5. KELET VAGY NYUGAT?

A keleti és északi tájakról Európa szívébe sodródott s a római birodalom, majd az utódállamok területére vagy szomszédságába telepedett népek szükségképen kerültek szembe az ellentétes kultúrák és ellenséges erők közt való biztonságos elhelyezkedés sorsdöntő problémájával. Kelet vagy Nyugat? Észak vagy Dél? Pogányság vagy Kereszténység? Hűbéres alávetettség vagy szuverén függetlenség? Törzsi tagoltság és kollegiális kormányzat vagy politikai egység és egyeduralom? Ezeknek az életbevágó kérdéseknek helyes megoldásától függött e népeknek pusztulása vagy fennmaradása és belső fejlődésüknek zavartalansága.

A germán népek egy része római földön a latin őslakossággal elvegyülve, a neolatin népegyéniségekben olvadt fel; hasonló sors jutott osztályrészül a szláv alattvalóival elvegyült ó-bolgár népnek is. Más germán népek – köztük a majdan egységbe forrott német törzsek – s a szláv népek eredeti faji és népi egyéniségük megóvásával illeszkedtek be a latin-keresztény vagy görög-keresztény kultúrközösségekbe. A keresztény kultúrkörzetek szomszédságába sodródott török népek – a hunok, avarok, besenyők, úzok, kunok, tatárok – azonban nem tudtak elszakadni Ázsia pusztáitól; keleti rokonaik és nyugati szomszédaik két irányból jövő támadásainak ütközőpontján sorsuk ezért a teljes bomlás, szétszóródás, felszívódás lett; szinte nyomtalanul merültek el a népek tengerében. Ez a sors várt a magyarságra is, ha történeti élete sorsdöntő pillanatában rossz útra téved, ha a múltba révedező tekintettel nem tudja meglátni jelene és jövője problémáit.

E nagy kérdések a IX. század végével lettek először időszerűvé a magyarság számára, mikor az Ázsiából rázúduló besenyők dontövi hazája elhagyására s újnak keresésére kényszerítették. A magyar törzsek hadnagyai, élükön Álmos fia Árpáddal – a legendáshírű Attila király kései ivadékával – világosan felismerték a politikai tagoltságban rejlő veszedelmet. Gyors elhatározással megteremtették a politikai egységet és Nyugaton kerestek új barátokat. Megalapították az örökös monarchiát s a görög és német szövetség fedezete alatt előkészítették a továbbköltözés útját.

Árpád fejedelem az új hazában is nyugati tájékozódású külpolitikát folytatott, s ennek útjáról a korán megszerzett lombard-olasz és bajor-német szövetséget ápoló utódai sem tértek le. De a lechmezei csata után Ottó császárnak sikerült a magyarságot teljesen elszigetelnie. A lombard és bajor összeköttetések fonala elszakadt. A nyugati tartományok elvesztek, s a német imperializmus Nagy Károly jogán nemcsak a félszázadig magyar fennhatóság alatt állt Ostmarkot és Moraviát vette birtokába, magának követelte a régi Pannóniát, a magyar haza dunántúli részét is. A Makedón-dinasztia hirtelen emelkedésnek indult bizánci császársága pedig a hanyatló Bulgária testén keresztül megindult a magyar határ felé s a másik császárhoz hasonlóan minden tartományra igényt támasztott, amely egykor a császárt uralta. Két emelkedő nagy hatalom terjeszkedési törekvéseinek célpontjában egyedül és elszigetelten állt a magyar. Kétoldali támadás esetén a másfélszáz év előtt ugyane hatalmak egyidejű támadása alatt elbukott avarok sorsa: a teljes pusztulás – vagy legjobb esetben a hűbéres hódolat lealázó állapota – várt reá. Ebben a katasztrofális helyzetben foglalta el ősei fejedelmi székét Taksony fia, Géza.

Géza fejedelem uralomralépve tüstént érintkezést keresett a német fejedelmekkel s megtérési szándékát bejelentve, keresztény papokat kért tőlük. A régi hagyományokhoz híven először a bajor herceghez fordult támogatásért és felújította vele őseik barátságát. Az első magyarföldre jött német térítőpap Szent Wolfgang volt, II. Henrik herceg családjának gyóntatója, gyermekeinek nevelője és a bajor főváros püspöke. Regensburgi Wolfgang küldetése bizonyára Henrik herceg műve volt és része lehetett benne a magyarbarát Arnulf herceg – úgy lehet magyar anyától született – hitbuzgó leányának, Judit anyahercegnének is. Wolfgang 972 elején érkezett magyarföldre, de mivel Piligrim passaui püspök hatásköri sérelmet látott működésében, hamarosan visszahívták s a bajor herceg Ottó császárnak jelentette a magyarok megtérési szándékát. Az öreg császár valószínűleg Piligrim tanácsára maga vette fel a tárgyalás fonalát a magyar fejedelemmel. Géza 973 tavaszán tizenkét magyar urat küldött Quedlinburgba, hol Ottó a húsvétot ünnepelve fogadta a hódolatára jött cseh és lengyel hercegeket s a bizánci, római, beneventumi, bolgár, orosz és dán követeket.

A követjárással végeszakadt a nagy császár családja és a magyarok közt rövid megszakítással hét évtized óta szakadatlan ellenségeskedésnek. A sír szélén álló Ottó császár és az ifjú Géza fejedelem barátságot és szövetséget kötöttek s még ugyanez évben Brúnó verdeni püspök jött el II. Ottó császár megbízásából a magyarokhoz, hogy előkészítse Piligrim püspök térítőakcióját.

A frank-római császárok uralma idejében keresztény hitre tért pannóniai szlovének, fertővidéki avarok és nyitrai szlovákok a honfoglaláskor már közel félszázad óta keresztények voltak s ha utóbb a magyarok pogány szokásaihoz alkalmazkodtak is, mint a salzburgi érsek panaszolta, sokan közülük tovább vallották hitüket s a vallási dolgokban türelmes pogány magyarok közt is terjesztették vallásuk tanításait. Egyházi és vallási fogalmakat jelölő kölcsönszavaink egy része a görög rítusú bolgár-szlávok nyelvéből valók. Ezek a külsőségek jelölésére használt szavak – így pl. barát, feszület, karácsony, keresztel, koma, oltár, vecsernye, zarándok, zsolozsma, szent, továbbá szerda, süket = csütörtök, péntek, szombat – a század derekán megindult görög-bolgár térítés során jutottak a magyar nyelvbe. A benső hitélettel és az egyházi szervezettel összefüggő szavaink viszont latin ritusú délszláv, tehát pannóniai szlovén közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Ezek a szavak – ádvent, alamizsna, apáca, apát, apostol, bérmál, cinterem, csuha, diák, ereklye, esperes, kámzsa, malaszt, orgona, paradicsom, plébános, pokol, pünkösd, püspök, remete – a pogány terminológiából vett ősmagyar szavakkal együtt – minők az Isten, ördög, bűn, bocsánat, esküvés, imád, ünnep, vasárnap – a X. századi német és olasz térítők megjelenése előtt gyarapították a magyar szókincset. A pannóniai kereszténység folytonosságát bizonyítják a Szent Emmerám, Szent Adorján, Szent Ireneus tiszteletére emelt honfoglaláselőtti templomok helyén a XI. században feltűnő s ugyane szentek tiszteletére szentelt egyházak. Nem lehet véletlen az sem, hogy a magyar vezérek közül elsőnek éppen a pannóniai szlovéneken uralkodó Bulcsú vette fel a keresztséget. A külföldi hadjáratok idején buzgó szerzetesek és mártírhalálra vágyó papok nem egyszer keresték fel a német és francia földön táborozó magyarokat, de a vértanúság koronáját egyikük sem tudta körükben elnyerni. Sőt ellenkezőleg, sokszor hívő lelkeket szereztek egyházuknak. Szent Vikbert apát 954-ben Gembloux vidékén térített sikerrel Bulcsú táborában. Prunwart sangalleni szerzetes is sok magyart megkeresztelt egyik „királyukkal” együtt.

A fejedelmi családnak és a hadnagyoknak személyes érintkezése a keresztény uralkodókkal szintén növelte a krisztusi tanítások iránt való érdeklődést és fogékonyságot. Ilyen érintkezés eredménye volt a század elején – ha hihetünk egy kései bajor tudósításnak – Arnulf herceg magyar feleségének, majd később Bulcsúnak és a gyulának megtérése. Kedrenosz szerint „Bulcsú Konstantinápolyban Konstantinosz császár által fogadtatván megkeresztelkedett és patriciusi ranggal megtiszteltetvén, sok kinccsel tért vissza hazájába… Nem sokkal az ő látogatása után Gyula, ki hasonlóképen fejedelme volt a magyaroknak, szintén eljött a császárvárosba, ott megkeresztelkedett és ugyanazon tisztségre lett méltatva. Ez elvitt magával egy kegyességéről híres Hieroteosz nevű szerzetest, akit is Teofülaktosz Magyarország püspökévé szentelt s ez a barbár tévelygésből sokakat kereszténységre térített. Gyula azután is megmaradt a hitben”. Félszázaddal később Ajtony marosvári fejedelem, Gyula rokona, Viddinben keresztelkedett meg, tartományában keresztény papokat tartott és Marosvárott Keresztelő Szent János tiszteletére kolostori egyházat alapított görög szerzetesek számára. A magyar nyelv bolgár-szláv egyházi szavai, Istvánnak – a Gyula unokaöccsének – udvarában uralkodása első éveiben feltűnő görög nyomok, a marosvári kolostor a térítés eredményességére mutatnak. Viszont a bolgár szavak külsőséges természete és Ajtony többnejűsége, valamint a Gyula fiának ellentállása a keresztény térítéssel szemben, a hit gyökértelen volta mellett vallanak.

Ilyen előzmények után jöttek Magyarországra Piligrim bajor papjai. Ezek egyike keresztelte meg Gézát és testvéröccsét, Mihályt. A fejedelem 969-ben született ötéves Bajk vagy Vajk fia a passaui székesegyház védőszentjének – István vértanúnak – nevét kapta a keresztségben.

Az első rendszeres nyugati térítőakció a dunántúli magyarság keresztény hajlandósága és Géza támogatása következtében szép eredménnyel járt. Piligrim papjai rövidesen ötezer törzsökös magyart – férfit és nőt – térítettek Krisztus hitére és sok magyar földön talált keresztény szolgának gyermekeit keresztelték meg a pogány urak engedelmével. De nem tudták a hitet a lelkekbe meggyőző erővel átültetni. Piligrimet világias érdekek vezették: a magyar térítés címén érseki tartomány alapítását tervezte. Szemei előtt egyházmegyéjének és főpapi hatalmának kiterjesztése, jövedelmeinek gyarapítása lebegett. Papjai – a cseh- és lengyelföldön működő bajor papokhoz hasonlóan – nagy gonddal igyekeztek püspökük tizedjogának érvényt szerezni; viszont a pogány szokásokkal szembeszállni nem volt elég erejük. Még a fejedelmi családban sem tudott a keresztény hit mélyebb gyökeret verni. Maga Géza politikai belátásból, testvére és a többi előkelők az ő kívánságára tértek meg és gyenge hitük nem akadályozta őket abban, hogy cseh és lengyel kortársaikhoz hasonlóan, pogány szokásoknak hódoljanak. Géza – úgy mondják – „elég gazdagnak tartotta magát, hogy két Istent imádhasson.” Megtérése után is erőszakos és kíméletlen keleti uralkodó maradt. Felesége, a Bizáncban megkeresztelkedett erdélyi Gyulának „gyönyörű leánya,” Sarolt – „a fehér menyét” (= Sar-aldu), akit szláv alattvalói nevét lefordítva „fehér királynénak” (= Beleknegini) neveztek – erős akaratú, uralkodóhajlamú, férfias természetű asszony volt. Szívesen lovagolt, vadászott, ivott s ha a méreg elfutotta, a verekedéstől sem riadt vissza. Az uralomban hű társa, erkölcseiben hű mása volt urának, kinek elhatározásaira döntő befolyást gyakorolt. Mihály, a fejedelem öccse, még gyengébb volt a hitben: fiai és unokái félszázaddal később is megrögzött, makacs pogányok. Nem sokban különböztek tőlük a fejedelemasszony színre keresztény, de szívükben pogány rokonai: a térítőket visszautasító Gyula és a többnejű Ajtony sem. A keresztséget sokan felvették, de kevesen lettek bensőleg is kereszténnyé s mikor Piligrim papjainak térítése a németországi belső zavarok miatt megszakadt, még inkább visszasüllyedtek a pogányságba. Szent Adalbert még húsz év multán is azt panaszolja, hogy a magyarok kereszténysége pogánysággal fertőzött kereszténység.

SZENT ISTVÁN KOPORSÓJA

SZENT ISTVÁN KOPORSÓJÁNAK SZÉKESFEHÉRVÁRI MAUZÓLEUMA
(ÉPÜLT 1938)

A hazai hagyomány szerint Géza, ha lehetett, szép szóval, de ha kellett, erőszakkal terelte népét a keresztényhit ösvényére. A maga országrészében mindenesetre megvalósíthatta akaratát, de a többi urak népét inkább ésszel, mint erővel kellett meggyőznie, hacsak nem akarta őket lázadásba hajtani. Ezért igyekezett a rokoni kapcsolatokat hatalmas alattvalóival szorosabbra fűzni. Tisztán látta azonban, hogy ezek csak színre hódoltak meg s egyszer el fog érkezni a fegyveres leszámolás ideje. Fővárosául ezért a rengeteg erdővel borított Pilis-hegység és a Duna védelme alatt álló Esztergomot választotta s ott a könnyen védhető hegyen ütötte fel szállását. Új székhelyén hazájukból politikai okokból menekült német és olasz lovagokkal vette magát körül s őket az addig gazdátlan földekből gazdag birtokadományokban részesítette. Ezeknek az adomány birtokosoknak és a fejedelem körül csoportosuló nemzetségfőknek tömörülésével indult meg az adománybirtokosság és az udvari kíséret kikristályosodása, Géza birtokszerző és telepítő akciójával a királyi magángazdaság kialakulása.

A magyarok a honfoglaláskor számukhoz képest igen nagy területet szálltak meg. A határon és bent az ország szívében mégis nagy földek maradtak lakatlanul. Nem szólva a magas hegyvidékről s a kopár, mocsaras, homokos pusztákról, a Dunántúl, a Dráva-Száva-közén, az Alduna balpartján, Bihar és Békés vidékén, Erdélyben és a törzseket egymástól elválasztó zónákon is sok gazdasági művelésre alkalmas föld maradt kihasználatlanul. A nép természetes szaporodásával megindult e vidék lassú benépesedése. Ez a szaporodás bő volt. Árpád fejedelemnek öt fiáról, Gézának fián kívül három leányáról, Mihálynak négy fi-unokájáról tudunk. Andrásnak négy, Bélának hét, II. Bélának hat gyermeke volt. S a királyi családra jellemző szaporaság korántsem volt egyedülálló jelenség. A X. és XI. században alapított nemzetségek közül az Aba-nem a XIII. század elején már huszonhét, a Bor-nem öt, a Szalók-nem tizenkét, a Csák-nem tizenhárom, a Kaplony-nem tizennégy, a Miskolc-nem tíz népes ágra szakadt. A nemzetségek tagjainak elszaporodásával, a fiatalok családalapításával új meg új földterületek kaptak lakót s a nemzetségek ősi szállásához közeleső részek megszállása és kihasználása után már a X. században sor került a távolabbi vidékekre is. Bármilyen bőséges volt azonban az istenáldás, mégsem volt elegendő az országban szerte tátongó űr betöltésére. Ha valamely nemzetség szűz területeket vett birtokába, emberi és állati erőre volt szüksége annak míveléséhez. A vadászat, halászat, pásztorkodás szabad emberhez illő foglalkozások voltak, de már erdővágásra, irtásra, törésre, a föld mívelésére magyar ember nem szívesen vállalkozott. Az alsóbbrendű foglalkozásnak tekintett mezőgazdasági munkára idegen szolgákat alkalmaztak. A régi hazából nem nagy számban magukkal hozott szolgáikon fölül kezdetben csak az itt talált és meghódolt szlávokat, bolgárokat, avarokat foghatták munkára és terményadózásra. A Nyitra és Vág völgyén, a Balaton déli és nyugati partvidékén, a Rába és Lajta közén, a Tisza és Maros mentén nagyobb számban, de az ország többi részén csak elszórtan voltak ily hódolt szolgatelepek. Számukat mindenesetre szaporítani kellett, ha gazdaságuk jövedelmét fokozni, kereteit kiterjeszteni kívánták. Ezért hurcoltak el oly sok foglyot a nyugati országokból, különösen nőket és gyermekifjakat, míg a kevésbbé fegyelmezhető és nagyobb tömegben veszedelmessé is váló férfi foglyokat többnyire eladták. A Magyarországra került foglyok száma jelentős volt. Piligrim passaui püspök papjai sok oly keresztény szolgát találtak magyar földön, akiket gazdáik egykor harcban ejtettek foglyul. A hazai hagyomány is jól tudott róluk. Kézai Simon szerint a szolgák az ország elfoglalásakor és a későbbi hadjáratokban foglyulejtett keresztények ivadékai, kik a megtérés után a föld mívelésére rendeltettek. A nyugati hadjáratok beszüntetése után a magyarok kereskedelmi úton gyarapították szolgaállományukat; a csehek még a XI. század végén is idehozták eladni rablóhadjárataikon szerzett morva foglyaikat. A fogolyként behurcolt szolganépségen felül külországból jövő szabad telepesekkel is gyarapodott a lakosság. Már Taksony korában jöttek bolgárok és besenyők. Ezeket az orosz hatalom térfoglalása késztette törzsük elhagyására. A mohamedán bolgárok – az első hazai izmaeliták – jobbára kereskedők voltak, bár „nagy nemes urak” is akadtak köztük. 960 táján hallunk először zsidókról, akik Magyarországból jártak a prágai vásárra. Géza idejében pedig feltűnnek az első nyugati jövevények, németek, olaszok, vallonok is.

A külföldi hadjáratokon szerzett zsákmány és szolganépség a vezérek, jeles vitézek, a nagy nemzetségek vagyonát növelte és megadta a módot a földbirtok gyarapítására is. A társadalmi rétegek közt megnövekedik a különbség s a bevándorló idegenekkel és fogolyként hozott szolgákkal számban meggyarapodik a társadalmon kívülálló, szolgáló és adózó népelem, a későbbi szolgálónépek őseinek jogtalan rétege. A földmívelő, erdőirtó szolganépség hasznos és az úrnak jövedelmező kultúrmunkát végzett s a szegényebb magyarokkal is megkedveltette az intenzívebb mezei gazdálkodást. A nemzetségi szállástelepek körül szépen népesedő lakótelepek, szolgafalvak keletkeztek s az addig túlnyomóan pásztorkodó nép mellett mindinkább előtérbe nyomul a helyhezkötött földmíves elem. Az állattenyésztés és a velejáró nomád pásztorkodás tovább folyt, de a mívelés alá vett föld szomszédságában kialakult szállástelepek a nemzetségek és szolgáik állandó lakóhelyévé lesznek. Megindul a nép megtelepedésének folyamata, de mielőtt ez befejezéshez jutott volna, nagy népmozgalom zajlott le az országban: a lakatlan és gyérlakosságú területek betelepítésének mozgalma.

Az egész népnek nevet adó Magyar- vagy Megyer-törzs hadnagyának személyes képességei és isteni elhivatásának tudata mellett már az őshazában is vagyona és hatalma szerezte meg a fejedelmi méltóságot. „Árpád a leggazdagabb és leghatalmasabb a hadnagyok között,” törzse a legnépesebb és legvagyonosabb volt a törzsszövetségben. Ezt a hatalmi állását az új hazában sem vesztette el. Ha a központi hatalom átmenetileg elhanyatlott is a hármas fejedelemség rendszerének kialakulásával és az új törzshadnagyok fellépésével, a fejedelem és a törzséhez tartozó nemzetségek vagyona a század második felében újra rohamos gyarapodásnak indult. S ezt a gazdagodást újabb és újabb területek birtokbavétele követte.

A nemzetségek és szolgáik természetes szaporodása és az új szolgák számának gyarapodása nyomán megkezdődött a Megyeri-törzs népének kirajzása a törzsszállással szomszédos részekre s az elköltöző törzshadnagyok – Bulcsú, Lél, Szabolcs – új törzsének területén is megyeri-telepek keletkeztek. A lechmezei vereséget követő békés korszakban a kivándorlási folyamat átcsapott a többi törzsek területére is. A tétlenségre kárhoztatott harcosok ivadékai zsákmányolás helyett gazdaságuk fejlesztésével növelik vagyonukat. Az állattenyésztés mellett már huzamosabb idő óta földet míveltető nagy nemzetségek – a hagyomány száznyolc honfoglaló nemzetsége – megkezdik az addig parlagon heverő földek betelepítését és míveltetését; folyton szaporodó állatállományuk ellátására is új legelőterületeket keresnek. A szegényebb nemzetségek tagjai hatalmaskodó szomszédaik közeléből más vidékre vágynak s a fejedelem, a gyula, a karhán közvetlen hatósága és védelme alá húzódnak. Ezek szívesen látják a jövevényeket. Maguk és a hatalmi körzetükbe tartozó birtokosnemzetségek vagyonát és hatalmát gyarapítandó, hozzáfognak a törzshatárokon túl heverő föld céltudatos betelepítéséhez és gazdasági kihasználásához. A nagy „néphódító és népszervező” keleti fejedelmek nyomdokán járó Géza egyre több nép és egyre nagyobb terület fölé terjeszti ki fejedelmi és földesúri hatóságát s az ő példáját követik Koppány és Ajtony is.

A lakatlan és gyérlakosságú határvidéken és törzsközi zónákon új telepek keletkeznek. Ezek egy része a telepítő vagy odatelepülő urak személynevét viseli. Más részük – az illető törzsből kirajzott telepesek szállásainak a központjában – magukról a törzsekről kapta nevét. A Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék s valószínűleg a Tárkány és Varsány – talán két kabar törzs? – nevét, valamint a szomszédságukban Gyula, Harkány, Harka, Kende, Tas, Tormás, Koppány, Szabolcs, Bulcsú, Kál és más efféle jellegzetesen X. századi méltóság és személyneveket viselő falvaink kivétel nélkül a királyság megalapítását megelőző időben s az illető törzsek szállásföldjén kívül keletkeztek. Kalauzolásuk mellett ma már tiszta képet alkothatunk a X. századi áttelepülési mozgalom hatalmas méreteiről és folyamatáról.

A Megyer-törzs nemzetségei, élükön a fejedelmi nemzetséggel, a század végére birtokukba veszik a pilisi, bakonyi, mecseki erdővidéket, a somogyi részeket és a Duna-Tisza-közének szomszédos vidékét. Másfelől négy más törzs – a Nyék, Jenő, Kér, Keszi törzsek – népéből telepeseket hoznak a Megyer-törzs és az árpádházi uralom alá került két másik dunántúli törzs szállásföldjére.

Taksony vagy Géza idejében, amikor a Dunántúl már a fejedelmi nemzetség tagjainak uralma alatt állt, a négy dunántúli törzs telepesei kiszállnak a Tiszavidékre, a Tápió, Galga, Zagyva, Gyöngyös folyók mellékére. A Tisza és Duna északi mellékfolyóinak völgyén a Sajótól a Nyitráig megindult nagyarányú telepítésben s a bihar, zarándi és temesi lakatlan területek benépesítésében valamennyi törzs résztvett, s az Újvidék-Kiskér-Bács-Palánka négyszögben végrehajtott aldunai telepítésben is mindannyian részesek voltak, a Megyer-törzs kivételével. A nyugati határvidékre a szomszédos Kürt-Gyarmat és Kér törzsek mellett a Nyék és Jenő törzsek bocsátottak ki települő rajokat, s körül a határok mentén megjelennek a kazár-kabarok, besenyők, székelyek telepei. Ekkor indult meg a székelyek keletre húzódása is a Maros völgyén.

Az egy-egy törzs kötelékéből kivált népelemek telepeinek központjában a törzs nevét viselő szállások e telepek törzsi hovatartozását jelölték; népük kezdetben az illető törzshöz tartozónak érezte magát. A földrajzi kapcsolat megszűntével azonban hamarosan az illető részek területi hatósága, mégpedig nem a törzshadnagy, hanem a három fejedelem uralma alá kerültek. A törzsi kötelék lassanként elszakadt s vele bomlott maga a törzs is. A X. század végén már nyomát sem találjuk a törzshadnagyi méltóságnak. Gézával és Istvánnal már nem a régi törzshadnagyok utódai állanak szemben, hanem a fejedelemmel versengő két más fejedelemnek, a gyulának és karhánnak utódai. A maguk tartományában Koppány és a gyula-érdekeltséghez tartozó Ajtony éppolyan urak, mint maga az uralkodó fejedelem, ha el is ismerik annak főhatóságát. Velük kellett tehát Gézának és Istvánnak megküzdeniük, ha a maguk hatalmának valóban érvényt akartak szerezni. Ez a küzdelem csak úgy vezethetett sikerre, ha a maguk katonai hatalmának gazdasági alapjait is megteremtik. Ennek a törekvésnek szolgálatában állt Géza nagyszabású telepítő akciója, melynek során előbb a törzse határán elterülő gazdátlan föld, azután az északdunántúli Kürt-Gyarmat-törzs szállásföldje, ennek szomszédságában a nyugati határ és az északi folyóvölgyek, majd a Duna-Tisza-köze, s végül a szabolcsi, bihari, zarándi részek és Aba Sámuel révén a kabar törzsek földje is közvetlen hatósága alá kerültek. Ez a rengeteg kiterjedésű föld és a rajta élő nép lett az alapjává – Koppány később elfoglalt tartományával együtt – István király roppant nagy kiterjedésű magángazdaságának.

Mennyire haladt Géza e földeken a birtokszervezet kiépítésében? nem tudjuk, de kétségtelen, hogy az már az ő idejében megindult, aminthogy az adománybirtokosok és a fejedelmi birtokon élő szabadok megszervezésével ő vetette alapját a későbbi királyi hadseregnek is. Nyilván ez időből származnak a közhatalmi szervezet intézményeinek jelölésére használatos első szláv és német jövevényszavaink: a császár, király, herceg, udvar, ispán.

A magyarok a honfoglalás előtt frank vagy bolgár állami kötelékben élt szláv szolgáik, külföldről hozott foglyaik s a nyugati és bizánci udvarokkal való közvetlen érintkezés útján új fogalmakkal ismerkedtek meg, s ezek jelölésére idegen – szláv és német – szavakat vettek át. De az új szó nem jelentett mindig új fogalmat. Család, familia, unoka, szomszéd, parittya, kopja, dárda, zabola, ablak, ajtó, oszlop, asztal, nyoszolya, konyha, gatya, csöbör, cső, villa, borona, kasza, járom, gereben, gát, zsilip, árboc, gabona, álnok, parázna, ritka, beszéd és még sok más szavunk egytől-egyig idegen jövevényszavak nyelvünkben, de korántsem jelentenek ugyanily arányú fogalomgyarapodást. A keresztény hit terjesztésében kétségkívül igen nagy részük volt a pannóniai szlovéneknek; egyébként is az ő ismeretkészletük hagyott legtöbb nyomot nyelvünkön, de még itt is csak nyugati frank-német és olasz fogalmak közvetítéséről van szó, mint azt főleg az állami intézményeket jelölő szavak bizonyítják. A többi szláv népek – orosz, bolgár-szláv, szerb-horvát, tót és cseh – egyenként igen kevéssel gyarapították a magyarok műveltségét s az öt nyelvből vett szláv jövevényszavak semmiesetre sem jogosítanak fel arra a feltevésre, mintha a magyar kultúra egységes szláv hatás alatt gyökeresen átalakult volna. A magyarok régismert fogalmak és tárgyak jelölésére is gyakorta új szavakat vettek használatba s ezek a régi magyar szóval párhuzamosan avagy azt teljesen kiszorítva honosodtak meg. Így lett a sült húsból pecsenye, a kantyúkból kakas, a tőrből kelepce, az ágyból nyoszolya, a kelevézből kopja, a baromból marha, az ürüből és kosból birka, az ebből és kopóból kutya, a nemből család, az atvalból mostoha, a hadnagyból vajda és kapitány, az egyház és ünnep szavakban fennmaradt egyből vagy ügyből szent, az életből gabona. A gazdasági kultúra terén a fogalomkészlet gyarapodása mindössze néhány új állat- és növénynév, addig ismeretlen gazdasági eszköz és háztartási cikk mértékéig terjedt.

A belső szervező munkával párhuzamosan építette ki Géza a külpolitikai szövetségeknek hálózatát. Németországgal a viszony megromlott, mikor Henrik bajor herceg és édesanyja 974-ben fellázadtak II. Ottó császár ellen. A császár leverte a lázadást. A magyarokkal rokonszenvező herceget és híveit megfosztotta méltóságuktól. Bajorország és a régi Ostmark helyén kialakult új osztrák őrgrófság élére ellenséges fejedelmek kerültek. Géza ezért másutt keresett szövetségeseket. Egyik leányát Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemhez adta nőül. Ez a kapcsolat nem volt hosszú életű. Boleszláv eltaszította magyar feleségét s ez kis fiával – a későbbi szerencsétlen végű Beszprém Ottó lengyel királlyal – hazamenekült s a fejedelmi család birtokán a kis hercegről nevezett Beszprémben telepedett meg. Ez összeköttetés emléke a lengyel hagyományban Béla herceg lengyel házasságának emlékével összeolvadva, lett alapjává a Géza fejedelem lengyel házasságáról szóló XII. századi genealógiai mesének. Egy másik leányát vagy rokonát Sámuel bolgár cár fiához, Gábor Radomirhoz adta nőül, de férje ezt is eltaszította. Ezeknél a rosszul sikerült kötéseknél sokkal nagyobb jelentőségű politikai összeköttetés jött létre István házasságával.

Géza fejedelem a pogányság és kereszténység, ősi hagyományok és európai eszmeáramlatok, Kelet és Nyugat küzdelmének sodrában vívódó nemzedéknek gyermeke volt. Felismerte a nyugati művelődés, az európai államszervezet, a keresztény tanítás erejét és nagyságát, de ő maga érzéseivel a régi magyar világban gyökerezett s attól teljesen elszakadni képtelen volt. A pogányságból keresztény hitre tért frank Klodvighoz, angolszász Ethelberthez, bolgár Borishoz, lengyel Miciszlávhoz, orosz Vladimirhez hasonló, keménykötésű, erőszakos, pogányerkölcsű barbár fejedelem volt. Mint azok mellett, mellette is ott állt a keresztény hitves, a férfias jellemű Sarolt, hogy a kételkedés és ingadozás óráiban a maga buzditásával és akaraterejével támogassa. Géza mégsem tudott az új világba teljesen beleilleszkedni. Nyugati tájékozódása és megtérése inkább politikai megfontolás, semmint benső meggyőződés, lelki átalakulás eredménye volt.

Az akkor már kétévtizedes állandó elszigeteltségben rejlő nagy veszedelmet felismervén, visszatért az aktív külpolitika, a lechmezei vereség után elhagyott nyugati tájékozódás útjára. Az öreg Ottó császárnál keresett támogatást, barátságot, szövetséget. Térítőpapokat kért tőle, hogy népét a keresztény hit ösvényére vezesse. Nagy Ottó kétségkívül a maga imperiális politikájának diadalát látta Géza közeledésében s Magyarország hűbéres hódolatának reményében és hátsó gondolatával karolta fel Géza szándékát. Géza egyszerűen békét akart a veszélyes szomszédtól, hogy országa belső rendjét biztosíthassa és a központi hatalmat megszervezhesse, s így majdan pihent és szervezett erővel szállhasson küzdelembe minden támadóval szemben. Kelet és Nyugat közül Nyugatot, a hűbéres hódolat és nemzeti függetlenség közül a függetlenséget, a politikai tagoltság és a monarchikus hatalom közül az utóbbit választotta, de politikája egyik irányban sem volt egészen őszinte és határozott.

Megértette, hogy a nemzet jövője érdekében nyugati politikát kell folytatni, s azt is megértette, hogy a nyugati tájékozódás nemcsak politikai, hanem világnézeti probléma is. A végső konzekvenciákat mégsem vonta le. Családjával együtt megkeresztelkedett, utódjává kiszemelt fiát keresztény hitben neveltette, népe térítésére bajor papokat hívott országába, de maga lélekben nem tudott kereszténnyé válni. A katolikus vallás és a nyugati művelődés az ő számára mindvégig csak politikum maradt; nem tudott világnézetté érni. A térítés ütemét és intenzitását a mindenkori külpolitikai helyzet befolyásolta. A nemzeti függetlenség és hűbéres hódolat kérdésében igazi keleti diplomata módjára járt el. A császár barátságát és szövetségét keresve, szemethúnyt a fölött, amit bár kifejezetten nem ismerte el, tudnia kellett, hogy a császár hódolatot lát tiszteletadásában, hűbéri viszonyt a szövetségben. A monarchikus hatalom megszervezésében sem nyugati nyomokon járt. A fejedelmi akarattal szembehelyezkedő törzshadnagyokat letörte, de a törzsszövetségi alkotmányhoz nem nyúlt. Árpád örökös fejedelmi hatalmának helyreállítását tűzte célul és valósította meg s ehhez képest a rokoni kapcsolatok erősítésével építette ki hatalmát. A félmegoldásoknak ez a rendszere szükségképen megbosszulta magát. A német szövetség Nagy Ottó halála után felbomlott, sőt ellenségeskedésre fordult. II. Ottó császár – ha a gyakorlatban nem is tudott érvényt szerezni álláspontjának – a magyar fejedelem függetlenségét nem volt hajlandó elismerni, bajor szövetségesét pedig fegyveres erővel fosztotta meg hatalmától. Idehaza a fejedelmi rokonok – Koppány és Gyula – csak Géza halálára vártak, hogy a sok fortéllyal fenntartott egységet megbontsák, a régi kormányzati rendszert helyreállítsák, népüket a pogányságba visszavezessék.

Gézának utolsó éveiben már látnia kellett, hogy halála után élete művének minden eredménye kockára kerül, ha a német-magyar viszony végleges tisztázására, a nyugati tájékozódás világnézeti megalapozására, a fejedelmi hatalom megszilárdítására nem sikerül megfelelő személyi és tárgyi biztosítékot szereznie. Ezért szakított a pogány vérségi jogban gyökerező legitimitás elvével. Kizárta a trónöröklésből Koppányt és családja többi pogány tagjait s utódjává az uralkodásra való alkalmatosság címén az egyházi jogfelfogásban irányadó idoneitás elve és a keleti pogány királyok utódjelölő joga alapján, saját keresztény hitben nevelt fiát jelölte ki. Az egykorú nyugati szokásnak megfelelően „összehíván Magyarország előkelőit és a következő rendet a közös tanácskozás határozatából maga után uralkodóvá emelte Istvánt s ennek erősségéül mindnyájuktól hűségesküt vett.” Udvarába hívta a bajor hercegi széket újra elfoglaló II. Henriknek unokatestvérét, a pogány csehek elől menekülő Adalbert prágai püspököt, hogy Istvánt megbérmálja, a hitben megerősítse s neki a térítő akció erőteljesebb folytatására tanácsokat adjon. Szent Adalbert látogatásának következményeképen jöttek hazánkba Csehországból kiüldözött német, olasz, szláv tanítványai s az ő közvetítésével jött létre István házassága is Gizellával.

II. Henrik bajor herceg, mióta 985-ben visszafoglalta ősei fejedelmi székét s Karinthiát és Felső-Itáliát is sikerült uralma alá vonnia, a belső és külső béke jegyében uralkodott. Személyében szerencsésen egyesült az egykori magyarellenes szász és magyarbarát bajor hercegi házak vére és hagyománya. Mint a bajor és lombard tartományok ura természetes örököse volt a bajor hercegek és lombard királyok magyarbarát politikájának. Politikáját és érzelmeit örökölték hitbuzgó gyermekei is. Regensburg tudós és szentéletű püspökének buzdítására az egyik fiú és az egyik leány – Brúnó és Brigitta – az egyháznak szentelték életüket. Henrik herceg, a későbbi császár kegyes hajlamairól volt ismeretes, később a szentek koronáját is elnyerte. Gizella nővére apácának készült, mikor 996-ban Regensburgba érkeztek Géza fejedelem követei és nőül kérték István számára. A herceg örömmel fogadta a kérőket és a hercegkisasszony égi jegyeséről lemondva eljött a magyar fejedelem udvarába, hogy férje oldalán pogányok térítésével és új hívők gondozásával gyarapítsa Krisztus országának népét. A házasságkötést nyomon követte a térítés megszervezése. Géza fejedelem Sabariának a Bakony északnyugati nyúlványain még látható – s a másik Sabariában, Szombathelyen született pannóniai Szent Márton szülőhelyének vélt – romjain egyházat és monostort kezdett építtetni Szent Márton tiszteletére.

A SZENT KORONA

A SZENT KORONA FELSŐ RÉSZE

Ez a házasság nagy politikai sikere volt a magyarok erőskezű békefejedelmének. Külpolitikájának alapgondolata kezdettől fogva a tartós béke volt, ezért igyekezett minden számottevő szomszédos hatalommal barátságos összeköttetésbe kerülni. Főtörekvése mégis a bajor-magyar viszony elmélyítésére, a német szövetség kiépítésére irányult, mert felismerte, hogy ellenségeskedés esetén a német hatalom válhatik legveszedelmesebbé a belső megerősödés útján haladó országra.

Árpád óta Géza volt az első fejedelem, akit kint és bent egyaránt elismertek Magyarország egyedüli urának. Ő állította helyre a fejedelmi méltóság tekintélyét. Ő gyengítette meg a régi politikai szervezetet. Ő vetette alapját a központi hatalom megerősítésével, a keresztény térítők befogadásával s a külső béke biztosításával a keresztény magyar királyságnak. A hagyományos bajor-lombard fegyverbarátságot ő fejlesztette a magyar királyság és a német-római császárság állandó értékű politikai szövetségévé s ezáltal ő nyitotta meg népe előtt a nyugati keresztény közösségbe vezető utat. Mindebben bölcs politikai megfontolás vezette. István már családjának és népének Krisztus anyaszentegyházával kötött örökös szövetségét kívánta keresztény házasságával megpecsételni; ezt jelképezte az első magyar egyháznak, Szent Márton pannonhalmi bencés monostorának a trónörököspár házasságkötését nyomon követő alapítása. Ezekkel az eseményekkel új korszaka kezdődött a magyar történetnek, amelybe Géza fejedelem a maga pogány erkölcseivel, barbár keleti politikájával, külsőségekben kimerülő kereszténységével már nem illett bele. Nem is sokkal élte túl azokat. Történeti hivatását betöltve, 997-ben meghalt; országát s a nagy történeti problémák végleges megoldásának nehéz feladatát immár huszonkilencedik életévében járó fiára hagyta.

István fejedelmi méltósága terhes örökség volt. Apja halála után tüstént feltámadtak ellene a fejedelmi udvarban lábrakapott szokásokat s a nagy befolyáshoz jutott idegeneket rossz szemmel néző és régi pogány hitükhöz híven ragaszkodó fejedelmi rokonok.

Elsőnek Szár Szörénd fia Koppány karhán támadt fel. A XI. századi hagyomány szerint „Koppány az öreg fejedelem halála után István anyjával akart vérfertőző házasságra lépni és Istvánt megöletve birodalmát a maga hatalma alá akarta vetni.” Trónigényét – a keresztény Gurda fejedelmet egykor trónjáról letaszító pogány Magyar fejedelemhez hasonlóan – arra alapította, hogy felfogása szerint Géza és István megkeresztelkedésükkel eljátszották az uralomhoz való jogukat. De kétségbevonta Gézának azt a jogát is, hogy idősebb családtaggal szemben saját fiát jelölhesse ki utódává. Sarolt fejedelemasszony nőülvételével az ősi jogszokásnak akart érvényt szerezni, melynek értelmében az özvegyet férje nemzetsége nőül adhatja öccséhez – magyar szólásmód szerint: kisebbik urához – vagy a nemzetségnek más férfitagjához. István megöletésével a pogány vallás és az ősi jogfelfogás parancsszavának kívánt eleget tenni. István viszont – a keresztény felfogásnak megfelelően – házassági akadályt látott a rokonságban, vérfertőzést az ilyen házasságban; később törvényesen is megtiltotta az özvegy asszonyok férjhezkényszerítését. A trónöröklés kérdésében pedig ragaszkodott a kormányzásra való alkalmatosság keresztény elvéhez, ami egyházi felfogás szerint az öröklés jogcíménél is fontosabb kellék volt.

A trónért és a régi pogány rend védelmében vívott harc hamar eldőlt. Koppány hadai a Balaton északi partján előnyomulva, a fejedelem bakony-veszprémi uradalmát pusztították, mikor István magyar és német seregei a bajor Vecelin vezérlete alatt rájuktörtek és Veszprém alatt döntő győzelmet arattak. Koppány elesett. Testét felnégyelték. Tagjait Veszprém, Győr, Esztergom kapujára szegezték ki s a negyedik részt keletre küldték intő jeléül a fejedelem ellen zúgolódó Gyula számára. Vagyonát elkobozták. Birtokaiból István a pannonhalmi monostort és kiválóbb vitézeit adományozta meg. Szent Márton egyházának több falut, sok népet adott és a somogyi tartomány minden terményének és állatszaporulatának tizedét. Koppány tartományának keleti sarkában, a Meszes aljában pedig új egyházat alapított Szűz Mária és Szent Benedek tiszteletére. Megszervezésével Adalbert lengyel földről idemenekült tanítványát, a német Ascherik apátot bízta meg, míg a pannonhalmi konvent élére Adalbert olasz tanítványát, Anasztáz volt breunowi apátot hívta meg.

Koppány bukásával István a Dunántúl egyszeriben ura lett a helyzetnek. A felső-tiszai részeken sógora, Aba-nembeli Sámuel támogatásával biztosította uralmát. A pogány magyarok ez országrészekben nyilt ellenszegülésre többé nem is gondolhattak. De a tiszántúli törzsek hadnagyai még most sem ismerték el Istvánt uruknak s a bizánci császársággal utolsó harcait vívó Sámuel bolgár fejedelem segítségével igyekeztek a maguk függetlenségét megvédeni.

A természeti erősségekkel, mocsarakkal, erdőkkel, hegyekkel körülvett keleti országrész meghódítására induló hadsereg élére a fejedelem saját unokafivérét, Doboka fia Csanádot állította s ugyanekkor szövetségre lépett Baziliosz bizánci császárral. Csanád hadai Szeged alatt keltek át a Tiszán és Szőreg, Oroszlámos, Nagyősz vidékén vívtak csatát Ajtony marosvári hadnagy seregével. Csanád győzött. Ajtony maga is elesett. Birtokait a győzelmes hadvezér kapta adományba a róla ezidő óta Csanádnak nevezett Marosvárral együtt. A gyulák érdekköréhez és valószínűleg rokonságához is tartozó Ajtony felett aratott diadal után, vagy avval egyidejűleg a Maros és Szamos völgyén át Erdélybe hatoltak István seregei. A szláv forrásokban Prokuj néven is említett Gyula feleségével és két fiával – Bajával és Bonyhával – együtt fogságba esett. A két fiú a Duna mentén telepedett meg, hol ma is őrzi emléküket szálláshelyükön Baja és Bonyhád városa. Később nagy szerepük volt a száműzött árpádházi hercegek – András, Béla, Levente – hazahozatalára irányuló mozgalomban, mígnem Péter király kivégeztette őket. Apjuk nem nyugodott bele ily könnyen a bukásba. A Vág völgyén magyar területre hatoló Boleszláv lengyel király szolgálatába állt s az egyik határszéli vár – talán Pozsony, vagy inkább Trencsén? – parancsnoka lett. Szent István ide küldte utána feleségét. Az erdélyi tartomány élére a fejedelem Soltot vagy Szoltánt, állította, egy másik rokonát, akit a kései hagyomány Solt fejedelemmel vétett össze s ezért István dédnagybátyjának mond. A tiszántúli és erdélyi részek hódoltatása és birtokbavétele után István 1003 és 1005 közt bolgár földre nyomult a Gyulát és Ajtonyt támogató Sámuel kán ellen. Gyula arany és ezüst kincseivel a székesfehérvári koronázó bazilikát ajándékozta meg.

A veszprémi, nagyőszi és erdélyi csatákban az új keresztény állam aratott diadalt az ősi pogány törzsszervezeten. A hadnagyok hatalmával együtt bukott el a régi politikai szervezet. István hatalmát korlátozni, uralma jogosságát kétségbevonni, tekintélyét csorbítani többé senki sem merészelte. Pogány és keresztény teljes meggyőződéssel ismerte el egyedüli urának, hiszen a harcban elbukott rokonainál alkalmasabbnak, valóban elhivatottnak bizonyult az uralomra. A törzshadnagyok méltóságát, a gyula és karhán főbírói tisztségét s velük a törzsszövetségi alkotmányt és önkormányzatot megszüntetve, az összes magyar törzsek népét közvetlen uralma alá hajtotta. Családi birtokát a hűtlenségbe esett urak birtokával és az országban szerte parlagon heverő uratlan föld nagy sokaságával gyarapította. A fejedelmi hatalom politikai és gazdasági alapjainak megteremtésével végleg érvényt szerzett a monarchikus elvnek s Koppány leveretése után – az új államforma állandóságát biztosítandó – a szentszékhez fordult keresztény királyi méltóságának elismertetése s a németbirodalmi egyháztól független magyar katolikus egyház szervezésére irányuló szándékának jóváhagyása végett.

Az 1000. év őszén Rómába küldte Ascherik pécsváradi apátot, hogy II. Szilveszter pápától királyi címe és méltósága elismerését, ennek jelképéül korona küldését s a magyar katolikus egyház megszervezésére felhatalmazását kérje. Az aurillaci bencésmonostorból a császári udvaron át pápai trónra került francia szerzetes, az egyházi univerzalizmus és a krisztusi világbirodalom gondolatának nagy előharcosa, szívesen fogadta a magyar fejedelem követét. Isteni elhivatáson alapuló keresztény királyi méltóságának és felségjogainak elismeréseképen koronát, egyházszervező és térítőmissziójának jelképéül a király előtt hordozható apostoli keresztet küldött Istvánnak. III. Ottó császár pedig Szent Móric krisztusi ereklyével ékes lándzsáját ajándékozta az új keresztény fejedelemnek.

Az 1000. év Karácsonyának ünnepén „elhozatván az apostoli áldás, korona s kereszt, a papság és a magyar nép örömrivalgások közt egyszívvel-lélekkel kiáltotta ki s a szent kenettel fölkenve, a királyi méltóság jelvényével szerencsésen megkoronázta Isten választottját.”