Kossuth és a negyvenes évek.

Az európai liberalizmus. A liberális gondolat átvétele, utazások, útleírások, a liberális irodalom hatása; az általános újítási hangulat összetevői. – Kossuth és a Pesti Hirlap; a liberális reform hangulatának elterjesztése az ő műve. – A bécsi és budai kormány s az aggok. A főrendek közti mozgalmak, gróf Dessewffy Aurél, gróf Batthyány Lajos és az ellenzék. 1839–40. országgyűlés. A vármegyei statutárius jog a reform érdekében; Kossuth elleni mozgalom, Dessewffy Aurél, Széchenyi, a Kelet népe stb. A centralisták, az új államberendezés képe. – Az 1843–44. országgyűlés, a büntetőtörvénykönyv, városi ügy, jobbágyügyek, közteherviselés. – A korszak nemzeti nagysága; az egyéniségek; a nemzeti tudatosítás eszközei: zene, színház, szépirodalom; a nemzeti gazdaság rendszere, Kossuth és Széchenyi gazdasági működése; gőzhajózás, Tiszaszabályozás; hitel- és bankélet kezdetei; vasútépítés. – A jobbágyság, örök váltság esetei, a kisnemesség, a forradalmi húszévesek, Petőfi.

Azok az erők, melyek Széchenyit félretolták, de egyszersmind a tőle megtámadott rendiséget is mindgyorsabban szétporlasztották, a liberalizmus gyűjtőneve alá foglalhatók össze. A XIX. századi élet összetettségéből következik, hogy ez az új szellemi irány Európában még kevésbbé volt egységes, mint előzői, a felvilágosodás, a barokk, a reformáció, a humanizmus és renaissance. Egységes képet adni kifejlett formáiról lehetetlen, csakis kifejlésükben ismerhető fel a közös eredet. A név maga az 1812. évi, francia forradalmi mintára készült spanyol alkotmány bonyodalmaiban merül fel: Spanyolországban 1814-ben helyreállván a Bourbonok abszolutizmusa, ezt polgárháború követte, melyben az 1812. évi alkotmány híveit nevezték liberálisoknak. Az elnevezés eleinte gúnynak és sértésnek számított, Hardenberget és Humboldtot, a porosz reform embereit gúnyolták ilyennek konzervatív ellenfeleik; 1819 óta a restauráció-ellenes franciák, a korábbi „függetlenek” kezdik magukat így nevezni, a 20-as és 30-as években a német jogászok és tanárok is már liberálisnak tartják magukat, s az 1834-től megjelenő, Rotteck és Welcker professzoroktól kiadott Staatslexikon fejti ki a liberalizmusnak az „összes államtudományokra” vonatkozó tanait. A fejlődés tehát hihetetlen rohamossággal folyt le, alig húsz év alatt valóságos rendszert hozva létre, mely az élet minden viszonyaira alkalmazható volt; a hirtelen kifejlés bizonyítja, hogy csak a név volt új, az eszmei tartalom hosszú mult eredménye.

A liberalizmus a felvilágosodás századában gyökerezett és előzményeiben visszanyúlt a humanizmus lelkes képzeteire, melyek a középkor transzcendens világfelfogása alól „felszabadítva” az európai népeket, állam, társadalom és tudomány világi, az egyháztól elfordult kifejlését indították meg. A nagy határjelzők ezen az úton: az angol „dicsőséges forradalom”, az amerikai függetlenségi nyilatkozat, a 89-i francia forradalom és további fejleményei, a liberalizmusnak is mérföldkövei voltak, hasonlóképen a szellemi impulzusokat adó angol empírista filozófia, a földi tudására büszke új természettudomány, Montesquieu és Rousseau állam- és társadalomelméletei is mind belefolytak a liberalizmus tanába, mely e lényegükben egyébként is rokon eszméket formailag klasszikus egységbe tudta összeolvasztani. Az emberi felszabadulás e százados útjának végén a liberalizmus az egyéniségnek abszolút szabadságát és önállóságát hirdette, vallási, állami és társadalmi vonatkozásban egyaránt; rendszerének alapja a korlátlannak tekintett gondolatszabadság, mely az erkölcsi törvényt sem pozitív vallásokból, sem természettörvényből, hanem egyedül az emberi észből következteti ki, s ebben a munkájában a fennálló viszonyokkal és hatalmakkal szuverén fensőbbséggel bánik el. Az egyén szabadságából következik a szabadságjogok egész rendszere: a személyes szabadság, mely a feudalizmus, rendiség és jobbágyság utolsó maradványait is megsemmisíti, az emberi működés és foglalkozás szabadsága, a vagyon és tőke szabad felhasználásával együtt, amelyek Adam Smith tanaitól megalapozva, a kapitalizmusnak, a szabadkereskedelmi teóriának, a „laissez faire, laissez passer” korláttalanságának lesznek alapelvei. A társadalmi szabadságok viszont az államtól elválasztott vallási testületekben való szabad egyesülést, az iskoláztatás és művelődés szabadságát fejlesztik ki, s mindezek garanciáit a politikai szabadságok rendszere adja meg, mely az abszolutisztikus és rendi államok romjain a szabad egyénekből összetett nép szuverénitását követeli azon hitből kiindulva, hogy az egyedek ideális szabadságát legjobban a belőlük összetett nép uralma biztosíthatja. E politikai szabadságrendszer egyes pillérei: néptől választott, lehetőleg széles alapon, utóbb már az általános választói jog alapján összejött képviseleti testület, a miniszteri felelősség; elmozdíthatlan bírák és esküdtszék, legfőképen pedig a szabad sajtó, mely az egész szabadságrendszernek legenergikusabb és legbiztosabb fenntartója, „a modern népek igazi fóruma”.

A klasszikus liberalizmusnak e képe, az emberi dolgok természete szerint, alig rögzíthető meg egy pillanatnyi realitásban: a totalitáson alulmaradó részleges követelményekből és programmokból szilárdul össze, hogy rögtön felosztódjék, szétoszoljon a radikalizmus és szocializmus új és új képződményeibe. A kifejlődés során is nagy ellentéteket foglal magában: a Montesquieu-féle három hatalom-tanával megelégedő liberálisok még elvi ellenségei az általános választói jogon alapuló népszuverénitásnak és demokráciának; az angol alkotmányos szabadság tisztelői pedig sem a polgárkirályság Guizot-féle konzerváló liberalizmusának, sem a 40-es években mind erősebb új francia demokráciának nem hívei. Kétségtelen azonban, hogy a 30-as években mindenfelé meggyorsul a liberalizmus keretei közt a radikalizálódás: a Guizot-féle szűkkörű választói jog és a képviselők körében szinte intézményessé váló korrupció és kormánytól való függés kihívja a radikális liberálisok heves ellenzékét, melyet jellemző módon „le parti du mouvement”-nak neveznek; ez a mozgás a demokrácia mind teljesebb uralma felé veszi irányát. Angliában szintén a júliusi forradalom után válik demokratikusabbá az élet, az 1832-i választói törvény megszünteti a tory-uralmat, a politikai túlsúlyt a városi, polgári elemek kezébe adja, s John Russel whig-pártja felveszi a liberális nevet, egyik tagjában, Macaulay-ban pedig a liberalizmus megkapja minden korokra ható klasszikus történetíróját. A rabszolgaság eltörlése, az elnyomott ír katholikusok személyes szabadsága, a szabad kereskedelem megvalósítása jelzik ez újabb angol kurzust, melynek folyamán már a 40-es években is mind erősebb lesz az általános választói jogra irányuló propaganda.

Anglia és Franciaország liberális fejlődése zavartalan és mintául szolgál azon népeknek, melyek nemcsak hogy még elavult abszolutisztikus uralmak alatt sínylődnek, hanem nemzetiségi állagukban sem biztosítottak. Olaszországban egy csomó abszolút uralkodó, köztük Metternich kormánya, akadályozza a liberális fejlődést és vele kapcsolatban a nemzeti egységet, s mikor Szardíniában Carlo Alberto, még csak régensként, bevezeti az 1812-i spanyol liberális alkotmányt, Ausztria hadserege kényszeríti ennek megszüntetésére. A Lombardo-velencei királyságban Sedlnitzky rendőrsége uralkodik, s bár az anyagi javak áldozatkész ápolásra találnak a bécsi kormány részéről, a nemzeti társadalom kialakulásának minden módon útjába állanak: a „szabadság és függetlenség” zöld-fehér-piros zászlaját felemelő carbonarikat és más titkos alakulatokat az olasz területeken álló császári hadsereg, benne magyar ezredek tartják földreszorítva, előkelő olasz vezetők Spielberg börtönében ülnek, de az „Ifjú olaszság” mozgalma nem fojtható el, a „risorgimento” gondolkodóitól és íróitól nem lehet elvenni sem a gondolatot, sem a tollat, s az olasz lélek egysége még Metternich uralma alatt készül el, amikor a Szavojai-ház még csak gondolni sem mer annak tényleges politikai megvalósítására. Hasonlókép nagy nemzeti energiák lázongtak a németországi abszolutizmusok nyomása alatt, ahol az egyes fejedelmeket Poroszország és Ausztria erősítette meg a liberális reformok és a nemzeti egységet szolgáló gondolkodás távoltartásában. Itt is az ifjúság mozdult meg, továbbhaladva a Hardenberg-Stein-reformok útján, melyet közben a porosz abszolutizmus, junker- és katonai uralom megszakított. Az ifjúsági mozgalom azonban egész Németországban rendőri elnyomásra talált, Metternich kimondatta a szövetségi tanáccsal a politikai gyűlések eltiltását, a liberális és nemzetegységesítő, tehát a sok külön német állam fennállását veszélyeztető törekvések bírói üldözését és az „Ifjú Németország” íróitól származó összes munkák indexre tételét. A „Junges Deutschland” írói, élükön Heine, Börne, Gutzkow Svájcba, részben Franciaországba menekültek és ott érintkezésbe léptek más radikális nemzeti mozgalmak embereivel. Ezekből alakította meg az olasz forradalmár Mazzini az ő „Ifjú Európáját” a régi Európa abszolutisztikus, autoritárius, monarchikus hatalmai ellenében. A liberalizmus soha nem tapasztalt intenzitással indult neki az európai nemzetek teljes meghódításának.

A hazai liberális „mouvement”-t természetesen eszmék átvétele indította meg, ami könyvek és utazások által történt. Mágnásoknak összeköttetéseik segélyével nem volt nehéz a rendőri uralom dacára is külföldre jutniok, a külföldi iskoláztatást gátló rendeletek időnkint, így 1825 után, Reviczky kancellársága alatt nem kezeltettek túlszigorúan, s végre is lehetetlenség volt megakadályozni, hogy a szellemi elit egy része, vagyonos nemesifjak, protestáns lelkészek és tanárok ne járják meg a Nyugatot, bármennyire tartott is a kormány attól, hogy ott modern eszmékkel fertőződnek. A negyvenes évekbeli ifjúság vezetői már szinte kivétel nélkül jártak külföldön, s ott a dolog természete szerint összehasonlították a mozgást a hazai maradisággal, a polgári életet az itthoni rendi társadalom viszonyaival. Miként az első ilyen, nagyhatású útleírás szerzője, a székely Bölöni Farkas Sándor már 1834-ben megállapította északamerikai útjában: ez az Amerika „boldog haza”, s benne „minden ember egyformán szabadnak és függetlennek születik, következőleg minden igazgatás a néptől ered” és előjogok nincsenek itt többé azon „örök igazság” értelmében, hogy a „polgári társaságban minden embernek egyforma jussa van”. A felvilágosodásnak Magyarországon már jólismert ez elveit most látja először honfiú tényleg megvalósítva, távol tengeren túl a hazaitól gyökeresen különböző társadalmat, melyben „minden privilégium, régi szokás, nemesség és más monopóliumi jussok is egyszerre elfúvattak”. A kolozsvári unitárius iskola és királyi líceum volt hallgatója még azt is irígyléssel szemléli, hogy a Harward-egyetemen a kollégiumok nincsenek magas fallal körülvéve, csak léckerítéssel, s az ifjúság fegyelme mégsem megy tönkre. Szemere Bertalan ifjúkori útjában arra jön rá, hogy a magyar alkotmány, melynek a királyt korlátozó sarkalatos törvényeire ő is büszke, még azon német tartományok alkotmányai mögött is elmarad, amelyekben többé-kevésbbé leplezett abszolutizmus van, de már a napoleoni törvényhozástól formált jogviszonyok közt. Az 1830-i francia charte után átalakított hessen-casseli alkotmányban megcsodálja, hogy ott az állam és fejedelem vagyona el van különözve (aminek ellentéte a magyar alkotmányosságnak a középkor óta egyik alappillére volt); hivatalnoki függetlenség, miniszteri felelősség, tágított sajtó, országgyűlésen gyorsírók, mind bizonyítják, hogy mi „bizony helytelenül tartjuk Németföld alkotmányait nevetségeseknek”. A künnjárt fiatalok előtt széles kapuja tárul fel egy új életnek, mely szabad pályákon, iparban és kereskedelemben ezer lehetőségét adja az egyéniség szabad kifejtésének, holott nálunk még folyvást uralkodik „a legkiáltóbb, legigaztalanabb erőszak, mellyel mindent egy pályán menetelre, s egy irány felé kényszerítenek”. Jellemző, hogy a nyugati élet benyomásai a fiatal Szemerét is Széchenyies reflexiókra kényszerítik, de mintha tudomása sem volna Széchenyi nemzetnevelő rendszeréről, újat, azaz a korszellemnek megfelelő liberális reformot akar: „A dologismeret nekünk unalmas tanulmány. De így soha nem fogunk készíthetni nevelésrendszert, mely legyen nemzeti, mely bírjon lépcsőkkel az élet sokféle álláspontjai szerint, mely a társasági önkényes különbségeket kipótolja.” A keresett nevelésrendszer ott állott készen Széchenyinél, de autoritárius-vallási alapjai nem kellettek többé az ifjú liberálisoknak, akik lényegben nem is hazai alapokból kifejlő magyar specifikumot, hanem a külföldinek hiánytalan átültetését óhajtották.

Szélesebb tömegekre és nem kevésbbé mélyen hatott a liberalizmus írott szava, a könyv, annál inkább, mert leszámítva a német jogász és történész professzorokat, Rottecket, Dahlmannt, Gervinust, a liberális elveket valló irodalomnak képviselői, Lamennais, Thiers, Mignet csakúgy, mint Heine és Börne, Byron, utóbb Victor Hugo, Lamartine egytől-egyig nagy írók voltak, akik játszva nyerték meg olvasóik szívét és érzelmeit. A magyar középiskola élettelen latin retorikáján felnőtt fiatalokat már Kölcsey magasztos szentimentalizmusa, Vörösmarty borongó romantikája is meghódította, bennük hozzájutva a Lélekhez, mely iskolájukban hiányzott nekik; mily könnyen csábíthatta azután ez ifjúságot a Kölcsey-féle Széchenyies felfogástól tovább a radikális liberalizmus felé például Lamennais abbénak egész Európát meghódító könyve, a „Les Paroles d’un croyant”! Lamennais lángoló szavakkal rajzolja a királyaik zsarnoksága ellen feltámadt népek harcát, mint amikor „Mihály arkangyal harcolt a sátán ellen”, s ha a nép közel van az elbukáshoz, Szűz Mária befödi köntösével és mosolyogva viszi ki egy időre az élet-halálharcból. Emberszeretet, testvériség igéi most csendülnek ki a francia forradalom véres szörnyűségeiből, amint már a nálunk szintén sokat olvasott Mignet, Thiers, majd Michelet is történeti műveikben az emberi fejlődés legdicsőbb korszakát, a humanizmus igazi beköszöntését látják a forradalomban. A francia nép e nagy élményével kapcsolatban mondja Lamennais: „Ha láttok egy népet láncokkal terhelten, és a hóhérnak martalékul dobva, ne mondjátok mindjárt, hogy ez a nép erőszakoskodó nép, a világ békéjét akarta megzavarni. Mert meglehet, hogy ez egy mártírnép, mely az emberiség üdvéért fog meghalni.” A börtönében megőrült Lovassy társai, az egész országgyűlési ifjúság olvasta e sorokat – sokan egyenesen azért tanultak meg franciául, hogy Lamennaist olvashassák – s e mártírnépben nemcsak a forradalmi franciaságot szerették meg, hanem saját nemzetük sorsát is szemlélték. A liberalizmus e kezdeti radikalizálódásának még nem volt költője, ki magyar nyelven szólaltatta volna meg, ezért értették az ifjak önmagukra Lamennais szavait: „Ha a hosszas aszály után lanyha eső hull a földre, az mohón issza az ég vizét, mely megüdítő és megnedvesítő, ily mohósággal fogják a megkínzott népek az Isten igéjét inni, midőn az mint langyos esővíz szálland reájuk. És lesz, mint egykor volt, amikor mindnyájan testvérek voltak és nem hallani többé úr és szolga hangját, szegény jajongását és elnyomottak sóhajait, hanem csak áldás és vigasság zengedezését.” A rendi és társadalmi különbségektől megszabadult nemzettest felmagasztaltatását várja tehát a magyar ifjúság is, mely talán éppen Lamennais hatása alatt tanulja meg minden erős nacionalizmusnak azon szokását, hogy saját multját és jövőjét vallási képzetek közé veszi, önmagában Krisztus passióját és megdicsőülését akarja átélni. A nemzetiség csak most, Nyugat-Európa radikális liberalizmusának hatása alatt lesz valóságos vallássá, mely nem egyszer elhiszi önmagáról, hogy nincs szüksége pozitív vallásra. Pulszky Ferenc 1834-ben a „Paroles d’un croyant”-t olvasva, megállapítja naplójában: „Inognak már a kereszténység alaposzlopai”, mert ez többé nem felel meg az emberiség férfikorának, új vallásnak kell a régi helyére lépni, s „ez a szabadság vallása, melynek országa közeledik”.

Itt mindössze tíz esztendőről van szó, a 30-as évek közepétől számítva, mialatt az akkori húsz- és harmincévesek égető szomjúsággal itták fel a szabadságot ígérő liberalizmus igéit könyvekből, melyek együttvéve az egész akkori nyugateurópai irodalmat magukban foglalják. Könnyű volna adatokat összeállítanunk, miként vált a művelt fiatalság olvasmányává minden valamirevaló könyve a német, francia, angol mozgalomnak. A német liberalizmus professzori, doktrinális irányát, s vele a tan államtudományi alapelveit a Staatslexikonból, valamint az Augsburger Allgemeine Zeitungból veszik, mely utóbbinak szerkesztője, Kolb éppúgy kapja az ifjú magyar liberálisok hűségnyilatkozatai kíséretében a tokaji bort, akárcsak száz év előtt Voltaire a felvilágosodott magyaroktól. De a fiatalság temperamentumának a radikálisabb liberalizmus felel meg igazában, Jung-Deutschland írói, akiknek nagy része a határokról gúnyolódik a német haza reakciós viszonyain, köztük Heine és Börne azok, akiket valósággal szívébe foglal ez a nemzedék. Heine tekintélyromboló prózája éppúgy lelki alapjává lesz a magyar liberalizmusnak, akárcsak könnyed, szellemes, szentimentalizmust mégis éreztető szerelmi lírája is több mint félszázadon át befolyásolja majd éppen azon nemzedéket, mely az Arany-féle klasszicizmus epigonjaként kezd elvi ellenségévé lenni külföldi hatásoknak. A 20-as évektől kezdve erősen elpolitikaiasodott német és francia költészet szolgáltatja a liberális hangulatot: ezek a magyar fiatalok elsősorban lelkesedni akarnak, s ezt kapják meg Heinétól, Victor Hugótól, Lamartine-től; a reformok milyensége, s azok megvalósításának bürokratikus vagy közigazgatástudományi kérdései kevésbé érdeklik őket. Lángolni akarnak, s e lángot a nagy nyugati költők gyujtják meg keblükben, s a romantika irodalmi művei táplálják. Victor Hugo Hernani-jának bevezetése már 1830-ban kijelölte az utat: „a romantizmusnak igazi meghatározása nem egyéb, mint liberalizmus az irodalomban.” A német fejlődésben ugyanezt állapította meg Richard Wagner, Hugóhoz hasonlóan később maga is forradalmár: a művészet feladata hirdetni a küzdelmet a nép szabadságáért. Minden hatásnak és átvételnek az a feltétele, hogy a német vagy francia író a „szabadság bajnoka” legyen, s viszont az átvett és agyonolvasott külföldi író műveivel hatalmasul elősegítette a hazai hangulat erősbödését. Victor Hugót már 1831-ben megismerteti az akkor Vörösmartytól szerkesztett Tudományos Gyüjtemény, Heinét a legelső, még nem demokratikus, de liberális nemzedék folyóirata, a Vörösmarty, Bajza és Toldy (Schedel) triumvirátus Athenaeum-a már 1837-től kezdve népszerűsíti. E különböző, s gyakran egymásnak ellentett hatások alatt a magyar gondolkodás is egész palettáját mutatja a színeknek, melyek csak abban egyeznek meg, hogy a nemzetiséget és liberalizmust variálják. Vörösmarty, Bajza, Garay és mások hazafias lírája mellett, melyben még Széchenyi magas erkölcsi követelményei nem egyszer ódaszerű komolysággal érvényesülnek, ott találjuk a Heine-féle öngúnyt és a hazai viszonyok könyörtelen leszólását, akár a botozó földesúrról és ispánról, akár a megyei börtönök embertelenségéről, vagy az útépítésben kiuzsorázott paraszti erőről van szó. Az Athenaeum egy „honi utazója” látható undorral írja le utazását Debrecen és Pest között, ez „úntató prózai síkságon át, melyen, mint egy külföldi utazó megjegyzi, legmagasabb pont egy ökör”, – a Tiszánál megvetéssel konstatálja, hogy csak egy halászladik van rajta, amikor külföldi folyók képét hajók zsibongása és parti városok élénkítik; az egyetlen hortobágyi fogadóban nyáron is zsíros bundák és pipabűz rémítik az utast, a sarkantyúscsizmás szolga nem törődik vele, legfeljebb borravalóért eljáratja az ácsorgó parasztokkal a kanásztáncot. A leírások ridegsége és gúnyos hangja messziről érezteti Heine hatását, az pedig, hogy az elmaradt viszonyok kipellengérezésénél oly ritkán jut eszébe e fiataloknak Széchenyi rendszere, aki szintén megfigyelte az elmaradottságot, de egyszersmind javítani is akart rajta: mindennél világosabban bizonyítja a Széchenyi-koncepció hatástalan voltát. Széchenyit, említettük, nemcsak Kossuth, előtte Heine és Victor Hugo, Béranger és Lamartine szorították ki. Általában a korszak minden nemzeti, sőt tüzes magyar érzelmein keresztül észre lehet vennünk, mint nyomul előtérbe a külföld utánzása, amikor a rendiség konzervatív hagyományai lehetetlenekké váltak és az egyetlen organikus elképzelés, melyet a magyarság átalakulása céljaira kitermelt, a Széchenyié, időszerűtlenné lett. A Gaál Józseftől divatba hozott betyárromantika, melynek Kuthy Lajos fejezte ki kapcsolatait az Alföld mocsaraihoz és pusztáihoz, s mely Jókai Mórtól várta fénykorát, a francia romantizmus rablókultuszának átültetésével erősödött nálunk; Kuthynak nagy korrajzi regénye, a Hazai rejtelmek, Sue modorában, az ő iskolájában készült csakúgy, mint a füzetekben megjelenő, nagy kelendőségnek örvendő Magyar titkok Nagy Ignáctól. A 30-as évektől kezdve legnagyobb olvasóközönséggel bíró báró Jósika Miklós is, regényeiben és novelláiban a francia romantizmus könnyed, gyakran üres követője, s egyúttal széles körökben a romantikus történetszemlélet kifejlesztője.

Hangulat, kritikai attitüd a meglevővel szemben, regényben és költeményben megfogalmazott liberalizmus sokkal nagyobb jelentőségű ekkor, mintsem állam- vagy magánjogi tényekből leszűrt tan és lépésről-lépésre kidolgozott reformtervezet, ily utóbbiakkal csak az ifjúság két szárnyán álló néhány kiválóan művelt főnél, Dessewffy Auréléknál és az ú. n. doktrinéreknél találkozunk. A fiatal politikusok, bár mindnyájan jogi képzettségen mentek át, éppen nem siettek állampolitikai tanulmányok útján készülni a nagy politikai változáshoz. A változás bekövetkeztében nem kételkedtek, miként még az 1832-i országgyűlés alatt kifejezte ezt a kezdő Kossuth Deák előtt: változás lesz „bármi módon, mit tudom én, miként? európai forradalom, vagy háború által, de be fog következni múlhatatlanul!” A Széchenyi rendszerével még némi kapcsolatban levő idősebbek előtt persze érthetetlennek tűnt fel, hogy ha már a fiatalok ily sziklaszilárdan hisznek a közeli változásban, akkor miért nem készülnek fel tanulmány útján reá, ahelyett, hogy tisztán a képzeletet és érzelmeket mozgató könyveken, regényeken, történeti műveken lelkesednek. Ezt a realisztikus reformgondolkodást fejezte ki Deák Ferenc, korholva a fiatalokat folytonos francia forradalmi olvasmányaikért. Így Lamartine Histoire des Girondins-ja forgatásaért: „Beleélitek magatokat azon időkbe, mindegyiktek választ magának egy kedvenc hőst a francia forradalom szomorújátékának szereplői közül, és azt hiszi, hogy e szerepet el is fogja játszani. Lamartine könyve veszedelmes egy olvasmány, sem nem történelem, sem nem regény, de legkevésbbé biblia, amit pedig ti csináltok belőle.” Ez az erős hangulati kiképzés, melyen a liberális fiatalság keresztülment, sokat megmagyaráz a 48 felé vezető úton: az elvi ismeretek és hozzájuk ragaszkodás hiányát, továbbá azt, hogy az egymásután aktuálissá váló állami és társadalmi kérdésekkel szemben határozott nézetek nélkül állottak, egyedül egy tüzes színezetű, de a valóságban meglehetősen elmosódott politikai hangulattól vezetve, s ennek következtében a reformlehetőségek közt sem tudtak önállólag válogatni. A legtöbb politikai munka, melyet olvastak, elvek helyett inkább a liberalizmusnak valamely nemzettestben való, aktualizált megnyilvánulásait tárgyalta, még hozzá legtöbbnyire a forradalmi kitörésnek meg sem szilárdult halmazállapotában: Mignet Francia forradalma Bajza vállalatában magyarul is megjelent, Dahlmann angol és francia forradalmi történetét maga Bajza fordítá magyarra, a legtöbb elvi alapot még Tocqueville nagy művéből, Észak-Amerika demokráciájából lehetett tanulni, mely 1835–39-ben jelent meg, s melyet Fábián Gábor négy kötetben már 1841–43-ban magyarra fordított. Tocqueville-nek arisztokratikus kritikája azonban, melyet az amerikai Egyesült Államokon gyakorolt, elvileg közelebb állott Széchenyi felfogásához, semmint a regényes olvasmányaik és fiatalos türelmetlenségük miatt egyre inkább radikalizálódó liberálisokhoz, s a főkérdések, melyeken a mérsékelt francia államférfiú a demokrácia funkcionálását bemutatta: a választók akaratának túlságos érvényesülése törvényhozásban, a törvényhozótestület túlságos érvényesülése az államban, ezekkel szemben mint alkalmas fék, a prezidenciális hatalom függetlenítése, mindez jóformán semmi vonatkozásban sem állott a hazai viszonyokkal, hisz itt a jobbágykérdésről, a városok és vármegyék egyenjogúsításáról, vármegyék és hazai országgyűlés, meg külföldön székelő kormány összeegyeztetéséről volt szó. Elvi meggyőződéseket tényleg csak a német professzoroktól, Rottecktől, Welckertől, Dahlmanntól lehetett tanulni, s aki ezeket túlságosan nehéz vagy száraz olvasmánynak találta, az a hangulatokból nem is jutott soha elvi magaslatokra. A politikai gondolkodás ez érezhető hiányán segített Kossuth Lajos megindítva a Pesti Hirlap című napilapját.

Kossuth a legelső homo novus, az első birtoktalan nemes volt, aki az 1790 utáni rendi korszakban vezetőszerepre tett szert. Zemplénmegyei evangélikus családból származva, a rendes jogi pályát végezte: Sárospatakon jogot tanult, jurátus, majd ügyvéd lett, Zemplén megye közgyűlésén a hagyományos ellenzéki szellemben beszélt, 1832–36-i országgyűlési szerepléséért, mint láttuk, börtönbe került, honnan 1840-ben szabadította ki királyi amnesztia, melynek kieszközlésén barátja, Deák Ferenc mellett a kormánypárt részéről is, főként József nádor és az ifjú gróf Dessewffy Aurél is fáradoztak. A következő évben Landerer pesti könyvnyomtató egy már régebbi ujságkiadó jogát olykép valósítja meg, hogy rábízza, a kancellária tudtával, a Pesti Hirlap napilap szerkesztését. Kossuth személyét már üldöztetése és fogsága is széles körökben kedveltté tette, egyénisége és érintkezésben külső és belső tulajdonai mindenkép alkalmasak voltak a szimpátiák növelésére. Középmagas, férfias termet, szép tiszta arcvonások, tüzes szemek, hosszú egyenes orr, kemény energikus áll, az egész arcon komolyság és a férfias melankólia egy neme ömlik el, melyet a sápadt szín határozottan szellemivé alakít. Míg fogsága előtt, méltóság és tekintély híján, csak röviden, de feltűnő világosan szokott beszélni, utóbb megyegyűléseken és az országgyűlésen mindinkább rétorrá fejlődik ki, akinek érzelmes, gyakran lágy és mégis férfias hangja, kifejezéseinek válogatottságával sokkal inkább megnyeri a hallgatókat, mint Széchenyinek nehezen követhető, incisumokkal terhelt, többnyire élesen szatírikus dikciója. Míg a kortársak többnyire hosszú beszédeket tartanak, Kossuth közéleti nyilatkozatai rövidebbek, s ezzel biztosan uralkodik a tömegeken. Szónoki tulajdonai, melyek együttvéve a meggyőzéshez a legrövidebb utat választják, hírlapírói működésében alakultak ki, amikor a Pesti Hirlapban, külföldi mintára, megalkotta a rövid, elvi kérdéseket nemcsak tisztázó, de irántuk az olvasót döntésre hangoló vezércikk műfaját.

Vezércikkeiben Kossuth a rábeszélést, az olvasók nézete megnyerését oly magas tökélyre emelte, mint a nagy liberális államférfiak közt, az angoloktól és franciáktól elkezdve, alig valaki. Talán csak Lamartine volt képes rajta kívül oly biztosan uralkodni olvasóin és hallgatóin, de ő fellengős poéta volt, míg Kossuth mindvégig komoly, politikai tárgyához ragaszkodó író maradt. Előadása azonban sokkal közvetlenebb volt, mint rétortársaié; ő csak tanult a rendi iskolák rétori neveléséből, de annak formalizmusa alól rég felszabadult. Felszabadult – talán ő először – mindazon tekintetek alól is, amelyek e rendi korszakban a nyilatkozatok egyéni, közvetlen jellegét gátolták és különféle tekintélytiszteletekkel megkötötték. Cikkeit olvasva, az egymás fölé és alá rendelt társadalmi osztályok tudatából alig maradt valami, ezeket már a városi művelt ember is fesztelenül olvashatta, mintha csak párizsi polgári kávéházakban ülne. Kossuthot nem kötötte semmi a barokk rendiséghez, ezért hiányzik nála annak hagyományos koloritja és foglalja el helyét a nyugateurópai polgári liberalizmus egyenlősítő tendenciája, egyesülve erős nemzeti magyar vonatkozásokkal. Mint eredetileg vármegyei és jogászember, kezdettől fogva szívesen foglalkozik a megyei és törvénykezési kérdésekkel, tárgyalásukban tökéletes elfogulatlansága, mondhatnók: tradíciókhoz nem kötöttsége a fennálló viszonyoknak oly vérlázító kritikáját adja, aminőt Széchenyinél nem találunk. Széchenyi meleg szívét szintúgy forrongásba hozták a vármegyei börtön, a bot és a tortúra esetei, ő is szintúgy felhasználta a színezés, sőt talán túlzás eszközét is a rábeszélésre, de a tények megemlítése csak arra szolgált neki, hogy beléjük kapaszkodva, nemzetnevelő és erkölcsi maximáit fogadtassa el; Kossuthnál a tények rajza elegendő arra, hogy minden további filozofálgatás nélkül ökölbe szorítsa az olvasó kezét és az asztalra csapva, kimondassa vele, hogy ez így nem maradhat. Kossuth rövidebb és hatékonyabb úton tudta a reform kikerülhetetlen voltát szuggerálni, semmint Széchenyi nevelési gondolataival. Íme a vármegyei igazságszolgáltatás ellen intézett soraiból néhány: „Szombat volt és Pécsett hetivásár. A nap örvendve ragyogott le a mennyek kék színéből a nagy vásártérre, hol a sok adó-vevő tarka vegyületben sürgött-forgott, s örült az életnek, a szép időszaknak. Egyszerre kardok és láncok csörögnek, szuronyok csillámlanak, és jő a piactól messze fekvő megyeház bűzhödt földalatti börtöneiből, vagy, hogy igazat mondjak, vermeiből egy sereg, szennyes rongyokba burkolt, sápadt, elfonnyadt arcú rab, igenis cifra poroszlóktól körülvéve. Két szerencsés, rémítő tölgy derest és jókora kötet mogyoró pálcát emel vállain és sejteni hagyja, mi következik. Megáll most a piacon az egész expedíció; tódul a sokaság bámulni a vérfagylaló executiót, színpadi jelenetként nézni ember kínoztatását; s emez az ütlegvirtuózokat dícsérgeti, míg amaz bámészan nézi, miként dobatik le durva hajdúk által némely félalélt a deresről, s miként ül vízbe nyöszörögve, összegörnyedten. – Szegény hazám!” A „bot, vessző, korbács ezernyi jeleneteiből” a Pesti Hirlapban Kossuth sokat írt meg ily victorhugói, a Misérables-ra emlékeztető stílusban, s ma is még, amikor már realisztikus és szentimentális stílus iránt meglehetősen közömbössé vált az ember, csak hátborzongva lehet olvasnunk e rajzokat. Az egyes esetekből Kossuth bátran általánosít és hogy a fenti témánál maradjunk, szinte úgy látszik előadásából, mintha Magyarországon a bot volna az egyetlen nevelőeszköz. „Megemlékeznénk, miként verik a tanítók vesszővel és korbácscsal gyermekek fejébe a tudományt, miként csepegtet cselédje keblébe bottal hűséget a ház gazdura, kinek irányában a béres szolga igen sok helyütt még féktelen kényuraságnak alája vetett rabszolgai állásban van; megemlékeznénk a szolgabírákról és szolgabírácskákról, kik hatalmuk egész auctoritását botban képzelik; megemlékeznénk, miként láttuk a végrehajtó hatalom zárköveit, a falusi bírákat be nem hajtott adó miatt egész kerületenkint deresre kerülni, megemlékeznénk ifjú korunk vadászéveire, midőn az ú. n. magisztratuális vadászatokon, melyekkel szolgabíró barátaink minket s több barátaikat örvendeztettek, hol azonban már akkor is gyakran némi kis szóváltásba bonyolódánk a botok iránt, miket egy kiszalasztott vadacska miatt osztogattatni szemléltünk; eszünkbe jutottak az ütlegvirtuózok, kik a kocsibakról sebesebb hajtásra ösztönzött forspontostól s a macskalovakkal kitérni nem tudó szekerestől kezdve föl egész a helység bírájáig mindent vernek és örökké vernek; eszünkbe jutottak a törvényszéki jelenetek, a várfalakon kívül és belül, s a pálca mint igenis jellemző díszszel, bíró, kisbíró, hajdú s káplár kezében és a vesszőzés mészárlatai, és a pesti rendőrszolgák, kik agyba-főbe verik az utcán verekedőket, minthogy verekedni nem szabad” – egész rendszer ez, melyet Kossuth cikkeiben feltár, hogy megrémítse, elijessze a humanisztikus gondolkodót és elhatároztassa vele e szörnyűségek azonnali eltörlését. Mert nemcsak az olvasó érzelmeit mesterileg kitapintó részletezésben tér el Kossuth Széchenyitől, hanem mi még fontosabb, a felismert bajok gyógyításmódjában is. Széchenyi az elmaradt viszonyok egyikét sem szemlélte önmagában, hanem mint tüneteit a nemzet valamely lelki betegségének, s ehhez képest nem is a tüneteket rajzolta ki és gyógyította, hanem magukat a kórokozókat, még pedig a nemzetnevelés hosszúlejáratú eszközeivel. Kossuthnak helyzetét az elvi liberalizmus optimizmusa teszi könnyebbé, s egyúttal ez biztosítja számára széles tömegek igenlő rokonszenvét: a liberális elmélet az emberi méltóságnak megfelelő viszonyokat egyszerű törvényhozási munkával véli biztosíthatni, s ha az készen van, ha a törvény kijön a parlamenti masinából, meggyőződése szerint minden rendben van, semmi egyébre, nevelésre vagy hasonlóra nincs többé szükség. Kossuth felháborodva tiltakozik az ellen, mintha a nép durva volna és durvasága miatt akárcsak egy pillanatra is szükség lehetne „rettentésre vagy példaadásra” a botra. „Törvény a leghatósabb nevelő, törvény a nemzet erkölcsi állapotának egyik legbővebb kútfeje. Nevezetes tünemény a történetek évkönyvében, hogy a törvények szelidülésével az erkölcsök szelidülése mindenütt karöltve jár.” A jogtörténet tanusága szerint ugyan az írott földi törvény, éppen megfordítva, egyszerű függvénye a közerkölcsi felfogásnak, de Kossuth nézete akkoriban mind liberális, mind pedig magyar jogászi szempontból kétségtelenül helyes volt, s innen következtetése: el kell törölni a botot és akkor minden baj megszűnik, – a további nevelés kérdése előtte fel sem merül.

Ez az egy példa is elég világos képet ad Kossuth sajátlagos reformtevékenységéről. Külföldi liberális olvasmányainak hatása alatt véres kritikával nézi a hazai viszonyokat, melyeket szeretne mielőbb átalakítani emberiség és szabadság elvei értelmében; előadásmodora a betegségek élethű, kendőzetlen rajzával rendkívül alkalmas a lelkek megnyerésére és csakugyan, ha Széchenyi volt a reformmozgalom úttörője, annak továbbvitele legnagyobb mértékben Kossuth rábeszélő, megnyerő egyéniségének köszönhető. Őnélküle a reformmű abban a pillanatban megakadt volna, amikor kiderült, hogy a nemzet még csak rendi színezetű politikai harcokra hajlandó, nem pedig nemzetnevelő programm megvalósítására. Akik Széchenyit nem tudták többé nyomon kísérni, azokat, a rendi nemzet túlnyomó többségét, Kossuth nyeri meg a reformnak, s a 40-es években egyetemessé vált reformbarát hangulat már az ő személyes érdeme. De a további reform nemcsak létét köszöni neki, hanem milyenségét is ő szabja meg, s itt érvényesül Kossuthnak a hazai élet kis tényein felülemelkedő, magas liberális régiókban úszó természete, mely a reformot megszeretteti és mindennapos követeléssé teszi ugyan, de annak részleteit és a megvalósulás módját szabatosan nem írja körül. Jelentőségét 1848-at megelőzőleg akkor tudjuk igazán értékelni, ha meggondoljuk, hogy a demokráciára irányuló és néptömegekkel operáló liberális reform minden országban csak akkor tudott hirtelen előtérbe nyomulni és harckészen kifejlődni, ha akadt, aki a tömegeket zászlaja alá vezette. Ez a nagy vezető, aki tollával és szavával egyaránt uralkodik honfitársain, aki lángbaborítja fagyos közönyüket és megtöri a történeti erők tradicionális mozdulatlanságát, ez a vezető, ha igazán géniusz a politikában, nem egyszerű meggyőzéssel, hanem érzelmekkel, borzadály és lelkesedés felkeltésével, a tömeglélek felkorbácsolásával kényszeríti ki az avult réginek félretolását, – de nem az új épület, a reform felépítését.

Kossuth az első feladatban valóságos géniusz volt, s az ő műve, hogy a liberális tan mélyen behatolt a magyar agyvelő szövevényeibe, s ott él annak rejtett zugaiban még ma is. Hogy azonban a tant megkedveltesse, ahhoz szükséges volt a doktrínák kerülése és bizonyos elaszticitása, mely lényegesen eltért Széchenyinek a legkisebb kérdésekben is megnyilvánuló makacs következetességétől. Széchenyi a reformkérdés még oly kis részletéről vitatkozva is megszállottnak tűnhetett fel, aki meggyőződésétől egy lépést sem hajlandó tágítani. Kossuth meggyőződése hasonló erős volt a nagy, elvi kérdésekben, de nem a reform követendő útját, a részleteket tekintve. Lényébe éppoly teljesen sikerült átömlesztenie a liberális tant, akárcsak a magyar nemzetiséget, mindkettőnek ő lesz egy századon át legtisztább reprezentánsa, de hogy ez a nemzeti és liberális reform milyen legyen, erre nézve ha nem is sötétben, de a felhők ködös távolában hagyta a közönséget. A magyar Parlag autochton szükségleteit külföldi törvényhozások átültetésével véli kielégíthetni; könyvek, de leginkább hírlapok és folyóiratok útján tájékozva van a német szövetséges államok, Francia- és Angolország, az Északamerikai államok, sőt még exotikus területek, s így Jamaika alkotmányváltozásairól, s azok egyikét vagy másikát minden további mérlegelés nélkül alkalmazhatónak látja viszonyainkra. A liberalizmus ez optimista felfogása kereteiben Kossuth egyébként sem időzött sokat a tennivalók részleteinél, megelégedett a liberális eszme általános elfogadtatásával, hogy úgy mondjam: a liberális érzelem felkeltésével. Akárhányszor nem is tudja megmondani, mit kellene pozitíve tenni, például a gyermekgyilkos asszonyok dolgában, amely kérdés már az 1793-i országos bizottságot is igen tisztességes javaslatra indította, de Kossuth lábai alatt épp e ponton nem biztos a liberális talaj: ha az állam a törvénytelen gyermeket, mert hisz többnyire ezek gyilkolásáról van szó, egyenjogúsítja a törvényessel, ezzel „eltörölné az asszonyerényt, melyben a családi szövetkezés szívere ver”, viszont a szigor fenntartásával „gyermekgyilkolást teremt”, – jellemző módon ezt az eminensen népnevelési kérdést Kossuth megoldatlanul áttolja a büntetőtörvénykönyv készítőihez, itt is meg lévén győződve a törvény abszolút erejéről. A legtöbbször azonban közelebbről meg nem jelölt gyakorlati útra tereli a dolgot: a „discussio általános theoriákra átjátszva” szerinte abszurditásokra és kebellázító keserűségekre jut, s a gyakorlati élet úgyis magától meg fog oldani mindent. Így a megye statutárius jogkörét illető kérdések: hol lesz ennek vége, hol lesz ennek határa, mi lesz a monarchikus elvből, az amerikai federalisztikus irányzattal? – ezeket ő „státustani filozofemáknak” tartja, melyeket vizsgálva logikánk éppoly képtelenségekre jut, mint az élettől kinevetett hegeli logika. Fő az, ha olvasói elfogadják a vármegye érvényesülésének általános elvét, a többi úgyis elintéződik.

Van a Pesti Hirlapnak egy cikke: „Valami a népnevelésről”. A „gyapjúvásár közelg, s aki juhot tart, némi nyugtalansággal néz a gyapjúárnak elibe” – ekkor már végefelé jár a gyapjúkonjunktúra, s pótlására Kossuth e négylapnyi rövid cikkben a következőket ajánlja: gyárakat alapítani a gyapjúnak belföldi feldolgozására, cukorgyárakat és selyemgyárakat alapítani, különösen ez utóbbi lenne jövedelmező, hisz nagy a belfogyasztás benne: „a legszegényebb leány hajában is van egy selyemszalag, s tán még a nyomorult koldus rongyai közt is van selyemfércelés, avagy kalapján egy selyemszegély”. Leírja a selyemtenyésztés elterjedését Kínából Európába, de hogy az nálunk is nagy multtal bír és akkor is jó állapotban volt, – Széchenyi is sokat fáradott érdekében, sopronmegyei társasága működött is, – erről nem szól. „Az a kérdés, miként kellene a selyemtenyésztést úgyszólván a népnek kezére játszani: népiskolákkal, uraim.” De a földmívelő nevelésnek gyakorlatinak kell lenni, egy kis föld, gazdaság kell és a néptanítók sorsát is ajánlatos javítni. Azután itt van a Városliget mellett az Epreskert, József császár prometheusi eszméinek rommaradványa, annak vagy ezer fáját hasznosítni kellene, a Magyar Gazdasági Egyesület mintaiskolát is alapíthatna a néptanítók gazdasági nevelésére, ő maga hajlandó Bergamóból egy selyemtenyésztő családot hozatni, s végül: a gazdasági cselédek, ha gyermekük születik, egy-egy fát ültessenek az Alföldön.

Alig van jellemzőbb példája e lángoló reformvágynak, mely nemcsak válogatás nélkül, tisztán asszociációs művelettel, de egyúttal a meglevőre sem tekintve hozza elő javaslatait. A liberális vezércikk csakúgy, mint a liberális rétor, a magasban szárnyal, vakító perspektívákat nyit meg ámuló hallgatósága előtt, s ilyképen reformtervek egymásrahalmozásával légkört teremt, hatalmas közvéleményt, mely ettől kezdve, épp Kossuth működése következtében, bátran megmérkőzhetik a rendiség konzervatív erőivel. Ez az erő, mely a 40-es évek fejlődését rohamban viszi a végkifejlés felé, Kossuth publicisztikai és oratórius működésének szüleménye, s bár a reformirány vezetői még távol állanak az ő vezérségének elismerésétől, mégis az ő szelleme él a tömegekben. A pozitív célkitűzések hiánya csak hasznára van hatásának: heterogén tömegeket képes egyesíteni ugyanazon atmoszférájában a nemzeti reformnak, amint az ő elképzeléseiben is nagy ellentétek férnek meg egymással, például amikor ő, a megyei önkény és elavult törvénykezés esküdt ellensége éppen a megyét tekinti a magyar alkotmány mult- és jövőbeli bástyájának. A következőkben röviden megrajzolva a politikai fejlődést, a közvéleménynek részletektől irtózó, s azokban megegyezni soha nem tudó, de egyetemlegesen nemzeti és liberális szellemében Kossuth lelkét kell felismernünk.

Pesti vásár Medárd napján.
1859. A Vasárnapi Ujság fametszete.

Magyar „dalidó” 1860-ban.
Vízkeleti rajza után készült kőnyomat. Eredetije a Székesfővárosi Múzeumban.

A további politikai fejleményekben a kormánynak sajátságos, a korábbitól sokban eltérő szerepe volt. Az ú. n. Metternich-szisztéma, melynek kialakulását még jóval Metternich hivatalbalépte előtt megfigyeltük, tovább él Ferenc császár halála után is, akinek utóda, I. Ferdinánd osztrák császár helyett egy államkonferencia uralkodik, melyben Metternich hercegnek továbbra is a külügyek vezetése a főfeladata, a belügyekre döntő befolyása most sincsen. Ferenc halálakor ugyan kísérletet tett Metternich a belügyi nagyhatalom, gróf Kollowrat kiszorítására, de végül is kénytelen volt Ferenc legtehetségtelenebb testvére, Lajos főherceg közbelépésére oly berendezést fogadni el, melyben a legfőbb hatóság, az államkonferencia elnöke a császár helyetteseként Lajos főherceg, permanens tagja pedig csak három van: a császár öccse és előreláthatólag trónörököse, a szintén tehetségtelen Ferenc Károly főherceg, Metternich és Kollowrat. 1836-tól kezdve tehát az aggok uralkodnak tovább, s időnkint behivatnak a konferenciába a főhivatalok vezetői és a szintén tovább vegetáló, teljes formalizmusba süllyedt régi államtanács egyes miniszterei, így Mailáth György, majd a magyarellenes Hartig gróf. A döntő tényezők, Metternich és Kollowrat az öregkor makacsságával ragaszkodtak a régi szisztémához, azzal a különbséggel, hogy Metternich a folyvást erősbödő radikalizmussal szemben már a huszas évektől kezdve a császár szövetségesét látta a magyar rendi alkotmányban, s ezért akarta a viszonyokat, király és rendek kompromisszumát változatlanul fenntartani, míg Kollowratnak magyarellenességből is tetszett a fennálló rendőruralom; ő a centralizmust a cseh feudális nagybirtok, s továbbá a cseh nép anyagi emelésére használta fel a többi népekkel szemben. Metternichre nézve szinte tragikusnak mondhatjuk, hogy akkor ismeri fel a magyar alkotmány változhatlanságának szükségét, amikor Magyarországon mind erősebbé válik a reformvágy. Ez az oka, hogy bár a magyar főurakkal jó viszonyban volt és egyes családokhoz, így a Zichyekhez rokoni kötelékek is fűzték, az újonnan feltörekvő reformnemzedéknek törekvéseit nem pártolta, s a leglojálisabb Habsburg-alattvalót, Széchenyit is elutasította, mikor ez reformátori pályája kezdetén személyes érintkezésben próbálta őt megnyerni annak, hogy a reform kezdő lépéseit a kormány támogatásával tehesse meg. Végső fokon Metternich állásfoglalását ugyanaz a szempont határozta meg, mint minden bécsi kormányét, mióta a Habsburg-háznak német és olasz földön hatalmi érdekei voltak; ezen érdekek mellett Magyarország kérdései már I. Lipót óta eltörpültek, illetőleg oly kezelésben részesültek, mely nem Magyarország, hanem a német és olasz politika érdekeinek felelt meg. Metternich e két területen a nemzetiséggel egybekapcsolt liberalizmust és európai radikalizmust látta a Habsburg-ház halálos ellenségének, s ezért tartotta fenn a reformellenes kurzust Magyarországon is, annak dacára, hogy itt reformok szükségéről meg volt győződve – szerinte Magyarország még 150 év előtt basauralom alatt állt, s ezért oly elmaradtak viszonyai, – s a magyar nemzetiségnek sem volt ellensége, mit főként a nyelvkérdésben és a nemzetiségek kezelésében fogunk még megállapítani. Egyébként öregségével ijesztő módon megnövekedett hiúsága és saját bölcsességét imádó fecsegése, mely képtelenné tette mások meghallgatására, mindez elejét vette minden irányváltozásnak.

Magyarország kormányrúdját tehát ez agg kezek tartották mereven reformellenes irányban, az itthon székelő kormány feje, a nádor szintén elvesztette már fiatalkora ruganyosságát és elégedetlenül szemlélte az új törekvéseket, melyek tőle magyar elnöklést kívántak a felsőházban, holott latinul felülmúlhatatlan méltósággal és ügyességgel tudott elnökölni, s azt kívánták, hogy jegyzőkönyvet vezettessen a tárgyalásokról, mikor jegyzőkönyv nélkül sokkal kényelmesebben ment a dolog szinte félszázadon át. Az országbíró, gróf Cziráky Antal, szintén rég túl volt azon koron, mikor még az emberek érvek és új viszonyok iránt fogékonyak. 1841 óta a bécsi államkonferencia mellett külön magyar-erdélyi konferencia foglalkozott a hazai ügyekkel; tagjai voltak a magyarul sem tudó gróf Nádasdy Mihály volt pénzügyminiszter, Cziráky Antal, a magyar kancellár és két német államtanácsos. Utóbb ez a magyar konferencia, mint minden az akkori gerontarchiában, összezsugorodott hármas komitévá, tagjai gróf Hartig, a nagytehetségű kamaraelnök báró Kübeck, a znaimi szabó magyarellenes fia és a magyar kancellár voltak. A helytartótanács és nádor felterjesztéseit ezek és a Lajos főherceg alatti konferencia intézték el végső fokon, Ferdinándnak csak azt volt szabad aláírnia, mit e hatóságok tettek elébe.

Öregek nem szívesen harcolnak ott, hol komoly az ellenállás. Ez az egyszerű magyarázata annak, hogy mikor a szólásszabadsági sérelem, az ifjak, Wesselényi és Kossuth pöre dolgában a vármegyék feliratok és deputációk özönével tiltakoztak, a kormány meghátrált, a magyarellenes és nem kevésbbé korlátolt gróf Pálffy Fidél helyébe gróf Mailáth Antalt tette kancellárrá és hajlandó volt az országgyűlésnek törvényes határidő alatti összehívására. A harmincas évek végén már sok izgatószer ösztökélte a magyar hangulatot: Széchenyi akciója, a perek égbekiáltó sérelme, a külföldi példák, hisz ekkor már diadalmasan tört elő a radikalizmus a francia politikában, s nálunk is, mint láttuk, a 20 és 30 évesek a műveltek közt a reform hívei voltak. Nagyjelentőségű volt a kormány magatartására, hogy ekkor már fiatal arisztokraták is akadtak, akik belátták, hogy a nádor és Cziráky merevségével nem lehet többé kormányozni, hanem Széchenyinek Metternich előtt kifejtett ifjúkori koncepciójához hasonlóan, a reformoknak hivatalos helyen való kezdeményezése és vezetése felé hajoltak. E szintén 20 és 30 éves arisztokratáknak vezére a nagytehetségű és nagyműveltségű gróf Dessewffy Aurél volt, a Taglalat széplelkű konzervatív szerzőjének fia, aki néhány társával, gróf Apponyi Györggyel, báró Jósika Samuval együtt már képes volt a reform európai nyelvén, nem pedig a rendiség elavult és mosolykeltő igéivel utasítani vissza a főrendi ellenzék támadásait. Mert ekkor már ilyen is volt: a főrendi ifjúság körében is kiképződött az a Széchenyitől független ellenzék, mely a kormány ellen fordulva, egyrészt a nemzeti és alkotmányos sérelmek ellen, másrészt többé-kevésbbé átgondolt reform mellett emelte fel szavát. Ez ellenzéknek az új diétán a 34 éves gróf Batthyány Lajos lett a vezére, korábban huszártiszt, a bécsi társaság egyik arszlánja, lovagias, tiszta karakter, aki Széchenyi példájára, de már a kor különbségéből kifolyólag is radikálisabb vonalban szentelte életét a nemzet ügyének. Programmja a hitel érdekében az ősiség és hitbizományok eltörlését kívánta, a kivitel érdekében a közbeeső vámvonal megszüntetését, a kiváltságok lassankénti eltörlését, de mindezt a mágnásosztály vezetése alatt és túlsúlyának biztosításával. A tulajdonképi reformkérdések azonban szóba is alig kerültek az újonnan összehívott, 1839–40-i országgyűlésen, ahol a még mindig csak kisebbséget tevő ellenzék a közhangulatnak megfelelően a szólásszabadsági sérelem jóvátételét sürgette, s a rendek addig tárgyalni sem akartak, míg etekintetben jóvátétel nem történik. A hangulatot méginkább elmérgesítette, hogy Pest megye megválasztott követét, gróf Ráday Gedeont a kormány eltiltotta a megjelenéstől azon a címen, hogy a szólásszabadsági perek dolgában tanusított magatartása miatt ellene is kereset van folyamatban. Az ellentéteket azonban végre is régi kompromisszumos szellemben intézték el: Ráday lemondott a követségről, a király kijelentette, hogy nem akarta a szólásszabadságot és a megyék követválasztási jogát sérteni, az elítéltek, Deáknak a nádorral folytatott tárgyalásai következtében még Kossuth is, amnesztiát kaptak, s a rendek újból megszavazták a kívánt újoncokat. A vegyesházasságok dolgában heves viták folytak, főként Laicsák Ferenc, a nagy jótékonyságú váradi püspök körlevele kapcsán, melyben a reverzális nélküli esketést Róma szellemében eltiltotta. A katholikus egyház a jozefinizmus évtizedei alatt annyira alávetett volt az államnak és ez alávetettsége annyira átment a köztudatba, hogy még oly katholikusok is, mint Széchenyi és Dessewffy Aurél, beszédeikben az állam érdekével azonosított humanitás nevében a körlevél ellen léptek fel. E kérdésben a főpapok akadályozták a rendek egyházellenes nézetének érvényesülését, viszont a városi ügyben a megyék és városok konfliktusát nem sikerült kiegyeztetni, s ez a kérdés, vajjon a városoknak visszaadják-e a már most az ő régi egyenkénti szavazatukat az alsótáblán, vagy pedig azok előbb demokratikusabb módon válasszák meg követeiket, szintén a következe diétára maradt. Egyéb eredménye nem volt ez országgyűlésnek, mint hogy a legutóbb megtagadott fakultatív örökváltságba most az összes tényezők beleegyeztek, kimondták a váltótörvényszékek felállítását, s a legkitűnőbb egyénekből bizottságot küldtek ki a büntetőtörvénykönyv reformjára, amibe tartoztak a fogházak, vallatás, botozás és egyéb sokat emlegetett tárgyak is.

Bármennyire lényeges eredmény volt is az örökváltság és vele, közvetve, a nemesi birtokjog kizárólagosságának megtörése, az 1839–1840-i országgyűlés csak megerősítette a közvéleményt azon hitében, melyet az 1832–36-i országgyűlésen nyert: hogy t. i. diétális tárgyalások nehézkességein át alig lesz lehető a reformot egyhamar megvalósítani. Már pedig a Kossuthtól vezetett közvélemény türelmetlenül nézte a folytonos huzavonát rendek, felső- és alsótábla és kormány között, s keresve a gyorsabb megoldás módjait, a vármegyéhez, a reformdecentralizációhoz tért vissza. Tudjuk, hogy a vármegyék politikai önállóságába és aktivitásába vetett hit az 1790-i és még inkább az 1825-öt megelőző megyei ellenállásban gyökerezett, melyekről a valóságnak meg nem felelően azt hitték, hogy céljukat elérték és az alkotmányt megmentették. A reformkor egyik kitűnő jellemű, önzetlen szereplője, Szentkirályi Móric, aki mint pestmegyei alispán maga is e hitben működött, utóbb világosan felfedte e tévedést: a vármegyék voltak fenntartói az alkotmánynak, de „nem azáltal, mintha elég erősek lettek volna egyes megtámadásokat feltartóztatni, hanem azáltal, hogy az alkotmány megsértésének érzetét és így az alkotmányossághoz való szívós ragaszkodást folytonos nyilvános és élénk vitatkozásaik és tiltakozásaik által ébrentartották. Nem a törvények tényleges megmentése, hanem a törvényesség feletti vitatkozás volt tehát az, ami által az alkotmány felett őrködtek.” A diétális tárgyalások okozta kiábrándulás azonban pillanatnyilag a vármegyét jelölte ki a reform egyetlen lehető megvalósítójaként, s ebben Kossuth a szintén vármegyei gondolkodású Wesselényinek volt követője. A Pesti Hirlapban himnuszokat zeng a vármegyei intézmény nemzeti jelentőségéről, szerinte egyetlen más institúciúnk sincs, mely „annyi sikert képes volna kifejteni, melynek inkább, mint más akárminek köszönheti e nemzet, hogy annyi viszontagságok után még mint nemzet él. Mennyi nyíl tört meg acélpajzsán, mit nyilt hatalom vagy titkos ármány a nemzet szívére irányzott”, – a „remek institúció”, megyei szerkezetünk, még a büszke Albion érdeklődését is felkeltette, s valóban, a szabadság intézményeit, melyek a diétális tárgyalásokon megakadnak, a szabadság e régi védelmezője kebelében, a megye statútumalkotó jogával lehetne legbiztosabban kifejleszteni. Kossuth fellépésére egymásután hoznak létre a vármegyék oly tárgyakban statútumokat, melyek a rendi dualizmus idején király és rendek, azaz országgyűlés hatáskörébe tartoztak. Ilyenek legelsősorban az eddig Verbőczi Hármaskönyvében és törvényekben szabályozott büntető eljárás: Pest vármegye Nyáry Pál alispán vezetése alatt bizottságot küld ki, mely az országgyűléstől kiküldött büntetőtörvénykezési országos bizottsággal mintegy versenyezve készít el egy „büntetőszolgáltatási eljárást”, megszabja, hogy hét bíró ítélkezzék, négy táblabíró, egy szolgabíró, egy esküdt és az alispán, mint elnök; kimondja egyúttal a törvényszéki tárgyalások nyilvánosságát, melyet a liberális tan a tiszta bíráskodás igazi garanciájának tartott. A törvényszéken működő megyei táblabírákat eddig a főispánok nevezték ki a vagyonos és tekintélyes nemesek közül, most már 1840-ben megkezdi Pozsony és Szatmár megye, hogy maguk választják őket; 1842-ben Pest megye a főispántól eddig kinevezett táblabírákból választ ki 34-et, s belőlük állandó törvényszéket alakít, amint ezt már a Pesti Hirlap követelte. Pest megye, hol Kossuth mint táblabíró személyesen vezeti a megyegyűlésen a reformpártot, hasonló statutárius úton választja el a közigazgatástól az igazságszolgáltatást, központi törvényszék mellett a szolgabírói bíráskodás helyébe kerületi törvényszékeket állít fel; Szabolcs és más megyék viszont az esküdtszéket hozzák be, melyre mint a liberalizmus egyik alappillérére, szintén Kossuth lapja hívta fel a figyelmet. Több vármegye küld ki reformbizottságot, mások az ú. n. honoratioroknak szavazati jogot adnak közgyűléseiken, Csongrád megye nemessége önkéntesen adót vállal. A megyék számukra még inkább idegen talajra tévednek, mikor a vegyesházasságok dolgában a klérus gyakorlata és az azt kifejező körlevelek, így Kopácsy József esztergomi érsek 1840-i pásztorlevele ellen tiltakoznak, – Zala megyének a hazafiak közti békességet lelkes szavakkal hirdető e tárgyú feliratát Deák Ferenc készítette. Majd ez ügyben a magyar püspöki kar a kérdés végleges elintézésére Lonovics József püspököt Rómába küldi és ez meghozza XVI. Gergely pápa brevéjét; melyben a speciális magyar viszonyok, a vegyes felekezetű lakosság számára engedményként kimondatik, hogy végső esetben akkor is érvényes katholikus szempontból a vegyesházasság, ha nem a katholikus plébános, hanem protestáns lelkész előtt köttetett. Pest megye liberálisai ezzel nem elégedve meg, a közgyűlésen kimondották, hogy Rómától nem várnak törvényt, s az áldást megtagadó katholikus papot törvényszék elé állítják. Utóbb azt is elhatározták, hogy az illető lelkész mellett a hercegprímást is mindannyiszor perbe fogják. Bereg megye egyszerűen a Rómától való függetlenségét követelte a magyar egyháznak.

Ilyen és hasonló tárgyalások, az egyes határozatoknak minden megyéhez megküldése és így 52 megyében folytonos heves megbeszélése kétségtelenül hozzájárult a reformügy felszínen tartásához, de előbb-utóbb anarchiát és pártok és felekezetek késhegyig menti harcát kellett előidéznie. Kossuth egy távolabbi, de igen reális veszedelmét sem ismerte fel a reformügy e decentralizációjának: az 52 vármegye közül igen soknak nem-magyar többségű lakossága volt és a nemesség soraiban is sok volt a nemzetiségekhez tartozó. Országos kérdéseknek megyegyűlésekre bízásával a magyar állam nemzeti egysége kerülhetett kockára, éppen az, ami az ezeréves történetnek legnagyobb hagyatéka volt. Így valósággal szerencsének mondható, hogy a reformoktól akkor is irtózó kormány, ha azok diéta helyett vármegyében kerültek szóba, minden egyes esetben megsemmisítette a határozatokat, amivel persze a diskusszió még élénkebb lett, mert a megyék újabb közgyűléseken tárgyaltak és tiltakoztak e rendeletek ellen. Ezekben a harcokban emelkedett Pest megye a többi megye vezetőjévé, liberális határozatait sóváran várták a többiek és azokat a megyéknek törvényben is elismert „korrespondenciája” útján szövegükben megismerve iparkodtak utánozni. Pest megye jelentőségét Széchenyi is felismerte, eljárt közgyűléseire, s iparkodott Kossuth szónoklatainak hatását paralizálni. Egy ilyen alkalommal nevezte őt a közgyűlési teremben udvarias ellenfele a legnagyobb magyarnak; nézeteit azonban többnyire elvetették. Mellette egyenlőrangú ellenfele volt Kossuthnak Dessewffy Aurél, aki a Pesti Hirlap izgatásaiban a világos célkitűzést és az állami reform pontos körülírását hiányolta, s ellensúly kedvéért a Világ című napilapot alapította, melyben a kormánnyal együttmüködő konzervatív reformpolitika alapelveit kitűnő államférfiúi képzettséggel fejtette ki. Kossuth eljárásában felismerte, hogy a határozatlan, de lelkes reformcélok nem valósíthatók meg: „amíg az európai forradalom ki nem üt, addig Kossuthnak a nemzeti függetlenség kivívására nincs egyetlen eszköze”. Az ellenzéki politikával szemben a kormány megnyerésére törekedett, s komolyan foglalkozott a magyar állami függetlenség politikai garanciáival; a vármegyének nem volt ellensége, de hogy anarchiára ne vezessen, erős központi, de magyar hatalmat akart, s az ú. n. doktrinerekkel együtt a parlamentáris kormányforma első híve volt. Kossuthtal heves összetűzései voltak, s korai halála, 1842 elején, a Pesti Hirlapot egyetlen ellensúlyától mentette meg. A megyék különben végül is megelégedtek azzal, hogy gondolataikat és panaszaikat a következő országgyűlésre adott utasításokba foglalták bele.

Ez az országon folyvást, megszakítás nélkül végigrengő izgalom Széchenyinek érzékeny idegeit is nagyfokú nyugtalanságba hozta. Ő a Pesti Hirlap reformcikkeiben sem világos célt, sem szakértelmet nem látott, s úgy találta, hogy Kossuth a megyei tömegeket felizgatva és a kormány ellen fordítva, forradalmat készít elő. A reformnak ellenzékiséggel kombinálását már Wesselényitől is rossz néven vette, s Kossuth fellépésében kezdettől fogva megérezte és rosszalta ugyanezt. Kétségtelen, hogy Kossuth ekkor nem gondolt forradalomra, a jobbágysággal semmi érintkezése nem volt, cikkeit csak a művelteknek írta és hogy azokat úgy írta, amint írta, az csupán a parlamentáris és demokratikus politika és propaganda természetéből következett. Széchenyi tévedésben volt, mikor a parlamentáris politika minden kifejezését erkölcsi mérlegre tette, holott ma már jól tudjuk, hogy ez a politika és technikája éppen úgy Machiavelli és az ő államrezonja tanán alapszik, akárcsak a korábbi abszolutizmus technikai berendezése. Félreismerte a hatalmi kérdés jelentőségét, ő a nemzeti megújhodás apostola és minden nagy nemzeti felemelkedés mértéke volt, de napi politikusnak bizonyára alkalmatlanabb Kossuthnál. Mikor Kossuth a Pesti Hirlapban a „józan haladás” esetleges akadályozóira, a mágnásokra gondolva azt írta, hogy a nemzet rendeltetése teljesülni fog „velök és általok, ha nekik tetszik; nélkülök, sőt ellenök, ha kell”, – ez természetes nyilatkozat volt oly politikai tényezőtől, mely érzi hatalmát és azzal élni is akar. Széchenyi azonban lassú fejlődést akart, mely biztos úton és pontosan kijelölhető célhoz vezet, s 1841-ben kiadta hatalmas támadását Kossuth ellen, a Kelet Népét. Ebben Kossuthnak „modorát, taktikáját” hibáztatja és azt, hogy nem hideg számokkal, hanem a képzelet és gerjedelmek fegyverével dolgozik, vagyis „a szívhez szól, ahelyett, hogy az észhez szólna”. Ezt a különbséget közöttük azóta is hűségesen regisztrálja az irodalom, holott Széchenyinek itt csak szubjektíve van igaza, a valóságban az az eltérés, hogy Kossuth a körülményekkel, az államrezonnal, az exigenciákkal dolgozott; ő nevezte a politikát az exigenciák tudományának, holott Széchenyi változatlanul csak az Eszme és Erkölcs embere volt és maradt. Mi sem természetesebb, mint hogy a politikus kortársak Kossuthhoz csatlakoztak annál inkább, mert forradalmi tendenciákat csakugyan nem tudtak a Pesti Hirlapban felfedezni. Deák, Eötvös, Vörösmarty is sajnálkoztak Széchenyi támadásán és többé-kevésbbé igazat adtak Kossuthnak, aki rendkívül ügyes válaszában konstatálta, hogy Széchenyi volt az igazi izgató, de hogy egyébként nem ő az egyetlen ébresztője a nemzetnek, melynek önmagában is voltak erői az újjászületésre. Széchenyit így tolta a válasz történeti távlat messzeségébe, melyből aztán nem is szabadulhatott többé. Kísérleteit azonban nem adta fel, a Jelenkorba írt nagyszámú hírlapi cikkekben szegült ellene Kossuth terveinek és lépéseinek; majd mikor Kossuth egy horvát sérelem miatt Horvátországnak a magyar állam testéről lemetszését – Repealt – követelte, a Garat című könyvét írta ellene, de nem adta ki. Kiadta azonban 1847-ben a Politikai programmtöredékeket, benne a vádat, hogy Kossuth féktelen izgatásával politikai és társadalmi forradalomba dönti és tönkreteszi a nemzetet. Mindennek alig volt több hatása, mint ha egy teológus kritizálná a politika útjait. De az a hatásuk megvolt, hogy a két férfiú közt halálos gyűlölség fejlődött ki: a hatalmas mágnás a vagyontalan köznemesről Lajos főhercegnek azt ajánlta, hogy „utilizálni vagy felkötni”, Kossuth pedig, mikor Széchenyi egyszer őszintén akart vele beszélni, naplójába ezt írta: „Ki mondja meg, mit akar e kígyó velem? És e kígyót embernek híjják.” Ezt a tűz és vízként különböző két egyéniséget közvéleményünk, illúzióiba burkolózva, szereti weimari Goethe–Schiller-szoborként, kéz a kézben, elképzelni.

A Kossuthtól vezetett közvéleményben lassankint a kormány ellen irányuló hangulaton kívül pozitív reformkívánságként jóformán csak a közadózás követelése terjedt el, s bár a hangulat központi élményének, a folytonos hangoztatás következtében, a szabadság és egyenlőség tűnt fel, a valóságban a rendi előjogok eltörlésével komolyan alig foglalkozott a többség. A rendiséggel kapcsolatban, azt egészen és őszintén el nem dobva, nehéz volt az akkori modern institúciók, a parlamentarizmus magaslatára emelkedni. Kossuth például bár a jobbágyságot be akarta venni az alkotmány sáncai közé, e régi sáncokat eddigi formájukban képzelte el és a vármegyei képviselőválasztásoknál az egész nemességnek szavazatot akart biztosítani. A parlamentarizmus és a vele összefüggő központi kormányzat eszméjét azért sem fogadhatták el a tőle vezetett tömegek, mert nem felejtették még el a bécsi kormány centralizáló kísérleteit, melyek századokon át annyi bajt és elnyomást okoztak a magyarnak, s a centralizációval szemben, az utolsó évtizedek tapasztalatai alapján komolyan hittek a vármegyék vis inertiae-jének hatásában. Ebben a helyzetben valóságos missziót töltöttek be azok az alig harmincévesek, akik a külföldi politikai intézményeknek tudományos ismerete alapján először mutatták be a parlamenti kormányzat egész mechanizmusát, s azzal összehasonlítva a rendi vármegyét, bebizonyították annak elavult voltát. E centralistáknak, utóbb gúnyosan doktrinereknek nevezett fiatalok, báró Eötvös József, Szalay László, Csengery Antal, báró Kemény Zsigmond, Lukács Móric, Trefort Ágoston, egy új nemzedék, jellemben és humanizmusban, tudományban és reális kritikai pillantásban különbek az előző generációnál, de éppen kiemelkedő voltuk miatt nem áll mögéjük saját nemzedékük. A centralisták vetették bele a közvéleménybe a parlamentarizmus és felelős minisztérium fogalmait, s a nagy átalakulás órájában az ő javaslataikhoz kellett mindenkinek, Kossuthnak is visszatérnie, de a fejlődés irányára egyéb befolyást alig gyakoroltak. Folyóiratuk, az 1840-ben megindult Budapesti Szemle, külföldi jogi és társadalmi viszonyok magasszínvonalú rajzaival, unalmasnak tűnt fel a „dologi” iránt (mint már Szemere megírta) érzéketlen hazafias közönség előtt, s mikor az anyagi differenciák miatt 1844-ben visszalépő Kossuthtól átvették a Pesti Hirlap szerkesztését – előbb Szalay, azután Csengery végezte a szerkesztést –, a Széchenyitől oly fontosnak tartott eszmesurlódás mellett többnyire ellenzést és visszautasítást keltettek. Mindamellett cikkeik, melyek közül Eötvöséi utóbb Reform címen külön is megjelentek, a magyar nemzetiség történetében határkövet alkotnak. Míg Széchenyi a nemzeti talajból kifejlesztendő organikus rendszerével egyedül állott a liberalizmus tengerében, s míg Kossuth hevesen ostromolva a multat, annak gondolkodásától lényeges dolgokban nem tudott szabadulni, s bár akarata ellenére, oka lőn a rendiséggel összefüggő felfogások és ítélkezések még hosszú fennmaradásának, addig e fiatalok mély realisztikus pillantással vizsgálva viszonyainkat, egyedül merték a pillanat európai követelményeit reánk alkalmazni. Immár félszázad óta sokat beszéltek nálunk az európai haladás szükségességéről, de csak Szalay, Eötvös és Kemény ismerték fel, hogy fejlődésünk mindenkor a nyugati népekkel kapcsolatban folyt le, s ha valami régit és eltávolítandót találunk történetünkben, minő a feudalizmus és rendiség, akkor csak az európai fejlődésnek egy másutt már meghaladott fázisáról lehet szó. A megyei intézmény védői, mint a rendiség hívei általában, a nemzeti géniusz fogalmával szerettek operálni, s most a centralistáktól kellett hallaniuk a történet tanításait, így Kemény Zsigmondtól: „Eleitől fogva kölcsönző nép voltunk törvényeinket illetőleg. S ha alkotmányunk sok ál-géniuszait, melyek miatt már alig lehet mozogni, kissé szemügyre vennők, kisülne, hogy nem egyebek, mint idegen nemzetektől kölcsönzött ó-institutiók tulajdonságai, mely institutiók eredetieknek csak azért látszanak, mert róluk az európai polgáriasodás, mint régi halottjairól, már rég elfeledkezett.”

Nem véletlen, hogy a rendiség ez első történeti kritikusainak sorából állott elő Szalayban a század legnagyobb történetírója, Keményben a legnagyobb magyar történeti regényíró és Eötvösben a legnagyobb társadalmi-szatirikus regények szerzője, akik mindnyájan illúzióktól el nem vakítva, mély realisztikus kritikával vizsgálták meg a rendiségtől oly tiszteletreméltónak tartott régiséget, ismerték fel annak végletesen elavult voltát és látták meg először az akkori európai elveken, a liberalizmus elvein felépült nemzetállamot. Amit Kossuth elől a nemzeti illúziók fedtek el, s amire Széchenyi csak távolból, igen magas erkölcsi követelések felhőzetén át tudott letekinteni, az e fiatalok előtt a valóság éles körvonalaiban állott. A közjogi reform képét ők emelték ki az „érzelgő szóárból, a szerte hullámzó általánosságból”. A megyék és utasításaik háttérbeszorításával erős alkotmányosságot, felelős központi kormányt akartak, melyet a nemesség előjogai megsemmisítésével cenzus alapján választanak a széles tömegek s a törvényhozás védi az egyéni szabadságjogokat, s ebben szabad sajtó, egyesülési jog, esküdtszék segítik. Szalay László az általános szavazati jognak, az akkori francia közélet nagy problémájának sem volt elvi ellensége, hiszen – mondotta – „józanul senki sem tagadhatja, hogy a teljes nemzeti képviselet a nemzetet képező valamennyi egyének akaratának szabad nyilvánításában áll”, de nem hitte, hogy arra akár mi, akár az egész emberiség megértünk volna. A hatalmat ilymódon a törvényhozásban gyökerezteti, nem pedig, mint a fejlődés során parlamentáris országokban is gyakorivá lett, s akkor még a kabineti és Metternich-féle abszolutizmusban állandó volt, a „statusnak rendőri hatalmában távolról, s a felügyelési jogban közelebbről, tehát oly dolgokban, melyeknek kielégítő értelemhatározatát ember szájábúl még nem hallottuk”. A centralistáknak fiatalosan tiszta szeme ment volt a ressentimenttól is, melynek pedig Kossuth gondolkodásában oly nagy szerepe volt: ők a fennálló birodalmi kapcsolattal mint realitással számoltak, csak a viszonosság érvényesülését követelték; Magyarország és Ausztria érdekei szerintük azonosak, a két ország együtt kell, hogy az emberi civilizáció szolgálatában erős összefüggő egészet képezzen, melyen belül mindkét rész szabadon kifejlődhessék; függetlenségünket a felelős minisztérium a képviseleti alkotmánnyal együtt biztosítani fogja. A kettős vámvonal eltörlésével az osztrák-magyar vámszövetséget is jónak tartották, ha abban biztosítani sikerül szintén a kölcsönösség alapján Magyarország érdekeit. Mindez a rendiség hagyományos érzelmeivel, a dualisztikus rendszerből folyó törekvéseivel határozott szakítást jelentett; a magyar politika most helyezkedett először új alapokra, melyeken európai haladást, az egyének és az uralkodó eszmék harmonikus érvényesülését a mult zavaró momentumaitól szabadon lehetett megindítani.

A centralisták munkásságának igazi megszervezése előtt, még mikor Kossuth kezében volt a Pesti Hirlap, hívta össze a kormány a törvény értelmében három évre az előző diéta után, az 1843–44-i országgyűlést. A vármegyei követek utasításaiból látható volt, hogy a reform propagandisztikus terjesztése nem járt olyan sikerrel, mint aminőt az ellenzék öntudatos hangja miatt gondolni lehetett volna. A megyegyűlések már évek óta tárgyalták gyűléseiken, egymásközti korrespondenciában és feliratokban a reform kérdéseit, melyeket Szatmár megye egyik 1842-i közgyűlésén foglalt össze, meglehetős általánosságban. E szatmári pontok közt szerepelt az ősiség eltörlése, az örökváltság, birtokjogra és hivatalviselésre való jog (kapacitás), igen homályos említése a rendek adózásának, inkább csak a vármegyék költségeire vonatkozólag, népnevelés, sajtószabadság, népképviselet. Ezeket a pontokat azonban hiába tárgyalták végig a megyéken, hiába izgatott, lelkesített és fenyegetőzött a reformkérdés sarkalatos pontjává tett házi adózásban való részvétel mellett Kossuth és köre a Pesti Hirlapban, – a vármegyei döntő gyűléseken megjelentek a kisnemesség tömegei és saját érdekükre tekintve, leszavazták az adózást, utasításba adták az országgyűlési követeknek a nem-adózást. Kossuth izgatása tehát, amint egy újsággal, még hozzá igen művelt stílusban írt újsággal előrelátható volt, nem ért el a bocskorosokhoz a középbirtokos nemesség vékony rétegén át. Bár a Pesti Hirlap előfizetőinek száma 5000-re is felment, természetesen ez is kevés volt a nemesi közvélemény megváltoztatására. Zala megyében a birtokosok és a tisztviselők mind az adózás mellett voltak, Deák legnagyobb beszédeit ennek érdekében tartotta, de a közgyűlésre becsődült 1600 kisnemes nagy kiabálással helyeselt Forintos György kortesnek, mikor ez – valóban Verbőczi értelmében – kijelentette, hogy „vérrel szerzett szabadságunkat ne engedjük és ne adózzunk”. A hazatérő köznemesek Kehidán Deák kúriájába belőttek és a falut fel akarták gyujtani, ebből emberhalál is lett. Utóbb a zalai ellenzéknek, Csányi László vezetése alatt, mégis sikerült megváltoztatnia az utasítást, de ez, mint az antik jellemű Deák Ferenc megállapította, a „Magyarországban oly igen elterjedt, s oly méltán kárhoztatott korteskedésnek szokott mesterkedéseivel, csábításokkal, vesztegetéssel, pénzzel, borral, földnek, fának ígéretével, s néhol tán fenyegetéssel is” történt, úgyhogy Deák nem vállalta a követséget. A közadózásnak a háziadóban való részesedéssel megkezdése magában véve is igen szerény kívánság volt, mert csak a megyei adózást jelentette, nem pedig az államit is, – a gondolatot különösen Kossuth terjesztette, mert neki, a megyerendszer hívének, tetszett az, hogy az adózási reform ilyképen a megyékben valósul meg, ezek lesznek a reform igazi úttörői, – de még ezt a szerény reformot is csak 19 megye adta utasításba az ötvenkettő közül. Sokan, nemcsak Széchenyi, még a fogsága óta megvakulással küzdő, de Kossuth mellett kitartó Wesselényi is a Pesti Hirlap túlságosan fenyegető propagandájának tulajdonították ezt a sikertelenséget. Több megyében valóságos véres harcok közt ment végbe a választás, amiért aztán kormány és ellenzék egymást vádolták.

A bécsi kormány látta, hogy valamiféle reformnak nem lehet útját állani, s ezért a királyi előterjesztéseket is némileg reformbarát formába öntötte. A rendi országgyűlés azonban most is képtelen volt organikus törvényhozási munkára. Az 1832–36-i országgyűlés tanulságai alapján, amikor az úrbéri reformmal évek teltek el és minden egyebet csak töredékesen, „per excerpta” lehetett tárgyalni, most már bizottsági tárgyalásban elkészült munkálatokat akartak elővenni, így a büntetőtörvénykönyvet, melyet 1841 végétől kezdve a legkiválóbb szellemek, Deák, Eötvös, Dessewffy Aurél, Szalay, Klauzál Gábor egy éven át folyt bizottsági tárgyalásokban készítettek el. A magyar büntetőtörvény modern gondolatokat alkalmazott: a botbüntetést, halálbüntetést eltörölte, Deák különvéleménye esküdtszék bevezetését ajánlta; az egész munkálat a magyar alapok megtartásával úttörővé lett az európai büntetőjogban, mint ezt külföldiek, így a tanácsaival különösen befolyt nagy német jogász, Mittermaier professzor is megállapították. A börtönügyre nézve a pennsylvaniai mintát vették át, az alaki és anyagi büntetőjogban bár a Code Napoleon és még 14 büntető kódex egybevetésével dolgoztak, önállót alkottak. De a kész javaslaton az alsó- és felsőtábla összeveszett, így az nem tudott törvénnyé válni. A hiba itt inkább a főrendek részén volt, de már a vármegyei közgyűlések szabadságának biztosítását célzó, korteskedés, vesztegetés elleni javaslatot az alsótábla élezte ki egészen a főispánok ellen, s így lehetetlenné tette. Miután az előző országgyűlésen felállított váltótörvényszék ítéletei ellen az adósokat nemesi birtokjog és ősiség nem védte meg, az eladósodott birtokok megsegítésére hitelintézetet akartak felállítani, – ezt meg a bécsi pénzpiac kizárólagosságát védő kormány hiúsította meg. A városi kérdésben főrendek és nemesség közt egykép megoszlott a hiba. A városok, mint láttuk, régóta követelték, hogy megalázó helyzetükből, melyben mindössze egy szavazatot engedtek nekik a vármegyék, szabaduljanak és megint egyenkint szavazhassanak a diétákon. Ez ellen a vármegyék azt hozták fel, hogy egyrészt a szabad királyi városok nem függetlenek, mert az udvari kamara hatása alá kerültek, másrészt elavult szervezetük miatt sem érdemlik meg az egyenlő elbánást. Csakugyan a városok országgyűlési képviselőit a tanács és a kisszámú választott polgárok jelölték ki, egy-egy városban 100–120, kisebben 60–90 személy, tehát a megyék szerint nem képviselték a városi lakosságot, s ezért a „városok koordinációja” címén a választói jog kiterjesztését jelölték meg annak feltételéül, hogy a diétán a városok egyenkint szavazzanak. Persze ez ellen a városok azt hozhatták fel, hogy hiszen a megyei követeket is csak elenyésző kisebbsége választja a megyék lakosságának. A reform megyei emberei azonban a városokban akarták a választói jogot először kiterjeszteni, hogy ennek mintájára aztán a vármegyében is elkezdhessék a munkát. A városoknak persze a kísérleti nyúl szerepe nem tetszett, el voltak keseredve, mikor a rendek, Szentkirályi Móric szép jogi munkálata alapján mégis csak rajtuk kezdték a modernizálást, s belső szervezetük megváltoztatása után is csak mindösszesen 16 szavazatot akartak nekik adni. Sokan nemzeti szempontból láttak veszélyt a még részben nem-magyar városok nagyobb szerepében. Rendek, főrendek végül a szavazatok számán és hogy legyen-e a városok élén kormánymegbízottként főfelügyelő, összevesztek, s így ebből a bizottsági munkálatból sem lett törvény. Szalay László reményét, hogy a városi reformmal a hazai negyedik rend felemelkedhetik a francia tiers état történeti hivatásához, az elavult diétális tárgyalásmód verte le.

Az ősiség eltörlése szintén megakadt és nem vált törvénnyé, csakis a nemesi javak bírhatását terjesztették ki a nem-nemesekre a IV. törvénycikkben, s az V.-ben megadták nekik a képességet választott és kinevezett hivatalok viselésére, de mivel a vármegyékben továbbra is a nemességtől függött a választás, éppen ezen hivatalokra meglehetősen illuzórius volt az engedmény. Különben a rendek a magyar nyelvkérdés kapcsán sokat harcoltak a horvát követekkel, miről más összefüggésben szólunk, a vegyesházasságról is hevesen vitatkoztak és sikerült is újabb vallási törvényt alkotniuk a III. törvénycikkben, mely szerint az evangélikus lelkipásztor előtt kötött házasságok is érvényesek (amit a pápai bréve is megengedett), s az áttéréseknél eltörölték a megelőző hittanítást, megelégedve azzal, hogy az áttérni kívánó ebbeli szándékát kétszer, négyhetes időközben jelentse ki. A közadózás, e legjobban előkészített reform dolgában a háziadó elbukott ugyan, de helyette sikerült, főként Széchenyi fáradozásainak, az állami adóban részesülés, a közteherviselés elvét mindkét táblával elfogadtatni. Széchenyi terve, melyet Kossuth háziadójának bukása után „Adó” és „Két garas” című cikksorozataiban fejtett ki, abban állott, hogy minden hold után két garas, összesen egy évre ötmillió forint adó fizettetnék, erre 100 millió tőkét vegyen fel az ország, amiből a legszükségesebb közmunkák, utak, vasutak, vízszabályozás készítendők, reáliskolák és kultúrintézmények eltartandók, s az összeg egy része még kamatra kölcsön is adható a birtokosnak. Széchenyinek ezen 32 évre tervezett telekadó tervét Kossuth is propagálta, azon feltétellel azonban, hogy a kölcsönökből nem-nemesek is részesüljenek. A diétális tárgyalások során a rendek három évre 10 milliót határoztak el, a főrendek „fontolva haladva” három évre csak egy-egymilliót. Erre a rendek, Beöthy Ödön vezetésével, ahelyett, hogy ezzel a kevéssel is gyarapították volna úgyis sovány reformmunkájukat, arra a közjogi álláspontra helyezkedtek, hogy a főrendeknek nincs joguk az adó mennyisége dolgában kezdeményezésre – ami kétségkívül hibás nézet volt, hiszen a korábbi századokban mindegyre a főrendek kezdeményezték a hadiadó emelését, s ha ehhez joguk volt századokon át, úgy megvolt joguk a lefelé kezdeményezéshez is, – mivel pedig a főrendek nem voltak hajlandók e jogról lemondani, a már elvben megszavazott közteherviselés is megbukott, mit Széchenyi találóan jellemzett Wesselényihez írva: „Soha magyar nagyobb bűnt nem követett el, pedig kezeinkben volt a diadal s vérünk jobbjai lökték el.” A reform felett, mint e korban oly gyakran, a közjogi gondolkodás formalizmusa diadalmaskodott.

A főrendeknél akadt meg a Partium visszacsatoltatásának kérdése, amit már az 1836:XXI. t.-c. kimondott, de a kormány, ürügyül véve az erdélyi rendek tényleges ellenzését, még mindig nem hajtott végre. Viszont a kereskedelmi bizottmány munkálata alapján a rendek nézetei tértek el, hogy az ausztriai vámhatár fenntartását, de magyar szempontból átalakítását, vagyis az akkor divatos List-féle teória szerint védvámos rendszert követeljenek-e, avagy a vámhatár megszüntetésével a régi magyar kívánságot, a vámközösséget realizálják. A közös vámterületet, Széchenyi hatása alatt, a fiatal Lónyay Menyhért védte, a védvámrendszert Komárom követe, Ghyczy Kálmán. A két tábla egyformán követelte az országgyűlés számára a vámrendszer megállapítása jogát, de miután a királyi leirat tárgyilag semmi engedményt sem tett, az alsótábla szokatlan, s akkor forradalminak tartott lépéssel egyoldalúan fejezte be az ügyet, határozat formájában tiltakozott a vámviszonyok törvénytelen állapota ellen, a védvámrendszert azonban elfogadva és minden polgárt felszólítva, hogy azt ajtajának küszöbén felállítsa. A rendek a tanácskozási teremben egy Országos Iparvédőegyesületet is alakítottak, s azt most határozatukban „a törvény paizsa alá helyezték”. Mivel ezt a határozatot a főrendekhez nem küldték át, sem további diétális eljárás tárgyává nem tették, az nem is válhatott törvénnyé; de nyilatkozatukból úgy látszott, mintha francia reminiszcenciák alapján saját határozatukat önmagában is törvénynek tartanák. A valóságban ez is csak a rendi országgyűlés lehetetlenségének egyik szokatlan kifolyása volt, szófia-beszéd eredmény és következés nélkül, mint annyi más e rendi diétákon. Csak magában a kerületi ülésen egyetlen napon, a városi ügy tárgyalásakor, az elnök kilencszer, megyei követek harmincötször, városiak huszonötször szólaltak fel.

Tekintsünk el egy pillanatra az egész előadás két vezetőproblémájától: minő pozitív eredményeket ért el a reformmozgalom az 1848-i kitörésig és mennyiben sikerült a lakosság széles rétegeit, a jobbágyságot és más alsó osztályokat mint nemzettagokat felemelni. Mindkét probléma nagyon keveset haladt előre, ezt a mi történetírásunknak nem szabad letagadni vagy szépíteni, de ezektől eltekintve is osztania kell a korábbi történeti felfogás azon lelkesedését, mely a reformkor rajzánál már több mint két generáció óta állandóan megnyilvánul.

Valóban csodálatos gazdagságát mutatja ez az alig két évtized a hatalmas egyéniségeknek, a szellemért és lelki haladásért lelkesülő jellemeknek, akiknek ajkáról ékesszólóan folyik az emberiség evangéliuma, s akiknek működése elveik szolgálatában, összeütközésük a nemzeti kifejlést hátráltató momentumokkal, a magyar életnek eddig soha nem látott színpompáját és egyúttal magas szférákba törő nekilendüléseit mutatja. Van értelme annak, hogy nemzeti nevelésünk mindegyre e reformkor embereihez tér vissza, őket állítja mintaképül és tőlük tanul lelkesedést, hazafias érzelmet és mindent, amire egy nagy nemzeti közösségnek fennállásához szüksége van. A reformkor hősei is csak emberek voltak, s mint láttuk, politikában gyakran épen nem szerencsések, de mint kollektív eredmény, az ő ténykedésükből kialakuló világukban először jelent meg a nemzetiségnek mindent átalakító tudatossága. Ez teszi, a nemzetiség tudatosítása és a felismert célokra törő kollektív erő, a reformkort az igazi, nagy magyar nemzeti korrá, melyhez hasonlítva minden későbbi csak kisebb lehet. A nemzeti eszme, mely korábban, a XVIII. században még csak a barokknak latinos és vallási burkán át homályosan, inkább csak példaszerűen mutatkozott, most az élet egyetlen irányítója lesz, mellette minden eltörpül, s önmagának elsőbbségét és kizárólagosságát azzal is mutatja, hogy szinte vallásos hódolatot vár és nyer. A tetőpontot azonban e két évtizedben is a negyvenes évek képviselik: korábban Széchenyi hazafias hangja csak mint árva hegedűszó magányos éjben búgott ki az érzéketlen tömegek közé, holott ekkor már a tömegek is mérhetetlen nagy zenekar tagjaiként vesznek részt és olvadnak össze a nemzetiség hatalmas szimfóniájában.

A korszak még két körülménynek köszönheti messzevilágító ragyogását. Egyik, hogy a nemzetiség e kiteljesülése az általános európai individualizmus szárnyán jön hozzánk, azon nagy áramlat hullámtaréján, mely már a Sturm und Drang Goethe-je óta annyi hatalmas egyéniséget ajándékozott az európai nemzeteknek. Nálunk, fejlődésünk hosszas hátramaradása következtében, ez is csak legújabb élmény, s kénytelen a reformkor néhány évtizedére összeszorítva hirtelen vízárként jönni és lefolyni. A rendi nacionalizmus évtizedei még osztályérdekek gúzsába kötötték az egyéniséget, s aki meg akarta tartani önállóságát, azt áldozatokra kényszerítették, mint Kazinczyt, Bacsányit, Csokonait s annyi más tragikus egyéniséget. A nemzeti kiteljesedés az, mely az embereket szorító rendi öntudatot felpattantja és lehetővé teszi, hogy a széles nemzeti összetartozás tudata mellett saját emberi egyéniségüket is tökélyre emeljék. Innen van, hogy az akkori nemzedékben, még az idealizálódás lefosztásával is annyi különálló és érdekes egyéniségre találunk, a protagonistáktól, Széchenyi, Deák, Kossuth, Wesselényitől elkezdve az egész reformellenzéken át a legifjabb kormánypárti arisztokratákig, egy gróf Széchen Antalig és Dessewffy Emilig. Individualizmus és nacionalizmus időbeli egybeesése és emellett szerves összefüggése volt a napsugár és harmat, melyek az egyéniségeket oly nagyra növelték. Ugyanazon erők ezek, melyek más népeknél is hasonló dús növényzetet termeltek: a németeknél Stein, Humboldt, Fichte, Scharnhornst korában, a franciáknál a nagy forradalomtól egész Chateaubriand, Guizot, Thiers, Lamartine, Victor Hugo megjelenéséig, az angoloknál pedig, akiknek fejlődése minden másokét megelőzött, akár Cromwelltől és Miltontól a Pitteken és Foxokon, Burke-ön és Wellingtonon át Cobden és Palmerston nemzedékéig: mindig és mindenütt egyéni és nemzeti erők közös rezultánsai e nagy emberek.

A másik momentum, mely a reformkorszak nemzeti mintaképszerűségét okadatolja, nem más, mint hogy a nemzeti élet kiteljesedését jelző különböző részletprocesszusok egyszerre torkolnak egybe és saját kifejlődésükkel a nemzeti életet is szublimálják. Más népeknél ez előbb vagy utóbb történt: a nyugatiaknál, hol a nemzetiség korábban jutott alkotó erőhöz, már a XVII. századtól kezdve; s például a leginkább elmaradt német fejlődésben a nemzeti színpad XVIII. század eleji viszonyai körülbelül azoknak felelnek meg, melyek nálunk a század végén és a XIX. század elején következtek be. Viszont a körülöttünk levő szláv és oláh népek még messze távolban voltak a század közepén is a mi nemzeti kifejlésünktől, s annak tudatosságától. Itt elsősorban a tudatossá vált nemzeti zene, tehát már műzene jön tekintetbe, mint amely széles tömegeket ragad meg érzelmi tartalmával. A jobbágyság zenei kincse, bár mindegyre magába vette az úri műzenének hozzá lehatoló elemeit, egészben véve még öntudatlan volt és maradt: az első nemzeti zenestílus 1780-tól kezdve, főként a francia háborúk alatt fejlődött ki, s mint ilyen, tartalmi elemek és nemzeti tendencia dolgában rokon az egykorú rendi nacionalizmussal. Ez volt a verbunkos-stílus, mely 1790 óta Gvadányi, Csokonai és mások verseivel, utóbb az insurrekciókkal kapcsolatban bővült és színesedett hegedűtechnikából népi és régi magyar elemekkel, olasz és bécsi műzenei elemek felszívódásával azzá a műzenévé, mely a reformkor emberének és utódainak már mint ősi magyar zene jelent meg. Sajátos kolorizmusa, a népies friss és hallgató váltakozásainak keresztülvitele, heroikus nemzeti történeti hangulatai – korán megjelenik az ismeretlen eredetű Rákóczi-induló is – alkalmassá tették a reformkor politikai és irodalmi törekvései népszerűsítésére igen széles körökben. A verbunkos-stílusnak nagy virtuóz kialakítói a század két első évtizedében működtek, így a legnagyobb tehetség, a cigány eredetű Bihari János († 1822), akinek tánc-parafrázisaiban a verbunkos véglegesen formát nyer, hatalmas pátoszt és a nemzeti-hősi lírának elragadó, megittasult hangját. A verbunkos-triász másik tagja, Csermák Antal György († 1820), Bécsből beköltözött zenetanár, aki főként nyugati instrumentális hatásokkal gyarapítja a verbunkost, s ezzel a magyar kamarazene előfeltételeit teremti meg. A harmadik virtuóz Lavotta János († 1820) kulturáltabb Biharinál, ki dalait nem tudja lejegyezni, átfogóbban fejleszti ki a verbunkost és adja át a nemzeti érzés hordozóinak, a vidéki nemességnek, melynek kúriáiban éldegél, Tinódi vándoréletét folytatva, azon különbséggel, hogy a Tinóditól egykor látogatott főúri várkastélyok helyébe most vidéki kis- és középnemes kúriák kerülnek, mint a magyar zene istápolói. Rajtuk épül fel a dunántúli származású Erkel Ferenc († 1893) életműve, aki a Nemzeti Kaszinó „hangászati mulatságain” zongorista; Bátori Máriáját 1840-ben, Hunyadi Lászlóját 1844-ben adják, Kölcsey Himnuszát 1844-ben zenésíti meg; a magyar műzene és opera a rendi nacionalizmus fokain át emelkedik fel a reformkor heroikus kísérőzenéjéhez, amikor Liszt Ferenc, 1840 és 1846-i útjain Pesttől Kolozsvárig hallatlan ünneplés tárgya, összegyüjti a Magyar Rapszódiák anyagát, melyek a reformkor nemzeti zenéjét mint jellegzetes magyar zenét teszik a világon ismertté.

Ugyanily hosszú vajúdás után szintén a 40-es éveken teljesedik be a magyar színjátszás élete, mely a zenéhez hasonlóan szintén nagy akciókörben népszerűsítette a reformkor érzelmi világát. A magyar szellemi kultúra korábban vallási és földesúri, vidéki nemesi kapcsolatokban élt, s így a színjátszás kifejlődésének társadalmi alapjai is hiányoztak, az elszórt lakhelyű nemesekből lehetetlen lévén kompakt nézőközönséget elővarázsolni. Az udvari élet színjátszói lehetőségéből született a jezsuiták barokk drámája, mely tovább fejlődve a piaristáknál és protestánsoknál tartalmilag is a magyar világi színjáték elődje lett. De ez utóbbihoz városi élet kellett, amikor pedig városaink közt a műveltebbek még kivétel nélkül német formában éledtek fel a török uralom után. Innen a XVIII. század utolsó évtizede óta fellépő magyar színjátszótársaságok nyomora, szüntelen vándorlása közönyös városok közt, amikor jobb időt számukra csak egy-egy földesúr vagy mágnás alkalmi mecénáskodása hozhatott. Állandó magyar színpadhoz állandó magyar kultúrájú városi élet kellett, s ezek a feltételek csak a 30-as évekre állanak be. Kelemen László színtársulata 1790-ben Budán a Várszínházban, utána a pesti Rondellában két előadást tart, hallgatói az országgyűlés nemes urai, kiknek eloszlásával újra átveszi birodalmát e német városokban a német színészet. A rendiség pártfogolásától kezdve ugyanazon fáradságos utat teszi meg a magyar színészet, mint a mögötte álló nacionalizmus a rendi formáktól az általánosabb érvényesülésig. Már készen van 1815 óta Katona József Bánk bánja, az első és egyetlen magyar shakespeare-i tragédia, mely az angol királydrámákhoz hasonlóan, az Árpádok magyar udvarában találja meg a tragikai magot, már adják vándor- és vendégtársulatok Kisfaludy Károlynak magyar társadalmi alakokat szerepeltető vígjátékait, már készülnek német lovagi borzalmak mintájára ugyancsak Kisfaludynak és Vörösmartynak történeti tragédiái, melyekben legalább az érzelem és dikció magyar, amikor még mindig a német színészet uralkodik Pesten és a művelt magyar körökön. 1812-ben Kotzebue darabjával és Beethoven zenéjével nyílik meg a Pollák tervei szerint készült szép új pesti német színház, s a Pestre benéző magyar színészek az elhagyott Rondellában játszanak, Kulcsár István lelkes vezetése alatt. Pedig már itt vannak a nagy magyar színésznők, Déryné Schönbach Róza, jászberényi születés, a szebeni Kántorné Engelhardt Anna; Kolozsvárott, az erdélyi főurak támogatásával, szépen fejlődik a magyar színészet. A pesti színház kérdése Wesselényin és Széchenyin kezdve minden vezetőt foglalkoztat, hisz a külföld példájából, úgy látszik, hogy nemzetiség színjátszás nélkül csonka és életképtelen. De Pest-Budának előbb fejlődnie kell; kell, hogy központja legyen a nemzeti életnek, amiben a Nemzeti Múzeum, Akadémia alapítása, a hírlapok, a pestvármegyei közgyűlések, az írók letelepedése, a városnak József nádortól és Széchenyitől vezetett építése és gondozása az egyes lépcsőfokok. Berzsenyi, a vidéki nemes Pestre jön íróbarátait meglátogatni, s a vendéglőben odafeledkezik Bihari zenéjénél. Deák éveken át az Angol királynőben lakik, a városban sétál, esténkint Vörösmartyék írói társaságában vacsorázik a Csiga-vendéglőben. Egy ország intelligenciája szállja meg a német kisvárost, Pestet, mely önkénytelenül is meghódol a magyarságnak, annál inkább, hiszen még porától és sarától is e magyar urak, Széchenyi vezetésével, akarják megmenteni, palotáit, csatornáit, légszeszvilágítását ezek adják neki. Széchenyi itt is nagyot akar, s a türelmetlen közönség megelégszik a kisebbel, de a gyorsabban megvalósíthatóval. Széchenyi terve: a mai Akadémia helyén építeni díszes Nemzeti Játékszínt, a nemzet tulajdonát, de a praktikus pesti alispán, Földváry Gábor a megye segítségével a Grassalkovich hercegi telek egy felajánlott sarkára építi fel a Pesti Magyar Színházat, a későbbi Nemzetit, 1837-ben. A megnyitás napján, idegen, német darab mellett Vörösmarty alkalmi költeményét és a verbunkostriász egy utódának, Rózsavölgyi Márknak magyar tánczenéjét adják, de az állandó színház készen van, s a fejlődésnek ezen a szárnyán is megindulhat, korlátlan méretekig, a nemzeti géniusz munkája. Az új színpadon már Megyery, Egressy Gábor, Lendvay Márton viszik a realizmus felé ezt a művészetet is.

A nacionalizmus másik nagy terjesztője, a szépirodalom is ebben a korban szabadul fel hovatovább az idegen alól s találja meg saját formáit, melyekben a nemzeti szellemet éppoly tökéletesen ki tudja fejezni, mint politikai működésükben Széchenyi, Deák, Kossuth. A rendi korszak nagy írói még csak a születés és műveltség kiválasztottjaihoz szóltak, Virág és Berzsenyi költeményeinek élvezői a retorikai nevelésen átment nemzedéknek is csak csekély hányadát tették ki, Kazinczy olvasói is a műveltek, főként a fiatalok közül kerültek ki. A nemesi közönség irodalomalatti olvasmányokból táplálkozott, 1818–48 között 1100 idegen novellának és regénynek készült fordítása, s ezek a munkák német és francia szentimentalizmus és romantika termékei, rablóvilág, keleti történetek, középkori és új, párizsi s egyéb borzalmak leírásai voltak. Zalán futását 1825-ben kevesen olvassák; lélekben Vörösmarty hősi eposza a reformkorhoz tartozik, de formában és részletekben a multnak rendi korszakbeli harsonása. A közönséget könnyed és mulattató olvasmányok nyerik meg, 1836-ban megjelenik báró Jósika Miklós Abafi-ja és Zólyomi-ja, az ő regényei lesznek azok, melyek Walter Scottot, Hugót és Suet magyar köntösbe öltöztetve, kiszorítják ezek értéktelen utánzóinak magyar fordításait. A kor divatos rémregényeit és gyakran szemforgató társadalmi novelláit most már magyarok írják magyaroknak, de közelg itt is a 40-es évek beteljesülése: 1845-ben megjelenik, a Karthauzi után, A falu jegyzője, s 1847-ben Eötvös nagy történeti regénye, Magyarország 1514-ben, mely Dózsa lázadó parasztjai mellé áll alig néhány évtizeddel azután, hogy Kisfaludy Sándor az „előidőkből” még a nemes várurak szerelmi történeteit tartotta érdemnek közönsége elé vinni. A rendi nacionalizmus rétori dagályát ezek a nagy munkák szorítják vissza, helyesebben le az irodalom alatti szónoki, politikai, vármegyei, költészeti világba, ahol az még ma is sokhelyütt vegetál; 1847-ben báró Kemény Zsigmond első nagy történeti regénye, Gyulai Pál, már pszichológiával nyúl a féltett multhoz, miután előbb Eötvös propagandisztikus éllel dolgozta ki az „egészen gót ízlésben épült alkotmány” embertelen hibáit. A pszichológia hideg pillantása pedig jobban eltávolítja, multtá avítja a multat, mint akármely tüzes propaganda. A jelen életnek modern változatosságát, a városi formák szépségét és mulatságos oldalait Nagy Ignác kezdeményezésére az „életképek” egész sorozata jeleníti meg, Budapest ezzel vonul be az irodalomba. S végül Jókai Mór megrajzolja a Hétköznapokban, Kuthy Lajos az 1846-ban megjelent Hazai rejtelmekben városi és vidéki életünket, erkölcstelen nagyurakat és zsidó bankárokat, ideális gondolkodású köznemes híveit a reformnak, – erkölcsben és erkölcstelenségben egyaránt külföldi mintáinak túlzásait követve, – tisztára mosott, romlatlan lelkű alföldi parasztokat, akik szintén különböznek azon élő parasztoktól, kiket egykorú orvosok leírásából ismertünk meg; de megjelenik náluk a maga grandiózus magányában az Alföld mocsár- és lápvilága, a végtelen puszták is, mind oly képek, melyekből utóbb generációk fognak élni és gazdagodni. Mindezek a felfedezések egy-egy új vonást adnak a magyar nemzetiség szellemi alkatához, melyek azóta sem voltak többé letörölhetők.

A nemzetiségi eszme megerősödéséhez még egy momentum járult hozzá, melynek feltűnését csak e későbbi stádiumban figyelhetjük meg: a gazdasági érdek. A korábbi országgyűlések tiltakozásai az ártalmas osztrák vámrendszer ellen legfeljebb előfutárai voltak a nemzeti közösségre épített új gazdasági rendszernek, s olykép nyúltak vissza hozzá, mint a rendi nacionalizmus a reformhoz. A „politikai gazdálkodás nemzeti rendszere”, ez új gondolat, lényegesen más volt, mint a rendiség gazdasági követelései, mely utóbbi álmában sem juthatott ily gondolatokra: „Az egyén és az emberiség közt közbül a nemzet áll, külön nyelvével és irodalmával, sajátos származásával és történetével, külső erkölcseivel, szokásaival és törvényeivel, intézményeivel, végre létezése, önállása, tökélyesbülése, örök fennmaradása és elkülönzött földtére iránti igényeivel, oly társaság, mely a szellemnek és az érdekeknek ezen kötelékei által magában megálló egészbe egyesülvén, mint egy egész, más hasonnevű társaságokkal szemben még most is természeti szabadsággal él”, miből következik, hogy ez „közös nyelvvel és irodalommal, különféle természeti segélyforrásokkal felruházott normális nemzet”, melynek terjedelmes és jól kikerekített földtere és nagy népessége van, földmívelését, iparát és kereskedelmét, vízi és szárazi közlekedését és külkereskedelmét éppúgy köteles, saját maga iránt köteles, kifejleszteni, mint alkotmányát és irodalmát. Ezek a német nemzeti védvámrendszer megalapítójának, Friedrich Listnek szavai, kinek alapvető nagy művét már 1843-ban kiadták háromkötetes magyar fordításban. List a nemzeti eszme hatása alatt helyezkedett szembe a Smith-féle liberális, szabadkereskedelmi tannal; a német vámszövetség megalapításával a nemzeti egységnek gazdasági alapokat szerzett, melyek, tudjuk, mily nagy mértékben hatottak vissza a nemzeti egység erősítésére. Oroszország hatalmával szemben politikai, gazdasági blokkot akart Németországból, Ausztriából és Magyarországból alkotni, s ez utóbbit, hogy a német szövetségbe belépjen, gazdasági és politikai tekintetben kielégítendőnek, Ausztria elnyomása alól felszabadítandónak vélte. „A magyarok sebe a legtermészetesebb forrása Ausztria gyöngeségének”, ezt a sebet kell begyógyítani Magyarország javára űzött gazdasági politikával, amiről Metternichnek előterjesztést is tett. Terve szerint Magyarországban, mint fejletlen országban, első lépés a közlekedési utak kiépítése, s ezeket is a viszonyokhoz kell alkalmazni. Így az Alföldön luxus volna műutakat vagy vasutakat építeni egyik helyről a másikra, helyettük fasinekre fektetve lóvasutakkal kellene, a pusztaságokat keresztül-kasul járatni, ami a fa, ló és szerszám olcsósága miatt is ajánlatos volna. Nagy csatornák helyett kisebb hajókra készült, de sok kis csatorna építendő; vasutakat csak a hegyvidék és az Alföld közti közlekedésre kell építeni, valamint a külföldi árucserére: Galícia, Oláhország és Németország felé. Ipar csak jó közlekedés segélyével fejleszthető, s addig is csak a sok munkanapszámot, de kevés tőkét kívánó gyáriparokat lehetne meghonosítani szegény országunkban: bányászatot, nyersvastermelést, malom- és gyapjúipart.

List 1844-ben Pozsonyban és Pesten járt, a reform emberei nagyban ünnepelték. Ő tulajdonképen a magyar közlekedésügy megszervezésére német pénzzel társaságot tervezett, mely ha sikerül, nem a magyar, hanem a német nemzetgazdaságnak lett volna hasznára: terve szerint az összes utak, csatornák, vasutak, sőt még a kőszénbányák is a társaság tulajdonát tették volna, aminek céljaira Németországból szándékozott technikai szakembereket hozni. Úgy látszik, terveiben e mellékzöngéket nem vették észre. Kossuth az ő védvámpolitikáját a List-féle politikai ökonómiából alkalmazta hazánkra, emellett azonban Listtel ellentétben azonnal követelt hatalmas iparpropagandát. Az 1844-i országgyűlésen megalakult Iparvédegyesületnek gróf Batthyány Kázmér elnöksége alatt ő lett igazgatója, ott nagy propagandisztikus munkát végzett, 142 fiókkal levelezett, cikkeket írt az újabb gyáripari felfedezésekről az egylet Hetilapjába és harcolt Széchenyi ellen, aki List tanait megelőzve, elsősorban a közlekedés javítására törekedett, s az iparvédelmet, melytől eredmény helyett csak Ausztria és a kormány felbőszítését várta, hazafias eltévelyedésnek és nagyzási hóbortnak minősítette az akkori viszonyok között. A Védegylet Kossuth tényleges vezetése alatt az első nagy társadalmi mozgalom volt, mely a rendi különbségeken túl a magyarság minden műveltebb rétegét egy cél szolgálatába akarta fogni; igazi jelentősége is ebben van, ő alakította ki a nálunk azóta is szokásos társadalmi akciók formáját olyképen, hogy elnöknek nagybirtokos mágnást kell megnyerni és az ügy szolgálatában előkelő társaságbeli hölgyeknek kell buzgólkodniok, aminők akkor a két szép Zichy grófnő: Batthyány Lajosné és Károlyi Györgyné voltak. Persze hiába fogadták meg a tagok, hogy hat éven át csak „honi” iparcikket fognak vásárolni, ezzel, mint Széchenyi jól látta, magyar ipart még nem lehetett teremteni. A Védegylet egyébként is erősen ellenzéki szellemű volt, ami a nemzeti összefogásnak útjában állott. Sikerült azonban alapítóinak a kormánypártiakkal megegyezni egy Gyáralapító Társaság alapításában, ami 1844 végén végbe is ment, elnöke gróf Keglevich Gábor udvari kamarai elnök, alelnöke Széchenyi lett, választmányi tagjai közt Batthyány Lajos és Kossuth is helyet foglaltak. A 100.000 forintra tervezett alaptőkét a nagybirtokosok és néhány nagykereskedő, köztük Ullmann Mór, túl is jegyezték, de a két párt itt sem tudott békén együttműködni: Kossuthot Széchenyi hívei nem akarták igazgatónak választani, viszont Kossuthék kibuktatták a választmányból a Széchenyitől ajánlott Clark Ádámot, s mikor Széchenyi a tőle alapított pesti hengermalom vasöntödéjét külön üzemmé akarta kifejleszteni, s e célból 100.000 forintot magánaláírással hozott össze, a hiányzó 50.000-et pedig a Gyáralapító Társaságtól kérte kölcsön, az ellenzéki tagok körözvényben felszólították egymást, hogy ha e kölcsönt megszavazná a társaság, lépjenek ki. Kossuth nem nyervén el az igazgatóságot, már előbb lemondott, most Széchenyi is kilépett, s a társaság, akárcsak a Védegylet, minden eredmény nélkül vegetált tovább. Több haszna volt, legalább a propaganda terén, a Védegylet kapcsán működő iparegyesületnek, melynek keretén belül Kossuth megrendezte az iparműkiállítást, s ezzel Magyarország a 40-es években saját erejével jutott oda, ahova a császári iparkiállítások által Ausztria már a század eleje óta megérkezett. Az ugyancsak Kossuth hírlapi izgatásaira 1844-ben alakult Magyar Kereskedelmi Társaságot, melynek elnöke Batthyány Lajos volt, igazgatója, Szabó Pál kereskedő, tette tönkre, a mérleget meghamisítva és több mint 60.000 forintnyi sikkasztás után külföldre szökve. Kossuth ezzel a társasággal Bécs és Trieszt kikerülésével Fiumén át akart hatalmas magyar külkereskedelmet biztosítani; ezen kedvenc ideája érdekében szorgalmazta a vukovár–fiumei vasút építését és adta ki a nagyhatású jelszót: „Tengerre magyar”, mely azóta is, egy századon át, jelszó maradt.

Ami pozitív alkotása ez évtizednek gazdasági téren van, az inkább Széchenyinek számító és szakismeretekkel bíró géniuszával van kapcsolatban. A Lánchíd mellett fáradhatlanul dolgozott a budai Alagút megépítésén; ennek a gondolatnak azzal iparkodott megnyerni az érdekelt budai városi tanácsot, hogy a krisztinavárosi telkek ára oly bizonyosan fog felemelkedni, mint ahogy „a nap világítja a földet”, – a tunnel tervét kedves emberével, Clark Ádámmal készíttette el. Résztvett a balatoni gőzhajózás megalapításában, főúrtársaival nagytömegű részvényeket jegyeztetett, s terve itt is messzeható gazdasági és kulturális perspektívákat nyitott meg: gépészeknek és hajósoknak megélhetést adni, kőszénbányákat nyitni, a külföldön nyaraló magyarokat hazacsalogatni, a Balatont a Dunával hajózható csatorna által összekötni. Az első balatoni gőzöst, a Kisfaludyt, 1846-ban Széchenyi születésnapján bocsátották vízre. De a Dunaszabályozást is felülmúló nagy munkába kezdett a Tisza szabályozásával, melynek érdekében 1845 nyarán elvállalta, mint helytartótanácsos, a helytartótanács kereteiben felállított közlekedési osztály vezetését. A nemzeti szellem és gazdasági élet egységes voltát semmi sem dokumentálhatta inkább, mint hogy a dunántúli mágnás, kit minden idegszála és szívverése nyugati magyarnak bizonyított, elindult saját akaratából, a közös, egyetlen haza szeretetétől vezetve, az elhagyott keleti testvérek felemelésére, anyagi és szellemi viszonyaik gyökeres javítására. Első útjában még többhelyütt le kell győznie a tiszai magyarság bizalmatlanságát, melyet a pesti ellenzék tagjai és Kossuth is szítottak, de személyes érintkezéssel mindenütt győz. Célja a Tisza árterületét a mezőgazdaság számára töltések és átvágások segélyével megmenteni, s azután a mezőgazdaság színvonalát csatornázással biztosítani, – ez utóbbi tervét az utódok mai napig sem valósították meg. A kormánytól, Kübeck bécsi kamarai elnök rosszindulata miatt, csak keveset, egyelőre évi 150.000 forintot tud kieszközölni, bár maga audienciázik és könyörög Bécsben; a többit az érdekeltek aláírásával teremti elő, de jól ismerve a régi rendi nemfizetést, addig nem enged építeni, amíg az aláírások után tényleges fizetések, vagy legalább a nagybirtokosok részéről garantálások nem történnek. A rendiségtől független gondolkodására jellemző, hogy nem megyék, hanem a Tisza és mellékfolyóinak egyes szakaszai szerint alakítja meg az érdekeltek vidéki társulatait, s ezek fölé építi Pesten gróf Károlyi György elnöklése alatt a Tiszavölgyi Társulatot, ebben jobb keze az eredetileg ellenzéki Kovács Lajos lesz. A terveket még Vásárhelyi készítette, s ennek halála után a velencei Paleocapa Péter mérnökkel módosíttatta, illetőleg egyszerűsíttette Vásárhelyi hatalmas és költséges koncepcióját. Második útján, 1846 nyarán elsőnek utazik fel gőzhajón a Tiszán Tokajig, mindenütt tárgyal az érdekeltekkel, s ez a vidék csakugyan most először kapcsolódik be a nemzetgazdasági gondolkodás közösségébe; az első kapavágást Tiszadobnál tették az egri érsek és káptalan, Debrecen városa, Andrássyak és Dessewffyek költségén. Széchenyi e napon – mérhetetlen távolságban a liberális reformtechnikától – templomban könyörgött: „Istenem, minden a Te kezedben van; adj nekünk szerencsét, mert tudásunkkal és széthúzásunkkal magunkban semmire sem mehetünk.”

A hitel- és pénzélet modern átalakulásának kezdetei szintén erre az időre esnek. Lehetővé tették ezt az 1836-i és az utána következő országgyűlések törvényei, melyek, ha a liberális politikusokat nem is elégítették ki, pozitív gazdasági munkára elég alapot nyujtottak. Így az 1836:XX. artikulus, megengedve a nemesekkel szemben is 60 forintig terjedő adósságoknál a szóbeli rövid pert, az 1836:XXV. törvénycikk bizonyos kijelölt útvonalakon építendő utak, csatornák, vasutak érdekében részvénytársaságokat engedélyezve, az 1840:XV. váltótörvény, a XVI. törvénycikk a kereskedelemről, könyvvitelről és kereskedői jogviszonyokról, a XVII. törvénycikk a gyárak jogviszonyairól, a XIX. a kereskedői testületekről és alkuszokról. Közülük mindjárt a legelsőt használta fel Pest megye követe, a Bélteky-ház című első társadalmi regény szerzője, Fáy András, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár alapítására 1840-ben. Ekkor már Ausztriában 1819 óta voltak takarékpénztárak, s a bécsinek Győrött és Nagyszombatban fiókjai, Brassóban pedig városi takarékpénztár. Fáy alapításával szegény nemeseknek, jobbágyoknak és gazdasági cselédeknek akarta lehetővé tenni a tőkegyüjtést; nézete szerint a cseléd csak így takaríthatja meg keresetét, s ezért kisbetéteket lefelé egész 20 pengőkrajcárig engedélyezett, s eredetileg 100 forintnál nagyobb betétet nem is szándékozott elfogadni. 1844-ig az első 667 darab 100 pengős. részvényt városi és megyei urak jegyezték, első igazgató Simontsits János alispán, második igazgató Fáy lett, de valóságos részvénytársasággá csak Kossuth indítványára, 1845-ben alakult át. 1848-ig már húsz takarékpénztár alakult az országban, amikor pedig a régibb kapitalista multtal bíró Ausztriában mindösszesen csak nyolc volt.

A legelső részvénytársulat a pestbudai híd építésére alakult, azután a Duna-Tiszai csatornára, Széchenyi 1838-ban alapította a pesti József-hengermalom részvénytársaságot, legnagyobb jelentőségű volt azonban a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapítása 1841-ben. Az infláció megszüntetésekor, 1817-ben szabadalmazott Osztrák Bank már csak a magyar földbirtok kötöttsége miatt sem támogatta a magyar hiteléletet, s általános volt a panasz, hogy terményeinkre, sőt városainknak sem ad kölcsönt, s mikor Pest felépítésére a nagy árvíz után mégis adott 2 1/2 milliót, ezt is igen terhes feltételek alatt tette. A nemzeti gazdasági egység ideája már annyira ki volt alakulva, hogy az Osztrák Nemzeti Bankkal párhuzamosan külön magyar állami bank gondolata is felmerült, melyhez Fogarasi János váltótörvényszéki tanácsjegyzőnek akadémiai felolvasása szerint olymódon volna királyi engedély szerezhető, ha a magyar bank magára vállalná 40 millió forint államadósság szolgálatát. Erre azonban még nem volt érett a kor. Különben az Osztrák Bank Magyarországból semmi jövedelmet nem remélt és ezért nem is volt kifogása egy kereskedelmi bank alapítása ellen, amit Ullmann Móric pesti bankár már 1830-ban javasolt, de a hivatalos tárgyalások úgy elhúzódtak, hogy csak 1841-ben engedélyeztetett és 1843-ban alakult meg. Elnöke Ürményi Ferenc, az országbíró fia, elnökhelyettes Ullmann Móric lett, aki dohánykereskedéssel szerezte vagyonát, 1828-ban szitányi előnévvel nemességet nyert, birtokokat vásárolt, a régi Szentiványi-családba beházasodott, fiai vármegyei tisztségeket viseltek, s így ő volt az első a kapitalizmus zsidó képviselői közül, kik nálunk megmagyarosodtak. A bank betétjei 1843/44-ben 670.000, 1847/48-ban már 4,880.000 forintot tettek ki, s oly tömegekben jöttek, hogy az értük fizetett 4 % kamatot le akarták szállítani, s a pénzbőség orvoslására Havas József alelnök indítványára 500.000 forinton osztrák államadóssági címleteket, ú. n. métallique-okat vettek. Első hat évében, 1848-ig, alaptőkéje 1 millió forintra emelkedett. Különben vezetőségében az arisztokrácia mellett pesti német és zsidó kereskedők és bankárok ültek együtt.

A hazai tőkehiány és ennek következtében a magyar gazdasági életnek a bécsitől függősége először a vasútépítés terén mutatkozott meg. Azóta, hogy Angliában 1825-ben megnyílt az első gőzvasút, Közép-Európában a gondolatot a bécsi Rothschild-ház törekedett megvalósítani. Rothschild Salamon 1836-ban kapja meg a császári privilégiumot a Ferdinand-Nordbahn építésére, mely a galíciai Bochniától kiindulva viszi a lengyel sót, sziléziai kőszenet és vasat Bécsbe. Vele szemben Sina György báró a bécsi délivasút koncesszióját nyeri el, amelyben mint szárnyvasút bennefoglaltatik egy Bécsújhely–Sopron–Győr és Pozsonyi vonal is. Miután az 1836:XXV. törvénycikk a főbb vonalirányokat kijelölve, az engedélyezést a kormányra bízta, ez először a Rothschild-féle Bochnia–Bécsi vonalhoz az országhatáron csatlakozó „Első Magyar Pozsony–Nagyszombati Vasút”-nak ad 1839-ben engedélyt, melyet Pozsony és a mellette levő kisvárosok nagybirtokosokkal együtt építenek lóvasúttá. A Sina-társaságnak ausztriai délivasútjához, illetőleg ennek Győr–Budai szárnyához már 1837-ben megvan a privilégiuma, de az építés nehézségekbe ütközik: ezen dunajobbparti vasúttal szemben Ullmann Móric a Rothschild-érdekeltséggel együtt a balparton akar a Bochnia–Bécsi vonalhoz csatlakozó vasutat építeni. Ullmannék nem elégesznek meg Bécs–Budapest összekötésével, Pest–Cegléd–Szolnok–Debrecen, Arad, Tokaj, Nagyváradi vonalakat is terveznek az 1839-ben közzétett „központi magyar vasút” programmjában. A két fél között – Széchenyi az egyenesvonalú jobbparti vasút, Sina terve mellé állt – nagy harc fejlődik ki, közben Kübeck báró az állami vasútépítésnek lesz híve, s mindez annyira hátráltatja a vasútügyek kifejlődését, hogy 48-ig összesen csak a Nagyszombat–Pozsonyi lóvasút és a Pest–Vác, Pest–Szolnok, Marchegg–Pozsony, Sopron–Katzelsdorf-vonalak készülnek el. A Kossuthtól favorizált Vukovár–Fiume-vonal, mely egyéb vonalak híján levegőben lógott volna, szintén nem épül meg, bár három, egymással rivalizáló társaság is alakul érdekében. Összefogó vasúti programmot, mely a nemzetállam egységének megfelel, csak 48-ban készített Széchenyi, mint közlekedési miniszter.

A tényleges reformok és újítás, melyet a negyvenes évek véghezvittek, a magyar életnek csak a felszínén maradtak, távol attól, hogy a széles néprétegek életmódját megváltoztassák. A jobbágyság érdekében csak a birtoklási jog és örökváltság jött létre, mindkettő azonban anyagi feltételektől függött, az igazán szegény paraszt sem birtokot nem vehetett, sem saját földjét meg nem válthatta földesurától. Ennek következtében a jobbágyok birtokviszonyaiban nem is jött létre szóra érdemes változás. II. József idejében jobbágytelek valamivel több volt, mint 200.000, s rajtuk a század elején 640.000 egész-, fél- vagy negyedtelkes jobbágy élt, mellettük 780.000 birtoktalan zsellér; a telkek száma 1828/29-re új kimérések, tagosítások stb. által 250.000-re szaporodott, s ekkor már egy telekre általában három jobbágycsaládot lehetett számítani, úgyhogy a telkes vagy fél- és negyedtelkes jobbágycsaládok száma 750.000-et tett ki. A földbirtok aránytalanságát szemlélteti, hogy a negyvenes években a Dunántúl 34 hitbizományi birtokon, 216 négyzetmérföldön 498.000 jobbágylélek élt, a Dunáninnen 35 hitbizományban, 116 mérföldön 282.000 lélek, a Tisza mellett 13 birtokon, 70 négyzetmérföldön 160.000, a Tiszántúl pedig 3 birtokon 47.000 lélek. Ezen számokkal szemben a 40-es években végbement örökváltsági esetek alig gyarapították a szabad jobbágyok számát. Bezerédy István már 1838-ban szerződést kötött tolnamegyei jobbágyaival, s ezt 1846-ban véglegesítette; 1840-ben gróf Batthyány Gusztáv a vasmegyei Felsőlövő parasztjaival egyezett meg; Kokasdon, Tolnában, Bezerédy példáját gróf Festetich és más birtokosok 1841-ben követték, utóbb egy-egy falut egy Dessewffy és egy Zichy gróf szabadított fel, Borostyánkőt és még hat községet gróf Batthyány Gusztáv és Kázmér. A Batthyányak e lépéseikben Klauzál Imre, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület egyik vezetője, akkor híres gazda tanácsára jártak el. Már korábban, 1838-ban megegyeztek a Csákyak néhány szepesi falujokkal, Szentes pedig 1832-ben 12 évre, 1836-ban örökre kiegyezett a földesúrral, Károlyi gróffal 1,360.000 forintban. A megváltott helyek az esedékes összegeket rendesen fizették; Felsőlövő lelkésze megállapította, hogy a felszabadult jobbágyok közt kocsmázás, ruhafényűzés, esztelen keresztelők, halotti torok megszűntek, a kocsma árendája csökkent, a közlegelő felosztatott, minden zug és sarok meg van művelve, irtanak, ahol lehet, nyári istállózás és trágyázás terjed, fájukat eladják, mindent megbecsülnek, mert tudják, hogy az ő tulajdonuk; a község már reáliskola vagy tanítóképző felállítására is gondol, oly gyorsan követi sarkon a szabad birtokot a kulturális emelkedés.

A tömeg azonban változatlanul élte úrbéri életét, legfeljebb, hogy az általános humanisztikus ideák terjedésével, itt-ott a megyei igazságszolgáltatás javulásával könnyebbedett sorsa. Már vannak budai és pesti ügyvédek, így Réső Ensel Sándor, ki a megyegyűlésen szónokol a nép mellett, vagy Hunyadi János, Gózony Dániel, akik bejárják a szomszédos megyéket és a nép nevében úriszékek, tisztek ellen panaszbeadványokat készítenek, – az ilyen „izgatókat” a megyék eltiltják saját területükön az ügyvédi gyakorlattól. A kisnemesség érzi a földalatti morajt és mit tehet egyebet, a humanitást szidalmazza: „mi kínlódunk a korszellemtől megszelídült szolgabírák, biztosok lágysága által elféktelenedett cseléddel, jobbággyal”, s nézetük szerint a becsületes jobbágy is szigort kíván, hisz azt is nyomja a betyár, akinek garázdálkodása a Bugaci, Zöldhalmi, Becsali, Messzelátó és más csárdai központokból szinte büntetlen azóta, hogy az álhumanizmus nevében megjavított megyei börtönök jobb életet nyujtanak neki, mint ott künn a szabadság. Mindgyakoribb a kisnemes panasza, hogy aratói szerződésszegően elhagyják, s a szolgabíró, kitől joggal vár orvoslást, szabadságon van, fürdőzik, de ha otthon van, akkor is „humanizál” és nem büntet. „Azért ne a Plátó respublikája, ne a mívelt Angolhon, Amerika, hanem a szegény Magyarhon számára legyenek alkotva törvényeink, de itt is más kell Sárosnak, más Hevesnek.” Az ily „pipás nemesek” a viszonyok nyomása alatt rájöttek a jobbágymunka haszontalanságára, ha azt drákói eszközökkel, a régi megyei fegyelemmel nem lehet többé fenntartani, s ezért a kötelező örökváltság hívei, meg akarnak szabadulni a jobbágyoktól, kik nekik már csak kellemetlenségeket szereznek. De birtokukhoz ragaszkodnak és a szabadság oly sok emlegetése, a szabadbirtok fogalma nagy gondot kelt fel bennük: mi lesz az ősi birtokkal, ha szabad adásvételnek lesz tárgya minden e hazában? Ezért követelik az ősiség fenntartását, hogy a családok és régi vagyonok megmenthetők legyenek. Itt nagy érvük magyarságuk: a nemesi családok érintetlen birtokállománya a magyar nemzetiségnek is legnagyobb biztosítéka: „csak az a kérdés, védője-e az ősiség a magyar nemzetiségnek vagy nem? Mert ha védője, úgy etekintetben erősebbnek kell lenni minden másnál!” A liberális reformereket ezek a kérdések nem érdekelték, egyedül Széchenyi töprengett a nemesi és mellette a paraszti birtok állandósága biztosításán és készített a birtokminimumról terveket, melyek a szabadbirtok divatos elvével ellentétben lévén, senkit sem érdekeltek.

A vármegyei szónoklatok, restaurációk, követválasztások és utasítások, védegyleti gyűlések, a vagyonos nemesi és mágnásosztályoknak e politikai kulisszái mögött ott van tehát a még mindig elnyomott nép tompa mozdulatlansága és a kiváltságosok szegényebb tömegeinek nyugtalansága. És a politika 30–40–50 éves aktorainak sarkába lép a még alig húszéves nemzedék, azok, akik tudatosan nevezik magukat „Fiatal Magyarországnak”, akik a reformok részletein túl vannak már, mert meggyőződésük, hogy ebben az országban minden rossz és mindennek meg kell változnia. Petőfi 1846-ban megszervezi e fiatal, jobbágy- vagy szegény kisnemesszármazású írók „Tizek Társaságát”, melyben pozitív hazai kérdések helyett a francia forradalom mintájára az elvi szabadság uralmát áhítozzák. Velük végre a nép jelenik meg, ha nem is a politikában, de az irodalomban, s amint köztük a nagyok, Petőfi, Arany, Tompa csakúgy, mint a kicsinyek, a népies költészet realizmusát viszik diadalra a műköltészet szentimentalizmusával és romantikájával szemben, úgy törlik le lelkük felületéről a rendi korszaknak még reformer hagyományait is. Ezek a fiatalok új világban élnek, hova Széchenyi, Deák, Kossuth külön színei csak egyforma szürkévé tompulva érkeznek meg, vallás és nemzetiség régi fogalmai helyébe a világszabadság nagy illúziója lép, ez lesz Petőfinek, e „szabadságimádó pogány embernek” belső meggyőződésévé. A világszabadság pedig nálunk legelsősorban a jobbágy szabadságát követeli, rögtön és teljesen, tekintet nélkül a politikusok fortélyaira és intrikáira, hiszen e szempontból Petőfi Kossuthot sem tartotta demokratának és nem szívlelhette. E népiszármazású fiatalok már nem kopogtatnak, dörömbölnek: „Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép? Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hírét?” Petőfi, a magyar nemzetiség legnagyobb költői alakítója, talán az első intelligens magyar ember, aki nem ellenszenvvel veszi szájába a parasztkirály nevét.

Ezek a fiatalok mind szépírók voltak, színészkedtek, verseket írtak, divatlapokat szerkesztettek, politikával még nem foglalkoztak; a „nép” szava ekkor csak egy volt takácslegény, majd vándortanító, Stancsics Mihály írásaiban szólalt meg, aki félműveltségében ugyan képtelen volt a politika aktuális kérdéseit megérteni, egyformán hadakozott a vasútépítés, az Akadémia alapítása és Széchenyi kétgarasos adóterve ellen, de már rájött, hogy a nemesség jobban cselekednék, ha váltság nélkül tenné a jobbágyot szabad birtokossá: „És nem vala-e véres váltságdíj századok óta minden terhet vinniök, s fiaik által még a hazát is ellenségtől védelmezniök, csakhogy a drága nemesség kényelmesen élhessen?” Igaz, hogy Széchenyi és Kossuth is használtak ily hangot, de ily követeléstől tartózkodtak, s ők nem tudtak Stancsicsról, ez nem tudott róluk, a rendi világ pedig, mely elpusztíthatlannak látszott, saját szempontjából sem tehetett okosabbat, mint hogy ilyen beszédekért 1846-ban a budai helyőrségi börtönbe zárassa az izgatót. A rendi világ még szilárdan állott és európai viharnak kellett jönnie, hogy megingassa.