10. GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKULÁS.

Az új közhatalmi szervezet kiépítésével párhuzamosan a gazdasági és társadalmi élet szervezete is átalakult. Az államegyház és a birtokszervezet, a központosított kormányzat és a királyi bíróság négy alappillérén nyugvó keresztény királyságban az állattenyésztő és zsákmányoló gazdálkodás rendszerét a földmíves termelésen alapuló mezei gazdálkodás váltotta fel. A vérségi birtokközösség és a társadalmi egyenlőség elvén épült pogány társadalom a magántulajdon és a hierarchia elvi alapján szervezkedő keresztény társadalomnak adott helyet. Ez az átalakulás logikus következménye volt az őshazában megindult s a X. században gyorsabb ütemben előrehaladott fejlődésnek. Megvalósulására a döntő lökést mégis a nép megtérése adta meg.

A megkeresztelkedés a krisztusi igazságot megismerő egyén számára lelki élmény, a gondolatvilág megújhodását és az etika megtisztulását jelenti, de az új világszemlélet eszmevilágában a materiális élet is új értelmet kap: formái megváltoznak, keretei kibővülnek, célkitűzése eszmei elemekkel gazdagodik. A megtérésnek ezek a járulékai még sokkalta nagyobb erővel jelentkeznek nagyobb közösségek, népek, nemzetek megkeresztelkedése alkalmával. A keresztség felvétele az új hitelvi és erkölcsi igazodás mellett az állami, társadalmi, gazdasági formák, keretek, célkitűzések módosulását vonja maga után. Nemcsak a pogány vallás helyébe lép új, keresztény hit, vele együtt átalakul és új értelmet kap a nép élete is, mert a kereszténység nemcsak dogma, morál, filozófia, hanem életforma is.

A keresztényi életnek a krisztusi hitelvek tiszteletén és a keresztény erkölcsiségen túl – nyugati életszemlélet szerint – a megtelepedett életmód és a békés termelő munka is feltétele volt. A barangoló nomád a középkor felfogása szerint nem lehetett jó keresztény, mert nem tehetett eleget vallási kötelezettségeinek és semmiképen sem élhetett békés életet. Nem járhatott rendszeresen templomba, nem hallgathatta papjainak oktatását, nem gyakorolhatta a keresztényi erényeket. Mindehhez végleges megtelepülésre volt szükség.

A megtelepedett életmódra való áttérés első biztos jele a falusi templomok építése volt. Szent István elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy templomot s a nép szigorú büntetések terhe alatt látogassa templomát. Szent László avval egészítette ki ezt a rendelkezést, hogy az egyházmegyék és vármegyék területén működő papokat helybenmaradásra kötelezte, a nomadizálásra hajlamos népnek pedig megtiltotta, hogy templomát elhagyja: „ha valamely falu népe elhagyván az ő templomát, más helyre költözik, a püspök hatalma és a királyúr parancsa kényszerítse vissza oda, ahonnét eltávozott.” E költöző falvak népe között bizonyára sok volt a pásztorember, de a földmívesek is szívesen barangoltak s ezt gazdálkodásuk rendszere nemhogy akadályozta volna, inkább előmozdította. A benedekrendi kolostorok gazdaságaiban, majd a király s az egyházi és világi nagybirtokosok központi gazdaságaiban is megkezdték már a földnek vetésforgó alapján való mívelését. De a nép még nem ismerte a vetésforgót. Nomád földközösségben mívelte földjét. Két- vagy háromévenként más-más földterületre szálltak ki sátraikkal s a földet maguk között nyílvetéssel kiosztván, ki-ki a maga „nyilasán” törte és munkálta a szűz talajt. A föld több volt, mint az ember s ezért még hosszú időre volt szükség, hogy a magyarok félnomád pásztorokból és földmívesekből valóban megtelepedett földmívesnéppé váljanak. Ottó freisingeni püspök még a XII. század derekán is csodálkozik azon, hogy a magyar nép mily előszeretettel lakik ház helyett sátrakban, s ez a független barangoló élet annyira vérévé vált, hogy a nomád kunok betelepedése után igen sok magyar úr tért vissza Kún László királlyal együtt erre az életmódra.

Szent István kereszténységének és ezen épült békepolitikájának szükségszerű következménye volt a földmívelés terjeszkedésének és megerősödésének előmozdítása. Ebben a mezőgazdaság terén saját kezük munkájával és munkáltatással is útat törő bencések voltak legjobb munkatársai. A várak szolgálatára rendelt vitézek voltak az első vérszerint is magyar birtokosok, akik maguk is földet míveltek, míg a király, az egyházi és világi adománybirtokosok a föld míveltetésével váltak a földmíves-gazdálkodás előharcosaivá. A földmíves-gazdálkodási rendszernek előnyére vált a magántulajdon elvét törvénybe iktató királyi rendelkezés is.

Szent István „királyi hatalmánál fogva úgy rendelkezett, hogy kinek-kinek szabad legyen azt, ami az övé, felesége, fiai és leányai, vagy rokonai és az egyház közt felosztania és nekik adományoznia s az ő rendelését halála után senki bolygatni ne merészelje; s valamint másoknak adtunk hatalmat – mondja – az ő javaikat bírniuk, a mi javaink is, vitézek, szolgák és mindazok a dolgok, amik királyi méltóságunkhoz tartoznak, épségben maradjanak és senki azokból semmit el ne ragadjon vagy el ne sikkasszon.” István a magántulajdon és szabad rendelkezési jog biztosításával a királyi vagyon zavartalan birtoklását szabályozó rendelkezésének kívánt nyomatékot adni, de törvényében világosan kifejezésre jut, hogy érvényt kíván szerezni az egyéni tulajdon nyugati elvének is. Mindazonáltal nem akarta a nemzetségi vagyonjogot korlátozni s a közös birtoklás és törvényes öröklés rendszerét megszüntetni. Sőt, a szabad rendelkezés biztosításával szabad folyást engedett a nemzetségi szokásjog érvényesülésének is. Mivel törvényes rendelkezése értelmében mindenki szabadon rendelkezett azzal, ami az „övé” volt, az örökölt nemzetségi vagyon fölött is csak a nemzetség rendelkezhetett s nem annak időszerinti birtokosa. Világosan kitűnik ez Istvánnak az özvegyek haszonélvezetét szabályozó rendelkezéséből: ura halála esetén „az özvegy bírja minden javát és tegyen vele amit akar, de élete fogytával szálljanak azok vissza férje rokonaira, ha pedig ilyenek nincsenek, a király legyen az örököse.”

De kitűnik ez az örökölt vagyon elidegenítésekor követett joggyakorlatból is. A nemzetségi szokásjog értelmében ez a vagyon a törvényes öröklés rendjén szállt ágról ágra. Ezért ha belőle adományozás vagy hagyományozás történt, ennek érvényességéhez az adományozó vagy hagyományozó birtokos összes rokonainak, nemzetsége minden tagjának kifejezett hozzájárulására volt szükség. A király az adomány megerősítése előtt mindig megkérdezte a rokonokat és csak miután „ezek ellent nem mondottak, engedte meg, hogy az adományozó tetszése szerint rendelkezzék.” Az ősi szokásjog erejét jellemzi az a körülmény, hogy a XII. század közepe óta már a későbbi királyok idejében külföldről beköltözött adománybirtokosok is éltek ezzel az ősi joggal, noha kezdetben az adománybirtok csak apáról fiúra, Kálmán király ideje óta pedig ezenfelül a testvérre és ennek ivadékára, mindezek kihalta után pedig a királyra száll. Ez a szokásjog magyarázza meg, hogy a nemzetségek távoleső vidékekre szakadt s a közös birtokon már régen megosztozott ágai miért gyakorolták még a XIV. században is közösen az ősi birtok központjában épült nemzetségi egyházak kegyúri jogát s miért tartottak meg annak közelében mindannyian egy-egy részt az ősi szállásbirtokból. Ezt az ősi nemzetségi szokásjogot terjesztette ki Nagy Lajos az egész magyar nemességre, vagyis a hűbéres vitézi rendből és még alacsonyabb sorból teljes nemesi szabadságra emelkedett összes birtokosokra is, mikor az ősiséget törvénybe iktatta. A magántulajdon és szabadrendelkezés elve tehát az örökölt vagyont illetőleg István reformja után is csak a nemzetségi szokásjog korlátai között érvényesült. Örökölt birtokáról a nemes csak rokonainak hozzájárulásával rendelkezhetett. Szerzett vagyonát, vásárolt, avagy telepítéssel foglalt földjét minden korlátozás nélkül, szabadon adományozhatta és hagyományozhatta annak, akinek akarta.

A gazdasági átalakulás folyamatát a kényszerű béke és elszigeteltség éveiben az európai életre immár fogékonnyá lett népet ösztönző belső erők indították meg. Gézában tudatosultak ezek a törekvések, határozott fellépésével előmozdította az átalakulást. Az egész mű betetőzése, a magyarság új gazdasági életformájának kialakítása Szent István műve volt. Halászó, vadászó, pásztorkodó, de már földet is míveltető népét ő nevelte nyugati földmívesnéppé, a félelmes harcosokat kötelességtudó, munkás gazdává, vezéreiket nyugati értelemben vett földbirtokosokká.

Szent István vetette alapját a hivatásos kézművességnek és kereskedésnek is. A magyaroknak korábban is voltak idegenből jött és a földmívelés, pásztorkodás mellett ipari munkát is végző magyar kézműveseik. Az udvar, az egyházak, a birtokosurak szolgái és szabadosai közt később is megtaláljuk ezeket a háziipari szolgáltatásokkal tartozó földmívelő kézműveseket. A veszprémvölgyi apácáknak adományozott kilenc faluban 200–250 szolgacsalád között 3 ács, 2 kovács, l kádár, l esztergályos volt. A pannonhalmi apátság kilenc falvának foglalkozás szerinti megoszlását nem ismerjük, de 1087-ben már 138 különféle ipari szolgáltatással és szolgálattal tartozó szabadosa és szolgája volt a monostornak: sütők, szakácsok, ácsok, pintérek, kovácsok, de volt közöttük tímár, szűcs, esztergályos, kőműves és ötvös is. A királyi udvar és az egyházak finomabb ízlését és fejlettebb igényeit ezek a parasztkézművesek nem soká elégíthették ki. Szükségleteiket csak hivatásos kézművesek és kereskedők láthatták el. Mikor István király országa kapuját kitárta az idegen országokból különféle szokást és tudást hozó jövevények előtt, papok, írástudók, vitézek, lovagok mellett kézművesekre és kereskedőkre is gondolt. Mikor Esztergomot érseki székhellyé avatta és mikor Székesfehérvárott családi szentegyházat építtetett, társaskáptalant alapított s a törvénynapok megalapításával családja ősi várát fővárosává emelte, kézművesek, művészek, kereskedők betelepítéséről is gondoskodott. A magyar földmíves és kézműves lakosok mellé dalmát kőfaragók, német kézművesek, olasz kereskedők, bolgár kalmárok jöttek Fehérvárra és Esztergomba s a többi püspöki városokba és királyi várakba.

Fehérvár és Esztergom lettek első központjaivá a nyugat és délnyugat felé irányuló magyar külkereskedelemnek is. Ezeknek a nyugati kereskedelmi útvonalaknak a megnyitása ismét csak a keresztény hit felvételének és a nyugati tájékozódású politikának volt a szükségszerű következménye.

PÉNZEK
1. „PENSA AURI”, II. BASILIUS ÉS II. CONSTANTINUS (976–1025) SOLIDUSA.
2–3. SZENT ISTVÁN FÉLDENÁRAI.
4–7. SZENT ISTVÁN PÉNZEINEK MINTÁJÁRA KÉSZÜLT KÜLFÖLDI UTÁNVERETEK

A PANNONHALMI ALAPÍTÓLEVÉL

A délkeleti kereskedelmi útvonalak a királyság megalapítása után sokat vesztettek jelentőségükből. A kisázsiai és mediterrán árukat most már a magyar királyi házzal rokon és szövetséges velencei herceg és horvát király velencei és dalmát alattvalóinak s a lombardiai olasz kereskedőknek közvetítésével szerezhették meg. Nyugat felé a bajor szövetséges fővárosának, Regensburgnak piacával kerültek szoros kapcsolatba. István pénzeihez is onnét vette a mintát: Henrik herceg regensburgi denárjainak mintájára verette a maga jóhírű és értékes féldenárosait. A magyar ezüstpénz nyomban megszületése után kedvelt fizetési eszközzé lett Észak-Európában. Vele bonyolították le a régi nyomokon haladó északi kereskedelmet. Lengyelországból Szent István pénze jóformán kiszorította az értékben fokozatosan süllyedő regensburgi denárt. De szívesen használták azt Morva- és Csehországban, Sziléziában, Szászországban, Mecklenburgban, Livlandban, a poroszok és pomeránok földjén, Dániában és Gothlandban, sőt a távoli Faröer-szigeteken is, hová csak normann kereskedők útján juthatott el. Értékük és jóhírük utánzásukra csábította a balti hercegeket, a pomeránok, poroszok, vendek törzsfőnökeit, kiknek barbár kiállítású és visszás feliratú, durva utánveretei százszámra kerülnek elő egykori tartományaik s a szomszédos országok földjéről. A német pénz értékének elhanyatlása után Lengyelországban és Kelet-Németországban is utánozták Szent István pénzét, aki kedvezőbb helyzetben volt a legtöbb nyugati pénzverő úrnál, mert ezüstszükségletét saját bányáiból elégíthette ki. A XI. századi magyarországi leletekben a bizánci aranyon kívül más külföldi pénz nem fordul elő, a nemzetközi kereskedelem forgalmi pénze tehát a magyar ezüstpénz volt. Idehaza azonban forgalma jóformán a királyi vásárokra szorítkozott, mert a magyarok még mindig ragaszkodtak régi terménypénzeikhez – a tinóhoz, prémhez, állatbőrhöz – és a bizánci aranypénzhez. Maga a király is tinóban és bizánci aranyban, törvényének szava szerint: 30 dénárt érő solidusban vagy pensában szabta ki a törvényes díjakat.

Bármily élénk volt is a külkereskedelmi forgalom, városokról a szó igazi középkori értelmében István korában még nem beszélhetünk. A szárazföldi és vízi főutak mentén egyes ipari és kereskedelmi központok már kiemelkedtek a többi falvak közül, de városi jellege legfeljebb Esztergomnak és Fehérvárnak volt. Várossá avatta őket a királyi és érseki udvartartás körül kialakult iparos- és kereskedőkolónia. Fehérvár polgárainak István nyugati példára több kiváltságot, nagyobb szabadságot adott, mint aminőt a falvak telepes népe élvezett. E kiváltságokon épült fel a fehérvári városjog, legtöbb árpádkori magyar városunknak az anyajoga.

A földmívelés térhódításával és a magántulajdon elvének érvényesülésével öltött végleges formát a régi hazában megindult társadalmi rétegeződés. Az ősi szervezet alapvonása a szabadok társadalmának teljes elvi egysége s a szolgák teljes jogtalansága volt. A vérségi társadalom elvben nem ismert osztálykülönbséget. Ha a származás, vagyon, hatalmi állás különbözősége nyomán be is következett a megoszlás, a szabad magyarok, vagyis a nemesek mindannyian tagjai voltak egy-egy nagy-családnak, nemzetségnek és mind részesei voltak a nemzetség gazdasági, jogvédelmi és kultuszközösségének. Az idegenek és szolgák pedig egyformán jogtalanok, sőt ez utóbbiak csak vagyontárgyak voltak; sorsuk a védelmet adó nemzetség önkényes elhatározása szerint alakult. A szabad magyarok és az adózó szolgák közt áthághatatlan választófal emelkedett; a szolgaságból nem volt továbbhaladás a szabadság felé.

A kereszténység és az új gazdasági rendszer meghonosodását nyomon követte a szabad és szolga közötti különbség enyhülése és a szabadok társadalmában megindult osztályképződés befejezése.

Krisztus tanítása szerint Isten előtt minden ember egyenlő lévén, az egyház elvben nem ismeri el a szolgaságot. A szabad és szolga közti különbség azonban nélkülözhetetlen járuléka, sőt alapja volt az ókori és a középkori gazdasági rendnek. Ezért a szolgaságnak egyelőre pótolhatatlan intézményét az egyház sem tudta megszüntetni. A szolga továbbra is jogtalan vagyontárgy maradt, de a sérelmére történt bűnös cselekmények egyházi büntetése némileg enyhítette sorsát. István törvényei értelmében a szolga gyilkosa nem fizetett engesztelési díjat, csupán árát térítette meg gazdájának. Más szolgálóját teherbeejtő szolgát, ha a leány meghalt, eladták s árán a két úr osztozott. A szolga személye ellen elkövetett bűnöket tehát a közhatalom nem büntette. Ura csak kártérítésre tarthatott igényt. De az egyház szigorú vezekléssel sújtotta a bűnöst, aki a maga vagy más szolgáját kegyetlenül bántalmazta s az egyházi büntetéstől való félelem sok urat riasztott el az embertelen bánásmódtól. A szolgával szemben méltánytalannak tetsző törvényes rendelkezések az egykorú jogfelfogásból sarjadtak. A személy elleni bűnöket mindig magánjogi szempontból ítélték meg. A saját fiát, testvérét, rokonát elpusztító gyilkos is csak egyházi büntetésben részesült s a feleséggyilkos, ha asszonya ártatlan volt, csupán az áldozat családjának tartozott engesztelési díjat fizetni. Viszont a családfőnek jogában állt a bűnös családtag vagy szolga bármily szigorú megbüntetése.

A szolga sérelmére elkövetett bűnök egyházi büntetésében rejlő morális védelemnél sokkal nagyobb jelentősége volt a későbbi fejlődés szempontjából annak, hogy a keresztény hit és az egyházi szellem értelmében a szolgáknak módjuk nyilt a szabadság elnyerésére. Az egyház az emberek egyenlőségének tanából kiindulva, a keresztényi életszentségnek, a lelki tökéletesedésnek s az üdvösség megszerzésének egyik eszközét látta a szolgák felszabadításában s erre buzdította a hivőket. Szent István az idegen szolgát ura beleegyezése nélkül felszabadítót önhatalmú eljárásáért gazdasági okból súlyos pénzbüntetéssel sújtotta, de másfelől szolgáik és szolgálóik felszabadítására biztatta alattvalóit s ezeket a szabadosokat királyi oltalma alá vette. Maga is jó példával járt elől, mikor a királyi gazdaság udvarnok-szolgáit mérsékelt magánjogi szabadsággal ruházta fel, ha bűnbe estek, a szabadok enyhébb törvénye szerint ítélt fölöttük, de tanúságukat továbbra is a szolgákéval tekintette egyértékűnek. A felszabadítás nem volt egyértelmű a szolgát urához fűző magánjogi kötelék felbontásával. A szabados továbbra is ura gazdaságához volt kötve, de szolgáltatásainak terhe a szabad szolgálattevők kötelezettségének mértékéig enyhült. A szolgaáldozattal járó pogány torlás, a halotti áldozat helyébe az elhunyt lelkiüdvéért való felszabadítás szokása lépett és divatba jött az ilyen szlávosan dusnoknak is nevezett szabados „torlóknak” eladományozása a halottért imádkozó egyházak javára. Ilyen alkalommal meghatározták azokat a mérsékeltebb kötelezettségeket is, amivel a torló az egyháznak adózni fog. A felszabadítottak a szabadok társadalmának alsó határán mintegy átmenetet alkottak a szabadok és a szolgák között. Előfordult azonban, hogy ily szabadosok elöljárói tisztre emeltettek a gazdaságokban s ilyenkor a többi elöljárókkal azonos törvények hatálya alá kerülvén, teljes szabadsághoz jutottak. Végleg felszabadultak az egyházi pályára elég gyakran felajánlott és pappá szentelt szolgagyermekek is, akik azután rendszerint családjukat is kiemelték a szolgasorból. A szolgaság gazdasági intézménye még századokig tovább élt, de a szabadok és szolgák társadalmi osztálya közt húzódó erős válaszfal már Szent István korában ledőlt s romjain át mind több és több szolgasorsú ember lépett át a szabadság országába.

Az ősi társadalom homogén jellegével szemben a királyság társadalma differenciált s a királyi magánhatalom kötelékébe tartozó népelemek gazdasági, katonai, közigazgatási szerepéhez képest hierarchikus jellegű volt. A szabadság és szolgaság határán a szabadosok vagy félszabadok helyezkedtek el, akik különféle terményadókkal, úrbéresszolgáltatással és robotmunkával tartoztak. Kezdetben e szabadosok a maguk mérsékelt magánjogi szabadságával közelebb álltak a szolgákhoz, mint a szabadokhoz. Urukhoz való viszonyukban ők is jogtalan szolgáknak tekinttettek. A későbbi fejlődés során nagyobb szabadsághoz jutottak, a közszabadok közé emelkedtek s ezek módjára adót fizettek.

A közszabadok, akiket liberi, rustici, pauperes, vulgares, vagyis szabad, pór, szegény, köznép néven emlegetnek s akik közé a külföldről befogadott szabad telepesek vagy vendégek – coloni, hospites – is tartoztak, szabad parasztok voltak. A király, illetőleg a várak földjén pénzben vagy terményben fizetett évi földbér fejében, mintegy örökbérlőkként gazdálkodtak. Eredetükhöz képest, vagy személyes szabadságukért, vagy a királyi védelem fejében, avagy a hadiszolgálattól való mentesítésükért a földbéren felül fejadót fizettek a királynak, az úgynevezett szabad denárokat.

Ebből az osztályból emelkedtek ki a fallal kerített szabad községek latinul civis, németül burger, magyarul e szó átvételével polgár néven emlegetett lakosai, a későbbi városi polgárság ősei.

Az udvari és várbeli vitézek népes osztályának tagjai, a későbbi királyi serviensek és várjobbágyok ősei, katonai szolgálatra kötelezett és kisebb magángazdasági tisztségeket viselő közép- és kisbirtokos magyarok voltak. Személyükre teljesen szabadok, de szolgálati kötelezettségeik révén a király személyéhez, avagy a várgazdasághoz voltak kötve. „Akarjuk, hogy – mondotta István – a mi javaink, vitézeink, szolgáink és mindazok a dolgok, amik királyi méltóságunkhoz tartoznak, épségben maradjanak.” Ezek a vitézek jórészben királyi szolgálatba állt szabad magyarok, a régi nagy-családok kötelékéből kivált szegényebb birtokosok, másrészben felszabadított és vitézi sorba emelt jövevény telepesek és királyi szolgák voltak.

A királyi uradalmak társadalmának osztályaihoz hasonló rétegeket találunk más földesurak magángazdaságának keretében is. Először az egyházi, majd a világi adománybirtokon s végül a nemzetségi birtokon is a régi szolgák jogtalanságában egységes rétegét felváltó új osztályokkal találkozunk. Az egyházi és világi birtokosoknak, kiket szolgáikkal szemben úrnak, seniornak vagy dominusnak neveztek, a királyhoz hasonlóan voltak milesnek nevezett vitézei, szabadosai, szolgái s megjelentek a magánbirtokon is a szabad telepesek vagy vendégek. Viszonyuk az úrhoz jobbára azonos volt a királyi vitézek, szabadok, szabadosok, szolgák földesurukhoz való viszonyával, de a vitézek szemben a királyi vitézekkel, túlnyomórészben maguk is földesúri szolgák vagy szabadosok voltak, akik csak lassanként érték el amazok magasabb életszínvonalát és kiváltságait. Ezeknek az alsóbb osztályoknak más-más magánhatalom alá tartozó népcsoportjai a felettük magánhatalmat gyakorló úr által alkotott vagy követett jogszabályok szerint éltek.

A királyi uradalmak keretében és magánföldesurak hatósága alatt élő vitézeknek és közszabadoknak a földhasználat ellenében teljesített katonai szolgálata és pénzbeli szolgáltatása azonos jelenség a nyugati kishűbéreseknek és az úgynevezett censualisoknak hűbéres szolgálatával és szolgáltatásával. E rendszer meghonosításával és az adománybirtokost terhelő szolgálattal a magyar társadalom és állam életébe a hűbériség kovásza került, noha felépítésük nem volt hűbéri színezetű.

A társadalom élén az új tisztviselő- és birtokosarisztokrácia, az udvari főemberek, ispánok és seniorok, vagyis az előkelőbb birtokosurak nagybirtokososztálya állt. Tagjai a Géza és István korában királyi adományban részesült vagy ispánná kinevezett magyar urak és idegen – német, olasz – lovagok voltak. A királyi szolgálatba állt nemesurak tagjai maradtak nemzetségük vérségi szervezetének, de a nemzetségi vagyonból rájukeső birtokrész mellé egyéni vagyont is szereztek. Az adományozás rendszerének kialakulása óta mindenkinek módjában állt magának és szűkebb családjának nemzetsége többi tagjaira nem tartozó egyéni vagyont s ezzel nagyobb hatalmat és tekintélyt szereznie. Az adománybirtokos és tisztet viselő birtokos úr kiemelkedett a többiek közül. Ezért szívesen léptek a király szolgálatába és így szoros személyi kapcsolatok keletkeztek a királyi és a nemesi társadalom között, holott ez továbbra is régi jogviszonyai között élt.

Az adományban nem részesült és tisztséget nem vállalt magyar birtokosurakat és ezek szolgáit pusztán az alattvalói hűség közjogi köteléke fűzte az uralkodóhoz. A király velük szemben, mint a fejedelem és a törzshadnagyok jogutóda és mint istenrendelte keresztény király gyakorolta méltóságával járó katonai, pénzügyi, igazgatási, törvénykezési és törvényhozói felségjogait. Az alattvalói kötelességeken és jogokon túlterjedő jogviszonyokat azonban továbbra is a nemzetségi jogszokás szabályozta. Az öröklési jogban késő századokig továbbélő nemzetségi birtokközösséghez hasonlóan a nemzetségek ősi kultuszközössége és jogvédelmi közössége sem enyészett el teljesen.

A pogány őstiszteletnek véget vetett a keresztény hit, de a halotti torban, emléktorban és egyéb temetési szokásokban századok multán is felbukkannak értelmüket vesztett maradványai s a XI–XII. században új keresztény nemzetségi kultuszközösségek alakultak ki. Az ősi szállásbirtokon emelt nemzetségi egyházak és kolostorok fenntartásával és megadományozásával, védőszentjének különös tiszteletével a nemzetség tagjai az ősök iránt érzett tiszteletüknek és vérségi összetartozásuknak adtak kifejezést. Ilyen nemzetségi egyházak az Abák sári, a Boórok pusztaszeri, a Kaplyonok kaplyonmonostori, az Ajtonyok ajtonymonostori, a Jákok jákmonostori bencéskolostorai és ily nemzetségi egyházat építtetett maga István király is Budán honalapító ősének, Árpádnak sírja fölé.

A nemzetségi jogvédelem rendszerének már a törzshadnagyi és fejedelmi hatalom is korlátokat szabott, de a jogvédelmi közösségek ebben a korlátozott formájukban túlélték a törzsszervezet bukását. A nemesek jogsérelem esetén nem a királyi törvények, hanem továbbra is az ősi jogszokás szerint vettek elégtételt s ezt a jogukat a közhatalom is elismerte. A vérbosszújogból levezetett engesztelési eljárás azonban királyi ellenőrzés alá került s a király, mint legfőbb bíró a sértett féllel egyenlő arányban részesült az engesztelési díjban. Maga az eljárás a régi jogszokásnak megfelelően „közbenjárók és tanácsadók,” vagyis döntőbírák előtt folyt le, de a bírót kereső nemesek gyakran kérték fel a soraikból tisztségre emelkedett és bírói gyakorlattal rendelkező nádorispánt és várispánokat erre a feladatra. A nemzetség kebelében támadt kisebb perlekedésekben is maga a nemzetségfő döntött, az elégedetlen félnek azonban jogában állt a királyi bírósághoz folyamodnia.

A főpapság a királyi udvarban, a törvényhozásban, törvénykezésben, kormányzatban és igazgatásban betöltött szerepéhez képest maga is tagja volt a tisztviselő- és birtokosarisztokráciának. Különleges helyzetük és kiváltságaik azonban egész különálló osztály tagjaivá avatták őket. Élén állottak az egyházi törvények szerint élő papi társadalomnak.

A társadalmi hierarchia, az osztályok vagyoni és rangkülönbsége jutott kifejezésre a rokonoknak gyilkosság esetén fizetett engesztelési díj összegében. A királynak és bíráknak járó összegekről nem szólva, az ispán és főember díja 50, a vitézé 10, a közszabadé 5 arany vagy ugyanannyi tinó volt. A szolgáknak nem volt díja, érettük csupán kártérítés járt gazdájuknak.

Szent István korában a királyi társadalom és a nemesi társadalom még elkülönülve élt egymás mellett. Csupán a király személye s a törvénykezési és egyházi hatóság közössége fogta őket egybe. De már megindult a folyamat, melynek során a honfoglaló magyarok és az adománybirtokos jövevények ivadékai majdan az egységes birtokos nemesi osztályba olvadtak össze s a rendi államnak vérségi és perszonális kapcsolatok helyett immár osztályköteléken és földbirtokon alapuló társadalmi és gazdasági szervezetét kiépítették. A nemzetségek földesúri hatósága alá tartozó népelemek a királyi népek módjára szerveztettek meg. A származási nemesség tisztségre és adományra igyekezett szert tenni. A tisztviselő és adománybirtokos a született nemesek függetlenségére, minden kötelezettségtől mentes birtok szerzésére vágyott. Ezek a törekvések lassanként a különbségek elhalványodására s a magyar társadalom egységes szervezetének kialakítására vezettek.

Régebbi történetírásunk a szellemi és anyagi élet minden ágazatában és minden vonatkozásában végbement nagy átalakulás előkészítésének összes érdemét Gézának és Istvánnak tulajdonítja. Ma nem így látjuk szerepüket. Géza és István még az őshazában megindult százados fejlődésből vonták le a tanulságokat s érdemük éppen abban van, hogy a fejlődés irányát felismerve és a kor intőszavát megértve, a régi nyomokon továbbhaladva tudták az új fejlődés irányát kijelölni és útját megalapozni. István király apja félkereszténysége, a régi és új rend kiegyeztetését megkísérlő hatalomszervezése s a földmívesgazdálkodás bevezetésére irányuló kezdeményezése nyomán tért a hagyományokkal számoló, de mégis teljes és gyökeres újjászervezés útjára. Ezért vallhatjuk meggyőződéssel, hogy bár a gazdasági és társadalmi átalakulás a korábbi fejlődésből következett, megvalósítása mégis Szent István személyes érdeme, aki „rendelkezéseivel teljesen új viszonyokat hozott létre. Az országban minden jog és minden újítás valóban azokon az alapokon nyugodott, amelyeket ő vetett meg s ily módon a szentkirály nemcsak az ország függetlenségének, az állam szuverenitásának alapítója és fenntartója, hanem a nemzeti társadalom kialakulásának is kútfeje. Mai országgyűlésünk, ha származását kutatná, szentkirályunkhoz fordulhatna s ugyanígy legfelsőbb törvényszékünk, a királyi kúria is, amely a király székesfehérvári személyes bíráskodásából fejlődött ki.” A szentistváni alapokon később kialakult társadalmi osztályok és csoportok is joggal hirdethették, hogy régi, jó, kipróbált jogaik – még ha későbbi időből származtak is – Szent István rendelkezésein alapulnak.

A kor három nagy nemzetpolitikai problémájának a kereszténység és Nyugat, a nemzeti függetlenség és állami szuverenitás, a monarchia és politikai egység irányában történt megoldásával Szent István megoldotta a hozzájuk kapcsolódó negyedik alapvető és sorsfordító nemzetpolitikai kérdést is. Ez a kérdés a magyar fajiságban gyökerező sajátos magyar népegyéniség tartós fennmaradásának és európai elhelyezkedésének problémája. A magyarság jövője attól függött, be tud-e illeszkedni a nyugati nemzetek társaságába olyképen, hogy a maga egyéniségét megőrizze? A feleletet erre a kérdésre István király társadalomszervezése adta meg: a magyar társadalom nyugati mintára szervezkedett és idegen elemeket vett fel magába, de mégis magyar maradt.

A nemesi társadalom, a birtokos urak és vitézek osztálya, igen rövid idő alatt teljesen felszívta magába az életszintjén elhelyezkedett nyugati és keleti jövevényeket. Ez a birtokos vezetőréteg s a magyarságnak paraszti sorba hanyatlott rétege ellenállhatatlan erővel vonzotta magához a honfoglaláskor meghódolt és később betelepedett szolganépséget. A szolgák és szabadosok társadalma az ország északnyugati részén zárt tömegben lakó szlovák és fehér horvát népcsoportnak – a mai nyugati tótok vagy szlovákok őseinek – kivételével természetes úton, minden hatalmi eszköz alkalmazása nélkül magyarrá lett. Ugyanígy indult meg a királyság korában bevándorolt jövevények elmagyarosodása is. Szent István utódai a telepes vendégek – hospesek – nagyobb csoportjainak, így az erdélyi és szepesi szász közösségeknek, a besenyőknek és kunoknak, a keleti és délkeleti határvidékre betelepített és beszivárgott románoknak vagy oláhoknak, sőt egyes szabad községeket alapító kisebb nyugati népcsoportoknak is külön kiváltságok adományozásával tették lehetővé, hogy továbbra is saját életformáik közt éljenek a magyar földön. „De tévedés volna ebből arra következtetni, mintha Szent István valamiféle kisebbségvédelmi szervezetet ajánlott volna fiának figyelmébe, olyan rendszabályok és törvények hozását, amelyek a beköltözött idegeneknek lehetővé tegyék külön nemzetiségük fenntartását. Amikor István jó bánásmódot, jóakaratú táplálást és tisztességes tartást kíván az Intelmekben a vendégek számára jövendő utódától, ezzel nem kisebbségi jogokat, hanem azon általános keresztény emberi jogokat követeli, amelyekre az egyházjog szerint is igényük volt a jövevényeknek. Szent Istvánnak ez a rendelkezése magyar földön való megvalósítását jelenti a középkori keresztény gondolatnak, de eszébe sem juthatott azon törnie a fejét: megmaradhat-e a bevándorolt német németnek, az olasz olasznak, a szláv szlávnak? Ez a korszak nem ismerte a nemzetiségi problematikát. Szent István megemlíti ugyan a nyelvi különbséget a jövevényeket megkülönböztető eltérések között, de benne egyáltalában nem lát jellemző nemzetiségi vonást. Ellenkezőleg, felfogása éppenséggel nem zárta ki azt a természetes asszimilációt, amely a különféle bevándoroltaknak a magyarsággal való együttéléséből erőszak nélkül adódik. Birtokadományaival és magyar tisztségek adományozásával jövevényurak számára kétségtelenül ő indította el őket a megmagyarosodás természetes útján.”

A keresztény magyar művelődéshez és az új állami szervezethez hasonlóan idegen elemeket, más törzsről szakadt egyéneket és csoportokat magábaolvasztó magyar társadalom – a hasonló keveredési folyamaton keresztülment nyugati nagy népekhez, az olaszhoz, spanyolhoz, franciához, angolhoz, némethez hasonlóan – hamarosan kitermelte magából az ősi faji sajátosságait híven őrző, de a keveredés nyomán új sajátosságokkal is gyarapodott „európai magyar” típusát, melynek első képviselője maga István király volt. Az idegenek beszüremkedése után is ízig-vérig magyarnak maradt európai magyarok megsokasodásával alakult ki a mai európai magyar faj és nép. Ez a nyugati életformák közt élő magyar nép, a magyar királyság keretében politikai egységgé formálódott keresztény magyar nemzettel, a szentistváni királyságból sarjadt független és szuverén magyar állammal, a birodalmi egyháztól független magyar egyházzal és a magyar élet összes európai formáival együtt Szent István állam- és társadalomszervező munkásságának eredménye.