8. KERESZTÉNY MŰVELŐDÉS.

Szent István és buzgó munkatársai, a bencés monostorokban élő és főpapi székre emelt erőshitű szerzetesek teljes munkát végeztek. „A kereszténység zsenge palántája” hamarosan sudárba szökött, hogy a század végére terebélyes fává növekedjék. A pogányság órája lejárt. Új hit, új gondolat, új műveltség honosodott meg Magyarországon: a krisztusi hit, a keresztény gondolat és a nyugati szerzetesműveltség. Ennek az egyetemesen keresztény műveltségnek gyökerei Róma és Cluny talajába nyúltak vissza. Tűzhelyei Szent Benedek szerzeteseinek és Szent Krodegang kanonokjainak kolostorai voltak. Társadalmi központjaivá a püspökök és a keresztény király udvara lett. A régi pogány hit tüze elhamvadt. Keleten, a tiszántúli magyarság körében a század derekán mégegyszer lángralobbant, de az utolsó erőfeszítésben végleg kialudt. Elkeseredett makacs hívei, számban egyre fogyatkozó búsmagyar pásztorok a hegyek ölén, erdők sűrűjében, barlangok mélyén, puszták sivár homokján még évtizedek multán is áldoztak istenüknek és a varázshatalmú szellemeknek, de az új hittel szembeszállni már nem volt erejük. Az egyház és a királyi hatalom nem sok ügyet vetett rájuk, nem üldözte őket; Szent László korában már egészen enyhe büntetéssel sújtották őket eltévelyedésükért. A magyarság az ügykövek, egyfák, áldókutak mellől megtért a keresztény egyházakba, a babonától a hithez, a pogány bálványoktól Krisztushoz.

A keresztény kultúra kezdetben ellenségként szállt szembe a régi pogány műveltséggel. A krisztusi hit megalkuvást nem ismerő első hirdetői az ősi vallással és az ősi szertartásokkal a pogány papokkal és varázslókkal együtt kárhoztatták a pogány eredetű szokásokat is, mert féltették tőlük a kereszténységet. István király maga is lenézte ezeket a régiségeket. A hittel és egyházi parancsokkal össze nem egyeztethető szokásokat büntette is. De nem üldözte és nem irtotta a mondákat, énekeket, meséket, sem az ártatlan népszokásokat. A halotti tor, az ősök tisztelete, a pogány áldozati lakomából sarjadt ünnepi áldomás, a lakodalmas és más népi szokások szelidebb keresztény alakban továbbéltek s az ősök tetteiről éneklő dalok, csodás történésekről regélő mesék is szájról-szájra szálltak a nép ajkán. A pogány szellemhit és bűbájosság műhelyében fogant regék, mesék, énekek, babonák is tovább élnek az egyszerű asszonynép ajkán. Népmesekincsünknek nemzetközi motívumai közül még ma is kiütköznek a Hajnalköltöző királyfi, a Sárkánycsalád, az Égbenyúló fa, a Táltosverseny, a Kancatejfürdő, a Fehérló fia, a Halhatatlanságot kereső királyfi, a Vasorrú bába, a Kacsalábon forgó várkastély és a síppal, dobbal, nádihegedűvel való gyógyítás ősmagyar motívumai.

A királyi ház és más előkelő nagy nemzetségek ősi mondái és hagyományai – a Turul-monda, a vérszerződés története, az uralkodócsalád hún hagyománya és az Isten-kardjának mondája, a fehér lovon vásárolt ország, a gyászmagyarok, Lél-kürtje, Botond-bárdja mondái – szintén átszálltak az utódokra, ezeket utóbb történetírók is feljegyezték. De az írástudók, a tudomány és irodalom – az európaszerte latin nyelven művelt keresztény literatúra – művelői nem igen vetettek ügyet rájuk. Egyházi műveltségük magaslatáról lenézték, megvetették a vulgáris, paraszti magyar nyelven közszájon forgó „csacska meséket.” A fapálcára, nyílra rótt régi magyar rovásírás is kiszorult az úri házakból vidékre; csak a számadó csikósok, gulyások, juhászok és más egyszerű emberek rovóbotjain s a távoli erdővidéken lakó székelyek körében élt tovább. Helyette az udvar és az előkelő társadalom a latin betűvetés mesterségét tanulta meg a papoktól. Így történt, hogy „a magyar nemzeti irodalmat sem az ősi pogány, hanem a bencés monostorokból szétáradó új, idegen, keresztény műveltség hozta létre, helyesebben: ez származtatta át a keresztény latin irodalmat a magyarság tulajdonába, hogy majdan alapjává legyen a nemzeti irodalomnak.”

A bencés monostorok nemcsak a vidék népének lelki gondozói, kórházak, ingyenes vendégfogadók s egy-egy mintagazdaság központjai, hanem iskolafenntartók, papnevelő, tudósképző intézetek is voltak. A szerzetesek a hitre és elemi ismeretekre oktatták a hozzájuk beadott gyermekeket, kolostori életre vágyó felnőtteket, kiképezték a rend növendékeit, másolták az egyházi és iskolai célra szolgáló könyveket, tudománnyal foglalkoztak, beteget ápoltak és gyógyítottak, a külföldi és hazai utasokat, zarándokokat élelemmel és szállással látták el és intenzív gazdasági munkával terjesztették a kereszténységgel együttjáró földműves kultúrát. A káptalanok a kolostorokhoz hasonlóan iskolát tartanak fenn világi kispapok és laikusok számára, a kanonokok könyveket másolnak s a szerzetesekkel versengenek a mezőgazdasági munka terén. A plébánosok tanácsadói, tanítói, orvosai voltak híveiknek. A Szent István korában itt működő idegen papok mind e feladatoknak jól meg tudtak felelni, mert koruk fogalmai szerint igen jól képzett, tudós szerzetesek voltak. A Cluny szellemében megreformált kolostorokból jött püspökök és papok nagy gondot fordítottak önmaguk kiképzésére, tanítványaik és híveik oktatására. Ők vetették alapját az első magyar iskoláknak, melyekben az európaszerte szokásos keretben oktatták az elemi ismereteket és a hét szabad mesterséget. Szent Anasztázról a regensburgi Arnold írta meg, mily alaposan bírálta meg művét s mily szeretettel foglalkozott a kispapok zenei kiképzésével. Bonipert püspök francia barátjától kért könyveket a székesegyházi iskola számára. Ascherik érsek a király római és frankfurti követe, valamint Gellért és Mór püspökök jeles tudósok voltak. Maga István is „homo litteratus,” életírójának szavai szerint: „még mint gyermek a grammatika mesterségének tudományába teljességgel bebocsátkozott,” elvégezte a hét szabadművészet alsóbb grammatikai fokozatát. Műveltsége meghaladta az átlagos papi műveltséget.

Az irodalom első csírázása is a monostorokban indult meg. „Ha kell szimbólum, ha kell kegyeletes emlék, mely ünnepélyes színbe öltözteti irodalmunk útnakindulását, ott az ősi monostor képe; ott az első magyar király, ki a legyőzött pogány Koppány somogyi birtokait a monostor eltartására rendeli; ott a királyfi, új hit és új tudomány első magyar idealistája, ki az írástudás kiválasztottját, Szent Mórt, az alázatos szerzetest, e monostor neveltjét csókkal üdvözli.” A magyar szellem első terméke Boldog Mór pannonhalmi apátnak, a későbbi pécsi püspöknek a zoborhegyi lengyel remeték – Szent András-Zoerárd és Szent Benedek – életéről írt legendája. Az első magyar író munkája rövid, egyszerű, tömör előadásával, nyugodt és tárgyilagos hangjával ékes emléke a bencések elmélyedésének és irodalmi ambícióinak. E legendát megelőzően jött létre a magyar történetírás első terméke: az 1019 és 1060 közt Pannonhalmán írt rövid és szűkszavú évkönyvi feljegyzés. Szerzője idegen, valószínűleg német szerzetes volt, aki ötletszerűen jegyzett fel néhány rendi szempontból fontos adatot: egyházalapításoknak, püspökök, apátok, uralkodók életének dátumait. Ezt a történetirodalmi értelemben jelentéktelen, de kronológiai szempontból becses kis művet a lelőhelyéről elnevezett XII. századi Pozsonyi Évkönyvek tartották fenn számunkra.

A PÉCSI SZÉKESEGYHÁZ NYUGATI HOMLOKZATA

A SZÉKESFEHÉRVÁRI BAZILIKA ALAPRAJZA

A PÉCSI SZÉKESEGYHÁZ ALAPRAJZA

A kolostori irodalomnak egyik legjelentősebb terméke volt Szent Gellért püspöknek Deliberatio supra hymnum trium puerorum című munkája. „Szent Gellértnek ez a magyar földön írt műve ragyogó csillag kora teológiai irodalmában. Különös értéket kölcsönöz neki az a körülmény, hogy a hittudomány szempontjából meddő másfélszázad csendjét törte meg s egy másfélszázados süllyedtséget szakított meg. A középkor sok szempontból eredeti hittudományi alkotása. Magán viseli a kor teológiájának megőrző és áthagyományozó jellegét. Megragyogtatja a harmadfélszázaddal előbb hatalmas lendülettel fejlődésnek induló teológia erejét, szépségét, fiatalos bátorságát és töretlen bizalmát és ezzel a süllyedtség korában beharangozta a skolasztika Szent Anzelmmel meginduló tavaszát. Másfelől a Kelet és Nyugat között fennálló szellemi áramlásnak egy huzala, annak a hídnak pillére, melyen keresztül Pseudo-Dionysius misztikus teológiája Bizáncból utat talált Párisba. Ha valaki megfelelő hozzáértéssel nyúl a Deliberatiohoz, akkor Szent Gellért műve mint a XI. század hittudományi irodalmának gyöngye valami csodálatos szépségben, izzó színekben ragyog. Olyan eleven, mint a rügyeket pattantó, kérget roppantó, daloló, illatos májusi erdő. Számunkra a Deliberatio még többet jelent. Nem múló dicsőségünk, hogy a XI. század hittudományos irodalmának ez a jelentős alkotása hazai tudományos irodalmunk legrégibb emléke. A Deliberatio magyar földön született, magyar levegőben íródott, lapjain suhognak a magyar rónák kalászai. Bizonyság arra, hogy a Dunavölgyében a kereszténységgel együtt született meg nemcsak a már 900 esztendőre visszatekintő keresztény magyar királyság, hanem a katolikus hittudomány is.”

Ezekkel a művekkel indult meg a magyarországi kolostorok latinnyelvű irodalma. A következő munka már a királyi udvarba visz bennünket. A kor irodalmának legkimagaslóbb terméke és egyszersmind a király eszmevilágának és törekvéseinek leghívebb kifejezője az Imre herceg okulására írt Erkölcsi Intelmek könyve. Íróját régebben Szent Gellértben, az ifjú herceg első nevelőjében keresték. Ki volt a szerzője? nem tudjuk, de nem is lényeges kérdés, mert sugalmazója kétségkívül maga István király.

Az uralkodó kötelességeiről és a kormányzás módjáról mondottakban az ő világszemlélete, erkölcsi felfogása, politikai bölcsesége s az ő korának a keresztény királyeszményről alkotott felfogása tükröződik vissza. Formailag a könyv egyike a nyugati és bizánci irodalomból ismert királytükröknek, írója bizonyára olvasott is ilyeneket, felhasználta az egykorú zsinati és udvari irodalom más termékeit is forrásul, de stílus, szerkezet, elgondolás tekintetében mégis mindezektől függetlenül dolgozott, komoly és önálló tudósmunkát végzett. Szent Ágoston királyeszményét állítja követendő példaképül a trónörökös elé, a külföldi irodalomból jól ismert vonásokkal rajzolja meg a kegyes, igazságos és békeszerető keresztény király képét, de új egyéni vonásokkal egészíti ki és tökéletesíti ezt a képet. Erőteljesen hangsúlyozza, az univerzálizmus korában szokatlan határozottsággal emeli ki a hagyományok tiszteletét, mikor a nemzet saját törvényeinek tiszteletbentartásáról beszél s új fogalmazását adja a római békegondolatnak, midőn a jövevények védelmét köti a herceg lelkére. Értékét korán felismerték. A magyar törvények összegyűjtői mint Szent István első törvénykönyvét iktatták a XVIII. század óta Corpus Juris Hungarici néven ismert hivatalos törvénytárba. Ma belőle rekonstruáljuk Szent István államszervező és országépítő munkájának eszmei alapjait és szellemi hátterét.

Ugyanebből a műhelyből került ki Szent István két törvénye is, melyeket a Corpus Juris Hungarici szerkesztői István második törvényeként foglaltak egybe. Kora felfogásához képest István király nem törekedett a magyar jog egészének avagy az új szervezet alapelveinek rendszerbefoglalására. Megelégedett az új intézmények és szervezetek meghonosításával kapcsolatban felmerült és a szokásjog alapján meg nem oldható legfontosabb jogi kérdések tisztázásával. Királysága jogviszonyait két törvényben szabályozta, melyek egyike uralkodása első éveiből, másikuk későbbi időből származik. A rendelkezések jórészben idegen eredetűek. Az első törvénykönyv harmincöt szakaszában számos szószerinti, stiláris és gondolati egyezés árulja el I. Adorján pápa 785. évi capitularéjának, a 847. évi mainzi zsinat határozatainak, a Pseudo-Izidor és Benedictus-Levita neve alatt ismert egyházjogi gyűjteményeknek közvetlen hatását. A szerkezet azonossága és a gondolatmenet egyezése kétségtelenné teszi a Lex Baiuvariorumnak bajor pap szerzőségére valló használatát. Hatása az elsőnek intézkedéseit kiegészítő második törvénykönyv rendelkezésein is felismerhető, de ez a gyakorlati életben szükségessé vált időszerű intézkedéseivel már túlnyomórészben az önálló magyar jogfejlődés eredménye. A törvényeken egyébként is világosan felismerhető a magyar szokásjog hatása. Díjrendszerük a maga 5, 10, 50, 100 aranypénzben megszabott díjaival a keletről hozott ötös számrendszeren alapul, holott a gyakorta szószerint is követett bajor törvények a német és szláv földön szokásos négyes számrendszernek megfelelően 4, 16, 40, 80 aranyas díjakat állapítanak meg. Pénzszámításuk is független az egykorú frank-bajor pénzrendszertől, hol 12 denárban számítottak egy solidust, szemben a bizánci aranyból levezetett 30 denáros magyar pensával.

A törvények nem adják az élő magyar jog teljes kodifikációját. Csak egyházi vonatkozásukban teljesek. Egyébként lazán összefüggő jogszabályok gyűjteményei, de ezek a jogszabályok más forrásokkal és a XI–XIII. századi fejlődés jelenségeivel egybevetve mégis összefüggő képet adnak Szent István királyságának szervezetéről, gazdasági és társadalmi, közigazgatási és jogviszonyairól. A két törvénykönyv ötvenhat szakasza közül húsz – beleértve a házasságjogi és boszorkányságra vonatkozókat is – egyházi vonatkozású vagy karitatív természetű, tizenegy a királyi vagyon védelmével s a király népének és tisztjeinek jogviszonyaival foglalkozik, tizenkettő a király ellen irányuló és a belső békét veszélyeztető bűnök megtorlásáról intézkedik s a magántulajdont védő tizenhárom szakasz is az adománybirtokosok érdekeit tartja szem előtt. Mindannyi a királyi Magyarország törvénye. Az ősi magyar foglaló birtokosság, a nemzetségek jogaira csak itt-ott találunk egy-egy utalást, mert a vérségi köteléken nyugvó társadalom jogviszonyait nem királyi törvény, hanem a szokásjog szabályozta, s a törvénykezési és közigazgatási eljárás is szóbeli volt.

A XI. században az írásbeliség egész Európában elhanyatlott, nálunk pedig még ki sem alakulhatott. Csupán egyházi vonatkozásban érvényesült az írásbeliség elve. Ami kevés jogi értékű írásos emlék, oklevél a XI. századból korunkra jutott, az – a középkori hamisítványokat is ideszámítva – kivétel nélkül egyházak javára tett adományokról és kiváltságokról szól. A világiak megelégedtek a szokásjogi gyakorlatnak megfelelő jogi formaságokkal, okleveles biztosíték szerzésére nem törekedtek. Világi alattvalók részére az első oklevelet Kálmán király adta ki dalmát városok kérésére. Magyar földről II. Géza korából ismerjük az első világi birtokos részére kiadott királyi okleveleket. István király nagyarányú egyházszervező munkássága mellett a kormányzat mégsem nélkülözhette az írásbeli teendők ellátására hivatott udvari hivatalt. Szükség volt királyi kancellária szervezésére s ennek vezetésére István király sógorának trónralépte után a császári kancellária egyik tagját hívta meg udvarába. Az ő kezéből került ki, az 1002-ben alapított veszprémvölgyi apácakolostor részére kiállított első görög nyelvű oklevél kivételével, István valamennyi oklevele. A két érsekség, nyolc püspökség és a bencés apátságok számára kiadott alapító- és kiváltságlevelek közül csak három – a pécsi, veszprémi, pannonhalmi – jutott későbbi átírásban korunkra s ezek mindegyikét ugyanaz a jegyző írta; szövegükön felismerhető Heribert kancellár egyik jegyzőjének 1002-ig III. Ottó császár számos okleveléből ismert stílusa. Vajjon csak ő maga, avagy több jegyző működött-e István kancelláriájában, ő volt-e, vagy más tudós bajor pap a törvények szerkesztője és írásbafoglalója? nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy a kancelláriai szervezet a király halálát követő zavaros időkben felbomlott, mert utódai udvarában a jegyzői teendőket időnként megbízott papi személyek, majd a királyi kápolna – a capella regis – tagjai, az udvari káplánok látták el.

A kancellária hivatalos szóhasználata nyomán honosodtak meg hazánkban az új intézmények századokon át használatos latin elnevezései: a princeps, civitas, pagus, comes, comitatus, comes palacii, miles, miles castri, civis, minister, pristaldus, servus, servus curialis, mancipium, senatus, senior, denarius, tributum, teloneum, fórum. Ezek egytől-egyig a frank-bajor hivatalos terminológiából származó szavak. A közbeszédben a civitast régi magyar szóval várnak, a miles castrit várjobbágynak, a királyi ministert jobbágynak, a seniort úrnak, a tributumot vámnak, a forumot vásárnak mondották. Ha valamelyik intézménynek megfelelő magyar szó nem volt, az új szervezet keretében élő szláv szolgák nyelvéből átvett szavakat alkalmaztak, melyeket azok a frank uralom idejéből őriztek meg nyelvükben. Így lett a vár pagusából a vár megyéje, a comesből ispán, az udvar ispánjából nádorispán, a servus curialisból udvarnok, a denariusból pénz, a pristaldusból poroszló, amint később a hospes és civis jelölésére a városlakó német telepesek nyelvéből vett polgár szó honosodott meg. Ezekből a szavakból éppoly kevéssé következtethetünk maguknak az intézményeknek szláv eredetére, mint az ősi hadnagy szót kiszorító szláv vajda, az in (inas) helyett divatbajött szolga, az úr helyett alkalmazott király szavakból. Legvilágosabban látjuk ezt az ispán szónál. Nálunk az ispán a frank grófnak megfelelő királyi tisztviselő, holott a szlovén, horvát, szerb zsupánok – a horvát palatinus zsupán kivételével – az ország kormányzatába bevont nemzetségfők s nem királyi tisztviselők voltak. A nádorság és várispánság, az udvari és várgazdaságok rendszere, a keretükben élő népség hűbéri színezetű intézményei, az adománybirtok, a királyi hadseregszervezet, a bajor mintára vert pénz, a gazdátlan föld, a vámok, vásárok regáléja bajor földről átültetett intézmények voltak. Gyökerük a Karoling-kori hatalmi szervezetbe nyúlik vissza s közvetlen mintaképei az István apósának bajor hercegségében látott egykorú intézmények voltak. Ugyanez időben kerültek nyelvünkbe papi közvetítéssel az ősmagyar, bolgár-szláv, pannon-szlovén eredetű egyházi műveltségszavak fogalomkörét kiegészítő nyugati szláv dusnok és érsek, olasz ereklye, gardinál, pogány és egyházi latin cili-ciom, csízió, eklézsia, gyehenna, kántor, kardinális, klerikus, klérus, kórus, mártír, ministrál, parókia, prezsbiter, próféta, religió, templom, testamentum szavak.

Az irodalomhoz hasonlóan a kor művészete is egyházi forrásokból táplálkozott. A pontusi hazában magas művészi színvonalra emelkedett ősi magyar kézművesség emlékei, a keleti kultúrák bélyegét magukon viselő díszes arany- és ezüstveretű, faragott csonttal ékesített fegyverek, ruhadíszek, tarsolyok, szerszámok, ékszerek a keresztény korba is elkísérték a magyar népet. E művészetnek még az őshazából származó jeles emlékei a koronázási jogar kristálygömbje, valamint a Prágában és Bécsben őrzött két különböző típusú magyar kard: Szent István normann kardja és az úgynevezett Nagy Károly-kard. Ezek mellett az emlékek mellett azonban már István király korában megjelennek a bizánci és nyugati formanyelven beszélő iparművészeti alkotások s ez a stílus rövidesen úrrá lesz a magyar ötvösművészeten. Az átalakulási folyamat kiindulópontján egyházművészeti ösztönzések érvényesülnek. Az új művészet a püspöki székhelyeken, kolostorok mellett és nagyobb városokban, így Budán és Székesfehérvárott épült székesegyházak és templomok fölszerelésével vette kezdetét. A székesfehérvári bazilikát István az erdélyi és bolgáriai hadjáratokon szerzett gazdag arany- és ezüstzsákmányból szerelte föl. A királynék házitemplomául tekintett veszprémi székesegyházat keresztekkel, edényekkel, arany- és ezüstneművel és ruhákkal Gizella királyné ajándékozta meg, akinek áldozatkészsége minden képzeletet felülmúlt.

Pontos jegyzékünk – sajnos – egyik templom szentistvánkori felszereléséről sincsen, de a pannonhalmi műkincseknek szentlászlókori összeírásából következtethetünk a felszerelés gazdagságára. 1080 táján a pannonhalmi Szent Márton egyház leltárában, jobbára István és László királyok bőkezűségének tanujaképen, kilenc kis hordozható oltár és szent ereklyét őrző arany, ezüst, elefántcsontba foglalt márvány capsa, tíz oltárra való aranyfeszület, egy ezüstből és három aranyozott rézből készült ezüstnyelű hordozható feszület, egy zománcos és egy elefántcsont ereklyetartó tábla, tizenhárom arany, három drágaköves, nyolc egyszerűbb kehely, öt pár ezüst vagy ezüstözött gyertyatartó, négy tömjénező, két ezüst tömjéntartó csónak egy aranykanállal, egy ezüst ostyatartó, két ezüst misekanna, egy ezüst kézmosókanna tálcával, négy ezüst szenteltvíztartó, egy kristálynyelű arany szenteltvízhintő, három ezüsttál, tíz arany és ezüst áldoztatókehely, egy ezüst és egy szaruból készült aranyfoglalatú olajtartó kürt, három pár kézmosótál, ötvenhárom oltáröltözék és függöny, tizenhét oltárterítő, nyolc díszes székterítő, öt faliszőnyeg, három gyolcsfüggöny, hat gazdagon díszített evangéliumos-könyv vánkossal, negyvenegy arannyal vagy színes selyemmel szegélyezett teljes miseruhafelszerelés, egy teljes főpapi felszerelés, tíz dalmatica, ötvenhárom cappa, megannyi művészi kivitelű felszerelési tárgy szerepel, nem szólva a hetvenkét kódexből álló monostori könyvtárról.

Ruhaneművel, hímzett takarókkal és terítőkkel, miseruhákkal jobbára Gizella királyné, udvarhölgyei és apácái látták el a templomokat. Ezek közül legértékesebb volt az Imre herceg korai halála előtt hímzett pompás miseruha, mely mindmáig a magyar királyok koronázási palástjaként használatos. Felirata szerint „Ezt a misemondó ruhát Krisztus megtestesülésének 1031. évében, a XIV. indictióban István király és Gizella királyné készítették és adták Szűz Mária Fehérvár városában levő egyházának.” A győzelmes Krisztus, a mennybéli angyalok hódolatát fogadó Krisztus, a próféták közt áldástosztó és az ítélkező Krisztus, Szűz Mária, az angyalok és próféták alakjai mellett ott látjuk a király és királyné – a felirat szerint: Stephanus Rex és Gisla Regina – koronás alakját s kettejük képe között, éppen Krisztus képe alatt egy födetlenfejű, de fejedelmi palástot viselő ifjú, nyilván Imre herceg mellképét. Egy másik miseruhát XIX. János pápának hímeztetett a királyné. Felirata „István a magyarok királya és szeretett hitvese küldik ezt ajándékul János apostoli úrnak.” A pápa ajándékából ez a ruha a metzi Szent Arnulf egyházba került s ott a francia forradalom idején pusztult el. Ugyancsak Gizella királyné jámbor művészetpártoló munkásságának emléke az az aranylemezekkel borított, fából készült feszület, melyet édesanyja, a másik Gizella regensburgi temetkezőhelyére küldött. A keresztet verses feliratok és két térdeplő nő alakja díszíti, a koronás alak maga Gizella királyné, a fedetlenfejű édesanyja. Felirata szerint az aranygyöngyökkel, drágakövekkel és igazgyöngyökkel kerített feszületet „Gizella az ájtatos királyné anyjának, Gizellának sírjára ajándékozta.”

Az ősi magyar művészet birtokállományából hiányzó új művészeti ágak, az építészet és szobrászat területén még inkább kidomborodik az egyházi jelleg. Az első nagyobb építészeti alkotások az esztergomi és talán egy székesfehérvári királyi palotán kívül mind templomok voltak. Sajnos, ezekből egy sem maradt eredeti alakjában korunkra. „A felkutatásukra irányuló régebbi és újabb ásatások eredményeként legfeljebb alapfalaik egy része és építészeti jellegű faragott kőtöredékek ismeretesek. Leginkább a pécsi székesegyházról alkothatunk tiszta fogalmat a fennmaradt kripta, a szerkezeti falak és tornyok, valamint számos kőtöredék alapján. Átépített alakjában ismerjük a pécsváradi kriptát is.” Az itt, továbbá Esztergomban, Székesfehérvárott, Egerben, Gyulafehérvárott, Kalocsán, Feldebrőn felkutatott töredékekből, romokból és ránkmaradt rajzokból is megállapítható, hogy „első templomaink alaprajz, szerkezet és a faragott díszítés tekintetében itáliai példákból indultak ki, közelebbről a római bazilikából s ezek ravennai, lombardiai, isztriai és dalmát fejleményeiből.” Alkotóik jobbára lombard-olasz építőmesterek és kőfaragók voltak, akiknek működése nemcsak alapjává lett, hanem közel két századra irányt is szabott a magyar építészetnek és szobrászatnak. Bár itt-ott – úgy lehet – német, különösen bambergi hatásnak is vannak nyomai, „a nagyszámban fennmaradt architektonikus töredékek díszítő motívumai és stílusa alapján kétségtelennek tarthatjuk, hogy Szent István építkezéseinél főként északitáliai, lombard mestereket foglalkoztatott.” Közvetlen olasz hatásra vall az is, hogy „a magyar román építészet egész jellegében és szellemében jobban fejezi ki e stílus sajátságait, románabb, mint a német.” Ugyanez a közvetlen hatás ismerhető fel Szent István korának bazilikális építészetén is. „Első bazilikáink a klasszikus ősök, a római és a kisázsiai ókeresztény bazilikák leszármazói s ezek korábbi leszármazottjai közül különösen a ravennai S. Apollinare in Classehoz, a milánói S. Ambrogiohoz, a páviai San Michelehez, a firenzei San Miniatohoz, az istriai parenzoi dómhoz és dalmát templomokhoz állanak közel, úgy hogy ezeket tekinthetjük mintaképeiknek. Befolyással lehettek az itt talált pannóniai ókeresztény, frank és szláv templomok is, amelyek maradványait felhasználhatták,” különösen Nyitrán, Zalavárott, Pécsett s talán Esztergomban és Pannonhalmán is. Szent István legmonumentálisabb építkezése a székesfehérvári bazilika volt, mert azt családi szentélynek, a királyok koronázási és temetkezési helyének szánta. „Hartvik püspök áradozva ír a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére emelt templom nagyszerűségéről, káprázatos belső művészi díszítéséről és gazdag liturgikus felszereléséről. Impozáns méreteiről az imént befejezett ásatások adnak felvilágosítást. Főhajójának szélessége 21 méter volt, amihez két 7–7 méteres oldalhajó járult. Hosszát nem lehet megállapítani, mert nyugati oldalához a ráépült püspöki palota és a csatornahálózat miatt nem lehet hozzájutni; hozzávetőlegesen 70 méter hosszú lehetett. A hajókat hét-hét erőteljes pillér választotta el egymástól. Délkeleti sarkán sírkápolna állt, mely a romok tanúsága szerint lombard építész munkája. Nyilván ez volt Szent István végleges nyugvóhelye, ahová Szent László tetemét átvitette.”

„A világi építészetnek nagyszerű dokumentuma került elő az esztergomi királyi palota feltárásánál. A palota mai alakjában III. Béla korából származik, de alsó szintjén még megőrizte Szent István korába visszanyúló, kemény, faragott mészkőből rakott falait. Ez a palota a közelében kiásott római emlékek tanúsága szerint egy római castrum vagy őrtorony helyébe épült, esetleg még Géza fejedelem korában.” Más világi építkezésnek eddig nem akadtunk nyomaira, de nem is igen akadhattunk, mert a fából épült falusi templomokhoz hasonlóan az új várgazdaságok központjában emelt várak sem voltak kővárak. Ilyenről legfeljebb Esztergomban és Fehérvárott lehetett szó. A többi városokat még a tatárjárás idején is fafalak és földsáncok védték s a városi házak is jórészt fából készültek.

A PÉCSI SZÉKESEGYHÁZ ALTEMPLOMA

A PÉCSVÁRADI APÁTSÁG ALTEMPLOMA

AZ ESZTERGOMI KIRÁLYI PALOTA SZENTISTVÁNKORI FALRÉSZLETE

„A magyarság veleszületett művészi tehetsége a román korban mutatta meg először szobrászi képességeit, hiszen korábbi gyakorlata csak az iparművességre szorítkozott. Most nyílt először alkalma idegen, elsősorban olasz tanítómesterei nyomán plasztikai formákban megfogalmaznia emberábrázolásait, kifejeznie természeti szemléletét, jelképekbe formálnia az új vallástól beléoltott erkölcsi fogalmakat. Ősi hajlamú díszítőkedvét és leleményét jobban élhette ki a román kő-plasztikában, mint a fémre redukált s motívumaiban nagyon korlátozott honfoglaláskori ornamentikában. Első templomainkhoz hasonlóan első szobrászati emlékeink is idegen kezektől származnak. Magyar közreműködőket kell azonban már román szobrászatunk első korszakában is feltételeznünk; ezt bizonyítják díszítőplasztikánk honfoglaláskori elemei. Első kőfaragóink éppúgy, mint építészeink olaszok voltak. A bizánci befolyás csekély s itáliai szűrőn át érkezett hozzánk. Legerősebb volt kezdettől fogva a lombard kőfaragás hatása s az első nagy lombard művészeti hullám éppen Szent István korában csapott át hozzánk. Itáliai eredetűek első templomaink pillér- és oszlopfői. Legrégibb és nálunk is legelterjedtebb típus az akantuszleveles fejezet, amely különböző változatokban már István korában megjelenik. Leggazdagabb példányai Esztergomban találhatók a bazilika maradványai között s itt alakult ki az a Budára, Székesfehérvárra, Pécsre, Feldebrőre is elkerült típus, amelyen két sorban pálmák váltakoznak csavart oszlopokkal. Némelyiken a külföldi kőfaragásban ismeretlen, a honfoglaláskori magyar fémornamentikából átvett szívidomú palmettadísz tűnik elő és tanúskodik amellett, hogy román díszítőművészetünk már kezdetben magyar jelleget öltött. Több kőemlékünkön megtaláljuk a szalagfonat kedvelt motívumát. Ez díszíti Szent István koporsóját is, mely bizánci iskolázottságú olasz mester műve. Az oszlopfőkön megpróbálkoztak emberábrázolásokkal is, minők a pécsi székesegyház Ádámja s az esztergomi oroszlános oszlopfő. A szabadabb figurális szobrászat első emlékei a gyulafehérvári székesegyház kapujának korunkra jutott timpanonja s az aracsi papot ábrázoló dombormű.”

A tudomány és a művészetek megalapozása mellett, a kereszténység erkölcsi téren is nagy átalakulást idézett elő. Az emberek Isten előtt való egyenlőségét hirdető keresztény tanítás áttörte a pogány társadalomban az úr és szolga között ledönthetetlennek vélt válaszfalat. Megnyitotta a felszabadulás útját a vagyontárgynak tekintett szolgák előtt. A főrangú és alacsonysorsú bűnöst egyenlő mértékkel mérő és egyforma büntetéssel sújtó egyházi törvény minduntalan figyelmeztette a pogányságból alig megtért urakat szolgáik embervoltára s ezzel útját nyitotta annak a százados fejlődésnek, amelynek végső eredményeként a rabszolgák ivadékaiból szabad emberek lettek. A keresztény erkölccsel ellentétes szokások törvényes üldözése és kipellengérezése is jó eredménnyel járt. A haláltokozó kardvágás és a fegyveres támadás szigorú büntetése, ha nem is irtotta ki, gátat vetett a magánháborúskodásnak. A leányrablót a leány szüleivel való kiegyezés esetén is büntető, az özvegynek férjhezkényszerítését tilalmazó, az elhagyott asszony erkölcsi és anyagi jogait védelmező törvények a családi élet tisztaságát mozdították elő. Szembetűnő az egyházi felfogás üdvös hatása a boszorkányügyekben. A varázslatban, rontásban, boszorkányokban való pogány hiedelem sok gonoszságnak, igaztalan üldözésnek, vérontásnak volt a forrása, amíg ezek magánbosszú tárgyai voltak. Az egyház számolt e hiedelemmel, de elvonta a vádlottakat a műveletlen és bosszúra éhes nép haragja elől. Nagy haladás volt, mikor az ítélkezés tanult papok hatáskörébe került, akik fokozatosan enyhítették s némely esetben teljesen kiküszöbölték a vélt bűnök üldözését. A nyugati keresztény kultúrközösségbe belépő magyar nép szoros érintkezésbe került a közösség többi népeivel s a művelődési javak cseréjével egyidőben megindult a személyes érintkezés is közöttük. István megnyitotta országa határát és útait az országba jövő vendégnépek, de a Szentföldre zarándokoló hívők előtt is. Sok jámbor keresztény vette útját ezidő óta a tengert elkerülve Magyarországon át s ezek közül Vilmos angoulêmei gróf és Richárd verduni apát nagy magasztalással emlékeztek meg a magyar király vendégszeretetéről. István maga is megfordult bajor földön és minden valószínűség szerint Rómában is. Népét serényen buzdította az örök város és a Szent Sír felkeresésére. Útjukat és ellátásukat mindenben megkönnyítette. Jeruzsálemben és Rómában vendégfogadó kolostort és káptalant alapított, Konstantinápolyban templomot és szállóházat építtetett s a magyar zarándokokra és saját Rómát járó követeire gondolva, nagyobb összeggel járult a ravennai Vasas Szent Péter-monostor építésének költségeihez.

A keletről hozott ősmagyar művelődési hagyományok a nép lelkében összefonódtak és egybeforrottak a latin szerzeteskultúra és a germán politikai műveltség elemeivel. Egyesülésükből született meg az immár idestova ezeresztendős keresztény magyar művelődés. Ez a művelődés fajilag determinált ősmagyar hagyományok és a nyugati keresztény közösségtől átvett értékek eredője. A magyarság nem szakadt el a magyar lélek ősi forrásától. Mindmáig híven őrzi az ősi műveltség készletéből kiválasztott időálló értékeket, megóvta művelődése magyar jellegét. De európai földön, európai fajjá és nemzetté alakulván, lelkét már Szent István korában s azóta is mindig kitárta az ideáramló nagy nyugati eszmeáramlatok előtt. A román korszak egyházi renaissancea és a belőle sarjadt gregoriánus irányzat nyomában utat talált magyar földre a gótika és a lovagi életszemlélet, a renaissance és a reformáció, a barokk és a katolikus restauráció, a rokokó és a felvilágosodás, az empire és a romantika, a biedermeier és a polgári liberalizmus, az individualizmus és kollektivizmus, a kapitalizmus és szocializmus történeti áramlata. A magyar fajta a maga áthasonító erejével teljesen birtokába tudta venni és magáévá tudta tenni a tudatosan átvett és észrevétlenül beszivárgó művelődési értékeket. A nyugati kultúrközösség keretében is meg tudta őrizni szellemi függetlenségét, mert sohasem szolgai módon követte a példaadó nemzeteket, sohasem urat és pártfogót, hanem mindig barátot és tanítómestert keresett nyugaton, mert mindig hű maradt Szent István király magyarérdekű és magyarszellemű művelődéspolitikájához.