellen felvilágosodott, sőt immár romantiko-filantropikus szemlélőiben felháborodást és sajnálkozást kelt. Földesurával egyezik abban, hogy erkölcsös családi életet él, szaporaságban már ekkor sem éri el az ország oláh és szláv népességét, magzatelhajtások is előfordulnak s a szülések természetes gyakoriságát hátráltatja az a szokás is, hogy a gyermeket hat-hét éves koráig is szoptatja az anyja, s megesik az is, hogy a fiú a vetésnél atyja oldalán az eke mellett megy s ha megéhezik, anyja megszoptatja. Szintén a földesúrral egyező úri társasága, hogy igazát nem hagyja: már a század első felében közkeletű a „magyar jobbágy, perlő társ” közmondás, aminek hatása alatt vannak földesurak, akik ha csak lehet, idegen nemzetiségű jobbágyokat tartanak, vagy legalább is nagy munkára, így aratásra tótokat fogadnak. Ezt annál könnyebben megtehetik, mert a magyar jobbágy gazdagodás, gyarapodás céljából nem töri magát a munka után, ha nem kénytelen véle, ebben is követve földesurát, aki ekkor már általában, a kis- és középbirtokosság többségében, falusi életet élve, nem szerző, birtoknagyobbító többé, hanem megelégszik eddigi jövedelmeinek élvezetével. A magyar jobbágy legszívesebben a vetés munkáját végzi, télen, ha teheti, semmit sem dolgozik s nyáron sem állandó, úgy, hogy gyakran aratást sem vállal. Így esik meg, részben a földesúr ellenérzéséből, részben a magyar paraszt nemtörődömségéből, hogy az aratást tótok végzik s azok „részét” végül is, hogy valamit keressen, a magyar jobbágy szekerezi. Kétségtelen, hogy e téren az örökös jobbágyság, a földesúri és vármegyei hatalomnak való kizárólagos alávetettség demoralizáló hatással volt a parasztságra, melyre a török korszak hosszú senyvedése és kényszerű műveletlensége után a rendi szellem kizárólagossága következtében még most sem derültek szebb napok.

A mezőgazdaság szempontjából a legalacsonyabb fokon kétségtelenül a töröktől visszafoglalt területek voltak. Itt a török uralom után a gazdasági életnek újból előlről kellett kezdődnie, akárcsak a honfoglalás után, mikor az első foglalók először tértek át a nomád állapotból a letelepülésre. Ami nem kevesebbet jelentett, minthogy az alföldi és részben a dunántúli élet 6–700 évvel visszafejlődött az ország többi részéhez képest, – itt van az eredete annak az elmaradottságnak, melyből ma szeretnők az aföldi népet kiemelni. A visszafoglalás után a vármegyényi területekre elnyúló lakatlan pusztákon az első telepesek rendelkezésére annyi föld állott, amennyit éppen megművelni akartak s az évtizedek óta, a régi magyar falvak elpusztulása óta műveletlen, parlagon heverő föld csak úgy ontotta a termést, a szántóföld a gabonát, a kövér legelő és rét pedig az állattenyésztés legextenzívebb formáját, a szabad ég alatti állattartást is lehetővé tette. Ez a helyzet legszembetűnőbb volt a Harruckern-birtokot képező vármegyékben, melyeket ekkor neveztek el magyar Kánaánnak, de hasonló természetes bőség uralkodott a Dunántúl keleti és déli részein is. A kisszámú telepesek ily módon a falú vagy község határának csak egy részét vették művelés alá, akárcsak az első foglalók, s ott évről-évre ugyanazt a szemes gabonát, búzát vagy rozsot termesztették. De az évtizedek óta pihent föld nem bírta el minden gondozás nélkül a rablógazdaságot, hat-hét év mulva kimerült, mire a község lakossága a határ egy másik járását vette munkába, hogy annak kimerültével megint továbbmenjen. A gazdaságtörténet ezt a művelést a falúközösség legprimitívebb fajtájának nevezi, mely Magyarország többi vidékén ekkor már rég kiment a divatból s helyet adott az úgynevezett kétnyomásos és háromnyomásos vagy fordulós rendszernek. Mindakettő még a földközösség tipikus gazdasági rendszere, amikor a határ megművelése a községet egységesen érdekli és így azt a lakosság egységesen, megszabott terv szerint intézi. A primitívebb kétnyomású rendszerben a határt két részre osztják, annak egyik fele parlagon marad, azaz ugar, a másik felét sors útján, nyilakkal, úgynevezett nyilasföldekre osztják, annyira, ahány gazda van, s amint ez a fél kimerül, az ugarra térnek át, s az eddig műveltet pihentetik. A háromnyomású gazdaságban a határt három részre osztják, az egyiket tavaszival, a másikat őszi gabonával vetik be, a harmadik ugarra marad, s az egyes részeket évente változtatják. Míg tehát a kétnyomásnál a földnek csak fele terem, addig a háromnyomás már csak a határ egyharmadát hagyja parlagon. Ez az utóbbi rendszer azonban Nyugat-Európában éppenséggel nem volt nagy újdonság, még Nagy Károly korától fogva el volt terjedve a francia és német területeken; az újabb időkben mindinkább érezhetőkké váltak gazdasági hátrányai, melyek részben abban álltak, hogy a föld egyharmada haszon nélkül, parlagon maradt, részben abban, hogy a mereven megtartott forgási rendben sem ipari növények, sem pedig az istállóbeli állattenyésztéshez szükséges takarmányfélék nem voltak termelhetők. A racionálisabb gazdasági törekvések tehát a háromnyomású rendszert is mindinkább háttérbe szorították, s ez inkább csak ott maradt meg, ahol a faluközösségnek, a községi földeknek még nagyobb szerepük volt, így Franciaországban, vagy a keleti nagybirtokok extenzív gazdálkodásában. A háromnyomásos gazdaság tehát Európában már antikvált volt, amikor nálunk az ország nagy részében, leszámítva nyugati területeket, még mindig a két forduló uralkodott, s ehhez most az Alföldön a legprimitívebb földközösség és első foglalásszerű gazdálkodás csatlakozott. Az Alföld legpihentebb vidékein: Békés, Csanád, Csongrád, Arad vármegyékben a földeket minden forduló nélkül, 5–6–7 éven egyfolytában használják ki; hasonlóképen az első foglaláshoz hasonló rablógazdaság, fordulók nélkül, divatozik Bács-Bodrog vármegyék katonai faluközösségeiben, tovább nyugaton Baranya, Tolna, Fejér megyében; Pest vármegyében szintén nincs a föld: szántó, legelő, rét a belső telekhez és házhoz kötve, mint egyéni tulajdon hanem újra évenkint osztja ki a község, sőt még Pest városa területén is elsőfoglalásszerű állapotok uralkodnak: 1720 körül a határ közös tulajdon, s benne bárki szabadon szánthat ott, ahol akar. A Nagykúnságban ugyanily kezdetleges viszonyok vannak, a Hajdúság községeiben még 1770-ben is „gyepet” osztanak, a költözködő és nomád földközösség tipikus gazdasági formájában: a gyepföld- vagy legelőgazdaság szerint, amikor szántó, legelő közt nincs különbség az egészet egyben osztják ki nyilak útján, s kiki a ráesett részből legelőt vagy szántót csinál; 1770-ben próbálják meg a hajdúvárosokban, hogy a község körüli földeket fordulókra osszák, s ott rendes háromnyomású gazdálkodást: őszi és tavaszi vetéssel és ugarral vezessenek be, ami azonban ekkor még nem sikerül, s Mária Terézia nagy úrbéri reformjainak kellett jönniök, hogy valami változás, az ősi primitív gazdálkodásból kiemelkedés végbemehessen. Debrecen területét először az 1774. évi úrbéri rendezésnél osztották fordulókra, de csakis a határ azon részében, hol már a földek a belső telkekhez tartoztak, az összes kukoricaföldeket és tizenkét puszta határát tovább is az ősi közös formában művelik, ez utóbbiakat szintén közös legelőként használják fel állattenyésztésre.

Az állattenyésztésnek hasonlóképen ősi formái élnek a hódoltsági területeken, melyeket a török korszak fejlesztett ki, – s ezzel a „kún mezőkön” a kúnok beköltözése óta kétségtelenül folyvást divatos, primitív forma az egész síkságra és a Dunántúl keleti részeire is elterjedt. Az Alföld táji jellege a XVIII. században csak igen lassan változott, s mivel az 1715–22. évek vízszabályozási törekvései eredménytelenek maradtak, egyelőre alig tudta levetkőzni azon sajátságokat, melyeket a török pusztulás századaiban kénytelen volt magára venni. A Tisza, Hortobágy, Berettyó, Mirhó, a Körösök, tovább délre a Maros és a bánsági folyók árvizei most is évről-évre, akárhányszor évente többször is beköszöntöttek, a lakott helyekről hajón kellett közlekedni, s ez időleges árterületeken kívül a mocsaras, posványos, morotvás, lápos helyek egyáltalában nem voltak másra használhatók, mint primitív, távolabbi eladásra, szállításra nem számító halászatra és leginkább állattenyésztésre. Ez a szó: állattenyésztés, e kezdetleges viszonyok között az emberi észnek és részvétnek a nomád életben is megkövetelt minimumát foglalta magában: az állatok maguktól tenyésztek, s pásztoraik csak felügyeletükre, kísérésükre és eladás céljából a nyájból való kifogásukra szorítkoztak. Az állatok sem voltak szelideknek nevezhetők: a sovány, erőscsontú fehér szarvasmarha éppoly vad csordákban járta a mocsarakat és a haragoszöld, vizes réteket, mint a ménes, mely a síkság igazi vad lakóival, a farkasokkal szemben, körbeállva, kifelé fordított hátsó lábakkal maga is megharcolt. A réti disznó meg közel rokonságban volt a vaddisznóval, azzal keveredett, s kukorica helyett a gyékény lisztes gumójával táplálkozott. A nádasok ekkor még a Nagykúnságtól kezdve Biharon át a Körösök árterületéig beláthatatlan szélességben terültek el, teli vízimadarakkal, s a környék lakóit a „rét” táplálta darvaival, melyeknek tollait eladták, kacsáival, libáival, solymaival, piócáival, teknősbékáival, mely utóbbiakat a községek ügyesbajos dolgaikban nem eredmény nélkül ajándékozgatták befolyásos hivatalnokoknak. A pákász, rétes emberek legnagyobb haszna a nád volt, s például 1789-ben csak a karcagi határ rétjeiből 76.000 kéve nádat takarítottak be; – a nád mindenre jó volt: háztetőre, házfalakra, kerítésre, pedig csak a legjavát vágták ki, a többi ott veszett lábán.

A természet persze az újonnan betelepedő lakosság életmódját is megszabta: a nagy községeknek csak belső területén folyt gabonatermesztés, s a rétek, lápok, legelők világát a pásztorok ülték meg, közöttük a szilaj vagy rideg nyájak kezelői, a szilaj pásztorok, a rideg legények. Az ő életmódjuk volt az, mely az elvadult természetben leginkább visszafejlődött a középkori félnomád pásztor, a kún állattenyésztő életmódjához. „Ingük dereka köldökig sem ért; hasukat, hátukat kordoványszerűvé égette a nyári nap, kicserezte a kemény hideg és a havas eső”, gatyájukat térden alul bekötötték, csizma helyett szőrös bőrből magukkészített bocskort hordtak, felsőruhájuk farkas- vagy a melegebb juhbőr volt, 12–24 juhbőrből készített ujjatlan suba, minden dísz nélkül, s azt víz, eső, nedvesség ellen hájjal kenegették. Vászon alsóruhájuk, ingük és gatyájuk minőségét is életmódjuk szabta meg, mely folyvást vízbe, mocsárba, lápba kényszerítette őket: a fehérneműt mindjárt újkorában juhtejjel kevert hamuba taposták, azután szalonnával kifényesítették, s így szép fényes fekete, víz- és féregmentes lett. Ez az exotikum a földmíves falulakók képzelőtehetségére is hatott, s pl. a kún kapitány nem győzte eléggé tilalmazni „e zsíros, büdös, csömört és ondorodást gerjesztő öltözetet”, a csepegésig zsíros hajjal együtt, – a szilaj pásztorok ily zsíros, több ágra, befont hajat viseltek, – aminthogy az ő műveltségi állapotuk pap, iskola, hatóság híján a földmívelő néposztályokéval szemben a magyarság körében a legalacsonyabb és éppenséggel nem utánzásra érdemesített volt. A kezdő felvilágosodás emberei nem tudtak eléggé botránkozni ez emberfajta vadságán, a puszták lakóit, így a szállásoknak nevezett, állattenyésztéssel foglalkozó tanyákéit közveszélyes, kipusztítandó, erőszakos, minden emberi műveltségtől távol álló embereknek tartják, nem gondolva meg, hogy amíg az Alföld ez elvadult természetben marad, addig ez az emberfajta az egyetlen, mely a vad természetből is hasznot tud húzni és azt a maga módja szerint leigázni.

A volt hódoltságnak e primitív állapotai azonban nem sokáig tarthatták magukat, amikor az állami és földesúri telepedés következtében a lakosság száma gyorsan megszaporodott. A rideg marhatenyésztés csakúgy, mint a primitív földközösség, nemsokára szűk kereteknek bizonyultak, melyekből az alföldi és dunántúli magyarság kinőtt, s ezzel a török korszak viszonyain végleg felülemelkedett. Ez a kulturális munka, melyet éppen a magyar nemzetiségű lakosság végzett, még pedig saját erejéből, külső és felső támogatás nélkül, s amely egészében még ma sincs befejezve, a leggyorsabb ütemben a XVIII. század második felében folyt le. Az ősi vadságába visszasüllyedt föld csak addig volt paradicsom, amíg kevés embert kellett eltartania – tudjuk, hogy halászattal, nomád állattenyésztéssel foglalkozó népek óriási területeket kénytelenek igen csekély számban megszállani –, a változás másik oka a föld kimerülése, a rablógazdaság ez elkerülhetetlen következménye volt. A földközösség igaz, hogy csak a határ egy részét merítette ki, de amikor a népesség telepítések által hirtelen megszaporodott, nem lehetett többé megvárni, mg a kiuzsorázott föld magától újra termőképessé vált, s kénytelen-kelletlen korábban kellett visszatérni az újra nyilakra, osztani a járást, mielőtt az a korábbi, 5–7 éves rablógazdasági periódust kiheverhette volna. Ahol a huszas és harmincas években, mint pl. a Békés megyét magában foglaló Harruckern-birtokon még csak egy-egy félnomád állattenyésztési fűzfaépítmény, szárnyék, vagy karám, meg elhagyott török fürdő, egy-egy örmény bérlő kezén levő szállás vagy tanya volt, ott Mária Terézia utolsó éveiben 5–6–8000 lakossal bíró községek állottak. A kánaáni bőség gyorsan eltűnt és csakhamar kiderült – bármily paradoxnak látszik is ez –, hogy az eddigi primitív gazdálkodási mód mellett túlnépesedés köszöntött be, a kiuzsorázott földek a szaporodó népességet nem tudják többé eltartani. A ridegmarhát tartó mocsaras területeken a lakosságot nem lehetett szaporítani, s így a jövevények a községek megmívelhető földjein kellett, hogy éljenek, melyek azonban gondozás híján mindjobban kimerültek. A községek legelői érvől-évre rosszabbodnak, a marha lelegeli a füvet, s akadályozza az újnak növését, kórók és káros növények nagy területeket lepnek be, a félembernyi magasságra megnőtt „katonafű” holdakon terjed el, s az egyetlen egyszer szántott földeken is elnyomja a dudva a gabonát. A tiszai paraszt már 8–10–12, igaz, hogy gyönge, sovány ökörrel is szánt, de az új vetés alig nő meg egy-két arasznyinál nagyobbra. Csakhamar felismerik, hogy ugarolás nélkül lehetetlen jó termést kapni, de a parasztság, immár két nemzedéken át hozzászokva a kánaáni állapotokhoz, még nem érett meg sem erre, sem pedig ésszerűbb marhatartásra. A községek határaiban levő belső legelőkön is úgy tartják az állatot, mint a ridegmarhát, gond, kezelés, rendes takarmányozás nélkül, egy-egy bojtár itt is 1200–1500 marhát őriz, de itt már nincs többé folyó vagy szabad bíz, a marhát kútból kell itatni, s egy ökörre egy vödör vizet számítva, az egyetlen bojtárnak naponta 1200–1500 vödröt kellene merítenie. Az állat így gondozás híján elpusztul, s a községi legelők marhái éppoly soványak, mint a téli viharral dacoló, farkasoktól üldözött, jeges árvizet láboló ridegmarhák a lecsapolatlan területeken. Így a népesség minden új szaporodásával, mely azonban még távolról sem érhette el a régi királyságbeli népsűrűséget, az Alföld lassankint elveszti bő ország, Kánaán-hírét, a török korszak elveszett századai megbosszulják magukat, s a magyar paraszt alföldi mezőgazdasága, ehhez képest életszínvonala is mélyen alatta marad az ország többi részei parasztjáénak.

A Dunántúl, Felvidék és a felsőtiszai részek magyar jobbágya, az évszázados úrbériség kötelékeiben, még mindig a legelső, legbüszkébb paraszt, akinek gazdasági munkája is magasabb fokon áll, mint akár az alföldi új telepes magyaré és tóté, akár az ország összes többi szláv lakosáé. Egyedül a német telepesek múlják felül, akik rajnai hazájukból haladottabb gazdasági módszereket hoztak magukkal, s akik jól rendezett új falvaikban egyszerre földközösség nélkül, egyénenkint kimért telken, szántón, réten, háromnyomású rendszerben kezdték meg a gazdasági életet, ahonnan aztán könnyebb volt az áttérés a következő korszak takarmánynövénytermelésére és ugarok eltüntetésére. A haladás, a mezőgazdasági üzem javítása mindenkor a nagybirtokon indult meg, melynek tulajdonosa külföldi útjain előhaladottabb s ennélfogva jövedelmezőbb üzemeket ismert meg. Különösen meglátszik ez az állattenyésztésben: a század közepén már több külföldi mintára, takarmánynövényhasználatra alapított ménes van az országban, így a Károlyi-, Orczy-, Podmaniczky-ménesek és a kún főkapitányé, Almássyé: mindezek már mintát nyujtanak a vidék jobbágyfalvainak, s megmutatják az utat, mely a rideg állattenyésztéstől modernebb formákhoz fogja az Alföldet is elvezetni. A haladás leggyorsabb az ország nyugati részén: itt már III. Károly megalapította, mint földesúr, a féltoronyi ménest, angol, spanyol és más idegen fajlovaival; a svájci tehén divatja is kezd elterjedni, melyet, mint emlékszünk, Esterházy Pál herceg kezdett meg. Ekkor már igen sok dunántúli és felvidéki nagybirtokosnak van svájci „helvét” tehenészete, amelyből hollandi és svájci módra nyernek sajtot eladás céljaira; nevezetesen Pálffy János grófnak királyfalvai, Zichy Károly grófnak szentmiklósi állatai. Sokkal lassúbb a földmívelés haladása, melynek társadalmi és általában szellemi gyökerei sokkal mélyebbek a népességben, semhogy egy-két nagyúr hatalmi szava átalakíthatná. A földművelés emelkedése különben is lehetetlenség volt anélkül, hogy a jobbágy helyzete ne emelkedjék, már pedig e téren, mint láttuk, a barokk korszak semmi újat nem hozott. A robottal elfoglalt jobbágy alig jutott saját földei megműveléséhez, saját termése betakarításához, s különösen az egyház számára járó termés hevert sokáig keresztekben a földeken, kitéve az időjárásnak. A tizedgabona nem egyszer másfél hónapig is ott ázott a tarlón, pedig az aratás amúgy is gyakran elkésett, a cséplés még gyakrabban. A magyar vidékeken, úgy, mint szinte az egész országban, mindig szabad ég alatt csépeltek a köralakú szérűkön, ahol két ló járt körbe és törte, de egyúttal piszkította is a sűrűn felszórt termést, melynek szalmáját aztán kiverték és hanyagul rakott kazlakba halmozták. Az egész eljárásnak az volt a következése, hogy a magyarországi gabona nem volt tiszta és nem állott el, hosszabb útra nem lehetett szállítani. Megőrzésénél hasonlóképen ősrégi módon jártak el: csűrök helyett vermekbe gyüjtötték a szemtermést, melyek a paraszti birtokon alig voltak nagyobbak, mint egy-egy sírgödör, – az ily kezdetleges vermet felében gabonával töltötték meg, erre szalmát tettek és földréteggel fedték be. Valamivel magasabb színvonalon állottak a községek közös vermei és a nagybirtokéi. A községi vermeket vagy a falu közterén, vagy a szántóterület szélén, vagy a cséplőhely mellett, nem egyszer a községtől egy-két mérföldnyire ásták, palackként bővülő, szűk nyakkal, nem egyszer hatölnyi mélységre; a készítésnél a kisásott üreget 3–14 napig égették szalmalánggal, mialatt a bejáró fölé kocsikereket tettek, nagy arrajárók bele ne essenek; a tűztől a fal kemény lett és száraz, mire a vermet színültig megtöltötték gabonával, úgyhogy 120–150 köböl is volt benne, s elállott 3–12 évig is. Nagy baj volt, hogy részletekben nem lehetett belőle kivenni, mert ha kinyitották, a felső rétegek elromlottak, sőt az egész is hamar megbüdösödött, Néhol szellőztetés céljából évenkint kinyitották a vermet, s ekkor a falak mellett és a nyaknál levő romlott réteget eltávolították, sertéshízlalásra adták. A felvilágosodás idegen utazói csodálkozva szemlélték a magyar vermeket, mint valami ősi, egyiptomi és rómaikori maradványokat; a modernebb csűr, granárium, magazin divatja még távol volt, csak néhány nagybirtokos tartotta granáriumban, földfeletti épületben gabonáját, így a Pálffyak, Esterházyak, Illésházyak, Erdődyek közül néhányan. Így érthető, hogy a magyar gabona alig volt szállítható, kivitelre nem is lehetett gondolni, csakis belső fogyasztásra, a paraszt a saját jobbágytelke termését maga használta fel, s egyedül a nagybirtok készletei, valamint a tizedgabona került eladásra, nem annyira a városi lakosság számára, mely maga is földműveléssel foglalkozott, mint inkább a katonaság számára. A magyar gabonatermelés fővevője az 1715-ben becikkelyezett közös hadsereg volt, ennek táplálására szolgált a század első felében a természetbeli adó, melynek fejében az ország adóösszegéből leszámították a természetben szállított gabona értékét, s éppígy a hadseregnek szolgáltak a katonai kincstár nagy belföldi gabonavételei is. A katonaság gabonáját egyes városokban elhelyezett nagy magazinokban gyüjtötték egybe, kivitelre, az országhatáron kívülre, alig került valami.

A termelés tehát, ha a török korszakhoz képest a gabonatermő területek nagyobbodásával kétségtelenül meg is növekedett, a gyorsan szaporodó lakosságot egyelőre éppen csak hogy ellátta, de nagyobb fölöslegeket még nem termelt. A viszonyok még mindig nagyban hasonlítottak a középkorbeliekhez, amikor a termelt gabona a saját házi gazdaságban fogyott el, sőt rossz években, a közlekedési viszonyok hiányai miatt, egy-egy vidék éhhalállal küzdött. A kezdő XVIII. század helyi rossz terméseit a nagybirtokosok tették jóvá, megnyitva nagy vermeiket vagy csűreiket; állami gondoskodásnak még nyomát sem látjuk, sőt mikor, gyönge termés esetén, tavaszra a jobbágynak már vetőmagja sincs, ezt is a földesúr adja neki annak fejében, hogy a kölcsönt az új termésből köteles megtéríteni. Bármennyire eltérő szempontokat kell is alkalmaznunk az ország különböző termékenységű és más-más viszonyok közt élő részeire, általában elmondhatjuk, hogy jobbágy és nagybirtokos még mindenfelé ócska fegyverzetben küzdött a természet erőivel, melyek a mezőgazdasági termelésnek útjában álltak. A volt Rákóczi-féle, ekkor Trautson herceg birtokában levő regéci uradalomban a század középső évtizedeiben a legnagyobb ritkaság volt, hogy az őszi búza négyszeresét hozta a bevetett mennyiségnek, az ott nagyobb termékenységű rozs három-ötszörösét adta, az árpa rendesen csak háromszorosát, a zab is csak ritkán hozott négyszereset, úgyhogy az uradalom igen gyakran kénytelen volt pénzen vetőmagvat venni: még a 60-as és 70-es években is évente 2–3000 forintért vettek gabonát, amikor annak eladásából legfeljebb 4–900 forintot tudtak bevenni. A dunántúli részek már nagyobb eredménnyel dolgoztak, s itt már világosan megkülönböztethető a bérmunka és a jobbágymunka közti különbség: a győrmegyei Lövőn 1766-ban a plébánosnak a jobbágyoktól művelt földön holdankint 7 ˝ köböl őszi búzája termett, a maga művelte földeken pedig tíz köböl. A természet csapásaival szemben tehetetlenek voltak az emberek, főként szárazság esetén; hasonlóképen leszorult a terméseredmény a század első felében még oly gyakori járványok, pestis következtében is: a jobbágyok elhaltak, s idegenből sem lehetett a vesztegzár miatt munkásokat, aratókat hozni. Állandó béres-személyzet még igen nagy birtokon is csak csekély volt: az egész regéci uradalomban a század első felében 11–16–18 közt váltakozik számuk, a 20-at csak egyetlenegy évben éri el. Természetes, hogy ily csekély személyzettel még a nagybirtok sem indulhatott meg a racionálisabb termelés felé, az agrártermelésnek földművelési, gabonatermési részében tudatos újításokkal a német felvilágosodási gondolatok elterjedéséig egyáltalában nem találkozunk. A század második felében a magyar gazdaközönségnek „egy nótára menő” panasza van: „szűk a határ, elsoványodott a föld és nem terem semmit”, – Kánaán kimerült talaja nem bírja tovább az eddigi gazdálkodást és trágyázás meg takarmánynövénytermesztés után kiáltoz, de hangját még senki sem hallja. Trágyát, ahol van is, nem használnak, hanem a faluvégen kazlakba rakják, s rajtuk parasztsihederek nyujtózkodnak, vagy az udvar feltöltésére, meg kerítések készítésére használják, gödrökbe öntik, a faluvégén ganéjdombok keletkeznek, melyeket a kondások feltüzelnek. Gyakran az utak gödreit is trágyával töltik ki, mitől egész utcák elromlanak és egészségtelenekké válnak, rossz időben pedig a teherhordó állatok hasukig is belesüppednek. Trágyázás csak a szőlőkben divatos, ugyanazon paraszt, aki szőlőjébe trágyát hord, a felesleget már nem használja fel szántóföldjén, hanem haszontalanul elvesztegeti, egyedül az ország dunántúli és általában nyugati részein kezdik a trágyázást megszokni, a legtöbb helyen a mezőgazdaságot a jobbágyság még „a régi elejektől reájok szállott gazdaságban való haszontalan okoskodásokkal és balvélekedésekkel” végzi.

Az ország egész nemzetgazdaságában ekkor még nem a földé vagy a reája épült üzemeké, gyáraké a legnagyobb szerep, hanem a jobbágy karjáé, munkaerejéé. A földbirtokok jövedelmét nem annyira a gabonatermés teszi ki, mint inkább azon bevételek, melyek a jobbágynak más, igen különböző tereken végzett munkájából származnak. A föld maga is csak akkor emelkedik értékben, ha a jobbágy fokozott munkát végez rajta: az erdőket vagy bozótos helyeket kiirtja vagy pedig szőlőt ültet, mindkét esetben a földjövedelem nagyban emelkedik s jellemző módon a jobbágy épp az irtványföldekre és szőlőkre nézve bír valamivel nagyobb mértékben némi tulajdonjoggal, semmit a jobbágytelekre és más tartozékaira nézve. Irtványt és szőlőt el is zálogosíthat, sőt el is adhat a földesúri tulajdonjog sérelme nélkül. Robotjával ő termel új értékeket, sokat és nagyot, mert hiszen hetenkint 3–5–6 napig dolgozik úri robotban, főként szántás, vetés, aratás, szüret idején, – téli időben kevésbbé reflektál szolgálataira a földesúr. Ő tartja el „ajándékaival”, melyek még a Hármaskönyv szövegén alapszanak, de azon túlmenőleg is adatnak, a földesúr és alkalmazottai összes háztartását, az úr és fiai házasságakor, hasonló ünnepi alkalmakkor, de egyúttal a saját, jobbágyi családjában előjövő házasság és temetés esetén is külön természetbeli ajándékokkal tartozik. A jobbágyházasság és a tor az úrnak gazdagabb jobbágytól két urna bor, 26 font hús, szegényebbtől ennek fele hasznát hajtja. Igaz, a vármegye a már ismert biztosi hivatal segélyével sikerrel védi meg a katonai elnyomástól, s különösen a tisztek számára végzett hosszú, napokon át tartó fuvartól, ami a jobbágyot rendes kötelességétől, a robottól elvonja, úgyhogy ezt utóbb egyfolytában kénytelen elvégezni, ezenkívül marháit, lovait tönkreteszi, – ehelyett azonban szinte korlátlan fuvarozási és élelmezési kötelessége fejlődik ki a nemes urakkal szemben, akik a vármegye tekintélye alatt követelik tőle e súlyos szolgáltatásokat. Itt minden vármegye a saját szükségletei szerint rendelkezik. Nógrád vármegye 1712-ben panaszkodik, hogy a közügyekben átutazó nemeseket a falvak barátságtalanul fogadják, s ezért elrendeli, hogy „minden népek szokása szerint” vendégszeretettel fogadják őket, éjszakai szállást és szénát ingyen adjanak nekik, valamint pénzért minden élelmet. A jobbágynak az 1608-ban megindult fejlődéshez képest most is a földesúr és a nemesi vármegye a fölöttese, ahonnan följebb nem viheti ügyét, – III. Károly király csak uralkodása legvégén gondol a jobbágyosztályra, s ez ügyben kiadott rendeletei csak jámbor szándékok maradtak. A vármegye pedig a földesúr érdekeit képviseli, amely érdekek közt az első és legnagyobb, hogy a munkaerő, az új értékek termelője, a jobbágy ne hagyhassa el földesura birtokát. A vármegyéknek sikerül is az I. Lipót korában annyira elterjedt „kóborlást”, a jobbágyok távozását, vándorlását újból megszüntetni, mindenki újból „hereditarius subditus” lesz, öröklődő, apáról fiúra folytonos jobbágy, ami nem sokban különbözik az örökös jobbágy fogalmától; – Heves és Külső-Szolnok vármegyék az ilyeneket egyáltalán eltiltják minden költözéstől, s a nem ilyen, hanem szerződéses jobbágy távozását is az úrtól adandó elbocsátólevél, dimissionalis, kiadásától teszik függővé; – Szabolcs vármegye a „paraszti vagy jobbágysorban levő emberek ártalmas költözködési vakmerősége” ellen hoz statutumot, s mivel a hazai, országos törvények ezt hosszadalmas processzus árán mégis megengedik, egyszerűen a szolgabíróra bízza a döntést, hogy a hosszadalmasság így kikerülhető legyen. Más vármegyék is szigorúan intézkednek, hogy az egyetlen munkaerőt megtarthassák; Békés vármegye pl. a költöző jobbágyot elzáratja és összes javait elveszi tőle. A lakosság egy része azonban még mindig nem úrbéres: a mezőgazdasági szezónmunkások és béresek szerződéses alapon állnak szolgálatba, így a vármegye ezeknek szabad hullámzását is lehetőleg megköti. Sopron megye panaszkodik, hogy jótermés, olcsóság idején a szolgák és női munkások elhagyják gazdáikat, amiért pénzbírsággal sujtja őket, ugyanígy jár el Zala megye is. A bérest és szolganépet legalább egy évre kötik le, nehogy „mint a tücsök” csak télire álljanak munkába és nyáron dolog nélkül éljenek; – ekkor általánosul a régi hazai, szentmihályi és szentgyörgypapi bérbeadás helyett az újévi, amikor is a szolga nem használhatja ki a közelgő tavaszi és nyári munkát nagyobb bér kikötésére. Ez a tendencia, az emberi munkaerő lekötésére, minden téren megfigyelhető, s pl. Kraszna vármegye azt is „nagy abuzusnak” tartja, hogy hajdúi és katonái közül nem egy, ha „valamelyiknek valami kis injuriája adja elé magát, vagy más színű szerencsécskéje vigyorodik, kötelességét nem átallja félbehagyni”, – ilyen esetben csak akkor hagyhatja el a vármegye szolgálatát, ha maga helyett mást állít.

A vármegye e szinte korlátlan uralmának előfeltétele volt, hogy a jobbágy kezébe ne kerüljön újból fegyver. 1711 után a nemzet lefegyverzését Bécs is szükségesnek látta, de a jobbágyság nagy tömegeire nézve azt saját kezdeményből a vármegye hajtotta végre. Lefegyverzési rendelet és fegyverviselést tilalmazó statutum évtizedeken át egymást éri, s ez alkalommal a jobbágyot a vadászatról is végkép leszoktatják, vadászfegyver és agár tartását is szigorúan tilalmazva. A közbiztonság megszilárdulásával a nemesség a parasztvármegyétől is megszabadul, melynek jobbágyvezetőiben és fegyveres falvaiban úgyis nem csekély veszedelem rejlett számára; – Pest vármegye jellemző módon „a parasztkapitányok szabadosságának zabolázására” 1730-ban megszünteti a parasztvármegyét, de annak hivatalait továbbra is megtartja, alárendelve őket szolgabíráknak. Ily módon falusi vagy parasztkapitányok, tizedesek, hadnagyok továbbra is működnek, de a falusi bírókhoz hasonlóan a vármegyének és a földesuraknak szolgái, akik a rend fenntartásában és adók behajtásában segédkeznek. A bírákat továbbra is az úrnak kell kineveznie, mert ingyenes hivatalra senki se vállalkozik, annál kevésbbé, mert a vármegye a kisebb rendészeti és közigazgatási teendők el nem végzése esetén a bírót botozással bünteti; pl. Fejér megye 1745-ben 50 botot ró arra a falusi bíróra, aki a falura kiosztott farkas- és verébszámot nem szolgáltatja be. Így aztán a jobbágyok közt divatba jön a fél-, sőt negyedéves bíróság is, mindenki szabadulni akar a méltóságtól, mellyel az adótól való immunitás csak akkor jár, ha valaki egy évig becsülettel viselte. A bíró és vele a falu kötelességei mind bonyolultabbá válnak, mióta a katonai élelmezést és adózást többnyire természetben, a községekre kiosztott katonaság számára kell leróni, s ebben a helyzetben a vármegye mégis felállít valami autonóm működést a falvakban, szorosan körülírt kötelességekkel s olyképen, hogy ezt az autonómiát csak ő léptetheti életbe és az ő akarata szerint kell működnie. Nógrád vármegye 1730-ban a parasztvármegyét eltiltva, elrendeli, hogy minden falu egy könyvecskét tartson, s abba írja be a parasztkapitány a széna- és szekéradminisztrációt, amit a községnek teljesítenie kell. Község, bíró, kapitány tehát a vármegyéktől megszabott sineken működtek, kellett működniök, anélkül azonban, hogy a község népe bárminő kezdeményezési vagy önálló cselekvési és gondolkodási lehetőséget élvezett volna.

A vármegye sok mindenféle rendelettel befolyásolta a falu életét: tilalmazta a káromkodást, a pipázást, túlgazdag öltözködést, így a Dunántúl 1750 körül a néhány év óta divatos „szegelt szűröket”, legtöbb rendelkezése azonban a jobbágy- és szolgamunkák ármaximálására vonatkozik, azaz a jobbágymunkaerő biztosításán kívül azt lehetőleg olcsó áron is akarták szabályozni. Pozsony vármegye 1744-ben világosan megjelöli a bérmaximálások célját: „mivel Csallóközben az béres szolgák és más félék is oly excessive kívánják magokat fizettetni, hogy az gazdaember teljességgel nem állhatja és minden gazdaságbéli jüvedelmét annyira insumálják, hogy az gazdának majd semmije sem maradhat”, ezért szabja meg az öreg béres, középső béres, ostoros, juhászbojtár évi konvencióját, s a magyar kaszás, napszámos arató és aratóasszony napi bérét. Az árak és bérek, úgy látszik, a Lipót-korabeliekhez képest csekély emelkedést mutatnak, de kétségtelenül megfelelnek az akkori létminimumnak, s általában a század folyamán is mintha emelkedtek volna, csak egyes esetekben, pl. Sopron megye 1759-i megállapításánál látható, hogy ott a valóságban eddig adott bérek leszállításáról van szó, amikor is a vármegye a többet követelő napszámosokat egyszerűen a katonasághoz besorozással fenyegeti meg. Feltűnő, hogy a dunántúli vármegyék sokkal kisebb aratórészt engednek, mint a tiszaiak: Szabolcsban minden nyolcadik vagy kilencedik búza- vagy rozskereszt az aratóé, míg Vas megyében minden 13. és 14., amit csak utóbb emelnek fel tizedikre és nyolcadikra; – ez is egyik magyarázata, hogy Mária Terézia korában a nyugati nagybirtokok parasztjai mozgolódtak legerősebben.

A magyar paraszt sorsa ebben az időben, mely egész Európában a jobbágyosztály helyzetének aránylagos megromlását hozta magával, kétségtelenül nem volt oly rossz, mint a kelet-középeurópai új „Gutsherrschaft”, nagybirtokos üzem embertelen, keserű zónájában: Kelet-Poroszországban, Brandenburgban, Holsteinben, Mecklenburgban, Lengyelországban, sőt még Cseh- és Morvaország egyes vidékein is. Bár költözése erősen korlátozva, sőt szinte lehetetlenné volt téve, bár bizonyos értelemben kényszermunkát végzett, azért távolról sem süllyedt a rabszolgaságba, miként az említett vidékeknek földhöz kötött munkásai, akik korlátlanul voltak robotra foghatók, akiket ostorral kezükben hajtottak a felügyelők az úr munkájára, akik a naponkénti robot miatt saját földjüket csak éjszaka, holdfénynél művelhették, akiknek gyermekei kora ifjúságuktól fogva az „úr szolgálatára” voltak kötelezve, annak „udvarában”, akik az úr engedélye nélkül nem házasodhattak, akiket urok személyük szerint eladhatott, elzálogosíthatott, amint ezt Mercklenburgban 1757-ben külön törvénnyel ki is mondták a földesúr-rendek. Ilyen rendszer és hasonló esetek nálunk nem fordultak elő, a vármegyék meg sem kísérelték, de ha akarták, sem tehették volna, mivel a jobbágy ebben a korszakban már nemcsak a földesurat, hanem az államot is eltartja, s ez utóbbi saját érdekében is fellépett volna a jobbágyelnyomás ily végletes eseteiben, amikor a földesúr cselekedete az adóalany további fennállását, adózási képességét veszélyeztette volna. A magyarországi jobbágyság túlnyomó tömege megmarad az úrbéri rendszerben, mely az állami adók szolgáltatásának is alapja, sőt láttuk, hogy ebben a korban mindtöbb jobbágy kerül az úrbériség kötelékeibe, melyek a mi mai szempontunkból bármennyire terhes viszonyt hoztak is létre, mégis a jobbágy életének az akkori szokások között nagyfokú biztonságát jelentették. A poroszországi jobbágy sohasem volt biztos afelől, mikor fogja őt a nagybirtokos telkéről elűzni, hogy ezen „Bauernlegen” néven ismeretes manipulációval terhektől mentes allodiumát megnagyobbítsa. Hogy ez a szokás nálunk el nem hatalmasodhatott, ez a jobbágytelkeken nyugvó állami tehernek köszönhető: sem az államnak, sem az ugyanazon vármegyében levő, szomszédos földesuraknak nem lehetett érdekük, hogy valamely földesúr jobbágyai elűzésével úrbéri telkeit allodiumához csatolja, amiáltal a birtokáról fizetendő állami adó megcsökkent és szomszédjaié megnövekedett volna. Mióta a nemességnek sikerült az állami terhek összességét a jobbágyra tolni, ez utóbbi néposztálynak állami jelentősége végtelenül megnőtt: az állam figyelme kellett hogy ráirányuljon az adózók tömegének helyzetére, s innen származik a XVIII. századi államnak jobbágyvédő politikája Magyarországon is. Már III. Károlynak egyik hatástalan jobbágyvédő törvényében, amely az elnyomás ellen a jobbágy védelmével a vármegyét bízza meg, ki van mondva a motívum, mely az államot a jobbágyvédelemre kényszeríti: a jobbágy elnyomása a közjó, a bonum publicum kárával jár, mondja az 1723: XVIII. törvénycikk. Az állam szempontjából most már nem a nemesség jóléte a közjó, mint még lehetett és volt is akkor, mikor a nemesség katonáskodott, hanem a közjó a jobbágy jóléte, azé az osztályé, mely az államot fenntartja. Itt kapcsolódik be a társadalmi-gazdasági problémába a közjogi és politikai: a rendiség saját privilégiumai érdekében lemondott az állam eltartásáról, fenntartása terhét másokra hárította, s ez a tőle függetlenedett államhatalom most nekikészül, hogy a kompromisszum során a rendiségnek jutott részt, a privilégiumokat is megnyirbálja az igazi államfenntartó, a jobbágyság érdekében. Egyébként ez a kor az, mikor a katonai kérdéssel megterhelt vármegyék alapvető rendelkezésekkel építik ki politikai, igazságszolgáltatási, gazdasági és katonai hatáskörüket és hivatali szervezetüket, s ezzel a következő korszakban gyakorolt közjog-politikai szerepüket előkészítik: Nyitra megye 1726-i, Gömör 1746-i, Szepes 1747-i ily statutumai a vármegyei közigazgatás megszületésének első, jogi szempontból is tiszteletreméltó emlékei, de bennük a jobbágyság dolga csak vadászati, dohányzási, szabadköltözési tilalmak kapcsán, főkép pedig olykép kerül elő, hogy a hadiadó beszedésénél lehetőleg megvédessék oly túlkapásoktól, melyek további állami és magán, földesúri adó-és szolgáltatási képességét csökkentenék. A magyar nemesség nem mutatott több idealizmust és kevesebb önérdeket, mint nyugati és északi rendi társai, s így maradt a jobbágyvédelem nálunk is, mint az egész kontinentális Európában a felvilágosodott abszolutizmusra.

Addig is a jobbágyság azzal a türelemmel viselte helyzetét, mely 1514 óta, ez újkori általános úrbéri viszony alatt szinte új természetévé lett. Még egészen kis, helyi zavargásról is ritkán hallunk, a korszak egyetlen nagy fölkelése sem igazi jobbágylázadás: a vezetők az 1735-i Péró-féle lázadásnál szabad rác katonák voltak, akik az unió erőszakolása miatt keltek fel. Ebben az időben a korábban unióellenes Jovánovics szerb metropolita a maros-tiszai határőrök közt az uniót akarta terjeszteni, mire Szegedinácz Péter rác kapitány több társával összeszövetkezett, hozzácsatlakozott Rákóczi egy volt katonája, Matulay Pál, s több békésmegyei magyar jobbágy, akik ekkor már erősen érezték a Kánaánnak fönt leírt elszegényedését. A magyarok közt homályosan élt még annak tudata, hogy Rákóczi a szegény nép pártfogója volt; külsőségekben a kurucmozgalmat utánozták, Pérót „méltóságos ezeres kapitányuknak” nevezték, aki azonban oly meggondolatlanul viselkedett, hogy terve idő előtt kiderült, őt Aradon elfogták, rácjai pedig részben maguk indultak a fölkelt magyarok leverésére, Gyula, Erdőhát felé pusztítva a magyarságot. A mozgalmat a császári katonaság és a báró Orczy István alatti nemesi fölkelés szüntette meg; csak a főbűnösöket végezték ki Budán; az egykorúak az „ausztriai Mars” erejében bíztak, hogy ez a jobbágyság felkelésétől megvédi a várost. Ez a vidék azonban továbbra is súlyos helyzetben volt: a jólét évtizedeiben fölemelt földesúri adókat a nagybirtokosok nem szállították le a szükség éveiben, s Hódmezővásárhely és Mezőtúr, mint „roppant és sok számos népet magukban foglaló városok”, továbbra is „zenebonák” színhelyei lettek. 1754-ben túri lakos Törő Pál, vásárhelyi Pető Ferenc és Bujdosó György szervezték a népet, miután a Rákóczi-emigráció maradványaival „Törökország szélein” érintkezésbe léptek; ők is „kuruc” mozgalmat akartak, de a vezetőket kivégezték, többeket várfogságra, száz pálcára, több száz embert reguláris ezredbe sorozásra ítéltek, Túrt és Vásárhelyt pedig büntetésül több külön községre akarták felosztani, de a királyné kegyelme megelégedett azzal, hogy kaszárnyák építésére kötelezte őket. Mária Terézia elméjében már ott forrott a jobbágyvédelem európai ideája.